Napok

NAPOK

1999. április

ELSŐ NAP

Még mindig ott volt az a furcsa érzés. A semmi. Tudta, hogy valaminek lennie kéne most a szívében. Fájdalomnak, amiért még bűnösebbé vált vagy megkönnyebbülésnek, amiért végre szabaddá lett. És talán ez utóbbi felé húzott a lénye, a lelke. De attól még egymást írták fölül a történtek…
Lassan nyitja ki a szemeit. Elliot meleg testéhez bújik egy pillanatra. Végigcirógat a férfi vállán, a karján, aprót belepuszil a nyakába. Majd kicsit ott tartja az ajkait, hogy érezhesse az ütemes kis hangot, ahogy ott dobog benne az élet, ott zúg a gyönyörű bőre alatt a dacos kis természete. Ránéz a csuklójára. Elered a könnye, ahogy ismét elolvassa a feliratot.Azt nem tudja, milyen fájdalmat élt át a férfi az átok alatt, de azt nagyon is sejtette, mit jelent a számára ez az apró, gonosz kis szó. Valahogyan el kell tűntetni. Semmissé kell tenni. De ez nem csúfíthatja és kísértheti mindkettőjüket egy életen keresztül.

Felkel. Próbál úgy tenni, mintha ez is egy ugyanolyan reggel lenne, mint a többi. Int Nautilusnak, miközben felöltözik futáshoz, de amint lába a köves kis utat tapossa, ott hallja füleiben az avar vészjósló zörrenését. Megáll. A tengert nézi, beszívja a levegőt, ami hozza magával Elliottal közös minden egyes emlékük illatát is. Csak néhány métert távolodott el a háztól, de így is úgy érzi, mintha egy életre kellene hátrahagynia az ágyban szuszogó teremtést. Nem. Könnyek közt, gyors léptekkel siet vissza és vágja be maga mögött az ajtót. Gyomrába őrjítő fájdalom szökik, szinte összerogyva kapaszkodik a konyhapultba, nem foglalkozva a körülötte sertepertélő ebbel. – Franc! – Sziszegi, miközben görcsös ujjaival elengedi a hideg követ. Neki össze kell szednie magát. Ha nem zuhan össze azért, amit ő tett, hát ne zuhanjon össze az Elliotért való aggódástól sem… Erős lesz. Bármi következzen is…
Otthoni ruhába öltözik. Automatikusan főzi le a kávét párja számára, miközben  gyorsbaglyot küld az irodába, melyben Ansont kinevezi végleges igazgatónak és rábíz minden feladatot. Williamnek tegnap üzent, hogy jól vannak és vége van. De Ballardékat és Adát még nem hívta haza. Jobb így…

Dolgozószobájából felemeli a legfontosabb leveleket, a reggeli újságot. Kivesz valami koronát Elliot kuckójából és felsétál a hálószobába. Ott szétterít mindent, és ma már csak a legfontosabb teendők miatt hajlandó elmozdulni a férfi mellől.

[ELSŐ NAP]

ELSŐ NAP


1999. április

 

Sötétség vett körbe, fonta körém súlyos karjait. Rohantam, szabadulni akartam, de nem lehetett. Valami különös erő mágnesként rántott vissza újra és újra. Égető fájdalmat éreztem, valahol a bőröm felszínén, de a fénytelenségben hiába pillantottam le, csupán a sötétség nézett vissza rám. 
Megremegtem.
Hirtelen nyitottam ki a szemeimet. Nem láttam semmit, csak a fényt és ez valahol megnyugtatott. Tudtam, hogy reggel van eljött egy újabb nap és nem történt semmi. Csupán mi voltunk, a ház és a némaság, ami ránk telepedett. Nem akartam beszélni, fáradt voltam… minden porcikámban éreztem ezt és képtelen lettem volna mozdulni. A lábaim gyengék voltak, képtelenek lettek volna megtartani a testemet. A karomat sem tudtam felemelni.
A testem nem vágyott másra, csak életben tartani magát. A mellkasom lassan emelkedett, a szívem pedig olyan őrjítően monoton, csigalassú tempót diktált, amilyet nagyon ritkán szokott. Minden izgalom, minden szenvedély, ami kirángatott a nagyvilágba most eltűnt. Ürességet éreztem.
Aludnom kell… – gondoltam, ahogy a hátamra fordultam. A kezeim oldalra nyúltak ki, ahogy felpillantottam a plafonra. A ház annyira néma volt, hogy hallottam a bejárati ajtó zörgését, még sem vártam Nat felbukkanását. Egyszerűen oldalra fordítottam a tekintetemet és a csuklómra pillantottam. „Egy senki” – a felirat ott éktelenkedett és olyan szívbe markolóan igaz volt.
Reagan jobban ismert, mint Nat. Tudta a legnagyobb félelememet. Nem véletlenül választotta ezt a szót arra, hogy örökre megbélyegezzen vele. Tisztában volt vele mennyit vívódok odabent, mélyen a lelkemben… talán mindent kiderített rólam – pedig én olyan biztos voltam benne, hogy ezt nem lehet, mert elég óvatos vagyok. Hány nevem volt már? Lee, O’Mara és valahol talán Rowle is… mégsem vagyok egyik sem igazán. Nem tudok gyökeret verni sehol, mert nem tartozom sehová, mert senki vagyok.
Ajtónyílás zaja ütötte meg a fülemet. Tudtam, hogy Nat az, de nem akartam látni. Nem tudtam volna most a szemébe nézni, ezért visszafordultam az oldalamra. Lehunytam a szememet, hogy azt higgye alszom… és nem is tartott sokáig a színjáték. Könnyedén megtalált újra a sötétség, a fájdalom, ami korábban kínzott álmomba… de eddigre megértettem: a stigma fáj, amit Reagan örökbélyegként hagyott rajtam.

MÁSODIK NAP

Megint kinyitotta a szemét. Szervezete diktálta volna a mindennap megszokott rutint. Csakhogy a fény nem ugyanazzal az örömmel világított be ma sem…
Csendre intette az ugráló Nautilust, kitessékelte a szobájukból Muffint. Csak Zeuszt hagyta bent szundítani a gazdája mellett. Ő is odabújt egy percre a csendes kis alakhoz. Belesimított a hajába, végigvezette ujjait a kezén, csókot lehelt a nyakára. Aztán megint kicsit csak hallgatta ahogy szíve még mindig kötelességtudóan üti az élet ritmusát. Felült és arcát tenyerébe rejtette. Hagyta, hogy a könnyek eláztassák, vállát pedig megrázza a zokogás. Aztán felnézett. A nagy ablakon keresztül megint a tenger látványa fogadta. Mint mindig, most is a szabadságot jelentette. Lesznek még boldogok. Próbálta csak mantrázni önmagának, miközben a fürdőszobából kötszert és ragasztót hozott be. Körbetekerte vele Elliot sérült csuklóját és ráírta azt az egyetlen szót, amit a férfi neki jelentett. „Minden”. Lehet nem segít vele semmit. Sőt… Félt, hogy esetleg ront az egészen. De úgy érezte ennél rosszabb már semmi sem lehetne. És nem akarta, hogy ha a férfi kinyitja a szemeit az első dolog, amit lásson, észrevegyen az a hegesedő felirat legyen. Nem. Mert Reagannak nem volt igaza… Elliot az ő mindene.

Lesétált a konyhába. Ma is lefőzte a kávét, mint minden reggel. Futni már meg sem próbált elindulni, csak kieresztette kutyáját a kertbe. Legyen el egy darabig ott. Jobb most még nélküle is… A bagollyal érkezett leveleket csak gépiesen átpörgette. Remélte, hogy egy időre mentesülhet a kiadó dolgai alól, nem érdekelte most semmi, ami odakint zajlott az életben. Csak ez a ház és a csendje töltötte ki minden gondolatát. Úgy meg akarta volna szüntetni. De ma sem reménykedett benne, hogy jobb lesz bármi is. Pedig azt kívánta bárcsak Elliot inkább ordítana, ővele, vagy csak a házzal, bárkivel vagy bármivel… Fel sem tűnt neki mennyi idő eltelt, míg csak ült, bámulta a messzeséget és hallgatta a hangokat, amik csak nem akartak érzékeihez érkezni.

Inkább felállt. Vizet töltött egy pohárba és kekszet tett egy tálcára. Azzal sétált fel az emeletre. Meg valami arany csecsebecsével, amit megint a kuckóból szedett ki és a koronához hasonlóan Elliot éjjeliszekrényére tette. A tálcát is mellé csúsztatta. Csak a poharat emelte le róla. – Elliot… – Szólt csendesen, kicsit megrázva a férfi vállát. – Elliot… Innod kellene… - Húzza fel kicsit ölébe, hogyha a férfi nem is kel igazán fel, valamennyi innivalót akkor is le tudjon önteni a torkán. Mindegy, hogyan… bárhogyan…

Könnyei megint kicsordulnak, ahogy visszateszi a poharat a tálcára. De nem kel fel. Ott marad. Mert érezni akarja az apró levegővételeket, látni akarja, ahogy a férfi mellkasa megemelkedik majd visszahull. És csak ölelni akarja… Reménykedve benne, hogy az ő szapora szíve vagy testének melege visszacsalogatja Elliotot oda, ahol mindennél jobban szeretik.

[MÁSODIK NAP]

MÁSODIK NAP


1999. április

 

Semmi. Ez az érzés futott át rajtam többször, mikor éjszaka magamhoz tértem az egésznapos heverészésből. Nem láttam a sötétben, de nem is kerestem a fényt, ezért nem fordultam az ablak felé. Az arcomat a párnámba préseltem, míg újra el nem aludtam. Furcsa volt, mert már tényleg nem volt benne semmi, sem fájdalom, sem érzések… egyszerűen csak az üresség volt, ami már korábban is ott lebegett, ezúttal azonban háborítatlan.
Elnyomott az álom újra és újra, csupán valami különös – de finom – rántás térített magamhoz. Kirántott a sötétségből. Fényt láttam, erős fényt az ablak irányából és Nat távozó alakját. Zeuszra néztem, aki egészen hozzám simulva vált szőrös kis gombóccá a hatalmas ágyon. Megnyugtató volt egy kis időre az aprócska testet figyelni, ahogy megemelkedik levegővétel közben. Csupán ezután pillantottam a megbélyegzett csuklómra. Zavart pislogással vettem tudomásul, hogy kötszer került rá és egy új felirat: „Minden.”
A szívem nagyot dobbant, ahogy ráismertem Nat kézírására. Minden – ismételtem meg magamban, mosolyogni akartam. Nem ment, némán bámultam azt az egyszerű szót, amiből nem csupán azt értettem meg, hogy kellek ennek az embernek és szüksége van rám, hanem hogy aggódik. Az erőmet akartam, a régi erőmet, amivel megragadhatom a pillanatot, hogy felkeljek, hogy a régi legyek… mert eddig is együtt tudtam élni a senkiség tudatával. Eddig sem voltam ennél több. Sosem tartoztam sehová és élveztem is valahol, most meg úgy mellbevágott, mintha egy faltörőkossal rontottak volna rám.
Lecsukódott a szemem. Már nem is derengett az ablakon beszűrődő fény, mikor rázást éreztem meg. Azt is tudtam, hogy valaki ül mellettem. Éreztem, ahogy besüpped az ágy. Az édeskés, otthonos tintaillat cirógatta az orromat. Tudtam, hogy Nat az. Éreztem, ahogy kicsit megrázza a vállamat.
– Elliot… – Nagyon halkan beszélt. – Innod kellene…
Éreztem, ahogy kicsit felhúz és végre a szemeim is kinyíltak, bár iszonyatosan lassúnak tűnt az egész folyamat. Olyan volt, mintha hirtelen minden pillanat csigalassúsággal telne el, mintha egy kicsit megállt volna az életünk.
Először a kincseimet pillantottam meg az éjjeli szekrényen a tálca mellett, majd magát Natot. Bánatosnak látszott, amitől összeszorult a szívem. Nem tudtam, hogy az erőtlenségem vagy Reagan halál váltotta ezt ki, de nem akartam ilyennek látni. Mindkét esetben én tehettem csak ez ellen. Tudtam, hogy már nem vagyok egyedül. Ha gondom van, nem tehetem meg, hogy napokat fekszem az ágyban és nyalogatom a sebeimet…
Kell az erőm… – mondta a kis hang bennem. A kezemet olyan nehezen emeltem fel, mintha valaki súlyokat kötözött volna rá. Megfogtam a poharat, ami Nat kezében volt és remegve emeltem az ajkaimhoz. A felét magamra öntöttem, de ittam, a kedvéért megtettem… habár csak fél pohár fogyott el.
–Nem bírok többet… – suttogtam.
Ez volt az első, amit mondtam azóta, hogy visszajöttünk az erdőből. Nehezen, rekedten jöttek ki a szavak... de nem is számítottak igazán.
Felzaklatott a látvány. Láttam, ahogy a könnyek kicsordulnak Nat szemén. Nem akartam ezt látni, meg akartam szorítani a kezét, azt mondani, nem ér ennyit ez az egész. Azonban nem voltam elég erős hozzá, még a beszéd is iszonyatosa energiákat emésztett fel. Csak közelebb húzódtam hozzá és hamarosan megint elnyomott az álom a síró Nat képével a gondolataim mögött.

HARMADIK NAP

Újabb nap… Mintha teste máris elkezdett volna hozzászokni ahhoz, hogy nincs miért felkelni… De van. Erőltette meg a tagjait és ugyanúgy, mint máskor, most is kora reggel kibújt takarója alól. Ajkaival végigcirógatta Elliot nyakát. Finom csókját megint hosszan ott hagyta a férfi bőrén és csak érezte a szívverését, a lassú kis légzését.
- Jó reggelt. – Mondta, bár egy pillanatig sem reménykedett benne, hogy szavait hallják, ott létét érzékelik. De hiányzott neki a férfi. Minden egyes szava, tette, lélegzete. A vitáik, a beszélgetéseik, vagy csak az, ahogy szuszog és motoszkál az önkényesen felépített kuckójában. Ezer olyan kuckót gyártana neki, bárhol a világon, csak visszakapja őt és a lényét. Csak nyissa végre ki a szemeit és lélegezzen ő vele…
Odabújik egy pillanatra. Átöleli meleg karjaival és Elliotéhoz képest most nagyon is heves szívverésével. Aztán hagyja, hogy Zeusz elfoglalja a nyomot, amit teste hagyott a paplanon.

Megint lefőzte a kávét. Bár az előző napok italát is végül a mosogatóba löttyintette. Nem érdekelte. Hetek rutinját nem akarta a semmibe temetni, csak azért, mert most néhány nap nem úgy megy, mint mindig. Hitt benne, hogy hamarosan minden megint jó lesz. És úgy érezte, ha lefőzi azt a kávét, azzal mintha Elliotot tartaná benne a mindennapjaiban.
A dolgozószobájában most sem akart sokáig időzni. Csak Ballardék és William levelét futotta át, amin látta, hogy hivatalos, már hozzá sem ért. Hogy érdekelhetné bármi is, addig, amíg a férfi, akit szeret magában szenved? Miért nem tud segíteni neki? Mit kéne tennie? Kúsznak ismét a könnyei elő, alattomosan, gonoszan, sós levükkel végigcsípve az író arcán. Mikor leereszti kezeit, amivel arcát törölte meg, akkor veszi észre a kis üvegcsét az asztalán, rajta a Meadowsok apró címerével… Agneta…

A lány gyorsan megérkezett. Szinte némán sétált ki a kandallóból és lépkedett fel az emeleti szobába. Nat azonnal érezte, ahogy a nyugalom csak árad végig az ő fájdalmas létén. Ismerte már az érzést. Tudta, hogy az apró kis teremtés ilyen. A jóság és kedvesség megtestesítője, fűszerezve valami egyedi olasz erővel. Hagyta, hogy végigsimítson Elliot homlokán, majd ugyanolyan csendesen ismét lesétáljon. A konyhában vette elő papírokba és üvegekbe csomagolt gyógyfüveit, vagy bájitalait. Mind ő maga, vagy egy rejtélyes barátnője keverte, de nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy Nat megbízott benne, mert az apja jó barátja volt, és mert minden amit ez a szinte kislány készített az működött.  

Hát az előírások szerint főzte le a gyógyteát. És most végre nem teljes elkeseredettséggel kapott fel egy tárgyat a kuckóból, készített össze némi kekszet, hogy felvigye az emeletre.
- Elliot. – Szólította meg párját, finoman megrázva az alig mozduló vállat. – Innod kell. – Húzta megint föl magához, hogy segítsen belekortyolni a teába. Valami enyhe kedélyjavítót kapott és némi erősítőt is… - Meg kell innod mind. – Ölelte és támasztotta, segítette, amennyire csak tudta. De nem akart sírni, mert nem akarta, hogy Elliot érezze az ő keserűségét is. Éppen elég lehetett mindaz, ami őt nyomasztotta. Letette a bögrét a felhozott és egymásra pakolt aranytárgyak mellé. - Szeretlek. - Mondta, aztán csak hozzábújt a férfihoz, ugyanúgy, mint előző nap. Csak testének melegével óvta és minden szívdobbanással szerette őt…  

[HARMADIK NAP]

HARMADIK NAP


1999. április

Lágy cirógatást éreztem, kellemes melegséget, még sem tudtam kinyitni a szememet. Egyszerűen nem sikerült, akármennyire is harcoltam minden erőmmel, az álom jéghideg kezek módjára ragadott meg és rántott vissza magához. Nem, már nem volt sötét, inkább szürkület, mintha a külvilág körvonalazódni kezdene mögöttem és éppen csak egy pillanatra láthattam újra a csuklómra tekert kötszert és rajta azt az egyszerű szót: Minden.
Semmi vett körbe megint, olyan mint korábban – mégis volt benne valami megnyugtató. Az elnehezülő tagjaim ellenére is ott motoszkált valami kis erő, amibe belekapaszkodhattam, ami a sajátom volt, az én testemből fakadt. Aztán valami furcsa, kedves, bosszantóan jó érzés simított végig a homlokomon, forró nyomot hagyva maga után. Megremegtem, megint ki akartam nyitni a szememet, de ismét nem tudtam. Minden erőmet bevetve kapaszkodni próbáltam a valóságba… hiába. Volt valami gát, ami visszatartott.
– Elliot. – A saját nevemet hallottam. Éreztem, ahogy Nat meleg tenyere a vállamra kerül, finoman ráz meg. – Innod kell.
Éreztem, hogy segít felülni és hamarosan ki is nyitottam a szememet. Ő kellett hozzá, ő volt az erő, amire szükségem volt, hogy ismét magamhoz térjek. Rá akartam mosolyogni, hazugságként jelezve, hogy minden rendben. Azonban az ajkaimhoz emelt egy bögrét. Büdös gyógynövény szag áradt belőle, amitől csak fintorogni tudtam… mégis megfogtam, az ujjaim finoman ölelték köre és bár remegve, de egyedül kortyoltam belőle.
– Meg kell innod mind.
Undorodtam tőle, de ittam és ittam, míg egyszer csak a végére nem értem. A keserű utóíz ott maradt a számban, de valami különös, ezúttal kevésbé bosszantó melegséget éreztem. Nem erősen, de mintha az ujjaimba lassan kezdett volna visszatérni az élet. Az eddigi hidegség, ami átjárta a testemet mostanra eltűnt.
–  Szeretlek.
Nem válaszoltam, egyszerűen csak felé fordultam, ahogy hozzám bújt. Nehezen ment, de ott volt bennem az akarás és most már némi erő is. Beszélni nem igazán tudtam, mintha nehezemre esne bármilyen hangot kipréselni magamból. Egyszerűen csak végig simítottam a karján, egészen a nyakáig, az álláig és belenyomtam az ujjaimat a szakállába. Közben a tekintetem visszatévedt a csuklómra. Minden, minden, minden… – ezt a szót ismételgettem, amíg el nem nyomott az álom. Ezúttal édesebb képek jöttek a szemem elé, a sötétség helyére világos, fehér-aranyos fény kúszott be. Nem reszkettem több a hidegben.

NEGYEDIK NAP

És megint reggel… Ami furcsamód újabb reménnyel kecsegtet. Bár aprón, pislákolón, de ott van. Hiszen tegnap végre érezte, ahogy a gyenge ujjak a bőréhez érnek, ahogy maguktól siklanak végig a karján. Ez pontosan olyan érzés volt, mint az, amikor a nap sugarai hajnalban bepillantanak az ablakokon és végigkúsznak az ágyneműjén. Mert minden éjszaka és így minden sötétség után a nap, vagyis a fény ismét megjelenik. És most ebbe a tudatba kapaszkodott a szíve. Lesznek még boldogok. Fogják még érinteni és szeretni őt úgy igazán azok az ujjak. És fogja még a karjában tartani, szorosan és erősen. Fognak még nevetni, vitázni… küzdeni egymás ellen vagy egymásért… Lesznek még boldogok…

Belecsókol a férfi vállába. Megint elidőzik egy kicsit, figyelve a szívének ütemét és a lélegzetének erejét.
– Jó reggelt! – Suttogja csendesen, miközben kisimít egy tincset a férfi homlokából. Annyira szépnek látja még így is, még most is… De az is lehet, hogy csak most igazán. Ahogy a szeretete még erősebben tartott a férfi gravitációs mezejében, annyira, hogy szinte fájt, szinte kínzó volt, nem érezni a melegségét vagy az illatát. Talán sosem volt még ennyire szerelmes. Ő sem engedte meg soha senkinek, hogy így szeresse, de soha nem is látott vagy ismert Elliothoz hasonló embert. Akitől ilyen szinten mindent megkaphatott, végre önmaga lehetett, szabad és boldog.

Tagjai fájón, de automatikusan indultak el lefelé az emeletről. Nautilus előtt most is csak kinyitotta a teraszajtót, hogy kitessékelje. Miközben Muffin egy felsőbbrendű tekintettel jelezte, hogy ilyesmit tőle senki se várjon, aztán felugrott a heverőjére.
A konyhába lépve megint lefőzte a kávét és kiöntötte az előző napit. Aztán ugyanúgy besétált a dolgozó szobájába, hogy egy pillantásra se méltatva egy kosárba szórja a kiadóból érkező leveleket.
És már oda sem figyelve kapott fel a kuckóból megint egy tárgyat, hogy aztán a nappaliban szembesüljön vele, mit is tart a kezében… Az a szép kis naptár vagy mi csillogott az ujjai közt, amit ő vett Elliotnak az egyik vagy szinte inkább egyetlen randevújukra…
Lerogyott a kanapéra és arcát kezébe temetve engedte, hogy a könnyek megint csak megállíthatatlanul hulljanak. Vissza akarta kapni. Igazán vissza. És most tehetetlennek érezte magát, ami dühöt szült önmaga ellen. Ha nem lenne ennyire béna, bizonyára tudna valamivel segíteni. De ő nem okos, vagy ügyes. Ő nem tud többet adni csak a szeretetét. Abból viszont mindet…

[NEGYEDIK NAP]

NEGYEDIK NAP


1999. április

Megszűnt a remegés, nem volt többé hideg.
A szívem nagyot dobbant, ahogy megéreztem a cirógatást a homlokomon. A távolból elhalóan érkező, szinte suttogóan halk „jó reggelt”-et és a finom, édes illatot, amit úgy szerettem volna megragadni, magamhoz húzni. Azonban a szememet még nem tudtam kinyitni. Kellett egy egészen rövid – legalábbis rövidnek ható – pillanat, míg rendeztem a gondolataimat.
Hatalmas fehérséget láttam meg magammal szemben. Tiszta, gyönyörű hófehérséget. Megint szükségem volt arra a bizonyos pillanatra, hogy megértsem: az ágyban fekszem és a plafont bámulom. A tagjaim szétterülten hevertek, a takaró éppen csak elfedte a testemet.
Oldalra fordultam, Nat helye felé. Nem volt teljesen üres, ott ücsörgött Zeusz és egyenesen engem bámult azokkal a vádló, zöld szemekkel.
–Tudom… tudom… – suttogtam és a karomat kinyújtva megvakargattam a fejét.
Lassan ültem fel, kicsit megborzoltam a hajamat, miközben a talpam a hideg padlóhoz ért. Túléltem… – gondoltam, ahogy a tekintetem a csuklómat körbe ölelő, kissé elrongyolódott kötszerre tévedt. Még mindig ott díszelgett rajta Nat írása, én azonba fogtam és letéptem magamról. Ideje szembe nézned a tényekkel, O’Mara.
Belém hasított a hegesedő seb látványa. Gusztustalan volt, mégis a részemmé vált az elmúlt napokban… nem akartam vele állandóan szembesülni, túlságosan fájt, hogy egy senki vagyok. Azonban egy dolgot megtanultam, ez volt az én életem nagy leckéje: ami igazán fáj, az erősebbé tesz… bármit képes vagyok átvészelni. Natért, Adáért, Zeuszért, a családomért muszáj voltam felkelni, lábra állni, hiába remegtek meg a térdeim.
Lassan indultam kifelé. Zeusz elkocogott mellettem és megelőzve vezetett a lépcső irányába. Megéreztem a kávé illatát, aztán megláttam Natot. A tenyerébe temetett arccal ült, a vállai remegtek. Elszorult a szívem… mégis úgy tettem, mintha nem látnám. Tudtam, hogy az tenné boldoggá, ha a napjaink a megszokott módon folytatódnának.
A lépcső aljára érve egyszerűe – kissé még rekedt – hangon szólaltam meg: – Jó reggelt!
A pálcám nem volt nálam, ráadásul fogalmam sem volt hol hagyhattam el, ezért besétáltam a konyhába a kávémért. Onnan még egyszer visszapillantottam Natra, remélve, hogy kicsit megnyugodott a lelke és már nem zokog miattam. Nem akartam neki fájdalmat okozni. Nem akartam úgy tönkretenni, ahogy gyerekként anyát.