Visszatérés az Artúr trónja hegyhez

Kicsit lehet fura, de most így, itt Esmé társaságában még a kelleténél is öregebbnek érezném magam. Az oka persze prózai, az, hogy neki ez az egész világ új és ezt-azt meg kell mutatnom, el kell magyaráznom, ez pedig olyan, mint amikor még régen a nagyapámmal jártam kirándulni és olykor jártunk ide is. Ezért érzek így. Elintézem a fa kérdését, hogy még időben legyen megoldása a problémának, aztán nekilátok, hogy megszárítsam a ruházatom, míg szinte észre sem veszem a lányt. Nem túl illedelmes dolog, hogy így a magam gondolataiba feledkeztem. - Van még a kannában, önthetsz. - mondom jobb híján, mert kissé zavar, ez a közjáték, már, hogy nem illően viselkedtem az imént vele szemben és valamiféle kis látványossággá lényegültem át, pedig nem szokásom a beszerzett hegeim mutogatni. Nem azért, mert szégyellem, vagy zavarna, hiszen trófeának tartom őket, de nem olyannak, amit nagyon mutogatni akarok, kerülvén a fellengzős viselkedést. - Remélhetőleg sose lesz szükség erre az információra az életedben... erről igyekszem gondoskodni. - próbálom mindezt bátorító mosollyal tálalni, mert látom, hogy Esmé elsápadt. Azt hiszem, nem ő lesz, akinek szabadon és gátlások nélkül mesélhetek el egy-egy szakmai történetet. Lágy lelkét nem szeretném terhelni az eltört állkapcsokról, elszakított vállízületekről, vagy szilánkos térdkalácsokról szóló történetekkel terhelni, amik, ha nem is mindennaposak, de gyakoriak a praxisomban. Nem minden auroréban, nálam viszont igen, mert, ha a helyzet úgy hozza és az előnyösebb, nem riadok vissza mugli módszerek alkalmazásától sem és annak vannak komolyabb fizikai következményei. Mágiával könnyen gyógyítható sérülések, amik viszont arra alkalmasak, hogy harcképtelenné tegyek valakit, ráadásul a pálcám is "tiszta" marad, nem lehet egykönnyen elővenni egy-egy brutálisabb megoldásért, ha valakinek ilyen szándékai lennének. Jogállamban élünk, de egy-egy mocsoknak olykor még túl sok joga is van, valahogy kompenzálni kell... szóval ettől inkább megkímélem Esmét. - Kétségtelenül mázlim volt. - bólintok. - Abban igazad van, hogy akkor nem is tudnál igazán a veszteségről, viszont az túlzás talán, hogy nem lennél itt te sem... a kiállítási támadók szándéka szerencsére nem rád irányult. - maximum traumatizáltabb lenne, de az életébe nem került volna az eset, úgy gondolom. Elvégre a helyszínen ő is padlót fogott volna a gáztól, vagy ha más kollégám van ott, lehet az oldja meg a helyzetet. Ölelése elsőre kissé hirtelen ér, főleg, hogy nincs most rajtam felső, de, végül azért visszaölelek, kicsit megsimogatva a hátát, majd útjára engedem, hogy aztán megszáradt ingem magamra öltsem. - Megegyeztünk. - bólintok, míg a gombokat rögzítem sorra. - Megeszem én a vasszeget is, ha kell, szóval nem, nincs. - kuncogok kicsit, fejemet rázva, mintegy ráerősítendő, hogy nincs allergiám. Asztalhoz ülök és elveszek egy szendvicset s a tányéromra helyezem. - Köszönöm szépen. Igazán kedves, hogy ilyen adagot csináltál. - küldök felé egy mosolyt. - Jó étvágyat. - majd belefogok az evésbe, aztán, az első falat után öntök magamnak én is a teából, hogy egy korttyal öblítsem le a harapni valót. - Gyűjthetünk, ha szeretnél. - bólintok. Annak idején nem foglalatoskodtunk ezzel, varázslat útján is tudtuk a vízellátást biztosítani, így nem volt lényeges sem kút, sem vízgyűjtés biztosítása igazán. Pálcát fogok s nyitom az ablakot, hogy egy megfelelő edényt kiküldjek rajta. - Remélhetőleg a vihar nem fogja felborítani. - majd zárom az ablakot. - Finom a szendvics. - harapok egy újabbat.

~set~

          Miután megtudom, hogy a kancsóban van még tea, boldogan töltök magamnak egy keveset, de aztán mielőtt még meginnám, félreteszem a konyhapultra, hogy bemenjek megnézzem őt. Akkor látom meg a sérüléseit, és miután mesél, teljesen elsápadok. Van, amikor nem éri meg, hogy Mardekárosként elküldtek és el is mentem az iskolából ideje korán. De igazság szerint, ez nem is attól függ, hiszen se hugrásként, se hollóhátasként nem tudtam volna ott maradni. Griffendélesként pedig egyenesen nem is tudom elképzelni magam.
          A következő dolgon viszont meglepődök, és kicsit el is mosolyodom. Nem éppen úgy értetted, amit mondtam, mint ahogy én azt értettem.
          - Nem, félreértesz. Én arra gondoltam, hogy akkor ebben a házban nem lennék. Hiszen, ha a kiállításon nem találkozunk, akkor ide se jövök el, nem?
          Az ölelés ettől függetlenül jár, hiszen többet is megérdemelnél. Az nem a félreértésnek köszönhető, hanem a hősiességnek. Mert nem csak Superman lehet hős, hanem egy hétköznapi ember is. És akárhogy nézzük, még akkor is, ha ez az aurorok dolga, ők hősök. Ahogy a mugliknál azok a rendőrök.
          És úgy érzem, nekem is szükségem van erre az ölelésre. Mostanában nem sok lehetőségem volt ilyen formán kiadni magamból a feszültséget, és ilyen formában is valahol gyengének mutatkozni. Azt hiszem, ha anya megtudná, hogy mit csinálok, kiakadna. De nem érdekel, már nem kell, hogy a szoknyája mellett álljak és várjak a következő történések bekövetkezésére.
          Az asztalhoz megyek, de közben a pultról elveszem a teámat is. Egy jó kis uborkás, szalámis szendvicset veszek először magamhoz. Mikor magam elég teszem az első szendvicset, akkor érzem meg igazán, hogy milyen éhes is vagyok valójában. Rendben, hogy indulás előtt ettem néhány falatot, de azóta sok idő és legfőképp sok gyalogút van a hátam mögött.
          - Ennek örülök. Szerintem nincs olyan szendvicsem, ami ne lenne mentes mindenféle allergiát okozó dologtól. Ha csak a kenyeret veszem alapul, akkor azt hiszem el is mondtam mindent.
          Szerencsére mondjuk vasszög nincs benne, szóval annál csak finomabb lehet az étel. Talán. De mivel mostanában kicsit elhanyagoltam az egyébként se tökéletes főzési tudományom, kicsit elbizonytalanodtam. Abban mondjuk reménykedtem, hogy néhány szendvicset azért meg tudok csinálni.
          Figyelem, ahogy hirtelen megjelenik a látóteremben, aztán leül az asztalhoz. Egy pillanatra elkapom a tekintetem, mert nem tudom észrevette-e ezt a hosszas kíséretet, de mivel auror, szinte biztos vagyok benne. Megköszörülöm a torkom mielőtt megszólalnék.
          - Tehát tölthetek még?
          Megfogom a kancsót, aztán miután lerakom, én is megfogom a szendvicsem. Mielőtt még beleharapnék az első falatba, egy mosoly kíséretében társamra pillantok.
          - Köszönöm. Neked is jó étvágyat!
          Ekkor pedig, mintha egy farkas szállt volna meg, nagyon gyorsan kibontom a szendvicset, és bele is harapok. Csak később jut eszembe, hogy talán nem kéne kapkodnom, így meg is állok egy pillanatra. Rekedtes hangon teszem fel a kérdésem a gyűjtött vízzel kapcsolatban. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan kikerül az udvarra egy tálka, de örülök neki. Még soha nem ittam ennyire tiszta vizet. Még a Roxfortnál is más íze volt mindennek, mint otthon, és így talán itt is az lesz.
          - Örülök neki, hogy ízlik. Kicsit féltem tőle, hogy az elmúlt pár napban kijöttem a gyakorlatból. Tudod, volt, aki főzzön rám, és elkényelmesedtem.
           Bár, az is igaz, hogy anyu már jó ideje elköltözött, és mégis visszajár néha főzni. Olyankor viszont annyit csinált, hogy akár két-három napra is meg volt oldva a főzési gondom. Kicsit túlzásba estem korábban, de akkor nem éreztem más kiutat. Meg kellett történnie, hogy sok más dologra rájöhessek.
          - Esetleg van valami különleges kívánságod a továbbiakkal kapcsolatban? Nézhetjük akár a villámlást, vagy kártyázhatunk a tűz előtt, de akár párnacsatázhatunk is. Mondjuk abban biztos nem tudnálak legyőzni.
          Elmosolyodom, aztán beleharapok megint a szendvicsembe. Nem is tudom, nekem mihez lenne kedvem. Sok dolgot csinálnék, de ezzel a viharral igazából beszorultunk a házikóba.
          És ha mégsem? Varázslók vagyunk, ez pedig csak egy vihar. Ha alkalmaznánk magunkon a lepergető bűbájt, akkor talán nem kéne ide be szorulnunk.
          - És mi lenne, ha kimennénk? Ugyan, hacsak nem ragadunk bele a sárba, akkor nem eshet semmi bajunk. Vagy már nem is vagy annyira kalandvágyó?
          Legalább úgy mosolyodom el, mintha le akarnám győzni, és most készülnék a végső döfésre. Pedig biztos vagyok benne, hogy kettőnk közül én futamodnék meg először. Vagy hát ki tudja. Reginald elég világos volt, mikor azt mondta, hogy később nem akar kimenni. De azt nem mondta, hogy mennyivel később.

- Miután a premissza az volt, hogy amennyiben nem élem túl a háborút, úgy valóban nem. - adom meg feleletem szavaira, elvégre a gondolatkör valahonnan innen indult. - De való igaz, ha ott nem találkozunk, nagyságrendekkel kisebb az esélye, hogy most eljössz ide. Ugyanakkor, ha az ember hisz valamiféle sorsszerűségben, vagy csak megnyugvással tölti el a gondolat, hogy a világ dolgai okkal történnek, akkor azt is mondhatnánk, ha ott nem, akkor máshol kereszteződtek volna az utaink. - teszem hozzá finom mosollyal. Még akkor is, ha nem vagyok olyan alak, aki bármiféle szerencsében, sorsban, jóslatokban, vagy átfogó kozmikus akaratban hisz. Én az emberek szintjén létező szándékokban és indítékokban gondolkodom, nem helyezem ezt egy nagyobb rendszerbe, mert úgy érzem az ember és a világ, amiben él teljesen antagonisztikus viszonyban áll.
Filozofikus merengésemnek véget vet a gesztus, melyet Esmé tesz s amit viszonzok is, a végeredmény egy ölelés. Azt kell mondanom, hogy elsőre furán hat, mert szokatlan már önmagában is, nemhogy még félmeztelenül... de igen, az a tényállás, hogy maximum akkor volt részem hasonló kontaktusban, ha átkaroló fogásból való szabadulást gyakoroltam. Az meg nagyon nem ilyen, mert a másik nem gyengédségből, vagy érzelmi alapon közeledik és annak a célja is merőben más... lehet szomorú, lehet szánalmas, de bizonyos emberi gesztusoktól már egy ideje elszoktam, az én világom más tényezők alkotják. Szóval fura, de mégis jóleső, hogy őt egy röpke ideig karjaimban tarthatom. Végül az éhség szól közbe s hív asztalhoz minket. - Nekem fura ez az allergia dolog eleve, mert az én gyerekkoromban nem volt annyira jelen, hogy ilyesmi létezik, ma meg már lassan minden második csemetének van valami allergiája a jelek szerint... szóval nem is nagyon szoktam ebbe belegondolni igazság szerint. - mondom szavait követően. Ma mindenki érzékeny vagy allergiás valamire, amit a fene akar és bír számon tartani. Hülye archaikus ősbunkónak érzem magam olykor, de az erő, a fizikum, az egészség és életképesség valahol összekapcsolódó fogalmakat képeznek nálam, ami nem jelenti azt, hogy csak a Conan a Barbár egyéneket becsülném, ez távolról sincs így, csupán nehezebb megérteni az ilyen allergiás dolgokat. Vagy a saját öregedésem, ha már itt tartunk, mert nagyon apró jeleit azért érzem tagjaimban, hogy már nem megy száz százalékig minden úgy, ahogy mondjuk tizenöt éve. A férfiak életszakaszai máshogy vannak elrendezve, az öregségtől még messze vagyok, ezt jól tudom, de apró jelek akkor is vannak. Igaz nagyon ritkán és tényleg nagyon kicsik. Meg azért kifelé csak nem látszik annyira, abból ítélve, hogy Esmé tekintete azért csak végigkísér, vagy ahogy egy pillanatra elkapja, pedig szándékosan nem néztem úgy rá, nem adtam jelét annak, hogy tudom: figyelnek. Lehet amúgy is van némi üldözési mániám, meg rutin is, de az embernek feltűnik, ha nem csak úgy bambulnak rá a világba, mint ahogy azt általában a hétköznapi emberek szokták menet közben. - Igen, köszönöm szépen. - bólintok kérdésére, majd lassan nekilátunk a falatozásnak. Jól esik más társaságában, nyugodtan eszegetni, míg azért fél füllel azt is hallom, hogy mi zajlik kint a természetben. De nem arra kell készülni, hogy mikor lesz riasztás, mikor kell ugrani, vagy annak a tudatában, hogy milyen papírmunkát kell majd leadni, a nyomozati anyag alapján milyen kérdést kell megválaszolni... nyugodt és idilli az egész valahol. Megvan a bukolikus bája. - Köszönöm. - biccentek mosolyogva, majd most már tényleg ideje gyomrom apró kordulásraira hallgatni és étkezni. Közben azért Esmé kérésének eleget teszek, ha esővizet szeretne inni, nem fogom akadályozni, sőt, segítem is. - Ha így is van, ennek semmi jele sincs. Igaz, szendvicsekről beszélünk. Félreértés ne essék, nem becsmérlés a célom, csak nyilván adott a különbség egy Wellington bélszínhez képest. - kuncogással zárulnak szavaim, ahogy kissé zavartan veszem észre, hogy túlbeszélek baromsággal egy aránylag banális dolgot. Szép volt Reginald, csak így tovább! - Amit felsoroltál, azok kifejezetten kellemesek, bár a párnacsatáról talán lemondanék. Nem tudom magam úgy elképzelni. - tényleg nem illik a magamról kialakított képembe. Gyerekként sem illett, ami azt illeti. - Nekem az is eszembe jutott, hogy leporolhatnám kissé megkopott zongoratudásom és játszhatnék neked valamit, van egy kivénhedt pianino is a házban. - vetem fel az ötletet, majd a szendvics elfogyasztására koncentrálok. - A kaland és a kockázat nem feltétlenül ugyan az. - ráncolom incselkedő megjegyzésére szemöldököm kicsit. - Nem szívesen tennélek ki olyan viszonyoknak, amiket nem ismersz és amik igen is veszélyesek, márpedig ítéletidőben egy erdős hegyen még nem sok időt töltöttél, úgy gondolom... amikor fákat is kicsavarhat és kidönthet a szél, hogy egy dolgot említsek. - vigyázni szeretnék rá, nem tenném kockára az életét, pláne azért nem, hogy egy kis heccelésre bizonyítási kényszer ébredjen bennem. Nem vagyok már tini, másként gondolkozom. Lehet mágusok vagyunk, de ezt nem szabad túlbecsülni, mint egyébként ezt sokan teszik. A természettel szemben alázatosnak kell lenni. - Emellett persze, ha bátorság próbásat akarsz játszani, nem állok az utadba és partner leszek benne. Valahol el kell kezdeni. - teszem még hozzá, mert nyilván az sem célravezető, ha az ember túl óvatos akar lenni, a vihar ismerete nyilván ott kezdődik, hogy kimegy az ember tapasztalat nélkül és ott tanul, ezt sem feledem el természetesen. Igen, féltem őt, igen, aggódnék érte odakint, mert nem vagyok benne biztos teljes mértékben, hogy egy hirtelen krízis helyzetben jól cselekedne, de ő is felnőtt, van józan döntési képessége, meg tudja ítélni, hogy mit akar bevállalni, akár beláthatatlan mértékű kockázatot is. Ha így dönt, akkor biztos, hogy mellette leszek.

~set~

          Nagyon akartam. Nagyon akartam egy különleges hétvégét. Valamit, ami kiránt a hétköznapok monotonitásából, és pont ezért gondoltam, hogy jó lesz ez a hétvége. Igazam volt. Még a kezdetleges túlságosan is izgatott és majdnem lemondó érzésem ellenére is. Rengeteg kérdés fordult meg a fejemben. Olyanok, hogy biztos fel vagyok-e készülve rá, meg olyan, hogy mit fogok kezdeni egy erdőben. De az első típusú kérdésre a jó válasz az, hogy nem, és pont ez a jó benne. A másodikra pedig az, hogy nem vagyok egyedül, szóval valami tuti történik majd. Bár, előfordul, hogyha egyedül vagyok, akkor is történik valami, de az már más lapra tartozik.
          Elmosolyodom, hiszen valahol mind a kettőnknek igaza van az okfejtésemmel kapcsolatban. De mindig is mondogatom, hogy a múlton rágódni kár, és olyan veszteséget hordoz magában, amit csak a jövőben vehetünk észre. Oké, ez utóbbit csak pár hete teszem hozzá, de azért, mert van tapasztalatom ezzel kapcsolatban. Nem vagyok büszke rá, de tanultam belőle, és soha többé nem akarom átélni. Még akkor se, ha olyan nagyon mélyponton vagyok.
          - Szerintem nem is mindenkinek van allergiája. Willow-tól tudom, hogy néha az allergiára hivatkozva nem kérnek alapanyagokat, de ellentmondanak maguknak. – Egyszer beszélgettem erről, mikor arról érdeklődtem nála, milyen különlegességgel tudnám meglepni szerelmem vacsorára. – Azt mondta, találkozott olyannal, hogy nem ehet kagylót, mert allergiás rá, de osztriga mártást kért a húshoz. Tényleg ennyire hülyék az emberek?
          Amúgy nem értem ezt az ételallergiát. Megértem, hogy valakinek nem működik valamilye megfelelően, de hogy pont ételre legyen allergiás valaki… Én tartom magam ahhoz az állításomhoz, hogy valószínűleg csak hiszti.
          Örülök neki, hogy még feltételezi rólam, hogy milyen jól főzök. Azt hiszem, jobb lesz, ha meg is tartom ebben a tévhitében. Feltéve, ha egy ideig nem kell majd főznöm. Akkor kénytelen leszek elővenni a tudásomat.
          - Hééé! – mondom kicsit felháborodottan, persze folyamatosan mosolyogva. – Hozz ide egy kis húst, és összeütök neked egy Wellington bélszint. Na, majd akkor mondd, hogy nem jól főzök.
          Tény, hogy érdekes lenne, mert még nem sokszor csináltam bélszínt. Ami azt illeti eddigi életem során, nem sok változatosság volt az étkezéseimben. Persze, próbálkoztam hol több, hol kevesebb sikerrel, de mostanában már tényleg elmaradt. A lusta formám.
          Teszek néhány javaslatot a délutáni programra, ha már így beragadtunk ide, de nem igazán gondolom végig az ötleteket. Mondjuk az esetek egy részében nem szoktam előre gondolkodni a következményeken. Ha megtenném, akkor soha semmibe se mennék bele, hanem egy otthonülős koravén öreglány lennék már most.
          - Tudsz zongorázni? – csillannak meg a szemeim. – Olyan jó lenne hallgatni egy kis zenét. Nehezen tudok meglenni nélküle, de persze nem lehetetlen. Talán, ha eléggé leitatsz, akkor még éneklek is neked.
          Elmosolyodom. Nem hiszem, hogy képes lenne annyira leitatni, hogy énekeljek magamtól. Persze egy idő után már van az a mennyiség, szóval még jól is elsülhet a dolog. Nem számomra jól, de legalább jól.
          - Oké, igazad van. Ilyen időben veszélyes lenne kimennem. De ha belegondolok, hogy ennyit még életemben nem töltöttem erdőben, akkor már eljutni idáig is veszélyes rám nézve. Szóval, kösd fel a gatyád!
          És igen, a kaland és a kockázat nem ugyanaz, de egyik a másik nélkül nem tud létezni. Hiszen milyen kaland az, ahol nem kockáztatsz semmit? De igaz ez fordítva is. Vigyázni rám pedig nagyon nehéz, ezt már máskor is bizonyítottam.
          - Bátorság próbásat? Viccelsz? Naná, hogy akarok. De csak aztán, hogy hallottalak zongorázni.
          Befejezem az utolsó szendvicsem majszolását, majd megköszönöm az ételt, és elmosom a tányéromat. Ha Reginald befejezi, akkor az övét is. A többit berakom a hűtőszerűségbe. Jól jön az még később majd. Lassan úgyis elkezd sötétedni. Amennyire be van borulva, és amennyire korán sötétedik még, alig van vissza néhány óránk.
          - Szóval, hol is van az a pianino? – állok meg mosogatás utána mellette.
          Valahol a távolban recsegve kidől egy fa egy villámcsapás következtében. Ennek mi csak nagyon halk neszét halljuk meg, ha egyáltalán meghalljuk. A következményei azonban beláthatatlanok is lehetnek, hiszen olyan eseménysorozatot indít meg, amiről egyelőre fogalmunk sincs.

Alapvetően a munkahelyen kialakított emberi kapcsolataimmal nincs gondom. Elvagyok a többiekkel és nem mondanám rossz hangulatúnak a velük töltött napjaimat, ugyanakkor leginkább bajtársi viszony dominál a leginkább. Az pedig egyfajta speciális barátság, plusz tartalmakkal és hiányosságokkal egyaránt. Azonban valamiért ennél többre is vágyom, arra pedig rá kellett jönnöm, hogy elenyészően kicsiny azoknak a köre, akikkel a munkahelyen kívül tartom a kapcsolatot. Esmé viszont ezek között kiemelten fontossá vált valahogy az utóbbi időkben. Lehet azért, mert lendülete, bájos személyisége tud sodorni magával és én is máshogy érzem magam a közelében? Lehet, talán most, hogy egy közös kis kalandban veszünk részt, ahol remélhetőleg senkit sem akarnak elrabolni vagy károsítani testi épségét, ez kiderül, vagy jobban elmélyül, ki tudja... annyi lehetőség van és annyi minden történhet.
Még olyan szürreális dolgok is, hogy míg az ingem szárad, addig az asztalnál ülve szendvicsezés közben az étel allergiáról tárgyalunk. - Mondják, hogy aki hülye, az haljon meg, én szeretem ezt kicsit szofisztikáltabban megfogalmazni: nem fetétlenül találok kivetnivalót a szociál-darwinizmus gondolkodásában, ami a természetes szelekciót alkalmazza az emberi társadalomra is bizonyos tekintetben. - azt hiszem sikerült nagyobb perspektívát felrajzolnom a kelleténél, de ha már belemásztam, ki is keveredek belőle. - Félreértés ne essék, nem becsülök le senkit és semmit, de bizonyos tekintetben egy erő-kultúrában tengetem a napjaimat, mint auror. A fizikális-, szellemi-, vagy lelki erő, nem is beszélve a mágiáról, ezen a pályán kimondottan nagy respektusnak örvend és én is hajlamos vagyok talán túlbecsülni ezeket... - teszem hozzá mosolyogva. - De azt hiszem gondolatban kicsit túlkombináltam az allergia és a gyengeségek témakörét. Szóval, ami a kagylót illeti, lehet, hogy az illető tudta, hogy az a mártás csak úgy van ízesítve, manapság több élelmiszer inkább nyomokban vagy egyáltalán nem tartalmazza azt, ami rá van írva. - mondom és zárom egyben gondolataimat az ételérzékenységet illetően, bár egy megállapítás még kicsúszik az ajkaimon. - Az emberek pedig általában tényleg hülyék tudnak lenni. Magamat sem sorolnám a kivételek közé bizonyos pillanatokban. - mosolyodom el finoman, majd picit azért cukkolom a lányt. Nagy ízleteset készített, nincsenek kétségeim háziasszonyi kvalitásai felől. - Mindjárt veszem a kalapom és megyek vadászni... de akkor nincs sírás, ha a verandán őzet nyúzok! - megyek bele a játékba, mert a lányt olyan galamblelkűnek ismerem, hogy biztos bánná azt az őzet, főleg, ha látnia kéne a dolgot... azt inkább nem mondom el, hogy a szükség már vitt rá vadászatra itt a hegyen, ami persze azt jelenti, hogy nem sportból, hanem megélhetési célból mentem cserkészni és húst szerezni. Vagyis mentünk. - De szerintem beérem azzal, ha máskor bizonyítod, milyen remekbe szabott háziasszony is tudsz lenni. - kacsintok rá könnyedén, majd lassan a végére érünk a tízórainak, vagy inkább uzsonnának... akárhogy is, a nap további részének eltöltését nem árt átbeszélni. - A neveltetésem része volt, hogy zenélni tanuljak. Legalábbis egy pontig csinálhattam. A húgom szintúgy. - mesélek kicsit. - Leitatni? Na de miket feltételez rólam a kisasszony? - mímelek úriemberes felháborodást és berzenkedést, de tekintetem játékosan csillan. - Nyugodt lehetsz, nem szoktam hagyni, hogy lecsússzon. - jegyzem meg higgadt hangon, nyugtázva, hogy feltett szándéka veszélybe keverni magát. - Jó, rendben. - bólintok szavaira, majd megyek és segítek neki a mosogatásban. - A nappalinak nevezhető térben. - biccentek a megfelelő irányba. - Egy pillanat türelmet... - ellépek a kandallóhoz a megszáradt ingemért, amit magamra öltök s a hangszer felé tartva össze is gombolom azt. - Helyezd kényelembe magad. - intek a kanapé felé egy mosoly kíséretében, míg én leülök a hangszer elé s felhajtom annak fedelét. - Gondolnád, hogy megboldogult tinédzser koromban azzal az ötlettel sokkoltam a szüleimet, hogy zenész leszek? - fordulok felé s szemeimben a múlt huncut fénye megcsillan kicsit. - Na nem hangverseny zongorista, majd meghallod, hogy milyen. - futtatom végig ujjaim a billentyűk felületén, egyelőre nem nyomva le őket s kicsit átmozgatom azokat, mármint az ujjaim. - Persze azt sem élvezték, hogy tizennégy évesen olyan akartam lenni, mint Graham Bonnet, úgy fésültem a hajam, volt egy pilóta napszemüvegem mint neki és fehér zakóm, a fekete inget meg felül nem gomboltam össze rendesen. Legalább egy hétig nem vacsorázhattam a családdal. - nevetem el magam az emlékek hatására és egyszerre érzem magam öregnek, mert 1979 nagyon nem most volt, másrészt egy kicsit újra fiatalnak. - Szóval most utazunk kicsit az időben, vissza húsz évet. - konferálom picit a dalt, majd elkezdem a klimpírozást. Nem szokványosan szól abból a szempontból, hogy egy teljes zenekarra írt szám zongorára transzponálása, így az intro és refrén témákban szépen követem a kissé staccato-s ritmusképletet, de a verzék énekdallamát szépen lekövetem a billentyűkön s a magam kissé rekedtes hangján dudorászok is mellé halkan. Legalább ebben picit passzol Bonnet-hez, mármint a nyers mivoltával. Akárhogy is, szépen eljátszom Esmének a régi dalt, miközben jönnek az emlékek, régi érzések, kis időutazást tartok és a saját elmémben is körtúrát egyszersmind, kiélvezve a keserédes nosztalgia pillanatait. Nagyjából három percig újra az a tizennégy éves srác vagyok, akit vonz a zene és az ahhoz kapcsolódó izgalmak, de ott van az a hivatás is, amit már egy ideje kiválasztott magának és az életkorra jellemző bizonytalansággal ingadozik a kettő között, aki a Roxfort folyosóin arról vitatkozott egy punk lánnyal (aki azóta már tanárnő ott), hogy az ő "friss" zenei világa, vagy a már hagyományossá váló hard rock a jobb és egyébként is melyik a hitelesebb... Olyannyira más idők voltak és mégis hasonlóak: más zenék, más normák, de hasonlóan egy háború árnyékaival is számolni kellett, csak akkor egy évre voltunka  vége előtt, most pedig fordítva. Belekóstolhattam abba, hogy milyen a diszkrimináció, milyen, ha "sárvérű" az ember fia s ez az egész segített eldönteni: nem zenélni fogok. A zene megmaradt szenvedélynek, a lázadás eszközének és emlékének, lázadás a szüleim rosszallása ellen, lázadás a korszellem ellen, a megbélyegzés hatására. Nem lettem punk ezekhez, nekem elég volt a Purple, a Zeppelin, a Uriah Heep, vagy a most elővett Rainbow ahhoz, hogy ezt megtegyem, a Sabbathról és a Priestről nem is beszélve... még mindig megvannak az albumok, bár, az évek során, ahogy megértem, a komolyzenei hangversenyekkel kell már a polcon osztozniuk. Akárhogy is, végül csak befejezem a dalt, majd Esmé felé fordulok s a mai nap viselt magabiztosságom most nincs sehol, már-már szégyenlősen kérdezem. - Na, hogy tetszett?

~set~

          Kuncogok kicsit, aminek következtében majdnem félre is nyelem a falatot, ami még nem teljesen csúszott le a torkomon. Szerencsére egy kis köhögés után már minden rendben lesz. Ha van még egy kis szerencsém akkor sikerül feltűnésmentesen túlesnem rajta. Az viszont igaz, hogy vannak néhányan, akik megérdemelnék, hogy az élet jól móresre tanítsa őket. Talán nagyon elkényelmesedtünk mi is, és ezért óvatlanok lettünk. Ki tudja hányszor fog még ez bekövetkezni, ezért jó felkészülni rá.
          Van egy olyan érzésem, hogy el fog jönni az az idő, talán már az én életemben, mikor a varázstalanok egy olyan háborúba kezdenek bele, ami veszélyes lesz ránk nézve is. Aminek pedig valószínűleg az lesz a következménye, hogy mi húzzuk ki a pácból őket és ezért meg kell szüntetni a Nemzetközi Titokvédelmi Egyezményt. Sóhajtok egyet. Ez még hatalmasabb katasztrófával is fenyegethet, mint amekkorát Tudjukki jelentett.
          - Tudod, ha ez a túlkombinálás megmenti az életed, akkor semmi gond vele, de most tényleg csak egy ételallergiáról beszélünk – kuncogok. – Mindenesetre igazad lehet. Ki tudja mi mindent tartalmaz valójában egy étel. Kivéve persze azokat, amiket saját kezünkkel készítünk el.
          Első pillanatban elámulok ezen a bátor önkritikán, de aztán rájövök, hogy igaza van. Az emberek tényleg tudnak hülyék lenni, és ez alól én se vagyok kivétel. Sőt, mostanában nagyon sok hülyeséget követtem el, és nem csak az öngyilkossági kísérletemre gondolok.
          Kicsit aggódva nézek. No nem azért, mert meglep a vadászat ténye, főleg azért, mert a háború alatt biztos, hogy kellett neki, ha kellett valami táplálót enniük az itt lévőnek, de egy nyúzást… Nem azt biztos nem tudnék végignézni. Még a hideg is kiráz a gondolattól. De persze mondom ezt úgy, hogy még nem kényszerültem rá. Ha valaha ez bekövetkezne, akkor kénytelen lennék akár megcsinálni is.
          - Tudod, most már nem is kérek húst soha többé, ahogy így végiggondoltam, mi lenne, ha elküldenélek vadászni. Szóval, örülök neki, hogy beéred vele.
          De jó lehet annak, aki zenét tanul. Lehet nekem is el kéne járnom mondjuk hárfázni a nyári szünetben. A suli mellett kevesebb időm lenne, de a nyár pont jó, hogy az alapokat megtanuljam. Aztán majd eldöntöm, hogy akarom-e továbbra is tanulni.
          Sandítva nézek rá, de aztán elengedem a felháborodást. Látom rajta, hogy nem gondolja komolyan. De érdekes azt mondani, hogy kisasszony lennék. Bizonyos szempontból valóban, hiszen a korom meg van hozzá, de néha egyáltalán nem viselkedek kisasszonyként. De azért igyekszem, hiszen a megfelelő neveltetést megkaptam hozzá. Az már más kérdés, hogy néha nem bújik ki az a bizonyos szög a zsákból.
          Szerencsére gyorsan végzünk a mosogatással és a pakolással, így kifelé tartva a konyhából, az utasításnak megfelelően kényelembe helyezem magam a kanapén. Elfoglalom az egyik sarkot úgy, hogy megtámasszam a hátam, a lábam pedig magamhoz húzom, megtámasztom rajta az állam. Még egy párnát is magamhoz veszek.
          - Komolyan? Nem is gondoltam – kicsit kacagni kezdek, annak ellenére, hogy fogalmam sincs ki az a Graham Bonnet és hogyan nézett ki. – A szüleid persze gutaütést kaptak gondolom. Nem meglepő, a legtöbb szülő szeretné, ha ’rendes’ munkája lenne az embernek. De hát hol marad akkor az a rész, amit úgy hívunk szabad választás. Hiszen normális esetben ezzel foglalkozunk majd nagyon, nagyon sokáig. Akkor miért olyan dolgot csináljak, amit nem akarok?
          Szerintem zenésznek is remek lenne. Persze, ahogy megismertem őt, hosszú távon nem tudta volna csinálni. Ahhoz sokkal nagyobb az elhivatottsága a szakmája iránt. Gyanítom ez mindenképpen így alakult volna, akármi is történik.
          - Akármilyen zongorista is van, csak jobb lehetsz nálam., szóval nem kell mitől aggódnod. Bot fülem van.
          Ez azért nem teljesen igaz, de valóban nem annyira tökéletes, és ezért fordultam inkább a művészet olyan ága felé, amiben tényleg képes vagyok maradandót alkotni. Mikor felcsendülnek az első hangok, lehunyom a szemem és kicsit oldalra döntve pihentetem a háttámlán. Nagyon jól ellazít. Érzem, ahogy egy kicsit elkezd kimászni belőlem a feszültség. Bár a dalt és a dallamot sem ismerem, mégis olyan magával ragadó, energikus és gyöngéd. Miután vége lesz, egy pillanatig még hagyom, hogy ott lógjanak a hangjegyek közöttünk a levegőben, aztán a kérdés után kinyitom a szemem.
          - Csodálatos volt. Bár nem ismerem ezt a dalt, mégis éreztem mindent, amit képvisel, és az érzéseket, amik belőled áradnak. Játszol nekem még egyet? – mosolyodok el, remélem elég hatásosan.

- Ó, életveszélyben kevésbé gondolja túl az ember a dolgokat, olyankor a legjobb, ha ösztönösen cselekszik az ember az edzés és kiképzés építette rutinra hagyatkozva. Már, az én esetemben. - mondom, hiszen ilyen tekintetben más a hátterünk és más lenne egy-egy szituációra adott reakciónk. Amihez másnak gondolkodni kell egy harci szituációban, az nekem zsigerből megy és teszem a dolgom. Évek gyakorlata és tanulása csatornázta be az elmémbe a különböző információkat, például, hogy mihez kezdjek egy késes támadóval... mondjuk az étel allergia nincs ezek között és nem is nagyon gondolok vele. - Az is csak abban az esetben, ha ellenőrzött alapanyagokat vásárolunk össze. Ami nálam mondjuk jellemző, mert nem vágyom rá, hogy egy szép reggelen a pirítósomra kent foghagymában legyen mondjuk a halálos méreg. - hátrány, hogy némi üldözési mániára is szert tettem az évek alatt. Például a mérgezésre valamiért mindig is gyanakodtam, meg az utcán is állandóan kihasználom a megfelelő fókuszálás nyújtotta extra periférikus látást, amit az őrség ellátáshoz tanítanak. Emiatt majdnem nekimentem egyszer egy lámpaoszlopnak, de ha valami gyanúsat láttam a szeme sarkában... ami végül csak egy hajléktalan volt. Nevetnem kell magamon. - Na, azt hiszem, ez az, amit étel ügyben túlkombinálok. - jelentem ki, Esmé pedig talán azt is megérti, hogy azáltal, hogy az általa készített szendvicset kérdés nélkül elfogyasztottam, kifejeztem, hogy megbízom ám benne. Hülye vagyok? Kétségtelen. Már azért is, mert egy városi, szelídebb lelkivilágú leányzónak halott állatokról és nyúzásról beszélek. A jelek szerint Esmé közelében hajalmos felmondani az agyam az átgondolt működést. Remek... - Soha többé? Ez azért elég erős kijelentés... de azt tudom ajánlani ezek után, hogy soha ne menj olyan hely közelébe, ahol húst dolgoznak fel és ne is gondolj rá... - a magam részéről, én megbékéltem ezekkel a dolgokkal, különösen, hogy frissen végzett aurorként egyszer egy mugli vágóhídra kellett követnem valakit, akit üldöztem. Nos, maradjunk a annyiban, hogy érdekes élmény volt. Akkor egy hétig legalább én is olaszos menüre álltam át, abból is inkább a hús nélküli tésztaételek fogyasztására, mert amit ott láttam, és az a szag... naponta többször zuhanyoztam és mostam a hajam egy fél hétig, mert annyira nem ment ki az orromból... komolyan, brutálisabb, mint az emberi tetemek. Megrázom kicsit a fejem, elűzve a kósza gondolatokat és inkább a jelenre koncentrálok, meg az összehasonlíthatatlanul kellemesebb helyzetre. Bár mókából némi tettetett felháborodás belefér a leitatás kapcsán. Mondjuk tényleg nem fordulna meg a fejemben ilyesmi. Végül rendet rakunk magunk után és jöhet, amit megígértem Esmének, bár azért kicsit mesélek mellé. - Komolyan. - bólogatok somolyogva. - Lehet hihetetlen, de mindig is jó érzékem volt a sokkolásukhoz, vagyis a lázadáshoz... annak köszönhető, hogy most itt vagyok és nem mondjuk a mugli hadseregben amiért áldanám a sorsot, mert addig sem vagyok társadalmi állásomnak megfelelő lóarcú feleségem közelében. - festek karikírozott képet az egészről, de azért van benne valóságtartalom. Szegény Alessandra sem tudom, hogy bírja a nyomásukat... - A legtöbb szülő normális foglalkozást szeretne igen, a társadalom csúcsán élők pedig még több elvárást tudnak támasztani és lényegesen szűkebb mozgásteret engednek, mert a státusz fenntartásához kötődő karriermodellek alkalmazását várják el. Na, a varázsvilág kiutat jelentett ebből. - magyarázok tovább türelmesen. - Bár, azt hiszem ha muglinak születek én is, akkor is megoldottam valahogy, elvégre '80-ban, tizenöt évesen sikeresen elszöktem a doningtoni fesztiválra, hogy lássam a kedvenceim élőben. - libbentek fel még egy epizódot a múltamból, hogy a lány kicsit a komolyság mögé láthasson, ami egyébként uralkodik rajtam. - Bot semmiképpen, attól sokkal csinosabb a formája. - küldök még felé egy mosolyt, majd játszani kezdek, míg elrévedek a gondolataimban és emlékeimben kicsit. Kétségtelen, hogy mára kevés maradt a tinédzser Reginaldból, ezért pedig leginkább az akadémia a felelős. Ott az első évben megértettem és megtapasztaltam, hogy olyan hozzáállással nem fogom tudni elérni, amit akarok és bizonyos dolgokat le kell vetkőznöm. Nem tagadtam meg semmit, a múltamat sem, azt sem mondanám, hogy magam mögött hagytam volna, mert részemnek és fontosnak tartom mai napig mindazt a szép, színes "álomvilágot" ami akkoriban az enyém volt. - Köszönöm, örülök, ha tetszett. - arcomra apró pír szökik az elismerő szavak hatására, amiket tőle kapok. - Egyszer talán majd megmutatom egy-két albumuk. - teszem még hozzá, majd a kérésére bólintok. - Miért is ne? - azért picit elgondolkozom, hogy mit vegyek elő, mert továbbra sem szeretnék a klasszikus zenei műveltségből meríteni. - A következő abból a dalból lesz, ami miatt végül a szüleim nem akarták, hogy zongorázni tanuljak. - a pianino természetesen egy mágikus darab, így állítok rajta picit, hogy most egy orgona hangján szólaljon meg, helyesebben egy olyan Hammond orgona hangján... - Ugyanis a kastély kápolnájába bekuncsorogtam magam a kántornál és az orgonán elkezdtem játszani ezt... - kezdek bele a Deep Purple dal orgonakíséretébe. Az első egy-két perces intro szakaszt sikeresen el is játszom belőle, majd hirtelen megállok. - Hallottad? - fordulok a lány felé és nem, nem az orgonára célzok, hanem a széltől eltérő süvítésre és arra a nagyobb roppanásra, amit az imént hallottam. Felpattanok a hangszer mellől és az ablak felé pillantok. - Esmé, azt hiszem, hogy van némi gond... - fejemben elkezdenek száguldozni a gondolatok. - És tűz. merthogy a villámcsapás, még az eső ellenére is lángra tudott lobbantani egyet, ahogy a nagy energiától lángra lobbant a kidőlt fa, az, a szárazabban maradt aljnövényzetet és gallyakat, ágakat, maradék avart gyújtotta fel, most pedig a fekete ég alsó kontrasztjaként vörösen izzik a vadon,
 a sistergő-süvítő hangot pedig az eső és a lángok találkozása adja. Sajnos a víz most nem elég erős, hogy elnyomja. -
 Gyorsan kell cselekedni, el kell szigetelni a házat a tűztől. - lépek hozzá és ecsetelem nagy vonalakban a tennivalót.
- Számíthatok a segítségedre? - nézek szép szemeibe, majd, ha igent mond, leakasztok két hosszú, viharkabátot az egyik szögről, az egyiket megkapja. - Van egy patak, amit egy kis gát terel el a ház felől.
 A gátat kell megbontanunk és a víz kordont fog képezni a tűz ellenében. - ecsetelem tervem, ha beleegyezett, hogy csatlakozik, majd nyitom az ajtót, hogy a szeles ítéletidőbe kiléphessünk.

~set~

          Ritkán fordul az elő, mikor azt mondom, érdemes volt egy emberrel találkozni és két szónál többet váltani egymással. Nem szó szerint értendő a két szó, természetesen, de az igaz, hogy mondjuk egy öt perces beszélgetésből már kiderül, hogy ki, milyen ember. Nagyjából. Mert megismerni valakit egy élet is kevés lenne, de műveltsége és a neveltetése könnyen leszűrhető már ennyi idő alatt is. És most nagyon úgy érzem, hogy sokat vesztenék, ha nem ismerném Reginaldot.
          Kicsit furán nézek a társamra. Ez már tényleg paranoia, hiszen munkában maximum viccből tehetnének bármilyen mérget az ételébe, egyébként pedig nem hiszem, hogy enne. Mondjuk így leülne egy gyanúsítottal enni, mint ahogy most mi is.
          - Amúgy se gondoltam, hogy ilyen helyek közelébe mennék, de ha már így felhívtad rá a figyelmem, akkor biztos vagyok benne, hogy nem megyek semmi hasonló helyre. Piacra is csak azért, mert muszáj valahonnan beszereznem a husit.
          Mondjuk így is több zöldséget eszek, mint húst, de azért nem tudnám elképzelni, hogy vegetáriánus vagy vegán legyek. Viszont valami jár beszélgető partnerem eszében, mert most kicsit elgondolkodott. De tényleg csak egy pillanatra.
          Aztán mosolyogva hallgatom, ahogy a családja megőrjítéséről beszél. A szüleimnek talán szerencséjük van, hogy én valamennyire nyugodt természet voltam. És még most is valamennyire. Aztán persze elnevetem magam immáron letagadhatatlanul.
          - Lóarcú? Komolyan így jellemeznéd a leendőbelidet, akit kinéztek neked a szüleid? És te vagy az egyetlen különleges személy, vagy a húgod is örökölte a mágiát?
          Mindenképpen várom már a találkozást vele. Jó lenne kicsit pletykálni, és megismerni új embereket. Plusz, ha hasonlít Reginaldra, akkor biztos vagyok benne, hogy tőle is olyan sokat fogok tanulni, mint a bátyjától.
          Persze a zene hamar elfeledteti velem ezeket a gondolatokat, és nem is bánom annyira. Jobb így kikapcsolódni, mint másként esetleg sokat olvasva. Mármint mind a kettőnek meg van a maga bája, de a zene hallgatása másként lazít el, mint az olvasás. Az utóbbi általában inspirál is, ezért ha van egy jó jelenet vagy a könyvhöz kapcsolódó kép a fejemben, akkor azt le is kel mindjárt rajzolni.
          - Hogy is hívják a húgodat?
          Eddig ha jól emlékszem akkor nem esett szó róla, és nem akarok úgy hivatkozni rá, mint a húga, vagy Regi tesója. Ha most nem is árulja el, legalább akkor mikor összetalálkozunk majd. A dallam nyomán pedig a dicséret jogos. Tényleg szépen játszik, nem hallottam, hogy félreütött volna. Mondjuk úgy nem is biztos, hogy meghallottam volna, ha nem ismerem a dallamot. De még ha ismertem is volna, akkor sem biztos, hogy meg tudnám mondani. Nincs olyan jó zenei érzékem és hallásom, hogy egy ilyet kibökjek.
          Érdeklődve figyelem a történéseket, ahogy előveszi a pálcáját és valamit csinál a zongorával. Fogalmam sincs mi az, de mivel sok változást nem látok rajta, biztos nem is annyira fontos. Talán csak mágikus úton hangolja be. Aztán kezdődik a következő dal is. Lehunyom a szemem, de ezúttal nem vagyok olyan nyugodt. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért nem, de valami zavar. Biztos nem az, hogy ezt a dalt sem ismerem, ahogy a korábbiakat sem. Ez valami más. Ez a női ösztönből jön.
          Nem csak én érzem meg, hanem a pianinonál ülő társam is, mert alig pár pillanat után (legalábbis nekem csak pillanatnak tűnt) elnémul. A tekintetemmel követem társam mozgását így élesben látom, ahogy elborzad a látványtól. Nem tudom mi lehet az, de valami nagyon nem jó. És ezt az is megerősíti, ahogy felém fordul.
          - Mi a baj?
          Tűz van? felpattanok én is, aztán alaposan megnézem magamnak a kinti látómezőt. Az pont olyan, mintha egy festményen kettőbe szedték volna a vásznat. A felső részen az ég szürkés szinte már fekete színt ölt, míg az alsón, ott a vörösben izzó fák sora, az erdő. Kész, teljesen elönt a pánik, bár nem tudom megmondani miért. Egy tapasztalt auror van mellettem, és a legrosszabb esetben hoppanálni is tudunk.
          A pillanatnyi kétségbeesésem után azonban Regi felé fordulok, és határozottan bólintok egyet a kérdésére. Segítek neki. Mindent meg kell tennünk azért, hogy a ház megmaradjon, hiszen ez az öröksége, az emlékei. Nem veszhetnek el. Felugrok a helyemről, és gyorsan felkapom a cipőmet, majd a pulóveremet.
          - Mondd, merre menjek? Mit csináljak pontosan?
          Most nincs időm azzal foglalkozni, hogy van-e tapasztalatom az erdővel kapcsolatban, ahogy arra sincs, hogy elgondolkodjak, milyen idő van kinn. Ezek most mind másodlagos dologgá változnak, a legfontosabb, hogy megtegyünk mindent annak érdekében, hogy az erdőben élő állatokat is megvédjük. Egyszer talán valahogy valamilyen módon eljut majd ez a hír a mindenhova és remélem akkor hálásak lesznek.
          Elveszem tőle az egyik viharkabátot, majd elsőként lépek ki a szeles időben. Az szinte azonnal lerántja a fejemről a kabát kapucniját. Mivel fogalmam sincs, hogy merre van ez a patak, megvárom, amíg kilép ő is a faházból, aztán utána eredek. Ebben a szélben és viharban meg sem kísérlek beszélni hozzá, mert tudom, hogy felesleges lenne. Nem hallana belőle semmit. Egyébként is, nem árt az útra figyelnem, különben hamar kitörhetem a bokám. Ami a csúszós, sáros úton egyébként is könnyebb, mint az eső előtt, amilyen volt.
          - Messze van az a patak? – megpróbálom mégis túlkiabálni a szelet. – És ha nem válik be ez a terv?
          Mert hát nem árt felkészülni minden eshetőségre. Kalandot akartam? Hát most meg kaptam. És ez a kis apró gondolat elég is ahhoz, hogy megcsússzak a sárban és fenékre üljek. Szerencsére nem történik semmi azon túl, hogy tiszta koszos leszek és nem hoztam magammal váltóruhát csak egy rövidnadrágot, amit pizsamának szántam. Remek.

- Pedig a piac nem rossz, csak az ügyes zsebesekre érdemes vigyázni. - teszem hozzá kicsit vidámabban, de van egy olyan érzésem, hogy korábbi, mérgezéssel kapcsolatos eszmefuttatásom a lány annyira nem érezte át, vagy értette meg. Nem hibáztatom, olykor korholom is magam, hogy túlzásba viszem, de ha az ember minimum egy évtizedet szolgál és azalatt hűvösre rak pár embert, akik netán kitörtek, vagy máshogy szabadultak, nos... jobb, ha óvatos.
Persze az embernek a családjával is óvatosnak kell lennie, még ha más okokból is, de most ezt is kicsit kiemelem Esmé számára, amikor ez a téma kerül elő. - A beltenyészet csodái. - vonom meg kuncogva a vállam. - De kinézhetnek akárkit, erről egyedül én döntök és biztosra mondom, hogy senkiből nem kérek, akit ők ismernek. - nézek kicsit mélyebben Esmé szemeibe. - Ez az én dolgom... mellesleg nagyon nem is erőltetnék meg maguk, félve, hogy a lány előtt lejáratom a családom azzal, hogy én ilyen "fura" vagyok. - rázom meg a fejem annak jeleként, hogy mennyire unalmassá vált számomra a nóta, amit évtizedek óta fújnak a fülembe, valahányszor találkozunk. "Térjek észhez, keressek mugli foglalkozást rangomhoz illőt, még nem késő, aztán vegyem el mondjuk Suffolkék egyik,- bájosnak nem nevezhető-, lányát" még mit nem... - Ő nem, csak én. Talán ez zavarja is egy kicsit, ahogy az se jó, hogy egyedül van a nyomás célkeresztjében. - de vannak dolgok, amikkel nem sokat tudok kezdeni. A beszélgetés ezen szakaszát végül az zárja, hogy zenélni kezdek és kicsit átadom magam ennek. - Alessandrának. - felelek, mikor vége a dalnak, majd végül újat kezdenék, de... a természet közbeszól, amit mind a ketten észlelünk. Szóval a kikapcsolódás gondolatát egy időre félre kell tennünk, mert a jelek szerint nem túl rózsás a helyzet. Simán el is menekülhetnénk, megvan rá a lehetőség, de... egyikünk sem az az alkat, aki csak úgy megfutamodna. Legalábbis én így gondolom. Persze a természet és az elemek erői koránt sem komolytalan dolgok, de szerintem van még esély. Kell, hogy legyen. Esmé kérdésére megkapta a választ, amikor ő is kinézett az ablakon, de én már a küzdőszellem jegyében agyalok a folytatáson. Örömmel tölt el, hogy segíteni fog nekem. - Köszönöm. - jelzem ezt szóban is, de több időt most nem vesztegetek, amikor minden pillanat fontos lehet. - Kövess, út közben pedig megkapod a megfelelő utasításokat. - azt nem akarom mondani, hogy még én sem tudom teljesen, hogy mik lesznek ezek, mert bár van egy terv a fejemben, azt nem tudom, hogy a végrehajtásnál pontosan mennyire is kell majd a lány segítsége. Ez ott fog kiderülni. Kiosztom neki a kabátot, én is magamra rántok egyet s már a házon kívül vagyunk, hogy tempósan közelítsük meg a helyet. - Annyira nem! - kiabálom a választ kérdésére, amikor az időjárás erre lehetőséget ad. - Akkor dehoppanálunk! - mondom ki a kézenfekvőt. - De működni fog! - pillantok rá egy kicsit, tekintetemben elszántsággal és bátorítással. Nehéz a terep, a vihar nem könnyíti meg a dolgot, így szenvedős a haladás, Esmé pedig elvágódik, mire én is megállok. - Jól vagy?! - kérdem, míg gyorsan felsegítem, bár a mutatványban nekem is egyensúlyozni kell. Ha semmi gond, akkor folytatjuk az utat a gátig, ami tényleg nincs messze. Itt már kellő közelségben tombolnak a lángok, gomolyog a füst és komoly hőhullámok is vannak. Egy gyökerekkel kellően átszőtt placcon állok meg. Ez segíteni fog neki talpon maradni. - Most itt maradsz! - fordulok Esmé felé. - Az lesz a dolgod, hogy a lángokat tartsd kordában vízsugárral, amik a gát felé és majd felém törnek! Rendben?! - a vihar miatt kénytelen vagyok folyamatosan emelt hangon beszélni, de a lány minden bizonnyal megértette a feladatot. Nekem közelebb kell kerülni, meg a füstről gondoskodni. Így, ha az eligazítás elégséges volt, én nekiindulok óvatos, kimért tempómban, pálcám előhúzva és egy állandó léghullámot idézek, ami tisztítja előlem a füstöt. Így a lángokról Esmének kell gondoskodni, rajta múlik, hogy ne égjek meg, hiszen az én varázslatom sajnos erősíti azokat. Akárhogy is, a kevésbé lángoló haraszton gyorsan kelek át, a nyaldosó lángokat kerülgetve, most nem gondolok csúszással és semmivel, csak török előre, mint a kiképzőpályán, amíg egy megfelelő pontot el nem érek. Kevésbé kapok levegőt a tűz és a füst miatt, de nem életveszélyes mértékben és az edzettségem meg vas akaratom segít ezt leküzdeni. Innen jobban látom a gátat és a két fa tartópillért, amit innen tudok jól megcélozni. Felküzdöm magam egy kissé magasabban lévő sziklára, amit a patak rakhatott le itt emberemlékezet előtt egykori medrében, majd innen robbantom ki egy-egy átokkal a két tartó pontot, hogy a gát megroskadjon a víz terhe alatt, majd az utat követeljen magának régi medrébe és a szikla körül szaladjon tova, kioltva a maradék lángokat, egyúttal elvágva a menedékházat is a tűztől. Többet nem tehetünk. Végül Esmé mellé hoppanálok, mert a sziklán félő, hogy a patak előbb-utóbb módot talál, hogy elsodorjon.

~set~

          A baj mindig utat tör magának, és ha mégsem lenne így, akkor mi keressük a bajt. Egyik választás sem jó, mondhatni mind a kettő baromi pocsék, de ez van olyankor, mikor olyannal játszunk, amit nem értünk. A vihar és a tűz természete pedig pont olyan, amit akárki is próbál tanulmányozni, nem lehet megjósolni a következményeit. Nem is értem az olyan varázslatokat, amik képesek ilyen borzalmak létrehozására. Az egy dolog, hogy valaki a saját életével játszik, de miért kell másokéval is?
          - Óh, értem már – válaszolom az elit családok működési elveire. – De én örülök neki, hogy a varázsvilágot választottad, és szerintem vannak még így egy páran.
          Egy normális családban nem szabadna beleszólni a párválasztásba, és tudom, hogy az elit rétegnél, mint ami nálunk is az aranyvérűeké a pedigré megtartásához kénytelenek lassan a saját családjából választani párokat maguknak az emberek, ez akkor sem normális.
          - Nem is vagy fura. Szerintem inkább ők a furák. De ez talán abból is fakad, hogy én nem értem meg annyira ezeket a szokásokat. Kívülálló vagyok akárhogy nézzük.
          Aztán elmerülök a zenébe. Olyan mélyre ránt, mintha egy gödörben lennék, és soha nem akarnék kikecmeregni ebből a gödörből. Mert itt most jó helyem van. Biztonságos, meleg. A zene szerető karjai körülölelnek.
          - Szép neve van. A szüleid kivételesen tehetségesek a névválasztásban.
          Mintha egy felsőbb erő, sors, Merlin vagy akinek akarjuk hívni, nem akarná, hogy békességben töltsük el az időnket. A vihar után most egy tűz is fenyegetni kezdett. Az erdő tán hiányolja a háborút, hogy most kihívások elé állít minket? Nincs időnk ezen gondolkodni, gyorsan felkapom a ruháimat és indulás. Még az sem állít meg, mikor elesek. Az csak sár, a ruhám bemocskolásánál sokkal többet veszthetünk, ha itt leragadunk.
          - Igen, jól vagyok – mondom, miközben megfogom a felém nyújtott kezet.
          Azt már tudom, hogy az erdei séták vihar idején nem lesz éppen a kedvenc elfoglaltságom része. De majd jövünk akkor, mikor nincs vihar. Mert ennek ellenére szeretnék máskor is eljönni ide. Innentől sokkal jobban odafigyelek a terepre és sikeresen meg is érkezek oda, ahol megállunk. Ez a hely már nagyon közel van a tűzhöz. Úgy tűnik, mintha minden irányban terjedne, mintha be akarna keríteni minket, és elemészteni.
          - De… - próbálok akadékoskodni, hogy ne hagyjon egyedül, de biztos oka van annak, amiért így tesz. – Rendben. Bízhatsz bennem.
          Elmosolyodom. Igyekszem bátornak lenni, de belül reszketek a félelemtől. Eddig jó volt, tudtam, hogy áll mellettem valaki, és nem lesz baj. De így, hogy ketté váltunk, már nem tudom, menni fog-e a dolog. Muszáj lesz mondjuk, ez nem kérdés, csak hát akkor is.
          Aztán látom távolodni. Ő azért kockáztat, hogy én biztonságban legyek, szóval nem szabad hagynom, hogy baja essen. Nem szabad a faház miatt sem, és legfőképp ő maga miatt nem. Egy sóhaj után megmarkolom a pálcám, majd a tűz felé irányítom és egy jó vastag vízsugárral igyekszem távol tartani tőle a lángokat. Úgy tűnik, hogy sikerrel is járok. Nagy megkönnyebbüléssel tölt el, mikor látom a két átkot csapódni a gátnál. Onnan már nem sok kell hozzá, hogy a hatalmas víztömeg meginduljon és segítségünkre legyen a tűzoltásban. Talán látja más is, hogy mi történik, és segítségünkre lesz.
          Mikor hallom mellőlem a hoppanálás hangját, elállítom a vízsugarat, és megölelem az aurort.
          - Rendben lesz így? Megmenekült a faház is?
          Elengedem, aztán végignézek a tájon. Ott, ahol eddig egy ösvény volt, most a víz lepte el, és tó alakult ki. Talán átalakítottuk a tájképet. Mindenesetre ez most megint olyan inspiráló látvány. Sajnálom, hogy nem hoztam el semmit, amivel jegyzetelhetni tudnék. Pedig most nagy szükségem lenne rá.
          - Mondhatjuk, hogy a nyugodt hétvége átcsapott egy kellemesen kalandosba? – mosolyodom el. – Menjünk vissza, vagy menjünk oda, ahol még szükség lehet a segítségünkre.
          Megfogom a kezét, és elindulok abba az irányba, ahonnan érkeztünk. Ahogy láttam több irányba is elágazott, így szerintem bárhova eljutunk majd. És így talán már a vérmókusok se fognak bántani.

- Nem tudom, rajtad kívül ki gondolja még így, de nekem az is elég, hogy te így vagy vele. - villantok egy finom mosolyt. - De, írásban rögzített, harminc napnál nem régebbi tanúvallomásokat elfogadok állításod igazolására. - teszem hozzá kuncogva, majd folytatjuk a beszélgetést. - Igen, de valahol én ezt kedvelem benned, mármint... érthető, ha a családi hátterem miatt kissé ódzkodom az ilyen környezettől és ezért fiatalabb koromban is mindig olyanokkal vettem magam körül, akik ennek a szöges ellentét képezik. - gondolkodom el pár pillanatig, hiszen tényleg így volt... több "proli" volt körülöttem és magam is sokszor úgy viselkedtem a társaságukban, mert így normális embernek éreztem magam. Az akadémiai hülyeségeink java is erről szólt tulajdonképpen, ha alaposabban belegondolok. Meg a zenei ízlésem is mutatja ezt, amiből kis kóstolót nyújtok Esmé számára örömmel. - Igen, valóban szép a neve. - biccentek, azt talán ki se hallva Esmé szavaiból, hogy az én nevemre is gondolt egyúttal. Talán azért is, mert odakint megkezdődik a természet tomboldája, nekünk pedig tenni kell valamit. A tervem olyan gyorsan készül el, ahogy csak lehet, de most nem is veszthetünk időt. Akcióba lendülünk odakint, bár Esmé azért némi segítségre szorul, de embert nem hagyunk hátra, így kisegítem természetesen, aztán folytathatjuk a "mentőakciót", mert ez valahol az. A ház és az erdő érdekében. - Esmé, kérlek... - pillantok mélyen szemeibe, hogy megnyugtassam, ami a jelek szerint működik is. - Köszönöm. - biccentek szavaira. Oda nem vihetem magammal, egyrészt, mert fontos az épsége számomra s ha baj van, elég, ha nekem esik bántódásom, másrészt pedig, nos a hátulról nyújtott segítsége sokkal fontosabb és hasznosabb, mint elsőre gondolhatná. Talán majd idővel megtanulja a lány, hogy nem feltétlenül az a hős, aki fejjel rohan a falnak, vagy nem az a hasznos, hanem, egy-egy meleg helyzetben a hátulról támogató igen is kiemelkedően fontos és a siker igaz kulcsa lehet. Most is ez történik, ahogy a füst nehezítése nélkül meg tudom oldani a helyzetet. - Igen, a tüzet sikerrel elvágtuk a kritikus területtől, a víz körbefutja és a tűznek az esővel karöltve áthághatatlan akadály. - jelentem ki, hogy megnyugtassam a lányt, míg elindulunk visszafelé. Mintegy természetesnek tűnik, ahogy kézen fogjuk egymást és úgy haladunk. Ez akár el is gondolkodtathatna... - Mondhatjuk, bár én nem bánom, ha izgalomból ennyi volt és ezután már tényleg jóleső meleg teás pihenést csapunk a tűz mellett. - villantok egy mosolyt, ahogy elérjük lassan a házat. - Köszönöm a segítséget, egyedül sokkal nehezebb lett volna. - jelentem ki végül, majd beengedem a házba, én pedig követem, ledobva az esőkabátot. Ideje, hogy rendbe csapjuk magunkat kicsit.

~set~

          Hazudnék, ha azt mondanám, soha nem játszottam el a gondolattal, mi lenne, ha egy olyan családba házasodnék be, ami nagyon magas rangot képvisel vagy az egyik vagy mind a két világban. Bár, a varázsvilág elit osztálya nem igazán vonz a korábbiak tudatában. Nem mondom, hogy mind egyformák, de még az unokabátyám barátjában is ott van az a bizonyos korlát, ami miatt tartok tőle. Igaz, eddig csak egyszer találkoztam vele, szóval nem tudnék igazi véleményt alkotni róla.
          Ami viszont tény, hogy a hirtelen lecsapó vihar olyan helyzet elé állít, amiről em csak én nem gondoltam, hogy majd be fog következni, de szerintem Reginald se. Nem tudom, hogy a bujkálása alatt hányszor kényszerült ehhez hasonló intézkedésekre, de az biztos, hogy most nagyon profin oldja meg a helyzetet. Ennek következtében pedig bár van bennem egy kis félelem, az ő nyugalmából rám ragad valamicske. És ennek így is kell lennie jól, hiszen ha elveszteném a fejem, az az ő életébe kerülhet.
          Bólintással veszem tudomásul, hogy sikerült elhárítani a veszélyt. Legalábbis annyira, hogy ha a muglik észreveszik ezt a tüzet, akkor már könnyedén elbánnak vele. A gát felrobbantását pedig vehetik úgy is, hogy a hirtelen eső áttörte.
          - Örülök neki. Nem is kell ennél több.
          Két okból fogom meg a kezét. Az egyik nem éppen kedves a másikkal szemben, sokkal inkább biztonsági. Mivel ugyanazon az úton megyünk visszafelé is, ezzel kívánom megelőzni annak a lehetőségét, hogy elessek. Ha szerencsém van, akkor nem tudom magammal rántani, ellenben stabilan meg tud tartani. Másrészt viszont még mindig nem tudtam teljesen lelassítani hevesen dobogó szívemet, ezért azzal próbálom ezt megtenni, hogy megfogom a kezét, és kicsit hozzá is bújok. Szerencsére az esőkabátoknak köszönhetően a ruháink nem lesznek vizesek, csak az arcunk. Az meg nem is érdekel annyira.
          - Jól hangzik. Örülnék neki, ha sikerülne ilyen bulit csapni.
          Azért a kelleténél jobban odafigyelek minden lépésemre, de még így is megcsúszom kicsit. Szerencsére az egyensúlyom sem vesztem el, így fel sem tűnhet, hogy történt valami. Elmosolyodom, mikor visszaérünk a faházhoz.
          - Ugyan, semmiség volt. Egy jó koordinátor vagy parancsnoknak köszönhetően tudtam a legjobbat nyújtani.
          Igazából ez most a szép megfogalmazása volt annak, hogy ha nincs, akkor simán pánikba fulladva rohannék keresztül az erdőn, mert fogalmam se lett volna, mi a fenét tegyek. Vagy másként, tőlem aztán simán leéghetett volna az egész, mert a saját életem mentettem volna. Ha ilyen szempontból nézem, akkor Reginald tényleg egy hős.
          - Tudod, ez az egyedül igazából nézőpont kérdése. Mert ha nem jövünk ide, akkor nem is tudunk a tűzről. Akkor talán a ház már a tűz martaléka lenne. Hacsak nincs ez ellen is valami bűbáj, ami védi a házikót.
          Belépek az ajtón, majd leveszem a kabátomat. Egy olyan helyre terítem, ahol nem gond, ha csöpög belőle a víz. A hajamat és minden más testrészem, ami mégis vizes lett egy Leperex bűbájjal megszárítom. Utazótársamon is, majd mivel azért át is vagyok fázva, a teázás előtt inkább letelepszem a kandalló elé a földre. Egy párnát teszek csak magam alá, hogy ne legyen túlságosan hideg a popómnak.
          - Volna kedved játszani még egy kicsit? Olyan jó volt hallgatni. Persze, ha nem fáradtál el nagyon, és inkább dőlnél le pihenni – mosolyodom el.
          Az igazság az, hogy én még jól bírom, de magamat ismerve egy ilyen nap után a testem alig várja, hogy ágyat érjen. Egyelőre viszont nem akarom feladni a harcot az álmosság ellen, így magamhoz ölelem a lábam, kicsit elveszek a tűzben. Az előbb még pont ellene harcoltunk, most pedig megbűvölve figyelem. Talán túlságosan mélyen is elmerülve benne.

Nem mondanám, hogy a hirtelen kialakult erdőtűz nem gyakorolt rám hatást. Ugyanakkor relatíve gyorsan sikerült magamhoz térni és kitalálni valamit, amit végre is tudtunk hajtani s most sikeresen térhetünk vissza a menedékházba. Jól végzett munka után pedig jár a pihenés. - Jó, ha így gondolod. - villantok egy mosolyt, ami hamar bárgyú lesz, mikor megfogja a kezem. Nem számítottam erre és valahogy egyszerre jóleső és fura a gesztus, hogy így sétálunk, pláne, hogy még közelebb is törleszkedik a leányzó. Lehet elsőre annyira nem is tudom magamban hová tenni a dolgot, leginkább az átéltek hatásának tudom ezt be. De van olyan kellemes, hogy ne avatkozzak ebbe, mármint minden úgy van, ahogy Esmé szeretné. Ha belegondolnék, már-már bámulatos lehetne, hogy egyébként milyen könnyen tud rám hatást gyakorolni. - De az önmagában még nem elég, a kivitelezés minősége rajtad múlt. - jelentem ki, mert sose értékeltem túl a parancsnoki szerepkört, még akkor sem, ha mondjuk én gyakoroltam. Persze, fontos, életbe vágó, hogy aki parancsol az tudja, hogy mit csinál és átlássa az adott helyzetet, de ez nem jelenti azt, hogy minden ezen múlna. Mint mondtam, a végrehajtás minőségét még egy jó parancs önmagában nem határozza meg, legfeljebb a jó választás okán reménykedhetünk benne, hogy a megfelelő ember kapta a feladatot, aki jól tudja majd azt végrehajtani. - Ez is meglehet. - bólogatok szavaira, hiszen ez tényleg nézőpont kérdése, ugyanakkor nem játszom el hosszabban a gondolattal, hogy "mi lett volna, ha..." mert sokkal előrébb nem visz. A pihenés sokkal jobban motivál jelenleg. Be is érünk a házba, s mielőtt levenném a magamét, először Esmé-ről segítem le azt, hogy aztán a kandallónál kössünk ki, egy-egy bögre teával, amit előtte egy bűbájjal azért átmelegítettem. Ez most kell. - Kicsit később lehet róla szó, ha megittuk a teát. - bólintok rá. Az biztos, hogy valamit még játszom neki, majd jöhet egy vacsora és aztán a jól megérdemelt pihenés...

~set~

          Mikor ma reggel nekiindultam ennek a kirándulásnak, akkor még nem is gondoltam, hogy mennyire kalandos lesz és meghitt. Persze voltak vidám pillanatok is, például a vérmókus esetében, de összességében azért mégse az a jellemző és a főbb vonal, ami eszembe fog jutni, ha visszagondolok erre a napra.
          Most viszont csak szeretnék kicsit nyugodtan lenni a nagy izgalmak után. És ezt csak még jobban erősíti meg az, hogy a menedékházba visszatérve nem is nagyon vágyom másra, csak a társaságára. Egy kicsit muszáj lenyugodnom és úgy érzem, ezt csak a közelsége adhatja meg jelenleg. Az, hogy ő olyan higgadt, pedig nagyon rosszul is elsülhetett volna a dolog. És bár jól esnek a dicsérő szavai, a veszélyes részét mégis ő vállalta magára.
          Hálásan mosolygok rá, amikor lekerül rólam a kabát, majd gyorsan kibújok a csizmámból is, és letelepedek a tűz mellé. Arra gondolok, hogy milyen lesz majd lefelé, és mi lesz majd a következő kalandunk. Mert biztos vagyok benne, hogy lesz majd. A kérdés csak az, hogy ő talál majd meg minket, vagy mi találjuk meg őt.
          Kicsit lazítok a testtartásomon, mikor már átmelegszem. Valahogy fel is élénkülök, és elkezdek mesélni a családomról, az iskoláról, és kérdezek néhányat a munkájával kapcsolatban. Talán tud mesélni valami izgalmasat. Aztán pedig jöhet majd a vacsora is.
          - Rendben. Tényleg szeretem ahogy játszol. Egész éjszaka tudnám hallgatni.
          Ha lehet, akkor oda is ülök majd mellé, és ha sikerül, akkor nyomkodom a billentyűket. Vagy csak az egyiket, nekem mindegy. Lefekvésnél viszont biztos hamar el fogok aludni. Csak abban reménykedem, hogy nem fogok horkolni.

Köszönöm a játékot.