A Szőrös Citrom

A  S Z Ő R Ö S  C I T R O M


London
1999. április

[Tyrius]

A   S Z Ő R Ö S   C I T R O M

[viselet]


Tyrius
1999. április

Micsoda felesleges kiruccanás – gondoltam, miközben mélyet sóhajtottam A Szőrös Citrom nevű kocsma előtt ácsorogva, reménykedtem, hogy lesz időm iszogatni is ma valamit, mert itt aztán a legkiválóbb söröket ihatja az ember… és én szívesen így is tettem volna, ha nem éppen az út túloldalán lévő patikában lenne találkozóm a tulajdonossal. Jó adag saját bájitalt hoztam neki, amiket egy hatalmas kosárban tartottam a kezemben. Semmi kedvem nem volt jópofizni ma. De megértettem Deant, amiért ideküldött. Meg akart tőlem szabadulni, mert: „egy patika feladata segíteni, nem zavarba hozni.” Daniel szavai voltak ezek. Őt sosem bosszantotta, ha valaki nem tudta kinyögni, hogy férfi-gondjai vannak és egy üveg Férfiasító kell neki. Szánalmas alakok.
Nagyon szenvedtem, mert nem volt az az isten, ami most berángatott volna oda. Helyett a pub szűkös kis ablakai felé tévedt újra és újra a tekintetem. Odabent nem volt nagy tömeg, pont kellemes volt egy olyan magányos farkasnak, mint én. Aztán persze ott voltak a korsok, megtöltve a habos sörrel. Szomjasnak éreztem magam.
– A francba… – morogtam magam elé.
A kosárra, majd újra a kocsma belsejébe pillantottam. Még mindig vonzott a jó hangulat, a kellemes meleg és az italozás. Azonban a lelkiismertem újra a patika felé vonzotta tekintetem. Még mindig ugyanott volt a maga taszító módján. Zöld ajtaja ki sem nyílt, mióta ott ácsorogtam az út másik oldalán.
Végül lábaim mégis maguktól indultak meg. Lassan haladtam, szinte érdektelenül bámulva a patikára. Egy ideje már tudtam, hogy ez nem egy nekem való élet. Nem az, amit igazán élni akartam és talán nem is kellett volna megpróbálnom csak azért, hogy rendes életem legyen. Valahol bántam azt a fene nagy nyugalmat, amit választottam. Esmé miatt tettem, teljesen felesleges. Keserűség lett úrrá rajtam, ahogy megálltam az ajtó előtt.
Nem nyúlt a kezem a kilincsfelé. Nem akartam ott lenni, nem akartam bemenni és úgy tenni, mintha tehetséges lennék. Nem voltam az, soha semmiben, talán csak a menekülésben és átverésben… dehogy eladjam egy patikának a saját bájitalom különösen nem illett hozzám.
Hosszan fújtam ki a levegőt.
Inkább a sör… – határoztam el magamat még egy gonosz kis vigyor is kiült az arcomra. Szinte már éreztem is nyelvemen a mindent megváltó alkohol ízét, ami a combomba bele-belenyilalló állandó fájdalomra is gyógyírt jelent. Sejtettem, hogy Natot majd nem nyűgözi le a ruhámat átitató kocsmaszag, ahogyan a részegség sem, de az abban a pillanatban nem számított annyira, minthogy azt tegyem, ami szórakoztat.
Már éppen sarkon fordultam volna, hogy visszasiessek A Szőrös Citrom elé, mikor kinyílt az ajtó. Nem érdekelt ki lép ki, de a szemem sarkából megpillantottam a fehér hosszú hajat, a szakállat… és az ismerős illatot.
Megmerevedtem a mozdulatba.
Rex. Ez a név jutott először eszembe, ahogy lehunytam a szemem és próbáltam gazdát találni a fehér, illatos jelenségnek. Szinte azonnal elvigyorodtam. Szemeim felpattantak és az ő tekintetét keresték.
– Titusz… – nyögtem ki és közelebb léptem hozzá. Azonnal megöleltem, kissé oldalba verve őt a kosarammal. Nem különösebben foglalkoztatott, ha ő esetleg abszolút nem vágyott volna a közelségemre. Bennem kellemes emléket hagyott a roxforti találkozónk.

[~Elliot~]

~Elliot~

Jó kedvvel ébredtem. Még a múlthéten kivettem egy pár nap szabadságot az iskolából, hogy egyszer és mindenkorra helyrepofozzam, és a saját igényeimnek megfelelővé tegyem azt az átkozott bájitaltan szertárat, aminek a káoszát, a legutóbbi potya-látogatáskor sikerült még egy szinttel feljebb növelni. Szóval elhatároztam, hogy szanálok. Rengeteg mindent semmisítettem meg, amik már évtizedek óta ott porosodtak a szúrágta polcokon. Maradék főzetek, használhatatlan alapanyagok, temérdek, besárgult papírra írt ósdi jegyzet. Az első évfolyam pótolta az előkészített csalánnövény készletet, ezek a legfelső polc szélére húzott madzagra függesztve száradtak, fehér papírborítékokban. De ezen túl még volt vagy harmincféle gyógynövényem, ami hiánycikknek bizonyult. A legegyszerűbb megoldás a környékbeli patikák felkeresése volt, és ha ott nem találtam amire szükségem volt, csak akkor kezdtem egyénileg begyűjteni a szükséges dolgokat.

A helyi gyógyszertárban kis híján mindent megkaptam, ami a listámon szerepelt, leszámítva a tatuepét. Egy ilyen általános, más hozzávalóval kipótolhatatlan alapanyag hiánya, igazán bosszantónak bizonyult. Köszöntem, majd távoztam a zöld ajtón keresztül. Szemben egy kocsma cégére pöffeszkedett, csábítóan jelezve, hogy bor lelőhelyre akadtam. A pofás kis épület ablakin kellemes, hívogató fények pislákoltak a ködös áprilisi utca szürkeségére. Az egész napi utazástól valóban megszomjaztam. Átfutottam a kosaram tartalmát, gondosan összevetettem a másik kezemben lapuló jegyzettel, majd határozott léptekkel indultam a macskaköves út túlpartjára. Egy pohár bor, orvosság a szívnek, ahogy a mondás is tartja, és az időmmel is jól álltam, az egész nap hátra volt még. Ahogy közeledtem a kocsma felé, mikor egy ismerős alak tűnt fel, azonban nem figyeltem eléggé, hogy megállapíthassam ki az.
"Titusz..." mondta, és szinte azonnal átkarolt. Egy pillanatra nem értettem a helyzetet, azt hittem, összekever valakivel, elvégre nem így hívnak. Aztán ahogy engedett az ölelésből, végigmértem arcát.
"Lee?" kérdeztem, bár ez afféle költői kérdésnek bizonyult, hiszen mire kimondtam, felfogtam kivel állok szemben.
"Nem is olyan régen, igaz? Mi járatban erre?" kérdeztem kedélyesen, és pillantásomat a férfi szeméből a kocsma felé vetettem, kissé csalódottan, hogy talán ez a találkozás most a pohár bor, és közém állhat. Bár reméltem, hogy Elliot könnyen meggyőzhető.

[Tyrius]

A   S Z Ő R Ö S   C I T R O M

[viselet]

Tyrius
1999. április

Csupán röviden öleltem magamhoz fél karral Tyriust. Hagytam, hogy fehér haja belevegyüljön egy pillanatra az én fekete tincseimbe, aztán elhúzódtam. Óvatosan húzódtam el, hogy másodjára ne üssem oldalba a kosarammal és szürke szemeibe nézhessen. Önkéntelenül is elvigyorodtam, ahogy tekintetem találkozott az övével, ujjaim pedig szakállához tévedtek. Kicsit húztam rajta, de annyira finoman, hogy az ne fájjon.
– Lee? – érkezett közben a felismerésből fakadó kérdés.
Még egyet húztam a szakállán, mosolyom még szélesebbre húzódott, annyira hogy kivillantottam fogaimat is. Ez már nem csupán egy gúnyos kis grimasz volt. Remek szórakozásnak bizonyult a hosszú, fehér szálak húzgálása. Talán azért tetszett az érzés, mert az én sima, éppen csak pelyhedző arcomon egy darab szőr sem növekedett úgy, ahogy másoknak. Sokszor bámultam irigykedve az öcsémet vagy Deant… aztán egyszercsak elfogadtam: nekem ez jutott.
– Hiányzott a szakállad – vihogva válaszoltam, aztán hátrébb léptem tőle.
Valahol vártam, hogy nekem esik majd a címeres medál miatt. Gyönyörű darab volt, a többi kincsem közé rejtettem és mikor előző éjszaka áttúrtam a láda tartalmát, épp a kezembe akadt. Vigyorogva idézetem fel a szerelmi bájitallal átitatott csokoládé ízét, aztán hogy az milyen hatást gyakorolt Rexre. Már régen éreztem magam annyira jól, mint azon a napon. A kalandokkal töltött időnek vége. Nehéz jó szórakozást találni vagy megfelelő embert a bosszantáshoz.
– Nem is olyan régen, igaz? Mi járatban erre?
Második kérdése végére átpillantott a túloldalra, pontosan arra, amerre én is néztem percekkel azelőtt, hogy kilépett volna a patika ajtaján. Egy pillanatra én is visszafordultam A Szőrös Citrom irányába és ismét elvigyorodtam.
– Hát…
A kosarat a hátam mögé rejtettem. Nem azért, mert szégyelltem volna a tartalmát, hogy ne lássa meg a felcímkézett üvegeket, melyeken a következő szöveg állt:

Férfiasító – Ha problémája támad deréktól lefelé…
Gyár és palackozó: Elliot George O’Mara
Forgalmazó: Banyanyavalya és Mágusfene Apotéka

Megköszörültem a torkomat és újra Tyriushoz fordultam. Színpadias mosolyt erőltettem magamra, ez jóval enyhébb volt, mint a korábbi, felszabadult. Nem szerettem volna, ha meglátja az igazi nevemet. Na, nem azért, mert éppenséggel megbízhatatlannak tűnik. Egyszerűen csak jobb óvatosan lenni manapság.
– Gondoltam iszom egyet a kocsmában – böktem szabad kezemmel a túloldal irányába.
Ismét éreztem a sör megnyugtató érzését a nyelvemet. Alig vártam, hogy kortyoljak egy nagyot. Nyeltem is egyet, hogy még hozzá tudjam tenni, természetesen teljesen pofátlanul, ahogyan azt szoktam: – Köszi, hogy meghívsz.
Nem vártam meg a választ. Egyszerűen elindultam át, az út másik oldalára.

"Gondoltam iszom egyet a kocsmában." mondta, én pedig hálával telt pillantást vetettem az előttem tébláboló Elliotra.
"Örülök hogy nem fosztasz meg ettől." feleltem lágyan, és elnevettem magam. Elliot Lee jó, sőt, szórakoztató társaság volt. Magam sem tudom miért, de jó kedvem lett, már a puszta megjelenésétől is. Életvidám, hiperaktív, mókás jelenség. "Köszi, hogy meghívsz." toldotta meg, amire csak mosolyogva ringattam a fejemet. Ez a mozdulat pontosan azt sugallta, amire gondoltam, és amit a kocsma küszöbét átlépve ki is mondtam.
"Ma mindent én állok!" egy boxban foglaltunk helyet, én magam mellé tettem hosszú, fekete kabátomat, és Elliottal szemben letelepedtem. Balra tőlem hatalmas ablakon át gyors pillantással futtattam végig tekintetemet az utcán, és a nem régiben elhagyott patika zöld ajtaján. A kocsma jellegzetes pub hangulatát keltette. Lambériázott, fejmagasságtól tapétázott terem volt, egy hatalmas, félkörívben épített pulttal, amit farácsos álfalakkal elválasztott boxokkal építettek körül. A pult mögött óriási, tükrös italszekrényben több emeletnyi polc sorakozott, különböző tüzes italokat láttatva. Közvetlen a sarkon hét sörcsap nyúlt ki a márványozott pultlapból. Négy sört helyben főztek, a söntés alatti főzőpincében. Kettő barnát, egy szűrtet és egy világosat. A másik három csapból vajsör, és két különböző búza folyt. Nem különösebben rajongtam a sörökért, a vajsörös csapokra pillantva pedig egyenesen felkavarodott a gyomrom, de úgy gondoltam, csupán a "két cimbora elmegy sörözni" hangulat kedvéért, egy jó korsó szűrtet koccintok Elliottal. Miután a pult felé intettem, a csapos figyelmesen előrehajtotta a fejét, hogy  odakiálthassuk a rendelésünket. A szórakozóhelyen, hétköznap kora délutánhoz képest, valódi csúcsforgalom volt, szerencsésnek véltem magunkat, amiért ablak melletti, kényelmes boxban találtunk helyet magunknak.
"Egy pint Walter's Crownt kérnék!" szóltam hangosan, átbeszélve a kocsma zaját, majd hátradőlve vártam, hogy társam is elvégezze a kellemes délutáni társalgás első számú hozzávalójának beszerzését.

[Tyrius]

A   S Z Ő R Ö S   C I T R O M

[viselet]

Tyrius
1999. április

Átlépve a kocsma küszöbét máris végig cirógatott az arcomon a kellemes, füstös levegőt. A szívem dobbant egyet, ahogy megéreztem az alkohollal keveredő meleg étel illatát és a kandallóból áradó meleget. Azokra a napokra emlékeztetett, mikor még kalandoztam és kocsmákban húztam meg magam a hideg elől vagy éppen ott lapátoltam be valami keveset, amire éppen futotta. Már olyan távolinak tűntek azok a napok, mikor minden galleont meg kellett becsülnöm.
– Ma mindent én állok! – jegyezte meg válaszként korábbi megjegyzésemre Tyrius.
Közben egy kissé privátabbnak tűnő helyre húzódtunk, ahonnan nem csak a kocsma, de az utca és így a szemközti zöld ajtó is látszott. Természetesen a képembe dörgölte, hogy nem végeztem el a rám bízott feladatot és természetesen teljesen igaza volt mindenben. Dean csalódott lesz talán vagy csak megrántja a vállát. Neki valószínűleg az is elég, hogy nem lábatlankodtam a vásárlók között vagy éppen nem üvöltöttem le valakit, akinek „tudja, olyan gondjaim” vannak.
– Helyes, helyes. Remek ez a hely – állapítottam meg. Közben tekintetem megállapodott egy sakkozó pároson, akiknél a tét valami különös, fekete színű bájital volt.
Közben Tyrius átkiáltva a kocsma zaján megrendelte az italát, én csak intéssel jeleztem, hogy ugyanazt kérem. Ezután fordultam csak ismét beszélgető partnerem felé. Addig ölemben szorongatott kosaramat feltettem az asztalra, egészen a végébe tolva, hogy ne lássa annak tartalmát, majd egy hanyag mozdulattal rádobtam a kabátomat is. Sosem lehetsz elég óvatos, O’Mara – helyeselt a kis hang.
Abban az egy szál, fehér pólóban megint látszott milyen sovány vagyok. A karom vékonyabb volt, mint valaha, egyik csuklómon az átkozott szalag feszült, amit Mereltől szereztem, a másikon pedig tökéletesen észrevehetően olvasható volt a felirat, amit Reagantől kaptam, amiért „elvettem tőle” Natot. Egy senki – olvastam el, majd ismét a szemben ülőre pillantottam.
– Te… te mit keresel itt? – kérdeztem kissé remegő hangon.
Az a felirat mindig megzavart, ami most is tökéletesen érződött. Alig vártam, hogy megérkezzen a várva várt ital és jó nagyot kortyoljak belőle. Addig is, ujjaim a heget piszkálták, szinte görcsösen.
– Már régen hívtak meg iszogatni… igaz régen is randiztam… – mondtam komoly arcon, majd hirtelen olyan vigyor ült ki az arcomra, mint korábban. – Következő alkalomra virágot is kérek vagy egy finom, bájitalos csokit.