Holttest az ágyban

HOUSE OF CHAOS

1999. május

HOLTTEST AZ ÁGYBAN

outfit

Elliot illatával az orromban érkeztem meg a ház elé. És éppen ez volt az, amit furcsálltam. A túl intenzív illatot. Imádom, ez egy pillanatig sem kérdéses, csakhogy már nem ilyen az illata. Mármint nem egészen ilyen. Sosem gondoltam rá korábban, hogy ennyire foglalkozni fogok olyan lényegében jelentéktelen dolgokkal, mint valakinek az illata. Legalábbis nem olyan konkrétan kimondva, mint azóta, hogy Elliottal vagyok. Persze, vissza tudom idézni Mariel citrusos illatát vagy a Roxfort dohos kis aromáját. De annyira elkülöníteni egymástól, mint ahogy Elliot illatát el tudnám, akár ezer másiktól is, lehet, hogy nem lennék képes. Az ő illata ugyanúgy lenyűgözött az első találkozások egyikén, mint az egész lénye. És belém ivódott. Reményeim szerint egy életre. Még, ha most éppen az is a lényege a felfedezésemnek, hogy az illata időközben változott. Sokkal több időt tölt velem, úgy fest, mint eddig bárkivel is. Ráadásul az én házamban lakik. Nemcsak a ruhái, de ő maga is átvesz egy kicsit az itteni illatokból és szagokból. Néha már rajta is érzem a tintát, amit én hordozok, vagy Ada túlédes, valamiféle gyerekrágóhoz hasonlatos illatát. De ez éppen így a jó. Hiszen nyilvánvalóan ez a dolog visszafelé is működik, és van, hogy a ház egy pontján, mintha őt érezném. Úgy, hogy közben ott sincs. Arról pedig, amikor titokban beteszem az ingem az övéi közé, hogy átitatódjanak inkább ne is beszéljünk… Remélem még nem szúrta ki, mert különben sose mosom le magamról a fanatizmusomat… Nem mintha szégyellném azt, hogy szeretem…

De akkor is. A lényeg annyi. Ez a sál, direktben, túlzóan hordoz mindent, ami összeköthető Elliottal. Egyedi, édes, saras és véres.
Ahogy belépek a nappaliba, ott találom Ballard asszonyt. Bizonyára nemrég értek haza Adával. De valahogy képtelen vagyok most összefüggően reagálni nevelőanyám szavaira. Érzi is rajtam, hogy valami nincs rendben. Nos, sok dolog nincsen rendben, de persze mindenbe nem avathatom be. Csak most, most megint ugyanúgy nem akarom, hogy a közelünkben legyenek és azzal bajba kerüljenek. – Nem fontos, hogy miért. De vidd magaddal Adát. – Persze aggodalmas kis sikoly a válasz. És megint látom, ahogy félelem gyűlik az asszony szemébe. Lám… Reagan még mindig itt van, ezek között a falak között, és ugyanolyan boldogtalanságot és kételyt hordoz, még holtában is, mint ahogy életében tette. – Nem lesz gond. – Jelentem ki, továbbra sem tudatva egyetlen okot, vagy miértet sem, miközben a dolgozóba sietek, hátha ott találom Elliotot a kuckójában. – Gyere ki! – Mondom határozottan, miközben kissé még meg is rúgom lábammal a kilógó lábát, persze épp csak jelzésnek, hogy siessen, mert nem viccből hívom. Közben ismét Ballard asszonyra nézek. – Csak tedd, amit kérek. És fontos. Ha holnap reggelig nem adok hírt magunkról, akkor tűnjetek el az országból egy időre. A forrásokat jól ismeritek. – Szavamnak határozott éle megteszi a hatását és a nő nem kérdez többet. Ada odaszalad, hogy megöleljen. És persze annyira nem akarom elengedni a szeretett kis alakját, hogy az már-már hihetetlenül fáj. Lehet pontosan érti, mi történik, miközben Elliot felé is lép egyet. Vajon hányszor fogom még megcsinálni ezt vele? Még egy újabb búcsú, aminek nem tudni, hogy a végén találkozunk-e még egyszer. De nincs más választásom. Már Elliot is az életem része, épp úgy, mint a lányom. És ha valaki ezt a két kincsemet fenyegeti, akkor úgyis megpróbálok mindent megtenni, amit meg tudok. Mert sajnos a lehetőségeim még így is nagyon, de nagyon szegényesek. Most először tapasztalom meg, hogy a pénzemmel, nem tudok akármit elérni, ha közben még úgy ahogy, de jó ember is akarok maradni.

- Ezt nézd! – Mutatom felé a sálat, de nem akarom, hogy megérintse. Nem mintha fontos lenne, egész egyszerűen már így is annyi minden van ráerőltetve, ami ő maga, hogy nem akarom, ténylegesen is érintse. – Az emberem ma hozta. Tudom, hogy neked rendeltem Kínából, és, hogy a jótékonysági est óta nem láttam. De, ami a lényeg. Van rajta sár, meg vér és olyan szinten át van itatva az illatoddal, mintha valaki külön Elliot parfümmel locsolgatta volna. Szóval… Mivel ez túl egyértelmű. A tippem az volna, hogy a holttesttel sem bántak sokkal kifinomultabban. Menjünk el káoszföldére. Nézzük meg a házad…

[NAT]

H O L T T E S T  A Z  Á G Y B A N

[viselet]

NAT
1999. május

Hangosan nyöszörögve nyújtóztam el a kuckóban. A bejáratot szorosan összehúztam, hogy csak én, a párnám, na meg a kincseimet magában rejtő láda lehessen odabent. A szívem megdobbant, ahogy félálomban rájuk néztem egészen pontosan reggel tízkor. Ugyanis ekkor döntöttem úgy, hogy felkelek, iszom egy kávét… csinosan felöltözöm. Ha már szobacica lettem, legalább Nat kapja meg a látványt, amit eddig is úgy szeretett. Na meg Ada és a nagyanyja előtt sem ártott volna nem félmeztelenül rohangálnom, mikor végre előkerülnek.
Nos, minden tervem közül csupán a felöltözésig jutottam el. Majd mikor leértem a lépcsőn valami különös külső erő szinte elrángatott a dolgozószobáig… aztán, bepillantva a nyitott ajtón megpillantottam a kuckót. Talán nem is saját birodalmam látványa volt az, ami igazán érdekelt. Mélyet szippantottam a levegőből, megéreztem Nat jellegzetes, finom illatát és a keserű tinta szagot, amik szinte kézként nyúltak át a küszöb felett, ragadták meg a galléromat. Egyszerűen bevonszoltak az írói birodalomba, ahol aztán, kissé álmosan… lehunyva a szememet élveztem azt, ami igazán az enyém. Ez az illat, ez a meghittség, amit annyira szerettem.
Talán túl álmos voltam vagy erőtlen, mert a szalag elfelejtettem a fülembe suttogni gúnyos szavait. Nem emlékeztetett arra, hogy egy elcseszett semmirekellő vagyok, aki még tolvajna is egyre szánalmasabb… aki nem több egy otthonülő macskánál. Talán csak azt várom, hogy hazaérjen a gazdám és a lábához dörgölőzve dorombolni kezdjek. Jutalmul pedig mi jár? Egy kis fejvakargatás?
Megráztam a fejemet.
Minden gondolatot egyszerűen félre söpörtem és elbotorkáltam a kuckóig. Leguggoltam elé. Csupán a combomba nyilalló éles fájdalom jelezte, hogy nagyon is élek és az életem nem csupán egy állandó alvással teli valami. Testem egyszerűen a párnákra hanyatlott, összehúztam a függönyt és pillanatok alatt elnyomott az álom ismét.
A sötétség régi barátként ölelt át húzott a mellkasára. Lágy dobogást hallottam, mintha szívverés volna. Ez nyugtatott meg és hagyott békésen aludni, talán csak egy-egy kép úszott be közben, mindegyik távoli volt, érthetetlen, minden bizonnyal jelentéktelenek is.
Hosszú órákon át fekhettem ott, mire zajt hallottam. Morajló zajt. Koncentrálnom kellett, hogy rájöjjek mi is ez. Beszélgetés hangja, aztán lépéseké… aztán egy érintés a kuckóból kilógó lábaimnál. Nem lágy, kedves érintés, inkább egy finom rúgás volt. Beleborzongtam.
– Gyere ki! – Követelte Nat határozott, talán kissé szigorú hangja, amit annyira szerettem.
Megint nyújtóznom kellett egyet. Aztán remegve bámultam fölfelé, magammal szemben… csak a szívem kezdett el megint úgy kalapálni, mint elalvás előtt, amikor a kincseket rejtő ládára pillantottam.
Lassan ültem fel és másztam ki a kuckóból. Egy pillanatra úgy, négykézláb állva nyújtóztam ki – talán Zeuszt utánozva –, majd egy jól eső nyögés kíséretében megdörzsöltem a szemeimet. Újra megéreztem a fájdalmat, ahogy sérült lábamra nehezedve próbáltam talpra állni. Kapd már össze magad O’Mara! – tért vissza a hiányolt hang. Gúnyos csengése hirtelen a helyére billentett mindent.
Lábaim lassan vették a métereket a kuckótól. Éreztem a fáradtságot, ami reggel óta nem akart eltűnni… s amit talán csak a szabadság tudna elűzni. Vágytam az ázott avar szagára megint egy pillanatra, szinte hallottam a fülemben a szél csengő hangját. Lehunyva a szemem megálltam. Ismét megráztam a fejemet és úgy léptem ki a nappali részbe, oda ahol már csupán Nat várt rám… pedig annyira szerettem volna felkapni Adát, magamhoz ölelni, hogy a  bájos gyerekillat emlékeztessen rá: jó helyen vagyok. Egyelőre csak ő volt képes igazán legyőzni a szalag kegyetlen erejét, ami már Nattal is megpróbált szembe fordítani.
– Ezt nézd! – Hallottam meg Nat hangját.
Újra megdörzsöltem a szememet, ahogy közelebb léptem hozzá. Valami sálat tarott a kezében… ahogy tisztult a látásom felismertem a ruhadarabot. Nattól kaptam, kínai minták díszítették és az egyik rendezvény után egyszerűen nyoma veszett. Persze arra is ő rángatott el, mert hát híres írót kellett játszania, én pedig szokás szerint csúnyán leittam magam. Nem emlékeztem rá mikor és hol tűnt el, ellenben a whiskey ízét könnyen felidéztem volna akár álmosan is, abban a pillanatban.
– Az emberem ma hozta. Tudom, hogy neked rendeltem Kínából, és, hogy a jótékonysági est óta nem láttam. De, ami a lényeg. Van rajta sár, meg vér és olyan szinten át van itatva az illatoddal, mintha valaki külön Elliot parfümmel locsolgatta volna. Szóval… Mivel ez túl egyértelmű. A tippem az volna, hogy a holttesttel sem bántak sokkal kifinomultabban. Menjünk el káoszföldére. Nézzük meg a házad…
Megdobbant a szívem.
Éreztem, ahogy valami történik bennem. Először a szalag kezdett lüktetni a csuklómon, aztán végig futott a kezemen és bár a szívem az imént is nagyot dobbant, hirtelen olyan erőteljesen kezdett zakatolni, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Valaki a menedékedet, az egyetlen örökségedet anyád után bemocskol, tönkre akarta tenni… – súgta az ékszer. Tudtam, hogy még nem bizonyos az egész, de dühített a tudat, hogy talán mégis. Az a kezem, amin a szalagot viseltem ökölbe szorult, a másikkal megragadta a sálat. Megszagoltam. Én csak otthon illatot éreztem rajta, földet és valami fémes bűzt…  egyetlen szó nélkül indultam meg a kandalló felé.
Éppen csak előtte álltam meg.
– Aki ezt tette, annak vége… – morogtam magam elé, megint a szalag félelmetes hangján. – Elpusztítom őket…
Remegve kapaszkodtam meg egy pillanatra a kandalló párkányba. Aztán egy marék porral a kezemben léptem be oda, készen állva az utazásra.

HOLTTEST AZ ÁGYBAN

outfit

Egy kicsit hagyom, hogy Ballard asszony átöleljen, mielőtt lányommal belép a kandallóba és eltűnik. Emlékszem, egyszer azt mondtam neki, hogy félek őt szeretni, mert félek, hogy az igazi édesanyám emlékét mocskolná. Még, ha azok az emlékek valójában nem is mások, csak egy kisfiú képzelgései. Reményei annak, hogy valaha élt valahol egy nő, aki kedvesen beletúrt a hajába és aki kedvesen azt suttogta este, hogy szereti. Sosem kérdeztem meg, hogyan esett neki az akkori mondatom. De valójában nagyon is tudom. Nem mondta ki, nem is mutatta, de fájt neki. Mert ő volt az az asszony, aki levelet küldött a Roxfortba, ha meghallotta, hogy a gyengélkedőre kerültem, vagy aki tortát sütött a szülinapomra, vagy aki beletúrt kajla fejem hajzuhatagába, még akkor is, amikor már nyújtózkodnia kellett, hogy elérje. És most is ő van itt, hogy segítsen. És ő kapaszkodik finoman a zakómba, mielőtt csak a kandalló porfelhője marad utána.

Túl kellene már lennünk ezen az egészen. Tényleg nem okozhatok már több fájdalmat. Nem akarom, hogy Reagan most is tönkre tegyen mindent. A múltból, mint rém, nem térhet vissza, még ilyen formában sem. Gyűlölöm… Ökölbe szorul a kezem, ami nekem is furcsa. Szinte nem is magamra emlékeztet, de már mégis a részem. A féltékeny Nat szokott így viselkedni, mikor Elliot direkt önuralmam szálainak elszakításán dolgozik. Szeretem, azt is szeretem, de furcsa belegondolni abba, hogy ez valamiféle új vonás és új történés. Régen érdektelen voltam. Most akaratos vagyok. Üde változás az életemben… Nem mintha zavarna. Nyújtom ki az ujjaim, hogy körmeim ne vágjanak tenyerem húsába. Ez nem old meg semmit.
Ahogy Elliot dühe sem fog. Mert, hogy reakcióját illetően egy szemernyi kétségem sem volt, az is igaz. És bár próbálom elhúzni ujjaitól a sálat, már nem megy. Gyorsabbnak kellett volna lennem. Vagy eleve nem megmutatnom, vagy elővennem. Nem mintha az, hogy hozzáért rontana a helyzeten. Nem, az gyanúsan így is elég rossz már. Egyszerűen csak nem akartam, hogy hozzáérjen valami ennyire undorítóhoz és felháborítóhoz. Miattam vált gyilkossá. Nem ment minket az, hogy jó szándékból cselekedtünk és, hogy vélhetőleg rajtam kívül másokat is felszabadítottunk egy mocskos, vad fogságból. Nem így kellett volna intézni, talán… Mert sajnos számtalanszor felmerül a gondolataim között, hogy lett-e volna más megoldás. Gyanús, hogy nem.

- Elliot! – Kapom el a kezét, próbálva a szalagot nem érinteni, viszont ujjai közül a selymet kifeszíteni. Nem akarom csitítani. Bár tény, ami tény, hogy jó lenne, ha nem a teljes dühével futna neki a történetnek, mert gyanúsan az sem vezet mindig jóra. – Nem halmozunk gyilkosságra gyilkosságot, mert az egy örök piramis lesz akkor az életünkben. – Jelentem ki határozottan, majd engedem, hogy a kandallóhoz lépjen. Miközben követem kezemmel végigsimítok a fájdalmas keléseken, nem mintha az segítene rajtuk, de az előbbi mozdulatom nyomán ismét kifakadhatott pár, ami persze megint nyomot hagyott az ingemen. Talán jó lett volna átöltözni, vagy lefertőtleníteni, vagy valami. De tény, hogy ez most nem a nyavalygás ideje. Elvégre a múltkor is mezítláb rohangáltam Wychwoodban…

Megfogtam Elliot kezét, mikor látom, hogy megtámaszkodik. Most támogatón nyúlok az ujjaiért és fonom bele sajátjaim, miközben hagyom, hogy maga után húzzon a kandallóba. Érzem, ahogy az egész teste remeg. Most is a dühtől, mint általában. Én pedig csak furcsállom, hogy nem érzem ugyanezt. Különös, de inkább a remény dolgozik bennem. Annak a reménye, hogy ha legalább a holttest megvan, végre megsemmisíthetjük végleg. És ha az megvan, az ellenünk dolgozókat esetleg, kevesebb nyomással a vállunkon tudjuk majd felkutatni. Mert fel kell őket. Ezt én sem kérdőjelezem meg. Még, ha nem is a gyilkosságban látom a megoldást. Azt hiszem az első varázslatnak, amit meg kellett volna tanulnom, az exmemoriamnak kellett volna lennie… Kár, hogy mint már megannyiszor görcsöltem rajta, még mindig totálisan béna vagyok…
Vártam, hogy a por végre csattanjon a levegőben. És magával rántson az az érzés, amit talán milliószor is átéltem már. Most mégis intenzívebbnek tűnt. Mellettem a dühtől ziháló kis alakkal, és a szívem heves zakatolásával. Igyekeztem elsőként kilépni a kandallóból, immáron erősen szorongatva magam előtt pálcámat. Számomra csendesnek tűnt a ház, de azért még mindig szorítottam Elliot kezét és nem voltam hajlandó elengedni. Megcsapott az a jól ismert, erős, már-már túl erős édes illat, amit úgy szerettem. – Szerintem jártak itt… Az biztos… - Suttogom és ujjaimmal jelzem, hogy maradjon nyugton, még, ha erősen kételkedtem is benne, hogy ezt fogja tenni… A sálat már rég begyűrtem a nadrágzsebembe, de a nélkül is, hogy látnám, valahogy éreztem, hogy igen... Jó helyen vagyunk.

[NAT]

H O L T T E S T  A Z  Á G Y B A N

[viselet]

NAT
1999. május

Reszketve szippantottam be a poros levegőt. Éreztem, ahogy az utazás csak még erőteljesebben megdolgoztatta szaporán kalapáló szívemet. Szinte beleszédültem a lüktetésbe, ami a szalagból indult meg és vonult végig egész karomon, egészen a mellkasomig. Hangosan, hörögve kaptam levegő után, de helyette csak újabb adag hamu és por érkezett.
Lenéztem a kezemre. Ujjaim Nat ujjai közé voltak fonva. Olyan erősen szorongattam, mintha félnék valamitől… és ez igaz volt. Saját magamtól, mert éreztem azt sok indulatot, ami már-már feszíteni kezdte ritmusosan emelkedő mellkasomat. Valamikor eközben csapott meg az otthon illat, talán eléggé leszállt már a hamu és por keveréke ahhoz, hogy megérezhessem azt, ami régen a menedékem volt, a biztonságom… de közben ott tombolt bennem a düh, hogy valaki éppen ezt a helyet mocskolta be, ezt szentségtelenített meg.
Végük…
Beleremegtem úja a gondolat. A szalag már olyan erősen lüktetett a csuklómon, hogy vállami is reszketni kezdett. Tudtam, hogy élvezi a kétségbeesést, a dühöt, amiért ilyen könnyek kijátszottak és ennyire nyilvánvaló helyre tették azt a testet, ami után én a világ bármely részére elutaztam volna, csakhogy Natot megvédjem.
– Szerintem jártak itt… Az biztos…
Ekkor kaptam fel a fejem és vettem észre, hogy Nat lényegében maga után húzott a nappaliba. Pálcáját előre szegezte, mintha támadótól tartani. Aztán egyértelmű jelzést is tett: maradjak nyugton. Erre persze csak felforrt a vérem: Hogy Elliot O’Mara nyugodjon le? – hüledeztem magamban és bosszúsan elrántottam a kezemet.
– Persze, hogy jártak itt! – Kiáltottam bele a ház csendjébe. – Honnan tudtak erről Nat? Honnan?
Hallottam, hogy üvöltözök. A hangom azonban idegen volt, nem a sajátom. Túl erős volt, túl mély… mintha nem is én kiáltoztam volna a visszhangot hozó szobában, hanem a szalag. A számban keserűíz gyűlt. A szívem egyetlen nagyot dobbant, aztán összevissza ritmusába kezdett. Éreztem, hogy fáj a mellkasom, kissé előre görnyedtem. Összeroppantott a gondolat, ami éppen akkor ért utol, mikor felismertem a hangot, ami elhagyta ajkaimat. Mert már tudtam… nincs szalag, nincs már olyan hogy a szalag hangja. Az ő akarta a hónapok alatt szépen az enyém része lett. Az ereje az én erőm lett, a sötétség az én sötétségem lett… nem volt többé kiút. Tudtam, hogy ez az én valódi hatalmam, az ami olyan dolgokra sarkalt, amit nélküle százszor végig gondoltam. A vakmerőségemet pedig odáig fokozta, hogy az már-már betegesnek számított. De ennek köszönhettem azt is, hogy túléltem mindent. Nem engedte, hogy feladjam, akkor sem, ha igazán vágyott a véremre. Szimbiózis volt ez a javából.
– Ez az én menedékem… – folytattam még mindig előre görnyedve, kezemet a mellkasomra csúsztattam. Így tenyerem alatt érezhettem zakatoló szívverésemet, ami már-már fájdalmas tempót diktált. Az ajkaim is remegtek beszéd közben, talán a hangom is, de nem figyeltem rá.
Itt jártak, O’Mara… feldúlták… – mantrázta kegyetlen lassúsággal a belső hang. Aztán érkezett valami… valami bűz. Vissza kellett nyelnem egy öklendezést. Kezem szinte önkéntelenül csúszott le mellkasomról, tekintetemmel pedig a hálószobaajtót fürkésztem. Sosem csuktam be, most még sem volt tárva nyitva.
Hirtelen egyenesedtem fel. Kissé meg is szédültem, de megindultam a helyiség felé. Egyetlen, gyors mozdulattal téptem fel az ajtót… ott már iszonyatos bűz uralkodott. Lényegében az egész helyiség átvette a szagát annak a valaminek, ami egykor Reagan lehetett és az ágyamba feküdt. A ruháiról ismertem fel… ezzel temettük be őt a föld alá. Karommal takartam el az arcomat, hogy ne érezzem a szagot, amit valószínűleg azonnal átvett a hajam, a bőröm és ruháim.
– Maradj kint! – parancsoltam. Nem akartam, hogy Nat így lássa a fickót.
Megnyikordult a padló, ahogy beléptem a küszöb felett. Egy pillanatra torpantam csak meg, aztán odasiettem az ágy mellé. Lenéztem az oszladozó valamire. Nos, legalább azt már tudom, hogy pontosan azt kapta, amit érdemelt – ezúttal a szelídebb Elliot szólalt meg odabent, aki kicsit sem került még a szalag irányítása alá… az, akinek talán már csak egy árnyéka létezett.
– Most már te vagy a senki… – dörmögtem kissé orrhangon, ahogy a tetemet bámultam. Nem borzasztott el a látványa, valahogy olyan természetesnek látszott az egész. Hiszen egyszer mindannyian erre a sorsa jutunk.

HOLTTEST AZ ÁGYBAN

outfit

Nem akartam, hogy itt legyen. Azt hiszem egyedül kellett volna jönnöm. Legalábbis most már kifejezetten őrültségnek találtam, hogy elárultam neki, mire jutottam. Jobb lett volna, ha egyedül szépen eljövök, elviszem innen a hullát, majd kitakarítok. És csak utólag mondom meg neki, hogy már ezzel legalább minden rendben. Miért is voltam olyan hülye, hogy arra vágytam, velem legyen… Nagyon megnehezítettem ezzel igaziból az ő helyzetét. Én is bizonyára kiborultam volna, ha Tengerszemben találom meg azt, akit megöltem. Én is úgy éreztem volna, hogy megszentségtelenítették a helyet, ami addig csak az enyém volt. A szentélyem, a védelmem. De számomra most Eliot is az… Így az ő háza is. Ez volt az első hely, ahol igazán érinthettem, ahol igazán ölelhettem. Szóval az én mellkasom is összeszorul, mikor arra gondolok, hogy olyanok jártak itt, akiknek a ház közelébe sem szabadott volna kerülniük. Soha.
 
- Nem tudom. – Suttogom halkan és óvatosan Elliot felé nyúlok. Hogy örül-e az érintésemnek, vagy ilyen helyzetben éppen viszolyog tőle nem tudom. Valahol szeretném, hogy hozzám bújjon, de közben valahogy úgy is érzem, hogy nem ez a megfelelő hely és idő rá. És valószínűleg ez utóbbi a helytálló. Ne most akarjam megnyugtatni, amikor lényegében én magam sem tudnék az lenni. És ne most akarjam megnyugtatni, amikor nem arra van most szükségünk. Hanem erőre és tettrekészségre. És reményeim szerint ezzel most már én is bőven rendelkezem. Ez az én csatám is, nem fogom hagyni, hogy nélkülem vívja meg.
Tudom, hogy nem sokáig érinthetem, de ujjaimmal finoman érintem a kezét, amit mellkasához szorít. Itt vagyok vele, és akarom, hogy ezt tudja. Még, ha talán semmibe is veszi a mozdulatom és érintésem nélkül indul a hálószoba felé. Gépiesen követem. Mintha nem is érezném a bűzt, ami árad onnan, pedig agyam legmélye suttogja, hogy ott van, igenis érezned kéne. Lehet máskor finnyás vagyok, de nem érzem, vagy csak nem foglalkoztat… Érzékeim talán próbálnak kizárni mindent, ami valaha Reagan lehetett.

Elliot parancsa ellenére is belépek utána a szobába. Itt már én is követem példáját és orrom elé emelem kezem. Érdekes… Érzem a bűzt, de fogalmam sincs milyen szaga vagy illata lehetett korábban… Kissé felhorkantok. Röhögés akar lenni. És most azt kívánom, bár korábban meg tudtam volna tenni. Egyszerűen csak az arcába röhögni Reagannak, majd boldogan tovább létezni. De sosem ment. Most bezzeg menne.
- Hát sosem volt egy szép ember... De a holtléte, mintha kicsit rontott volna a frizuráján. – Jegyzem meg, bár félek Elliot nem igazán fogja értékelni az újonnan felfedezett humorherold énem. De megint csak óvatosan felé nyúlok és féltő komolysággal pillantok rá. – Ő mindig is nagyobb senki volt, mint te. Mi is lehetne egy olyan ember, akit nem lehet szeretni? – Mondom, majd Elliotról a holttestre emelem a tekintetem. – Égessük el. – Hangzik olyan határozottan a számból, ahogy talán még a tárgyalásokon sem szokott a végső ajánlat. – Égessük el. Ami marad, azt pedig elviszem egy olyan helyre, ahonnét tényleg sosem kerülhet már elő. A házat pedig kiszellőztetjük és kifertőtlenítjük. És szeretném, ha egy darabig aztán nem jönnél ide. Keresünk egy bérlőt akit beköltöztethetünk. Akkor nem tudnak ide visszajönni. Legalábbis nem észrevétlenül. – Pálcámat megint magam elé emelem és megpróbálom, hogy lassan fel lehetne-e lebegtetni az oszló izét, amit egykor embernek lehetett nevezni. – Szerintem sötétítsünk el, és áldozzuk be a konyhakövet. Ott égessük el, vagy préseljük a kandallóba, de innen már ne vigyük ki.

[NAT]

H O L T T E S T  A Z  Á G Y B A N

[viselet]

NAT
1999. május

Talán hosszú percekig ácsorogtam ott a holttest felett. Karomat még mindig az orrom elé szorítottam, úgy bámultam az oszladozó maradványt. Hát ezt tetted egy emberrel, O’Mara… – súgta a kegyetlen kis hang fülembe, ami korábban még dühömet táplálta. Most egyenesen ellenem fordult. Szinte éreztem ujjaim között a gonosz kis kés markolatát, ami engem is megsebzett valamikor… és ami lényegében elvette Reagan életét, az én kezem által. Amit Nat hozzá tett az puszta jelképes bosszú és döfés volt. Én tettem. Én öltem meg. Gyilkos vagyok.
Tekintetem arra a területre siklott, ahol a sebet ejtettem. A bomló testen még látszott a bemélyedés és a ruhája, bár fekete volt, kissé elszíneződött azon a területen. Szemeim lassan, óvatosan haladtak a szörnyű állapotban lévő holttesten fölfelé, az arca irányába. Szinte vártam, ahogy a gúnytól csillogó, kegyetlen szempár újra rám néz és kijelenti: Egy senki vagy. Csakhogy már nem volt meg az az arc, ami olyan becsmérlő pillantást tudott ejteni felém.
Karom erőtlenül hullott le testem mellé. Éreztem, ahogy a mindent átható bűz átjárja a testemet, szinte a részemmé válik. Beivódott a bőrömbe, a hajamba… csupán az a melegség rángatott ki a véget nem érő bámészkodásból, amit Nat mögöttem álló, nagyon is élő, erőtől lüktető teste ontott magából.
Érte rendbe kell tennem ezt is… – vágtam vissza a kegyetlen szalagnak, ami még mindig lüktetett. Megpróbált becsmérelni, úgy tenni, mintha meg kéne lakolnom azért, mert megmentettem a szerelmemet. Azt az embert, aki többet ad nekem mindenkinél, azt akinek erős karjai jelentették a menedékemet. Lebiggyesztettem az ajkaimat, úgy léptem közelebb az ágyhoz, annyira, hogy akár meg is érinthettem volna azt a szörnyszülöttet, amivé Reagan egykor erős teste lett.
– Ő mindig is nagyobb senki volt, mint te. Mi is lehetne egy olyan ember, akit nem lehet szeretni?
Hallottam, amit mondott, de nem fordultam felé. Nem foglalkoztam azzal, hogy megnyugtatni akar… vagy erősíteni abban, amit tenni készültem. Már nem akartam ebbe belerángatni, nem akartam, hogy ott legyen velem. Túlságosan benne volt ígyis, holott én magam terveltem ki, hogy elveszem egykori szeretője életét az ő védelmében. Csakhogy minden rosszul sült el. A gyilkosság csak veszélybe sodorta őt is… az egész kapcsolatunkat… majd ott álltunk, anyám egykori házában, egy oszladozó holttest felett, ami bűnrészessé tette őt. Abban ugyanis igaza volt a szalagnak: én öltem meg, egyedül én, hiába sújtott le Nat is… akkor már mindegy volt.
Nyeltem egyet.
– Égessük el. – Határozottan szólalt meg ismét, annyira, hogy még én is kihúztam magam hangja erőteljes búgására. – Égessük el. Ami marad, azt pedig elviszem egy olyan helyre, ahonnét tényleg sosem kerülhet már elő. A házat pedig kiszellőztetjük és kifertőtlenítjük. És szeretném, ha egy darabig aztán nem jönnél ide. Keresünk egy bérlőt akit beköltöztethetünk. Akkor nem tudnak ide visszajönni. Legalábbis nem észrevétlenül.
Láttam a szemem sarkából, ahogy Reagan testére emeli a pálcáját, én pedig olyan hirtelenséggel fordultam teljes testtel felé. A karjára tettem a kezemet és csak odasúgtam: – Nem…
Az én hangom egyelőre erőtlenül tört elő ajkaim közül. Talán nem hallotta vagy nem érdekelte, mert csak folytatta:
–  Szerintem sötétítsünk el, és áldozzuk be a konyhakövet. Ott égessük el, vagy préseljük a kandallóba, de innen már ne vigyük ki.
Tenyerem erőteljesen nyomni kezdte lefelé a karját. Nem akartam hogy pálcát szegezzen arra a valamire, ami Reagan volt. Nem akartam, hogy köze legyen hozzá. Finoman a kezeim közé fogtam az arcát, odahúztam egy csókra, remélve, hogy ez elég ok, hogy csak is rám figyeljen.
Már késő, nem tudod megvédeni, O’Mara… – gúnyolódott a szalag, ismét lüktetni kezdett. Éreztem, ahogy elbizonytalanításra játszik, de hiába. Hiába volt minden próbálkozása ezúttal. Én voltam az erősem, tenyereim Nat szakállára tapadtak, tekintetem az ő kék szemeinek menedékét kutatta.
– Nem engedem, hogy ehhez közöd legyen újra… – mondtam. – Én akartam megölni, én is tettem meg. Te csak láttad. Ne legyél ennek jobban a részése! Nem engedem meg, érted? Nem!
Erőteljesen beszéltem. Szívem hasonló ritmusban dobogott, ki akart szakadni a mellkasomból, mintha azzal megvédhetné Natot.
– Elviszem innen és elégetem. De te sosem fogod megtudni, hogy hova.
Elengedtem és ismét a teste felé fordultam. Ezúttal én szegeztem rá a pálcámat, várva, hogy minden erőmet összeszedve felemeljem és belebugyoláljam egy lepedőbe. Ezt kellett tennem, ezzel tudtam megvédeni Natot, még ha ő nem is akarta beismerni ezt. Kettőnk közül én vagyok a feláldozhatóbb, mindig is én voltam. Nem véletlenül én döftem Reagan mellkasába először azt a pengét. Az én dolgom volt.

HOLTTEST AZ ÁGYBAN

outfit

Nem! Nem! Nem! Ordított a belsőm. Már megint nem értettem, hogy Elliot miért is nem fogja végre fel. Ketten vagyunk. Minden döntésében én is nyakig benne vagyok. Reagan halálát pedig végképp nem fogom csak az ő vállára helyezni. Direkt szúrtam bele én is a kést. Direkt. Pont azért, hogy ne lehessen azt mondani, hogy én kevésbé vagyok bűnös, mint a férfi, aki nélkül úgy érzem, már élni se volnék képes.
- Hát nem érted Elliot? – Kapom el a kezét és szorítok a vékony kis csuklókra. – Ezt nem engedem! Nem és nem és nem! – Kiabálnék, de hangom mégis halk. Valahogy szomorúan zeng bele a rothadó szagú szobába. Pedig elég határozottnak érzem magam. Vagyis, hát őszintén szólva az elmúlt időben, minden, ami Elliot az nagyon is határozott az életemben. Ott van és kész. És nem vagyok hajlandó lemondani róla, vagy cserbenhagyni őt. Ilyen helyzetben pedig pláne nem, még az ő kérésére, vagy parancsára sem. – Van, amiben nem dönthetsz egyedül. Én így akarom, és ebbe innentől nem szólhatsz bele! – Nézek mélyen és valahol keményen is a gyönyörű sötétbarna szemekbe. – Tudom, hogy jót akarsz. És tudom, hogy feleannyira sem vagyok ügyes, mint te. De akkor sem gondolhatod komolyan, hogy hagyom, hogy ezt egyedül csináld! Felejtsd el! Ez az egész velem kezdődött. És velem is fog zárulni.

Hangom egyre hangosabb, ahogy beszélek. Bár nem akarok se morgó, se parancsoló lenni, de tény, ami tény, hogy azt akarom, hogy az én akaratom érvényesüljön ebben az ügyben. Mert ezt egyedül végigvinni, szar és hülye ötlet. És amúgy is mindig bajba kerül… ha velem van, ha egyedül… Mégis mit gondol, majd az olyan könnyed majdnem kinyiffanások után, mint például Momotaró szigetén az az oni, majd hagyni fogom, hogy a durvább dolgokból egyedül igyekezzen kikeveredni. Hát ez eléggé nem így lesz…
Ha valamiben jó vagyok, azok a háztartási bűbájok. Olyan gyönyörűségesen csomagolom be az oszló hullát, mintha legalábbis csak egy, a mosodába összekészített kis lepedő halom lenne. Kár, hogy mellé úgy bűzlik, mintha ezer éve érlelt mosatlan lenne. Mondanám, hogy olyan szaga van, mint a hullának, de sajna ez ebben az esetben durvább és nagyobb igazság, mint amilyennek lennie kéne. Sebaj…

Állok kezemben a pálcával, másik kezemmel Elliot kezét megmarkolva, hátha a páromra esetleg rájönne az ellenkezhetnék. Nem nagyon akarom, hogy most csináljon valami ostobaságot. Agyamban persze lázasan kutatok, milyen helyek is jöhetnének szóba, ahova hoppanálhatnék. Egészen groteszk, ahogy a bűzös csöndben, a fehér vászonba tekert test békésen felénk lebeg. Én meg egész egyszerűen úgy teszek, mintha nem ez lenne a legelborzasztóbb dolog, mint amit nagyjából valaha is láttam. Arról, hogy műveltem, már inkább ne is beszéljünk… De ha belegondolok abba, mennyi ápolásra volt szükségem egy-egy Reagan kísérlet után… Lényegében örülhetek neki, hogy semmi túl látványos nem maradt meg a bőrömön. És nem okozott semmi kártékonyt egy-egy főzete. Reagan maga volt a métely. Hát nem sokkal undorítóbb holtában sem, mint a lelke volt életében.

- Együtt visszük el. – Hangom immáron ellentmondást nem tűrően emelem fel. – Reagan az én életemet keserítette meg. Még a te kezed sebhelye is nekem szólt igaziból, hogy éreztesse, nem tudlak megvédeni. Soha többé nem hagyom, hogy azt érzed egyedül vagy. És azt sem akarom, hogy csak a te védelmedből éljek. Te a Minden vagy. Az ott becsomagolva egy Semmi.  

Aminek kell egy hely, ahol nem találnak rá. Kell egy hely, ahol végre az örök feledésbe merül…

[NAT]

H O L T T E S T  A Z  Á G Y B A N

[viselet]

NAT
1999. május

Nem engedem belekeveredni, nem, nem és nem! – mantráztam magamban a gondolatokat, miközben Nat indulatoktól csillogó tekintetét figyeltem. Tudtam, hogy nem fog neki tetszeni az, amit mondok. Nem értette meg eddig sem, hogy én mindent az ő védelmében teszek… minden megoldást érte kutatok. Nekem csak ő számít és ha kell az akarta ellenére is meg fogom óvni.
– Hát nem érted Elliot? Ezt nem engedem! Nem és nem és nem!– Kapta el a csuklómat. Ujjai a heg köré siklottak és bilincsként fogták közre. A másik oldalon, talán éppen a szalagot érintette… Vajon ő is érzi, milyen erőszakosan lüktet? – gondolkodtam el.
Nyeltem egyet, ahogy újabb adrenalin és düh löket érte el testemet. Beleremegtem az érzésekbe, amik az aggodalmat váltották fel. Valami sötét, különös fátyol kúszott szemem elé, amin át láttam Nat kék szemeit, imádott szakállát, kedves ajkait. Sosem fog rád hallgatni, nem fogja megérteni, hogy te vagy az, aki helyreteszi a dolgokat… – súgta kegyetlen, hideg hangon a szalag. Tudtam, mire vágyik, tudtam már azóta, hogy először szólt Nat ellen. Ezúttal azonban olyan nyíltani bökte ki: Szakítsd el magad tőle!
A parancs ott csengett a fülebem. Nem hallva az újabb indulatos szavakat. Csak azt láttam, hogy a máskor olyan édes ajkak, szóra nyílnak, dühösen, talán csalódottan is ontják magukból a gondolatokat. Annyit fogtam fel csupán, hogy egyre hangosabban érkeznek azok a szavak, egyre magabiztosabban és egyre erőteljesebben, mire végre elkaptam egy-két szót: – És velem is fog zárulni.
A pálcát a holttestre emelte. De nem akartam, hogy ő takarítsa el, ezért kezemet kitéptem a szorításból. Éreztem, hogy a düh átveszi a hatalmat, remegni kezdtem. Olyan gondolatok és érzések keveredtek benne, amik csakis a szalagból származhattak. Minden kérdés dührohamszerűen futott végig a testemen: Miért nem hallgat rám soha? Miért nem figyel arra, amit mondok?
– Együtt visszük el. – Túl határozott hangon beszélt. Ezt otthon szerettem a négy fal között, szerelembe tudtam esni újra és újra azzal a férfival, aki ilyen könnyen, ilyen egyszerűen vetettem arcomba a szavakat… de ez nem ugyanaz a helyzet volt.
– Reagan az én életemet keserítette meg. Még a te kezed sebhelye is nekem szólt igaziból, hogy éreztesse, nem tudlak megvédeni. Soha többé nem hagyom, hogy azt érzed egyedül vagy. És azt sem akarom, hogy csak a te védelmedből éljek. Te a Minden vagy. Az ott becsomagolva egy Semmi.
Szembe fordultam vele és gondolkodás nélkül felpofoztam. Minden indulatomat abba az egy ütéstbe fektettem bele. Nem érdekelt abban a percben a hulla sorsa. Semmi sem érdekelt valójában, egyszerűen szabadulni akartam az érzéstől, hogy képtelen vagyok nyomást gyakorolni Natra vagy megértetni vele, mikor kell hagynia, hogy én tegyem a dolgokat.
– Te nem érted Nat! Te nem! – kiáltottam olyan hangosan, hogy abba az ablakok is beleremegtek. – Fejezd be ezt a kibaszott drámázást végre! Igen, a Mindened vagyok, de a Semmidet nekem kell eltűntetni. Ebben én vagyok a jobb! Én, nem te!
Éreztem, hogy megfájdul a torkom. Ezért nyeltem egyet.
– Te itt maradsz és nem nyitok vitát! – Jelentettem ki ezúttal én határozottan. – Jobb lesz, ha észhez térsz végre! Fogd már fel, hogyha ez szarul sül el, neked ott kell lenned Adának! Gondolkodj már!

HOLTTEST AZ ÁGYBAN

outfit

Váratlanul ért a mozdulat és a csattanás az arcomon. Kissé megtántorodtam, de nem azért, mert annyira erős volt, hogy az egy lépésre kényszerítsen. És annyira fájdalmasnak sem kellett volna éreznem, mint amennyire éreztem. Ott égett a bőrömön, talán most piros nyomot is hagyott, nem mintha ez érdekelne. A könnyek, amik a szemembe szöktek, viszont annál inkább… Gyűlöltem, ha valami a lelkemig hatolt. És ez az ütés csak akkor fájt volna ennél jobban, ha Elliot tette gyűlöletből fakad. Akkor bizonyára teljesen összetörök. Így talán csak félig. Szeret és félt engem, épp ugyanúgy, mint én őt. Miért nem tudunk egyetértésre jutni ebben? Nem akarom elengedni… Önkéntelenül kapok keze után megint. Nem erőszakosan, de belekapaszkodom a kezébe, miközben hagyom, hogy kioktasson.

És sajnos nagyon is jogosak a szavai… Ejtem le végül karom magam mellé, miközben megsemmisülten sütöm le a szemeim. A holttest már rég visszapuffant az ágyra, az ütés nyomán úgyis elvesztettem minden koncentrációmat. Most meg már az erényes fellépésem is oda. Ez vagyok én. Íme. Reagan miatt ismételten teljes szánalmamban láthatom magam, ahogy kénytelen vagyok meghunyászkodni párom előtt. Nem vagyok én erős Elliot. Lám, még az én Semmimet sem tudom eltakarítani magam után. Alkalmatlan vagyok én bármire is, az íráson és egy olyan kislány eltartásán kívül, aki alapjaiban véve csoda, hogy még nem rak össze egy több fogásos ebédet egyedül. Túl ügyes és önálló már most. Ha elmegy a Roxfortba félő, hogy soha többé nem is lesz már szüksége rám… De igen, abban Elliotnak nagyon is igaza van, hogy én viszont nem hagyhatom el őt. Megígértem neki. És egy cseppet sem vigyáztam magamra mostanában… Egy kicsit sem. Elvakított a tettvágy, hogy erős legyek és végre ügyes, de nekem továbbra is inkább csak tohonyának kéne lennem. Valakinek, akivel nem történik semmi… Pont, mint az Elliot előtti időben, abban az egy évben, amit már apaként töltöttem. Nem mintha Elliotot képes lennék elengedni annyira, hogy létezzen majd Elliot utáni idő… Innen nem lesz más, csak Elliotos idő.

Ránézek. Óvatosan, lassan, de kutatom a tekintetét. Tudom, hogy most dühös és indulatos a határozottsága mögött. Biztos megint az az átkozott karkötő. Lassan tényleg kénytelen leszek valahogy leráncigálni vagy vágni róla. Belátom, eddig hagytam, hogy irányítson, mert Reagan ellen jó volt az ereje. De már nem akarom, hogy jelen legyen az életünkben. Veszélyes, egyre veszélyesebb talán az egész kapcsolatunkra nézve. Ezt látom néhány vitánk során is. Vagy olyankor, amikor véletlen érek hozzá, ahhoz a zsarnokhoz… Lassan mennie kell… De most még hagyom, hogy tegye a dolgát. És erőssé tegye Elliotot is. Most egy kicsit a háttérbe vonulok.

- Csináld. – Mondom egyszerűen és halkan, de mélyen a sötét szemekbe nézve. – Tényleg te vagy az ügyesebb. Ennyi. És igazad van, Adára nem gondoltam. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy te nem kerülhetsz bajba, vagy ha igen, akkor abban ketten kell benne lennünk. Mert azt hiszem, ha veled valami történik, Ada ugyanúgy elveszít engem is. Tanultam és gyakoroltam, hogy ügyesebb legyek. De nem vagyok. Se ne drámázzon, se ne ugráljon harcot mímelve egy olyan, mint én. Menj, intézd. – Bökök a becsomagolt hulla felé, de tekintetem továbbra se veszem le Elliotról. Viszont másik kezemben a nyakamban lógó medálért nyúlok. - Ezt viszont kénytelen leszel magaddal vinni addig. – Nyújtom felé. – Erről meg én nem nyitok vitát. – Ugyan nem tudom, hogy elveszi-e, de célom, hogy valahogy ráerőszakolom akkor is, ha most nekem kell lenyomnom egy pofonnal, hogy sikerüljön. Mert igen, igaza van, hogy nekem Ada miatt jobban kellene vigyáznom magamra, de már neki is jobban vigyáznia kellene magára. Azért, mert már mi az ő családja is vagyunk. És Adának nagy törés lenne az életében az is, ha Elliotot elvesztené. – Itt megvárlak. Tíz percet kapsz. Ha nem jössz, megkeresem az apád. És vele együtt kereslek meg. De addig jó háziasszony leszek és elkezdek kitakarítani…

[NAT]

H O L T T E S T  A Z  Á G Y B A N

[viselet]

NAT
1999. május

Az mellkasom hullámzott az indulatoktól. Éreztem, ahogy szívem belülről fájdalmasan kalapál, mintha ki akarna törni börtönéből. Közben úgy kapkodtam levegő után, mintha fojtogatnának. Nat kék szemeiben láttam a meglepettség csillogását. Azonban nem csak az ő arca volt vörös, az én tenyerem is égett az ütés nyomán. Nem tudom, hogy én akartam-e észhez téríteni vagy a részemmé váló szalag akart neki ártani.
Rövidke csend állt be köztünk. Szinte hallottam, ahogy Reagan rothadó darabjai visszahuppannak az egykor olyan kedves matracra. Soha többé nem akartam belefeküdni abba az ágyba, nem akartam Nattal ölelkezni a párnák között vagy magamra húzni egykor kedvenc takarómat. Undorodtam attól a bútordarabot és minden hozzá kapcsolódó dologtól. Már átvette Reagan mocskosságát. Nem az volt, amit szerettem valamikor. Nem, ez annak csupán emléke volt, egy árnyék, amit mocskossá tett az én bűnöm.
– Csináld. – Nat halkan beszélt. A szemembe nézett közbe. Ebből tudtam lényegében, hogy komolyan gondolja ezt az egyszerű kijelentést. – Tényleg te vagy az ügyesebb. Ennyi. És igazad van, Adára nem gondoltam. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy te nem kerülhetsz bajba, vagy ha igen, akkor abban ketten kell benne lennünk. Mert azt hiszem, ha veled valami történik, Ada ugyanúgy elveszít engem is. Tanultam és gyakoroltam, hogy ügyesebb legyek. De nem vagyok. Se ne drámázzon, se ne ugráljon harcot mímelve egy olyan, mint én. Menj, intézd.
Lassan bólintottam.
A szalag elfelejtett lüktetni a csuklómon. Talán azért, mert Nat behódolt az akartomnak. Én még sem éreztem úgy, mintha győzelmet arattam volna. A sötétség még mindig ott táncolt körülöttem, néha-néha magához ölelt, apró szavakat súgott a fülembe: Te vagy az erősebb, O’Mara… Győztél… Magad alá gyűrted… Beleborzongtam ezekbe egytől egyig. Le is hunytam a szememet, nem nézve a csomag felé, amire Nat bökött.
– Ezt viszont kénytelen leszel magaddal vinni addig.
Összeszorított fogakkal pillantottam rá. A kezére tévedt a tekintetem, szinte azonnal. Ujjai között ott csillogott az aranylánc, amit még én adtam neki s amint én az apámtól kaptam. Keserűség érzés uralkodott el rajtam, ahogy eszembe jutott az arcomon csattanó atyai pofon. A gyűlölet átjárta minden porcikámat, pont úgy, mint gyerekként. Azonban most is, mint akkor, valami különös, meleg pislogás tombolt minden rossz érzés mögött. Talán ezt hívják ösztönös szeretetnek, ami minden gyerek és szülő között ott van.
– Erről meg én nem nyitok vitát.
Megint bólintottam.
Ujjaim finoman értek Nat langyos bőréhez. A lánc egészen felmelegedett az érintésétől, olyan volt, mintha ebben is lüktetett volna valami különös erő, akárcsak a szalagban. Csakhogy ez tiszta volt és fehér, jó erő, még ha nyomkövetésre is alkalmas. Döbbenet volt, hogy éppen Phillip Rowle-tól származik az ékszer.
Gyorsan került a nyakamba. Éreztem, ahogy melegség a mellkasomhoz ér és lenyugtatja zakatoló szívverésemet. Egy pillanatra megérintettem ujjaim hegyével.
– Itt megvárlak. Tíz percet kapsz. Ha nem jössz, megkeresem az apád. És vele együtt kereslek meg. De addig jó háziasszony leszek és elkezdek kitakarítani…
Megint bólintottam és közelebb léptem hozzá, hogy megcsókoljam. Finoman cirógattam végig az ütés helyén. Csupán tekintetemmel üzentem neki: Ha hazaértem, eltűntetem neked. Ezután hátrébb léptem, a holttesthez.
– Ő tudni fogja, ha baj van… mindent tud rólam – válaszoltam rekedten.
Belekapaszkodtam a lepedőbe.
Tekintetem közben még mindig Nat csillogó, kék szemeibe fúrtam. Megremegett a lepedőt szorongató kezem. Önkéntelenül is átfutott az agyamon, hogy nem lenne-e egyszerűbb eltűnni örökre az életéből. Nem lenne-e jobb nekem, ha a szalaggal együtt bevenném magam valami erdőbe és csak magamban tennék kárt. Itt volna a lehetőség, hogy kiszakítsam magam abból a boldogságból, amit sosem érdekeltem meg és nem vívtam ki. Csak a bajt hozza rád, megláncol, megváltoztat… – kezdett el lüktetni a szalag a kezemen.
Éreztem, hogy a szívem megint erősebb ritmusra vált. Könnyek gyűltek a szemembe, de még mielőtt bármit is mondhattam volna, hoppanáltam. Nem Angliába, nem Skóciába, de még csak nem is Írországba. Távol onnan, egy hatalmas, sötét erdőbe… ahol már egyszer jártam. Vagy tíz évvel ezelőtt.
Románia egyik leghíresebb erdeje volt, amit az ott lakók rendszeresen elkerültek. A fák sűrűn álltak, annyira, hogy semmiféle fény nem jutott be közöttük. Csak a félhomály és a nehéz levegő volt, amiből hangosan, szinte sípolva szívtam be egy keveset.
Meg kellett kapaszkodnom egy fatörzsbe, hogy ne essek el. Elképesztően szédültem és a hányinger kerülgetett a hoppanálástól.
– Gyerünk, O’Mara! Ne add a gyenge kisfiút – morogtam a szalag kegyetlen hangján.
Rászorítottam a lepedőre. Nehéznek hatott, mintha hatalmas ólomgolyók lennének benne, de eldöntöttem, hogy nem fogom lebegtetni. Megtehettem volna, mert ott volt a pálca az amúgy is szakadt kardigánom zsebébe. De ez most más volt, az én terhem, az én bűnöm, amivel meg kellett küzdenem. Másképp nem zárhattam le.
Lassan vonszoltam egy kicsit odébb a testet. Közben a szédülés nem akart abba maradni. Nyelnem kellett, hogy a rothadó szagtól ne kezdjek el öklendezni. A szemem könnyes volt még mindig, de nem csupán az érzésektől, hanem a bűztől is.
Eleresztettem a testet és kissé távolabb léptem tőle. Annyira, hogy a hátam egy különös alakú fa törzsének ütközött. A pálcámért nyúltam, megszorítottam, majd egyenesen a testre szegeztem.
– Piroinito! – Határozottan hangzott fel a varázsige. Szinte rá sem ismertem a saját hangomra.
Vártam, míg a lepedő lángra kap. Figyeltem, ahogy lassan az egészet elborítja. Azt azonban tudtam, hogy Nat tíz percébe nem fog beleférni az, amíg elég. Nem várhattam meg. Maradj itt, távol Foresttől! – súgta a szalag. Nem foglalkoztam vele, a pálcát visszadugtam a zsebembe. Vettem egy mély lélegzetet, magamba szívva a bűzös levegőt. Aztán hoppanáltam.
Nem tudom hol értem földet, az sem volt biztos, hogy a hálószobába érkeztem vissza. Csak a talajt éreztem a talpam alatt, aztán felismertem az ismerős aromát a levegőben. Túlságosan szédültem, valamibe meg kellett kapaszkodnom, hogy ne essek térdre. A másik kezemet pedig az arcom elé kaptam, hogy tenyerem melegével nyugtassam meg testemet.

HOLTTEST AZ ÁGYBAN

outfit

Annyira belemerültem volna még abba a lágy csókba és finom cirógatásba. Nem azért, mert épp ezt a mocskos helyet választanám vágyaim kiélésére. Egyszerűen csak mindig félek… Valahányszor nem ölel, nem érint, nem csókol, csak félek, hogy nem is létezik. És egyszer épp olyan könnyedén fog eltűnni, mint amilyen könnyedén sétált be az életembe. Jól esik, hogy hozzám tartozik. Szeretem. És ezt nem akarom elengedni… A szemeibe nézek, miközben kezem az arcomat simító kezére csúsztatom. Most sem akarom elengedni. De tisztában vagyok vele, hogy muszáj. Nyilván az a pofon bőségesen megtanított rá, hogy jelenleg hol van a helyem. Lássuk be, jogosan. Én pedig maradjak csak ott, ahol segíteni tudok.
- Mérem az időt. – Mondom féltő fenyegetéssel és csak hagyom, hogy megfogja a holttestet. Talán egy percnek tűnik, míg nézek a gyönyörű sötét szemeibe, amikben több erő villan, mint nekem az egész behemót testemben. Aztán hagyom, hogy hoppanáljon.

Úgy érzem, mintha víz alá süllyednék… Tompának tűnik a ház, tompának a zajok, amik innen-onnan beszűrődnek, vagy amik szimplán csak a részét képezik a régi kis háznak. Tompának tűnik az élet is a félelem és aggódás árnyékából. szeretnék már felszabadulni, szeretnék már jóvá válni. Kár, hogy sosem lehetek az…
Felsóhajtok és miközben hagyom, hogy az undorít levegő kiszűrődjön tüdőmből, órámra nézek. És most mintha lélegzetvisszafojtva bámulnám a számlapokat, amin csak nem telik az idő… Talán elakadt. Talán rossz. Fülemhez emelem és kicsit meg is rázom, bár felesleges. Azonnal hallom, ahogy a mutató lépked; Tikk-Takk, Tikk-Takk, ismétli nagyon lassan, vontatottan egymás után a kis hangokat. De mintha ólomnehezéket vonszolnának a hátukon, úgy érzem alig-alig mozdulnak előrébb. – Meg fogok őrülni... – Fújok ki egy újabb adag, gyorsan beszívott szörnyű levegőt, majd végre megmozdítom tagjaim és az ablak felé indulok, hogy szélesre tárjam.
Aztán nézek végig az egykor kedves kis helyen, ezen a kellemes emlékekkel teli régi házikón. Jó lenne teljesen helyretenni. Mindent, ami undorítóan beszennyeződött csak kipucolni, mire Elliot megjön. Elképzelni se tudom, mit érezhet most, hogy az édesanyjából maradt eddig sérthetetlennek hitt, utolsó mentsvár is teljesen odalett. Tudom, mert annyira már ismerem, hogy tudjam, sosem tekintheti ugyanannak ezt a helyet.
Önkéntelenül felüvöltök. Miattam lett mocskos. Bocsássatok meg nekem, mind kik itt laktatok, mind kiknek itt volt az emléke. Bocsássatok meg… Hagyom, hogy keserű könnyeim kihulljanak és eláztassák az arcom, majd onnan lehullva a padlót. Mérges, tehetetlen kis könnyek ezek. És hagyom, hogy engem is csak mérgezzenek és formálják a dühöm. Ami ordító fájdalommal érkezik és végül lábaim rúgásával csap le az ágyra. Az ágyra, amiben Elliot aludt. Az ágyra, amiben először érinthettem. Az ágyra, amiben öleltem és szuszogott és imádtam. Csak ütöttem és rúgtam és téptem az ágy fáját, az anyagát. Hagytam, hogy a tollpárna cafatokban lógjon a földre taposva, miközben szilánkosra törtem a fát. Törtem vele az ujjaim is… Már talán nem is számít az extra kis fájdalom az alkaroméhoz és a lelkeméhez viszonyítva. De elegem van! Most lett elegem abból, hogy minden csak tönkremegy körülöttem.

Elsétálok a kandallóig. Egyszerű pálcaintéssel gyújtok tüzet benne, dobom bele a zakómat is, jó helyen van az ott mindennel együtt, már úgyis mocskos, mint az ótvaros bőr. Mocskos tőlem, mocskos Reagantól… Aztán szépen sorban elkezdtem odahordani az ágy darabjait. Van, amin még törni kell majd. Mindennel nem leszek kész Elliot érkezéséig, de legalább elkezdem. Már ez is elégtétellel tölt el. Ha kicsivel is. Homlokomról letörlöm a verítéket, mikor megállok egy pillanatra és csak bámulom a lángnyelveket, amiket okoztam. Akkor nézek ismét az órámra is. De feleslegesen. Hallom a puffanást és gyors léptekkel oda is sietek, hogy elkapjam Elliotot. Csak tartom a kezemmel a bűzben, amibe most belevegyül a füst töményen fojtó szaga is. Tudom, hogy káoszt okoztam, de aztán helyrehozom. Ez a ház egyszer ismét egy menedék lesz a párom számára. Mindent meg fogok tenni érte, hogy azok, akik itt laktak, visszakapják a méltó emlékeiket.
Most azonban csak magamhoz ölelem párom vékony és gyönyörű kis tagjait. És ölelésembe rejtem, hogy tudja, minden rendben lesz. Mert vigyázunk egymásra.

[NAT]

H O L T T E S T  A Z  Á G Y B A N

[viselet]

NAT
1999. május

A fülemben csengett az érkezésem pukkanó hangja. Ott dolgozott bennem még az adrenalin, ami a szédelgés és a remegő térdek ellenére is tartotta bennem a lelket. Ez adta meg az erőt, hogy a rothadó maradványokat elvonszoljam a megfelelő helyre s egyszerűen, erősebb koncentráció nélkül, elhaló hangon is ki tudtam nyögni a varázslatot. Azt, ami narancsos lángra lobbantotta a lepedőt. A forróság körbe ölelte a mocskot, amit az erdőben raktam le… de tudtam, még órák kérdése, mire teljesen hamuvá lesz… mire megszabadulunk attól az árnyéktól, ami hetek óta a nyomunkban volt.
Homályosan láttam, gyenge voltam. A szédelgést csak fokozta a mélyen beszippantott, füsttől terhes, erdei levegő. Megkapaszkodtam valamiben, mert annyira remegtek a lábaim, hogy mindössze pillanatok kérdése volt, össze csuklanak-e alattam. Aztán Nat illata, mintha felülír volna mindent, egyszerűen félre sodorta a maga keserű tintás, édeskés illatával a bűzt, ami szinte beleitta magát a bőrömbe is. Nem volt többé sem füst, sem égett avarszag… csak az Ő fenséges illata.
Gyenge, kölyök vagy! –gúnyolódott a szalag. Erősen lüktetni kezdett a csuklómon, de hiába. Nem voltam magamnál, nem tudtam volna átvenni a dühöt tőle, ami annyiszor emlékeztett önnön sebezhetőségemre. Karjaimat éppen csak fel tudtam emelni, hogy belemarkoljak Nat ingébe. Ujjaim erősen fúrták magukat az anyagba. A szívem zakatolt, de nem a méregtől és már nem is az adrenalintól, hanem a megkönnyebbültségtől.
Nem érdekelt a teher, nem akartam többé ezt. Inkább viseltem egy életen át két bűnt: a gyilkosságét és a holttest eltűntetését, de legrosszabb esetben csupán elrejtését. Nevezhet bárki halottgyalázónak, mondhatják, hogy megbocsáthatatlan, amit tettem… de Natért volt. Érte pedig bármit elviselek, még az Azkabant is. Gondolkodás nélkül vállalnám magamra az egészet, ahogy az ostoba szektásai akarták.
A mellkasára nyomtam a fülemet, hallgattam a szívverését. Heves volt, zaklatott, mint percekkel korábban az enyém.
– Már vége… örökre vége… – Suttogtam a szoba csendjébe.
Még, ha nem is bíztam a saját szavaimban, ki kellett mondanom. Talán Natnak elég a tudat, hogy eltűntettem a hullát, nem kell részleteznem, milyen állapotban hagytam a román erdő mélyén. Mert tudtam: bennem örökre ott lesz a tudat, hogy egy hirtelen lecsapó vihar kioltotta tüzet és valami felismerhető még ott marad abból a bűnös dologból, amit én tettem azzá, ami.