Belfast

Belfast Castle

A régi Belfast kastély már ismerősként köszönt. Mennyivel másabb itt a levegő, mint otthon vagy Londonban vagy Glasgow-ban vagy bárhol a királyságban. Szeretek ide eljönni, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem. A kastély egy varázsló család egyik birtoka volt valamikor. Tudom melyiké, de az első varázsló háborúban elvesztették mindenüket. Most már a muglik számára is látogatható hely, de a hopp hálózatról nem lett lekapcsolva. Így könnyen el lehet vegyülni a látogatók között is akár.

Most szerencsénk van, mert kevesebb a turista még, és így nem olyan feltűnő, ahogy megérkezünk egy lezárt szobába. A varázslók szándékosan tartják zárva, bár a muglik rengeteg alkalommal megpróbálták feltörni. Ha jól tudom sikerült is, és megpróbálták a kiállítás részévé tenni, de nem sikerült nekik.

Leporolom magam, ahogy kilépek a kandallóból. Még mindig ez a legkényelmesebb módja az utazásnak. Még akkor is, ha egy kis kosszal jár. Megnézlek magamnak, ahogy kilépsz a kandallóból. Te is olyan piszkos vagy, amilyen én voltam.
- Azt hiszem, nem lehet erre felkészülni.
Soha nem lehet felkészülni rá, ha az ember ennyire nyíltan rohan a vesztébe. Sóhajtok egyet. Még nem mentem úgy csatába, hogy legalább pár ember ne legyen körülöttem. Ha mentem is, egyszerűen be kellett vinnem kihallgatásra. Egy kisebb párbaj nekem nem árt.
- Akkor ideje lenne tovább mennünk. Vagy szeretnél kicsit pihenni a lábad miatt?
Remélem, nem értesz félre, mert nem lenézni akarlak ezzel vagy betegnek titulálni, a képességeid megkérdőjelezni, de jobb szeretnélek épségben tudni magam mellett. A körülményekhez képest kipihentnek. Valószínűleg tudják, hogy jövünk, vagy sejtik, hogy a két megbízottnak nem volt olyan könnyű dolga velünk, ezért nem is kell olyan nagyon sietnünk. Mindennek meg van a maga helye és ideje.

Megtámaszkodok kicsit az ablakpárkányba. Nem tudom, kinek az ötlete volt, hogy ebbe a kis helyiségbe tegyenek még egy ablakot is, de jó ötletnek bizonyult. Azt hiszem, most olyan dolgot fogok kimondani, amit nem sokszor lehet tőlem hallani.
- Félek. Nem tudom mi vár ránk. Volt már néhány veszélyes esetem. Tartottak pálcát a fejemhez, meg kellett védenem muglikat, szembehazudtam a Nagyúrnak, de egyszer sem féltem úgy, mint most.
Talán az lehet az oka, hogy eddig úgy gondoltam, nincs vesztenivalóm. Így is éltem, hiszen tudtam, csak kevesen siratnának meg úgy igazán, a családom jó része még örülne is neki, ha meghalnék. De most találtam célt, értelmet. Most már tudom, mennyi mindent vesztenék. A nőkkel csak szórakoztam, egyikkel se tudtam komoly kapcsolatot kialakítani. De aztán ott volt ő, és megmutatta milyen valójában más után epekedni. Mikor minden másról meg tudsz feledkezni napokra, és csak ő jár a fejedben.
- Azt hiszem, szerelmes vagyok, és nem akarok még ilyen korán meghalni. Megígértem neki, hogy bejárjuk majd a világot. Hajón, hoppanálva, ahogy akarja. Elvette az eszem.
Sóhajtok egyet, miközben kinézek az ablakon. Itt kicsit borult az idő, nem úgy mint Londonban. Talán ez is annak a jele, hogy valami olyasmi készülődik, aminek esetleg nem kéne megtörténnie. Úgy érzem, akármi is lesz. Sorsfordító ez a nap. Csak még azt nem tudom, milyen szempontból az.

[BELFAST]

BELFAST
 
[viselet]

A belfasti kastélyba érkeztünk. Keannek mondania sem kellett volna a várost azonosan felismertem volna a környéket, ahogy megérkeztünk a helyszínre. Beszívtam a kissé dohos illatot, ami a kastélyból áradt. Ezekben az öreg épületekben mindig ott van ez a kellemes aroma, amitől csak még lenyűgözőbbek lesznek… és az ember nem is számít arra, hogyha mélyet szippant a levegőből, nem csak ebből kap, hanem a hamuból is bőven. A kandallóból kilépve egy hatalmasat tüsszentettem, ráadásul a kabátom is csupa kosz lett.
Kean egyenesen rám bámult, én pedig ahogy a cipőm talpa a padlót érte, lenéztem a kezeimre. Mindkettő foltos volt és kissé fekete.
– Ezt nem hiszem el… – dünnyögtem.
Ezután néztem csak meg jobban Keant. Szerencsére ő sem volt már olyan szépen vasalt, mint korábban, sőt az egész arca csupa piszok volt. Talán mintha most mégsem zavart volna annyira ez tény, pedig őt olyannak képzeltem, aki ad a külsőségekre. Most azonban jobban érdekelhette az, ami előtt állunk, hogy ismét nyíltan sétálunk bele valami veszélyesbe.
– Azt hiszem, nem lehet erre felkészülni.
A mocsokra vagy arra, hogy az ellenség karjába sétálsz? – gondolkodtam el és közben még egyszer végig mértem Keant. Nem látszott fáradtnak, én azonban nagyon is az voltam. Már többszörösen túlerőltetettem a sérült lábamat és bár ott dolgozott bennem az izgalom, nagyon is szerettem volna harcolni, akár pálca nélkül is.
– Akkor ideje lenne tovább mennünk. Vagy szeretnél kicsit pihenni a lábad miatt?
Sóhajtva hajtottam le a fejemet.
Mérges lettem, ahogy a tekintetem a sérült combomra tévedt. Nem akartam látni, nem akartam sérült lenni… nem akartam magatehetetlennek látszani. Megint gombócot éreztem a torkomban, ahogy rájöttem mi is lett belőlem: egy gyenge valaki, aki csak a régi önmagának árnyékában él. Lehet, hogy valamikor a meglepetés volt a fegyverem, de ilyen lábbal nem is álmodhatok gyorsaságról, futásról vagy arról, hogy félreugorjak egy átok elől.
Csak egy kis pihenőt kérek… Nem tudtam mennyire értette meg.
A mozgolódásra Keanre pillantottam. Megtámaszkodott egy ablakpárkányba.
– Félek. Nem tudom mi vár ránk. Volt már néhány veszélyes esetem. Tartottak pálcát a fejemhez, meg kellett védenem muglikat, szembehazudtam a Nagyúrnak, de egyszer sem féltem úgy, mint most.
Csak felsóhajtottam.
Most talán nekem is fel kéne sorolnom hányszor voltam veszélyben? Nem lett volna jó ötlet, mert míg ő a Nagyúrral dacolt és a fejéhez pálcát tartottak, én menekültem, éheztem és majdnem meghaltam, de még a legnagyobb szarból is felkeltem. Összeszedtem magamat és hörögve próbáltam újra levegőt venni, hogy újabb eséllyel vágjak neki az életnek nevezett rémálomnak.
– Azt hiszem, szerelmes vagyok, és nem akarok még ilyen korán meghalni. Megígértem neki, hogy bejárjuk majd a világot. Hajón, hoppanálva, ahogy akarja. Elvette az eszem.
Te jó… Merlinre! Nem akarom tudni… – ellenkeztem magamban. Valahogy Keant mindennek el tudtam képzelni csak éppen hős szerelmesnek nem. Igaz, mivel az egyetlen érzelem a düh volt, amit láttam az arcára kiülni, ez nem lepett meg különösebben.
– Hát ez tényleg elvehette… – állapítottam meg.
Hosszan fújtam ki a levegőt, ahogy a kezem a combomra tévedt és óvatosan végig simított a fájdalmas részen. Szinte visszatért az az érzés, ami egészen korai szakaszban kínzott, közvetlenül a sérülés megszerzése után. Hirtelen iszonyatos forróságot éreztem, mintha megint láz gyötörne.
– Kean, nem vagyok valami fényesen. – Nehezen nyögtem ki ezt a mondatot.
Közelebb akartam lépni hozzá, de megszédültem és hirtelen, minden elsötétült. Kicsúszott a lábam alól a talaj és csak zuhantam és zuhantam a hatalmas feketeségbe. A tagjaim nem mozdultak, pedig meg akartam kapaszkodni valamiban. Nem sikerült, a testem súlyosan csapódott a padlóba, de nagyjából azonnal magamhoz is tértem. Csupán a szédülés maradt.  A fejemet beüthettem, mert nagyon fájt és velem szemben a plafon volt.
– Jól vagyok… – suttogtam, bár Keant nem láttam.

Belfast Castle

Kicsit elmosolyodom, ahogy eszembe jut az elmúlt időszak néhány felejthetetlen pillanata. Talán ezek lesznek az utolsó jó pillanataim is, de erre most igazán nem akarok gondolni. Nem tudom, hova tűnt el egy pillanat alatt a magabiztosságom, de minél előbb vissza kell szereznem.

Nem mozdulok az ablakpárkánytól, még akkor sem, mikor a kis monológom után megint szinte kiabálsz gondolatban. Akkor mégis miről kéne beszélnünk a továbbiakban? Ha már pihenünk egy kicsit, akkor töltsük el valami értelmessel az időt. És mi lenne erre megfelelőbb, mint a tök hétköznapi beszélgetések. Most kérdezzem meg, hogy mennyi sörtől rúgsz be? Akkor meg pénzsóvárnak fogsz tartani a végén.
- Köszi, igazán kedves vagy. De most komolyan? Mit kéne…
Már pont panaszkodnék kicsit, mikor nem csak szavakban, a gondolataidban is meglátom a bajt. Mire azonban cselekedni is tudnék, zuhansz a föld felé. Annyi időm marad csupán, hogy a fejed alá egy párnát varázsoljak. Keresek valamit, amit át tudnék alakítani pohárrá, majd egy kis vizet töltök bele. Leteszem a párkányra, majd belépek a kandallóba. Otthon van egy kis fájdalomcsillapító. Külön nekem keverték ki, és bivaly erős. Teljesen eltűntet bármilyen fájdalmat, de lelassul tőle az ember.

Mivel tudom, hogy hol kell keresnem, alig öt perc az az idő, amit távol töltök tőled. Látszólag még mindig nem vagy jól. Az arcod sápadt, és szemmel láthatóan az erőd is elhagyott.
- Nem megyünk tovább. Nem vállalom ezt a kockázatot se veled, se helyetted.
Odalépek az ablakhoz, majd kicserélem a pohárban lévő vizet, és feléd nyújtom. Mihez kezdhetnék most veled? Megtehetném, hogy hazaviszlek, és visszajövök egyedül vállalva a kockázatot, vagy félbe is hagyhatom az egészet. Egyik sem éppen olyan lehetőség, amire olyan nagyon vágyom. Ha most elszalasztom a lehetőséget, akkor talán soha nem tér vissza. Feltéve, ha egyáltalán van valamennyi lehetőségem erre. Bármilyen módon.
- Mielőtt felháborodnál. Ha megiszod ezt a bájitalt, akkor talán képes leszel tovább menni. Nagyon erős fájdalomcsillapító. Ha nem is mulasztja el, annyira legalább elég lesz, hogy tompítsa a fájdalmadat.
Feléd tartom a fekete színű folyadékot. Remélem, hogy jól meggondolod, mert jelenleg akár akarod, akár nem, de el kell fogadnod a tényt, hogy olyan könnyen vetek véget a kalandunknak, hogy azt észre se vennéd. Legalább személyesen is találkoznék végre Esmével, mert eddig csak Willow emlékeiben láttam csak.
- Ha akarod, akkor mesélhetek egy kicsit arról, hogy miért lenne veszélyes elindulnunk most, vagy milyen mellékhatásai vannak annak a szernek.
Nem tagadom, kis mosoly jelenik meg a szám szegletében. Tudom, hogy nem fogod feladni majd ezt a harcot, csak arra vagyok kíváncsi, hogy így látatlanban mennyit vagy hajlandó bevállalni miatta. Az a kis lassúság nem fog megártani, ami mellékhatásként felléphet, de ez se mindenkinél van. Pontosabban, nálam megjelent, de anyánál például nem láttam ezt.

[BELFAST]

BELFAST
 
[viselet]

Láttam, ahogy Kean a párkányra tesz egy pohár vizet. Még mindig a padlón feküdtem, éreztem a fejem alatt valami puhát, de nem nyúltam oda, hogy megérintsem. Nem volt erőm hozzá, sem ahhoz, hogy Kean után nézzek és felfogjam: eltűnt. Nem érdekelt, mert a keserűség és a fájdalom egyvelege túlságosan lefoglalt. a szédülés elképesztő mértékben hatalmasadott el rajtam.
Kelj fel! – A hang parancsolóan jött valahonnan belőlem. Szerettem volna visszakiáltani, hogy nem megy és fáj… de nem tettem. Még a saját jelenlétemben sem üvöltöttem fel a fájdalomtól, minden érzésemet elnyomtam, ahogy máskor is. Lassan mozdultam. Óvatosan ültem fel a padlón. Az ablak mellé másztam, ahogy a hátamat a falnak támaszthassam.
Lihegve kapkodtam a levegőt. A szívem úgy vert, mintha kilómétereket futottam volna. A fejemet a falnak vetettem és sóhajtottam egy nagyot, remélve, hogy ezzel helyre áll a légzésem.
– A francba, O’Mara… – suttogtam és kinyújtottam a kezemet, hogy a vízért nyúljak, de elvesztettem az egyensúlyomat. Az oldalamra dőltem, a tenyerem pedig nagyot csattant a padlón, visszhangot verve az üres helyiségbe.
Felnyomtam magamat, megkapaszkodtam a párkányba és amilyen erősen csak tudtam húzni kezdtem magamat. Felszisszentem, ahogy a fájós lábam végre a helyére került a padlóra és megkapta a kellő súlyt, amit cipelnie kell. A másik lábamra nehezedtem jobban inkább.
Nem volt erőm a pohárért nyúlni. Kellett egy pillanat, hogy levegő után kapkodjak és letöröljem a homlokomról az izzadtságot. Csupán ezután fordultam a kandalló felé, ahol a pukkanás jelezte Kean érkezését. Kérdőre akartam vonni, hogy miért ilyen szétszórt, miért ment el csak így.
– Nem megyünk tovább. Nem vállalom ezt a kockázatot se veled, se helyetted.
Megint felém nyújtott a poharat. Nem ettem el.
– Mielőtt felháborodnál. Ha megiszod ezt a bájitalt, akkor talán képes leszel tovább menni. Nagyon erős fájdalomcsillapító. Ha nem is mulasztja el, annyira legalább elég lesz, hogy tompítsa a fájdalmadat.
Igen, nagyon is jól sejtette mi következett volna, ugyanis kedvem támadt háborogni. Szerettem volna az orra alá dörgölni a tényt, hogy bármilyen fájdalom ellenére is képes vagyok harcolni. Nem volt nekem szükségem minden érzékemre, már azzal is beértem volna, ha éppen csak nem ájulok el. Haladni, haladni és haladni – akár ez is lehetett volna az én mottóm. Eszerint éltem az életemet, hiszen sosem adtam fel, sosem álltam meg, akármennyire is fájt, akármennyire éhes voltam. Állandóan a lezárását kerestem minden dolognak… és csak utólag jöttem rá, ha el is loptam valami kincset, amire igazán vágytam vagy végre jól bosszút álltam valamin, az én utam vége mégsem volt meg. Nem volt meg a befejezésem egészen januárig, amíg Phillip elő nem került és lett egy apám. Azóta pedig, mintha valami elcseszett epilógusban élnék, aminek csak akkor lesz vége, ha „boldogan élek, míg meg nem halok.”
Elfintorodtam, ahogy megláttam a fekete folyadékot. Mindennek tűnt csak éppen fájdalomcsillapítónak nem. Sok bájitallal találkoztam már, de ez egyenesen veszélyesnek látszott és nem terveztem volna éppen itt eltávozni.
– Ez egy fájdalomcsillapító? Biztosan nem valami mérgesnövény kivonata? – Átvettem az üveget és közelebb emeltem a szememhez. Végre mozgott a karom, bár még nem volt elég erős. Megremegett a kezem a mozdulatra. – Eh… borzalmasan fest.
Kihúztam a dugót. Most valahogy ez is sokkal nehezebben ment, mint máskor. Valamiben meg kell halni, öregem… – biztattam magamat. Az ajkaimhoz emeltem már éppen, mikor Kean újabb elmés hozzászólása érkezett.
– Ha akarod, akkor mesélhetek egy kicsit arról, hogy miért lenne veszélyes elindulnunk most, vagy milyen mellékhatásai vannak annak a szernek.
Pontosan ez érdekel lázasan, remegve a fájdalomtól… Magamban háborogtam inkább, ahogy végre az ajkaimhoz ért az üveg. Éreztem, ahogy a fogaim között a kesernyés, émelyítő szagú folyadék bejut a szervezetembe. Nagyon nyelve, kicsit megremegve próbáltam eltávolítani a borzalmas ízt a számból.
– Induljunk tovább… – mondtam és félredobtam az üveget.
Megráztam magamat, mintha ezzel azonnal megszabadulnék a fájdalomtól. Azonban még az ilyen bájitaloknak is kell legalább egy-két perc hatóidő. Én azonban nem akartam várni, túl sok volt mára Keanből, én csak a végére akartam járni a dolgoknak, hogy aztán odahaza Esmé karjai közé bújva aludhassak, mit sem szólva a mai nap kalandjairól.
– Jól vagyok. Életben vagyok. – Nyögtem ki amolyan megerősítésként, hogy nincs miért aggódni. – Szóval nem kell újra belekezdeni a hisztériába, hogy mit vállalsz és mit nem. Én vállalom a kockázatot, ez legyen elég.
Közelebb léptem Keanhez. Még egyszer letöröltem az izzadtságot a homlokomról, ahogy visszatért az erőm kissé. Kibírod… – jött újra a kis hang.
– Menjünk – nyújtottam ki a kezemet felé, hogy végre hoppanáljunk.
Egy nagyobb durranás után valami romos épület mellett találtam magamat, ami ráadásul egy erdő közepén volt. A fák csupasz ágai már itt-ott benyúltak a tető nélküli épületbe. Ahogy beszívtam a levegőt dohos, ázott szagot éreztem és valami különös, megmagyarázhatatlan vibrálást, mintha ennek a helynek mágikus ereje volna… de talán egy kincset rejtett a talaj a lábunk alatt, vagy a mellettünk magasodó romok.

Elhagyatott kastély Belfast mellett

Elmosolyodom, mikor megérzem a lehetőséget a gondolataid között arra vonatkozóan, hogy helyesen tippeltem a felháborodással kapcsolatban. Azt hiszem, annyira már kiismertelek, hogy ezt el tudjam találni. Nem is volt annyira nagyon nehéz kitalálni. Azért igyekszem nem sokáig húzni az agyad a szerrel kapcsolatban. Főleg azért, mert most rendesen megleptél, és ezért megemelném a kalapom is, ha lenne.
- Tudod, minden elismerésem a tiéd. Nem biztos, hogy ennyire nyugodtan vettem volna ezt az akadályt.
Sóhajtok egyet. Még mindig nagyon rossz bőrben vagy, de mivel nem lehet mondani, hogy ez a szer azonnal hat, legalább a helyszínre kell érni, mire valamit is észreveszek majd rajtad változásként.
- Ne aggódj, a szernek maximum egy mellékhatása van, ami nem mindenkinél jelentkezik. Ez a mellékhatás a lassúság, de hogy milyen mértékben, azt nem tudom.
Bólintok egyet. Tudom, hogy már sokszor mondtad, hogy vállalod a kockázatot, de ez nem csak arról szól, hogy te vállalod magadért a kockázatot. Most csapat vagyunk, ahogy én vállalom érted, úgy te is vállalod értem.

A hoppanálás után legszívesebben azonnal elindulnék, de ahogy jobban belegondolok, jobb lesz először felderíteni a terepet. Muszáj lesz. Ha mindenkit nem is találok meg, legalább a többségét szúrjam ki. Nagyon kevesen vannak, akik annyira képzett oklumentorok, hogy teljesen eltűnjenek előlem.

A ház körül keringő rejtélyes aura már ott is érződik, ahol mi állunk. Pedig jó pár lépésre vagyunk. Jobb lesz először felmérni a terepet, ha esetleg senki sincs még itt. Bár ezt kétlem. Sóhajtok egyet, aztán elkezdek lépegetni a romos épület felé. Jobb lesz, ha megosztok veled néhány infót erről a helyről.
- Ez a kastély valamikor egy mugli családé volt, aki szenvedélyesen gyűjtötte a varázstárgyakat. Illetve azokat, amiket varázstárgyaknak hittek. Nyilván sikerült megszerezniük közülük néhányat. Viszont a Mágiaügyi Minisztérium nem tudta figyelmen kívül hagyni a ténykedésüket, ezért… - sóhajtok egyet, mert mindenkinek szomorú ez a történet, aki ismeri. – Ezért egy éjszaka egy csapat auror megtámadta őket. Mindenkit megöltek, a tárgyakat pedig elkobozták.
Találtak feljegyzést arról, hogy milyen tárgyakról is van szó, de egy részüket soha nem találták meg. Talán pont rád várnak azok a kincsek.
- Ha akarod, akkor eljuttatok majd hozzád egy ilyen listát, és kihúzom azokat, amik előkerültek már, amik valójában mugli tárgyak.
Néhány a Misztériumügyön van. Azt nem mondták, hogy milyen céllal, de az tény, hogy félnek attól, amikre képes. A lényeg, hogy nem férhetünk hozzá, mert még az ott dolgozók is csak szigorú felügyelettel tehetik meg.

Lassan haladok a kastély romjai felé. Nagyon koncentrálok mindenfelé, hogy ha kell akkor a legkisebb gondolatmorzsát is el tudjam kapni. Pont a kastély előtt állok meg, a hatalmas bejárat előtt, mikor meghallom az első gondolatot, ami nem a tiéd. Belülről jön. Felnézek az épület teteje felé. Hirtelen még két hangot hallok meg.
- Eddig hárman vannak. Benn az épületben, de a helyet nem tudom pontosan megmondani. Elég közel, hogy halljam a gondolataikat – suttogok. – Talán az ajtó másik oldalán.
Még egyszer rád nézek. Már tényleg sokkal jobb a színed. Előveszem a pálcámat, majd berobbantom az ajtót. Nagy belépőre számítanak akárkit is várnak. Hát megkapják. Belépek az épületbe, ahol egy előcsarnok fogad. A lépcsők romokban, az ablakok kitörve, a falak leomolva. Nem lesz itt nehéz elbújni, de harcolni annál inkább. És ha már mi el tudunk bújni, akkor azok is, akik várnak ránk.

A robbanás miatt azonban tudják, hogy itt vagyunk. Megfogom a karod, nem engedlek el mellőlem. Egy viszonylag erős pajzsot emelek magunk köré, hogy ne érjen minket meglepetés támadás.
- Ne menj el tőlem három lépésnél messzebb. Addig tart a pajzsom határa. Érzel valami fura mágikus jelenlétet?

[BELFAST]

BELFAST
 
[viselet]

Lassúgság? – gondolkodtam el a romok előtt ácsorogva azon, amit korábban Kean mondott. Őszintén szólva nehezemre esett volna elhinni, hogy lehetek még annál is sokkal lassabb, amit eddig tapasztaltam a lábam miatt. Ezért nem foglalkoztam a figyelmeztetéssel. A romos, itt-ott mohával borított épület sokkal érdekesebbnek bizonyult. A kopasz fák nyújtotta kísérteties látvány pedig csak még lenyűgözőbbé tette ezt a helyet.
Mélyen szívtam be a levegőt. Szinte éreztem, ahogy valami különleges erő vibrált az épület romjai körül. Még mindig ott volt bennem a tudat: talán csak egy varázstárgy, talán átkozott maga a hely. Tetszik – állapítottam meg, ahogy követni kezdtem Keant a rom felé.
– Ez a kastély valamikor egy mugli családé volt, aki szenvedélyesen gyűjtötte a varázstárgyakat. Illetve azokat, amiket varázstárgyaknak hittek. Nyilván sikerült megszerezniük közülük néhányat. Viszont a Mágiaügyi Minisztérium nem tudta figyelmen kívül hagyni a ténykedésüket, ezért… – magyarázta. – Ezért egy éjszaka egy csapat auror megtámadta őket. Mindenkit megöltek, a tárgyakat pedig elkobozták.
Egy cinikus morgást eresztettem meg. Hát ez a Minisztérium… A gondolatra elborzadtam volna, ha nem lenne személyes tapasztalatom aurorokkal – köztük Keannel ugyebár, meg azzal a Banksszel. Nem éppen a leghumánusabb megtévedt muglikat gyilkolászni. Én sem kedvelem őket, de nem mészárolnám le őket csak azért, mert varázstárgyakat gyűjtenek… sőt inkább csak kirabolnám a házat, míg nem figyelnek.
– Ha akarod, akkor eljuttatok majd hozzád egy ilyen listát, és kihúzom azokat, amik előkerültek már, amik valójában mugli tárgyak.
Hirtelen csak fintorogni tudtam.
– Bocs, de nem szívesen próbálnék bizonyítékot keresni a Minisztérium által elrendelt tömegmészárlás jogosságára. – Rövid választ adtam. Aztán vigyorogva hozzá tettem: – Majd ellopom a Minisztériumtól, ami már megvan… szóval jöhet a lista.
Valahol ezen a ponton jöttem rá, hogy sokkal jobban vagyok. A gúnyosság fájdalmak között, lázasan sosem ment, most azonban olyan hirtelen szűnt meg mindez, mintha csak elvágták volna.
A bejárat előtt állt meg Kean, én pedig hirtelen fékeztem le mögötte. Nem tudom, mit művel, de én a hatalmas ajtót figyeltem, amiből már itt-ott hiányzott egy-egy darabka. Kopott volt és a kilincs is már megrozsdásodott. Még mindig lenyűgöztek a vastag falak, a nagyrészt hiányzó tető. Volt ebben a helyben valami, ami több volt a mágiánál, ami itt uralkodott.
– Eddig hárman vannak. Benn az épületben, de a helyet nem tudom pontosan megmondani. Elég közel, hogy halljam a gondolataikat – Kean hangja egészen suttogásszerűvé halkult. – Talán az ajtó másik oldalán.
– Remek, akkor menjünk be!
Már indultam is az ajtó irányába, mikor Kean hirtelen előkapta a pálcáját és gondolkodás nélkül berobbantotta a nehéz falapokat. Egy ideig csak bámultam a lenyűgözően szép ajtó romjait. Hát ezért aztán teljesen felesleges volt suttogni… – gondoltam.
Hirtelen kapta el a karomat, ahogy beléptem az előtérbe – sokkal inkább csarnokba a méretei miatt. Rengeteg búvóhely volt, nem mintha szükségem lett volna ilyesmire. Három varázslóval valószínűleg egyedül is elbírtam volna egy évvel ezelőtt. A lábam és a pálcahiány miatt most azonban szükség volt Keanre.
– Ne menj el tőlem három lépésnél messzebb. Addig tart a pajzsom határa. Érzel valami fura mágikus jelenlétet?
Az arcába vigyorogtam megint.
– Nem akarlak kiábrándítani, de a pajzsod nélkül is remekül el fogok boldog… – A mondatomat lépések zaja törte meg.
Nem tudtam befejezni és már nem is akartam. Máris éreztem, ahogy lüktet bennem az izgalom, ahogy egyre hangosabban hallottam az ellenség légzését. Elbújtak, de ott kellett lenniük körülöttünk és csak reménykedhettünk benne, hogy valóban hárman vannak.
Azt hiszem megjöttek. Ezúttal inkább gondolati téren jeleztem Keannek. Az első támadást egyébként kivédte Kean pajzsa. Egy boszorkány feje bukkant elő egy félig leomlott fal mögül. Éppen csak egy pillanatra célzott meg minket – lényegében vaktában –, majd bújt is vissza.
Előrángattam a lopott pálcát a farzsebemből és – mivel nem fájt a lábam – bukfencezve kerültem ki Kean pajzsa alól és másztam el egy mélyedésig. Közben éreztem, hogy közvetlenül mögöttem a földet éri valami varázslat, de nem törődtem vele. Voltam már sokkal rosszabb helyzetben is.
Nyugi, tudom, mit csinálok! Te csak támadd meg őket! Ismét jöttek a gondolatok. Reméltem, hogy sem Kean sem én nem vagyok annyira izgatott, hogy ne tudja kivenni, mire készülök. A figyelemelterelésben ugyanis remek vagyok. Újra falpattantam és átrohantam egy következő mélyedéshez.
Megint engem támadtak és ez kapóra jött, mert Kean lényegében észrevétlen maradhatott, ha csak nem ront el valamit. Ebben a mélyedésben volt valami fémtárgy. Talán egy kupa, amit azonnal felemeltem és ahogy egy kopasz fickó emelkedett ki a lépcső mögül egyszerűen fejbe dobtam vele. Erőteljesen találhatott, mert hirtelen eltűnt. Ekkor a rejtekhelyemet érte az újabb átok, de még éppen időben elugrottam előle és rohantam egy félig-meddig leomlott fal mögé. 

Elhagyatott kastély Belfast mellett

Sejtettem, hogy érdekelni fog a lista, de arra azért nem számítottam, hogy másként. Milyen nyakatekert módon fogsz reagálni rá. De ez tetszik, és ha tehetném, hangosan fel is nevetnék, de most nem tehetem meg. Nem akarom idő előtt felhívni magamra a figyelmet. Ez az idő előtt végül is csak az ajtóig tart, szóval akár fel is nevethettem volna.

Örülök neki, hogy kicsit előre kémkedtem, de azért ez semmire se garancia. Bármennyien lehetnek, és remélem abból te is rájöttél, hogy azt mondtam, eddig. Gondolom felkészültek mindenféle eshetőségre, így az elsődleges feladatomnak azt érzem, hogy minél korábban elkábítsam őket.

Még szerencse, hogy hallom a gondolataidat is, így tudom, mit akartál mondani. Bár, nem kell nagyon nagy tudásúnak lenni ahhoz, hogy ezt bárki kitalálhassa.
- Azért légy óvatos, és ha valami van, kiálts! – suttogom.
A három helyet most már könnyebben be tudom lőni. Az egyik pont szembe van velünk. A boszorkány tett róla, hogy idő előtt lebuktassa magát. Mondjuk ennek mi örülünk, ő meg ki tudja. Rá kéne jönnöm, ki áll a háttérben, és minél hamarabb megtalálni, de gondolom ő el tudja rejteni előlem a gondolatait.

Pont ezért nem szóltam neked róla. Valójában négyen kell, hogy legyenek, mert ha nem, akkor második hullámban fognak talán többen támadni.

Mikor elbukfencezel mellőlem, akkor elsőre nagyon megdöbbenek. Nem beszéltünk meg semmit, nem történt semmi erre utaló jel, de aztán meghallom a gondolataid. Félmosolyra húzom a szám, majd bólintok egyet.

Kirohanok az épületből, majd pont bemérve azt, hol van az egyik személy, aki a legtöbbet árthatja most neked, odahoppanálok, majd kihasználva a pillanatnyi meglepetést, egy kábító átkot küldök felé. Így most pont a jobb oldaladon vagyok, ha nem kapnád sorozatban az átkokat, akkor talán észre is tudnál venni.
- Nem tudod, mibe keveredtél – szűröm a fogam között egy pajzs felhúzásakor.
- Nem, pont hogy te nem tudod, mibe keveredtél. Gondolkodj el, hogy kettőtök közül melyik lesz a szükséges áldozat.
A férfi valami olyasmibe tenyerelt bele, amin egy ideje már gondolkodtam, de Phillip elmondása szerint csak a lányai tudnak arról, hogy ki az apád, Esmé és én most már. Hacsak valamelyikük nem szólt valaki másnak, akkor inkább azt mondanám, hogy Janus engem akar megölni ezzel az akcióval.

Egy újabb pajzs megmenti a bőröm egy átoktól, de azonnal jön a második, így hoppanálnom kell. A férfi követ a második emeletig, ahol is eléggé rozoga a talaj. Bármikor beszakadhat alattunk, de ez nem különösebben foglalkoztat. Ralf a szemben álló férfi úgy tűnik, felbátorodik. Úgy tűnik tisztában van a képességeimmel, ezért gondolkodás és bármiféle taktika nélkül küldi felém az átkokat és rontásokat. Elmosolyodom, hiszen ez a legrosszabb taktika. Ilyenkor elég csak gyorsabbnak lennem, meglepetést okoznom.

Kihasználva egy nagyobb átkot, amit közelebb engedek magamhoz, hogy ugyanazzal kivédjem, elrepülök hátrébb. Látom, ahogy azt hiszi betalált és most fölénybe kerül. Téved, hiszen pont ez volt a célom. Amivel viszont nem számolok, az az, hogy megreccsen alattam a padló és nagy darabban szakad be alattam. A férfi odarohan a lyukhoz, majd először diadalittasan néz le rám, végül pedig rájön, hogy átvertem, mikor egy kábító átok repül felé, annak nyomában pedig hoppanálok egyenesen mögé, és egy másik átokkal elkábítom. Próbálkozott azzal, hogy elmenekül a lyuk széléről, de elfelejtette egy pillanatra, hogy látom a tervét, így arra a helyre mentem egyenesen, ahol földet ért.

Egy kötöző bűbájjal megkötöm, majd egy kiábrándítóval elrejtem a testet, és megjelölöm a helyét, hogy tudjam, hol kell keresnem majd. Már csak egy van vissza, mert sikeresen legyűrted a boszorkányt, és most a másikkal harcolsz. De hol lehet a negyedik? Hol lehet az, aki kitalálta ezt az egészet? Sorba járom végig az emeleteket, de nem találom sehol. Ennek az az oka, hogy ő talál meg engem. Kinn az épület előtt.
-  Nézd már, egy Rowle. Milyen kicsi a világ?
Megtorpanok a hang hallatán. A mondandója bár arra utal, hogy én lennék az, akit szerencsétlen módon fel akarnak áldozni, de valójában tudom, hogy nem így van. Leroy Hills az egyike azoknak, akiket Janus előszeretettel alkalmaz, ha valakit meg kell ölni. Legalábbis mióta elengedte Walsh-t, akit azóta se volt időm megkeresni. Az a féreg tett róla, hogy ne tudjak könnyen a nyomára bukkanni.

Morgok egyet üdvözlésként, jelezvén, hogy tudom mit akar. Vagy legalábbis sejtem. De ő tipikusan az a személy, akit kiképeztek okklumenciára, ezért nem tudtam, hogy kit kell keresnem.
- Ne aggódj, előbb más dolgom van, aztán eljátszadozok majd veled is.
Egy pillanatra kiráz a hideg, de mire hoppanál addigra el is kiáltom magam.
- Elliot, vigyázz!
Meg is indulnék feléd, de ahogy megfordulok egy boszorkány áll velem szemben. Az ő gondolatait sem látom. Ez így nem lesz jó. Ez így nagyon nem lesz jó. Megmarkolom a pálcámat, és igyekszem nyugalmat erőltetni magamra, de ez nehezen fog menni. Aggódom érted, mert nem tudom, végül is hatott-e rád a bájital mellékhatása.

[BELFAST]

BELFAST
 
[viselet]

Nem figyeltem Keanre, képtelenség lett volna őt is szemmel tartani, miközben abban reménykedtem, hogy minden pálca rám szegeződik, s bizony elugranom még a fájdalomcsillapító főzet ellenére sem volt egyszerű, ha éppen felém küldtek valami ronda varázslatot.
Bejutottam az egyik félig leomlott, ám nagyszerű búvóhelynek tűnő fal mögé. Onnan tökéletesen ráláttam a sötét ruhát viselő boszorkányra. Engem kutatott a tekintetével és ha oldalra fordult volna – talán még a sötétség ellenére is – könnyedén kiszúrhatott volna. Azonban nem nézett felém és én ezt kihasználva odaosontam mögé. Nem ütöttem meg, nőket nem szoktam… egyszerűen elkaptam a karját és hirtelen húztam hátra. A pálcát kicsavartam az ujjai közül, eldobtam kicsivel távolabb és bár tanúsított némi ellenállást a nyakában díszelgő, selymes anyagú sállal hátrakötöttem a kezeit. Tudtam, hogy könnyedén kiszabadulhat, de nem érdekelt. 
– Te kis féreg… – sziszegte a fogai között.
– Igen, az vagyok. – Az arcához hajoltam és rávigyorogtam.
Örömittasan bámultam egy pillanatig az áldozatomra, míg a szemem sarkából meg nem pillantottam egy bakancsot. A harmadik ember lehetett, aki idelent bújkált, de a hangokból biztos voltam: van itt még valaki, talán nem is egy ember, talán sokkal több. Nem volt időm mozdulni. A fickó a kabátomnál fogva rángatott fel, így megint megéreztem a sovány testem hátrányát. Olyan könnyedén dobott ki az előcsarnok közepére – ahol bejöttünk –, mint egy rongybabát. Az oldalamat összezúzva értem földet. Nem fájt túlzottan, de éppen elég kellemetlen volt ahhoz, hogy egy pillanatra ne kapjak levegőt.
A pálcámat egyenesen a fickóra szegeztem, reménykedve, hogy legalább védekezésre jó lesz. Olyan tökéletesen úgysem tudtam volna használni, mint a sajátomat, ami éppen Montregonál volt megőrzésen. Simán legyőzöd nélküle, te nem Kean vagy, O’Mara – bíztattam magamat és bár felemeltem a pálcát, nem tettem semmit. Láthatóan a fickó is hozzám hasonló elven működött a maga termetes méreteivel. Odasétált elém és kirúgta a kezemből a pálcát. Nem próbáltam meg ellenállni, hogy aztán megint törött ujjakkal végezzek.
Megint felkapott a földről és egy viszonylag ép falhoz vágott. Nyekkenve zuhantam a kőpadlóra.
– Mr. O’Mara, nagy bajban van… – mondta rekedten, ahogy megint felém közeledett.
Honnan tudja a nevemet? – lüktetett a fejemben a gondolat. Soha nem adtam ki magamat, mindig mindenhol Lee-ként mutatkoztam be. Csupán a legközelebbi ismerőseim tudták, ki vagyok valójában, meg persze az apám, akiről még nem tudtam eldönteni, hogy a belső körömhöz sorolható-e.
– Szerintem meg te vagy nagy bajban izom agy – vigyorogtam rá, ahogy felemeltem a fejemet végre.
Valóban elég izmos volt, de közel sem olyan veszélyes ránézésre, mint mondjuk az óriás méretekkel rendelkező ifjabb Kasinkov. Az a fickó a nyakamat képes lett volna puszta kézzel kitekerni. Nagy nehezen talpra tornáztam magamat. Megvártam, hogy felém közelítsen. Tudhatta, hogy készülök valamire, még is odajött, a nyakam felé emelte az egyik kezét, a másikban még mindig ott volt a pálca, amit eddig nem használt. Csak egy rúgás és kész… – gondoltam. Már éppen végig mértem testét, azt kerestem hol a legvédtelenebb, mikor egy pukkanás megzavart. Nem csak engem, a támadómat is, aki egy pillanatra hozzám hasonlóan megmerevedett.
– Elliot, vigyázz! – hallottam meg hirtelen Kean hangját.
Eddig is vigyáztam, öreg! Kissé gúnyosra sikerült a megjegyzés. Ezt újabb pukkanó hangon zavarta meg és még valami… ami a nyakam köré szorult. Egy erős kar lehetett. A szemben álló fickó csak vigyorogni kezdett. Most megint náluk volt az irányítás.
– Engem ennyivel nem győztök le! – Vicsorogtam, mint egy veszett kutya.
A szemben lévő fickó közelebb jött hozzám. Egyszerűen gyomorszájon rúgtam, amitől összegörnyedt, viszont a mögöttem álló – beazonosíthatatlan alak – erősebben szorított rá a nyakamra és a halántékomhoz nyomott egy pálcát. Nem láttam, hogy tényleg az volt e, de az érzés túlzottan is ismerős volt.
Kean! – kiáltoztam gondolatba. Kifelé nem mutattam semmit.
 

Elhagyatott kastély Belfast mellett

Nagyon nem örülök a fejleményeknek. Hills megjelenése teljesen felborítja minden tervem, és új kérdéseket is vet fel bennem. Abban szinte már biztos vagyok, hogy mi az oka ennek az egész napnak, és abban is, hogy Elliot nem tud semmiről.

Nem húzhattam az időt a boszorkánnyal. Minél előbb át kell mennem rajta, akár gázolva is. Most sokkal fontosabb, hogy mi zajlik az épületben, mint az, hogy mi lesz ezzel a nővel.
- Engedj tovább, és nem esik bántódásod. Nem mondom el, hogy itt voltál és részt vettél ebben az őrületben.
- Bolond vagy, ha azt hiszed, hogy ez be fog következni. Ne aggódj, Leroy finoman fog bánni vele majd. Már, ha ő képes arra, hogy finoman bánjon vele.
Pont ettől félek. Leroy nem tud finoman bánni senkivel sem. Pörgetem a képeket a fejemben, hogy rájöjjek, ki áll velem szemben, de semmi sem jut eszembe. Teljesen idegen boszorkányról van szó, amit akcentusa is bizonyít.

Ő lép először, így kénytelen vagyok felhúzni egy pajzsot, ami ugyan felfogja a támadást, de szét is oszlik. Erős, ezt most megtudom. Megmarkolom a pálcámat, és alkalmazom a másoló bűbájt. Nem gondoltam, hogy valaha többszörösen szükség lesz a saját segítségemre. Csupán egy dolgot akarok. Elvegyülni, és kihasználni a zűrzavart.

Egy időre úgy tűnik, hogy sikerül is, de aztán ahogy sorban elesnek a klónjaim, kiderül, hogy én vagyok az igazi. Hiába hoppanálok, rohangálok vagy rejtőzök. Ez a nő tud valamit, amit én nem. De nem érzem, hogy legilimentor lenne, így másnak kell lennie a háttérben.

Végül sikerül egy újabb klónt megalkotnom egy fa rejtekében. Amíg az úgy tesz, mintha sikerült volna levadászni, addig én a nő oldalához kerülök, és két hoppanálással csapdába csalnom. Semmi mást nem teszek, csak elnémítom, és alaposan megkötözöm, majd egy kiábrándító bűbájjal eltűntetem. Nehogy Leroy véletlenül megtalálja, és ki is szabadítsa.
- Sajnálom – mondom kicsit lihegve. – Ígérem, hogy megpróbálom majd mérsékelni a büntetésed ezért.
Amennyire tudok, besietek a kastélyba. Főleg azért, mert mostanra már hallom a kiáltásod, és tudom is, hogy mi történt. A szerencse talán az, hogy más tervei vannak, és egyelőre életben hagyott.

Megállok veletek szembe, és szinte farkasszemet nézek Leroyjal. Nem tetszik a fejedhez tartott pálca, ezért próbálom elterelni róla a figyelmét egy kis beszélgetéssel.
- Engedd el! Nem ő ke…
- De igen. Ő is. Tudod, valaki nem nézi jó szemmel, hogy a családban van néhány fattyú is. És most nem csak erre a piszkos kis tolvajra gondolok.
- Janus ennyire mélyre süllyedt volna, hogy már nem saját kézzel végzi a piszkos munkát?
- Janus soha nem saját kézzel végezte a piszkos munkát, még akkor sem, mikor azt mondta, hogy igen.
Ez való igaz. Janus mióta családfő lett, semmit se csinált saját kezével, kivéve a parancsok osztogatását.
- Engedd el őt!
- Mondtam már, hogy neki is meg kell halnia.
- Senkinek se kell meghalnia.
Feladom a beszélgetés ezen részét. Janus megtudta valahonnan, hogy Elliot létezik, csak azt nem tudom, hogy honnan. De akkor miért vállal ekkora kockázatot? Ez nem vall rá. Ő inkább szétválasztana minket, és nem összehozna, ha el akarja takarítani a szemetet.
- Látom, hogy nagyon jár az agyad. Nem Janus a megbízóm.
Akkor nem marad sok más választás. Lis, Prue és Phillip. De az unokabátyámról nem gondolom, nagyon védett téged. Biztos vagyok benne, hogy más rajtunk kívül nem tud erről a tényről.
- Add át a pálcád! - Most komolyan azt várja, hogy védtelen leszek? Ennyire amatőrnek nem nézhet. – Te tudod. De ha nem teszed, akkor megölöm.
A pálcája vége zöld színben kezd szikrázni. Megemelem a kezem, és jól láthatóan, lassú mozdulatokkal teszem le a földre a sajátomat. Illetve azt, amit annak hisz. Alig pár perccel korábban, mikor megtudtam, hogy túszhelyzetről van szó, faragtam egy kinézetre pont olyat, mint az enyém. Szerencsére csak pár pillanatba került, de most pont erre van szükségem.

Alig koppan a földön, amint meglátom, hogy ő a sajátját felém fordítja, és az a zöld fény, ami az előbb kitörni készült, most ki is tör onnan. Mintha a sors be akarná biztosítani magának a végeredményt, a plafonról egy nagyobb darab felém közeledik. A kérdés már csak az, a hatalmas portól, amit az hoz magával képes leszek-e kivédeni a saját pálcámmal a támadást vagy sem.
 

[BELFAST]

BELFAST
 
[viselet]

A pálca hegye belefúródott a bőrömbe. Nem fájt, de a kellemetlen veszélyérzet ott lüktetett minden porcikámban. Ezúttal is ott volt az a mérhetetlen mennyiségű adrenalin, amit annyira szerettem, ugyanakkor egy kis figyelmeztető hang is ott csengett a fülembe: Most aztán rohadt nagy bajban vagy, haver… Szinte éreztem benne a szokásos gúnyt s nagyon nem szerettem volna, hogy ez legyen az utolsó ilyen. Szükségem volt Keanre mindennél jobban és nem azért, hogy megmentsen. Egyszerűen csak kellett a jelenléte, amivel megzavarhatta ezt a mögöttem álló alakot.
Egy hangos pukkanással érkezett meg pontosan velem szembe. Nem nézett rám, hanem a mögöttem álló – számomra ismeretlen kinézetű – alakot bámulta. Erre az megint rászorított a nyakamra és éreztem, hogy ettől egy pillanatra a lélegzetem is elakad. Csinálj valamit, Kean!
– Engedd el! Nem ő ke…
– De igen. Ő is. Tudod, valaki nem nézi jó szemmel, hogy a családban van néhány fattyú is. És most nem csak erre a piszkos kis tolvajra gondolok.
Na ezzel aztán ki vagyok segítve! – háborogtam. Most inkább nem mozogtam, átadtam magamat a másik szorításának, hogy legalább levegőhöz jussak. Gondolkodnom kellett, ahhoz viszont szükségem volt egy pár mély lélegzetvételre és nyugodtságra. A pánik ugyanis köztudottan nem oldott meg semmit, ráadásul kapkodóvá teszi az embert. Megoldjuk ezt is. Az elhatározás tehát megszületett bennem. Már csak Keannek kellett volna valami értelmesebbet tenni, ahelyett, hogy vitatkozik – ami láthatóan teljesen felesleges volt. Ezt a fickót felbérelték valamire, amit véghez akart vinni.
– Janus ennyire mélyre süllyedt volna, hogy már nem saját kézzel végzi a piszkos munkát?
– Janus soha nem saját kézzel végezte a piszkos munkát, még akkor sem, mikor azt mondta, hogy igen.
– Engedd el őt!
– Mondtam már, hogy neki is meg kell halnia. – A fickó ezúttal sokkal erősebben szorította a halántékomhoz a pálcát. Azonban még mindig nem szólaltam meg… el akartam hitetni vele, hogy igen, most aztán fölényben van.
– Senkinek sem kell meghalnia.
És csak azért is folytatták. Lassan úgy éreztem magamat, mint egy rongybaba, amin két hisztis kislány vitatkozik. Ráadásul nem úgy tűnt, hogy ezt a játszmát Kean fogja megnyerni. Még mindig nem értettem, hogy miként lett ez az ember auror, hiszen azt mondják, ahhoz kell némi tudás és logika. Nem ártott volna feltalálnia magát az adott helyzetben.
– Látom, hogy nagyon jár az agyad. Nem Janus a megbízóm.
Kean, Merlinre, csinálj már valamit! Könyörgő arccal pillantottam rá. Nem tudtam, hogy veszi-e a lapot, de most már kezdett tényleg kényelmetlenné válni a helyzet. Reménykedtem benne, hogy nem bájcsevegésbe fog torkolni az egész. Engem ugyan nem érdekelt, ki küldte ide ezt az alakot, egyszerűen csak meg akartam tőle szabadulni.
– Add át a pálcád! Te tudod. De ha nem teszed, akkor megölöm.
A szemem sarkából láttam a zöld szikrákat, amik a pálcájából törtek elő. Valami furcsa, recsegő hangot hallottam közben, amit bizonyára nem a támadó, vagy a varázslat hallatott, mintha az épület akart volna darabokra hullani. Nem lett volna különösebben nagy csoda a kisebb hadi állapotot követően, amit mi alakítottunk ki idebent.
Kean pálcája a padlón koppan, a támadóm pedig helyettem őt célozta meg… csupán azzal nem számolt, amit én azonnal kiszúrtam. Egy nagyobb darab levált a plafonról és megindult egyenesen Kean felé. Az egész egy pillanat volt, de pont elég arra, hogy belekönyököljek a mögöttem álló gyomrába és félre lökve a kezét egyenesen a lépcsőbe találjon a zöld fénycsóva. Az is recsegve-ropogva omlott össze. A hatalmas portól egyébként Keant nem is láttam.
A támadómra koncentráltam, akinek ekkora láttam meg először az arcát, ahogy felé fordultam. Belerúgtam a csuklójába – ekkor nyilallt újabb fájdalom a lábamba. A fickó viszont elejtette a pálcáját, én pedig újabb energia bombát bevetve ráugrottam, lenyomtam a földre és a nyakát kezdtem szorongatni.
– Jól esik? – kérdeztem és vigyorogva az arcához hajoltam. – Jegyezd meg, hogy a piszkos kis tolvajt nehezebb lesz eltenned lábalól, mint tervezted…
Addig szorongattam, míg el nem ájult. Lihegve húztam el az ujjaimat, a tekintetemmel Keant kerestem a hatalmas porfelhőben. Nem láttam, hogy sikerült-e elugrania a leszakadó mennyezet darab elől.
– Kean… – nyögtem kissé rekedten.

Elhagyatott kastély Belfast mellett

Látom, ahogy zuhan felém a plafonnak a darabja, és azt is, ahogy a zöld fény elhagyja a pálcát, de hogy mi következik, arra nem különösebben tudok felkészülni. A plafonnak a darabja hamarabb leesik, így hatalmas porfelhőt hagy maga után. Azt tudom, hogy veled minden rendben, de ugyanez nem mondható el Leroyról. No meg a zakómról sem, de az már más kérdés.

Kár, hogy ennek a kastélynak a kandallója nincs összekötve a Minisztériummal, így könnyebb lenne bevinni az itt lévő jómadarakat. Majd később visszajövök néhányukért, mert ennyi emberrel a belfasti kastélyba vagy más akár varázsló lakta helyekre se sétálhatok be. Jó hosszú jelentést kell majd írnom, és egy csomó részletet kihagynom belőle.

A port ütögetve a zakómon lépek a színed elé. Kicsit köhögök is, de ez legyen a legkevesebb. Annak örülök, hogy végül azért sikerült minden tervünk.
- Sajnálom – mondom mikor megállok. – Azt hiszem, itt nem fogunk találni mágikus kincseket.
Pedig tényleg azt gondoltam, hogy talán lesz értelme ennek a napnak. Úgy tűnik tévedtem.
- Jól vagy? A lábad?
Az tény, hogy amilyen gyorsan hat a fájdalomcsillapító, és amilyen erős fájdalmakat is el tud tűntetni, olyan gyorsan múlik is el a hatása. Sóhajtok egyet, ahogy végignézek az embereken.
- Menjünk haza, rendben?
Megkötözöm Leroyt, hogy még csak véletlenül se tudjon elmenni, ha magához térne. Megveregetem a vállad, és ekkor jut eszembe valami, amit korábban ugyan megláttam, de nem volt időm magamhoz venni.

Egy biccentés után hoppanálok a felső szintre, majd egy mélyedésből kiveszem, ami korábban megcsillant a fényben. Visszatérek melléd, és a kezedbe adok egy kis kulcsot.
- Nem tudom, mit nyit. Talán semmit, de eléggé el volt rejtve, hogy fontos legyen. És tudod, hol vagyunk, ismered a múltját is, bármikor visszatérhetsz, ha kicsit körbe szeretnél nézni. Természetesen a listáról sem feledkezek meg, amit lehet azt is eljuttatom majd hozzád.
Elmosolyodom kicsit, ahogy végignézek rajtad. Én se lehetek sokkal jobb bőrben. Fáradtnak tűnsz, megkínzottnak. Pont jó lesz, ha hazatérhetsz majd. Ahogy talán én is.
- Akarod, hogy hazakísérjelek?
Innen igazából már nem lakok messze, akár közvetlenül oda is mehetnék, de az egy menedék. Egyetlen bűnözőt se vinnék oda szívesen. És persze ott van az ital is, amit megígértem, hogy meghívlak rá, de úgy gondolom, hogy azt jobb lesz majd inkább bepótolni máskor. Mikor tényleg lesz okunk az ünneplésre.

Végignézek a romokon. Lesz itt mit eltakarítani, így csak a kastélyig megyek vissza veled, ahonnan egy üzenetet küldök a főhadiszállásra. Valaki csak szolgálatban van, és segíteni tud az eltakarításban. Még úgy is, hogy mire visszaérek, addigra Leroy és az udvaron hagyott boszorkány megszökik. Meglepő lett volna, ha sikerül ott is tartani őket, de legalább azt az alakot elkaptuk, akivel harcoltam, és a boszorkányt meg a másik nagy darabot, akivel te harcoltál. Legalább ennyivel kevesebben vannak szabadon.

 

Köszönöm a játékot.

[BELFAST]

BELFAST
 
[viselet]

A tekintetem hamarosan megtalálta Keant a porfelhőben, ahogy kicsit közelebb lépett. Nem tudtam mit mondani, örültem, hogy él… habár továbbra is az egyik legbosszantóbb és legbutább alaknak tartottam, akivel valaha is találkoztam. Ott csengett a fülemben a mondat, hogy nem találunk itt mágikus kincseket, de közben éreztem, ahogy a varázslat, talán valami átok átitatja ezt a helyet. Talán Kean ezt nem érezte, ezért gondolta ezt – pedig korábban éppen ő célozgatott ilyesmire.
Valójában abban biztos voltam: ez egy csapda és azt nem találjuk itt, amit ő akar. Mégis biztos voltam benne, hogy van itt valami érdekes és ha vele nem is, de egyedül visszatérek még erre a helyre.
– Jól vagy? A lábad?
Már elmúlt a fájdalomcsillapító hatása. Éreztem, hogy elsápadok, elkapott az émelygés… nem éreztem magamat elég erősnek ahhoz sem, hogy megálljak a lábamon. Haza akartam menni, Esmé mellé bújni az ágyban és olyan mélyen, olyan hosszan aludni, hogy megint jól érezzem magamat.
Csak bólintottam, jelezve: életben maradok.
– Menjünk haza, rendben?
Figyeltem, ahogy az ájult fickót megkötözi. Még mindig nem mondtam semmit. Túl sok volt ez nekem, a testemnek leginkább, ami képes lett volna pillanatok alatt újra összezuhanni. Kellett egy pillanat, hogy egyáltalán a kérdést felfogjam és letöröljem a hideg verítéket a homlokomról.
Már majdnem szólásra nyitottam a számat, mikor Kean hopponált. Ezt gyűlölöm… – állapítottam meg. Utáltam, hogy ilyen hirtelen, ilyen ostobán hirtelen. Egyik percben olyan kimértnek tűnik, aztán mint aki nem is gondolkodik eltűnik az ember szeme elől. Hülyeség volt, amikor hazament a fájdalomcsillapítóért. Könnyedén kibírtam volna nélküle, még ha nagyon fájt volna is. És most ez…
Csak megráztam a fejemet, várva, hogy visszatérjen. Nem szóltam akkor sem semmit, csak átvettem a kulcsot, amit az ujjaim közé erőszakolt amúgy is.
– Nem tudom, mit nyit. Talán semmit, de eléggé el volt rejtve, hogy fontos legyen. És tudod, hol vagyunk, ismered a múltját is, bármikor visszatérhetsz, ha kicsit körbe szeretnél nézni. Természetesen a listáról sem feledkezek meg, amit lehet azt is eljuttatom majd hozzád.
Remek… Egy kicsit felmordultam és zsebre vágtam a kulcsot. Láttam, hogy valamiért elmosolyodik, nekem nem jött semmi hasonló ingerem. Inkább csendben maradtam. Össze akartam szedni a gondolataimat.
– Akarod, hogy hazakísérjelek? – kérdezte váratlanul.
Megigazítottam a ruhámat, újabb adag verítéket töröltem le a homlokomról.
– Elég, ha a kastélyig megyünk. Hazatalálok.
Nem igazán akartam a kelleténél több időt Kean társaságában. Valószínűleg mi ketten sosem leszek puszipajtások és valahogy ennek a napnak a fényében nem is igazán szerettem volna a társaságában hazajutni. Nem kell mindenkinek tudnia hol lakom, milyen körülmények között… és legfőképpen nem olyannak, akiben még nem bízok meg teljesen.
Csak Esmére vágytam és a puha ágyra, ami a kandallóhoz lépve már csupán karnyújtásnyi távolságnak tűnt. Végre vége ennek a napnak… – sóhajtottam. Azért még egyszer Kean felé fordultam.
– Gondolom még találkozunk… – Nyögtem ki nagy nehezen, majd beléptem a kandallóba, hogy a zöld lángok között hazatérjek.

Köszönöm a játékot!