szerencsétlen esetek

****

Kedves Elliot, ha hallasz, válaszolj. Köszi.

Szilveszter óta sikerült néhány igen szerencsétlen döntést hoznom. Nem mondanám, hogy kimondottan szétszórt lettem volna, egyszerűen csak ezt dobta a gép. Persze, nem tudom hogy ez hogy jön ide. Sokkal nagyobb problémám, hogy már órák óta gyalogolok ezen a folyosón, és még mindig nem látom a végét, és attól nem lesz rövidebb, hogy újra végig gondolom az elmúlt hónapokat. Szóval, most egy folyosón vagyok. Elég fekete folyosó, mondhatni. Ráadásul kísértetiesen emlékeztet egy másikra, aminek nem szeretnék még egyszer a végére érni, ha lehet, akkor soha az életben. Egyébként Eric Lestrange vagyok, és ha még nem hallotta volna új rádió műsorunkat, had mutassam be önöknek: a “Hogyan tévedjünk el egy kikúrt egyenes folyosón fényes nappal, pálcával a kezünkben?”-bent. Műsorunkban részletesen kivesézzük ezt az új és izgalmas témát, és természetesen szívesen fogadjuk a hallgatóink ötleteit arról, hogyan érjünk el mesterfokozatot ebben az új művészeti ágban. Lesz szó fehér meg fekete márvány-folyosókról, csempézett folyosókról, tükör-folyosókról és minden egyébről, ami a témával kapcsolatba jöhet, mint például repedésekről a falon, és most kapaszkodjanak meg, a mai témánk: a penész. Szóval ja, a mai nap is elég szar. Elliottal  úgy két órája válhattunk el - nem tudom pontosan mert nem olyan régen megkergült az órám -, és nem tudom hogyan fogunk innen kijutni. Vagyis én, lehet, hogy ő már kint van. És hogy hogyan szedtem össze a tolvajt? Na az is egy jó történet… Egy apró törmeléke a balszerencse sorozatomnak. - Kedves Elliot, ha esetleg valami csoda folytán hallanál, akkor most meg kell gyónnom a bűneimet. Szemét módon úgy jöttem el otthonról, hogy nem etettem meg a húgom macskáját. Szerinted hazaérünk, mielőtt éhen döglik? Valami ötlet? Hogy mondod? Nincs? Az remek, te melyik folyosón vagy? Az enyém most váltott fehér csempésből feketébe. Ilyen már volt egyszer! Szerinted az jó? Aha, én is PONT erre gondoltam. - Nem magamba beszélek, hanem egy kedves új baráttal, aki nem olyan régen kizsebelt, ami miatt verekedésbe keveredtem, aztán a szent mungóba. De szerencsére sikerült később elkapnom a grabancát, és vissza szerezni tőle az erszényt, amit elszedett. - Gondolom örülsz, hogy ilyen remek alkut kötöttünk, nem? Én nem áslak el, te meg betörsz velem a húgom lakására. Biztos nem bántad meg… - Fő a lelkesedés. A gond, hogy nem olyan egyszerű lelkesedni egy ilyen akcióért, amiben egyszer már belecseppentem Primrose Hall-ban. Az a kaland nem ért jó véget. Kedves húgom, most akkor hozzád is lenne egy két szavam, azt hiszem azzal kezdem, hogy ha innen kijutok, ígérem, hogy többet nem próbálok betörni hozzád. - Egyébként kíváncsi vagy, mi történt legutóbb, amikor egy ehhez hasonló folyosón jártam? - persze, nem muszáj válaszolni, felőlem hallgathatsz is.

S Z E R E N C S É T L E N  E S E T E K

[viselet]

Eric
1999. március

Figyelmeztetés: Szokás szerint káromkodom.

Végtelenség. Szinte a fülembe csengett a szó, ami a legjobban jellemezte ezt az egészet- Ahogy ott ácsorogtam a folyosón, amit valami különös – feltehetően rohadtul elcseszett – varázslat rontott meg elfogott egy rövidke pillanatra az aggodalom… nem, rohadtul nem az, pedig odaillő érzés lett volna. Sokkal inkább valamiféle bosszúság dolgozott bennem, amiért hagytam magam ebbe az egészbe belerángatni.
Az én hibám volt, nem a bájgúnáré, aki elkapott, mikor loptam. Ritkán fordult elő velem ilyesmi, így szokás szerint nem tudtam jól kezelni a helyzetet. Bár bizonyára az eszement zsebelési szándékom volt az, ami lenyűgözte annyira, hogy velem akarjon betörni erre a helyre… erre a nem is tudom milyen helyre. Nem kellett volna az erszénye, nem érdekelt az ilyesmi, hiszen mindenem meg volt. Pénz, otthon, magány, keserűség, nők, férfiak és persze… magány és keserűség. Éppenséggel másra nem volt szükségem. Valamiért mégis úgy éreztem többet rejthet, egy ilyen jólfésült fickó zsebe. Hát pechemre baromira nem. Nyamvadt galleonok… mintha egy újdonsült milliomosnak szüksége lenne, O’Mara! – morgott a szokásos hang a gondolataim mögött.
Éreztem, ahogy a bársonyszalag megfeszült a csuklóm körül. Vibráltak benne az indulatok, élvezte a szórakoztató helyzetet… talán várt valamit. Azt, hogy majd szomjan halok ezen a folyosón és akkor szenvedéseim utolsó perceit víg lüktetéssel az egyre soványabb csuklóm körül kiélvezheti.
– Hát ezt alaposan elcseszted bársonykám – néztem le a Mereltől kapott ékszerre. Ma is ugyanolyan vöröses és fényes volt, mint annak idején a kocsmában, amikor kiszemeltem magamnak és most is ugyanúgy körbe vette a maszatszerű vérfolt, mint a lány nyakában… csupán most az én bőrömet szennyezte be a csillapíthatatlan éhsége.
Megráztam a fejem és benyúltam a kabátom zsebébe. Kirángattam a Deantől kapott flaskát. Lötyögött még benne némi lángnyelv. Egyetlen kortyot nyeltem belőle, aztán megremegtem… illetve nem is igazán én, hanem a hely, ahol álltam. Az egész folyosó, mintha mozgott volna körülöttem. A flaskát pillanatok alatt a helyére tettem, pálcámat kirángattam a zsebemből és előre szegeztem. Nem, mintha az ilyesmi segített volna, ha éppen a nyakamra omlik az épület.
Hangokat hallottam. Zajt, folyamatos beszédet és tudtam, hogy a jólfésült fickó dumál valahol. Talán a nevemet is mondta, de nem tudtam ki venni a szavakat.
– Mi a szar? – suttogtam. Ugyanis időközben megpillantottam valamit, nem is olyan messze. Egy nyílást, ami egyre jobban szűkült és mintha körülöttem változni kezdetek volna a dolgok.
Nem kellett hozzá nagy ész, hogy tudjam: a hangok onnan szűrődtek be abba a térbe, amiben én voltam. Már semmiben sem voltam biztos. Ugyanazon helyen voltunk, de közben még sem… vagy ilyesmi. Nem nekem való az ilyen filozofálgatás. Menten meg is fájdult a fejem, ezért inkább rohanni kezdtem a nyílás felé, ami egyre kisebb volt. A sérült combomba nyilalló fájdalomtól üvölteni tudtam volna, de nem… Elliot O’Mara – illetve ennek a bájgúnárnak Elliot Lee – nagyon is erős.
Éppen csak átfértem a résen. A lábam egy teljesen más talajon landolt. Lihegve kapkodtam a levegőt, ahogy kisebb terpeszbe, berogyasztott lábakkal próbáltam megtartani az egyensúlyom.
– Azt a kurva… – nyögtem, mikor felismertem a Eric Lestrange személyét, illetve tarkóját, ugyanis a háta mögött landoltam.
Még mindig levegőért kapkodtam, ahogy a nyílás megszűnt létezni a falon. A februári sérülésem óta nem rohantam ennyit. Azóta csak pihentem, rosszul éreztem magam és erőtlennek... nagyon erőtlennek.
– Gondolom örülsz, hogy ilyen remek alkut kötöttünk, nem? Én nem áslak el, te meg betörsz velem a húgom lakására. Biztos nem bántad meg… – magyarázta.
Kihúztam magam, kissé leporoltam a ruhámat. Megint élveztem, hogy csinosabb vagyok, mint azelőtt bármikor… megtehettem azt, amire amúgy nem is vágytam. Mégis büszkébben jártam, talán feltűnőbben is, nem véletlen, hogy feltűnt lopás.
– Egyébként kíváncsi vagy, mi történt legutóbb, amikor egy ehhez hasonló folyosón jártam?
Annyira hirtelen követte ez a kérdés a másikat, hogy jó formán még mindig a ruhámmal voltam elfoglalva. Eljátszottam a kabátom gombjaival, a nadrágom porolásával. De leginkább a gondolataimmal, amik nagyon is szerették volna megtudni ennek a helynek a titkát. Különös volt, érdekes és szórakoztató.
– Nem bánom meg – válaszoltam egyszerűen. – Főleg, mert ha jól sikerül, akkor az adósom leszel, haver.
Gonoszkás vigyor terült el az arcomon. Kezem közben ösztönösen nyúlt sérült combomhoz és simított végig a felületen. Kicsit elkomorodtam, mikor eszembe jutott a öcsém… nem is sokkal inkább Daniel, a medimágus jóslata: nem fogok tudni többé olyan fürgén mozogni. Igaza volt, hiszen most is súlyos árat fizettem azért az ugrásért. Égető fájdalmat.
– Miért? Mi történt mikor legutóbbi ilyen helyen jártál? Eltévedél? – nevettem el magam. Ez az arckifejezés is inkább csak egy maszk volt, ami mögé el akartam rejteni a fájdalmam. A kérdés is lényegében ezért hangzott el, talán egy röhejes mesétől én magam is el tudnék vonatkoztatni minden kíntól, ami éppen az egyre gyengülő testemet gyötörte.
– Egyáltalán mi ez az egész? – Mutattam körbe, lényegében a folyosóra. – Még sosem voltam ehhez hasonló helyen… gondolj bele, ha nem jutunk ki a végén egymást fogjuk megenni. Finomnak tűnsz. – nyaltam végig az ajkaimon.

****

Kedves Elliot, ha hallasz, válaszolj. Köszi.

- Nem fog sikerülni. Tíz perccel azután, hogy elváltunk már világos volt, hogy most már csak egy dolgunk van itt: kijutni. Mielőtt kénytelen leszek leszopogatni a csontjaidról az a kevés húst… - Valamikor az első óra bolyongás közben vehettem fel a ‘hideg és számító’ maszkot, a Lestrange arcot. Beleerőltettem az érzést a hangomba, teljesen azonosultam vele. Különben elfogott volna a kétségbeesés. Vagy a félelem. Egyik sem segít ezen a helyen. Nem adom jelét, hogy észre vettem volna a férfi arcára írt fájdalmat, de akaratlanul is szemmel követem a combjára simuló kezet. Á, szóval ott a sérülése… érdekes. - Ez egy olyan zár bűbáj, ami a családom sajátja. Valószínűleg az őrültebbek találmánya, tekintve, hogy elég elcseszett… aki ide tette, annak fogalma sem volt róla. - ahogy kimondom, belém csap a felismerés, a mondat végére egészen elhalkul a hangom. Három dolog is biztossá válik, és legalább egy tucat újabb kérdés merül fel. Az első tény, hogy Modest tudott a lakásról, itt volt, és ő rejtette el. A második, hogy a német Primrose Hall-ból vette az ötletet. A harmadik, hogy Athalea már elköltözött innen. És a kérdések? Miért segített Modest Lea-nak bújkálni? Hogyan ismerte ki azt a különös és ősi bűbájt annyira, hogy használja? Amikor hozzá kötötte ezt a helyet a húgomhoz, tudta-e, hogy Lea legalább annyira instabil, mint azok, akik Primrose Hall-t építették? - De ha pontosabb akarok lenni, ez, kérlek, a lehető legjobb bizonyíték a családomban terjengő őrületre, amit a jelek szerint Athalea is örökölt. - Tudom, tudom. Te őrült vagy-e, Eric? Talán, kitudja… - A legjobb lesz, ha tovább sétálunk, amíg eszembe jut, hogy hogyan jutottam ki a csapdából, amikor elsőször jártam abban a másik házban, amin ugyan ilyen zár volt. - De tényleg, hogy is volt? Nem állt szándékomban beavatni abba, hogy mi is történt pontosan, költői kérdés volt, igazából még felidézni sem szeretem, nem hogy kimondani. Esetleg majd akkor, ha nagyon muszáj lesz... - Te meg meséld el, hogy kerültél ide, és hol voltál eddig… - Halvány sejtelmem sincs, hogy Elliot hogyan bukkant fel a hátam mögött, bár ezeken a folyosókon az sem lenne meg lepő, ha valójában itt sem lenne.

S Z E R E N C S É T L E N  E S E T E K

[viselet]

Eric
1999. március

Figyelmeztetés: Szokás szerint káromkodom.

De szar egy maszk ez, amit te viselsz öregem. – fintorogtam, ahogy végig mértem Lestrange jólfésült alakját. Nem az bosszantott persze, hogy az aranyvérűek gőgös komolyság ült ki az arcára… azt kérem én szívesen letörlöm róla a magam játékával és szórakozok el vele gond nélkül. Hiszen addig sem kéne itt bolyongom, meglőve, várva az éhhalált egy vége láthatlan folyosón. Nem, mintha sokat ért volna az életem vagy várt volna bárki és bármi odakint. Röviden tehát: nem ez zavart. Inkább az az utolsó mondat: – Mielőtt kénytelen leszek leszopogatni a csontjaidról az a kevés húst…
Hát szopogasd a tudod mit, te kis… – morogtam magamban. A csuklómon megfeszült a bársonyszalag és örült lüktetésbe kezdett. Mintha átvette volna ennek a helynek az energiáját. Az indulatok, a düh is hasonló formában keveredett velem. Úgy éreztem, mintha mindezzel győzni akarna felettem… holott az eszemmel tudtam: csak egy gúnyos kis megjegyzés volt.
– Ez egy olyan zár bűbáj, ami a családom sajátja. Valószínűleg az őrültebbek találmánya, tekintve, hogy elég elcseszett… aki ide tette, annak fogalma sem volt róla. – Folytatta a magyarázatot, észre sem véve a bennem tomboló – éppenséggel abszolút nem visszafogott – indulatokat. Lényegében én sem figyeltem rá. Az indulataim átvették az uralmat felettem, a szalaggal együtt.
Valamit az őrültségről magyarázott. Már nem hallottam, nem tudtam kivenni a szavakat, mintha belevesztek volna a dühömben. Láttam, ahogy ajkai mozognak és talán tényleg nekem beszél, nem csak a szomorú aranyvérű sorsot ecseteli, amit egyébként már a kedves apámtól is meghallgattam. Az sem éppen leányálom, mikor az ember étlen-szomjan csatangol a nagyvilágban vagy a Rowle család nevében felbukkanó bérgyilkosok törnek az életébe, azt hirdetve: a fattyútól meg kell szabadulni.
– A legjobb lesz, ha tovább sétálunk, amíg eszembe jut, hogy hogyan jutottam ki a csapdából, amikor elsőször jártam abban a másik házban, amin ugyan ilyen zár volt.
– Sétáljunk. – Remegő hangon közöltem, lábaim már léptek is volna ösztönösen, ha nem csendül fel a gondolataimban megint az a mondat… nem akartam arról mesélni neki, miként kerültem mögé. Nem akartam még csak sétálni sem mellette. Ezért éppen csak lépni vágyó lábaimnak megálljt parancsoltam és minden indulatomat egyetlen mozdulatba vetve a falhoz nyomtam.
Nem törődtem azzal, hogy körülöttünk a dolgok megint változni kezdnek. Vicsorogva néztem az arcába, az eszemmel tudtam: őrülnek festek és talán az is voltam, mióta magamra csatoltam Merel különös, elátkozott szalagját. Talán meg kellett volna tőle szabadulnom, de sosem tettem. Úgy vonzott, mintha mágnes volna, ami csupán az én testemre hat. Ragaszkodni kezdtem hozzá, cirógattam is néha, mint egy kedves kis barátnőt, aki mindig velem van.
– Tudod… ha itt valaki életben marad, Lestrange, az én leszek – mondtam. Gonosz vigyor ült ki az arcomra, ahogy közelebb hajoltam és olyan erősen harapadtam bele a nyakába, ahogy csak tudtam. Na erre mit lépsz? – villant a szemem, ahogy újra a szemeibe néztem.
A világos szemek csillogása pedig észhez térintett. Hirtelen, mintha a szalag ereje elvesztette volna uralmát felettem. Gondolataim kitisztultak, kezeim lazítottak a szorításon, amivel a falnál tartottam – lényegében ezzel esélyt adva neki, hogy bármit megtegyen velem, mert – egy pillanatig csak bámultam rá. Próbáltam összeszedni kusza gondolataimat, összetákolni a mondatokat, amik elhagyták az ajkait, míg én a keserű dühömben merültem el.
– Volt ott egy nyílás… – Rekedten és halkan beszéltem, megválaszolva utolsó kérdését. Egyik kezemmel még próbáltam szorítani a vállát, a másik azonban erőtlenül csúszott végig mellkasán, majd állapodott meg a testem mellett. Sürgősen kapd magad össze, O’Mara! – érkezett a gúny.

[Nem érdekelnek SEMMILYEN nyílások, míg röviden össze nem foglalod, hogy mi a fene ütött beléd?]

****

Kedves Elliot, ha hallasz, válaszolj. Köszi.

A lassan kezdődő őrületet már az első jeleknél észre veszem, óvatosan figyelem ahogy növekszik, változik, kiteljesül, de a kiváltóját nem találom. Tovább játszom a gőgöst, a fesztelent amivel az ismerőseim 90-% jellemezne, mert sosem mutattam nekik mást magamból, ez a legkényelmesebb öltözékem. Ápol és eltakar, de legalábbis elriasztja azokat, akik, túl közel merészkednek, túlságos bizalmaskodásba kezdenek. Látom, ahogy Elliot a szeme sarkából figyeli a szám mozgását ahogy lassan sétálunk, érzem, ahogy perzsel a tekintetével, bár mintha félig meg kellene ossza a rám irányuló figyelmét a lábával, aminek ösztönzésre van szüksége, hogy elvégezze az egyszerű feladatot. Bal, jobb, bal, jobb. Vajon a sérülése fáj? Vajon becsavarodott a folyosóktól? De mi van, ha a mágia megzavarta az elméjét? Mi van, ha a folyosó kipécézte magának, és átvette felette a hatalmat? Nem, az nagyon morbid lenne. És egyébként is, Lea testvéreként én vagyok a jobb választás, engem kellett volna célba vennie először, de nem érzek semmilyen támadást az elmém ellen, tökéletesen ura vagyok önmagamnak. Amikor a hátam a falnak csapódik még csak meglepődni sincs időm, a fiú kezei olyan erőset taszítanak rajtam, hogy a levegő kiszorul a tüdőmből és élesen hagyják el a számat. Be kell valljam, a homlokomon végig szalad egy izzadság csepp és megállapodik a szemöldököm szálaiban. De hogy még meg is harap! Csak hogy a szavai elveszik a dolog élét, az állatias támadást, pedig ha nem szólal meg akár még komolyan aggódni kezdek. Azért reagált így, mert azt mondtam, hogy megeszem? Lehet, hogy azelőtt valaki már megpróbálta körberágni a csontjait, és azért reagált ilyen hevesen mert nem tetszett neki? Én maximum három-négy emberi testrészt szeretek szopogatni, de soha senki nem ellenkezett ez ellen. Kis híjján leleplezem magam egy derűs, kéjsóvár vigyorral, meg egy sóhajjal. Más körülmények közt megragadnám a férfi tarkóját, vagy a haját, hogy kezelebb húzzam a nyakamhoz, követeljem, hogy a fogait mélyebben mártsa a nyakamba… De, ez nem az a játék. A kezeimet jobb szeretem arra használni, hogy kezelebb húzzam azt, aki harabdál, de most kivételt kell tennem. Vállainál fogva tolom el magamtól, aztán eleresztem. Nem tartok újabb támadástól, a pálcámat sem vettem elő, hiszen ha komolyan ártani akart volna nem a fizikai erejét vetette volna be, hanem a varázsatot - Nem érdekelnek SEMMILYEN nyílások, míg röviden össze nem foglalod, hogy mi a fene ütött beléd? - kissé összehúzom a szemöldökömet, és reménykedek, hogy a csillogás eltűnik a szememből mire megtalálja a férfi tekintetét, mert szándékomban áll megragadni, és addig el nem engedni, míg ki nem szorít magából valami  értelmes választ. Minél hamarabb válaszol, annál hamarabb léphetünk tovább. Érzem, hogy egyik keze még mindig görcsösen kapaszkodik a vállamba, sőt, ujjai egyre mélyebbre ásnak, szinte keresztül karmol a fekete ingem lehelet-vékony anyagán, de hagyom. Kapaszkodjon csak, remélem azzal is végig simít majd a mellkasomon, mint a másikkal. -Ha valóban túl akarod élni, akkor jobb lenne, ha acsargás helyett inkább a kedvemre tennél.- suttogom az arcába. Nagyon nehéz, nagyon nehéz fentartanom az álarcot, akaratom ellenére talán már így is kikacsint mögüle a kéjenc.

S Z E R E N C S É T L E N  E S E T E K

[viselet]

Eric
1999. március

Figyelmeztetés: Szokás szerint káromkodom.

Levegőért kapkodtam, ahogy eltolt kissé magától. Ujjaim persze még mindig görcsösen markolták a vállát, mintha támaszra lenne szükségem és nem csupán sérült combom miatt. Ott volt még a düh is, ami csak nem akart csillapodni mégis elgyengítette testemet a tudat: a szalag erősebb nálam. Sokkal erősebb és jól tudtam, hogy még nem is láttam mindent, mire képes igazán… ha elég vért kap. Mióta csak rajtam volt a győzelmet hajszoltam – jobban, mint régen – és talán emiatt is élveztem volna annyira, ha valaki engem képes legyűrni. Kevés ilyen volt vagy talán egy sem december óta.
Remegtem, körmeim belefúródtak a fekete ing anyagába.
– Nem érdekelnek SEMMILYEN nyílások, míg röviden össze nem foglalod, hogy mi a fene ütött beléd?
A tekintetünk találkozott. Még jobban megszorítottam a vállát. Kevés ez a bájgúnár arra, hogy téged legyőzzön, O’Mara. A hang a fülemben csengett, mintha valaki mögöttem állna és lágyan suttogna. Az indulatok újra lángoltak bennem, mint a tűz, amire újabb adag fát dobtak. Testem mellé eresztett kezem ökölbe szorult. Rövid körmeim így nem csak az ing anyagába, de saját bőrömbe is fúródtak.
– Mi közöd hozzá? – Vicsorogva szorítottam ki magamból a fojtott kérdést.
Közelebb hajoltam hozzá, hátha megijed. Látni akartam a bizonytalanság fényét a szemében, de közben valami egészen mást láttam. Nem tudtam értelmezni, talán nem is akartam, mert már láttam hasonlót és ez nem az a helyzet volt, ahol helyénvaló lett volna. Mégis alig tudtam visszatartani, hogy ravasz kis mosolyom ne jelenjen meg az arcomon. Hát ezt akarod, haver? – futott át a kérdés, amit igazából fel kellett volna tennem, mégis ő szólalt meg előbb.
– Ha valóban túl akarod élni, akkor jobb lenne, ha acsargás helyett inkább a kedvemre tennél. – Suttogva beszélt, egyenesen az arcomba. A szenvtelenség álarca még mindig rajta volt, de egyre szarabbul viselte azt.
– Játszani akarsz, Lestrange? – kérdeztem halkan, a válláról a kezem a nyakára csúszott. Nem szorítottam rá, de hüvelykujjamat az ádámcsutkája fölött tartottam. Egy pillanatra finoman megnyomtam azt, hogy elakadjon a lélegzete.
– Csak, mert… én baromi jó vagyok a játékokban – válaszoltam halkan. – Még sosem győztek le. Főleg nem olyan olcsó trükkökkel, hogy becsaltak egy szarul megbűvölt házba.
Grimaszhoz hasonló mosolyt eresztettem meg, mintha szánalmasnak tartanám a próbálkozást is.

[-Hogy mi közöm van hozzá? Szerinted?]

****

Kedves Elliot, ha hallasz, válaszolj. Köszi.

Ez aztán a tanulmányi kirándulás! Felfedeztük, hogy feleslegesen jöttünk ide, bennragadtunk egy bűbáj készítette végtelen alagútban, vagy a fejünkbe, és most még ez is. Minek is kellett magammal hoznom? Hasznosnak kellett volna, hogy legyen, ehelyett egy undorító nyűg lett, egy extra teher amit cipelni kell hogyha ki akarunk innen szabadulni. Persze ez tanulságos is lehetne, sőt, más körülmények közt lekötne, hogy megfigyeljem, megoldjam a talányt -mert talány az van-, de ez nem éppen a legmegfelelőbb helyszín. -Hogy mi közöm van hozzá? Szerinted? - meglebegtetem a kezem a holdkóros arca előtt. Szerinted? Vajon mi? Egy újabb düh hullám rázza meg, látom a szemében. Elhomályosul a tekintete, néha fokuszál, néha elréved. Fájdalom, félelem, düh és valami amit nem tudok megnevezni. Bellatrix szemében is volt valami, amit nem lehetett megfejteni, akár csak Leáéban. Érdekes, majdnem úgy viselkedik, mint a húgom, amikor bekattan, de az megmagyarázható volt s ezáltal kezelhető. De Elliot? Fingom sincs, hogy mégis mivel állok szemben, ahogy megszólal, fenyeget, szinte mintha egy teljesen más személy lenne szemében azzal a furcsa vad űzöttséggel. Megszállotsággal, igen, ez is ráillik. Még sajog a nyakam, ahol a fogai beléfúródtak amikor végig simít azon a ponton a kezével. Felkészülök egy újabb támadásra, feleslegesen. Épp hogy csak megszorítja a nyakam egy pillanatra, mintha egy fenyegetést adna át. Veszélyes, azt hiszem ezt üzeni. De egy bolondnál semmi sem biztos. - Játszunk, ha kijutunk innen. - hagyom rá csendes beletörődéssel, ez a nap már csak nehezebb lesz. A továbbiakat nem igazén értem, a tolvaj hangja túlságosan elhalkul, túl gyorsan, lázasan beszél, összemosódnak a szavak, s még a végére sem ér, amikor jobbról kirobban a fal. Mintha ágyú dörrent volna, egy pillanatig még cseng a fülem, amikor már hallom is a második robbanást, tőlem ballról, valahonnan de sokkal, sokkal messzebbről. Aztán a harmadik, szintén balról, de ez már közelebbi. Pontosan a másik irányból, onnan, ahonnan jöttem. - Elliot, tudod, hogy hol vagyunk? - alaposan taglalom a mondatot, jól érthetően, csak a biztonság kedvéért. Látom rajta, hogy valamivel küzd, még tompa. A keze megint a vállamat szorongatja, lerázom magamról, és két szökkenéssel a jobbról levő lyukhoz ugrok, hogy átnézzek rajta, megtudjam, hogy járható út-e. De a lyukba én vagyok. A tükörképem. Balról egy negyedik robbanás. Szerintem ez a pillanat az, amikor nem árthat futni.

S Z E R E N C S É T L E N  E S E T E K

[viselet]

Eric
1999. március

Figyelmeztetés: Szokás szerint káromkodom.

Ahogy a kezét meglebegtette a szemem előtt, újra elöntött a düh. Éreztem, hogy talán kicsit túlzás volt megszorítani a nyakát, ezt nem tagadom… de hát ő akarta. Nem kellene őrültnek kezelni, öregem – duzzogtam magamban egy rövidke sort. Aztán hüvelykujjam finoman engedett a nyomásból.
– Játszunk, ha kijutottunk innen.
Túl egyszerűen hangzottak ezek a szavak. Bosszantóan egyszerűen. Ujjaimra pillantottam, ahogy azok a nyakán pihentek. Tudtam jól, hogyha meglenne hozzá a képességem, hogy öljek, akkor akár az életét is elvehettem volna abban a pillanatban. Hosszan fújtam ki a levegőt, meg akartam nyugodni. Nem őrültséget tenni, de szavai ott bomoltak bennem. Sértő volt, már-már olyan, mintha ő akarna nekem parancsolni.
– Na nem haver… – mordultam rá. – Ebben a játékban nem te diktálod a szabályokat, hanem Elliot O’Mara…
Valószínűleg zavart pislogás követte volna a mondatot, ha egyáltalán hallhatta volna annak a végét, az igazi nevemet. Ugyanis valami megrázta a folyosót, valami hangos, robbanásszerű hang. Tőlünk jobbra történt, egészen közel. Már majdnem odakaptam a tekintetem, mikor balról, valamivel távolabbról és szinte azonnal, közelebbről is követte két újabb robaj.
Vigyorogva bámultam az újonnan keletkezett nyílásokat. Szívem hirtelen ismét vad táncba kezdett, ahogy elérte testemet az adrenalin löket. Kíváncsiságom éberebbé tett. Meg akartam ismerni ezt a helyet, tudni akartam a titkát és azt, hogyan lehet kijátszani.
– Végre valami izgalom… mert te, Lastrange, dögunalmas vagy. – Vágtam a fejéhez a tőlem legnagyobb sértésnek számító megjegyzést.
Nem kedveltem az ilyen alakokat, mint ő. Zavart a kimértsége, a túlzott magabiztosság, amivel a rideg álarcot viselte. Szerettem volna kihozni belőle azt, ami mindezek alatt rejtőzött és számos sértés lapult még a tarsolyomba. Készen álltam előcsalogatni azt a vadállatot, amit elnyomott valahol mélyen és engem annyira kíváncsivá tett. Akinek a saját vére, ilyen elcseszett egy védőbűbájt képes alkotni, abban sokkal több bujkálhat, holmi aranyvérű, jólfésült hülyénél, akiben annyi élet van, mint egy darab jégcsapban.
– Elliot, tudod, hogy hol vagyunk?
Kezem a vállára csúszott, újra megszorítottam.
– Nem vagyok teljesen hülye Lestrange! A húgod elcseszett otthonának elcseszett folyosóján vagyunk! – háborogtam, közben hagytam, hogy lerázza magáról a kezemet.
Ahhoz a nyíláshoz lépett, ami a legközelebb nyílt hozzánk. A nyomában maradtam, mögé siettem. A Lastrange tükörképe volt, legalábbis annak látszott és ahogy kinéztem a vállai mellett, tekintetem saját, csillogó barna szemeimbe fúródott. Hmmm, remekül festesz, O’Mara! Elvigyorodtam.
– Vajon igazi tükör… – motyogtam magam elé, úgy hogy ő nem hallhatta.
A zsebembe nyúltam. Ujjaim azonnal pálcámra kulcsolódtak, nem érdekelt a következő robbanás. A tükör érdekelt és az, hogy valódi-e… mert ha igen, akár lehetne is mögötte valamiféle menekülési útvonal. Nem figyeltem a társamra, csak mellette elhaladva közelebb léptem, még mindig magamat láttam. Azt a vékony, kölyökszerű alakot, csillogó, kíváncsi szemekkel.
– Vajon egy Bombarda átrobbantja? – elmélkedtem most már hangosan.
Pálcám hegyével közelítettem saját tükörképem pálcájának vége felé. Azt vártam, hogy kemény, áttörhető felületen koppanjon.
– Kell itt lennie valami megoldásnak, mert a végtelenségig nem lehet menekülni… talán csak le kell győznünk ezt a folyosót…