+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Vegyes Csapatok
| | | |-+  Fényes Kompánia
| | | | |-+  Nathaniel (Moderátor: Nathaniel Forest)
| | | | | |-+  Tengerszem
0 Felhasználó és 2 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 ... 3 4 [5] 6 7 ... 9 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Tengerszem  (Megtekintve 32694 alkalommal)

Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #60 Dátum: 2018. 08. 08. - 14:32:07 »
+1

C S A L Á D


NAT
1999. augusztus eleje

.outfit.

Éreztem, ahogy a tenyerem alatt dobog a szíve és csak az járt a fejemben: hát tudnék én haragudni rá? Nem tudtam, nem tudtam, pedig annyira fájt, amit tett, annyira, hogy a szívem beleroppant újra és újra. Nem az számított, hogy volt egy gyereke, nem az számított, amit a kapcsolatunk előtt tett vagy nem tett… hanem hogy én magamra maradtam az ő akaratával szemben. Nem kérdezett, nem akartam, hogy én legyek a támasza, a segítsége. Egyszerűen kimondta, hogy az a csecsemő az életünk része lesz, szokjam meg.
Az ölelés is fájt. Olyan fájdalmas volt, mint a szerelem, amit emlegetett. Létezett, kétségtelenül létezett az az érzés, ami annyira boldoggá tette az átlagos hétköznapokat… csakhogy én kevés voltam a kielégítésére. Másokkal kellett jót tennie, úgy, hogy akár rajtam is átgázolt érte. Kezdte Ansonnal, folytatta ezzel a csecsemővel. Egyszer sem fogta meg a kezemet és húzott oda magához, hogy a fülembe suttogja: hogyan szeretnéd? Még csak nem is kérte, mondjam ki, mellette állok, támogatom. Természetesnek vett, egy öreg bútordarabnak, ami elviseli, ha mellé húznak egy másikat. Megsértett, végig horzsolta a lelkemet, mélyen fúrta azokat a rozsdás szögeket a már amúgy is vérző szívembe. Mégis vágytam az ölelésére, érezni az illatát, biztosítani arról, hogy megvédem történjék akármi… mert kettőnk közül én állok fel előbb a mocsokból. Kettőnk közül én viselek el többet. Ő volt az érzékeny író, én meg a tolvaj, aki már mindent csak „megérdemel.”
Köszönöm, hogy vigyázol rám. – Ujjaimon éreztem tenyerének melegét. A lágy csók a homlokomon gyengéd becézésnek tűnt a fájdalmas érzések ellenére. – És remélem egyszer elhiszed majd, hogy a benned lévő sötétség el tud tűnni. Neked nem kell Phillippé válnod vagy Rowle-é… Maradhat, ameddig megvéd. De az én dolgom is pontosan az lenne, megvédeni téged. Még, ha magamtól nem is tudlak.
Közben az arcához húzta a kezem. Tenyeremen éreztem meg a kicsit szúrós, de imádott szakállat, a férfias arcformát. Óvatosan cirógattam végig a bőrén, ujjaim kicsit a haját is érték közben. Imádtam, hogy éppen csak egy pillanatra, de teljesen az enyém. Mert bár én Naté voltam minden porcikámmal együtt, ő nem lehetett csak az enyém. Az egész világ Nathaniel Forestje volt valójában, de én voltam az egyetlen, aki nem mondhatott rá olyan ítélet, ami aztán véglegesen eltaszít minket egymástól. Ahhoz túlságosan szerettem. A szívem vadul kalapált minden érzés alatt… hiszen azért fájt, mert annyira szerettem. Annyira szerettem, hogy azt nem lehetett kimondani, szavakba önteni.
Fogalma sem volt, hogy már régen Phillippé váltam. Talán ő úgy ismert meg engem, talán ő már azt kapta belőlem, amit az a sötétség jelentett. Az apámból származott, ő oltotta a lényembe, még a születésem előtt. Anyám jósága pedig semmi sem volt ezekkel szemben. Nem győzhette le… és talán nem is volt bennem elég abból.
Engem nem tudnak bántani, amíg téged szerethetlek. Addig nincs semmilyen fájdalom, amit ne tudnék elviselni. Ahogy én sem hagyom, hogy téged bántsanak. Ha kell puszta kézzel védelek meg bárkitől és bármitől… Bár azt hiszem ezt láttad… – Láttam azt a halvány mosolyt, ami az én szívemet is boldog ritmusra ösztökélte. Hát ez a szerelem, vele vagyok szomorú, vele vagyok boldog, az ő érzései az én érzéseim, az ő öröme az én örömöm, az ő fájdalma, az én fájdalmam… kivéve… miért van ott az a kivéve? Mert nagyon is volt. Míg őt boldoggá tette a kölyök érkezése, addig bennem olyan mély keserűséget okozott, hogy szinte bűntudatom támadt: nem vagyok elég szerelmes.
Volt valami meghittség abban, ahogy a homloka az én homlokomhoz simult. Ahogy éreztem magamon a leheletét… A bűntudat viszont megmaradt, hiába szerettem volna élvezni a pillanatot, átadni nekem magát. Ott lüktetett a fülemben: Nem szereted eléggé, O’Mara. Te csak magadat és a csillogó aranyat szereted.
Bocsáss meg nekem, amiért nem mondtam még, hogy megbocsájtok. Tudom, hogy egy önző dög vagyok. Egy morgós zsarnok. De persze, hogy megbocsájtok Elliot. Mindenedet imádom… Neked kéne megbocsájtanod, azért amiért hagytam, hogy megtörténjen. Amiért sorra csalódást okozok. – Megint lágy csókkal illette a bőrömet. – Mert bármilyenek is legyenek ezek a Welchek, akiknél állítólag születtem. Nekem tényleg te vagy a családom.
Nem tudtam mit mondjak. Meg kellett volna talán köszönnöm, hogy megbocsát? Vagy egyszerűen csak megvitatni vele, mit miért tettem… a felismeréseimet arról, mekkora veszélybe sodródott a kapcsolatunk? Nem ez volt most a lényeg, hiába süllyedtem letargiába a Gustafos este hatására. Most az a képen mosolygó kisfiú számított, akit meg kellett találnunk ezeknek a Welch-eknek a segítségével… hogy Nat befejezhesse a kirakósát, hogy teljes ember legyen, ahogy én is az lettem, mikor apámat megismertem.
Ha valóban nálunk születtél, csak is remek emberek lehetnek – halkan beszéltem. Mindkét tenyeremet az arcára fektettem, úgy húztam közelebb magamhoz és megcsókoltam röviden. Amolyan nyugtatásnak szántam. – Ki fogjuk deríteni, rendben?
A szemeibe néztem, hogy lássa, mennyire komolyan gondolom. Megcirógattam finoman a szakállát és még egy gyors puszit kapott: – Ott fogok állni, fogni fogom a kezed és leverek mindenkit tényleg, ha gond lesz… szóval mikor találkozunk velük?
Vajon észrevette, hogy nem akarok magamról beszélni? Csak reméltem, hogy nem. Nem akartam elárulni, mennyire megrendültem. Talán tényleg nekem csak elfogadnom, talpra állnom. Bárcsak elmúlna az a fájdalom, amit akkor érzek, ha a gyerekével a karjában látom. Utáltam, hogy az a kölyök annyira hasonlít rá. Utáltam, hogy nekem semmi közöm hozzá, neki meg igen… féltékeny voltam arra a halott rib… nőre, amiért gyereket adott neki… egy láthatóan tökéletes gyereket.

Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #61 Dátum: 2018. 08. 11. - 10:47:05 »
+1


CSALÁD


Nem válaszol. Valahogy sejtettem, hogy ez lesz. Tudtam, hogy nem jókor hozom fel ezt a témát. Most békülésem ismét mintha kihasználásnak tűnne. Holott nem ez volt a szándékom vele. Egyáltalán ezt az egész családi dolgot fel sem akartam még hozni neki. Előbb azt akartam, hogy kibéküljünk, hogy előbb rendezzük a dolgainkat. Átbeszéljük mi miért történt és hogyan tudnánk javítani ezen… Bár amilyen imádattal rajongok Elliotért, remélem olyasmi nem vetült fel benne, hogy nem szeretem eléggé. Hisz annyit mondom… Még ha talán nem is mindig sikerül megfelelően kimutatnom. Azt hiszem túl sokat voltam egyedül. És túl sokáig voltam csak én a kizárólagos főnök a saját kis világomban. Hozzászoktam ahhoz, hogy mindenről egyedül döntök és a döntésem megmásíthatatlan. Az üzleti életben nem sokszor tehettem meg, hogy visszakoztam. Mariel halála után pedig nem is volt kivel megbeszélnem a tényeket, mielőtt döntök és nem volt senki sem, aki beleszólhatott volna, miként tegyem. Anson ezt az űrt hivatott volna kitölteni. De nem gondoltam bele a következményekbe. Ahogy anno Rivernél se tettem… És tetteim most csapódnak le,  ezeknek a gyönyörű fehér vállaknak jelentenek plusz súlyt. Amiket nem tudok levenni róla, mert pont én tettem rájuk…

A finom, apró csók jól esett, boldogan simultam volna még ajkaimmal ajkaihoz, hogy érezzem tökéletes ízét, hogy érinthessem. Kezeim önkéntelenül siklanak vállára, hogy ujjaimmal cirógathassam kicsit, még ha csak ruhán keresztül is. Mintha még így is érezném érintésem alatt puha fehér bőrét. Néztem sötét szemeibe és csak megbűvölten hallgattam a szavait. Szerettem mikor ilyen komoly hangon beszélt. Tudtam, egy hadseregnyi férfit leterítene, ha így kezdené el meggyőzni őket. Értettem a lányokat is, akik egy pillanat alatt átadták magukat neki. Én is ezt tettem. Lefegyverzett, ott a tulajdon zuhanyzómban. A testemet, érzéseimet egészen uralja. S csak főnöki agyam az, amely ellenkezni tud vele, vagy parancsolni neki, vagy netalán ő nélküle döntést hozni…
Libabőrös lettem tőle, ahogy ujjai szakállam cirógatásába kezdtek, s ahogy szavai nyomán éreztem leheletét ajkaimon. Belemerültem finom illatába, s vágytam újra az apró kis puszira, amiért, mint jutalomért tűzön is keresztülmentem volna. Szerettem őt. Nem csak úgy mondtam. Tényleg nagyon-nagyon szerettem. És remélem majd a jövőben jobban megérdemlem majd az ő szeretetét. Mert zsarnok tudok lenni, főnök is. De azt hiszem társ még kevésbé…

Csak álltam pár pillanatig. Nyújtottam volna még egy kicsit az időt, amíg szavak nélkül végigsimítottam vállain, végig a karján, egészen kezéig, ahol érintettem ujjait, s ujjaim közé fogtam őket. – Köszönöm. – Mondom csendesen, majd apró sóhajjal költözik ismét félmosoly az arcomra. – Valójában mindkét testvéremmel, állítólagos testvéremmel találkoztam már. És te is. Még azelőtt, hogy a családi kötelék egyáltalán szóba jött volna. – Magyarázom, miközben összefűzöm gyűrűs ujjainkat. - A Welch család híres a seprűikről. Ki árulja, ki használja őket… Batsa Welch, híres kviddics játékos, ezen kívül Reed barátom jegyese. De ha jól tudom még te is kaptál tőle egy seprűt egyszer ajándékba… - Mosolygok immáron teljesen. – És az öcsém, az állítólagos öcsém, Miron. Egykori kciddicsjátékos, ma játékkomentátor. Őt is ismered. Ő volt az a fiatalember, akit a szemem láttára smároltál le elég szenvedélyesen, helyettem, mikor az étterembe értél, ahol két asztallal hátrább vártam rád… - Szinte vigyorgok már a végére, mert nyilvánvalóan emlékszem mekkora vita lett abból az esetből is. Most viszont kifejezetten mulatságosnak találom az esetet és meg is koppintom szabad kezem ujjával Elliot gyönyörű ajkát. – Ezzel a szépséggel itt. Olyan csókot adtál neki, hogy egy életre irigyelni fogom érte. – Mondom és finoman megcsókolom az emlegetettet. – Híresek és gazdagok és összetartók… - Sóhajtok ismét, amivel megint komoly arckifejezést öltök. – Nincsenek híjában semminek. Ezért is gondolom úgy, hogy minden igaz, amit Miron állít. Nincs szükségük sem a pénzemre, sem a hírnevemre, mindkettő megvan nekik. Persze… Tudom, hogy ez nagyon otromba tőlem, mert feltételezi, ha szegények lennének szóba sem állnék velük. De túl sok csalóba futottam már bele… Mindnek pontosan ezek kellettek, pénz és hírnév. – Megcirógatom arcát, szeme alatt, végig a fülénél, fel a homlokánál, hogy kicsit beletúrhassak sötét tincseibe is. – Ha mellettem állsz, tényleg mindent kibírok. Szóval amint tudunk, találkozunk a szüleimmel is, kint Izraelben.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #62 Dátum: 2018. 08. 15. - 07:28:53 »
+1

C S A L Á D


NAT
1999. augusztus eleje

.outfit.

A kezeinkre pillantottam, ahogy ujjaink összekulcsolódtak. Tudtam: megint veszítettem… megint veszítettem és behódoltam neki, csak azért, mert megbocsátott. S ezért már nem is számított semmi. Hiszen végtére is, sosem volt esélyem… csak harcoltam a nagy semmivel azért, hogy aztán fájdalmas sebekkel a testemen megadjam magam. Nem volt döntési lehetőségem, talán azért, mert Nat a szíve mélyén sejtette, gondolkodás nélkül szabadultam volna a fiától.
Mély levegőt vettem. Félre akartam söpörni a keserűséget, hogy ne az én fájdalmammal, hanem az ő lehetőségeivel törődjek. Nekem már úgysem voltak lehetőségem. Csak egy nagyot kellett volna nyelnem, hogy lemenjen a torkomon minden kín, amit Nat okozott. Már bosszút álltam, amiért aztán nekem kellett szenvedni, hogy megbocsásson. Régen nem én diktáltam a szabályokat Tengerszemben. Régen nem voltam abban a helyzetben, hogy bármibe is beleszólásom legyen. Ha Nat utazni akart, utaztunk, ha Nat színházba akart menni színházba mentünk… Szinte észre sem vettem, miközben sodródtam az árral, hogy aki én vagyok már nincs mellettem. Talán egy hatalmas hullám sodorta el és csak ez a kiégett héj maradt belőlem, ami csupán gyerekes bosszúkkal tudtam felhívni magamra a figyelmet… akkor legalább egy pillanatra észrevette, hogy én is ott vagyok.
Valójában mindkét testvéremmel, állítólagos testvéremmel találkoztam már. És te is. Még azelőtt, hogy a családi kötelék egyáltalán szóba jött volna. – Éreztem, ahogy a gyűrűk összekoccannak az ujjainkon. Szinte beleborzongtam. Olyan volt, mint a bilincsek csengése, mégsem változtattam volna ezen semmiképpen sem.
A Welch család híres a seprűikről. Ki árulja, ki használja őket… Batsa Welch, híres kviddics játékos, ezen kívül Reed barátom jegyese. De ha jól tudom még te is kaptál tőle egy seprűt egyszer ajándékba… – Még nem néztem fel, de hallottam a hangján, hogy mosolyog. Izgatott volt. Az én szívem is nagyot dobbant… úgy szerettem volna, ha boldog lesz… ha boldoggá teszi ez a család.– És az öcsém, az állítólagos öcsém, Miron. Egykori kciddicsjátékos, ma játékkomentátor. Őt is ismered. Ő volt az a fiatalember, akit a szemem láttára smároltál le elég szenvedélyesen, helyettem, mikor az étterembe értél, ahol két asztallal hátrább vártam rád…
Lassan bólintottam az ismerős nevekre. Mintha hosszú percek kellettek volna arra, hogy felfogjam. Felnéztem Nat kék szemeibe, ahogy ujjai az ajkaimat érintették.
Ezzel a szépséggel itt. Olyan csókot adtál neki, hogy egy életre irigyelni fogom érte. – Finom csókot adott. Olyat, amitől az ember nem szívesen húzódik el. Szívesen túrtam volna bele a hajába, simultam volna jobban hozzá… de nem tettem. Nem tettem, mert az az éttermi jelent siklott lelki szemeim elé. Hiszen annyira hasonlított rá. Már akkor is volt abban az egészben valami furcsa.
Híresek és gazdagok és összetartók…
Sóhajtottam egyet és nem figyelve a folytatásra, kissé megráztam a fejemet. Szívesen megkérdeztem volna, hogy miért, körülötted ki a franc nem gazdag és híres úgy mégis? Egy nagy klisé volt az egész… de tudtam, hogy Natnak ez fontos, így nem szóltam bele. Azon a Mironon gondolkodtam. Még az ajkai íze is hasonlított az övére, az illata, a szakállnak az érintése. Nem értettem magamat, miért is nem jutott eszembe egy ilyen összefüggés már akkor. Valahol a szívem mélyén, mégha csak ilyesmi alapján is. Csupán a cirógatás rángatott ki az elmélkedésből.
Ha mellettem állsz, tényleg mindent kibírok. Szóval amint tudunk, találkozunk a szüleimmel is, kint Izraelben.
Gonosz kis vigyor ült ki az arcomra. Nem azért, mert megint utazhatok egy nem kívánatos helyre… mert valljuk be, valóban az volt. Egyszerűen csak ki akartam élvezni, hogy egy kicsit piszkálódhatok, hogy lehetek egy kicsit gúnyos és szemét. Ez volt az én terepem. Az egyetlen örömöm.
Ott lesz az öcséd is? – Kérdeztem és megnyaltam az ajkaimat. – Remélem igen, mert az a csók… – Halkan nyögtem egyet és tettem egy lépést hátra. Így Nat keze finoman lesiklott rólam.
Végig simítottam az asztallapon. Eszembe jutott a mosolygós kisfiú a képről, aki ő volt… tudtam, hogy családot érdemel, belőlem mégis, minden támogatás ellenére, gonoszság szakadt ki. Talán azért, mert örültem, ha úgy fáj neki, mint nekem… ha egy kicsit fél, hogy elveszíthet.
Majd szólj, ha indulunk. – Kacsintottam rá, aztán mellé léptem. Finom csókot nyomtam az arcára. – Gondolom úgyis elcsomagolsz helyettem, mint mindig. – Ezzel elindultam kifelé a szobából.
 
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #63 Dátum: 2018. 08. 17. - 10:09:28 »
+1


CSALÁD


Furcsa lesz. Ez az egész helyzet ez az új családosdi. Mert már van családom. És épp mikor ezt beismerem, akkor adja elém az élet furcsa viccként azokat akik között felnőnöm kellett volna. És én láttam őket… És hallottam róluk. Láttam, ahogy Batsa Welch egyre feljebb emelkedik a seprűjével a hírnév tetejéhez. És láttam, ahogy Miron Welch karrierje kettétörik. Nem érdekelt különösebben a sport. Nem értettem a kviddicshez, vagy a seprűlovagláshoz. Érdektelen kifejezéssel az arcomon olvastam el a szalagcímeket, néztem végig a képeken, majd lapoztam tovább. Most persze úgy érzem, hogy bánom. Mintha a testvéreim is rám foghatnák majd a jövőben, hogy nem érdekelt engem az, ami velük történt. Mint ahogy Elliottal is sokszor csúnyán bánok. És figyelmen kívül hagyom azt, amit ő szeretne.

De jobb leszek. Ígérem, hogy jobb leszek. Mert nem akarom elveszíteni. Akkor sem, sőt főképp akkor nem, ha az a családom, akikről annyit álmodoztam az életem részévé válnak. Elliot, Ada, Kis Nat és Ballardék, sőt még Deanék is ugyanúgy a családom maradnak. Az életem fontos részei. Talán a legfontosabbak. Ők nem egy sosem megkapott, de mindig áhított múlt részei. Ők valakik, akik ténylegesen itt voltak, itt vannak velem, mindig. Ők segítettek túlélni a rossz dolgokat és megélni a jót. Támogatnak és segítenek. Ahogy remélem a jövőben ez a család is ugyanígy tesz majd. De már nem bánom, már nem fáj, hogy nem voltak korábban az életem részei. Ha most azzá válnak, én hálásan fogadom be őket is, ebbe a túl népesre nőtt kompániába. Nem álmodtam erről. Nem is mertem már ilyesmiről álmodni. Ada is túlzott ajándék volt nekem, Elliot egyenesen hihetetlen. Azt gondoltam magányosan élek majd le egy hosszú és otromba életet. De egyre bizonyosabb az, hogy nem. És ez furcsa érzésekkel tölt el. Furcsa… Tényleg… Ahogy ölelem Elliotot és tudom, hogy az enyém. Hogy annyi rossz kapcsolat után itt van valaki, akinek számít, mi van velem. Aki megmentett többször is, és akiről tudom, hogy nagyon szeret. Én is őt.

- Ez nem ér… - Mosolyodom el, hogy aztán kicsit fájdalmas grimaszba húzzam össze arcom. Szeret féltékennyé tenni. Tudom. És mégis minden egyes alkalommal nagyot dobban a szívem, amikor egy-egy mondatával megteszi. Még, ha nem is gondolja komolyan. Gustaf volt az egyetlen, aki ténylegesen veszélyt jelenthetett. Legalábbis azt hittem. Most már tudom, hogy ő sem volt több egy figyelemfelhívó kalandnál. De azért hátralépek. Hagy örüljön, hogy azt kapja, amit akar. – Nem. Nem lesz ott. – Jelentem ki haragosan. – Őt nagyon-nagyon távol fogom tőled tartani. Mert ha egy kicsit is hasonlítunk ő is totál rád fog kattanni és azt semennyire sem akarom… Az enyém vagy. Nem adlak át másnak. – Morgom kissé, miközben elhúzódunk egymástól. De aztán a finom pusziba önkéntelenül is belemosolygok. – Tudod mit. Most még nekem is te pakolsz. – Nevetek fel, mert sejtem abból mi sülne ki, gyanítom komplett ruhatárat kéne vennem Izraelben. De tényleg hagyom, hogy ő pakoljon magának. Ha egyáltalán utazunk. Még azért vannak kétségeim mindennel kapcsolatban. De reménykedem ismét. És ez jó érzés.

Köszönöm a játékot!
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #64 Dátum: 2019. 02. 02. - 20:11:26 »
+1

V É G E ?


Nat
2000. február

.outfit.

Nat is felpattant az asztaltól. Tudtam, hogy ennek megint veszekedés lesz a vége, olyan amit talán csak még jobban bánni fogunk mindketten. Letettem a kulcsot, hogy szabaduljak tőle, hogy ez az egész már ne legyen más csak keserű múlt. Menekülni akartam, menekülni abból az átkozott kávézóból végre. Haza akartam menni a takaróm alá, hagyni a könnyeknek, hogy megint eláztassák az ágyneműt.
Nem voltál a kísérleti alanyom. – Úgy kapta el a karomat, hogy a következő lendülettel vissza rángatott magához. – A férjem vagy. Az egyetlen és utolsó, akit el tudok, vagy el akarok képzelni az életemben. Ez egy lehetőség. Mindig is csak annyi volt, attól a pillanattól kezdve, hogy beleugrottunk. Nem kell több ember, nem kell más. Csak te.
Ez volt az első alkalom, hogy hallottam komolyan, nem sírva, nem könyörögve beszélni a jövőnkkel kapcsolatba. Hirtelen ki is billentem a szerepemből, láthatta, ahogy megremegtek az ajkaim. A szívem vad ritmusra kapcsolt, ahogy a tekintetem találkozott az ő kék szemével. Le fog győzni, O’Mara, ha hagyod magad… – súgta a kegyetlen hang, éreztem hogy végig fut tőle a hideg a hátamon. Mégsem fordultam el Nattól, közelebb hajoltam hozzá, hagyva, hogy még gyengébbé tegyen az illata. Erősnek akartam látni… olyannak, amilyen mindig is kellett volna, hogy legyen. A szívem mélyén tudtam, ő már nem nekem erős. Talán annak a fekete hajú kölyöknek, akivel legutóbb láttam egy kávézóban enyelegni és aki olyan beképzelten csókolgatta.
Nem tudtam már mit mondani. A tekintetem a csuklómat szorító ujjakra vándorolt. Tudtam, hogy nem fog elengedni és hogy ennek nyoma is lehet, még sem rántottam el magam tőle és ez volt a hiba… a következő pillanatban ugyanis hoppanált. Még fel se fogták a szemeim, hogy hova érkeztünk, a hűvös tengeri szellő adta a tudtomra: ez bizony Tengerszem.
Már az ajtónál voltam, mire sikerült valamiféle ellenállást tanúsítanom.
Ezzel nem oldasz meg semmit, Nat! – magyaráztam, de persze nem volt annyi eszem, hogy előrángassam a kabátzsebemben lapuló pálcát. Nathaniel volt az egyetlen, aki képes volt erővel lefegyverezni. Másnak könnyedén ellenálltam volna, vagy legalábbis megpróbálok. Neki képtelen voltam.
Ha neked határozottság kell, megkapod. Téged akarlak. És kész.
Egyszerűen belökött az ajtón, nem volt választásom. Csak néztem rá, hogy milyen nagy és erős… csodáltam őt, mint régen is. Ez valahogy harcolt a bennem tomboló sötétséggel, a szalag is vad lüktetésbe kezdett a csuklómon. Állj ellen… állj ellen… Halkan mantrázta.
Elhúzódtam az erőszakos csóktól. Nem akartam, hogy ezzel is megzavarja az érzékeimet. Ellen kellett állnom neki, hogy még harcolhassak a szabadságomért, hiába volt nálam sokkal, de sokkal erősebb. A testem mégsem mozdult elég erőteljesen, nem akart ellökni… még meg volt az a vágy, ami összekovácsolta ezt a kapcsolatot. Csak valahol félúton a szerelem bukott be, az a sok érzelem, aminek emögött kellett volna állnia. Ha meglett volna, hát nyilván nem küld el csak így, ilyen ridegen és nem kezd el mással randizgatni… ahogy én sem. Bár én csak egy radírt kerestem, ami egyszerűen kitörli fejemből a történteket.
Ne csókolgass... – Sóhajtottam az ajkai felé. – Igen, erősnek kellene lenned, mert az jobban áll… de… de ez nem jelenti azt, hogy azonnal a karjaidba omlok. Ahhoz egy kicsit több dolog történt közöttünk az elmúlt napokban, hogy csak ennyivel átugorhasd.
Hátrébb próbáltam lépni, hogy lássa, azért van még bennem ellenállás. Gyenge kis szarházi vagy, O’Mara!– sziszegte a hang dühösen. A szalag még vadabbul kezdett lüktetni a csuklómon, a következő pillanatban az egyik kezem lendült, hogy becsapódva, hatalmasat csattanjon Nat arcán.

Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #65 Dátum: 2019. 02. 03. - 13:10:25 »
+1


MINDEN?
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.


Talán… Talán most. Nem akarok gyenge lenni. Nagyon nem. És, ha neki az erő kell, hát talán most eljutott az agyamig, hogy a szabad madarat immáron tényleg kalitkába zárjam. Nekem nem kell más. Ezt számtalanszor elmondtam neki az elmúlt napokban, de mintha nem jutott volna el a tudatig. Mit tegyek hát, hogy bebizonyítsam mennyire szeretem? Ezt? Pontosan ezt?
Végignézek magunkon, ahogy karjánál fogva rángatom Tengerszem bejáratáig. Lehet az első pillanatban ezt kellett volna tennem. Sőt… Valójában sose kellett volna engednem, hogy kisétáljon az ajtómon és eltűnjön, akár csak pár napra is az életemből. Hát most ezt fogom tenni. Tényleg bezárom magamhoz, odaláncolom magam mellé és a tengerbe hajítom a kulcsot. Ez a kínzó, vágyó szerelem innentől boldog lesz. És nem engedem azt sem, hogy őt bárki is bántsa. Még magamnak sem… Szeretem. Ha ezt így tudom bebizonyítani, így teszem. De nem engedem el.

És érzem, hogy nem is akarja. Hallom a kimondott szavait, de ereinek gyorsabb lüktetéséből, pupilláinak tág fókuszából tudom és érzem, most így ezzel, akár győzhetek is. Ténylegesen és véglegesen. Bár a csókomat elutasítja, de nem is vártam többet. Ajkaim vérzik, ahogy némileg határozottabban rántja el magát, mint reméltem. De az ő ajkain is mintha látnám, hogy apró harapásom nyomán ott van a pirosság.

- Harcolj csak. Lüktessen csuklódon karkötőd. Nem ér az már semmit. Tudom jól, hogy szeretsz, s nem lehet kétséged lassan a felől sem, hogy én szeretlek. Ha ez csak testiség lenne, kielégülhetett volna már réges-régen más karjaiban. A tied a Kócoséban, vagy abban a random felszedett nőben az utcán, akivel megpróbáltad eltüntetni az én csókjaim nyomát. És nekem abban a művészében, aki oly nagyon birtokolni akart volna, hogy az már ő magának fájt. De én nem vagyok szabad. Nem lehetek szabad, hisz gyűrűd nyoma ott van még az ujjamon, s az enyém is a tieden. Érzem, ahogy próbálod dacosságod mögé rejteni a vágyat, hogy megint erős legyek és legyőzzelek. És most, meg fogom tenni. Mert nincs életem nélküled.

Tűröm a pofont. Csak nézek rá kemény arccal, s bár ujjaim ökölbe szorulnak, mélyen vájnak bőrömbe. Talán a harag kiül némileg az arcomra, de gyorsan visszarendezem erőssé és határozottá arckifejezésem, miközben ujjaim kiegyenesítem. Nem foglalkozom arcom lüktetésével, avgy a pofon amúgy józanító ridegségével... Némileg higgadtan kapok úja Elliotért, hogy ajkainkat ismét erőteljes csókban tapasszam össze. Mindkét karjára rászorítok, miközben közel húzom magamhoz. Érezze csak az erőmet. Érezze csak, hogy nincs igaza.
- Már az enyém vagy. Tudod ezt jól te is. Törlesztek én, ha kell. Megvárom míg megbékélsz. De el soha többé nem engedlek. Nem követem el még egyszer azt a hibát. Szóval átkozz, szidj, marj, nem bánom… De innen nem mész ki addig, még a közeli utcába sem, sőt én se megyek. Amíg ki nem mondjuk egymásnak újra azt, hogy szeretlek és itt akarok lenni veled. Szóval nem akarom átugrani. De közös az életünk. És ez a tény, itt van köztünk, minden pofon és szitok ellenére. – Nézek mélyen a szemeibe egy darabig, hogy aztán újra odahúzzam egy hosszú csókra még ha nem is akarja. Én akarom. És ezt immáron bőségesen tudja is. Tolni kezdem hát, egyre beljebb és beljebb a nappali felé, hogy érezze az illatát a helynek. Érezze azt, hogy ez nélküle üres és csak vele tökéletes. Az ő illatával átitatva…  
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #66 Dátum: 2019. 02. 05. - 13:39:45 »
+1

V É G E ?


Nat
2000. február

.outfit.

Miért nem érti, hogy fáj minden szava? Talán már késő volt erősnek lennie, talán már nem számított semmit az egész. Valami közénk lépett, valami sötét árny, ami valószínűleg ugyanaz volt, ami bennem is volt. Ráadásul minél többet magyarázta makacsul ugyanazt, csak még nagyobbra nőt. Minden szava egy ostoba színjátéknak tűnt, ami csak a visszacsábításomnak szólt. Talán ezért is húzódtam el tőle olyan erőszakosan. Tekintetem mégis visszasiklott az egykor rajongási szeretett kék szemekre, a vérző ajkakra.
Nem lehetek szabad, hisz gyűrűd nyoma ott van még az ujjamon, s az enyém is a tieden. Érzem, ahogy próbálod dacosságod mögé rejteni a vágyat, hogy megint erős legyek és legyőzzelek. És most, meg fogom tenni. Mert nincs életem nélküled.
Ez mind csak színjáték, O’Mara… Újra és újra a fülembe súgta a kegyetlen kis hang ezeket a szavakat. A szalag még hevesebb ritmusra kapcsolt, mintha éppen friss vérhez jutna. Valójában nem így volt.  Csupán az a fájdalom keltett életre, amit Nathaniel okozott minden kiejtett szavával. A szívem ugyanazt a ritmust vette fel. Talán ki akart szakadni a mellkasomból, hogy egyenesen az ő karjaiba vesse magát, velem ellentétben, aki engedett a kegyetlenségnek. Nem akartam többé szenvedni. Az eszemmel tudtam, hogy nem érdemlem meg azt, amit Nat ajánlhat… a kezdetektől fogva tudtam, nem leszünk örökké boldogok, még ha abban a pillanatban szerettem is volna reménykedni.
Dühös lettem, nem a szavaitól, habár azok is közre játszottak benne. Egyszerűen csak utáltam, hogy egy újabb kudarcot akar rám erőltetni. A történtekre ugyanis mást nem lehetett mondani, minthogy: elbuktam. Nem ez volt az első, de talán a legnagyobb esésem, amiből már nem tudtam felállni, hiába nyújtott Nat a kezét felém. Meg kellett ütnöm, meg kellett ütnöm, hogy eltaszítsam magamtól, hogy ne akarjon engem szeretni. Ahogy a tenyerem az arcán csattant és megéreztem a bőrömet égető fájdalmat, könnyes lett a szemem.
Újra magához rántott, megint vadul csókolt. Talán észre sem vette, ahogy a sós cseppek végig szaladtak az arcomon az állam felé. Elegem volt abból, hogy nekem kell az erősnek lenni… hogy minden helyzetben keménységet kell magamra erőltetni. Esmé előtt sosem sírtam. Esmé előtt erős voltam, de Nat megtört.
 Már az enyém vagy. Tudod ezt jól te is. Törlesztek én, ha kell. Megvárom míg megbékélsz. De el soha többé nem engedlek. Nem követem el még egyszer azt a hibát. Szóval átkozz, szidj, marj, nem bánom… De innen nem mész ki addig, még a közeli utcába sem, sőt én se megyek. Amíg ki nem mondjuk egymásnak újra azt, hogy szeretlek és itt akarok lenni veled. Szóval nem akarom átugrani. De közös az életünk. És ez a tény, itt van köztünk, minden pofon és szitok ellenére.
Megint megcsókolt. Nem ellenkezdtem, csak akkor léptem hátrébb, mikor magától húzódott el. Nem akartam érezni sem az illatát, sem az ajkait az enyémekhez simulva. Azonban már késő lett volna visszaszerezni az erőmet, ezért csak zavartan fordítottam újra a tekintem. Fel kellett fognom, hogy megint ott vagyok, abban a nappaliban, ahol annyi érzelem tombolt bennem. Hol jók, hol rosszak, de gyönyörűek.
Miért nem akarsz hagyni? – Kérdeztem rekedten. Saját szavaimtól talán, de megindult bennem valamiféle kétségbeejtő örvény. Éreztem, ahogy a mellkasomban mind jobban, mind ritmustalanbbul zakatol a szívem – mintha csak összezavarodott volna. – Miért nem érted meg? Miért nem?
Mély levegőt vettem, hátha akkor rendesen tudok fogalmazni.
Egyszer már elküldtél… mi a biztosíték, hogy többé nem fogod? – Mondtam és előre nyúltam, mintha csak meg akarnám érinteni a közöttünk lévő, alig tapintható fizikális távolságot. – Van itt valami, valami sötét, ami már nem fog eltűnni.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #67 Dátum: 2019. 02. 06. - 10:32:12 »
+1


MINDEN?
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.


Csak nézem gyönyörű alakját és minden szépségét. Félek. Félek, hogy az eddigieknél is messzebb sodródik tőlem, holott éppen közelebb szeretném vonni magamhoz. Nem csak testileg, hanem lelkileg is. Sőt, éppenséggel úgy a leginkább. Szeretem. Nagyon is. Szerettem attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam őt a zuhany alatt állva. S aztán mindez csak erősödött, mikor az apotékában magáról mesélt, majd finoman követelőzött. Imádtam azokat a pillanatokat. Mikor a fülembe súgta, hogy engem akar… Szinte a vér is megállt az ereimben a csodás várakozásnak tisztelegve.
És én még most is ugyanerre vágyom. Arra, hogy kimondja ő is, nem akar mást az életben maga mellett, csakis engem. Hogy lehettem olyan bolond, hogy azt mondtam menjen el? Hogy tehettem tönkre hónapjaink kemény munkáját? Bárcsak… Bárcsak látnám rajta, csak egy pillanatra is azt, hogy enged a pajzsa. Hogy nem hiábavaló a bocsánatkérésem és a próbálkozásom. Hogy az életünk ő szerinte is közösen tökéletes, egyedül csak egy omladozó kőfal…

Egy pillanatra körüllesek a házban. Látszódik mindennek a hiánya. Nagyon is feltűnő. Az első pillanattól kezdve kopni kezdett az otthonosság a házból. Az édes illat hamar odalett, nem sokáig őrizték a bútoraim. Az össze-vissza hagyott tárgyak sem képeztek már dekorációt. És Ada is olyan precizitással pakolt vissza mindent a helyére, mintha sosem lett volna az az időszak, amikor egy nevetős, Elliotos esti játék után csak szimplán a kádba, majd kádból az ágyba huppant. Velem nem akart játszani. Nem érdekeltem őt. Ő is Elliotot akarta. És inkább töltött hosszú perceket sírva a rendrakással, semmint én mesét olvassak neki. Az első napokban még reménykedett, hogy Elliot hamar visszajön, tartotta magát, aztán kétségbe esett. Annyira, hogy végül Ballardék elvitték nyaralni, jó messzire innen. Őt is, Kis Natot is. Még inkább egyedül hagyva engem a magányomban, azzal az űrrel szembenézve, amit magamnak okoztam.

Talán ezért is, ez is volt az oka annak, hogy ilyen hirtelen hoppanáltam ide. S most csak szorítom karjait, bár egyre finomabban és finomabban, majdhogynem cirógatásba áthajlón. Keresem a tekintetét, ahogy beszél. Láthatja szemeimben, hogy próbálok erős lenni, próbálom a legnagyobb erővel elfedni azt, hogy közben mérhetetlenül kétségbe ejt a gondolat, mi lesz, ha nélküle kell élnem. Arra már képtelen lennék.
S csak finoman magamhoz húzom. Nem erőszakosan, nem bántón. Minden szerelmemmel és félelmem minden remegő érzésével karomlom át és cirógatom meg a hátát, a nyakát, majd túrok bele finom, dús fekete hajába.

- Megbirkózunk azzal a sötétséggel. Vagy vele is lefekszünk… - Mosolyodom el kicsit, bár nem tudom mennyire értékelhető most ez a szánalmas kis viccem. Aztán sóhajtok egyet és finoman úgy mozdítom, hogy a szemeibe nézhessek. – Soha többé nem követek el ilyen hibát. Soha. Nézz körül. Érezheted te is, hogy mennyire hiányzik innen az egész lényed. Pontosan ennyire hiányzik nekem is. Nem leszek még egyszer ennyire hülye, mikor egy életet terveztem leélni melletted. Nem véletlen tettem fogadalmat. És te sem. Együtt minden gondban. – Mondom és kicsit, bátortalanul cirógatok végig arcán. – Ezért nem hagylak békén. Mert így és itt van a mi helyünk. Egymás karjaiban. Egymást ölelve. Jóban és rosszban. Ezt te is kimondtad ám… És én ragaszkodom a férjemhez.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #68 Dátum: 2019. 02. 07. - 10:57:46 »
+1

V É G E ?


Nat
2000. február

.outfit.

Nem voltam benne biztos, hogy éreztem-e már nagyobb fájdalmat ennél. Nat nem értette, hogyha most nem engedem el, akkor később fog valami még kegyetlenebb, még kínzóbb történni, aminek a végén megint ő dob majd ki engem. Esmével hányszor történt meg s Nathaniellel még hányszor fog? Nem érdemeltem meg azt a boldogságot. Az élet állandóan az arcomba vágta ezt, úgy hogy nagyot csattanjon és sokáig érezzem a fájdalmat. Nem tudtam ez elmagyarázni neki vagy szavakba önteni értelmesen, egyszerűen csak éreztem, ahogy rám talált a keserűség, a sötétség és nem hagyta élvezni az életet. Én Elliot O’Mara voltam, a kölyök, aki egyedül járta be a világot és ettől nem tudtam elidegeníteni magam. Megpróbáltam alárendelni magam ennek a kapcsolatnak, úgy tenni, mintha képes lennék a normális családi életre… csakhogy nem voltam.
Nem tudtam tovább ellenkezni. Hagytam, hogy magához húzzon, öleljen és simítson. Ujjai könnyedén fúródhattak a sötét tincseim közé. Nem szóltam többé, nem próbáltam szavakba önteni azt, ami belülről kínzott. Csak egy halk sóhajt hagyta el az ajkaimat.
Soha többé nem követek el ilyen hibát. Soha. Nézz körül. Érezheted te is, hogy mennyire hiányzik innen az egész lényed. Pontosan ennyire hiányzik nekem is. Nem leszek még egyszer ennyire hülye, mikor egy életet terveztem leélni melletted. Nem véletlen tettem fogadalmat. És te sem. Együtt minden gondban.
Nem néztem körbe inkább. Nem voltam még kész arra, hogy lássam azt a helyet, ahol még boldog is tudtam lenni… ezúttal üresen, a dolgaim nélkül. Még ott volt a fájdalom, hiába engedtem el az egészet. Inkább Nat kék szemeibe néztem, hagyva, hogy meggyőzzön. Nem volt választásom… mi lett volna, ha nemet mondok? Érdekelte volna egyáltalán?
Végig cirógatott az arcomon. Nem húzódtam el még mindig. Olyan voltam megint, mint egy baba, amivel azt tesz, amit akar… ahogyan eddig is. A saját képére formált az elmúlt hónapokban. Talán azért engedtem, mert azt hittem, ha megszabadít a gyarló énemtől, akkor majd boldog leszek. Már tudtam, hogy nem ez az akadály, hanem a személyem.
Ezért nem hagylak békén. Mert így és itt van a mi helyünk. Egymás karjaiban. Egymást ölelve. Jóban és rosszban. Ezt te is kimondtad ám… És én ragaszkodom a férjemhez.
Még egy sóhaj. Aztán lesütöttem a szemeimet, hogy mély levegőt véve próbálja meg nem engedni újra a könnyeknek. Nem sírhattam, pedig nagyon fájt. Nattal szemben azonban továbbra sem bukkant elő az a nagyon várt erő, mintha nem is létezne igazán.
Akármit mondanék, nem érdekelne, igaz? – kérdeztem kissé rekedten. Ne bőgj, O’Mara… – súgta a hang, ahogy a hangom megremegett beszéd közben… gúnyolt, gúnyolt, mert tudta milyen könnyen legyőzött Nat megint. – Ha azt mondom, nem vége, mit csinálnál? Megkötöznél? Addig vernéd belém ezeket a szavakat, míg nem akarok maradni? – Éreztem, hogy minden sértettségem ott van ezekben a kérdésekben.
Megint mély levegőt vettem és hosszan fújtam ki azt. Nyugalom, nyugalom… – mantráztam magamban, hátha segít. A szívem még mindig olyan vadul kalapált, mint ahogy a csuklóm körül lüktetett a szalag.
Nem vagyok ide való. Nem akarok sehova tartozni, én csak én akarok lenni… de melletted valami más vagyok. Az, amit te akarsz. – Magyaráztam. – Mindegy! Nem számít! Azt teszel úgyis, amit szeretnél. Tessék, köss meg! – Emeltem fel a kezeimet.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #69 Dátum: 2019. 02. 11. - 11:29:02 »
+1


MINDEN?
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.


Megint ez a keserűség… A dac mellett ez szokott még megjelenni a szemeiben. Oh… Ha tudom, hogy ezzel is mennyit ártok… Nem akartam. Sóhajtok mélyet, nagyot, s finoman újra arcához érek. Csak annyit akartam, hogy kicsit magába nézzen, hogy vegye kicsit észre, fáj amit csinál. Nem számoltam a sötétséggel, ami alapjáraton mindig ott lakott a szívében. És én most felszítottam azt, felébresztettem abból az álomból, amibe néha sikerült beleringatnom. Megnyugtatnom kellene, nem pedig kétségbe ejtenem. Hisz megígértem anno, vele vagyok örökre. Az én imádatom pedig semmit sem lanyhult, egy pillanatra sem akart kihunyni. Akkor miért kellett ez? Nyilvánvalóan én voltam a hülye és most szinte érzem közöttünk az a távolító erőt, ami bizonyára ő benne munkál. Nem szabadna, nagyon nem… Akarom őt, és nem tudom, miért nem érzi azt a vágyat bennem, ami egyáltalán nem csak testi… Sőt… Talán kibírnám én egy életen át cölibátust fogadva, ha ő nem lehet az enyém, szerintem már senki más sem kéne. De nem csak erre vágyom. Nekem az egész lénye kell. A dacosságával együtt, minden engem féltő szeretete, amit csak mutatott irányomba a hónapok alatt...

- Nézz rám kérlek. – Emelem fel fejét az állánál, óvatosan cirógatón. Nagyon ellenkezik. Szinte kitapintható még mindig a harca, ahogy önmagán belül is viaskodik és nem csak ellenem harcolnak szavai. Ezt okoztam. Ezt én tettem és hiába próbálok javítani a helyzeten, mintha nem menne. Vajon tényleg az lesz a megoldás, hogy magamhoz láncolom, hogy bezárom ide, mint Rapunzelt a toronyba? Vagy kit szoktak még? Mindegy. Szeretem. És nem akarom elengedni. Még ha szándékom az ő szemeiben tükröződve annyira brutálisnak is tűnnek. Fogolynak titulálja magát, holott én nem akarom azzá tenni teljesen… - Én egész egyszerűen csak annyit szeretnék, hogy szeress engem. – Mondom ki, miközben felém nyújtott két kezét érintem és finoman kulcsolom rá ujjaimat csuklójára, hogy kissé magam felé húzzam és újra átöleljem.

- Nem foglak ütni, verni, nem foglak kényszeríteni szinte semmire. Erre sem akarlak. egyszerűen csak… csak én küldtelek el, de rosszul tettem. Magadtól nem mentél volna, hát most miért hátrálsz? – Kérdezem sóhajtva, miközben finoman ölelem. Bár talán most is csak fölkapnom kéne. Lehet jobban vágyik arra, ami ellen szavait hangoztatja, mint ő maga is gondolná. Kell az erőm, hát megkapod…
Felemelem, hiába hízott az alatt míg együtt voltunk, még mindig nem jelentett gondot gyönyörű kis alakját a lehető legnagyobb könnyedséggel felkapni. Végigsimítok lábán és erősen derekam köré vonom, pont mint ahogy mindig is szoktam. – Épp te bilincselsz meg engem… - Suttogom Elliot fülébe, hogy lássa, én teljesen a foglya vagyok az ő lényének. – Ne változz. Maradj önmagad, hisz abba szerettem bele. De tartozz hozzám, mert a helyed itt van. – Mondom, miközben nekiindulok az emeletnek. Ugyan most nincs ott az ágyon az ő ágyneműje, nélküle magányosan teltek az éjszakáim. De az illata onnan egyszerűen nem akar megszűnni. Mintha a ház is őrizni akarná a legvégsőkig. Holott számtalanszor kiszellőztettem már. – Itt, nézd csak. – Mutatok körbe a szobán, miközben leteszem. – Ez még mindig a tied és az enyém. Úgy szeretlek ahogy vagy. És sajnálok mindent, amit ellened tettem. De ez itt a mienk. És az is marad. Mert nem szeretnélek elengedni…
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #70 Dátum: 2019. 02. 11. - 15:17:50 »
+1

V É G E ?


Nat
2000. február

.outfit.

Egyre gyengébb voltam. Ahogy ujjai a csuklómra kulcsolódtak és közelebb húzott magához, meghallottam a szívverését. Hangosan kapkodva levegő után próbáltam legyőzni a fojtogató érzéseket, a könnyeket, amik egyre sűrűbben potyogtak a szemeiből, összemaszatolva az arcomat. Hát ez a szerelem… ez az elviselhetetlen fájdalom… Csak akkor értettem meg, hogy amit Esménél voltam gyermeteg volt, nem volt igazi erő, ami olyan durván mar az emberbe, mint ez. Ez, amikor egyszerűen vagy megadod magad a másiknak vagy örökké a hiányában kell élned.
Nem foglak ütni, verni, nem foglak kényszeríteni szinte semmire. Erre sem akarlak. egyszerűen csak… csak én küldtelek el, de rosszul tettem. Magadtól nem mentél volna, hát most miért hátrálsz? – kérdezte, de én csak egyre a szívverését hallgattam, ahogy fülem a testére simult. Nem pont a szíve fölé, mégis olyan hevesen, erőteljesen hallottam… tudtam, hogy mennyire akar engem. S mintha az én mellkasomba is ugyanaz a ritmus költözött volna be.
Mert nem akarom ezt érezni… nem akarom… – Motyogtam zaklatottan, hadarva. – Kötözz meg és tarts itt vagy engedj el örökre engem…
A hangomon éreztem, hogy már régen megadtam magam. Csak belül tombolt az az átkozott kitartás, amivel képtelen voltam engedni neki, ami egyre szította az ellenállásomat. Azonban ez véget ért, pontosan akkor, amikor felemelt, én pedig szinte ösztönösen kulcsoltam át minden tagommal. Hát hogy tudnék a teste melege nélkül létezni? Hogy tudnék megint azon az átkozott kanapén aludni, ha van valaki, aki ennyire ölel és ennyire érez, ha a karjai között tarthat.
Gyenge kis szarházi vagy, O’Mara… – súgta a hang, amibe egyenesen beleremegtem. Még erősebben szorítottam Natot, hátha akkor szabadulok a bennem tomboló kétségektől. Tudtam, hogy újra fájni fog, mint annyiszor a béküléseink után… hogy megint akkor majd belém, mikor semmi oka nem volna éppen neki rá. De a testem őt akarta, ismét…
Épp te bilincselsz meg engem… – Mondta, ahogy a nyakához hajoltam. Éreztem az illatát, ő pedig valószínűleg a könnyeket, amik az arcomat áztatták. – Ne változz. Maradj önmagad, hisz abba szerettem bele. De tartozz hozzám, mert a helyed itt van.
Elindult közben az emelet felé.
Már rég nem vagy önmagad, O’Mara… vértapad a kezedhez… – suttogta a kegyetlen hang s igaza volt. Igaza volt, mert már hónapok óta nem voltam önmagam. Ki gondolta volna, hogy éppen én tudni fogok szeretni? Annyira szeretni, hogy azért embert is ölök? Az előtt csak én voltam magamnak… és az nem volt egy szeretetteljes kapcsolat. Tudtam, hogy nem érdemlek boldogságot.
Itt, nézd csak.
Végre elengedett és immáron saját erőmből nézhettem körbe az egykori hálószobában. Láttam, hogy az ágyról eltűnt a régi párnám és a takaróm. Nem voltak ott a párnám alatt tartott kincsek, a fénykép Natról s egy másik az anyámról. Azért tartottam őket ott, hogyha esetleg egyedül lennék éjszaka, akkor is el tudjak valakitől búcsúzni alvás előtt.
Ez még mindig a tied és az enyém. Úgy szeretlek ahogy vagy. És sajnálok mindent, amit ellened tettem. De ez itt a mienk. És az is marad. Mert nem szeretnélek elengedni…
Nyeltem egyet, ahogy még mindig az ágyat néztem. Két pislogással megint egy jó adag könny távozott a szemeimből.
Ez a tiéd. Én csak kaptam egy sarkot a dolgozószobában. – Őszintén válaszoltam. Még a hatalmas felújítás után sem éreztem úgy, hogy engem tükrözne ez a hely. Én csak szerettem Nattal és a gyerekekkel itt lenni. Mindig volt társaságom, na meg feladatom, így nem éreztem magam olyan veszettül feleslegesnek.
Kidobtad a képeket? – Mutattam az ágy felé. – Azokra szükségem van.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #71 Dátum: 2019. 02. 13. - 10:03:18 »
+1


MINDEN?
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.


Éreztem, azt az erőt, amivel belebújt ölelésembe. S szívem némileg megnyugodott. Ott dolgozott még benne a harag és a fájdalom. Könnyei folytak végig nyakamról zakómra, de nem bántam. Tudtam épp most, épp így adja át magát nekem és én csak egy hangos sóhajra voltam képes, ahogy tartottam karjaim között. Az enyém, az enyém, az enyém… Eredne nekem is el a könnyem, ha merném hagyni, de visszaszívom őket egy újabb sóhaj kíséretében. Most erősnek kell lennem, ezt végig kell csinálnom, mert ugyanúgy nem lesz könnyű menet ettől még. Megadta magát, de nekem nem csak ez kell. Nekem minden kell, ami azelőtt voltunk, hogy megejtettem egy majdnem végzetes hibát… Az elmúlt napok szörnyűek voltak. S nem tudtam elképzelni, mi történik, ha nem sikerül azon tervem, hogy visszahúzzam magamhoz. De most itt van. S bármibe is kerüljön, ki fogom őt engesztelni…

Óvatosan eresztem el. Még szinte kapaszkodom ruhájába, mikor lábait finoman a padlóra helyezi. Talán megválni sem tudok már érintésétől. s érzem, ujjaim nem akarják elengedni ingjének szélét. Most testem is jelzi, önkéntelenül mondja ki ismét és újra azt a kis kérlelést, amit megtettem számtalanszor; Ne hagyj el…
Ajkaim megremegnek, ahogy Elliot illata ismét szétárad a szobában, olyan intenzíven ahogy azért nem érezhettem az elmúlt időben. S vele együtt mintha a fény is elárasztaná a helyiséget. Meleg áramlik be az éppenhogy nyitott ablakon, miközben odakint ugyanúgy a tél tombol. Mindegy. Minden mindegy, ha az ember a szerelmével lehet, s minden mindegy, ha az a szerelem kölcsönös. A mienk pedig az, ezt minden nehézség ellenére érzem.

Ujjaim elengedik Elliot felsőjének anyagát, s önkéntelenül indulnak arca felé ismét, hogy letöröljék a könnyeit. – Dehogy dobtam… - Mosolyodom el, csak halványan, messze nem szabadjára engedve talán győzelemittas boldogságom. Ez még nem a vége a küzdelemnek, csak óvatosan… - Semmit sem tudnék kidobni, ami a tied, csak bezártam mindent a szekrényedbe. – Mutatok beépített szekrény felé, amiben az ideköltözése óta az ő dolgait tároljuk. Az én szekrényem is teljesen átalakult azóta, megváltoztam talán, azt hiszem… De nem bánom. – Nem csak egy sarok a tied. – Mondom miközben tovább cirógatom az arcát. – Mindenem a tied. Kivéve persze az írógépem és a jegyzeteim, de minden mást akár el is vihetnél innen, azért persze ne tedd, de ha megtennéd se lehetne rá szavam, mert ez a ház, közös. – Megint kicsi, bár némileg bátrabb mosoly jelenik meg arcomon, ahogy elhadarom az utolsó mondatot. Nem engedem el Elliotot, megfogom a kezét, finoman a szekrényhez húzom, amit kinyitva azonnal ki is esik belőle a párnája és a takarója. De csak lehajolok érte és átdobom az ágyra. – Minden más ott van, abban a dobozban. – Mutatok rá, de aztán ismét Elliot felé mozdulok és felkapva, őt is majdnem ugyanolyan lazán vetem az ágyra, mint ágyneműjét, hogy aztán fölé magasodva nézhessek a szemeibe. – Bármit is érezz most, bárhogy gyűlölj, bármily makacsság legyen benned… Üdvözöllek, itthon.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #72 Dátum: 2019. 02. 15. - 18:13:29 »
+1

V É G E ?


Nat
2000. február

.outfit.

Nem… sosem lesz vége ennek a macska-egér játéknak, amit már lassan egy éve űzűnk… A kegyetlen kis hang keserűen súgta a szavakat. Talán a bennem rejlő keserűség nem örült annak, hogy minden porcikám megadta magát Nathanielnek. A szívem már nem bírta, nem tudott erős lenne az ő közelében. Egyszerűen feladta a küzdelmet, átadva magát a gyengeségnek és a szerelem okozta keserű érzésnek. A könnyeimnek sem tudtam már gátat szabni, hagytam, hogy újra és újra nedves csíkot húzzanak az arcomon, elérve az államat, ahol aztán lehullottak a ruhámra vagy éppen a padlóra.
Nem tudtam, miért néztem az ágyra. Nem kellett volna felidézni az ottani szép emlékeket. Sőt, valójában nem kellett volna még csak ellágyulnom sem… mégis azonnal a lelki szemeim elé szökött, amint reggelente felkelve, magamhoz öleltem a párnáját, hogy érezzem az illatát vagy éppen esténként finom csókkal búcsúztattuk a napot. Volt abban az egészben valami idilli, amit sosem érdemeltem meg igazán. Megéreztem Nat meleg ujjainak lágy érintését az arcomon. Lehunytam a szemem, amitől még több könny szökött ki s indult útnak a bőrömön.
 Semmit sem tudnék kidobni, ami a tied, csak bezártam mindent a szekrényedbe.
A beépített szekrények felé pillantottam, ahol egykor a dolgaimat tartottam. Valójában még jó pár holmim ott volt, de egyszerűen nem volt lehetőségem jobban kipakolni. Ha Nat jött hozzám, hát ő facsarta az én szívemet s ha fordítva, akkor én az övét. Nem akartam újra és újra átélni, már-már odáig jutottam, hogy inkább meghagytam volna minden holmimat Nathaniel tulajdonában, Tengerszem falai között… végül is, amim csak volt azt mind ő vásárolta nekem. Én nem tehettem volna meg, hiába adott zsebpénzt.
Mindenem a tied. Kivéve persze az írógépem és a jegyzeteim, de minden mást akár el is vihetnél innen, azért persze ne tedd, de ha megtennéd se lehetne rá szavam, mert ez a ház, közös.
Közös? Nyeltem egyet, amint megértettem magamban a kérdést. Az igazat megvallva, még mindig érezve a cirógatása nyomát az arcomon. Feladtam, legyőzött, mint egy menekülő vadállatot, aki kimerültségében megtorpanva, hagyva, hogy a vadász nyila mélyen a szívébe fúródjon. Hagytam, hogy ujjai az ujjaim közé fonódjanak és a szekrényhez húzzon. Hamarosan meg is pillantottam az ágyneműmet, amit Nat egy szempillantás alatt hajított az ágyra.
Már éppen megnéztem volna magamnak a dobozt, ahol a párnám alatt rejtegetett kincsek lettek elzárva, mikor megéreztem a szorítást. Könnyedén kapott fel és dobott engem is az ágyra az ágyneműm után. A szívem vadul kalapált, a lélegzetem egy rövidke pillanatra elakadt. Csak néztem a fölém magasló hatalmas emberre, a szenvedélyesen csillogó kék szemere.
Bármit is érezz most, bárhogy gyűlölj, bármily makacsság legyen benned… Üdvözöllek, itthon.
Veszítettél, O’Mara. Súgta a hang, nem is remélve, hogy még megpróbálnék ellenállni. Volt benne valami lemondó, valami kétségbeesett csengés. Nem mozdultak a tagjaim, csak hagytam, hogy azt tegyen velem onnantól, amit csak akart. Minden porcikámmal Nathaniel Foresté voltam…

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #73 Dátum: 2019. 04. 04. - 17:21:51 »
+1


SEMMI BAJ

Igaziból fogalmam sincs mi a teendő ilyenkor. Csak jövök-megyek, próbálom helyrehozni mindazt, ami lényegében tönkremenve fokozza a káoszt. Nyilván ezt is több-kevesebb sikerrel. Mostanában eleve némileg káosznak érzem az életem. Minden, ami jó volt az elmúlt hónapokban kissé bizonytalannak látszódik most a szememben. Elliottal azt a borzalmas szakításos történetet még mindig mintha nem hevertük volna ki teljesen, közben meg szinte azonnal jött a sérülés, a Mungó, a mérgezés, meg azok az idióta aurorok, akik még mindig ragaszkodnának a tárgyaláshoz. Amit persze továbbra sem engedek. És mázli jelenleg, hogy ennyire közszereplő vagyok, mert ellenállok a kéréseiknek, amivel nem tudnak mit kezdeni. Ugyanolyan könnyedén tudok, vagyis tudnék, botrányt csapni, mint ahogy az újságok szoktak botrányba keverni, bár pár éve nem sok dolgot tudnak rólam elmondani, csak annyit, hogy becses családapa lettem, majd pedig férj. Ás ebből talán a férj és férj státuszunk Elliottal a legbotrányosabb. De ismernek már jó rég a rajongók, aki elítél azért, mert meleg vagyok, az már rég nem foglalkozik vele milyen életet élek. Nem kell mindenkinek szeretnie, ezzel tisztában vagyok. De az auroroknak nem fogok engedni. Ezzel ők legyenek tisztában.

Gondolatmenetem végén összerezzentem. Éreztem, ahogy az üveg törik mellettem és egy szilánk bőrömbe hatol. Feljajdultam a fájdalomtól, de próbáltam arcizmaimnak megálljt parancsolni, hogy legalább grimasz ne látszódjon rajta. Felsóhajtottam, miközben a törött üvegdarabokra néztem, majd jeleztem anyámnak, hogy ugyan legyen kedves már eltűnni a kandallóban Kis Nattal. Bőven elég ez a káosz a nélkül is, hogy még egy üvöltő csecsemővel is foglalkozni kelljen. A véletlenszerűen robbanó tárgyak, a létezés jó és rossz kedélyhullámok között, a nevetés és a sírás megállapíthatatlan időközönkénti váltakozása épp elég bajunk a mai napra, köszönjük.
Fedezékbe húzódnék, de minek. Pálcámmal intettem az üvegszilánkok felé, hátha a váza újra összerakja magát, de a keservesen felsíró Ada hangjára ismét megrepedt, majd széttört és ugyanúgy a földön, valamint a polcon tért végső nyugovóra, mint pár pillanattal előtte. Kicsit olyan, mintha ezek a koordinálhatatlan mágikus kitörések végül helyrehozhatatlanok lennének. Számos bútorunk hever önmagából kifordulva szerteszét és bár folyamatosan próbálom helyrehozni a dolgokat nem nagyon megy. Közben meg persze igyekeztem pajzs bűbájt vonni Kis Nat köré, nehogy baja essen. De ez úgy hatott Adára, mintha én magam időzítettem volna a bombát. Rosszul. Mert az egyenesen a kezemben robbant fel.
Nyilvánvalóan eléggé rosszul eshetett neki, hogy Kis Natot védem a helyett, hogy őt próbálnám meg nyugtatgatni. Mentségemre legyen szólva, próbáltam. De közben számos dolog odalett, kedve a fél konyhabútorral és az étkészleteinkkel. Nem zavar, ezek pótolhatóak. Csakhogy minden egyes újabb kitörés, újabb veszélyt telepít ránk. Magamat nem féltem. A szilánk ott van az arcomban, már nem is érzem. Apró, de kiszedhető, később, amint túl vagyunk ezen az egészen. De ha Adát találná el valami? Vagy igen, Kis Nattal történne valami? Az már igenis érdekelne és fájna nekem is.

- Jól vagy? – Állok meg egyenesen Ada előtt, bár a kérdést nem csak neki teszem fel, hanem Elliotnak is. Olyan ez most, mintha háborút vívnánk, csakhogy az ellenfelünk egyben az egyik általunk legszeretettebb dolog. Nehéz így.
Egészen közel lépek Adához. Le is guggolok hozzá, hisz épp úgymond fegyverszünetet tartunk. Végigsimítok könnyáztatta arcán, de látom, hogy nem engem néz. Szeme kissé a távolba réved. Talán Elliotot fürkészi, de tekintete homályosabb annál, semmint biztosra vehetném. Csak néz és néz, s miközben varázslatra megered a csapból a víz, teljes sugarában, úgy erednek el a kislány könnyei is ismét, szinte megállíthatatlanul. – Anyát akarom! – Jelenti ki, s tudom ezen csakis ő segíthetne most.
Csakhogy Anya már nem él…
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #74 Dátum: 2019. 04. 06. - 16:57:29 »
+1

Semmi baj


Nat - Ada
2000. április

.outfit.

Hogy mikor tűnt fel, hogy tényleg baj van? Talán éppen akkor, mikor egy szilánk a szemem alatt felsértette a bőrt. Én még nem láttam ilyet soha… én is voltam gyerek, az én varázslatom is megmutatkozott a lehető legkülönbözőbb módokon, de sosem ilyen hisztérikusan. Nem is nagyon értettem, hogy mi a franc váltotta ki ezt az egészet Adából. Álltalában csendes lány volt, olyan aki magában is tökéletesen eljátszott, de ha társasága akadt, akkor a lehető legbarátságosabb volt. Hozzá képest Amber valódi kis rosszcsont volt.
Nem tettem semmit, csak ott álltam, meghúzódva a háttérbe és figyeltem a káoszt. Meg sem próbáltam válaszolni vagy közel lépni Adához. Először csak vizsgálódtam, mintha valamiféle mágikus tárgyat próbálnék megközelíteni anélkül, hogy csapdába esnék. Néha-néha Natra és az anyjára pillantottam. Reméltem, hogy hamarosan kikerül a kisebbik gyerek is a képből és hármasban talán megoldjuk ezt az ügyet. Szívem szerint ugyanis egyelőre ott tartottam, hogy fogok egy pohár vizet és nyakon öntöm vele Adát, abban a reményben, hogy akkor majd annyira megilletődik, hogy megfeledkezik a hullámzó érzésekről. Szerettem, tudtam, hogy gyengédséget akart… ugyanakkor megpróbáltam felelősség teljes szülőként is gondolkodni, aki nem tűrhette a hisztit. Valahol ez így is volt. Nem akartam ezt drámaként felfogni, mert akkor az a kislányra is csak még nagyobb hatással lett volna.
Jól vagy? – kérdezte Nat, amikor megállt Ada előtt.
Én még mindig nem mozdultam. Egészen odasimultam a lépcsőkorlát mellé. Ujjaimmal görcsösen kapaszkodtam a fémbe, ahogy a tekintetem találkozott a zokogó gyerekével. Mintha abba is az csillogott volna: „rád van szükségem.” Csakhogy a szavai egészen másról árulkodtak. Tudom, hogy kisebb korában, nagyjából egy évvel ezelőtt még időnként rám sütötte az anya jelzőt. Talán azért, mert sokszor segítettem neki felvenni a hercegnős ruháját vagy mert leültem vele játszani. Volt, hogy teáztunk, volt, hogy babáztunk… de nem bántam. Nekem sosem lesz gyerekem talán, akivel ezt így megélhetem. Kiélveztem minden együtt töltött percet, minden mesét, amit elmondhattam neki. Soha, senki sem nézett rám annyira őszinte érdeklődéssel, mint ő. Ezért pedig hálás voltam.
Anyát akarom!
Olyan hangon közölte, mintha a világ omlott volna körülötte össze. Tudom, én is beszéltem így, pedig hol volt az én mágiám ehhez képest? Dühömben persze mindenféle megtörtént, egyszer például Daniel rajzát árasztottam el zöld festékkel, ami addig nyugodtan pihent az asztal közepén. Féltékeny voltam, mert szebbet rajzolt nálam. Hát magától – vagyis hát tőlem – megbillent a kis üveg és az öcsém alkotásán landolt annak tartalma. Elégedett vigyorral figyeltem a bőgését, aztán persze jött is a büntetés: „Elliot, a sarkoba!” – mordult rám Dean, én pedig sértett képpel engedelmeskedtem.
Sóhajtottam egy nagyot, majd közelebb léptem Nathoz és Adához. Könnyed mozdulattal emeltem az ölembe a gyereket, habár sokat nőtt az elmúlt hónapokban. Már nagyon nehezen bírtam csak el, nem voltam elég izmos hozzá. Mégis, minden erőmet bevetve tartottam, nem érdekelt, ha rám uszít egy halom dühös porcelánt.
Mi ez a sírás, kisasszony? – kérdeztem és leültem vele a kanapéra. – Tegnap este még egy hercegnőt dugtam be a királynői ágyba, nem egy sírós kislányt. – Végig cirógattam az arcán, hogy letöröljem a könnyeit. – Na, mondd csak el, mi a baj!
Naplózva

Oldalak: 1 ... 3 4 [5] 6 7 ... 9 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 18. - 15:52:21
Az oldal 0.19 másodperc alatt készült el 55 lekéréssel.