Izland

IZLAND

1999. április

JÉGKOCKA

outfit

A kanapéra parancsolta Elliotot. Bár nem mintha úgy tűnt volna, hogy a férfi eléggé erős hozzá, hogy segítsen bármiben is. Csak a legfontosabb dolgait engedte bepakolni, minden mást ő intézett. Jól esett most egy kicsit ez. A készülődés, a tevékenység. Hogy van most egy célja, már azon kívül, hogy Elliotot boldoggá tegye. Maga az utazás és az arra való tervezgetés. Ez neki is öröm volt. Szinte majdhogynem mosolyogva rohangált fel-alá. Miközben újdonsült asszisztense, akinél direkt figyelt rá, hogy se túl mutatós, se túl fiatal és pláne ne férfi legyen, pennával a kezében jegyzetelte a teendőket. Nat körülbelül egy pillantásra se méltatta, de ami rosszabb volt, az eszét se díjazta volna külön jutalommal. Kételkedett benne, hogy sokáig bírni fogja mellette. Tény, ami tény, Ansonból se sokat hordoz a hátán a föld… Fel is sóhajt, amikor a nő félénken visszakérdez. Félénken… Na, azzal mellette semmit se lehet hosszútávon kezdeni… Mindegy. Egyelőre jó lesz. Már az utazás részleteit is vele intéztette, bár a házvételt és az a körüli teendőket még Ansonnal. Ez utóbbiban nem kételkedett, hogy minden rendben lesz, az utazás meg, remélhetőleg rendben lesz.

A házról amúgy csak képeket látott. Járt már párszor Izlandon, nagy rajongóklubja van ott is. De most nem volt ideje arra, hogy minden részletért kiutazzon. Azt tudta, hogy hol legyen és, hogy minek kell benne lennie. Minden mást kinti megbízottal csináltatott. És alig várta, hogy élőben lássa a végeredményt. Tudta, hogy Elliotnak régi vágya látni azt a helyet. Pontosan ezért azt tervezte, még, amikor nem is tudta, hogy a baj ennyire közel van, hogy ha Reagannal rosszul alakulnak a dolgok, akkor ez egy menedék lehet. Akár mindnyájuk, akár csak Elliot és Ada számára. Csak Anson és az izlandi képviselő tudtak a helyről. Jó időre el lehetett volna ott bújni…

◆ ◆ ◆

Furcsa volt most mégis a szabadság tudatával beszívni az izlandi levegőt. Persze nem csak a legrosszabb forgatókönyvet pörgette át agyban, amikor Jégkockát megterveztette. De mégse merte remélni, hogy az első látogatást lényegében ilyen könnyű szívvel teheti majd meg. Persze, nem volt minden felhőtlen most sem. Hiszen Elliotért továbbra is aggódott. Az elmúlt pár nap nagyon fájdalmas volt. Félt, hogy bár Reagan fizikailag nem tudott Elliotnak igazán ártani, de lelkileg mégis túlságosan meggyötörte. Csak azt szerette volna, ha túllép mindezen. Persze nem erőltette és nem is merte igazán kérni, vagy szóvá tenni, ahogy kérdezni sem kérdezett semmit. Sajnálta, hogy a férfi nem mesélt semmit a lelkét nyomó terhekről, de ő akkor is itt volt neki. És remélte, hogy ez segít és erőt ad. Ahogy az utazás és a ház is.

Ujjait Elliot ujjai közé fonta, ahogy a bejárat felé sétált. Kissé közelebb is húzta magához a könnyű kis testet és egy pillanatra boldog mosollyal tekintett rá, mielőtt belökte az ajtót. Angliában csak annyit mondott, hogy utaznak. És csak annyit engedett meg, hogy a legfontosabb személyes tárgyait elrakja, minden mást ő csomagolt az útra. És az úti célt sem árulta el, csak abban a pillanatban, ahogy lábuk izlandi talajt ért. Nem akart nagy hűhót csapni igaziból. Csak ennyit szeretett volna, meglepetést okozni. Valami apró jót felmutatni azért a tettért cserébe, amit a férfi bevállalt ő érte. Még így se tudta, hogyan is lehetne viszonozni. Vagy hogyan is lehetne elfeledtetni igazán azt a fájdalmat, amit Reagan okozhatott neki. De igyekezett. És egy életen át igyekszik és törleszt, ha kell. Mert Elliot a mindene.
- Üdvözöllek Jégkockában. – Mondja mosolyogva, miután egy apró csókot ad Elliot ajkaira és a ház belső helyiségei felé mutat még a bejárati ajtótól. – Egy apró ajándék tőlem neked. Csupán azért, mert létezel…

[JÉGKOCKA]

JÉGKOCKA

[viselet]

NAT
1999. április

 

Végre visszatért az erőm. Le sem tagadhattam volna, hogy mennyire készen állok bármire, még ha gyengeség időnként meg is görbítette a hátamat, vagy reszketni kezdett a térdem, ahogy végig futott a testemen a kín emlékeztetőként az erdőben történtekre. Elég volt csupán ránéznem a sebre, amit ezúttal nem engedtem letakarni, elfedni… ez is a részemmé vált. Valahol el is fogadtam a tartalmát, még ha egy ilyen senki is, mint én Nat számára a mindent jelentette.
Sóhajtva dőltem el a kanapén. A plafont bámultam és közben hallgattam a készülődés zajait. Egy kicsit unatkoztam is, ezért időnként rá pillantottam Nat szürke kisegerére. Magamban csak így neveztem az új asszisztenst. Ötletem sem volt honnan rángathatott elő egy ennyire jelentéktelennek tűnő, már-már félénk nőszemélyt.  Ennél még a plafon is érdekesebb… – gondoltam, miközben ismét egyenesen fölfelé néztem.
Zeusz felugrott a mellkasomra. Lassan, óvatosan szagolta meg az orrom hegyét, majd hangosan dorombolva leült végre.
– Felszedtél egy pár kilót? – kérdeztem vigyorogva, ahogy megvakargattam a füle tövét. – Nat téged is elkényeztet, igaz?
A dorombolása megnyugtatott. Olyan békés, olyan kedves és olyan más volt, mint amihez szoktam. Furcsa volt végre otthon érezni magamat egy idegen helyen, nem aggódva azon, hogy mi lesz. Talán egy héttel ezelőtt még megkérdeztem volna Nattól, mire készül… most valahogy mégis úgy éreztem, rábízhatom magamat.
Nem, még mindig nem rajongok a meglepetésekért. Mindig van bennük valami buktató, valami kellemetlen, amit le kell gyűrni. Most még sem idegeskedtem előre, ami merőben szokatlan volt. Talán az a gyanús ízű tea tette, amivel Nat töm mióta csak összekapartam magamat.
– Te vagy a főnök, míg nem vagyok itt. – A hangom suttogásra váltott, miközben Zeusz az arcomhoz dörgölőzött. – Vigyázz a kincsekre! Remélem, egy újjal térek vissza… – Kacsintottam rá nevetve.

◊

Nat ujjaira szorítottam, ahogy a hatalmas, kockaszerű ház bejárata felé sétáltunk. Még mindig nem tértem magamhoz, hogy mit is keresünk Izlandon. Azt hittem, megint előkapja a luxus sátrát a farzsebéből és jól összeveszve eltöltünk pár napot valami erdőben. Ehhez képest ott voltunk Izlandon, azon a helyen, ahová mindig is vágytam, ahová el akartam jönni egy kalandra… Egészen más helyzetben ugyan, de ott voltam.
Átléptük a küszöböt.
A hely pontosan ugyanolyan üresnek és kihaltnak tűnt, mint a Tengerszem. Valahogy olyan volt, ami Nat ízlésének tökéletesen megfelelt.
– Üdvözöllek Jégkockában.
Egy apró csókot lehelt az ajkaimra, amit szinte fel sem fogtam, mert én a hatalmas üvegfal felé bámultam, ahonnan be lehetett látni a környező vidéket. Csendesen szívtam magamban az északias táj rideg szépségét. Lenyűgöző volt.
Jégkocka? Hirtelen jutott el a tudatomig a felismerés. Én sem találhattam volna ki jobb nevet neki, ezért elvigyorodtam.
– Egy apró ajándék tőlem neked. Csupán azért, mert létezel…
Leolvadt az arcomról a vigyor és értetlenül néztem Natra. Egy ideig csak pislogni tudtam, mint aki nem ugyanazt a nyelvet beszéli, mint ő és nem érti, mit akar ezzel. Azonban nagyon is értettem. A meglepetés volt az, ami teljesen letaglózott.
– Megőrültél? – kérdeztem kicsit remegő hangon.
Meg voltam róla győződve, hogy csak bérelni tervezi ezt a házat. Tényleg lenyűgöző volt, tetszett a maga rideg vonalaival, amivel egyszerűen belesimult a környezetbe. Nem volt hivalkodó, mint a kastély, amit az apám adott. Nem is volt túl nagy, kevés szoba lehetett benne… mégis ott volt bennem az az érzés, hogy ez nem tolvajnak való.
– Ilyet nem adhatsz… ez túl nagy és… ez tiszta baromság, Nat.
Beljebb léptem és kicsit körbe néztem. Finoman megérintettem a konyhapultot. Az is elég szögletes és fényes volt. Az ujjaimmal dobolni kezdtem a felületén és közben már azon gondolkodtam, hogy itt le tudnék élni egy egész életet.
– Azt hittem, hogy csak kirándulni fogunk.
Ledobtam a táskámat a padlóra és beljebb sétáltam. A kabátomat gomboltam, ahogy a hatalmas üvegablakkal borított szemközti fal felé sétáltam. Egészen közel álltam meg az ablakhoz, szinte hozzásimultam. A kabátomat egyszerűen a földre dobtam és zsebre vágtam a kezeimet. Kicsit feszengve bámultam kifelé.
Ahogy lenéztem a testemre beleborzongtam a látványba. Megint fogytam, nem is keveset, de lényegében négy napig semmit sem ettem és előtte sem vittem túlzásba. Reagen ellen is éhgyomorral mentem. Gyengének látszottam, sőt egyenesen betegnek. Gyűlölöm ezt! – egy kis morgást is hallattam talán. Azonban a dühös érzés olyan gyorsan távozott, ahogy jött.
– Szeretlek… – nyögtem ki nagy nehezen.
Sosem szoktam ilyet mondani, de most éreztem a meghatottságot. Ott gyűlt gombócként a torkomban és szinte várta, hogy kitörjön belőlem könny vagy szavak formájában. Az elmúlt napokban pont elégszer ijesztettem rá Natra, ezért most úgy döntöttem, visszanyelem azokat az örömkönnyeket és csak kimondom, amit érzek. Igaz nem fordultam felé, nem néztem a szemébe.

JÉGKOCKA

outfit

Tekintetével követte egy darabig Elliotot, ahogy előresétál a nagy üvegablakhoz. Közben ő is lepakolta a táskáit és elkezdte levenni a nagykabátját. Csak csodálta a férfit a lényéért. És ott függött a levegőben az ő mondata is Elliot szabadkozása mellett. Csupán azért, mert létezik… Csupán ezért volt képes megmenekülni. Ezért nem a rosszabbik forgatókönyv szerint léptek most át az ajtón. És ezért nem hagyta, ígérete ellenére is, végül ő maga is árván Adát. Nem tudja, hogy ha nincs Elliot, akkor hogyan cselekszik. Szerette volna azt hinni, hogy hallgatott volna a józan eszére és Williamtől kér segítséget a meneküléshez. De nem volt benne egészen bizonyos. Holott azt nagyon is érezte, Reagan halála sajnos boldogságot okozott neki. Bűnös, gonosz dolog ezt érezni, de tudta, hogy így van. Csak Elliot miatt aggódott. De az ő szíve amúgy könnyű volt végre és boldog. Mintha Reagan halála lerángatott volna a hátáról minden nehézséget és fájdalmas gondolatot, megannyi önmarcangolást. Normálisnak, hétköznapinak érezte magát, és végre már nem undorodott a tulajdon látványától, ha a tükörbe nézett.

- Nem, ez nem baromság és nem is őrültem meg. – Kezdi apró mosollyal a szája szélén, miközben ő is beljebb lép, hogy kissé körülnézhessen. – Azt adok neked, amit csak akarok vagy ami csak te szeretnél. Még ennél milliószor is többet és jobbat érdemelnél és még az sem közelítené meg a hálámat, vagy az érzéseimet… - Magyarázat közben végignézi a konyhát, a nappalit, látja, hogy a kandallóban pattog a tűz, pont ahogy kérte és valószínűleg a hálószoba is szép tiszta és rendezett. Még nagyon új szaga van mindennek, csak úgy árad belőlük az érzet, hogy igen, most lettem megvéve. És bár ő szereti az újat, a modernt, azért érzékeli, hogy innen még hiányzik egy-két dolog, ami lakályossá teheti. Bár az ilyesmit is leginkább csak Ada, de még inkább Elliot beköltözése óta veszi észre… - Két szoba van, két fürdőszoba és ez a nagy helyiség. Egyelőre csak az egyik háló van igazán berendezve, a másikban egy ágy és egy szekrény van. – Mutogat szinte önkéntelenül végig a házon, nem is nagyon foglalkozva vele, hogy Elliot nem néz rá. Kicsit zavarban van. Egyedül Ballardéknak, a nevelőszüleinek vett házat ajándékba, sőt azt is Marellel közösen vették. Szerelmi ajándéknak, vagy szerelmi fészeknek még sosem szánt ilyesmit. Persze most sem ez utóbbit volt a szándék, csak könnyen tűnhetett úgy, esetleg. – Velem együtt hárman tudnak erről a helyről. Menedéknek is szántam, úgy bármi elől, legyen az csak a zsivaj, vagy bármilyen más baj… De teljes mértékig a tied. Úgy rendezed be, ahogy csak akarod és úgy használod, ahogy csak akarod. Bár hivatalosan itt most mugli vagy, és nem is épp Elliot O’Mara… - Odasétált ő is Elliothoz és bár egy pillanatra kinézett az ablakon, de inkább a férfit nézte. Aggódott érte, mert bár tudta, hogy amúgy nagyon erős, de most mintha még törékenyebbnek és soványabbnak tűnt volna… Nem baj, majd itt, most jókat főz neki, már amennyire ő képes ilyesmire… Vagy majd keresnek valami igazán jó, házias, de finom éttermet a közelben. És persze a Meadows lány keverékeit is itatja még vele ezen a héten. Hisz abban, hogy azok segítenek kicsit. Agnes már kislányként is egy felnőtt komolyságával és profizmusával rakta össze a megfelelő növényeket. Nem volt oka nem bízni a tehetségében.

Szíve nagyot dobbant, amikor a férfi kimondta azt az egyszerű, mégis az ő számára olyan sokat jelentő kis szót. Óvatosan végigsimított a férfi vállán, lassan fel a nyakán, hogy aztán maga felé fordíthassa azt a gyönyörű arcot, ami hetek óta a vonzásában tartotta. – Szeretlek. – Mondta csöndesen és közel hajolt, hogy finoman és aprón megint megcsókolhassa. Közben gyengéden átkarolta és az ölelésébe vonta. – Ez a hét érted van. Neked és rólad szól. Fogunk kirándulni, ha azt szeretnél. Vagy csak sétálhatunk, ülhetünk, fürdőzhetünk. Bármit, ami neked nem túl megterhelő. Sok prospektust idehozattam, hogy tudj miből válogatni. - Kissé a kávézóasztal felé mutat. - De kincset is kereshetünk… - Mosolyodik el. – Ha nem merül föl annak a lehetősége, hogy nyílzáport kapsz a combodba vagy egy átkot az arcodba… Szóval azért csak mértékkel… - Megsimogatja a férfi arcát. Magába szívja azt az édeskés illatot, amit úgy szeret, ami mellől szinte sosem mozdulna el. Végigcirógat az ajkain, mielőtt újra megcsókolná. – Hiányoztál.

[JÉGKOCKA]

JÉGKOCKA

[viselet]

NAT
1999. április

 

Tetszett a ház a maga ürességében. Ridegnek hatott, mégis olyan északi volt, olyan Nat és kicsit talán én magam is, hogy azonnal otthon éreztem magamat. Hiába álltam közvetlenül az ablak előtt, nem éreztem a kinti hideget, mert a kandallóban pattogó tűz meleg végig cirógatott a testemen.
– Két szoba van, két fürdőszoba és ez a nagy helyiség. Egyelőre csak az egyik háló van igazán berendezve, a másikban egy ágy és egy szekrény van.
Csak hallgattam Nat beszámolóját arról, hogy mik is vannak itt. Valahol megnyugtató volt, hogy nem egy palotát vett nekem és bár a két fürdőt túlzásnak éreztem, legalább nem tűnt olyan robusztusnak, mint az ő háza. Igaz ott bőven megtöltjük hárman a teret, a három háziállatról nem is beszélve.
– Velem együtt hárman tudnak erről a helyről. Menedéknek is szántam, úgy bármi elől, legyen az csak a zsivaj, vagy bármilyen más baj… De teljes mértékig a tied. Úgy rendezed be, ahogy csak akarod és úgy használod, ahogy csak akarod. Bár hivatalosan itt most mugli vagy, és nem is épp Elliot O’Mara…
Elismerően bólintottam, habár a tekintetem még mindig a távoli hegyeket kutatta. Nem tudom, hogy tőlem tanulta-e meg ezt az óvatosságot, de tetszett a megoldás. Ha valahol nem érdemes Elliot O’Marának lenni, akkor az bizonyosan egy menedéknek nevezett hely az. Még a végén itt is rám bukkannának azok, akiknek nem tetszik a származásom, az apám neve és a többi. Nem akartam volna feleslegesen bajba keverni Natot, de ha mégis odajutnánk, akkor ez a hely remek lenne neki és Adának.
Végre megéreztem az édes, tintával keveredő illatot. Rá sem kellett pillantanom Natra, máris olyan nyugalom szállt meg, amit azelőtt nem ismertem. Sejtettem, hogy nem csak a távoli hegyek, a durva, mégis lenyűgöző táj és a mellettem álló aromája váltotta ki belőlem ezt a különös békét. Talán a teának is köze volt benne, hogy a lelkem most egészen lecsillapodott.
Jó volt kimondanom az érzéseimet, még ha a gyengeségem és a hála kiváltotta könnyeket nem is sikerült teljesen leküzdenem. Nem tudtam volna ennél jobban szavakba önteni, mit éreztem, amiért emlékezett az álmomra, hogy egyszer idejöjjek. Nem, sosem luxus körülmények között képzeltem el az Izlandra utazást, pláne nem egy saját házzal… tábortűz mellett is reszketve bámultam volna a csillagos eget.
– Szeretlek. – A válasz csendes volt, de legalább olyan sokat mondó, mint az én rövidke megnyilvánulásom. Az apró csók után folytatta: – Ez a hét érted van. Neked és rólad szól. Fogunk kirándulni, ha azt szeretnél. Vagy csak sétálhatunk, ülhetünk, fürdőzhetünk. Bármit, ami neked nem túl megterhelő. Sok prospektust idehozattam, hogy tudj miből válogatni.
Elvigyorodtam, talán kicsit gúnyosan.
Ez a kijelentés nagyon is illet Nathoz. Ő másképp élvezi az életet, mint én, neki mások a fontosak. Én órákat tudnék állni és bámulni a tájat, magamba szívni annak minden apró rezdülését és rideg nyugalmát. Ez az, amire nekem mindig is szükségem volt amellett, hogy az izgalmat hajszoltam.
– Izgalmasan hangzik… – Kissé gúnyosan hangzott ez is a számból. A dohányzóasztalon sorakozó, színes, mugliknak készült prospektusokra pillantottam. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd valaki azt akarja, hogy ilyesmit lapozgassak.
– De kincset is kereshetünk… – mosolyodott el. – Ha nem merül föl annak a lehetősége, hogy nyílzáport kapsz a combodba vagy egy átkot az arcodba… Szóval azért csak mértékkel…
Megcirógatta az arcomat erre a mondat, én pedig újra rávigyorogtam.
Hát ő mégis csak ismer. Sóhajtás hagyta el az ajkaimat. Valahogy megnyugtatott, hogy bár házat vett nekem ajándékba, emellett mégis ismer. Tudja, hogy nem fogok egyhelyben ücsörögni és élvezni ahogy pattog a tűz vagy negyven fokos vízbe áztatni magamat egy rakat mugli társaságában.
– Na, ez máris jobban hangzik.
Végig cirógatott az ajkaimon. Láttam rajta azt a megkönnyebbülést, amit otthon is. Nem lett volna szabad rá ijesztened, O’Mara. Csupán most éretettem meg, hogy Nat mennyire félt, mennyire aggódik… és ez szokatlannak tűnt. Ha belegondolok egy éve még mocskosan jártam az erdőket és próbáltam túl élni, míg apám pénze megérkezik, hogy egyek a legközelebbi muglik lakta faluba. Ezúttal viszont ott ácsorogtam egy melegházban valakivel, aki szeret és gondoskodni akar rólam…
– Hiányoztál.
A csók után megint kifelé pillantottam. A zsebembe kitapintottam egy érmét. Ahogy az arcom elé emeltem láttam, hogy egy csillogó galleon az.
– Kéne keresnünk egy halmot, ami alatt Kidhusz, a tündér él… – mondtam és felemeltem a galleont. – Ismered Az arany gomb című mesét?
Elvigyorodtam a mese kissé groteszk végének emlékére. Valószínűleg a történetet tanmesének szánták, mégsem olvastam volna fel például Adának.
– Tudod, talán az a tündér, ezért az érméért teljesítené egy kívánságunkat… – suttogtam és megforgattam a galleont az ujjaim között. – Te mit kívánnál?
Elhallgattam egy pillanatra. A saját kívánságomra gondoltam, hogy én mit kérnék… és nem jutott eszembe semmi sem. Egyszerűen Nat válaszától függetlenül, kabát nélkül elindultam a teraszajtó felé, hogy kimenjek egy halmot keresni, még ha tündért nem is találunk alatta, látni akartam. Talán akkor eszembe jut egy jó kívánság... lehetetlenség, hogy máris mindenem meglegyen... A talpam alatt ropogott a hó, alig éreztem a hideget.

JÉGKOCKA

outfit

- Hogy mit? – Kérdezi mosolyogva, miközben Elliot állát még mindig finoman az ujjai közt tartja. Aztán lenéz az érmére, amit a férfi a kezében tart. – Nem, nem ismerem se a mesét, se Kidhuszt. Bár volt egy időszak, amikor sok népi mesével foglalkoztam. De úgy fest Izland kimaradt. – Csevegő hangnemben mesél, kezével pedig kicsit végigsimít Elliot karján, de továbbra is csak azt az elbűvölő arcot nézi.
Persze le kéne őt is nyűgöznie a látványnak. És igen tudja, hogy Izland egyszerűen csodálatos. Mintha minden egyes kő vagy fűszál valamiféle misztikumot hordozna önmagában. És mintha az emberek is ugyanezért a misztikumért rajongva jönnének ide. A muglik számára pont ugyanolyan varázslatos, mint a mágusok számára. És tény, ami tény, hogy ő sem tagadhatná le, hogy szerzett könyvéhez innen ihletet. Néhány idegen világban felellhető különös táj. Pontosan úgy fest most itt ez is, ahogy kitekint a hatalmas üvegablakokon.

Aztán csak azt veszi észre, hogy a vékony kis test tagjai eltűnnek ujjai mellől. Ugyanúgy a hideg érzése is azonnal elkapja. Mintha csak a világ jelezné neki. hogy látod a férfi nélkül még a levegő is hűvösebb a közeledben… De persze ennél sokkal, de sokkal egyszerűbb az ok. Ahogy látja és hallja, hogy a teraszajtó nyílik, a hideg beáramlik, a meleg pedig Elliottal együtt kilép a furcsán gyönyörű tájba.
- A banyanyavalyába Elliot. – Szitkozódik, amikor meglátja a vékony pulóvert a férfin. Gyorsan lehajol a földön hagyott kabátért és kilép ő is a levegőre. Maga után kissé behúzza az ajtót, majd Elliot vállára teríti a kabátot. – Biztosan azt kívánnám, hogy vigyázz jobban magadra, mert nem teszed meg! – Korholja kissé, de aztán körbenéz és egyszerűen magával ragadja a szépség.

Tényleg gyönyörű itt. Mégis mi mást kívánhatna. Felszabadult, van egy férfi, aki kimondja szereti és őszintén is gondolja azt, van karrierje… sikeres, híres, gazdag… És van egy kislánya. Igen. Talán ezt kérné…
- Azt kívánnám, hogy Ada ne legyen árva. – Mondja halkan, immáron komolyan. – Mert most úgy érzem, mindenem megvan. Pár hete bizonyára azt kértem volna, hogy legyek normális. De most szeretek és viszont szeretnek. Ez hiányzott. De most minden a helyén van. – Minden. Kivéve Mariel hiányzik csak az egyenletből és az ő kedves férje. Mert árvát örökbe fogadhatna egy tucatot is. Még, ha soha nem is érezte magát nevelőapának valónak. De végül jól sült el minden. Minden. Azért, mert Mariel már nem él. Akkor nem változott volna így meg, nem alakult volna át egy élvhajhász, beképzelt fráterből, igazi, értelmes és szeretni tudó lényegében családapává. És nem ismerkedett volna meg Elliottal sem. És most nem állna itt, ezen a tájon, úgy, hogy igazán értékelni tudja is és nem csak eldicsekedni képes vele. Hogy ő már itt is járt.

Érzi kezein a hideget, ahogy ujjait tűkként szúrják. Gyorsan zsebébe rejti kezeit. Úgy sétál a párja mellett. Most szerencsének tartja, hogy túlzásba esett és vagy négy réteg ruha is van rajta, de azért így se biztos, hogy sokáig kibírja kint. De Elliot volt a fontosabb. És most ő nélküle se bírná talán fél pillanatig se. Mert itt a helye, mellette, a közvetlen közelében. Mintha ez jobban éltetné, mint a kandalló melege vagy a mindennapi étel… Igen, amíg Elliot nem kelt fel ő is alig evett és ez rajta éppúgy rögtön meglátszott, mint a másik férfin.
- Talán arra találunk egy olyan varázshalmot, amit tündér lakhat… Bár nem ismerem a mesét, nem tudom, hogy amúgy jól járunk-e vele, ha megtaláljuk Kuszkuszt, vagy, hogy hívjákot… - Bökött fejével egy különös alakú domb felé. És ha látja, hogy Elliot követi, akkor neki is indul abba az irányba. Bár egy kicsit hezitál. – Persze a különleges dolgok érzője az te vagy és nem én. – Rántja meg a vállát, miközben a férfira néz. – Én elmondtam mit kívánnék. De azt is csak akkor tenném, ha cserébe téged nem veszítenélek el. A kívánságokkal vigyázni kell azt hiszem… De, ha lenne ilyen tündér és jól átgondolnád, te mit kívánnál?

[JÉGKOCKA]

JÉGKOCKA

[viselet]

NAT
1999. április

 

Már legalább két-három méterre eltávolodtam a háztól, mikor meghallottam magam mögött Nat lépéseit. Hamarosan a kabátom a vállaimon pihent némi meleget juttatva a hidegtől egyre csak remegő testemnek. Itt egészen más volt az idő, mint odahaza. Hányszor mondtam, hogy reszketek a házba be-betörő hűvöstől reggelente. Összehasonlítható sem volt az itteni, fagyos levegővel.
– Biztosan azt kívánnám, hogy vigyázz jobban magadra, mert nem teszed meg! – jegyezte meg Nat, amolyan szidásként.
Nem rázott meg különösebben ez a hangnem. Nagyon jól tudom mennyit bírok, még akkor is, ha most valamivel gyengébb vagyok. Nem aggódtam magamért, sosem tettem. Volt, hogy félig ájultan is vitt előre a lábam, az első mugli faluig. Egyszerűen képtelen lettem volna lefeküdni és várni, hogy éhen haljak. Mindig ott volt bennem az élni akarás, talán így születtem, ezzel a makacs vággyal.
Hirtelen beállt közöttünk valamiféle csend, ahogy megtorpantam.
– Azt kívánnám, hogy Ada ne legyen árva. – Nat hangja komoly volt. – Mert most úgy érzem, mindenem megvan. Pár hete bizonyára azt kértem volna, hogy legyek normális. De most szeretek és viszont szeretnek. Ez hiányzott. De most minden a helyén van.
Lassan pillantottam rá. Még mindig féltékenységgel töltött el, mennyire ragaszkodott Ada édesanyjához, habár az a nő már semmilyen formában nem lehet a vetélytársam. Mégis úgy éreztem, olyan dolgokat én nem tudok neki megandi, amit Mariel annak idején igen… és ez váltotta ki az érzést.
Tudtam, hogy ez jó kívánság. Ez olyan dolog, ami Ada életét talán a legboldogabbá tehetné és már-már szinte tényleg abban reménykedtem, hogy megtaláljuk Kidhuszt, a galleonért cserébe pedig teljesítette volna ezt az egy dolgot Natnak.
Tovább indultam.
A szemem sarkából láttam, ahogy Nat a zsebébe rejti a kezét. Tudtam, hogy fázik, szerettem volna ráteríteni a kabátomat… de nem akartam bosszantani sem. Ő csak időnként tartozik azok közé, akiket szórakozásból hergelek. Minden oldalát imádom, a nyugodtat, a dühöset, azt aki lohol utánam a kabátommal, mert aggódik, hogy megfázom. Talán mind közül azt szeretem a legjobban, aki komoly arccal vesz részt az unalmas üzleti dolgokban vagy ül le könyvet írni a dolgozószobában. Akkor erős és szilárd.
–  Talán arra találunk egy olyan varázshalmot, amit tündér lakhat… Bár nem ismerem a mesét, nem tudom, hogy amúgy jól járunk-e vele, ha megtaláljuk Kuszkuszt, vagy, hogy hívjákot… – Bökött a fejével a közeli dombocska felé. –  Persze a különleges dolgok érzője az te vagy és nem én.
– Kidhusz – vigyorogva javítottam ki a nyelvbotlást. A kuszkusz az valami más…
Egy pillantra ismét megálltam. Mélyen beszívtam a levegőt, de csak a hideget éreztem, semmi mást. Éreztem valami mágikus erőt a közelben, de mintha ez az érzést ott bizsergett volna a fagy mögött, mióta csak betettük a lábunkat az országba. Az egész olyan varázslatos és érintetlen volt, talán egy mugli is megmondta volna: ez a hely nem mindennapi.
Megindultam tovább a domb teteje felé, a halmot és a tündért keresve. Talán akkor rájövök, mire is vágyom pontosan. A gondolat ott dolgozott bennem, ahogy egy gyorsabbra és gyorsabbra vettem a lépteimet, nem érezve a gyengeséget, ami még mindig ott volt minden erős mozdulatom és megnyilvánulásom mögött.
– Én elmondtam mit kívánnék. De azt is csak akkor tenném, ha cserébe téged nem veszítenélek el. A kívánságokkal vigyázni kell azt hiszem… De, ha lenne ilyen tündér és jól átgondolnád, te mit kívánnál?
– Azt hiszem azt, hogy teljesüljön a kívánságod. – Rántotta meg a vállát. – Nat, nekem a házak és a pénz nélkül is mindig mindenem meg volt. Az izgalom, az adrenalin, ami életetett. Nekem ez kell. Az, amit te érzel irántam jutalomnak tűnik, bár fogalmam sincs miért kaptam.
Egy kicsit rekedt volt a hangom. Éreztem, ahogy a hideg szélt miatt teljesen átfáztam.
– Távolabb kéne sétálnunk, itt nincs tündér… mondjuk oda a hegyekhez.
Előre mutattam, a távolban magasodó csúcsokig. A szürke felhők mögött éppen csak láthatóvak voltak, én azonban még szemüveg nélkül is láttam magam előtt őket. Hosszasan csodáltam őket, olyan erősnek, olyan szilárdnak tűntek. Tudtam, hogy évezredek óta állhatnak már ott – ha nem régebb óta –, tökéletes hely lenne a tündéreknek.
– Várj… – nyögte ki, mikor már majdnem megtette, az első lépést tovább.
Kibontottam a sálamat és egyszerűen ledobtam a hóba. A másik kezemmel időközben előkapartam a pálcámat és egyenesen az anyagra céloztam vele. Gyerünk, O’Mara, menni fog! – biztatnom kellett magamat. Azóta nem varázsoltam, hogy Reagant megöltük és fogalmam sem volt képes leszek-e egy sálból kabátot alkotni. Kabátot ugyan nem sikerült, de egy hatalmasabb sálszerű dolgot igen. Egy pálca intéssel Nat vállára terítettem.
– Nem kéne, hogy megfázz… – tettem hozzá és tovább indultam.

JÉGKOCKA

outfit

- Tökmindegy… - Rántja meg a vállát, miután kijavítják a tündér nevével kapcsolatban. A számára nem fontos dolgokat úgy se fogja sose megjegyezni, már most se tudja, mi is a neve, pedig Elliot elismételte. Egyáltalán nem akart amúgy semmit sem kívánni. Igen, jó lenne, ha Ada szülei élnének. De, volt ezernyi kívánsága már az életben és a legtöbb sosem teljesült. Se manó, sem tündér, se szülinapi tortagyertya nem veszi már rá arra, hogy akár csak gondoljon, vagy hangosan kívánjon…
Évekig családot kívánt, miközben hagyta, hogy elsétáljon mellette a lehetőség. Közben meg nagyon is érezte, amit szeretne, az nagyjából lehetetlenség. És most mégis itt van, furcsa vicceként az életnek. Egy tökéletes kislány apjaként és egy számára tökéletes férfi párjaként. Ugyan még nem mindig érzi magukat teljesen egy családnak. Néha attól fél túl sokak lehetnek egyszerre Elliotnak. Hiszen ő maga nem tud mindig csak szerető lenni, ő bizony apa is. És talán túl korán vonta bele ebbe a férfit. A teljes életükbe, a mindennapjaikba. Bár úgy érezte amúgy, hogy Elliot jól boldogul. Csak lehet ők néha unalmasak…

- Elliot. Azok a hegyek nagyon messze vannak. - Mondja csendesen, miközben követi a férfi tekintetét. Igen, ő sokkal kevesebb kalandvággyal él, mint Elliot. Hiába hozta most el Izlandra, néha úgy érzi leköti őt. Amit nem akart. Ha féltőn is, de hagyni akarná, hogy a férfi éljen. Hiszen úgy szerette meg, hogy tudta milyen és ezt nem is akarta megváltoztatni… Mondjuk most tényleg nem érezte túlzottan reális célnak azokat a hegyeket. Nagyjából két perce érkeztek és bár mágikus módszerekkel utaztak, azért félt, hogy ez így is sokat kivehetett Elliot erejéből. Az övéből legalábbis így tett.

Érezte is, ahogy a hideg végigfutott tagjain és keresztbe fonta maga előtt a karjait, hogy neki inkább most egy meleg takaróra és egy forró teára volna szüksége. Nem egy túrára. És hirtelen mérgelődni is elfelejtett, ahogy Elliot levette a sálját és a hóba fektetve megpróbálta mássá varázsolni. Csak némán figyelte egy darabig, aztán eszébe jutottak a férfi korábbi szavai…
- A pénz nekem régóta megvan. És mára már túl természetes hozzá, hogy igazán számítson. De én magam nem értem az életet amúgy sem. Semmi különleges nem lenne bennem és mégis… kaptam egy tehetséget, amit valamiért kamatoztatni tudtam. Aztán jött Ada, aki emberré nevelt. Majd jöttél te, mintha igen, egy jutalom lennél. Bár én már így is túl sokat kaptam… - Csak hagyja, hogy a nagy sál a vállára kerüljön. Mélyet szív a vele érkező apró levegőből is, aminek tisztán Elliot illata van. Még jobban összehúzza magán. De nem csak a meleget akarja érezni, mert az izlandi fagyos levegőben ez amúgy sem sokat segít, hanem Elliot illatából minél többet és többet.

Aztán hirtelen kap a férfi keze után és húzza vissza magához, mert érzékeli, hogy a férfi bizony tényleg neki akar indulni, meghódítani azokat a hegyeket.
- Elhiszem, hogy erős vagy. – Néz mélyen a gyönyörű szemekbe, miközben kezével önkéntelenül érinti, simítja az arcát. – De, ma már elég kaland volt az utazás és a megérkezés. Kérlek, menjünk vissza a házba. Melegedjünk meg, igyunk egy forró italt, és ölelkezzünk… - Mosolyodik el lágyan. – Ígérem, holnap arra megyünk, amerre szeretnél. Felkészülünk élelemmel, meleg ruhával. Mit szólsz? – Kérdezi csendesen és egy egészen aprót a ház felé kezdi el húzni a férfit. Most nagyon is látni rajta, mennyire megviselték az elmúlt napok. Remeg most is, és nem csak a hidegtől. Az aggodalom átjárja a tagjait még most is, hiába van előtte Elliot szinte teljes valójában. És igen, ezt a hetet a férfinak szánja, hogy visszakapja önmagát, kalandor vágyait és az erejét. És miközben Elliot az első kettőre figyel és regenerálódik, addig ő megad minden érzelmi támaszt és bizony fizikai pihenést is arra, hogy végül teljesen jól legyen. Mert ez az ő dolga. Vigyázni rá.

[JÉGKOCKA]

JÉGKOCKA

[viselet]

NAT
1999. április

 

„Elliot. Azok a hegyek nagyon messze vannak.” Nat csendes szavai ott csengtek a fülembe, ahogy a sál a vállára került és én újabb lépést tettem a célom felé, ahol a tündért reméltem. Látni akartam, fel akartam kutatni, szinte vonzott a táj. A hó ropogott a talpam alatt és én csak arra gondoltam, amit kívánni akarok… hogy teljesüljön a mellettem lépkedő férfi kívánsága, hogy minden fájdalma megszűnjön, hogy az a Mariel – akire olyan féltékeny voltam – ne legyen hallott. Ada kapna egy anyát, Nat pedig azt, amit a nő jelentett neki… habár fogalmam sem volt mi az és ez csak még féltékenyebbé tett.
Eszembe jutott a cetli, amit Reagan holttestéről vettem el és a zsebembe dugtam. Meg akartam mutatni Nathanielnek, de nem azért, mert tudtam, a nő fontos neki… más céljaim voltak. Egyszerűen nem akartam, hogy később megbánja, amit tettünk, amit együtt tettünk és ne undorodjon meg tőlem, ha később mégis arra az alakra vágyna.
Benyúltam a zsebembe, habár tudtam: nem ez a kabát volt rajtam. Az ujjaim keresni kezdték a kis jegyzetet, de nem leltek rá, ráadásul Nat hirtelen a karomat kezdte le szorítani és hirtelen fordított maga felé. Így az ujjaim nem kutathatták tovább a zsebeimet, helyette a szemeim merülhettek el az ő kék tekintetében.
– Elhiszem, hogy erős vagy.
Végig simított az arcomon.
– De, ma már elég kaland volt az utazás és a megérkezés. Kérlek, menjünk vissza a házba. Melegedjünk meg, igyunk egy forró italt, és ölelkezzünk… – A hangja lágy volt, annyira hogy a szemeiről az ajkaira vándorolt a tekintetem. – Ígérem, holnap arra megyünk, amerre szeretnél. Felkészülünk élelemmel, meleg ruhával. Mit szólsz?
Nyeltem egyet és megpróbáltam tényleg olyan erősnek látszani, mint amilyennek mutattam magamat. A testem persze reszketett, valami belső sötétség volt az, ami ott dolgozott bennem és a gyengeség.
– Meg akarom keresni a tündért… – suttogtam, mint egy gyerek.
Nem, nem a tündérre vágysz te! A szokásos belső hang, ami annyi mindenre rávett már, most nem volt gúnyos. Semmit mondó volt, színtelen, mégis ott volt ebben a mondatban az igazság. Talán az erőmre vágytam, azt kutattam igazán, amihez le kellett küzdenem a történtek nyomait… amihez meg kellett barátkoznom igazán azzal, ami már a részem.
A tekintetem a csuklómon lévő hegre vándorolt.
– Találtam egy levelet Reagan zsebében. – Tört belőlem elő a suttogás. – Az állt benne, hogy én akkora befolyással vagyok rád, mint Mariel és ezért kell tőlem is szabadulni… tőlem is… – ismételtem meg a lényeget és könnyek szöktek a szemembe.
A lábaim még jobban remegni kezdtek, Natba kellett kapaszkodnom. Meggyűrtem kicsit a pulóvert a karján, igyekeztem megtartani magamat. Erős vagyok. Nem jött be a szokásos gondolat, a homlokomat Nathaniel mellkasának támasztottam és mélyen kapkodtam a levegőt.
– Bizonyítékként tettem el a zsebembe, hogy majd amikor megmutatom úgy gondold, nem volt hiba Reagant megölni. Annyira féltem, hogy megbánod és talán hiányozni fog… hogy undorodni fogsz tőlem.
Az érzések hangos zokogásban törtek fel belőlem.
– Mariel neve nem érdekelt a papíron, nekem az a nő nem jelent mást, csak féltékenységet… akárhányszor kiejted a nevét, tudom, mennyire fontos volt, de általa legalább Reagannel szemben biztosíthattam volna magamat. – Nyögtem ki. – Mariel Reagan miatt halt meg, Reagan pedig miattam… akármilyen emberek is voltak, mindketten fontosak voltak az életedben és az egyiket én vettem el. Nem akartam, hogy megbánd és utálj… én…
Hirtelen azon kaptam magamat, hogy fogalmam sincs, mit kéne mondanom ezen kívül. Nem is tudtam, miért érdekel ennyire, hiszen a kezdetektől fogva végezni akartam vele. Talán azért, mert sejtettem az elmondottakból, mekkora hatással van Natra. A féltékenység hajtott bele, semmint a félelem, hogy árthat bármelyikünknek.
– Menjünk vissza.

JÉGKOCKA

outfit

Lehajolt, miközben ujjaival finoman elemelte a férfi arcát mellkasától, hogy megcsókolhassa az ajkait. Könnyektől sós kis csók volt, mégis még így is minden más íznél kellemesebbnek és jobbnak mondta volna. Kezét óvatosan csúsztatta Elliot karja alá, majd könnyedén kapta az ölébe és kulcsolta maga köré a lábait. Erősen tartotta, szorosan ölelte magához, de nem szólt semmit. Talán percekig nem szólt semmit. Csak egyenletes, nagy léptekkel sétált Jégkocka felé. Tényleg úgy tartva a kezében a könnyes szemű teremtést, mintha a legtörékenyebb, de legtökéletesebb kincse volna az életében. És az is. Tagadhatatlanul láthatja mindenki, aki csak valóban láthatja is őket egymás mellett, szabadon és nem rejtőzködve, igaz valójukban.

Némán nyitja ki a teraszajtót és viszi be rajta a férfit. Válláról lelöki a sálat, Elliotról lefejti a kabátot… De továbbra sem ereszti el őt. Csak néz a gyönyörű szemekbe, ahogy végre leül. És ölében tartva megcirógatja azt a fehér, könnyektől hideg és nedves kis arcot.
- Az első és legfontosabb dolog. – Szólal meg a hosszú szünet után, mikor úgy érezte, hogy sikerült végre összeszednie a gondolatait és helyretennie az érzéseit. Hiába tudott meg lényegében két titkot is, most valahogy egyik miatt sem tudott düh dolgozni a lelkében. Most valahogy minden a körül a férfi körül mozgott, aki ott ült az ölében. Aki pár perccel ezelőtt majdhogynem kétségbeesve kapaszkodott a pulóverébe, óriási könnyekkel áztatva el annak anyagát. – Az első és legfontosabb, az az, hogy sosem fogok undorodni tőled. Nem foglak megutálni. Úgy érzem erre amúgy összességében képtelen lennék, de, hogy Reagan halála miatt… az teljességgel lehetetlen. – Nagy tenyerét a vékony, megbélyegzett csuklóra kulcsolta. Elliot azt mondta, ez is csak valami, amitől erősebbé válik. Ő viszont saját gyengeségét látta benne. Tudnia kellett volna megvédeni őt. Tudnia kellett volna, hogy Reagan valami hasonlót csinál majd. Mindig is túlzottan elbizakodott volt, de azt igenis sejthette, ha távoznia kell, Nat számára ez az egyik legjobb büntetés, amit hátrahagyhat. Nap, mint nap emlékeztetni arra, hogy gyilkossá tette a szerelmét.

- Mariel… - Nyelt egy nagyot, miután kimondta a nevét. – Ő különleges volt. És nagyon-nagyon szerettem. Ő volt az első, és sokáig azt hittem az egyetlen is marad, aki nyíltan szembe mert szállni Reagannal. Huojin hasonlóan jó ember volt. Tökéletesen összeillettek, nem véletlen, hogy ilyen jó gyermekük született… - Nem akarta, nagyon igyekezett visszatartani, de egy könny most az ő szeméből is kicsordult, ahogy szeretteinek az emlékét táplálta. – Reagan őrült volt. De nem gondoltam, hogy Marielt ennyire komoly fenyegetésnek veszi. Hiszen ő más volt. Ő csak a testvérem volt, a legjobb barátom. Valaki, akinek mindennél szebb életet kívántam volna és nem ilyen véget. – Szabad tenyerébe temette az arcát, mert nem akarta, hogy Elliot sírni lássa. Pláne nem Mariel miatt… akire bevallottan féltékeny, amit ő nem akart táplálni. Mindketten fontosak és mindketten másképp.

Inkább a férfira néz. Az ő szemeiben keresi a vigaszt, hiszen fontos neki. Jelenleg a mindene. Hát mibe kapaszkodjon, ha nem az ő jelenlétébe? Ha nem az ő féltékenységébe és az abból is lakmározó erejébe?
Végigcirógat a sebhelyen. Lehet neki is másképp kéne néznie erre. Hiszen valahol az összetartásuk jele is…
- Nem kellett volna elhallgatnod, amit a levélben olvastál. – Jelenti ki csendesen. – De valahol megértem az indokaid. Bár nagyon is tévesek. Magamat gyűlölöm azért, mert ilyen helyzetbe hoztalak. – Sóhajtja. – Szerintem már elég erős lettem volna ahhoz, hogy elutasítsam. Nem akartam már őt. Nem érdekelt az, amit ajánl. És legfőképp, nem hiányzott sem ő, sem más, amit adhatott volna. Igen, sokat gondolkoztam ezen a halála óta….  - Teszi hozzá nagyon is komolyan. – De nem lettem volna képes megvédeni magam. Elmenekülni, elbújni talán... Viszont könnyedén megtalált volna. Túl jól ismert. – Egyik kezével megint a férfi arcát érintette. Finoman és lassan simogatta végig. – Az én szabadságomnak, az ő halála volt az ára. Én pedig akartam azt a szabadságot, egy életre akartam. Mert a te szerelmednek az ára pedig, az én szabadságom. És most itt vagy. Lényegében te fizettél mindenért. Gyűlölöm magam, mert rád hárítottam mindent és imádlak téged, mert képes voltál valamire, amire előtted senki. Nem, Elliot O’Mara, sosem tudnálak utálni. De, hogy egy életen át imádatba foglalom a neved, az bizonyos.

[JÉGKOCKA]

JÉGKOCKA

[viselet]

NAT
1999. április

 

Nat testének melege maradt csupán, ahogy magához ölelt. Hiába volt rajtam a kabát reszkettem a fáradtságtól és a hirtelen jött érzésektől, amik egyszerre voltak legtaglózók és szörnyűségesek. Nem kellett volna féltékenynek lennem egy halott nőre, valakire aki igazából csupán a testvére volt Nathanielnek. Hiszen ő nem tudott rólam semmit és lényegében én sem róla, csupán Adán keresztül kaphattam egy kis ízelítőt belőle. Tökéletesség. Ez a szó jutott eszembe a kislányról és így az édesanyjáról is… ettől a ténytől pedig egyenesen megremegtem. Ez volt éppen az, ami annyira távol állt tőlem, amit nem tudtam volna egyszerűen megadni.
Hagytam, hogy bevigyen a házba. Lehunyt szemmel szívtam be az illatát, hátha megnyugtat és elmúlik az a borzalmas érzés, amit a kimondott gondolatok váltottak ki. Azonban a mellkasomban továbbra is ott zakatolt minden. Nem tudtam megnyugodni, megbékélni, ahogy az elmúlt napokban odahaza sem. Feküdni akartam, elbújni a világ elől és csak a fejemben dolgozó, őrült kis hang tartott vissza. Nem lehetsz gyenge! – ismételgette, de egyre erőtlenebb volt.
– Az első és legfontosabb dolog. – Megcirogatta az arcomat, így felültem annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. Nem csak hallani akartam a szavait, hanem érezni is. A tekintetében tükröződő csillogás pedig erre éppen elég volt.
– Az első és legfontosabb, az az, hogy sosem fogok undorodni tőled. Nem foglak megutálni. Úgy érzem erre amúgy összességében képtelen lennék, de, hogy Reagan halála miatt… az teljességgel lehetetlen.
A kezével átfogta a csuklómat, ahol a heg éktelenkedett. Szinte éreztem, ahogy ott lüktet a bőröm alatt az erő, ami még mindig nem került vissza igazán az irányításom alá, de már ébredezett a hosszú álomból. Ezért nem adhattam fel és húzódhattam vissza a csigaházba, vissza a takaró alá… mert már csak egy lépés választott el attól, ami mindig is voltam.
– Mariel… – Folytatta nagyot nyelve. Az én szívem pedig hatalmasat dobbant attól a csillogásból, amit most a szemében láttam. Féltékenység… – lüktetett a mellkasomban újra és újra ez az érzés. – Ő különleges volt. És nagyon-nagyon szerettem. Ő volt az első, és sokáig azt hittem az egyetlen is marad, aki nyíltan szembe mert szállni Reagannal. Huojin hasonlóan jó ember volt. Tökéletesen összeillettek, nem véletlen, hogy ilyen jó gyermekük született…
Egy könnycsepp csordult ki a szeméből és folyt végig az arcán egyenesen a szakálla felé.
– Reagan őrült volt. De nem gondoltam, hogy Marielt ennyire komoly fenyegetésnek veszi. Hiszen ő más volt. Ő csak a testvérem volt, a legjobb barátom. Valaki, akinek mindennél szebb életet kívántam volna és nem ilyen véget.
Az arcát a tenyerébe temette. El akarta rejteni előlem a szomorúságát és ettől csak még bűnösebbnek éreztem magamat. Ha nem mondtam volna el, milyen féltékeny vagyok, talán nem akart volna megkímélni ettől a látványtól.
Megsimítottam a karját. Mondani akartam valamit, hogy sajnálom… vagy egyszerűen jobb lett volna visszaszívni a kint elhangzott szavakat.
Végre rám nézett. Láttam, ahogy kivörösödött a szeme a könnyektől. Az arca nedvességtől csillogott és hirtelen megint borzalmas embernek éreztem magamat. Csak fájdalmat tudsz okozoni, O’Mara… – súgta a fülembe a gonosz kis hang.
– Azért nem szóltam a levélről végül, hogy ne kelljen újra hallanom Mariel nevét a szádból… – mondtam rekedten.
Szégyenkezve sütöttem le a szememet.
– Nem kellett volna elhallgatnod, amit a levélben olvastál. De valahol megértem az indokaid. Bár nagyon is tévesek. Magamat gyűlölöm azért, mert ilyen helyzetbe hoztalak. – Sóhajtott fel. – Szerintem már elég erős lettem volna ahhoz, hogy elutasítsam. Nem akartam már őt. Nem érdekelt az, amit ajánl. És legfőképp, nem hiányzott sem ő, sem más, amit adhatott volna. Igen, sokat gondolkoztam ezen a halála óta… De nem lettem volna képes megvédeni magam. Elmenekülni, elbújni talán... Viszont könnyedén megtalált volna. Túl jól ismert. – Hirtelen simított végig az arcomon. – Az én szabadságomnak, az ő halála volt az ára. Én pedig akartam azt a szabadságot, egy életre akartam. Mert a te szerelmednek az ára pedig, az én szabadságom. És most itt vagy. Lényegében te fizettél mindenért. Gyűlölöm magam, mert rád hárítottam mindent és imádlak téged, mert képes voltál valamire, amire előtted senki. Nem, Elliot O’Mara, sosem tudnálak utálni. De, hogy egy életen át imádatba foglalom a neved, az bizonyos.
Nem érdemlem én ezt – gondoltam és bár ránéztem, még mindig ott dolgozott bennem a szégyenérzet. Hiába láttam egészen mást csillogni a szemeiben, én még mindig undorodtam magamtól. Nem Reagan miatt, az a féreg halált érdemelt, mégha nem is az én tisztem lett volna bíráskodni felette… Mariel miatt. Nem akartam azt érezni vele kapcsolatban, amit igen is éreztem. Mégsem tudtam leküzdeni.
– Bárcsak megérdemelném az imádatodat… – csuklott el a hangom.
Finoman cirógattam meg az arcát, letörölve a könnyeket róla. Boldognak akartam látni… vagy mérgesnek, a szomorúságnál bármelyik jobb lett volna.
– Tudod, lehet hogy én fizettem mindenért, de én ezt vállaltam. Mindig vállaltam, ha meg akartam szerezni magamnak valamit… és téged attól a perctől kezdve meg akartalak szerezni, hogy találkoztunk az Apotékában. – A hangom suttogássá halkult. – Tetszett, hogy akarsz engem és én azt kihasználtam… aztán egy pillanat alatt megszerettelek… pedig azt hittem, én ilyesmire már nem vagyok képes.
Belenyomtam az ujjaimat a szakállába.
– Bárki megölnék, aki valaha ártott neked. – Tettem hozzá nagyon halkan.

JÉGKOCKA

outfit

Úgy rántotta magához egy hosszú és furcsa, valahogy lágyan erőteljes csókra, mintha az éltető levegő után kapna. Egyik kezével Elliot hajába túrt, a gyönyörű sötét tincseket egyszerűen imádta az ujjai között érezni. Másik kezét pedig a dereka köré fonta, miközben a pulóver alá túrt, hogy tenyerével a bőrét érezhesse és simíthassa. Lassan válik el a csóktól, de nem húzódik messzire. Arcát a férfi arcához érinti, a közelében akar maradni, részese lenni minden lélegzetvételének, minden szívdobbanásának.

- Sosem akarok megválni Mariel emlékétől. – Suttogja halkan. – De van, aki mást, többet és e miatt jobbat is adhat nekem. – Cirógat végig orrával és szakállával a férfi arcán. – Nem kérem, hogy ne legyél féltékeny. Tudom, az az érzés makacs, nehéz tőle megválni. De a legfontosabb vagy nekem. És remélem ezt az idő bebizonyítja majd azzal, hogy hosszú életet ad nekünk, együtt. Mert szerintem megérdemled az imádatomat… -Fullasztja ismét a szavait egy csókba, miközben már nyomát sem érzi a kinti hűvösnek. Sőt… Elliot bőrének érintése nagyon is felélesztette a forróság emlékét és így annak a vágyát, érzését is. Egy pillanatra elválik a csóktól, a férfira néz, az engedélyére vár, hogy aztán lehúzhassa a pulóverét és ismét szorosan magához ölelhesse.
- Attól a pillanattól kezdve, hogy beraktalak a zuhany alá, vonzottál. Bűnösnek éreztem magam, de fájón akartalak. Itt vagy. Itt vagyok. Képes vagy szeretni és én mindennél jobban szeretlek. Hát nyugodtan használj ki… - Sóhajt bele egy újabb csókba. Óvatosan tartja kezei közt Elliotot, úgy fekteti oldalra maga mellé a kanapéra és ő is fölé hajol. – Mert én most alávetem magam a gyönyörű tested vonzásának… - Mondja csöndes határozottan és már gyűri is fel a férfi pólóját, hogy végigcirógathasson a bőrén. – Szeretlek. – Csókolja ismét, hosszan, szenvedélyesen, egyértelműen jelezve, hogy most az ő forróságával készül Elliot testét és szívét is megmelengetni.

[NEM! DE!]

NEM! DE!

[viselet]

NAT
1999. április
Kék Lagúna
Izland

 

– Ezt nem hiszem el! – ácsorogtam dühösen a fadeszkákon. Az előttem elterülő türkiz színben pompázó, gőzölgő vizet bámulva.
Ez már a második alkalom volt, hogy Nat társaságában egyszál fürdőgatyában – illetve egy puha és meleg köntösben – találtam magamat. Bosszankodva tapasztaltam, hogy a talpam alatt a deszka legalább olyan forró volt, mint a víz, amibe éppen be szeretett volna tessékelni. Nem tudtam biztosan a szándékait, ezért mentem bele, hogy az utóbbi években annyira felkapott Kék Lagúnát megnézzük. Híresen jó volt mindenféle bőrbetegségre és sérülésekre, ezért nem csak muglik, de gyakran mágusok is látogatták.
Nem így képzeltem ezt a látogatást. Nem akartam „csobbanni” egy olyan vízben, ahol már legalább százan jártak ma. Ráadásul ezért egy vagyont kifizetni… teljességgel felesleges. Én legszívesebben a seprűmön ücsörögve, a magasból bámultam volna le – talán az éjszakai órákba – a természetnek ezen csodálatos szépségére. Most azonban ott álltam a medence szélén, pálca nélkül… ruha nélkül, reszketve – ez alól csupán a talpam képezett kivételt – és arra várva, hogy Nat végre bemegy és megfeledkezik a tényről, hogy elkísértem. Hát erre várhattam természetesen.
Szinte hihetetlennek tűnt, hogy nem is olyan régen, még egy tündér után indultam a saját házunkból – igen, abból, ami itt van Izlandon –, a gyengeség pedig leterített a lábamról. Aztán ott volt a vacsora, amit a kinti tűz körül sütöttünk meg. Valahogy az egész túl normális volt… erre ott találtam magamat a lehető legszürreálisabb helyzetben: fürdőgatyában a fürdőgatyás Nat mellett egy nyilvános fürdőben. Felmordultam a gondolatra és megráztam a fejemet.
– Ezt nem hiszem el! – ismételtem meg újra.
Éreztem a testemben a gyengeséget, amit az eddigi napokon is… de ez most cseppet sem érdekelt. Szerettem volna egyszerűen belelökni Natot a forró vízbe, amolyan figyelmeztetésként, hogy mégis mi a francot gondolt, mikor elcsomagolta a fürdőgatyát nekem. Végül még sem tettem semmilyen hirtelen mozdulatot – legalábbis egyelőre. Csak felé fordultam és megnéztem az arcát, amiről reméltem, hogy nem nyugalmat vagy elégedettséget sugároz.
– Nem megyek bele abba… – mutattam a vízre. – Nincs az a mennyiségű nyugi-tea, amivel erre ráveszel.
Igen, megint arra a kellemes, erőt adó, még is nyugalmat árasztó tea jutott eszembe, amivel Nat itatott a történtek óta. Nem mondom, hogy kellemetlen, de még csak egy kisebb korty ital sem tesz jót mellette… pedig, ha valamire igazán vágyom ebben a hidegben – ami amúgy egyenesen lenyűgöz – akkor az egy korty whiskey lenne.
– Menjünk vissza a házba.
Egyszerűen megfordultam és elindultam visszafelé, ahonnan jöttünk. Az öltözőben még elhittem, hogy ez jó lehet, de akkor nem számoltam azzal a rengeteg muglival, aki rajtunk kívül itt lesz. Ráadásul a heggel is szembesültem a hasamon, amikor tükörbe néztem, így csak a köntös mögé bújhattam. De mégis mennyi ideig jelent védelmet az ilyesmi? Nagyjából, amíg be nem akar menni az ember a medencébe – illetve mint kiderült előtte használni kell valami hideg vizes zuhanyt, mert az riutálé része. De engem aztán semmi sem vett volna rá.

NEM! DE!

outfit

- Én sem hiszem el, hogy ezt mondogatod. – Fordítja a tekintetét a türkizszín vízről a férfira. A dac, amit úgy imádott, megint ott tükröződött a szemeiben. Csak kár, hogy ismét neki szól és az ötletének. Jobban örülne neki, ha mondjuk Esmé levesének említése váltaná ki ezt a nézést, és nem már megint ő. Persze gondolhatta volna, és amúgy gondolta is, hogy a fürdőzés, mint ötlet, nem fog osztatlan sikert aratni. Ismerte Elliotot, a múltját és a hatalmas mugli szeretetét. De úgy érezte, ezt a helyet mindenképp látniuk kell, hát megpróbálta meggyőzni. És végül is itt állnak, fürdőnadrágban és köntösben, szóval nem ment ez eddig annyira rosszul. Mondjuk a nehezebb része valószínűleg csak most jön.

Sóhajtott egyet és végignézett a vízen, majd hosszan beszívta az illatát. Furcsa volt, idegen, de gyógyító hatást ígért, ahogy a felszálló gőz pedig forróságot. Utóbbit talpa alatt is érezte, ahogy álltak kint a fadeszkákon. Csak a bőre volt még mindig fagyos, és reszketve várt az enyhülést hozó melegedésre.
- Amint látod egy csepp nyugi tea sincs nálam. Így nem szándékoztalak azzal rávenni, hogy be gyere velem. – Emeli fel a karjait, hogy Elliot felé mutassa őket. Aztán megint a víz felé pillant. – Olyan jó lehet… - Sóhajt fel halkan. Mert ő meg olyan nagyon boldog lenne, ha nem kéne mindig lényegében erőszakhoz fordulnia, hogy valami olyanra rávegye a férfit, amit ő szeretne. Jó, ez alól például teljességgel kivétel a szex. Mondjuk eleve érdekesen lehetne párkapcsolatnak nevezni valamit, ahol ez a terület alapjaiban rossz… Hát náluk aztán minden a helyén van…  Kicsit nyel egy nagyobbat és nagyon-nagyon koncentrálva bámulja a fürdőzőket, nehogy aztán végül ő miatta ne tudjanak bemenni. Jégre gondol, elefántokra, milyen szépek azok a szürke felhők a távolban… Hosszan kifújja a levegőt, majd ismét Elliotra néz.

Finoman felé nyúl, elkapja a karját, amikor a férfi távozna, majd lassan magához húzza. – A házban sokat lehetünk. Kettesben sokat lehetünk. – Kezdi csendesen, egészen közel hajolva Elliothoz. – Nincsenek olyan sokan, ez a víz nem mély és amúgy sem engedem el a kezed, ha nem akarod. Vigyázok rád, csak gyere. – Húzza kicsit a lépcsők felé, miközben tenyerét finoman a köntös alá vezeti, ott ahol a sebhelye van. Látta, ahogy a férfi megbámulja a tükörben, miközben öltözködtek, de akkor nem szólt semmit. – Imádom, tudhatnád, nincs ezen mit szégyellned. – Suttogta most el a szavait, amit talán megannyiszor megtett már. Neki valóban nagyon tetszett az a heg. Egyszerűen csak még vonzóbbá, kívánatosabbá tette azt a gyönyörű fehér bőrt, a szemében. És örült, hogy mindig eszébe jutott róla az első találkozójuk. Látta, tetszett neki, odavonzotta a tekintetét és ő erőszakkal elfordította, hogy ne bámulja úgy meg. Nehéz volt. De többszörös jutalmat kapott azóta kárpótlásul. És most annyiszor felejtheti a tekintetét, nemcsak a hegen, de bárhol máshol is, ahányszor csak akarja. És nem kap érte megrovást, sőt…

Nem érdekli, hogy hányan látják, gyorsan megcsókolja Elliotot, majd kibontja a köntösét és lecsúsztatja a válláról. Felakasztja egy fogasra, ahova gyorsan utána az övét is feldobja és húzni kezdi el befelé a lépcsőn a férfit. Kicsit erősebben szorítja, nehogy el akarjon menekülni. De reménykedik benne, hogy nem teszi meg. – Gyere kérlek… Finom meleg… - Mondja kérlelőn, miközben lelép kettőt, ahol ő már térdig áll a vízben. Onnan pislog Elliotra és csak várja…

[NEM! DE!]

NEM! DE!

[viselet]

NAT
1999. április
Kék Lagúna
Izland

 

Éreztem, ahogy Nat ujjai átfogják a karomat és finom, mégis határozott mozdulattal húznak vissza felé, a víz közelébe. Nem akartam ránézni, de amit megszólalt a tekintetem az ő kék szemeire emeltem.
– A házban sokat lehetünk. Kettesben sokat lehetünk. – Csendesen beszélt és ahogy közelebb hajolt hozzám megint az a nyugodt, bensőséges érzés kapott el, ami korábban a házban… miután visszarángatott az eszemet túráról, amibe bele akartam kezdeni közvetlenül az érkezésünk után. Ostobaság volt, ahogy talán az is, amit most tettem. Ellenkeztem, minden porcikám ellenállt, pedig egy kis hang azt súgta a fülembe: tedd meg, az ő kedvéért próbáld meg!
Még mindig a kék szemeket néztem.
– Nincsenek olyan sokan, ez a víz nem mély és amúgy sem engedem el a kezed, ha nem akarod. Vigyázok rád, csak gyere.
Igen, ismerte min menetem keresztül. Tudta, hogy mi az, ami visszatart az ilyesmitől. Beleremegtem minden alkalommal a gondolatba, ha vízbe kellett mennem… igazából egyszerre féltem és tiszteltem a tavak, folyók erejét, amivel akár gyilkossá is válhatnak. Különös kapcsolat volt ez, de nyolc éves korom óta egyszer sem kerültem fulladás közeli állapotba – leszámítva a Nat medencéjében történeteket. Beleborzongtam, ahogy eszembe jutott az a bizonyos tó, ahogy láttam áttörni az erőtlen napsugarakat a felszínen és próbáltam felé kapni… mozgattam a lábaimat, a karomat, de a ruhám elnehezült, húzott lefelé.
Most a fürdőzők felé fordultam. A gőztől nem láttam a legtöbbjüket rendesen. A sziluettjük éppen csak rajzolódott a fehérségben. Nincsenek olyan sokan… – ismételtem meg Nat mondandóját, ahogy ismét felé fordultam.
– Nem tudom megtenni. – Suttogva beszéltem.
Nem a félelem volt az egyetlen akadályozó tényező. Az ujjaim a köntösöm anyagával babráltak, pont ott a hasam felett, ahol az a régi heg húzódott. Nem akartam másnak megmutatni… el akartam rejteni örökre a kíváncsi szemek elől. Azonban Nat keze valahogy bejutott a köntös alá, finoman simított végig pontosan ott rajta.
– Imádom, tudhatnád, nincs ezen mit szégyellned.
Hagytam, hogy megcsókoljon. Nem viszonoztam, túlságosan el voltam foglalva azzal, ahogy lecsúsztatta a vállamról a köntöst Nathaniel. Az ujjai finoman érintették csak a bőrömet és persze tudtam, ezzel is jót akar… de neki is meg kell tanulnia, mindentől nem mentheti meg a lelkemet, főleg nem a félelmeimtől, amik már olyan régen belém ivódtak. Mély sebek voltak ezek, amiket még az idő sem gyógyíthatott be.
Bámultam a köntöseink után, amik a fogasra kerültek, csak a lépcsőnél torpantam meg. Addig hagytam húzni magamat. Itt már erőteljesen éreztem a víz forróságát és bár a kinti levegő fagyos volt, a testem nem remegett bele. A meleg túlságosan magával ragadott és Nat látványa, ahogy térdig elmerült a vízben.
– Gyere kérlek… Finom meleg…
Az ujjaimat önkéntelenül is a hasamra csúsztattam, a heg fölé. Egyértelműen nem nézett felénk senki, mégis úgy éreztem, mintha ezer tekintet tapadna rám. Láthatatlan akartam lenni, ezért elrántottam a kezemet Nattól, hiába szorította erősen és összekulcsoltam a felsőtestem előtt. Nem akartam, hogy mások lássák a heget, az erőteljesen látszó bordáimat… és azt, hogy mennyire nem vagyok erős és férfias. Ami Nat előtt már nem jelentett problémát, az egy rakat mugli előtt hirtelen megint kínozni kezdett.
– Nem megyek be! – Ellenkeztem és csalódottan sütöttem le a szememet. – Rossz ötlet volt idejönni.
Hátráltam egy lépést. Közelebb akartam kerülni a köntösömhöz, hogy magamra kapjam és egyszerűen kirohanjak erről a helyről… sőt még hoppanálni is képes lettem volna a házhoz, hogy messze legyek innen. Még mindig nem tettem le a vizsgát, de nem érdekelt, már éppen eléggé megtanultam és a muglik sem különösebben foglalkoztattak. Ahogy másban, úgy ebben sem érdekeltek a szabályok.
O’Mara, nem futhatsz el minden elől. Ez szánalmas! A belső hang bukkant fel megint, amit tudtam, hogy a kezemen díszelgő szalag hozott az életemben. Ott volt mindig is, csupán szabadnapot vett ki, míg felépültem az erdőben történtek után. Most megint erőteljes volt, megalázó, bíráló. Ökölbe szorult a kezem, ahogy lehajtottam a fejemet.
– Nem akarom ezt… – fújtattam. A körmeim egészen a tenyerembe martak.