Tengerszem

[NAT]

A J Á N D É K  II.


NAT
1999. június

.outfit.

18+ / csúnyán beszélek… újdonság?

Félálomban pillantottam Natra… tekintetem lassan siklott le a karjában tartott csecsemőre. Megsemmisülten bámultam a törékeny teremtésre, akinek látszólag fogalma sem volt arról, mit okozott a létezésével. A szívem, mintha meghasadni készült volna, a lábaim remegtek. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szememben, miközben minden gondolatom ellenkezett. Nem akartam felfogni, nem akartam megérteni, amit ott látok. A szalag nem járt vad ritmust, lassan, nyugodtan lüktetett a csuklómon s a kegyetlen hang is ott volt persze: Ezzel hogyan versenyezhetnél, O’Mara Megborzongtam a hideg suttogásra. Kezeim ökölbe szorultak, ahogy megint Nat arcára tévedt a tekintetem. Ütni akartam, üvölteni, hogy miért kellett már megint megaláznia. De nem tudtam mozdulni, hang sem hagyta el a torkomat, talán a lélegzetem is elakadt arra a rövid pillanatra, ahogy megértettem, mit látok.
Valamit motyogott, amit nem értettem.
Kiszáradt ajkakkal próbáltam megszólalni. Mondani akartam valami baromságot… valami sértőt, amivel vitát gerjesztek vagy legalább fájdalmat okozhatok Natnak, mert képtelen lettem volna megütni. Azt akartam mondani, amit a gúnyos hang súgott a fülembe: Tessék, Forest, megkaptad az ajándékodat! Úgy szerettem volna, ha nem csak azokat a mártír könnyeket látom a szemében ülni. Ő annak gondolta ezt, egy lehetőségnek… egy elcseszett lehetőségnek, miközben nem volt az egész más, mint egy újabb szög a kapcsolatunk koporsóján. Kezdődött minden Ansonnal, a vele való vitával… és folytatódott is majdhogynem hasonlóan, azzal a képpel. Ez a gyerek pedig nem más, mint egy jel, hogy itt a vége. Mert az én életemben semmi sem tartós, csak a kibaszott magány. Már idegennek tűnt egyedül gondolni magamra. Nat alig néhány hónap alatt az életem szerves részévé vált. De ahogyan ott állt, azzal a gyerekkel a kezében, ő maga is idegennek tűnt, akár csak az egykori magányom.
– Az ajtó előtt találtuk.
Végre hangosabban beszélt. Értettem, amiket mond. A szívem még mindig vadul kalapált, még mindig üvölteni akarta az elmém, kérdőre vonni… ütni. Csakhogy nem mozdultam. Nem mozdultam, mert a tekintetem megint a békésen szuszogó gyerekre vándorolt. Beleborzongtam. Gyűlölte minden porcikám, pedig szánni való volt a magatehetetlenségében.
– Biztos ugyanaz küldte, aki a csomagot is, de nem tudom kicsoda. Viszont ki fogom deríteni és akkor meg tudom, hogy mi is ezzel a küldeménnyel a szándéka. Nem hagyhatja itt. Nem teheti ezt csak egy szó nélkül. Még levél sincs, Elliot. Egy üzenet sem. Semmi. Csak a neve. Elliot hidd el, annyira sajnálom. Nem akartam ezt. Semmiképpen sem akartam ezt. Kérlek bocsáss meg. Sosem gondoltam volna, hogy egy régi hibám majd így visszaüt. Béna voltam, elismerem, de kérlek, csak bocsáss meg nekem. Kérlek… Kérlek…
Beleremegtem a kérlelésébe.
Közelebb lépett hozzám, én pedig ösztönösen tettem hátrafelé egyet… nem akartam, hogy hozzám érjen. Nem akartam, hogy megbabonázzon az illata és ne tudjam neki megmondani, hogy igen elcseszted, nagyon elcseszted. Ezért felemeltem a kezem, a tenyeremet mutattam felé, jelezve, hogy maradjon ott ahol van.
– Elég volt… elég volt… – Mondtam erőtlenül.
A hangom rekedt volt és gyenge. Remegett, mint a testem. Egy pillanatra lehunytam a szememet, de a kezem a levegőben maradt továbbra is. A számban gyűlő keserűséget igyekeztem lenyelni. Olyan volt, mintha a szokásos sötétség most is körbe ölelne, de nem féltem tőle, hogy megfojt. Sőt, szívesen bújtam a láthatatlan karok közé. Biztonságra volt szükségem, olyan biztonságra, amit Nat már nem tudott megadni.
– Nem akarom ezt itt látni. Már nem fájhat jobban, értsd meg... – A szememben gyülekező könnyek kibuggyantak, végig folytak az arcomon. Nem akartam gyenge lenni, nem akartam többé legyőzött lenni… pedig Natnak máskor olyan szívesen hagytam.
Elegem volt. Megragadtam a konyhapult szélén felejtett, koszos poharat. Erősen szorítottam, de túl vastag anyaga volt ahhoz, hogy egyszerűen összeroppantsam. Ezért mindent erőmet bevetve a földhöz vágtam. Lihegve hajoltam a szilánkok fölé. Figyeltem, ahogy megcsillan rajtuk a reggeli fény és a könnyeim is rájuk hullottak.
– Hogy teheted ezt velem, Nat? - Nyeltem egyet. – Engem nem érdekel miért hozták ide, nem érdekel ki volt. Az érdekel, mikor viszi el.

AJÁNDÉK II.

Most mit csináljak ezzel? Nézek Elliotról ismét a babára és érzem, ahogy még jobban összeszorul a szívem. Annyira pici. És annyira békésen alszik még mindig, hogy egy pillanatra elgondolkodom rajta vajon nincs-e valami baja. Kezemet finoman a kis szívéhez csúsztatom. Érzem, ahogy gyors ritmusban dobog és hallom apró szuszogását is. Talán csak ilyen békés baba… Nem érdeklik az idegen szagok, az idegen hely, sem az, hogy egy kutya csaholása hallatszik még mindig és két idegen férfi beszélgetése. Pedig az anyai ölelés a minden állítólag. Az anya hangjai és illata. Milyen anyád lehet neked csöppség, hogy védelem nélkül a küszöbömön hagy…

Úgy fáj, mintha valami préselné a mellkasomat oldalról össze. Mintha satuba fogták volna nem is a tagjaim, csak a lelkem és a szívem és nem tudnám megvédeni őket. Érzem, ahogy kezem megremeg megint, mikor Elliot felé lépek és ő eltávolodik tőlem. De én nem akarom, hogy eltávolodjon… Azt szeretném, ha minden ugyanúgy lenne, mint eddig. Ha boldogok lennénk. Ezt a sok fájdalmat és kétséget már nem bírom. Egy valakit nem akarok elveszíteni, egy valakit akarok a leginkább magamhoz láncolni és mégis őt a legnehezebb. Mert az élet ellenem harcol, ellenem fordul és nem segít, csak hátráltat. Olyan akadályokat tesz elém, amit nem bírok átlépni. Pedig nagyon-nagyon szeretném.

Leteszem a babát, vissza a mózeskosárba és jól betakargatom. Fejemben ezernyi teendő bombázza a burkot, ami jelenleg nem akarna semmi mást látni vagy érezni maga előtt és magához ölelve, mint Elliotot. Tudom, hogy kétségbe ejtő a helyzetünk, megint. Az ember azt gondolná, hogy egy halál közeli szituáció sokkal rosszabb, de sajnos nem. Abban igaza van Elliotnak, hogy ez tényleg megalázó. De abban nincs igaza, hogy csak őt alázom meg én. Hisz valahol én is áldozatnak látom magamat, még ha bizonyos értelemben a hibámat be is látom. Az én életem mellett ez a lehetőség benne volt a pakliban. Már egy busás gyerektartás. De tény, ami tény, hogy a minden nélkül az ajtóm előtt hagyott gyerek azért nem volt a számításaim közt.

Megint elveszem a kezem a mózeskosártól és ismét lépek egy határozottat Elliot felé. Immáron ujjaim elérik pólóját és beleszorítanak az anyagba. Szinte érzem az édes illatot, ami mindenét átjárja. Akarnám, hogy megnyugtasson, de tudom azt most nem kérhetem. S vitába sem szállhatok vele, hisz valahol nagyon is igaza van. De csak valahol… - Nem én tettem ezt veled Elliot… Nem csak én. – Húzom oda a felsőnél fogva, suttogó szavaim közepette, hogy magamhoz ölelhessem. Nem akar most engem, tudom. És talán nem is tudom megnyugtatni, de azért akarom, hogy érezzen engem. Mindenemet, az ami én vagyok és ami ő érte rajong. Minden porcikájáért, minden lélegzetéért. – Sajnálom. A világ fordult megint ellenünk. És nem tudom, mit kezdjek vele. – Csak remegve igyekszem őt ölelésemben tartani. – Nekem is fáj. Érzed? Nekem is nagyon-nagyon fáj. Nem akartam ezt. És nem tudom ki hozta és mikor viszi el. Nem tudok semmit. De ki fogom deríteni… Ígérem. – Sírok, s remegésem nyomán könnyek pottyannak Elliot felsőjére, nyomot hagyva az anyagon. Mert nem akarom elengedni. S vagyok elég erős, hogy ott tartsam remegő ujjaim közt. Bár magam sem tudom mit is akarok, mit várok. Hisz sejtem, támogatást nem fogok kapni.
Ránézek, és kicsit megcirógatom haját, miközben távolabb húzódok. Már nem szorítom annyira, bár megtenném. De semmire sem kényszeríthetem és ezt már a múltkor is megmondtam neki. Nem kényszeríthetem, de szeretném, ha velem maradna.

A baba felsír. Mintha jelezni akarná, hogy bizony ő is itt van. Hangja bezengi az egész házat olyan erőteljes. Milyen kis tüdő, milyen zengésre képes… Állapítom meg, miközben oldalra nézek. Rossz végszó, vagy kezdő szó. Nem tudom mi lesz ezzel az egésszel. De nem akarom, hogy Elliotot kicsinálja lelkileg. Bár azért próbálnám valahogy a békülés felé terelni az egészet... Csak nem tudom hogyan. De azért kicsit igyekszem a baba felé húzni páromat.

[NAT]

A J Á N D É K  II.


NAT
1999. június

.outfit.

18+ / csúnyán beszélek… újdonság?

Látni sem akartam… látni sem akartam, ahogy az a gyerek ott van a karjaiban. Az Anson ügy óta ott volt már a kés a szívemben és Nat még mélyebbre nyomta azt. Nem fogom ezt kibírni… – ismételgettem magamban ezt az egy mondatot, ahogy tenyeremmel végig simítottam a mellkasomon. Fájdalmasan lüktető szívem felett állt meg és csak hagytam, hogy egész testem beleremegjen abba a kínba. Szemeimből keserű könnyek folytak végig az arcomon, érték el ajkaimat és az államat. Nem tudtam, mi lesz velem… nem tudtam, hogyan fogom ezt ép ésszel átvészelni vagy éppen Nat mellett.
A lábaim, mintha ösztönösen mozdulni akartak volna. Mintha menekülni szeretett volna egész testem, ahogy ő közelebb lépett hozzám megint, ahogy felém nyújtotta a kezét. Nem akartam, hogy hozzám érjen és finom ujjai felsértsék a bőrömet. Már így is több sebből véreztem, egész lényemet a fájdalom járta át. A csuklómon lüktető szalag sem tudott győzedelmeskedni keserűségem felett. Nem tudta belém pumpálni a kellő dühöt, hogy Natnak essek, nem tudta átvenni a bánat feletti uralmat. Nem voltam több, mint egyetlen, hatalmas vérző seb, amire nincs gyógyír.
A világos felső anyagába markolt. Szerettem volna elsodorni a kezét magamról, szerettem volna szabadulni tőle, hogy ne kelljen a könnyektől csillogó szemébe nézni. Nem volt joga sírni, nem volt joga fájdalmat érezni… mert ez már túl sok volt, túl sok és túl megalázó. Sokat elviseltem már az életben, sokat szenvedtem és sokszor álltam talpra, akárki is szúrt hátba. De Nat… Nat sokkal erősebb volt nálam és váratlanabbul csapott le, mostanra nem először. Éreztem, hogy a térdeim remegnek a gyengeségtől, nem tudták megtartani a testem. Csupán az utolsó erőm tartott még talpon. Majdnem olyan volt, mint amikor Esmé elhagyott… majdnem ugyanaz a fájdalom, de ez még annál is mélyebbre hatolt, beszennyezve mindent, ami addig boldoggá tett. Éppen csak nem volt választásom. Nem maradhattam egyedül, hogy megélve minden kínt szedjem össze magam. Nem húzódhattam vissza a barlangomba, mert igent mondtam Natnak, mert elfogadtam, hogy egy csapat vagyunk… és most nem tudok visszakozni, nem tudok már elmenekülni sem.
– Nem én tettem ezt veled Elliot… Nem csak én. – A ruhámnál fogva húzott magához. Azt kívántam bár elszakadna az anyag és nem kéne közelebb kerülnöm hozzá. Nem esett jól a szokásos édes-kesernyés illat sem, ami belőle áradt.
– Sajnálom. A világ fordult megint ellenünk. És nem tudom, mit kezdjek vele.
A szívem vad lüktetésbe kezdett, ahogy karjai közé került. Fájt az érintése is, ez is csak só volt a nyílt sebre, amit talán tényleg nem fog már semmi sem begyógyítani. Éreztem a remegését, a könnyeit, ahogy lecsöppennek az állán egyenesen az én homlokomra… és közben éreztem azt a pislákoló dühöt, ami még mindig nem tudott erősebbé válni a kíntól, ami ellen nem tehettem semmit. Nincs joga sírni, O’Mara… – suttogta a hang a fülembe.
– Nekem is fáj. Érzed? Nekem is nagyon-nagyon fáj. Nem akartam ezt. És nem tudom ki hozta és mikor viszi el. Nem tudok semmit. De ki fogom deríteni… Ígérem.
Minden erőmet bevetve löktem el magamtól. Karjaimban megremegtek az izmok, ahogy a nálam jóval nagyobb testet kibillentettem abból a pozícióból, ahol volt.
– Nem a világ fordult ellenünk, hanem te! – Üvöltöttem, nem érdekelt, ha ordítani kezd az a kölyök vagy Nat szemében gyűlik még több könny. A fájdalmamat mindig visszanyeltem, állandóan csak tűrtem. De most nem menekülhettem el, nem lehettem magam, így fel kellett emelnem a hangom, hogy harcoljak ellene… Nat ellen…
– Nem maradhat itt. – Jelentettem ki, ahogy tekintetem a mózeskosárra vándorolt. – Nem engedem, nem engedem… – Elcsuklott a hangom. Tudtam, hogy Nat nem engem fog választani, hanem a csecsemőt. Talán éppen azért, mert annyira hasonlít rá… vagy azért, mert neki ez valóban egy ajándék.

AJÁNDÉK II.

Elliot! – Lépek párat a lökése nyomán hátra. Talán el is esnék most, ha nem lennék akkora nagy és szinte tehetetlen. Szívem szerint csak engedném, hogy az erő teljesen elhagyja a testem. Már nem érdekelne az sem ha gyenge. Régen alávetettem magam Reagan akaratának, mert undorítónak tartottam magam. Akkor is eleresztettem az életet. Szinte akartam, vágytam, hogy fénylő kis pontként végül teljesen elhaladjon mellettem és már ne tudjak odanyúlni érte többé. Mariel halála és Ada örökbefogadása volt az első ami valahogyan táplálta a kis fénypontot. Volt miért élni. Kellett a maradás, nem lehetett csak úgy eltűnni és egy tragikusan fiatalon elhunyt íróvá válni. Milyen hírnév az olyan, amely egy koporsóra tud már csak támaszkodni? S mindenki mondaná, ez volt ő és ilyen élet mellett nem csoda, hogy meghalt…
Ada megértette velem, hogy némiképp vigyáznom kell magamra, bár pár élvezetet akkor sem vontam meg magamtól. Meg kellett volna. Mert amikor újabb erő ért a fénypontomhoz… Elliot, aki nagyon is táplálta és erősítette azt, immáron egészen közel tartva hozzám, megértetve milyen is az, amikor egy társ minden téren boldoggá tud tenni… Akkor örültem volna, ha múltam nem vet úton útfélen árnyékot arra, amit nagyon is a fényben akartam tartani.
S most mégis a múltammal együtt én voltam aki a leginkább a sötétségbe tartotta…

Elliotra nézek. Könnyeimen keresztül próbálom kivenni arcának gyönyörű körvonalait, miközben csak hallom, ahogy a baba mellettem keservesen sír. Most lesz oda minden. Ez a végső csapás talán az életünkre. Volt pár pont ahol azt mondtam, ha ezt túléljük akkor már mindent. Mind fizikai baj volt… Mérgezések, támadások, kínzások. Mintha az ilyesmin mind könnyebben lépnénk át, mint azokon a sérüléseken, amik a lelkünket érik. Talán ez lesz az, amiből már nem fogunk tudni fölállni.

Megint Elliot felé lépek. Most ő az első, s nem a baba, aki még, akárhogy is nézzük, de idegen. Nekem Elliot a mindenem. Nem akarom, hogy ez megváltozzon. Ismét magamhoz ölelem, szorosan és erősen tartom a kezeim közt. Könnyeim ismét ráhullnak, de nem érdekel az sem, hogy most így lát. Nevessen ki és gúnyoljon később. Csak maradjon velem és érezze, hogy szeretem. – Nem tudom, hova vihetném, vagy mihez kezdjek vele… - Mondom csöndesen könnyezve Elliotnak. – A világ van ellenünk. A világ. De azt összefogva legyőzhetjük, mint eddig is. – Nem mintha hinnék benne, hogy a szavaim most a segítségemre sietnek, de én továbbra is hiszek kettőnkben. És ha kicsit megérzi ezt a hitet, talán az hosszútávon a segítségünkre lehet.

- És szerinted hova vigyem? – Húzódom kissé el, miközben tekintetét keresem. – Ez egy baba Elliot. Egy kisbaba. Akit nem a boltban vettem, mint egy tárgyat, vagy postán hozták… És nem is egy a régi cafkáim közül, mint vélhetőleg az anyja, hogy inkább nem kérem a szolgálatait és hazaküldöm. – Hangomban bizonyára érződik a kétségbeesés. Mert ez az a szituáció, amire sosem gondoltam és, amihez úgy érzem jelenleg kevés vagyok. Főleg mivel egyedül vagyok, hisz minden felelősség és rossz gondolat rám fókuszál most egy ballépés miatt. – Nem tudom, mi legyen Elliot… Erre nagyon nem számítottam. – Fordulok a síró csecsemő felé arcomon teljes tanácstalanság és félelem tükröződik. Csak kapaszkodom Elliotba és óvatosan pillantgatok a baba felé. Önmagam sem tudom megvigasztalni. S most a magamén kívül két lelket is meg kéne…
Elliotra nézek. Megint határozottan keresem a tekintetét. – Bármi történjék is Elliot. Az, hogy szeretlek és veled akarok lenni, nem változik.

[NAT]

A J Á N D É K  II.


NAT
1999. június

.outfit.

18+ / csúnyán beszélek… újdonság?

Tehetetlenül erőlködtem a karjai között. tudtam, hogy sokkal erősebb nálam és féken tart, ha úgy akarja. Nem volt lehetőségem menekülni… így hát, feladva a küzdelmet, pihenést adva fáradt izmaimnak, néztem a gyerek felé Nat karjainak fogságában. Gyűlöltem a mózeskosár látványát és az abból kiszökő ordítást. A szívem nagyot dobbant, ahogy rájöttem: képes vagyok egy ilyen ártatlan teremtményre kivetíteni minden gyűlöletet, mintha csak tudatalatt Natot akartam volna mentesíteni a keserű érzések alól. Rá is haragudtam, fel tudtam volna pofozni, ha nem szorongat, de mégsem akartam elmenni… azt szerettem volna, ha a betolakodó távozik az életemből.
– A világ van ellenünk. A világ. De azt összefogva legyőzhetjük, mint eddig is.
Nyeltem egyet. Megint fájdalmasan löktem volna el magam tőle, ha nem húzódik magától hátrébb. Megint a te erődet akarja használni, O’Mara, a saját szennyese feltakarítására. – suttogta a kegyetlen hang. Éreztem, hogy gombóc nő a torkomban, egyre nagyobb volt, egyre feszítőbb és fájdalmasabb. Küzdöttem a könnyeimmel, küzdöttem, nehogy kiszakadjanak belőlem újra. Utáltam a gyengeség érzését, de Nat újra és újra legyőzött, nem volt választásom, hogy engedem-e neki. Egyre nehezebb volt ellenállni az akaratának és egyre könnyebben adtam fel, pedig még lett volna erőm kitartani. Vele szemben nem akartam nyerni. Nem volt esélyem esem rá. A kezében volt a kulcs hozzám és annyiszor használta fel, ahányszor csak akarta.
– És szerinted hova vigyem? – Éreztem, hogy a tekintetemet keresi, de én lesütöttem a szemeimet. Nem akartam ránézni, nem akartam látni, hogy könnyek ülnek a szemében… mert ő nem miattam volt szomorú, nem amiatt, hogy egyetlen pillanat alatt tiporták össze azt, amit ketten építettünk fel. A gyereket és magát sajnálta, mert felelősséget akart vállalni, amiben én nem támogattam.
– Ez egy baba Elliot. Egy kisbaba. Akit nem a boltban vettem, mint egy tárgyat, vagy postán hozták… És nem is egy a régi cafkáim közül, mint vélhetőleg az anyja, hogy inkább nem kérem a szolgálatait és hazaküldöm.
Szorosan zártam le a szemeimet. Hosszan, fújtatva engedtem ki a tüdőmet szorongató levegőtömeget. Gyűlöltem az érzést. Gyűlöltem, hogy megint én kerültem ekkora szar helyzetbe. Megint nekem kellett lenyelnem a keserűségemet, megint nekem kellett támogatnom őt, mint amikor Ansont választotta. Miattam mikor nyeli be már végre?
– Old meg… nem érdekel hogyan, de old meg! – válaszoltam rekedten. Annyira szerettem volna az orra alá dörgölni, hogy most válasszon, én vagy ez a kölyök. Nem jöttek ki a megfelelő szavak a számból. Nem tudtam megzsarolni, nem tudtam a magam javára hajtani a helyzetet… mert tudtam, mi lett volna a vége. Magatehetetlenül, könyörögve zokogott volna, míg meg nem sajnálom. Nat még nem tanulta meg, hogy a legtöbb fájdalom ellen a könnyek a legkevésbé sem hatásosak.
– Nem tudom, mi legyen Elliot… Erre nagyon nem számítottam.
Még mindig nem néztem rá. Látni sem akartam. Továbbra is az ordító kölyköt néztem, ahogy a kosarában kapálózott. Az arcát nem tudtam tökéletesen kivenni, de a megfeszülő, kapálózó végtagokat igen. Egy csecsemőnek az anyja mellett van a helye. Ezt az egyszerű tényt még én is tudtam… és nem, nem kívántam magamra vállalni semmiféle szerepet ebben. Ha Nat maga mellett akarta tartani, akkor azt nélkülem kellett megoldania.
– Bármi történjék is Elliot. Az, hogy szeretlek és veled akarok lenni, nem változik.
Megráztam a fejemet. Egy gúnyos kis hang tört fel belőlem, egy amoly „heh” és közben a szemeimet törölgettem.
– A te szennyesed. – Jelentettem ki és lefejtettem magamról a kezeit. – Ha valaki erről a problémáról gondoskodni fog, akkor az te vagy és nem én. Nem vagyok abban a csapatban, aki ezt a csecsemőt a házban akarja tartani. Még a te kedvedért sem.
Hátrébb léptem tőle. Két lépést ettem, így éppen elég messzire kerültem, hogy lássam a reakcióját. Elhatároztam, akármit is fog mondani, az én véleményemen az semmilyen formában nem változtathat. A könnyei, a könyörgése úgyis csak ideig-óráig elég, aztán bennem ugyanúgy fellobban a gyűlölet lángja.
– Tessék! Neveld fel, de nélkülem! – Mutattam indulatosan a mózeskosár felé, majd egyszerűen hátat fordítva neki, elindultam vissza az emeletre, ahonnan jöttem.
 

AJÁNDÉK II.

Olyan lehetetlennek tűnik ez az egész. Mint egy rossz álom. Nem akarok mást csak végre felébredni belőle és visszacsöppenni a mi kis szigetünkre. Azt akarom, hogy felébredve csak ott találjam magam Elliot mellett az ágyon, amint szuszog a karjaim közt békésen. Abban a békében amit én adok neki, ami tőlem árad és megnyugtatja fájó lelkét, vérző kis szívét.
De most nem tudom megnyugtatni. Érzem, ahogy magamhoz ölelem, hogy mennyire zaklatott. És én okoztam neki a fájdalmat. Most hiába menekülne az oltalmamba. Pontosan én vagyok az, aki késeket dobál felé, s minduntalan pontosan célba is talál pengéivel. Nagyszerű teljesítmény Nathaniel Forest. Bár inkább ne tettél volna neki fogadalmat, akkor simán csak elküldhetnéd… Ja. Pont nem. Fogadalommal együtt vagy nélküle, de Elliot hiányába belebetegednék. Már, ha ezek után ő maga nem dönt úgy, hogy inkább elmegy. Amihez minden joga és lehetősége megvan.

Csak könnyeim mögül néztem a gyönyörű arcát, ahogy a mózeskosárra tekint. Szemeiben a dac mellett most ott ült a fájdalmas düh is. Tudtam, éreztem, hogy gyűlöli azt a babát és ezért nem tudtam neheztelni rá. Rossz, hogy így alakult. Hogy fordított esetben fájt volna az én szívem is, az nem kérdés. De jelenleg úgy érzem nagyobb örömmel vettem volna a kezembe Elliot csodás kisbabáját, mint a sajátom. Lehet a fordított helyzet nem okozott volna ekkora fájdalmat nekünk. Talán Elliot is jobban kiheverte volna… Nem tudhatom. Lehet, hogy tévedek. És a dolgok épp ugyanilyen rosszul alakultak volna.

Kicsit kihúzom magam, miközben lefejti magáról kezeim. Hagyom. Könnyáztatta arcom mögött ezernyi érzés kavarog, de tucatnyi elhatározás kezd körvonalazódni. Teendők, amelyeket haladéktalanul el kell végezni. És persze még pelenkázni is meg kell tanulni a mai napra legalább. Amíg elő nem kerítem a gyermek anyját és egy szép nagy összeg közepette vissza nem adom a mózeskosarat a kezecskéjébe. Nem akarom, hogy tönkretegye az életem, az életünk. Sóhajtok egyet, miközben Elliotra nézek és letörlöm a könnyeim. Valahol azonban az is a baj, hogy baljós ez az egész. Így itt hagyni egy babát a szélben… Nem vall túl gondoskodó anyukára. S a ruhái sem tűnnek kifejezetten megfelelőnek. Mintha hanyag környezetből került volna végül az utcára egy olyan anyától, aki pont ugyanúgy nem akarta őt, mint Elliot. Ha mindenki elutasítja már az élete elején, milyen felnőttkor várhatna rá…

És valahol mégsem hibáztatom érte Elliotot, hogy mindent a fejemhez vág, ami a lelkét nyomja. Nem tudom megvigasztalni, de a vitába is belefáradtam már. És itt tartani sincs jogom. Ha menni akar, menjen. Találjon egy kedves nőt, aki szívesen szül majd neki utódokat. Igazi fekete hajú szépségeket, amilyen ő maga is. Neki talán éppúgy nélkülem lett volna szép élete, mint nekem Reagan nélkül. Valahol a legelején tudtam, hogy ez lesz, és nem akadályoztam meg. Mindegy. Gyenge voltam...

Nézem Elliotot, miközben elindul fölfelé az emeletre. Az utolsó szavai úgy marnak a szívembe, mintha végre ő is elkezdett volna késeim ellen védekezésül savat lögybölni. Jól tette. Szinte akartam, hogy fájjon, hogy érezhessem legalább megközelítőleg ugyanazt, amit ő. Szólásra nyitnám a szám, miközben észre sem véve Elliot érintéséről a baba érintésére váltok. Nagy ujjaimmal megfogom azt a csöpp kis kezet, ami kalimpál ki a mózeskosárból. Édes lenne. Gyönyörű pillanat. Ha nem férfit szeretnék. És nem fogadtam volna meg anno, hogy egy életre elégedett leszek saját gyermek nélkül. – Szeretlek. – Mondom Elliot eltűnő alakjának. Talán még hallja, ahogy ezt a kis szót, mint fogadalmat kiejtem. Aztán felemelem a babát és ölembe veszem. Az ő számára szavam egy ígéret. Mert, ha vissza is tudom juttatni az édesanyjának. Nem tehetek már mást, minthogy elfogadom, van egy fiam, akit szeretnem kell.

CSALÁD

outfit

Mintha ezernyi súlyos zsák szakadt volna testemre és szívemre. Féltem az érzések összepréselnek maguk alatt. Fuldokoltam. Mellkasom kapkodva mozdult, hogy tüdőmet minden apró levegővétellel legalább egy kevés oxigénhez juttassa. Egész testem remegett és éreztem, ahogy elveszítek minden kontrollt létezésem fölött. Könnyeim megállíthatatlanul folytak végig arcomon, de ezzel már végképp nem foglalkoztam. Hozzájuk sem tudtam érni, hogy letöröljem őket. Az ujjaim, mintha nem lettek volna képesek elmozdulni a régi mágusfotográfiáról, amit pár perce oly görcsösen szorongattak.

Lehetséges ez?
Kérdezem magamtól újra, meg újra, meg újra. És nem tudom rá azt mondani, hogy igen. Bár életemben először azt sem, hogy nem…
Az életem egy nagy részét rááldoztam arra, hogy megtaláljam önmagam és azokat az embereket, akik a családom kellett volna, hogy legyenek. Akik között fel kellett volna nőnöm. Akik eltűntek, vagy akiktől én tűntem el. De minduntalan falakba ütköztem vagy sehová sem vezető nyomokba, esetleg csalókba. Minden egyes fájdalom után vágytam valakire, akit tarthatok, vagy aki engem tart, csakhogy ne legyek egyedül, mert nagyon is magányosnak éreztem magam, még népes nevelőcsaládom mellett is. Fájdalmas és elkeserítő úgy felnőni, hogy nem tudsz magadról semmit. Ha nincs egy gyökered, ami erősen tart és táplál, akkor a többi pontosan olyan rohadt és undorító lesz, mint amilyennek magamat tartottam hosszú-hosszú éveken át. S, amin először Ada, majd Elliot voltak képesek csak változtatni. Akkor adtam fel múltam hajkurászását, amikor Mariel meghalt és a kislánya hozzám került. Ott és akkor, teljesen összetörve éreztem először úgy, hogy mindig egy olyan múltban éltem, amit át sem élhettem sose, és, hogy minden, amit kerestem, elvonta a figyelmem attól, amim van. Ada elvette az üresség érzését, majd Elliottal együtt teljesen ki is töltötte a teret a szívemben és lelkemben. Nem kellett többé a múltam. A jelenem és a jövőm ígérete sokkal izgalmasabb és boldogabb volt.

És most mégis; Lehetséges ez?
Teszem fel újra a kérdést, miközben állítólagos gyerekkorom egy apró szeletét fogom kezemben. Egy képet rólam és a testvéreimről. Még az a kutya is rajta van, aki az én hasonló képemen szerepel. Minden stimmel igaziból. És mégis csak hüledezve és kétségbeesve ülök fölötte és nem tudom mihez kezdjek most. Mert ha ez igaz, ha ez a kép igazi, akkor immáron nem vagyok többé árva és elesett. Akkor megvan a gyökerem, amit annyi évig kerestem, akkor megvan minden, amire csak vágytam. Minden.
S én mégiscsak zokogok, látva milyen boldog az a kisfiú, aki átkarolja öccsének nyakát és, aki hagyja, hogy húga nekitámaszkodjon a másik oldalról. Idilli kép. Tökéletes. És még soha nem akartam semminek sem ennyire hinni, miközben nem vagyok képes hinni és reménykedni. Csak sírni és kapkodva venni még mindig a levegőt, miközben a képet óvatosan beteszem a dolgozószobám fiókjába.

Igaznak tűnik. Igaznak kell lennie. Emelem fel fejem, s húzom ki magam, hátha mázsás súlyaim leborulnak vállamról és lelkemről. Felállok és az ablakhoz lépek, hogy kinyissam azt. Bizonytalanul lépek párat, s megkapaszkodom az ablak zárában, mikor odaérek és magam felé húzva végre szélesre tárom. A tengeri levegő világ életemben megnyugvást adott. Nem véletlen költöztem olyan helyre, ahol mindig érezhetem. Imádom. Most is, ahogy végre mély levegőt veszek, s engedem, hogy tüdőmet frissesség töltse meg. Lassan a kapkodást felváltja az egyenletes légzés, s a szívem is mintha nyugodtabb tempót kezdene diktálni önmagának. Ledobom vállamról a komolyember zakót és kissé kilazítom nyakkendőm, aztán elegánsan megtörlöm könnyeim ingem aljában. Nem számít. Most semmi sem számít. Csak, hogy kiderüljön igaz-e minden, amit ma mondtak nekem.
Inkább Elliotnak sem mesélek semmit addig. Jobb, ha nem lát félve reménykedni, majd teljesen összetörni ismét. Majd ha már minden biztos akkor elmondom neki. Addig biztonságban lesz a kép ott a fiókban…
Gondolom én, s így, hogy már összeszedtem végre kissé széthulló darabjaim, megyek és üdvözlöm a párom és a gyerekeim. A jelenem és a jövőm szeretteit. Az én családom.

[NAT]

C S A L Á D


NAT
1999. augusztus eleje

.outfit.

Keserűség. Az uralkodott Tengerszemben, mióta megismertem Gustafot... és az történt. Én hoztam azt az érzést az otthonunkba, miattam keletkezett sötétség az egyetlen menedékemben. Magamnak fertőztem meg azt, ezzel tönkretéve Nat boldogságát is. Hát erre képes az én dühöm, hát ez vagyok én, ha az indulataim erősebbek nálam. Ez Elliot O'Mara és a fene nagy büszkesége... na meg a szabadsága. Undorodtam magamtól. Szenvedtem, ha a saját tükörképemet kellett bámulnom. Volt valami álszent a képemen, volt a szememben valami csillogás, ami az önsajnálat minden hányingerkeltő részletét jelezte. Igen. Megint én voltam az áldozat O'Mara földön. A szegény, aki más szájába mászott, majd csalással vádolták... talán nem is ok nélkül.
Jobb volt néma csendben meghúzni magam, úgy járni a házat, mintha ott sem lennék. Lábujjhegyen osontam el a dolgozószoba előtt, ha Nat bent volt és éjjel is igyekeztem előbb ágyba bújni, minthogy ő is előkerüljön. Sokat üvöltöztünk, annyit, hogy belefájdult a torkom, de mindez semmi volt ahhoz képest, amit tettem. Tudtam nagyon jól, kifelé mégis védekeztem. Felsoroltam ezer érvet, hogy miért tettem meg... aztán ujjaim finoman simítottak végig a nyakamon, szégyenemben elfedve az ott gyógyulgató véraláfutádokat.
Remegve siettem le a lépcsőn azon a reggelen. Azt tudtam, hogy Nat nem volt a dolgozószobában, így remek alkalom lett volna, hogy végre megírjak egy régóta várt levelet. Annyira siettem, hogy a lábammal elsodortam az engem szaglászó Zeuszt. A macska nyávogva jelezte a felháborodást, majd egyszerűen elrohant, valahova a konyha felé. Ujjaimat a kilincsre fektettem, egy pillanatig csak úgy álltam ott. Füleltem, hogy nem jön-e éppen arra.
Szánalmas vagy, O'Mara. Otthon az, ahol bujkálsz valaki elől? Maró gúny, az érkezett az engem kínzó hangból. Persze a szalag lüktetni kezdett megint. Egyre többször dolgozott Nat ellen. Egyre többször súgta, hogy pakoljak össze és lépjek le. Az érzéseimet viszont még nem tudta megtörni. Nem hagyhattam neki. Nem győzhetett le.
Lenyomtam a kilincset. Egy halk kattanással jelezte, hogy szabad a belépés. Még halkabban löktem be az ajtót. Meztelen talpam puhán lépett be a szobába, aminek levegője azonnal körbe ölelt. Szerelmes voltam abba az illatba, abba az édesbe, abba a kesernyés tinta aromába. Ezt éreztem, akárhányszor magához ölelt a nagy Nathaniel Forest. Ez volt az, amit elsőként jegyeztem meg és amitől még mindig hevesebben ver a szívem, amitől megremeg a gyomrom és amiről nehéz elhinni, hogy az enyém. Már kezdett kicsúszni az ujjaim közül. Kezdett engedni az egykori kapocs és mindez azért, mert Gustafnak engedtem... vagy én vonzottam be bosszúból, amiért Nat irányítani akart. Pedig szerettem, ha erős, szerettem, ha megmondja, mit csináljak. Ott mégis elszakadt valami, én pedig hibáztam.
Az íróasztalhoz léptem. Végig simítottam a falapon, az írógép közelében, mintha azon is Natot éreztem volna. Lehunytam a szemem, szinte csókolni akartam a gép gombjait, hátha azon is az ő ízét érzem... nem bírtam ezt a szeret-nem szeret játékot, amiben éppen vesztésre álltam. Elcsesztem. Nagyon jól tudtam, mekkorát hibáztam és egyre távolabb álltam attól az Elliottól, akit Nat megszeretett. Még önzőbb, még hisztérikusabb lettem az elmúlt hónapokban. A dac vitt Gustafhoz, mikor Nat nem akarta megadni a szabadságom.
Csendesen húztam ki az íróasztal fiókot. Figyeltem, hogy az se nyikorogjon. Pergament és tintát kerestem volna, de nem volt rá alkalmam, mert szinte azonnal szembe találtam magam egy kissé viseltes képpel. Natnak nem voltak nagyon gyerekkori ereklyéi, sosem láttam nála ilyen képeket és a Ballardéknál őrzőpött gyerekfotókon sem ezeket a kölyköket fedezhettem fel. Önkéntelenül az egyik kisfiú arcát néztem, ahogy ujjaim közé vettem a képet. Felismertem. Tudtam, hogy mit látok és halkan súgtam: - Nat...
Aztán zaj érkezett az ajtó felől. Egész testem megremegett az ijedtségtől. A képet elejtettem, rá az asztalra, hiába kaptam volna utána. Inkább a zaj irányába pillantottam, remélve, hogy nem találom itt Natot az ajtóban.
- Csak egy darab pergament kerestem...

CSALÁD

outfit

Nem szeretem az ilyen napokat, amik csak telnek, de valahogy nem érzem azt, hogy élnék. Márpedig Gustaf óta vagy miatta, vagy lehet épp inkább én miattam, de ilyen napjaim vannak. Fájdalmasan mart belém minden egyes pillanatban megannyi gondolat, mikor megláttam Elliot nyakán a nyomokat. Utáltam Gustafot, de a baj az volt, hogy valahogy mindennél jobban utáltam magamat, amiért nem tudtam megakadályozni. Elliot szeszélyes. Épp olyannak szerettem, amilyen. Azt csinálja, amit akar és nem gátolja meg benne semmi sem. Nyilván most azt kívánom, bár meggátolta volna. Nem gondolkozott, azt hiszem… És direkt provokált engem is, Gustafot is. Harcolt ellenem és a világunk ellen. Valahol megértem. Nyilván. Hisz tényleg bezártam és lényegében egy kicsit sem mutattam hajlandóságot a kalitkája megnyitására. De annyira féltettem és annyira féltem, hogy elveszítem. Kellett nekem. Minden porcikáját, minden szavát és illatát egyszerűen imádtam. Az első találkozásunk óta olyan voltam, mint aki kábulatba esett és csak a másik érintése tartja még ezen a világon. Talán el is lebegtem volna már messzire a rózsaszín ködös szerelemtől, ha nem kellene annyit és annyit küzdenünk, hogy megtartsuk magunkat annak, amik vagyunk. Egy párnak, akik fogadalmat tettek, hogy szeretni fogják egymást mindig.

Kár, hogy Elliot mindennek ellenére lényegében megcsalt…
Sóhajtok, miközben felülök ágyamban. Kínzom vele talán magamat és őt is, hogy mindennek ellenére nem költöztem külön. Bár ő sem tette. Minden este lefekszem a bódító, édes illata és a gyönyörű alakja mellé. Csak hallgatom, ahogy szuszog, de nem ölelem át. Akkor azonnal eszembe jutna, hogy egy másik férfi is be akarta szennyezni a testét. Az ajkaival és a nyakával meg is tette. Birtokba vette és ott hagyta rajta a nyomait. Inkább csak kihúzódom az ágy szélére és hagyom, hogy Nautilus a lábamhoz költözzön. Így legalább kutyám szagát érzem és nem az édeskés aromát, ami páromat veszi körbe és amiről most félig-meddig úgy érzem, hogy nem az enyém. Mindegy… Mászok ki az ágyból, hogy nekikezdjek a szokásos reggeli rutinnak. Felveszem futóruhám, intek Nautilusnak, miközben magammal viszem komolyember öltönyöm is. Azt csak leteszem a lenti fürdőbe, majd nekiindulok a szokásos gyönyörű tenger melletti tájnak. Mióta ez a feszültség van köztünk többet futok, és kevesebbet eszem. Gustaf miatt elkezdtem edzeni, de ezt az elmúlt napokban teljesen elhanyagoltam. Tudom, hogy még fogytam is, bár talán nem látványosan. Csak mindent beleadok a távba, hogy a dühömet inkább mérföldeken, semmint Ellioton vagy Gustafon, vagy netalán az ártatlan munkatársaimon vezessem le. Nautilus tartja velem az iramot, aztán mikor visszaérünk úgy dől ki, mintha az egész napot futással töltötte volna. Elpuhultál kedves kutyusom… Mosolygok rá, miközben megvakarom a fülét és felteszem a kávét főzni. Ez a rutin is éppúgy bennem van, mint minden más, ami Elliothoz köt. És bármennyire is szomorú legyek vagy mérges rá, nem tudom megtenni, hogy ne indítsam el a kávéfőzőt…

Kicsit megcsóválom a fejem a gondolat nyomán. Nagyon-nagyon szeretem. Mindig és reményeim szerint örökké. Ezen ez sem változtat, hisz tudom, hogy csak hibázott. Még, ha elég nagy hibát is vétett…
Lezuhanyozom, szinte hűvös vízzel, hagyva, hogy testemmel együtt a gondolataimat is tisztává mossa. Aztán belebújok a gondosan választott komolyember ruhába. Az első gondolatom persze megint Elliot, hogy vajon neki, mennyire tetszenék, de mostanában nem tudom magam leellenőriztetni vele reggel. Kerüljük egymást. És legfőképp ő kerül engem. Talán bűntudata van, talán azon gondolkozik, hogyan szökjön el a nélkül, hogy észrevenném. De mindkettő esetében remélem, hogy inkább majd visszatalál hozzám… Mert én visszafogadom, bármi is történt…

Mikor már indulnék veszem észre, hogy az iratokat, amikre szükségem lenne, bent felejtettem a dolgozóban. Gyanútlanul nyitok be és némileg hátra is hőkölök, amikor meglátom Elliotot.
- Bocsánat, nem akartalak megijeszteni. – Magyarázkodom, bár mozdulatomból kitűnhetett, hogy én is némiképp megijedtem azért. – Nem számítottam rád ilyen korán itt. – És nem is hallottam, hogy lejöttél volna a szobából, de gondolom épp a zuhany alatt álltam, vagy a gondolataimtól egy égzengést se hallottam volna meg… - Minden rendben? – Kérdezem, ami a sokat emlegetett tények ismeretében kifejezetten hülye kérdés. De nem jutott eszembe jobb beszédtéma, miközben az asztal felé nyúlok. Akkor látom meg, hogy a családi képem kint van írógépem mellé esve és nem a fiókba, ahová tettem. – Ó… - Sóhajtok egyet, miközben felemelem a képet és ugyanúgy megnézem, mint mikor először láttam. - Állítólag ők a testvéreim. Az igazi testvéreim… - Suttogom. – És nagyon gyanús, hogy aki adta a képet, igazat mondott... Az első eset, amikor igazán reménykedem… Az eddigiek mind csak fél információkkal szolgáltak. És végül mindről kiderült, hogy hamisak… Ő… Ő azonban tucatnyi képet hozott, születési papírokat… Még egy levelet is, amit a rég elveszett testvére, vagyis állítólagosan én írtam. És mindenre azt mondta, hogy nyugodtan ellenőriztethetem. Az ő tényei valósak…. – Mesélem, de nem is tudom, hogy Elliotot érdekli-e, amit mondok, fel sem nézek a képből, csak megigézve bámulok rá. – Lehet, hogy megvan a múltam. Lehet, hogy kiderül ki is vagyok én…

[NAT]

C S A L Á D


NAT
1999. augusztus eleje

.outfit.

Eldadogtam ugyan néhány szót, de ahogy megláttam a dolgozószoba ajtajában, megmerevedtem. Csak bámultam rá, mint egy kölyök, akit valami rossz dolgon kaptak… holott nem. Nem voltam rossz, csak elvettem a képet, ami alatt a pergamen hevert, hogy végre leveleket írjak. Megremegett a kezem a levegőben a kép felett, fel akartam kapni, hogy visszategyem a helyére, de a tekintetem Naton ragadt. Már régen néztem meg, régen figyeltem rá. Próbáltam kerülni mióta ez az egész történt… nem csak lefekvéskor próbáltam előbb vagy később ágyba feküdni, mint ő. Napközben sem voltak a közelében. Ha ő a dolgozószobában szöszmötölt, én a nem rég kialakított gyógynövénykertem gondoltam. Ha nappaliban vagy a konyhában volt, bezárkóztam a hálóba. Megoldottam, hogy máshol legyek, mintha nem is léteznék… nem akartam zavarni… valójában ez nem igaz. Türelmetlenül vártam, hogy odajöjjön és megöleljen, a fülemben súgja: „Megbocsátok neked, Átokfajzatom.” Nem történt meg. Hosszú napok teltek el és egyetlen lépést sem tett felém, így még jobban meghúztam magam.
Ne gyere közelebb… ne gyere közelebb… – mantráztam, de Nat máris megindult az íróasztal irányába, mintha neki kéne pergament keresnie. Szívem fájdalmasan zakatolni kezdett, ahogy már nem csupán a szobában lengő illata emlékét, hanem a valós, intenzív aromát szívhattam magamban. A hangja, ahogy beszélt, mintha bezengte volna szobát. Imádtam minden mélységét. Imádtam, ahogy az ajkai a szavakat formálják… és most még jobban szenvedtem attól, hogy érinthetetlen számomra. Csak egy púp volt a hátadon, O’Mara… jobb megszabadulni tőle! – gúnyolt a hang. Szükségem van rá. – Próbáltam kitartani, de közben nem akartam, hogy látszódjon, mennyire szerelmes vagyok még most is belé. Ki kellett tartanom, míg el nem mondja, mit akar, míg nem dönt rólunk. Minden porcikámban éreztem: el fog küldeni. Ebbe pedig beleremegtem. Ő ezt nem vette észre talán.
Az asztalhoz lépett, felemelte a képet, amit én ejtettem az irógép mellé. Láttam, hogy milyen kutatva néz rá. Volt valami az arckifejezésében, ami miatt aggódni kezdtem. Nem magam miatt, nem a kapcsolatunk miatt, hanem érte.
– Ó… – Sóhajtotta a mozdulat közben.
Közelebb léptem hozzá, nem simultam a karjához – pedig szerettem volna. Mélyet szívtam az illatából, ahogy a képen szereplő gyerekekre pillantottam. A kisfiú arcát fürkésztem, akiről azonnal tudtam, hogy Nat. A többiek viszont idegenek voltak. Nem rémlett az arcuk a Ballar-házban fellelhető megannyi portré vagy családi kép között. Nem voltak ott. Ezek mások voltak.
– Állítólag ők a testvéreim. Az igazi testvéreim… – Suttogott. Ha nem értettem volna mit mond, a hanghordozásából is tudtam volna: valami komoly, valami nehéz ügy az, amit most elmond nekem. – És nagyon gyanús, hogy aki adta a képet, igazat mondott... Az első eset, amikor igazán reménykedem… Az eddigiek mind csak fél információkkal szolgáltak. És végül mindről kiderült, hogy hamisak… Ő… Ő azonban tucatnyi képet hozott, születési papírokat… Még egy levelet is, amit a rég elveszett testvére, vagyis állítólagosan én írtam. És mindenre azt mondta, hogy nyugodtan ellenőriztethetem. Az ő tényei valósak…
Hallattam a szavait és annyira meg akartam ölelni. Szerettem volna valami megnyugtatót mondani, valamit amivel azt sugallom neki, hogy ez mennyire jó. Csakhogy nem volt erőm, se bátorságom megszólalni. Féltem, hogyha túl közvetlen leszek, ha megsimítom a nyakát, megcirógatom a szakállát, undorodni fog tőlem. Gustaf szaga még rajtam lehet, mert én mindennap érzem és talán Nat is.
– Lehet, hogy megvan a múltam. Lehet, hogy kiderül ki is vagyok én…
Nyeltem egyet. Nem bírtam ki, még közelebb léptem, de testem éppen csak végigcirógatott az övén, aztán újra próbáltam tartani a távolságot. A kép fölé hajoltam, megsimogattam ujjammal a felületet ott, ahol a Nat kisfiú láthatóan remekül érezte magát a testvérei társaságában.
– Nem kell a múltad ahhoz, hogy tudd ki vagy. Csak az tudhatod meg belőle, ki lehettél volna. De biztosra veszem, hogy a történtek segítettek ezzé az emberré válni, aki most vagy. Az én…– Szerelmemmé. Ezt mondtam volna, de képtelen voltam kinyögni. Megköszörültem a torkomat.
– Nathaniel Forestté. – Javítottam végül. – Meg akarod őket ismerni?
Talán hülye kérdés volt, mert a szavaiból egyértelműen kicsengett a kíváncsiság, a meghatottság. Éreztem, milyen fontos neki, hogy ezt meg kell lépnie, mintha ő ettől érezné magát egész embernek… ahogyan én is azt hittem, majd Philliptől fogom. Nem jött be. Nem jött be és nagyon fájt, most is fáj és talán sosem múlik el. Nem akartam, hogy Nat is ezen menjen át. Legszívesebben megöleltem volna, hogy megvédjem a világ kegyetlenségeitől, hogy elrejtsem mások elől, akik ártani akarnak neki.

CSALÁD

outfit

Idegen érzés csengett bennem. Mintha nem is otthon lennék, hanem valami idegen világban, ahol Elliottal mindketten kívülállók vagyunk. Furcsa csend honolt a házban igaziból. Még, ha a csend maga ugyanazon hangokból állt is… Mi mintha nem ugyanazok az emberek lettünk volna, akik kitöltik a teret. S így a ház sem tudott igaz valójában pompázni.
Magamnak építtettem. Egy magányos férfi, lényegében csendes életéhez. Műteremnek, ahol a tengert látva és beszívva sós, nehéz illatát dolgozhatok. És akkor még nem is reménykedtem benne, hogyan is reménykedhettem volna, hogy egyszer majd családi házzá alakul. És rádöbbenek, hogy így tökéletes. Mintha eleve ennek készült volna, mintha mindig is arra várt volna, hogy a nagy fehér ürességet betöltsék apró tárgyak, akár játékok, akár arany ereklyék. És átjárja egy vegyes, tökéletes illat, amely gyermeki gyümölcsös, édes süteményes és kesernyés tinta aromájával együttesen harmonikus. És én hálát adok a percért, amikor a gondviselés abba az apotékába vitt, ami pont Elliot családjáé.
Még, ha most nem is érzem úgy, mintha itt léteznénk. És együtt élnénk… Nekem kéne lépnem. Tisztában vagyok vele. nekem kéne Elliothoz mennem és magamhoz ölelni, hogy itt vagyok, bármit is tettél az enyém vagy. De van jogom megint csak lekorlátozni? Látom a nyomait Gustafnak és önkéntelenül is arra gondolok, mi van, ha az kellene neki. Ha tetszett a férfi érintése a nyakán… Nem kényszeríthetem mindig arra, hogy itt maradjon. Bár… merem remélni, hogy ezt tekinti otthonának. És igaziból tudom azt is, hogy szeret… Akkor mire várok? Kérdezem meg magamtól. De miközben a gyönyörű szempárba nézek, amik óvatosan mérnek végig engem a dolgozószobám bejáratánál rájövök. Szeretném, ha az a dacos kis arc szeretőn bújna oda hozzám és kérné a bocsánatomat még egyszer. Még egyszer így, hogy a nyomok a nyakán már szinte teljesen elmúltak. S így, hogy már Gustaf undorító halszagát sem érzem folyton képzeletemben. Szinte el is felejtettem már a bűzös aromáját számban az ízének. Tudom már csak Elliot édes bőrét csókolhatnám és nem mást. Nyelek egy nagyot, miközben belépek és a képet meglátva a jelen gondolataiból a múltba tévedek át.
Esetlennek érzem magam a képet szorongatva, a gyermeki énem ámultan bámulni, miközben megoldatlan életem félve ácsingózik mellettem. Lehet csak saját feszültségem érzem, de mintha mégis ott lenne köztünk a tucatnyi kérdés, vajon mi lesz velünk? Vajon megérinthetem-e? Vajon biztonságot találunk-e lelki fájdalmaink elől egymás karjaiban?

Persze a kép elvonja kicsit a figyelmem. Bár Elliot illata, ami lassan átjárja ezt a teret is, mintha igyekezne kicsit kiszorítani azt a furcsa ürességet, ami most a lelkemben tátong. Egy jó ideje nem volt ott, de most mintha megnyílt volna a hely egy olyan családnak, egy olyan múltnak, ami valaha az enyém volt, de hosszú évekre elveszett.

- Tudom… - Suttogom halkan Elliot szavaira reagálva, egészen halványan rá is mosolyodom, miközben észre sem veszem, ahogy kezem önkéntelenül felé mozdul és finoman derekára csúsztatom. Szükségem van az ő biztonságára, az ő érintésére és szeretetére, még akkor is, ha talán nem tudatosan teszem a mozdulatot. De mikor észreveszem, már nem akarom elhúzni. Szívem a szívéhez tartozik, óráiban a kétségnek, ő a biztos pontom mégis, még ha harag kissé széjjelebb is tolja egységünket. El nem szakíthatja. S ezt tudnia kell. – Sokáig azt gondoltam, ha ismerném a családom, minden megváltozna. Görcsösen akartam, hajkurásztam az érzést, hogy találjak valakit, aki a fiának nevez és magához láncol. Észre se vettem, hogy mennyire megbántom ezzel azokat, akik fiukként szerettek vagy testvérükként. – Magyarázom, miközben kissé megcirógatom Elliotot. - Ada volt az első, aki rádöbbentett arra, hogy a jelenem családjára kell figyelnem. És, ha mondhatom ezt, te voltál az, aki végképp teljessé tette az életem. Történjen bármi is, ezt nem fogom másképp érezni… - Suttogom ugyanúgy nagyon halkan, Elliot szemeibe nézve, aztán megint a képre terelem tekintetem és figyelmem is. – Talán most állok a leginkább készen rá, hogy megismerjem őket. Már, ha tényleg ők a családom… Még simán kiderülhet, hogy hazugság az egész… - Sóhajtom, mert igaziból nagyon-nagyon szeretném, hogy igaz legyen. Gonosz lenne a sorstól még egy csalódás ezen a téren, pláne így, hogy végre amúgy boldog tudnék lenni nélkülük is. – Meg akarom őket ismerni. De ahhoz szükségem van rád, hogy velem legyél. Mert félek… Félek…

[NAT]

C S A L Á D


NAT
1999. augusztus eleje

.outfit.

Megremegett a testem, mintha csak bűn lett volna arra a rövidke pillanatra is hozzáérnem Nathoz. Éreztem, ahogy a bűntudat sötét erőként lüktetett az ereimben és a vérrel együtt utazva elérte a szívemet. Nem bocsátott még meg… nem bocsátott még meg neked. A kegyetlen hang suttogott és minden porcikám remegni kezdett, ahogy a kisfiút ábrázoló képre meredtem. Fájdalmas ritmust vert a szívem, mintha minden sebe egyszere szakadt volna fel. A saját hülyeségem elcseszett áldozata lettem… olyan, aki újra és újra megfürdik az önsajnálatban. Zokogni tudtam volna, a földhöz csapkodni magam, amiért ilyen ostobán veszítettem el Natot… de nem ő bűntett igazán. Nem az ő ridegség, az ő csendessége volt az, ami ártott nekem nap, mint nap. A saját makacsságom volt az, ami nem engedte, hogy elé térdeljek és könyörögjek a megbocsátásért. Pedig kimondtam volna szívem szerint, hogy: „Szólíts Átokfajzatnak, emelj fel és ölelj magadhoz!” De ott volt az a gát, ami nem engedett gyengének látszani. Ezért húzódtam el, hiába engedtem a csábításnak, hiába engedtem, hogy orromon cirógasson végig az illata.
– Tudom… – Suttogta ezt az egy szót. Én pedig, mintha meg sem hallottam volna. A lelkemben felkavarodott valami, ahogy ujjai végig cirógattak a ruhám anyagát, ahogy megállapodtak a derekamon. Imádtam volna, imádtam volna, de mintha még az érintése is felsebzett volna.
Szórakozik veled. A hang mindezt olyan ridegséggel jelentette ki, hogy el is hittem neki. Hiszen nem bocsátott még meg, nem mondta ki, nem akarta, hogy újra az övé legyek, hogy újra szeressük egymást. Csak éltünk egymás mellett, talán mert Nat szeretett birtokolni és talán ez még fájdalmasabb volt, mint az elküldés. Szerelemből érkeztem Tengerszemben, s azért is maradtam. Még keserűbb ízzel a számban léptem kicsit oldalra, remélve, hogy ujjai lesiklanak rólam és nem kell éreznem az illatát, az érintését… mert már nem szeretett. Éreztem, ahogy minden hideggé válik körülöttünk, csak attól, hogy én megbotlottam és pofára estem. Fájdalmas sebekkel jöttem haza. Nat láthatta, hogy mit tettem, a részletek nélkül is. Én pedig újra és újra éreztem magamon Gustaf érintéseit… ez volt a büntetés, amiért a legnagyobb boldogságom ellen tettem, amiért nem értettem meg, mennyire féltékeny és nem nyugtattam meg, csak dacoltam vele. Undorodtam magamtól, ha a türköbe néztem, undorodtam a saját hangomtól, a testemtől, a gondolataimtól… az egész létezésemtől. De hiába dörzsöltem le minden este a bőrömet, még éreztem magamon Gustaf illatát s amint lehunytam a szememet ott voltak azok az érintések. Nem is vonzódtam hozzá, nem is érdekelt soha úgy, ahogy Nat hitte… csak büntetni akartam, amiért nem vett komolyan. Valójában magamat büntettem meg, de úgy, hogy talán sosem heverem ki, mert az én sebeim a kapcsolatunk sebei lettek és már annyira véreztek, hogy Nat meg sem próbálta bekötözni. Csak lefeküdt mellém minden este, mintha mi sem történt volna. Én pedig sírva küzdöttem egyedül a fájdalommal, amit valójában ő is érzett. De nem foghattam meg a kezét vagy bújhattam hozzá, hogy enyhítse a kínokat, mert nem bocsátott meg.
Hiába léptem odébb, nem volt elég nagy a távolság. Még éreztem ujjai forróságát magamon. Cirógatott s közben beszélt: – Sokáig azt gondoltam, ha ismerném a családom, minden megváltozna. Görcsösen akartam, hajkurásztam az érzést, hogy találjak valakit, aki a fiának nevez és magához láncol. Észre se vettem, hogy mennyire megbántom ezzel azokat, akik fiukként szerettek vagy testvérükként.
Nyeltem egyet, ahogy a szemembe nézett. Volt abban a csillogásban és a hangja kettősében valami veszélyes… valami, ami képes lett volna kihozni belőlem a könyörgést. Azt hittem, hogy az érzéseim elhalványultak az elmúlt hetekben, mintha megszoktam volna a közös életet. Természetesnek is vettem talán Nat rajongását és általában kegyetlenül kihasználtam. Most viszont nem rajongott értem, csak egy kellék voltam, aki nélkül nem tudott elaludni.
– Ada volt az első, aki rádöbbentett arra, hogy a jelenem családjára kell figyelnem. És, ha mondhatom ezt, te voltál az, aki végképp teljessé tette az életem. Történjen bármi is, ezt nem fogom másképp érezni… – Újra a képre nézett. Egy megkönnyebbült sóhajt hagyta el a torkomat. A szívem olyan hevesen vert, éreztem, ahogy a térdeim remegnek, mintha a földre akarnám vetni magamat. A lábait akarnám csókolgatni és könyörögni, hogy szeressen újra. Szándalmas vagy, O’Mara…
– Talán most állok a leginkább készen rá, hogy megismerjem őket. Már, ha tényleg ők a családom… Még simán kiderülhet, hogy hazugság az egész…
Az ajkaira siklott a tekintetem. Figyeltem, ahogy a szavakat formázza… de valójában nem is erre összepontosítottam, hanem a hosszú kegyetlenségre, amit a bennem lüktető sötétség suttogott a fülembe: Bezárt téged. Elvette a szabadságod, most meg úgy játszik az érzéseiddel, ahogyan csak szeretne. Ezt már egyszer elszenvedted… Esmé… Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szememben. A mellkasomban fájdalom uralkodott. Nehezen kaptam levegőt, de minden erőmmel tartottam magam… mert úgy szerettem volna legyőzni azt a sötétséget. Úgy szerettem volna Nat feloldozását kérni és csak összebújni délutánonként a kanapén vagy együtt kávézni vele reggelente.
– Meg akarom őket ismerni. De ahhoz szükségem van rád, hogy velem legyél. Mert félek… Félek…
Félek… Mintha ez az egy szó hirtelen az addigi kusza érzéseket felül írta volna. Aggodalommal néztem végig Naton. A kezem pedig szinte önkéntelenül lökte el az övét a derekamról.
– Ne félj… – Meg akartam nyugtatni, közben még is tettem hátrébb egy lépést. A testemet a bűntudat, ajkaimat a szerelem mozgatta. Szánalmasabb voltam egy pillanattal korábban. – Ha csalódás is ér a családod részéről… nekem mindig a Nathaniel Forestem maradsz. – Nyeltem megint egyet.
Le kell gyűrnöd most ezt, O’Mara! Le kell gyűrnöd! Ezúttal saját bíztatásom tört fel valahol mélyen, mintha a világosság legyőzte volna a sötétséget, ami még ugyan lüktetett bennem… de nem volt fontosabb Natnál. Nem tudott erősebb lenni a szeretetnél, ami hozzá kapcsolt. Kezem önkéntelenül indul meg felé. Távol álltam tőle, ezért ujjaim éppen csak az állán simítottak végig. A szakálla megcsiklandozta a bőröm.
– Már sosem leszel az, aki Ballardék előtt voltál. Ez csak egy darabka a kirakósból, amit be kell illesztened a mostani életedben… és ha nem is sikerül tökéletesen. Itthon mindig lesz valaki, aki megölel és megnyugtat. – Újra megcirógattam a szakállát.

CSALÁD

outfit

Egyik kezem ujjaival továbbra is a képet szorongatom. Mintha megigézett volna újra és újra csak figyelem a boldog szempárt, ami visszamosolyog rám saját gyermeki arcomról. De most nem tudok egészen elmerülni benne. Nem is akarok. Tartom magam a felszínen, nehogy elsüllyedjek a múlt érzéseinek világában. Hiszen a jelenem is itt van, talán tényleg épp megoldatlanul és én ezt ugyanúgy nem hagyhatom elveszni, mint azt, amit ezzel a képpel együtt talán visszakaphatok. De nagyon is figyelnem kell rá, hogy az ami a fotón van, ugyanúgy nem biztos, míg az ami itt van, mindennél biztosabb, hisz igazi és valós és én nagyon-nagyon szeretem.

Hirtelen még sincs elég erőm, hogy Elliot dereka után kapjak, mikor felsőjének finom anyaga, s így testének melege kicsusszan kezeim közül. Talán még ő is mérges rám, amiért nem mondtam ki, itt vagyok, itt vagyok neked te bolond, bármikor megbocsájtok. Azt hiszem most mindennél jobban sajnálom, hogy még nem tettem meg, és nem tudom most milyen lenne, ha ajkaimról elhangzanának a szavak. Félek, csak úgy tűnne, kihasználom. S saját félelmeim elől menekülve, inkább magamhoz húzom őt, mert bűnével együtt még így is ez a kisebbik rossz. Nem akarom, hogy azt érezze önnön célom miatt használom ki egy támasznak. Nem. Azt akarom, hogy mikor kimondom, megbocsájtok, azt tudja, hogy azért teszem, mert már nem okoz rossz érzéseket bennem, ha gyönyörű nyakára nézek, s végigsimítok édes és buja ajkain, amiknek csak engem kellene becéznie és csak engem kellene csókolnia…
Teljesen megértem Gustafot. Valamikor az én lelkemben is bűnösnek számított Elliot akarásának a gondolata. És lehet akkoriban ez is pont ugyanannyira vonzott, mint maga a gyönyörű teste. Biztos vagyok benne, hogy a tiltásom és az erős, haragos akaratoskodásom még inkább felajzotta a férfit. Szóval valahol én rontottam el. Elliot bűne valahol az én bűnöm is, amiért bezártam és parancsoltam neki. De mindig rá kell döbbennem arra, hogy újra és újra ugyanez lesz. Mindig féltékeny leszek és makacs… És nem fogom elengedni. Mert imádom őt… Mindennél jobban imádom…

Hatalmasat dobban a szívem, mikor teljesen elhúzódik tőlem. Már tudtam, hogy ez lesz, hisz éreztem, ahogy ujjaim közül csúszik ki gyönyörű teste. Én pedig hagytam, s vele együtt hagytam, hogy a karom tehetetlenül hulljon le derekam mellé. Egy pillanatra a képre néztem, miközben magamba szívtam Elliot édes illatát, ami vegyült a felkavart tintaszagú szoba levegőjével. Aztán Elliotra emeltem a tekintetem, s kerestem a dacos szemek megnyugtató látványát.
- A te Nathaniel Forested? – Kérdezek vissza, s érzem szívem újabb dobbanásával boldog mosoly jelenik meg ajkaim szélén. S mikor felém nyúl, csak finoman lehunyom szemem, hogy minden pillanatát kiélvezzem ujjai érintésének szakállamon. – Az vagyok. Csak a tiéd örökre.

Ekkor veszti hirtelen megint jelentőségét a kép is és a családom. A múltam helyett kicsit belemerülök a jelenem érintésébe, ahogy ujjaihoz érek és finoman simítok végig rajtuk, miközben közelebb lépek hozzá.
- Tudom. – Suttogom újra tanácsára, s kinyitom szemeimet, hogy szemébe nézhessek. – Régen a mostani életem helyére akartam azt, amit kiderítek a múltamról. Az, hogy vagy nekem. Vagy Adával és Kis Nattal vagytok nekem. Mindent megváltoztatott. Olyan ember lehetek, akit végre szeretek és elfogadok. – Még közelebb lépek Elliothoz. Már egymáshoz ér aprót a testünk, s megint minden érzékemet kitölti tökéletes illata, s finom bőrének melege. Végigcirógatok arcán, ahogy ő cirógatja szakállam, én puha fehér állát érintem. Jobban megigéz, mint múltam képe és ez szinte hihetetlen. Nem dobnám el azt sem, de a biztos szeretetet nem cserélném le bizonytalanra.

- Szeretlek. – Suttogom önkéntelenül. – És köszönöm, hogy mellettem állsz. Szeretném megismerni őket, de félek, attól, hogy csalódok bennük, mert nem olyanok, amilyennek képzeltem őket. De attól is, hogy nem fogadnak el olyannak, amilyen vagyok. – Sóhajtom, miközben tovább cirógatom Elliot arcát. - És Ballard asszonyt sem akarom megsérteni. Ő nevelt fel és mindent beleadott, még ha makacs is voltam sokszor és problémás. És sose mondtam azt neki, nekik, hogy mennyire szeretem őket. Neked mondom eleget? Tudod te, hogy ha meg is ismerem őket, nem cserélhetnek le téged, vagy titeket? Tudom, hogy ők a múltam. És igen, lehetnek egy bizonyos szinten a jövőm is. De csak akkor, ha ők így, ahogy vagyok, vagy vagyunk, képesek lesznek beilleszteni az életükbe minket. Mert amúgy… Amúgy elég csillivillinek tűnnek… És igen bizonyos mértékig ez is az, amiben én élek, de azért hallottam már emberektől, amint betegnek titulálják az életstílusom… - Komolyan nézek a szemeibe, bár tudom az enyémben épp keserűség látszik. Leteszem a képet az asztalra, s finoman még jobban magamhoz húzom páromat. Remélem érzi ő is, hogy haragom elmúlt. S csak nyitott szívemmel és szeretetemmel állok most előtte. Remélve, hogy elfogadja és nem húzódik el, mert nem kell több bizonytalanság, több távolság. Nekem ő kell.  

[NAT]

C S A L Á D


NAT
1999. augusztus eleje

.outfit.

Hát megint engedtél, O’Mara… Hát megint engedtél annak az átkozott gyengeségnek… – suttogta a fülembe egy sötét kis hang. Éreztem, hogy beleborzongok az ércességébe. Mintha én szóltam volna, de közben még sem. Nem volt meg a mélység, a finoman formált szavak, de ha még is, valami komor, reszelős zaj elnyomta. Ujjaim még mindig a szakállába fúrva, gyengéden simogatták az arcát, mikor megérintette. Melegséget éreztem, ami a szívemben tomboló fagyosságot egy pillanat alatt megolvasztotta. Pislogva próbáltam elűzni a könnyeket, amik állandóan ott ültek a szememben, amikor a családjáról beszélt. Nem azért, mert a régi családja zavart, sem azért, mert Ballardék fájdalmat okoztak… a mi, a mi közös családunkban volt a baj. A szűkkörrel, amit mi fogtunk egybe… vagy legalábbis nekünk kellett volna. Csakhogy én kiléptem a körből. Elengedtem Nat kezeit, mert a fiát látnom annyira fájt. Nem tudtam már megbocsátani – úgy éreztem sosem enyhülök meg – és talán éppen azért rohantam Gustaf karjaiba, hogy azt is megmutassam: nem köthet le. De kimondtam a fogadalmat, kimondtam azt, ami hozzá kötött – természetesen azon kívül, hogy a szívem vérzett, ha csak eszembe jutott, mennyire szeretem… mennyire nem tudnék élni nélküle.
Újabb áldozatot kellett hoznom. Újra azt kellett mondanom, hogy legyen… hogy majd én elviselem. De mennyit tud elviselni egy ember szíve? Az enyém már Nat előtt is fájt, ő csak újabb szögeket vert a már vérző sebekbe. Aztán pedig, mikor gyógyította őket, sót szórt rájuk, hogy még jobban ordítsak. Megalázott azzal, hogy gondolkodás nélkül… a megkérdezésem nélkül döntött arról, hogy a csecsemőt a háznál tartjuk… mintha ez természetes volna, mintha így volna rendjén. Nem volt rendjén. Ketten voltunk egy egész, ő még sem kérdezett meg… nem kérdezett meg semmiről. Csak el kellett fogadnom, hogy ő döntött. 
Figyeltem az arcát, ahogy lehunyt szemmel élvezte a lágy érintést. Bár fájt minden, a szívem örült neki, hogy talán egy kicsit kirángattam abból a mélabús elmélkedésből… és biztosíthattam róla, neki van kire támaszkodnia, ha minden rossz véget ér azzal a családdal. Ez egy partner feladata… vigyázni a másik felére. De Nat nem vigyázott rám, belém rúgott még akkor is, amikor már amúgy is a padlón hevertem, véres sebekkel.
– Tudom. – Suttogta. A tekintetünk újra találkozott. Nagyot nyeltem, mintha a vágyaimat kéne leküzdenem. Valójában a keserűségtől akartam még mindig szabadulni, csakhogy egyre nehezebben ment. – Régen a mostani életem helyére akartam azt, amit kiderítek a múltamról. Az, hogy vagy nekem. Vagy Adával és Kis Nattal vagytok nekem. Mindent megváltoztatott. Olyan ember lehetek, akit végre szeretek és elfogadok.
Ahogy kimondta a kapcsolatunk betegségének nevét, a szavak a torkomon maradtak. A számat kinyitottam, hogy ugyan mondjak valamit… de nem tudtam. Képtelen lettem volna akár egyetlen rövidke szót is elsuttogni. Hagytam, hogy közelebb lépjen, hogy érezzem a testéből áradó bódító illat és forróság elegyét. Kellemesebb volt az önsajnált, amit kiváltott belőlem a puszta pillantásával.
– Szeretlek. – Suttogta tovább a mondandóját. Máskor a beleremegek, ha a hangját hallom. A szívem vadritmust járt odabent, most viszont csak bámultam rá. A lényem egy része szerette volna még egyszer biztosítani róla, hogy vele vagyok, hogy megvédem mindentől… a másik viszont még mindig ott hevert sebesülten, ridegséget követelve, miközben puszta kézzel próbálja menteni magát.
– És köszönöm, hogy mellettem állsz. Szeretném megismerni őket, de félek, attól, hogy csalódok bennük, mert nem olyanok, amilyennek képzeltem őket. De attól is, hogy nem fogadnak el olyannak, amilyen vagyok. – Lehunytam a szemem, ahogy megérintette az arcomat. Nem tudtam neki ellenállni, nem tudtam megint a képébe üvölteni a sérelmeimet, pillanatok alatt lefegyverzett volna akkor is. Nattal szemben nem győzhettem. Ő vitt minden csatát… mert ha le is gyűrtem, kikényszerítette belőlem, hogy megadjam magam. Értett hozzá. Jobban értett, mint én. – És Ballard asszonyt sem akarom megsérteni. Ő nevelt fel és mindent beleadott, még ha makacs is voltam sokszor és problémás. És sose mondtam azt neki, nekik, hogy mennyire szeretem őket. Neked mondom eleget? Tudod te, hogy ha meg is ismerem őket, nem cserélhetnek le téged, vagy titeket? Tudom, hogy ők a múltam. És igen, lehetnek egy bizonyos szinten a jövőm is. De csak akkor, ha ők így, ahogy vagyok, vagy vagyunk, képesek lesznek beilleszteni az életükbe minket. Mert amúgy… Amúgy elég csillivillinek tűnnek… És igen bizonyos mértékig ez is az, amiben én élek, de azért hallottam már emberektől, amint betegnek titulálják az életstílusom…
Kinyitottam a szemem, a tekintetem azonnal az övével találkozott. Ott csillogott benne az a komolyság, ami a hangjában is csengett. Szerettem volna kimondani, hogy már annyiszor döntött ellenem, hogy már annyiszor választott mást helyettem. Nem létezett az az opció, hogy Elliot, egyedül csak Elliot. Elliot és Anson, Elliot és a csecsemő… de Elliot nem. Az nem volt elég magában… mindig kellett valami plusz. Valami, ami kiegészít engem, valami ami a maradék igényét is kielégíti, amire én nem voltam képes. Tudtam, hogy nem vagyok elég Natnak. Ő az az ember, akinek mindig kell mindenből még egy. Talán a boldogság is ilyen. Kap egy keveset, de még több kell, még több… észre sem véve közben, hogy előző csillogása már mennyire megkopott. És én így szerettem, így akartam magamnak, benyelve mindent, amit ellenem követett el, ellenünk, észre sem véve, hogy mentenie kéne, ami még menthető. Elengedtem a kezét, de ott álltam a kör peremén, tudva, hogy mikor kell megmentenem azt, ami a miénk. Azt a kört, azt a családot, azt a szerelmet. Csak örültem volna, ha megint ő kapja el a kezem és húz vissza.
– Nem félek, hogy lecserélsz.– Mondtam. Keserű mosoly ült ki az arcomra, ahogy a nagy karok körém fonódtak. – Csak attól félek, hogy fájdalmat okoznak neked. De ha ez megtörténik, akkor a lehető legrosszabb oldalamat fogják megismerni.
Egy kicsit eltoltam, hogy a szemébe nézzek.
– Évtizedekig kerestem Phillipet. Ő tudta, hogy hol vagyok… mindig tudta, de én nem találtam. Ha meg is pillantottam, hiába kaptam utána, nem értem el. Eltűnt újra és akkor megint nem láttam hosszú ideig. – Magyaráztam rekedten. A tenyerem végig simított a mellkasán. A szíve felett pihent csak meg. – Rettegtem tőle. Rettegtem, hogyha meglátom, akkor azt a sötétséget is meglátom, ami bennem van. Tudod, mit tett, mikor először nézett a szemembe? Meg akart ölni… miután a szemem láttára Esmét is megkínozta. Azt kívánom, hogy te ne ezt éld át. Azt kívánom, hogy szeressenek.

CSALÁD

outfit

Ahogy finoman magamhoz ölelem és még intenzívebben érzem a belőle áradó édes illatot, amiért mindennél jobban rajongok. Akkor döbbenek rá, mekkora hülye is voltam. Ennyit nélküle lenni, önként választva a nem megbocsájtás magányát. Fájdalmas és veszélyes játék volt, főképp magamra nézve. Nagyon is jól tudtam Elliot mit akart megmutatni Gustaffal. Egy bosszú volt ellenem, miközben egy segélykiáltás a kapcsolatunknak. Elárultam őt, többszörösen elárultam azóta, hogy együtt vagyunk. És néha úgy érzem csak a vak vagy épp vad szerencse tartja egyben a dolgokat. Kis Nat nagyon-nagyon sok volt Elliotnak. Megviselte őt. Én pedig nem tudtam ebben támasz lenni a számára, mivel épphogy tőle vártam volna, hogy az én támaszom legyen. Nem akartam gyermeket. Így nem. Ada teljesen elég volt nekem. És nekünk. Láttam, hogy mennyire imádják egymást Elliottal, a kislány szinte már jobban ragaszkodott hozzá, mint hozzám, de ez jó volt így. Tetszett. Meghittséget adott és boldogságot. Ezt pedig önszántamból nem rúgtam volna fel. De egy gyermekre, akit kirakott az anyja, aki aztán megölte magát, egyszerűen nem tudtam nemet mondani. Tudom, hogy nem most kellett volna vigyázni, hanem hónapokkal ezelőtt. De a baba már itt volt, ráadásul nem csak a vizsgálatok, de a kinézete is bizonyította, hogy tényleg az én gyermekem. Nem tudtam volna kirakni őt. Én sem ismertem eddig a szüleim és Eliottnak is csak gondja volt a vérszerinti apjával. Nem akartam, hogy a gyermekem azzal a tudattal nőjön fel, hogy egyik szülője sem akarta őt. Mert azt hiszem ez az egész életére súlyos bélyeget nyomott volna…

Persze így viszont ő nyomott bélyeget a mi életünkre. Megsértettem vele Elliotot, hogy nélküle hoztam össze egy gyereket és végül nélküle döntöttem az úgymond elhelyezésében. Gustaf egy példa volt rá, mire képes az összetört bosszúszomjas szív, ha nem kap kellő kielégítést vagy kiengesztelést. És én napok óta halogatom, hogy magamhoz húzzam, megöleljem és azt mondjam, itt vagyok és megbocsájtok. Mert úgy éreztem az én szívem is épp annyira ripityára tört, mint Ellioté, mikor befogadtam a gyermekem. Nem akartam én se más lenni, vagy több, egyszerűen csak jó, azóta, hogy őt ismerem. De valahányszor úgy éreztem, hogy jó döntést hozok, valójában megbántok vele másokat és minden csak rosszul sül el…

Pedig nem vágyom én sem többre, csak szeretetre. Ahogy szeretetre vágytam akkor is mikor River karjaiba hulltam. Egy viszonzatlan szerelem elől menekültem ahhoz, akiről tudtam elég fanatikusan szeret, hogy mindig legyen nála helyem. Rosszul tettem. És íme a következménye, ami most éket ver az igaz szeretet és én közém…  De akkor amikor ezt tettem, akkor még el se mertem volna hinni, hogy valakit tudok majd úgy szeretni, mint Elliotot; boldog viszonzásban.

És íme csak ölelem magamhoz, szorítom gyönyörű testét, miközben cirógatom hátát és mélyeket szívok nyakának tökéletes illategyvelegéből. Imádom. Minden porcikáját, minden mozdulatát, minden szívdobbanását kiélvezem, miközben csak gyűröm ujjaimmal felsőjét, mintha még közelebb érezhetném így magamhoz. Csak hallgatom gyönyörű hangját, ahogy kedves komolysággal ejti ki biztató és szomorú szavait. Majd engedem neki, hogy elhúzódjon, s miközben sötét szemeibe nézek, élvezem, ahogy ujjait szívem fölé vezeti.
- Köszönöm, hogy vigyázol rám. – Érintem a finom ujjakat, miközben puszit nyomok Elliot homlokára. – És remélem egyszer elhiszed majd, hogy a benned lévő sötétség el tud tűnni. Neked nem kell Phillippé válnod vagy Rowle-é… Maradhat, ameddig megvéd. De az én dolgom is pontosan az lenne, megvédeni téged. Még, ha magamtól nem is tudlak. – Emelem fel szívemről kezét, hogy arcommal belesimuljak fehér kis tenyerébe. – Engem nem tudnak bántani, amíg téged szerethetlek. Addig nincs semmilyen fájdalom, amit ne tudnék elviselni. Ahogy én sem hagyom, hogy téged bántsanak. Ha kell puszta kézzel védelek meg bárkitől és bármitől… Bár azt hiszem ezt láttad… - Mosolyodom halványan el és homlokom finoman Elliot homlokához érintem. – Bocsáss meg nekem, amiért nem mondtam még, hogy megbocsájtok. Tudom, hogy egy önző dög vagyok. Egy morgós zsarnok. De persze, hogy megbocsájtok Elliot. Mindenedet imádom… Neked kéne megbocsájtanod, azért amiért hagytam, hogy megtörténjen. Amiért sorra csalódást okozok. – Húzódom el és puszilom megint meg Elliot homlokát. – Mert bármilyenek is legyenek ezek a Welchek, akiknél állítólag születtem. Nekem tényleg te vagy a családom.