Célkeresztben

Kerpen



Észak-Rajna-Vesztfália tartományban lévő település, Köln városától nyugatra
nem messze a holland határtól.
A város 1975-ben jött létre, mikor több független kisebb település egyesült.

          Ha valaki két nappal ezelőtt azt mondja ez a kirándulás el van átkozva, akkor kinevetem. Miért lenne elátkozva, hiszen egy teljesen ártalmatlan dolog miatt indultunk be. És lám, az átok utolért minket egy bérgyilkos képében. Nem tudom miért jött, hogy talán azt védi, ami miatt ebbe a kastélyba jöttünk, de az biztos, hogy nemrég még egy pálca szegeződött a fejemhez, most pedig a földön fekszem, miközben a saját pálcám valamelyik fal tövében fekszik. Tudom, hogy Elliot itt van valahol a közelben, de ez az alak egyesével akart levadászni minket, látszott rajta. Azt hitte, ha engem céloz meg először, akkor könnyű dolga lesz, de tévedett, és bár fáj az oldalam, azért nem gátol meg semmiben. Főleg nem a mozgásban. Rövid időn belül úgyse lesz gond ezzel, ha eltalál valamilyen átokkal. Valami olyannal, amitől most is felsikoltok, amíg repülök egyet a fal tövéig.

          De hogy is volt ez? Miért is kerültünk ilyen helyzetbe? Az egész még decemberben kezdődött, mikor megismertem Elliotot. Akkor elhatároztam, hogy visszaadom a talált gyűrűt és naplót a jogos tulajdonosuknak. Igen, meg is találtam őket, és így kerültünk ide Németországba, azon belül is Kerpenbe. Tegnap mind a ketten csinosan felöltöztünk, és kicsit hazudva ugyan arról, hogyan találtuk meg ezeket a tárgyakat, de visszaadtuk jogos tulajdonosuknak. Nagyon örültek, és majd három órát el is töltöttünk náluk. Sokat beszélgettünk arról, hogyan élték meg a felkeresésem, hogy mit éreztek most. Azt hiszem a legizgalmasabb pillanat akkor következett be, mikor meghívtak magukhoz egy következő alkalommal is. Nem értettem miért, de mivel egy kis hoteljük volt, azt hiszem, úgy szerették volna meghálálni a tettünket, hogy ajándékba adtak egy hosszú hétvégét. Talán egyszer lesz is lehetőségünk kihasználni.
          Reggel viszont izgatottan ébredtem, hiszen megígértem Elliotnak, hogy nem leszek útjában, de akkor is elkísérem akárhova is megy. Pont ezért egy kényelmes sportcipőt vettem fel, meg nadrágot és egy pólót. Reménykedtem benne, hogy a hátitáskám, amibe korábban belekészítettem már egy kevés élelmet és italt, nem fog visszatartani semmitől.
          - Mehetünk? – kérdeztem izgatottan.
          Le se tagadhattam, hogy mennyire várom már. Bevallom, ebben a pillanatban nem jutott eszembe az, hogy őt várják otthon, de még az sem, hogy engem is várnak. Csak az érdekelt, hogy közös kalandunk lesz, megint. Kettesben, mint mikor megismerkedtem. De valami nem tetszett, amit szerintem ő már akkor tudott, de legalább sejtett.
          - Van valami baj? Este óta nagyon gondterhelt vagy?
          És nem hiszem, hogy ennek az lett volna az oka, hogy közös szobában aludtunk. Mikor lefoglaltam a helyet, akkor még két külön szobát kértem. Az életemre megesküdtem volna és még most is megtettem volna, de mire ideértünk addigra egy kétágyasat kaptunk. Ráadásul azt állították, hogy én kértem így. Hazugság volt, és féltem, hogy Elliot haragudni fog majd emiatt, de úgy látszott nem teszi.
          Szóval, reggel gyorsan felöltöztem a fürdőben, lófarokba kötöttem a hajam, és csak egy minimális sminket tettem fel. Azért nem léphettem ki anélkül az utcára. Szóval, miután mindennel meg voltam, jöhetett az indulás. Kicsit toporogva, kicsit siettetve, de akkor is, izgalomtól és kíváncsiságtól hajtva.
          - Akarsz reggelizni előtte? Azt hiszem, én nem tudnék egy falatot sem lenyelni, de pakoltam pár dolgot a táskámba.
          Elkezdem kiszedni és megmutatni a tucatnyi szendvicset és a vizeket. Még nem voltam ilyen kalandon, szóval nem tudom mi lenne most a jó. A decemberi az nagyon más volt. De ha ez is lesz az utolsó, az sem érdekelt. Menni akartam, és mentem is.

C É L K E R E S Z T B E N 


ESMÉ
1999. május

Az indulás óta nem volt valami rendben és nem csak az, hogy jótét lélekként visszavittük valakinek a gyűrűjét meg az elveszett naplóját a családjához. Az is borzalmasan nyálas volt és olyan messze állt tőlem, hogy szinte idegennek éreztem magamat a képemre húzódó mosoly mögött. Nem, az nem Elliot O’Mara volt, de még csak nem is Elliot Lee, akiként be szoktam mutatkozni az útjaim során. Az a fickó persze sokkal jobb színész volt, mint én, de mintha az elmúlt félév hatalmas köveket hordott volna egykori énem fölé. Elrejtve azt a kegyetlen kis vigyort, amivel nyugtáztam a sikereimet. Mintha lenyugodtam volna egy dühkitörés után… ami évtizedekig tartott. Más ember lettem. Valami nyugodt, árnyékszerű személy, aki nem lehet többé valódi önmagamat. Natnak hagytam a leginkább, hogy átformáljon, hogy elnyomja azt a kegyetlenséget, amivel kiraboltam, átvertem másokat. Lelkiismeret-furdalás nélkül vágtam zsebre idegenek értéktárgyait, nem is gondolva arra, hogy számukra fontos lehet.
Most viszont, mintha minden nehezebben menne… ezért is döntöttem úgy, a negédes látogatást követően, hogy valóban muszáj tennem valamit. Valóban meg kell találnom a környék legértékesebb tárgyát. Sokat nem tudtam ugyan a környékről, mert csak felületesen olvastam az útikönyveket, amikor tudtam, hogy Nat nem láthat meg. Hiszen nem is igazán kincset keresni jöttem ide… hanem megkeresni magamat, a tolvajt, a rosszfiút… aki elveszett Nathaniel szerelmes ölelésében. Így hát csak az a díszes távcső ragadta meg a tekintetem, amit állítólag egy közeli vár ura rejtett el az egyik rejtett helyiségben. A mugli kutatók még nem bukkantak a nyomára, ahogyan a varázslók sem. Így az sem volt biztos, hogy bármilyen mágikus képességgel rendelkezik. Az viszont köztudott tény, hogy nem kevés varázsló és boszorkány is kutatta a nyomát a 18. század végétől.
Úgy éreztem még villanyoltás előtt, hogy nagyon is várom a másnapot és érdekel a távcső. Azonban, amint Esmé leoltotta a lámpát és sötétség borult rám, képtelen voltam lehunyni a szemem és tervezget, míg el nem nyom az álom. Nat jutott eszem, folyamatosan csak az ő könny áztatta arca, szomorú pillantása lebegett lelki szemeim előtt, így jóformán semmit sem aludtam. Csak feküdtem az ágyba, míg a hajnal első sugarai meg nem érkeztek. Addigra kimerültem az önsanyargatásban és valami furcsa éberálom lett úrrá rajtam. Abból pedig mindössze Esmé zörgése keltett fel. Valamiért nem éreztem furcsának, hogy közös szobában alszunk… hiszen ismerjük egymást. Láttuk a másikat nagyon jó és nagyon rossz passzban. Nem volt idegen a helyzet. Mégis, morcosan ücsörögtem a takaróm és a párnák ölelésében hosszú percekig… képtelen voltam magamhoz érni. Vitatkozni viszont nem szerettem volna lánnyal. Pont elég volt nekünk már a keserűségből. Most életben kell tartanunk a kapcsolatunkat, a barátságunkat, azt hogy én az ő mecénása vagyok.
Némán öltözködtem és készültem, nem is foglalkozva azzal, hogy hova tartunk. A tükör előtt ácsorogva is csak Nat arcát láttam magam előtt. Remegő ujjakkal igazgattam a hajamat, miközben hazavágytam. Nem is tudtam, hogy van-e még otthonom… talán már nem is lesz hova hazamennem, csak a hullás lakásomba, ahová cseppet sem kívánkoztam. Hiányzott Nat illata az ágyamból, az ölelése, a hajamat piszkáló ujjai.
– Van valami baj? Este óta nagyon gondterhelt vagy?
Nem tudom, hogy Esmé ezt vette-e észre rajtam… vagy azt a valamit, amiről fogalmam sem volt micsoda, de már az indulás óta piszkálta az érzékeimet. Olyan volt, mintha valaki figyelne, mégsem érzékeltem senki mást a környékünkön általában. Hiába fordultam körbe-körbe, csak más, abszolút nem gyanús embereket láttam mindenhol. Nyström volt régen ilyen, de sehol sem éreztem a jellegzetes hal- és alkohol bűzt.
– Persze – bólintottam. – Nem ártana valóban indulnunk.
Ki tudhatta volna előre, mennyi időbe fog kerülni, míg rábukkanunk valami nyomra abban a várban. Általában hagytam, hogy az érzékeim vezessenek a tárgyak felkutatására, igaz ez mugli remekművek esetében nem igazán működött. Elvégre nem vette őket körbe jellegzetes, mágikus aura, amibe bele tudtam volna kapaszkodni és ami láthatatlan kéz módjára húzott volna közel magához.
– Remek… – Ismét bólintottam. Ezúttal a szendvicsek látványára reagáltam így. Nem lett volna gusztusom egyikbe sem beleharapni… valójában csak a szokásos reggeli kávém hiányzott. Már régen aludtam erdőkben vagy lepusztult hotelekbe, ahol nem számíthattam ilyesmire. A testem hozzá szokott a koffeinhez, nehezen bírtam nélküle. De úgy döntöttem erős maradok, ugyanis… tényleg szerettem volna gyorsan végezni. Legalább is a csuklómon lüktető szalagon kívül minden porcikám Nathoz vágyott vissza. Egyedül az a gonosz kis hang suttogta a fülembe: Ne add meg magad ilyen könnyen Forestnek!
Valójában meg sem vártam Esmé reakcióját. Elindultam kifelé a szobából és ugyanazon lendülettel az épületből is kifelé. – Ugye tudod, hogy nem eszem meg a szendvicseket? – kérdeztem vigyorogva, mikor már a főbejárat felé tartottunk.
Csak szerettem volna egy kicsit lazítani a hangulaton. Egyértelműen kiszúrta, hogy morcosan ébredtem és már este is elég feszült voltam. Nem akartam a saját lelkiismereti gondjaimmal terhelni ezt az utat. Meghoztam egy döntést, ami talán nem volt a legokosabb, de a szívem mélyén még mindig szabadságra vágytam… arra, aminek már az emlékei is csak halvány árnyéka volt az egykori érzéseknek,
– A kurva… – Mordultam fel, mikor egy fickó egyenesen nekem rohant. Majdnem elestem és a farzsebembe gyömöszölt vékony, kicsi útkönyv is kiesett a betonra. Ekkor már közvetlenül az ajtó előtt voltunk.
– Merlin szaros seggére, hogy senki sem tud figyelni… – Hajoltam le. Közben éreztem, hogy a rosszabbik lábamba nyilall a fájdalom, ezért a tenyeremet finoman a sérülés fölé fektettem. Reméltem, hogy annak melege elég lesz ahhoz, hogy kicsit javítsak a helyzeten. Remek, O’Mara! Megint előadtad az úriembert.
– Bocsi… – Pislogtam zavartan Esmére, ahogy a könyvvel a kezemben felegyenesedtem.

          Csak nem hagyott nyugodni a tudat, hogy valami nincs rendben, csak arra nem jöttem rá, hogy mi az. Talán valami magánéleti válság, vagy más külső tényező lehet. Jó lenne kideríteni, de amíg ő nem akar róla beszélni, addig nincs mit tenni. Nem akarom kikényszeríteni belőle a válaszokat, és tudom, hogy tudja, rám számíthat. Elvégre barátok vagyunk vagy mik. Persze azon túl, hogy mostantól tőle kapom a támogatást. De Elliotra mindig is számíthattam, mióta megismertem, szóval ez sem változik majd olyan különösebben.
          De a lényeg, hogyha csak egy fél szóval is, de utal arra, hogy ő nem akar itt lenni és inkább elmenne, akkor állok elébe. Visszajövünk a szállodába majd. Most viszont örülök, hogy azért elindulunk. Az már egy jó jel mindenféleképpen. Még akkor is, ha csak kijáratig jutunk, mert hát miért is lenne könnyű az indulás.
          - Reménykedtem benne, hogy Nathaniel talán megkedveltetett veled néhány dolgot, de most lelomboztál. Még szerencse, hogy nem én készítettem ezeket a szendvicseket, mert most vérig sértenél.
          Elmosolyodom, mert tudom milyen. Azért ismerem már ennyire. A kapcsolatunk vége felé már teljesen kétségbe is voltam esve, hogy mást nem tud megenni csak azt a vacak levest. Oké, akkor hívtam csak így, mikor rossz napom volt. Pedig mennyi időt öltem bele, hogy jó barátnő, mennyasszony és talán idővel jó feleség legyek főzés terén. De hát akármivel próbálkoztam a legtöbb próbálkozásom eredménye vagy a családom valamelyik tagjánál vagy a kukában kötött ki. Mindegy. Elmúlt. Most legalább tudom, hogy nem volt hiábavaló az az időszak, mert Amber szereti a főztjeim, és néha szoktunk is együtt ügyeskedni a konyhában.
          Nagyon édes az a kislány, örülök neki, hogy Daniel rám bízta néha napján. Remélem a jövőben is így marad majd még jó sokáig. Addig biztosan, amíg Amber látni akar. Utána meg majd ki tudja. Addigra talán saját kislányom lesz.
          - Jól vagy?
          Aggódva hajolok oda Elliothoz miután sikerül éppen csak elkerülnöm azt a férfit, aki nekiment. Örülök neki, hogy nekem ez sikerült, mert lehet nem ilyen szépen fogalmaznék, ha az ő helyében lennék. Hmm… hiányzott is nekem ez, még jó, hogy majdnem minden alkalommal kapok belőle, mikor találkozunk.
          - Ne is törődj vele. Inkább az a fickó gondolja át jó alaposan mit akar, mert ha visszafelé összefutunk vele még ki tudja mi fog történni.
          De hogy minél előbb elfeledtessem vele ezt a kellemetlen incidenst, inkább elkezdem kifelé terelni amennyire a lábától tud haladni.
          - Még mindig ennyire fáj?
          Nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, mikor úgy álltak a nappali közepén, mint a gyászhuszárok. Daniel és Phillip is úgy tettek, mintha azok lennének az utolsó pillanatai, de azt soha nem akartam elfogadni. Azt nem fogadtam volna el. De valahol megértem Nathanielt, talán ő nem akarja átélni azt, amit abban a pár napban én. És hát az is igaz, hogy nem tud már úgy futni, és menekülni, mint régen. Igaz, most már tud hoppanálni.
          - Sajnálom, nem kellett volna elhozzalak. Nem akarlak rákényszeríteni erre a kalandra. Nem számoltam a lábaddal. Ha akarod, akkor ki is hagyhatjuk, és csinálhatunk mást.
          Nem tudom, merre kéne megindulnom. Igaz, már kívül vagyunk az épületen, de nem kell kalandra mennünk, elég ha elmegyünk várost nézni. Azért, mert én akartam egy kalandot, még nem jelenti azt, hogy mást is bele kell vonnom. Majd csinálok magamnak kalandot később. Szerintem úgyis lesz még benne elég részem.

C É L K E R E S Z T B E N  


ESMÉ
1999. május

Hogy basznád meg… Merlinre… – szorítottam a kezemet egy darabig még a fájós combomra. Kellemetlen remegés futott rajta végig minden lépésnél. Mélyet szippantottam a friss, reggeli levegőből, hátha az még képes valamennyire helyretenni az ismét megrendült testemet. Gyűlöltem azt az elcseszett gyengeségérzetet, ami ott tombolt bennem. Vicsorogva bámultam a sérült végtagra. Egyelőre nem volt alkalmam válaszolni Esmé kérdéseire. Csak a káromkodás maradt, na meg a friss levegő… és egy béna kis bocsánatkérés.
– Még mindig ennyire fáj?
A hangjában minden ott volt. A közösen átélt, borzalmas néhány óra és gyógyulással teli hetek. Persze ő is tudta, amit én… hogy ez már sosem lesz olyan, mint régen. Mikor fogok én megint rohanni az üldözőim elől? Hányszor fogok még mászni kőfalakon, hogy bejussak egy ház kertjébe? Talán soha. Illetve magamat ismerve bizonyára megpróbálkozom majd ilyesmivel, mert a hoppanálásban aztán semmi szórakoztató nem volt. Hiányzott belőle az izgalom és nem adta meg azt az adrenalin löketet, ami rendszerint a legborzalmasabb helyzetekben is életben tudott tartani.
– Semmi bajom, nyugi! – Legyintettem és kihúztam magamat. Közben persze igyekeztem nem ránehezedni a hegtől eltorzult lábamra. Éppen elég fájdalmas volt a plusz testsúly nélkül. – Már hozzászoktam, hogy semmi sem egyszerű… a fájdalom pedig elviselhető.
Megpróbáltam mosolyogni is, hogy megnyugtassam Esmét. Közben persze előkaptam a Nat által annyira utált flaskát. Zsebre vágtam az útikönyvet megint, hogy finoman letekerjem a kupakját és belekortyolhassak. Az alkohol kellemes melege egy pillanat alatt szétáradt a testemben, mintha erőt adni. Olyan volt, mint egy gyógyító főzet, ami megnyugtatott és segített az előttünk álló kalandra koncentrálni. Akartam azt a távcsövet, minden nehézségével együtt. Veszélyre vágytam, izgalomra és olyan szórakozásra, amiben már régóta nem volt részem. Egy ostoba kismadár voltam, aki kiszökött a kalitkából… de máris hiányzott neki a biztonság és a gazdája közelsége.
– Sajnálom, nem kellett volna elhozzalak. Nem akarlak rákényszeríteni erre a kalandra. Nem számoltam a lábaddal. Ha akarod, akkor ki is hagyhatjuk, és csinálhatunk mást.
Talán egy kicsit értetlenül pislogtam erre. Mindenestre a flaskát Esmé felé nyújtottam, hátha kér egy kortyot. Reméltem, hogy már nem áll olyan elutasítóan az alkoholhoz… talán az új perverze, mármint akarom mondani barátja rávette erre is. Feltételezem egy igazi lovag, aki jól bánik vele és kedves, csak éppen azt nem tudja, hogy foglalt nőre nem nyomulunk rá. Igazából én sem tartottam be soha az ilyen elcseszett társadalmi szabályokat – merthogy általában nem is érdekeltek –, csupán azért zavart, mert én voltam annak a kapcsolatnak a részese, amit fúrt a kis levelezésével.
– Na azt már nem. – Jelentettem ki. – Haladjunk szépen a kastély felé. – Tettem hozzá és megfogtam egy pillanatra a kezét.
Hosszú idő után ez volt az első, hogy ennyire gyengéden érintettem meg őt. Jól esett a finom bőrének az érintése… és hirtelen, mintha valami furcsa módon meghatott volna az aggódása. Basszus, O’Mara, nem kéne éhgyomorra alkoholizálnod! Próbáltam én kordába tartani az érzéseimet, de könnyek szöktek a szemembe, mint egy ostoba kölyöknek.
– Nagyon kedves tőled, hogy ennyire aggódsz értem… – motyogtam és közben persze húztam magam mellett az utcán. – Ilyenkor olyan érzés, mintha nem is szakítottunk volna, mert még mindig olyan gyengéden bánsz velem, mint annak idején… pedig tudom, hogy bántottalak és rohadék voltam és ezért veszítettem el a szerelmedet…
Megcirógattam kicsit a kézfejét.
– Annyira sajnálom, hogy ilyen vagyok… – szipogtam tovább.– Remélem az a fickó jobban bánik veled, mint én.
O'Mara, Merlin áldjon, inkább fogd be! A hang szinte parancsolt ezúttal. A szalag meg lüktetni kezdett, mintha ezzel felszárítaná a felesleges könnyeket. Mélyet szippantottam a levegőből, remélve, hogy félresodrom egyszerűen vele ezt az elcseszett érzelmi hullámvasutat, ami újra és újra magával rántott.

          Megkönnyebbülök mikor meghallom, hogy már nincs baja. Legalább is nem olyan komoly, mint ami akár ellehetetlenítené az életét. Azok után, ami történt, megérdemli, hogy boldog legyen. És azt tehesse, amit akar. És ezért is örülök neki, hogy nem akar visszafordulni, hanem megyünk tovább a kaland felé. Persze, miután én is meghúzom azt a flaskát.
          - Köszi, azt hiszem, szükségem volt erre az egy kortyra.
          Kicsit feláll a szőröm, ahogy az alkohol végigcsúszik a torkomon. Kicsit reszelős, egy pillanatra el is megy a hangom, de ettől még megérzem azt, ahogy hozzám ér. Tudom, hogy ez már nem az, ahogy fogadnom kellene tőle bármilyen érintést, de akkor sem tudom meggátolni, hogy a szívem hevesebben kezdjen verni. Talán ez megint egy újabb fal, amit le fogunk rombolni a történtek után? Akármi is legyen, nem fogom elszúrni. Ezúttal nem tehetem meg.
          De ami még mindig meg tud lepni, az azok a szavak, amiket utána hallok. Egy ideig a kezünkre koncentráltam, de most már nem tekinthetek félre mintha nem látnám a könnyeit. Egyre messzebb kerülünk a szállodától, és úgy érzem, egyre közelebb kerülök egy olyan dologhoz, ami elől már ha akarnék se tudok elmenekülni.
          - Elliot, állj!
          Igyekszem ellent állni a húzásnak, de egyelőre magam se tudtam mit is kéne mondanom, még akkor sem, ha a szavak már a számon voltak. Meg úgy érzem, ezt nem is itt az utca közepén kéne megbeszélni, ahol boldog boldogtalan hallja. Oké, idegen országban vagyunk, de az eddigi tapasztalatom az, hogy többen értetnének meg, mint ahány embernek kéne. Végül igyekszem egy kis sikátornak tűnő utcában megállni.
          - Elliot – mondom a könnyeimmel küszködve. – Benned még mindig ekkora fájdalom van ezzel az egésszel kapcsolatban?
          Magamhoz ölelem, mert úgy érzem, most ezzel kell kezdenem. Aztán pedig kiveszek egy zsebkendőt a táskámból. Megvárom, amíg felitatja a könnyeit, ha szükségesnek érzi, aztán végigsimítok az arcán. Gyengéden, azt akarom, hogy rám figyeljen.
          - Miért ne aggódnék? Fontos vagy nekem és ezen semmi sem változtathat. Örülök neki, hogy a szakításunk után is ilyen közeli kapcsolatban tudtunk maradni. Sokat jelentesz nekem. Többet, mint gondolod – újra megfogom a kezét, és megcirógatom kicsit. – Nem bántottál és legfőképp nem voltál rohadék. Tény, hogy kicsit nehéz volt az állandó féltékenységed, de biztos adtam rá okot, amivel ezt kiváltottam belőled.
          Nem tudom miért mondom ezeket. Soha nem mondanám, hiszen mindig is magamat hibáztattam a szakításunk után. Megértettem, hogy nem jött el és nem adott második lehetőséget. Ha pedig helyes a feltételezésem, a fülembe jutott pletykákról, akkor talán esélyem sem volt a főnököm ellen akkor már. Elmosolyodom. Tudom, mikor kell feladni, de ezek a szavak akkor is kikényszerülnek belőlem. Mintha valami nem hagyná, hogy ezúttal néma maradjak.
          - Elliot, akkor találtál rám, mikor belefogtam egy új életbe, és ez megijesztett, elbizonytalanított. Még orvoshoz jártam, mert nem tudtam elfogadni az apám elvesztését, és azt, ami a háborúban történt. De te rám találtál, megmutattad az utat a boldogság felé. Te voltál a gyógyír arra, amire azt hittem nem létezik a világon.
          Miért mondom én ezt el? Mintha nem hallotta volna még elégszer. Tudta is, vallottam már erről, de a szavak most csak jönnek maguktól, megállíthatatlanul.
          - És ha már szóba került a rohadék szó. Én vagyok inkább az, hiszen olyan fájdalmat okoztam, amit még mindig nem tudtál kiheverni. De féltem. Féltem, hogy elvesztem azt, aki a legfontosabb nekem. Nem akartam látni a halálod. Átélni újra ugyanazt, amit apám elvesztésekor. Annyira megijedtem ettől a lehetőségtől, hogy járod a világot és egyszer nem jössz haza, mert Lis valahogy megtalált, hogy… - Elcsuklik a hangom, a könnyeim is lassan folyni kezdenek. Ezt ugyan említettem már korábban, de nem ebben a formában. – Bíztam benne, hogy betartja az ígéretét és békén hagy utána, de nem így történt. Csak szét akart választani minket, mert erős páros voltunk és én ezt nem láttam. Nem benned nem bíztam soha. Az első perctől kezdve bíztam benned. Magamban nem bíztam, hogy lehetek az az erős nő, akire szükséged van.
          Hüppögök kicsit, majd lehajtom a fejem. Egyelőre még nem végeztem, de azt amit mondani akarok, szintén hallotta már néhányszor.
          - Én olyannak szeretlek, amilyen vagy. Örülök, hogy ilyen vagy. És az a fickó nem bánik velem jobban. Nem lehet összehasonlítani titeket. Soha nem is tenném. Imádtam azt az életet, amit veled éltem. A sok mesét a kalandjaidról, a közös jövő tervezgetését. És ha tudni akarod, ha nem, igen, féltékeny vagyok Nathanielre, mert van olyan szerencsés, hogy veled élhet, és tudom, hogy én már bármit is kérnék tőled, nem teljesülne. Tudom, hogy a kapcsolatunk már nem lesz olyan, mint mikor együtt voltunk, de még olyan sem, amilyen akkor lehetett volna, ha nem jövünk össze, és ezt irigylem mindenkitől, mert így titkaink lettek egymás előtt, pedig nem szeretek előtted titkolózni, és tudod, hogy elmondhatsz nekem is bármit.

C É L K E R E S Z T B E N 


ESMÉ
1999. május

Nem akartam megint azt érezni… mert igen. A fájdalom csökkent, már-már azt hittem el is múlt, de amikor az embertől egy ennyire erős érzést tépnek el… az rosszabb mindennél. Ezért is őriztem annyira Natot, hogy még egy ember életét is képes voltam elvenni érte. Ezért harcoltam minden erőmmel, akár az utolsóval is, hogy őt védjem, hogy ne engedjem át mással.
Könnyfátyolos lett a szemem, ahogy Esmé magához ölelt. Megakadtam a lépésben, nem tudtam tovább haladni, hogy a vár keresésére szánjam az energiámat… most viszont, a fájdalom emléke kínszenvedéssé tette, hogy éreznem kellett az illatát. A haja selymesen cirógatott végig az arcomon és a szívem nagyon dobbant. Lehunytam a szemeimet, hagytam, hogy az az egyetlen könnycsepp, ami kiszabadult, akadálytalanul folyjék végig az arcomon és vesszen el a barna tincsek között.
Ezt nagyon nem kéne… – mantráztam magamban újra és újra, de közben az ujjain kissé végig simítva vettem át a zsebkendőt. Beleborzongtam az érzésbe, annyira, hogy egy pillanatra megmerevedtem a mozdulatba. Csak szorítottam az anyagot és próbáltam eltaszítani magamtól az emlékét annak a borzalmas napnak. Még mindig éreztem, ahogy a kezemmel utána kapok, de már csupán a semmit érem. Mennyi levelet írtam neki… mennyire… mennyire sok szót pazaroltam arra, hogy még csak meg se mutassam neki. Annyi kimondatlan szó, annyi elmaradt bocsánatkérdés várt elolvasásra azokon a pergameneken, amik még mindig ott vannak a Káoszlakban elrejtve.
– És ha már szóba került a rohadék szó. Én vagyok inkább az, hiszen olyan fájdalmat okoztam, amit még mindig nem tudtál kiheverni. De féltem. Féltem, hogy elvesztem azt, aki a legfontosabb nekem. Nem akartam látni a halálod. Átélni újra ugyanazt, amit apám elvesztésekor. Annyira megijedtem ettől a lehetőségtől, hogy járod a világot és egyszer nem jössz haza, mert Lis valahogy megtalált, hogy… – Elcsuklott a hangja. Láttam, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe, majd végig folynak a szépséges arcán. – Bíztam benne, hogy betartja az ígéretét és békén hagy utána, de nem így történt. Csak szét akart választani minket, mert erős páros voltunk és én ezt nem láttam. Nem benned nem bíztam soha. Az első perctől kezdve bíztam benned. Magamban nem bíztam, hogy lehetek az az erős nő, akire szükséged van.
Nyelnem kellett, hogy ne jöjjön ki egyetlen hang sem a torkomon. Helyette csak egy újabb adag könny szakadt ki belőlem is. Éreztem, ahogy az arcomat áztatják… menni akartam, mert mennem kellett, hogy ne éljem át a fájdalmat újra… a lábaim azonban nem mozdultak. Csak a kezem nyúlt Esmé felé. Óvatosan cirógattam meg az arcát. Közben hallottam a mondandója második felé és nem akartam hinni a szavaknak… olyan volt ez, mintha valaki egy tört döfött volna a szívembe, majd jól meg is forgatta volna. Nem értettem már semmit, hogy akkor miért kellett ennek az egésznek véget vetni. Miért nem kaphattam meg azt a második esélyt? Ez a kérdés újra és újra előjött, míg ő beszél, míg azt mondta ilyennek szeret és féltékeny…
– Már semmi sem lehet ugyanaz… – hajtottam le a fejem. Nem akartam a könnyektől csillogó szemeibe nézni. Fájt ő ilyennek látnom. Egészen az az érzésem volt, mintha szenvedne az érzéseitől.
Közelebb léptem megint hozzá. Ezúttal az én sorom volt az ölelésben, így hát átkaroltam és magamhoz szorítottam. Megint beszítam az illatát, nem érdekelt, hogy fáj… meg akartam nyugtatni… bár a szívem úgy kalapált, mintha rohantam volna.
– Én csak egy új élet határa voltam. Biztos vagyok benne, hogy rajtam túllépve sokkal jobb lesz neked. – súgtam a fülébe. Közben a hátát simogattam. – Szeretnék ott lenni melletted, mikor igazán boldog vagyok és szeretnék segíteni, ha nehézségeid támadnak. Nem tudom azt ígérni, hogy bátyádként foglak szeretni vagy barátként… a mi kapcsolatunk azon mindig túl fog mutatni… de talán nem kell felcímkéznünk. Csak álljunk egymás mellett mindenben. – Még mindig halkan beszéltem.
Kicsit távolabb léptem tőle. Onnan néztem egy hosszú pillanatig a szemébe… éreztem, ahogy ismét könnyek törnek elő és folynak végig az arcomon. Szedd össze magad, mert csak jobban fog fájni… – súgta a szokásos kis hang. Én pedig megint erősnek akartam látszani, még ha belül gyötörnek is a kételyek. Az arcomhoz emeltem a zsebkendőt. Finoman a bőrömhöz érintve itattam fel a sós nedvességet.
– Szerintem menjünk tovább… hosszú nap áll előttünk… – magyaráztam rekedten.

          Szép kis páros vagyunk. Egy idegen országban sírunk egy sikátorban azért, ami megtörtént, és amin már nem tudunk változtatni. És most nem is akarok belegondolni abba végül is mi vezetett el odáig, hogy szétmenjünk és lényegében a második esélyt se adjuk meg egymásnak. Mert hát ez történt. És mekkora igazság az, hogy már semmi sem lehet ugyanaz? Mert ahhoz nagyon sok embernek kéne az emlékeibe beavatkozni, hogy hónapokat kitöröljünk vagy megváltoztassunk. Nem, a világ biztos most a jó medrében halad még akkor is, ha nem érzem helyesnek. Mintha valami még hiányozna belőlem. Mintha valamit még meg kéne tennem.
          - Akkor remélem a te életed annál csak boldogabb lesz, mint amit meg tudtam adni neked. Megérdemled a boldogságot. Azt, hogy legyen valaki, aki kicsit befoltozza azt a lyukat, amit én okoztam neked.
          A mellkasára teszem a kezem, a szíve fölé. Még mindig szeretem hallani, ahogy dobog. Bármit megadnék azért, hogy ez örökre így maradjon. Még akkor is, ha a fogadkozásaink nem válnak valóra, és elszállnak a szélben, a remény nem fog meghalni. Nem, amíg én itt vagyok. Nem érdekel egy percig sem, hogy már illetlenül vagyok sokat a karjaiban, ez a pillanat nekem most mindennél többet jelent. Ettől tudom, hogy tényleg rendben lehet minden. Hogy a jövő mégsem olyan sötét, és most már hiába is van ott az a heg a csuklómon, nem arra fog emlékeztetni, amire eddig. Most már csak a gyengeségemre.
          De még egy hosszú pillanat sem tart örökké. Így mikor ellép tőlem, tudom, hogy egy időre ez volt az utolsó alkalom, mikor ölelhettem. Ha nem utolsó alkalommal, mert hát ki tudja mit hoz a jövő. Bevallom, most kicsit borúsan látom, még úgy is, hogy tudom, mecénásomként azért gyakran látom. Feltéve, ha tényleg tudunk majd úgy viselkedni egymással, ahogy az a helyzet megköveteli. Márpedig az eddigi tapasztalatom az, hogy tudunk.
          - Rendben, menjünk.
          Megtörlöm a szemem, és a keze után kapva el is indulok a nyomában. Mivel nem tudom, hogy hova megyünk pontosan, annyira nem ástam bele magam a környékbe, teljes egészében rá hagyatkozom. Viszont még mindig nem értem, hogy miért kívánkozott ki belőlem ez az egész. De ha már megtörtént, akkor tenni nem lehet ellene.
          - Elliot, mit keresünk pontosan. Talán tudok segíteni. Milyen épületről van szó?
          Nem egy nagy városról van szó, ahol megszálltunk, de a körülötte lévő erdő sok mindent rejthet. Van olyan hely, ami bekerült a könyvekbe, de biztos van olyan, amiről csak a helyiek suttognak, mert elátkozott is lehet. Akármelyikhez is megyünk az biztos, hogy nagyon érdekes lesz és tanulságos. Egy igazi kaland.
          Megint felderülök annak ellenére, hogy a szemeim tiszta vörösek. Kicsit kilépek, mert nem akarok örökké mögötte menni, jobb lenne, ha tudnám tartani a lépést, ami valljuk be, nem is olyan nehéz. De mert tudom, hogy nem mehet minden olyan simán, azt is tudom, hogy résen kell lennünk. Nem ismerjük itt az embereket, nem tudjuk, hogy kinek a magán szférájába sétálunk bele.
          - Szerinted könnyen meg fogjuk találni majd, amit keresünk?
          Bevallom, szeretnék hamar visszaérni majd, mert rossz érzésem van, amiről nem lennék meglepve, ha azt mondaná valaki, hogy a korábbi beszélgetés utóhatása. Egy kicsit ki is lépek, hogy háttal tudjak menni kicsit, és így szembe tudjak nézni Elliottal.
          - Mit szólnál hozzá, ha este a szobában vacsoráznánk majd. És mondjuk lehetne közötte valami egzotikus is. Te ettél már papaját? Vagy mangót?
          Egy kisebb mosoly terül szét az arcomon egészen addig, amíg valaki meg nem ragadja a karomat és félre nem ránt. Érzem óvó karjait, ahogy magához húz. Csak akkor nyitom ki a szemem, mikor enyhül a szorítás. Ekkor látom meg a kirakatban az autót és a féknyomot azon a helyen, ahol nem sokkal korábban még álltam. Rögtön kivágom magam az ölelésből, és odalépek Elliothoz. Bevallom, egész eddig nem remegtem, de most egy kicsit igen.
          - Azt hiszem, ha visszagondolok az életemre, akkor nehéz dolgod lesz, mert a halál nagyon kerülget – foglalom össze röviden a történteket.

C É L K E R E S Z T B E N 


ESMÉ
1999. május

A keserűség még ott várakozott a számba, éreztem, ahogy megfertőzi az egész testemet és nem marad más csak a fájdalom. Esmé maga volt a két lábon járó fájdalom, amit egyszerre lehetett szeretni és gyűlölni… de azt hiszem ilyen maga a szerelem is. Egyszerre kellemes és kínzó. Most pedig, annak árnyékában, ami valaha közöttünk volt, csak még nehezebb volt… hiszen ragaszkodtam hozzá, nem akartam elengedni, nem akartam, hogy apám áldozata legyen, meg kellett óvnom. A legjobb barátom volt, a testvérem, az egykori szeretőm… valójában sokkal több mindezeknél. Talán a kötelék már örökre megmarad közöttünk, hiszen ezért akartam rá úgy vigyázni, mint egy kincsre, amit elveszítettem, de közben tudtam: a lehető legjobb helyen van. Bizonyára nem véletlenül talált rá újra a szerelem annak a fickónak a képébe… aki persze ha bántja, nem fog sokáig kétlábon járni. De azt hiszem, legyen akármennyire is keserű az a sok érzés… mégis nem vágytam másra, mint boldognak látni őt.
Ahogy megindultam, éreztem, hogy Esmé a kezem után nyúl. Finom ujjai lágyan érintették a bőrömet… bár nem éreztem helyénvalónak egymás túlzott fogdosását, nem volt szívem lerázni, miután láttam a könnyeit. Valahol neki is fájt ez az egész és talán annyira, mint nekem. Örültem volna, ha így van… mert akkor azt jelenti, hogy a sok furcsaság a mindenféle pasasokkal nem számított annyira, mint én. Hányszor gondolkodtam el a holt időben… míg nem jött Nathaniel, hogy vajon megcsalt-e és vajon pont azért, mert ennyire könnyen kap meg bárki mást, hagyott el végleg. Még egy második esélyt sem adott, pedig én készültem. Még mindig éreztem az illatos virágcsokor illatát az orromban, amit az eső sem tudott elmosni. Bőrigáztam, reszkettem a hidegszélben, de vártam Esmét… én akartam, én tettem érte. Ő azonban, mégis félredobott, mintha semmit sem jelentett volna az elmúlt néhány hónap. Nem érdekelt, ennek ellenére óvni akartam…
–  Elliot, mit keresünk pontosan. Talán tudok segíteni. Milyen épületről van szó?
Megköszörültem a torkomat.
Szedd össze magad! – parancsolt rám a kis hang. A szalag kicsit lüktetett a csuklómon, mintha csak bíztatni akarna. A küldetés sikeressége volt pontos… az a távcső, amit mindennél jobban szerettem a kincseim között tudni és amit olyan nehéz lesz megtalálni. Elvégre nem varázstárgyról beszélünk, egyszerű mugli szépség lehetett, mindenféle különleges képesség nélkül. Vonzott az ilyesmi is, főleg mert annak idején vagyonokat kerestem az ilyesmivel. Nem egy boszorkány és varázsló keresi az ilyesmit. Vannak igazi mugli rajongók, akik megszállottan gyűjtik a kincseiket.
– Van itt egy erdő, ahol van egy viszonylag jó állapotban lévő rom. A szállásunktól keletre kell haladni. Ott lesz egy egykor köves, ma már földes-poros út, ami elvezet egészen a hatalmas kapu maradványáig. – Közben előre mutattam, hogy lássa merre megyünk. – Állítólag sok szoba épen megmaradt és a kastély nyugati szárnya pusztult csak el. – Tettem hozzá. – Gondolom megpróbálták a muglik helyreállítani.
Röviden foglaltam össze mindent, amire emlékeztem az útikönyvből. Lényegében ennyi volt az egész tudományom, miután csak a bevezetőt és a távcső részleteit olvastam el. Nem figyeltem, annyira magába szippantott az, hogy vajon Natot mennyire bántom meg és hogy mit kéne tennem… mi lenne a helyes. A szabadságomra vágytam, arra hogy nélküle hozhassak döntést, csak azzal a szívfájdalommal nem számoltam, ami indulás óta gyötört. Azt fogja hinni, hogy elhagytam, talán bele is roppan egészen… újra és újra eszembe jutott, mikor azt mondtam neki: előfordulhat, hogy hosszabb időre megyek el. Láttam rajta a fájdalmat, ahogy elhagyta az ereje… nem akartam újra az okozni neki, amit akkor.
– Szerinted könnyen meg fogjuk találni majd, amit keresünk?
Nem. Ez lett volna a nyilvánvaló válasz. Én mégis erősnek akartam tűnni, így kihúztam magam, felszegtem a fejem. Elliot O’Mara nem szeretett gyengénnek látszani. Nem véletlenül sétáltam magabiztosan – bár kissé sántikálva – a sérült lábammal és tettem úgy, mintha a világon minden a legnagyobb rendben lenne a keserű könnycseppek után is.
– Persze. – Rá mosolyogtam, még kacsintottam is játékosan.
Igazi jó szórakozásnak akartam beállítani, hogy Esmé ugyanannak az önbizalomtól kicsattanó valakinek lásson, akit a Rowle családnak mutattam meg legutóbb. Az akartam lenni, az az erős varázsló, aki nem rettegett Lisbeth gonosz szemeinek csillogásától… aki bátran lépett oda Philliphez és fenyegette meg, csakhogy lássa kinek a kezében van most a labda. Én eldobtam azt a labdát, erősen vágtam a nővérem testének, annyira, hogy fájjon… és most rajtam volta a sor, hogy a képembe vágja.
– Mit szólnál hozzá, ha este a szobában vacsoráznánk majd. És mondjuk lehetne közötte valami egzotikus is. Te ettél már papaját? Vagy mangót?
Már válaszolni akartam, mikor valami történt. Valami mugli jármű robogott át pontosan ott, ahol Esmé állt… őt azonban valami idegen alak elrántotta egyszerűen. Nem tudtam ki az, nem is láttam, ugyanis én éppen a hátát szúrtam ki. Azt sem tudtam hogyan termett ott, hiszen eddig olyan kihalt volt az egész utca. Talán az arcomon még ott ült a fintor az egzotikus ételek vacsorára című beszélgetés kapcsán… ugyanis hirtelen lemerevedtem.
Aztán, alig egy pillanattal később közelebb rohantam, addigra Esmé is kibújt az őt ölelő karokból. Én pedig aggódva bámultam rá. Épp csak egy pillantást vetettem az ismeretlen tarkójára, nem is törődve azzal, hogy esetleg meg kéne köszönni.
– Azt hiszem, ha visszagondolok az életemre, akkor nehéz dolgod lesz, mert a halál nagyon kerülget.
Mi van? – Háborodtam fel magamban. Nem értettem, hogy ezt most miként értette vagy valamiféle viccnek szánta. Az én szívem még mindig olyan vad ritmust járt, mintha minimum engem akartak volna elütni. Megfogtam a kezét el sem engedtem.
– Nem mész el mellőlem. – Jelentettem ki kissé hidegen, bár talán látta a szememben csillogó aggodalmat. – Amíg nincs meg a távcső és nem tértünk vissza, nem engedhetsz el.
Persze minden porcikám azt súgta, hogy ez közel sem lesz ennyire egyszerű… és minden bizonnyal történni fog valami hülyeség. Még nem volt olyan kalandom, amit megúsztam volna egyetlen karcolás nélkül. Ezért is szorongattam olyan erősen a kezét és húztam végig az utcán magam után. Egy ideig csak némán fújtattam, míg el nem értük a kis utat – egyébként alig öt perc sétára volt onnan, ahol az a valami majdnem elgázolta Esmét.
– Áh… szóval ez az… – állapítottam meg.

          Azért remélem, hogy nem marad ennyiben ez a kis beszélgetés. Úgy gondolom, hogy ha még mindig maradtak bennünk tüskék vagy megválaszolatlan kérdések, akkor azt nem szabad elnyomni magunkban. Bár, tudom, a jelenlegi helyzeten már úgysem fog változtatni, és a jövőn sem fog, a kapcsolatunk mégis olyan szintre emelkedett, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Nem csak közöttünk, hanem más emberek között. De valóban jó vége lesz ennek? Lehet ennek jó vége vagy csak elhalasztjuk a további szenvedést?
          Akárhogy is, most a jelenre fogok koncentrálni, és mindig a jelenre fogok koncentrálni, mert a jövő olyan kiszámíthatatlan, mint az időjárás. Vagy még jobban kiszámíthatatlan. A jelen pedig egy cél felé visz, de hogy melyik cél felé, azt egyelőre csak Elliot tudja. Pont ezért örülök neki, hogy kicsit leírja mit is kell keresni, mert így én is szemmel tudom tartani a környezetem. Nem hiszem, hogy előbb meg tudnám találni, mint ő, de soha nem lehet tudni.
          - Az annyira szomorú, ha egy kastély teljesen a pusztulás útjára lépett. Miért nem tudnak rá az emberek vigyázni? Nem akarom elhinni, hogy ekkora nagy feladat lenne nekik.
          Mérgelődöm kicsit, de közben tudom, hogy igen, nagyon is nagy feladat rendben tartani egy kastélyt. Sok pénzbe kerül, de nem is ez a legnagyobb baj. Elvesztette már azt a tekintélyét, amit korábban képviselt. Legalábbis gondolom, mert még soha nem voltam olyan kastélyban, ahol még ma is igazi urak és hölgyek laktak. Ráadásul egy ilyen épület sok szobából és helyiségből is áll. Szóval, úgy gondolom, logikus a következő kérdésem. Viszont csak egy dolog tud megnyugtatni a válasszal kapcsolatban. Ez a dolog pedig Elliot magabiztossága.
          Minden rendben lesz, tudom, és ez alól az sem lehet kivétel, hogy majdnem elüt egy autó, ami elől egy ismeretlen férfi ment meg. A mellkasához bújva beszívom az illatát, az arcát csak egy pillanatra látom, és miután csak dörmögni tudom azt, hogy köszönöm, aztán máris egy másik karban találom magam. A mondat, ami pedig elhagyja a számat elég fura lehet, ezért magyarázni kezdem.
          - Tudod, már a megismerésed előtt is keveredtem bajba, a Roxfortban jártam tilosban, és hát ott van a háború. Nem fogtam vissza magam és ezért néha… - Igazából nem tudom mivel fejezném ki magam jól, de aztán rájövök, hogy azzal, ha elmondom, ahogy volt. – Megkínoztak. Nem a kínzó átokkal, de azért fájt és ügyeltek rá, hogy ne látszódjon meg később vagy egy hétnél többet ne töltsek a gyengélkedőn.
          Meglepő mennyire könnyen beszélek erről, miközben az apám haláláról vagy a szakításról alig tudtam valamit is kinyögni és lényegében azóta is pszichológushoz járok. Reginald tud róla, és támogat is amennyire tőle telik.
          - Egy dologról leszámítva a többit már tudod lényegében, mert meséltem róla. Az az egy dolog pedig az, hogy egy másik szerelmemért már megpróbáltam szembe menni egy másik aranyvérű családdal. De ott a párom döntött végül, és nem én. nem tudom mi lett volna, ha akkor nem szakítunk Mathiasszal. Aztán apa halála, aztán a szakításunk mind olyan dolog volt, ami közel vitt ahhoz, hogy feladjam egy életre.
          És ez most szó szerint értendő, mert ha nincs Bria, aki rám talált a konyhában, akkor biztos vagyok benne, hogy most nem sétálgatok itt. És pont ezért meg is értem, hogy Elliot ilyen szorosan ölel magához. Talán kicsit túl szorosan is. Így legalább a remegésem nem látszik már annyira. Bár, még mindig inkább abba a gondolatba próbálok kapaszkodni, hogy nem lesz itt semmi baj. Most már nem lehet baj. Hatalmas megkönnyebbülés fut végig rajtam, mikor megállunk és meglátom az épületet.
          - Ez… ez… - Akarnám mondani, hogy milyen csodálatosan szép, de valami más csúszik ki a számon. – Tudnál adni még egy kortyot abból az italból?
          Azért alaposan megnézem magamnak azt a romot. Az egyik fele tényleg teljesen megsemmisült, egy másikban pedig kiállítást rendeznek. Szóval a bejutással legalább nem lesz gondunk, majd az eltűnéssel lesz egy kicsi. De nem vészesen sok.
          - Össze fogjuk tudni hozni, igaz? Ha kell egy kis figyelem elterelés, akkor csak szólj.
          Lehúzom kicsit a felsőmet a vállamnál, jelezve, hogy úgy vagyok felöltözve, akár egy kis elterelő csábításra is kész vagyok. Mondjuk a dupla ruha kicsit kényelmetlen, de annyira nem vészes és szükség esetén még hasznos is lehet.

C É L K E R E S Z T B E N 


ESMÉ
1999. május

Hevesen zakatolt még mindig a szívem, hiába járt már messze az a mugli valami a veszélyes kerekkel és durrogó hangjával. Sőt már Esmé megmentőjét is a hátunk mögött hagytuk rég. Csak szorítottam a kezét, időként végig cirógatva a puha bőrt, de nem igazán őt akartam nyugtatni, hanem magamat. Olyan volt ez, mint egy átok, ami ezer éve üldözött volna… mert nem Esmé volt az egyetlen nő, aki miattam került bajba. Nem ő volt az első, akit a saját fertőmbe rángattam és akinek az életét féltenem kellett. Anya is ilyen volt. Hányszor riadtam fel az útjaim során reszketve, könnyek között, mert azt álmodtam, hogy elveszítem. Szerettem volna felé nyúlni, azt a csillogást látni a szemeiben, ami az enyém volt és a hátam mögé rejtve védeni az apámtól. Most, mintha mindez megismétlődne és még ha ezúttal jelen is voltam, nehéz volt. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy ez a lány is miattam veszíti az életét majd esetleg… mert nem, nem egy mugli jármű az, ami igazán veszélyes, hanem az, amit a hátunk mögött hagytunk. Ezúttal nem az úttest másik oldalán vagy néhány háztömbnyire, hanem abban a kastélyban, azon az éjszakán.
Hallottam, amiket Esmé mond, de nem akartam rá reagálni. Talán megkínozták, talán bántották, most azonban miattam tennék vele ugyanezt. Nem akartam elveszíteni, annyi mindent jelentett nekem, még ha szerelmet már nem is. Csak egy kötelék volt, ami olyan erősen tapasztott szinte hozzá, hogy nem tudtam eltaszítani… és nem is akartam. Közben megint előkerült a flaska a zsebemből. Ezúttal majdhogy nem ösztönösen húztam ki, mintha a testem önkéntelenül is tudná, mire van szükségem a sötét gondolatok elűzésére.
– Egy dologról leszámítva a többit már tudod lényegében, mert meséltem róla. Az az egy dolog pedig az, hogy egy másik szerelmemért már megpróbáltam szembe menni egy másik aranyvérű családdal. De ott a párom döntött végül, és nem én. nem tudom mi lett volna, ha akkor nem szakítunk Mathiasszal. Aztán apa halála, aztán a szakításunk mind olyan dolog volt, ami közel vitt ahhoz, hogy feladjam egy életre.
Közben elértük az erdő szélét. Ahogy lábam a földútra lépet, mélyet szippantottam a levegőből, talán a szememet is lehunytam. Félre akartam söpörni a gondokat, kalandot akartam és szabadságot… de lelki szemeim előtt felvillantak Nat, szomorú, könnyektől csillogó kék szemei. Éreztem, hogy a szívem még erősebben próbál kiszakadni a mellkasomból.
Hirtelen fel sem fogtam, hogy mit mond Esmé. A fák kötöttek le, a környezet, a madarak csiripelése és az, ami már olyan régen hiányzott az életemből. Csak az ujjait szorongattam még mindig óvón. Engem nem érdekelt az sem, ha egy romhalmaz várna minket az út végén. Szívesen másztam volna be oda is, nem érdekelve, ha valami felhorzsolja a bőröm vagy komolyabb sérülést szenvedek. Hirtelen már csak az lüktetett bennem, hogy: Felejtsd el, Forestet, csak megkötött. Ez az érzés járta át a testemet, így a fájós combom ellenére – kicsit sántikálva –, de gyorsabbra vettem a tempót. Már nem az aggodalomtól, hanem a kalandvágytól lüktetett az egész testem.
– Akármit is hoz az élet... ne felejtsd el, hogy... – szinte suttogtam. Eddigre fogtam fel, hogy mit is mondott. Hirtelen torpantam meg és fordultam felé. – Ha el is eszel, én ott fogok állni melletted, hogy talpra rángassalak. De ha nem sikerül, akkor meg felkaplak és cipellek…
Jelzésként felemeltem az összekulcsot kezeinket. Elmosolyodtam és elfordulva tőle újra húzni kezdtem magam után. Átadtam magamat a fák törzsei között átfújó, hűvös levegőnek. Hagytam, hogy végig cirógasson az arcomon. Szabadnak éreztem magam, mégsem voltam felhőtlenül boldog. Minden mély szippantás a kellemes, erdei aromából szinte taszított volna Anglia felé.
Csupán akkor terelődött el megint a figyelmem Natról és a szenvedésről, amit a puszta gondolata okozott, mikor megérkeztünk a romhoz. Pontosan látszott, hogy melyik részei sérültek meg annyira, hogy csak nagyon nehezen tudjuk majd megközelíteni. A romos részek mellett azonban ott volt egy pompás bejárat. Gondosan kidolgozhatták a köveket, mert most is kis figurák néztek onnan vissza rám. Semmiféle mágikus lüktetés nem vette körbe ezt a helyet, nem volt semmi, ami mágnesként vonzhatott volna magához.
– Ez… ez… Tudnál adni még egy kortyot abból az italból?
Még mindig a másik kezemben szorongattam a laposüveget, így egy apró mozdulattal kipattintottam a kupakot és már úgy nyújtottam át neki. Éreztem, hogy lüktetni kezd a fájdalom a combomba, mintha jelezni akarná: Neked sem ártana egy korty, O’Mara… Így amint megvolt Esmé kortya, én is az ajkaimhoz emeltem a laposüveg száját, de végül nem ittam belőle.
– Össze fogjuk tudni hozni, igaz? Ha kell egy kis figyelem elterelés, akkor csak szólj.
Elvigyorodtam, ahogy lehúzta a felsője ujját. Még ez a mozdulat is egy kicsit túl szexisre sikeredett tőle.
– Most amúgy engem akarsz elcsábítani? – érdeklődtem nevetve.
Nem vártam meg a választ. Nem kellett volna még csak egy kicsit sem flörtölni vele… nem volt helyénvaló. Még a végén a hülye pasija letépi a tökömet és annak Nat nem örülni. Sóhajtottam egyet és a rom felé fordultam. Éreztem, hogy a szívem vad táncba kezd, ahogy elindultam a romos épület felé.
– Vár ránk egy távcső odabent – Téma váltásra remek mondat volt. – Ne feledd, maradj a közelemben!

          Megkönnyebbülve hallom a szavait és mindez mellé még a kezét is fogom. Így tényleg el tudom hinni, hogy nem lesz majd semmi baj. Hogy bármi, amit a jövő hoz majd könnyen le tudom győzni a segítségével. Főleg úgy, hogy a támogatóm, és immár nem csak lelkileg vagy nem csak a karrieremben, hanem másként is. Elmosolyodom, mikor felemeli a kezemet. Igazából van még egy téma, amit eddig nem említettünk meg, és azóta is zavar, mert nem sikerült beszélnünk róla az estély óta. Mert akkor csak hazavitt, és nem voltam képes semmi másra. Még levetkőzni is csak reggel tudtam.
          - Azért mielőtt felajánlod a derekad szeretnék még egy fontos dologról beszélni veled.
          Nem hiszem, hogy sejti, és talán csak nekem fontos, de szeretnék bocsánatot kérni tőle, és valamiért úgy gondolom, hogy ez a megfelelő alkalom rá. Elvégre nem együtt megyünk haza, a sok ígérgetés ellenére is, ha nem akar a nyakába venni, mint nyűg a történtek után, teljesen megérteném. Azt is, ha eltűnne.
          Viszont mire bele is kezdenék, odaérünk a kastélyhoz. Nem akarom, hogy bármi más elterelje a figyelmünk és leginkább az ő figyelmét. Nem tudom mit tennék, ha nekem kéne úgy résen lenni, mint ahogy valószínűleg ő teszi. Szemmel láthatóan nekem ez nem működik egyáltalán. Kicsit oldanom is kell a bennem dúló feszültséget, ezért meghúzom még egyszer a laposüveget. Ez most nem esik olyan jól, mint a korábbi, ezért ki is ráz a hideg. Tiszta libabőrös leszek, amit igyekszek is elrejteni, amennyire lehet.
          Hogy ez a korty tehet arról, hogy nem sokkal később már nem is takarja semmi a vállam, vagy tényleg így gondolom, azt nem tudom. Azt viszont csak később realizálom, hogy ez már korábban sem volt jó ötlet, mikor megpróbálkoztam vele. Érzem, ahogy elvörösödöm, kicsit el is fordulok. Szégyenlem magam, hogy eszembe jutott. És időt is nyerni akarok, mert erre a kérdésre nem tudom most őszintén kéne-e válaszolnom azt, amit érzek vagy egy hazugságot, ami megnyugtatná.
          Szerencsére hamar a kincsre terelődik a téma, így kicsit megnyugszom. Igyekszem nem lemaradni. Legalább ő úgy indul meg, mintha tudná merre kell menni, és mit is kell csinálni. Régen nem volt gond, tudom, hogy érzékelte a mágikus tárgyakat, de ez nem tűnik annak. Legalábbis miért kéne egy varázslónak egy távcső? Azt el tudom képzelni, hogy mit akar Elliot kezdeni vele, láttam már a gyűjteményét. Bár azt nem tudom, hogy azóta növekedett-e.
          - Sajnálom – szólalok meg váratlanul.
          Mégis kibukik belőlem. Nem csodálom, hiszen régóta nyomja a lelkem, hordozom magamban teherként. És az ital úgy tűnik segít megszabadulni ezektől a terhektől.
          - Még nem volt időm bocsánatot kérni. Nem tudtam, hogy Phillip így kihasznál. De megmagyaráz néhány dolgot, amiről korábban azt hittem, hogy a gyógyszerrel van összefüggésben, amit szedek. Sajnálom, hogy kiadtam rólad azokat az információkat.
          Félve nézek rá. Figyelem minden rezdülését, és látom, hogy a név hallatán valami olyan dolog történik, aminek nem kéne. Úgy tűnik, mégsem kellett volna felhoznom ezt a témát. De csak így lehet. Másként ezt nem lehet megbeszélni. Vagy Phillipet is ezentúl úgy hívjam, mint Tudjukkit?

C É L K E R E S Z T B E N  


ESMÉ
1999. május

A hatalmas várromot bámultam... éreztem, ahogy robosztus épület iszonyatos erővel veszi át feletettem az irányítást. Nem azért, mert bármiféle mágikus erővel lepett volna meg és az cirógatott volna végig az arcomon. Közel sem erről volt szó. Pedig vágytam volna rá, akartam volna elmerülni a varázslatban, mint egy hatalmas medencében, hogy a mélyére ereszkedve találjam meg a remélt kincset. Ez az érzés más volt. Magával ragadó, dohos szagú, de nem számított. A rom töredezett, öreg testként nyújtózott előttünk, annyi lehetőséggel kecsegtetve, hogy jóformán fel sem mértem, miféle veszélyek várhattak ránk. Nem számított a csuklómon szinte örömtáncot járó szalag, sem Nat aggódó arcának emléke, sem a szemek csillogása, amelyből kiolvashattam, mennyire nem akar elveszíteni.
Talán az az érzés hiányzott, ami ott, abban az egyetlen röpke pillanatban, a boltozathoz lépve fogadott. Csak én voltam, a kalandom, na meg a vár. Olyan volt, mint valami hosszú, erős kötél vége, amit megragadva eljutok az igazi Elliotig... aki még nem szobacica, nem egy fésülésre váró baba, hanem ember. Egy megtört, de tettre kész ember. Már csak egy árnyéka vagy annak, O'Mara... A hang gúnyolódott, bántón sziszegett a fülembe. Talán Esmé is érezte, ahogy beleremegtem. Mondani akartam valamit... valamit, ami leírja azt a keserűséget, aminek az aromája éppen ott várakozott az ajkaim közt és lassan vette át az uralmat egész testemen.
– Sajnálom.
Váratlanul ért a bocsánatkérés, ezért a lány felé fordultam. Kicsit megszorítottam a kezét. Szinte önkéntelenül is jeleztem, hogy nem tudom miért mondja ezt. Ezért csak álltam, hagyva, hogy a szél összeborzolja a tincseket a homlokomon, hogy a dohos bűz végig cirógasson az orromon.
– Még nem volt időm bocsánatot kérni. Nem tudtam, hogy Phillip így kihasznál. De megmagyaráz néhány dolgot, amiről korábban azt hittem, hogy a gyógyszerrel van összefüggésben, amit szedek. Sajnálom, hogy kiadtam rólad azokat az információkat.
Lehunytam a szemem a név hallattán. Phillip... Phillip... Phillip... Ismételgettem, mint egy átkot és közben, nagyot sóhajtva próbáltam félresodorni a borzongást. Éppen csak egy pillanatra néztem Esmé mindig csillogó barna szemeire, aztán egyszerűen előre fordultam. Àtléptem a boltozat alatt, rá egy halom törmelékre. A cipőm talpa alatt recsegett-ropogott a szemét és a kőhalom keveréke. Kellett egy pillanat, mielőtt valamiféle választ adok. Végig kellett gondolnom, talán lehiggadnom... mert erről nem akartam beszélni. Túlságosan bosszantott.
– Ne említsük ezt a nevet... – Halkan beszéltem, mint akinek nehezére esik normálisan beszélni. Az apám kapcsán általában így volt ez. Szerettem volna kitörölni a fejemből is, mert csak megkeserítette a létezésem. Nem volt jó szülő, sem olyan ember, akivel érdemes foglalkozni. Egy tárgy voltam a szemében, akárcsak Esmé. Ha kellettem, megkeresett, aztán gond nélkül taszított félre, mikor már nem hódoltam be neki.
– Átvert téged. – Jelentettem ki, remélve, hogy ezzel megnyugtatom. – Ha valaki igazán tudja, milyen Phillip Rowle bábjának lenni, az én vagyok. Megpróbáltam vele jó viszonyba kerülni, de lassan olyan lett, mint egy pióca. Túlságosan beleszólt a dolgaimba... én meg hülye fejjel hagytam neki.
Sóhajtottam megint a következő lépésnél. Ezúttal is recsegve-ropogva ért földet a cipőm talpa. Éreztem, hogy valami megroppant a súlyom alatt. Közben pedig azt mantráztam magamban, bárcsak megszabadulnék az apámtól.
Újra mozdultam a tagjaim. Nem foglalkoztam többé a Rowle témával. A kincs érdekelt, ami odabent várt valahol rám – legalábbis reményeim szerint. A testem szinte sóvárgott a mágikus lüktetés iránt, amit csak nem kapott meg... mindössze valami furcsa érzést a hátam közepén. Megtorpantam ismét. Erősebben szorítottam rá Esmé kezére. Aztán valami zaj érkezett, talán a hátunk mögül. Nem tudtamm megállapítani.
– Valaki van itt... – suttogtam.

          Érzem, ahogy megremeg és azt hiszem én is hasonlóan érzek. Nem pont ugyanazt, mert nekem ez a kalandos élet nem volt annyira a szerves része az életemnek, mint Elliotnak. De én is érzem, ugyanazt a bizsergést, amit még januárban mikor beléptünk abba a szellemkastélyba. Azt hiszem, nekem szükségem van az ilyen kiruccanásokra, mert bár élvezem és imádom a festést, ha be lennék szorítva a lakásba éjjel-nappal, megőrülnék. Kell egy kis adrenalin, és erre az ilyen kiruccanások pont megfelelőek. Vagy a kirándulások szerelmemmel.
          Nem lehet mondani, hogy olyan nagyon unatkoznék, akárkivel is hozott össze a sors. Mindenkiben volt valami, ami felpezsdítette a véremet, és nem is kicsit. És látszólag most majdnem sikerül elrontanom a bocsánatkérésemmel ezt a hangulatot. Mondjuk remélem, hogy annyira nem, de muszáj volt kimondanom. Egyszerűen nem tudtam magamban tovább tartani.
          - Rendben, nem említem többet.
          Komolyan azt hiszem, ezzel le is van zárva a téma, de úgy tűnik, hogy tévedek. És bevallom, elmosolyodok, de nem azért amit Elliot mond, hanem azért mert ő is ki tudja adni magából az érzéseit. Phillip eddig közös pont volt az életünkben, de most már eltűnt, remélem. Bár a családot ismerve, nem is értem, hogyan történhetett meg az, hogy Kean olyan jó fejnek tűnik. Vagy legalábbis az unokabátyám beszámolóiban annak tűnik, én még nem is találkoztam vele, vagy talán egyszer.
          - Bíztál benne, nem a te hibád. Ő volt a hülye, hogy nem becsült meg eléggé és csak bábként gondolt rád.
           Hirtelen hallgatok el, mert tényleg nem akarom tovább feszegetni ezt a témát, mégis úgy érzem, ezt még muszáj volt elmondanom. Szerencsémnek tartom viszont, hogy sportcipőt húztam reggel, mert most a törmelékeken már így is nehéz járni. Lehet még ez is kevés és inkább bakancsnak kellene lennie ennek.
           Amíg én azzal vagyok elfoglalva, hogy amíg lehet elkerüljem a törmelékeket és ne essek el, addig társam megtorpan és megszorítja a kezem. Érzem, és ettől én is megtorpanok. Körbenézek, de csak egy romos előteret látok, ami egykor talán vezetett valahova, de mostanra már csak a semmibe. Az egyik fele teljesen beomlott, ha van is ott egy ajtó, ki kéne robbantani a törmeléket onnan. A másik irányba még tudunk menni szükség esetén, de igazából ott is kérdéses, hogy mi fogad az ajtó másik oldalán.
          - Én nem hallottam semmit.
          Fülelek, de tényleg nem hallok semmit. Azonban bízom Elliot képességeiben és ha ő azt mondja, hogy van itt valaki, akkor ideje tovább állni, mielőtt még lebukunk, hogy illetéktelen módon akarunk bejutni ide. Aztán a következő pillanatban egy lila fénycsóva tart felénk. Lépek egyet, hogy ki tudja térni előle, de ettől csak megbotlok. Csak Elliotnak köszönhető, hogy nem esek el. Még mindig szorosan fogja a kezem.
          - Tűnjünk el innen!
          Szinte pánikolva mondom ki ezeket a szavakat. Nem vagyok biztos teljesen benne, hogy nekünk szánták azt a valamit, de ha esetleg mégis, akkor nem kéne bevárnunk az illetőt. Meg is indulok az ajtó felé, majd ki is nyitom. Már csak az hiányzik, hogy valaki rájöjjön merre is megyünk.
          - Ki ez? Mit akar?
          Mondjuk tippem lenne rá, de ez most nem a legalkalmasabb időpont arra, hogy csevegjünk. Elengedem Elliot kezét és hallgatózok kicsit, hogy az illető tényleg utánunk jön-e vagy sem. Ha szerencsénk van, akkor ez a szoba a rendezettsége alapján már a látogatható részhez tartozik vagy ahhoz akarják majd kapcsolni. Meg is indulok a kijárat felé, hogy eltűnjünk esetlegesen a tömegben, mikor hatalmas porfelhő kíséretében berobban az ajtó.

C É L K E R E S Z T B E N 


ESMÉ
1999. május

Lassan fordultam hátrafelé, még mindig érezve a lapockáim közé fúródó tekintetet. Ez nem egy kóbor állatot volt vagy eltévedt mugli turista… nem ez valami veszélyes volt. Szinte éreztem, ahogy a tarkóm libabőrös lesz, a csuklómon pedig lüktetni kezdett a szalag. Mélyet szippantottam az ázott, bűzös levegőből, ami uralta az épület romjait, mintha egy vadászkutya lennék, aki kiszimatolhatja az ellenséget. Valójában nem éreztem semmit, csak nagyokat pislogva bámultam el, ameddig csak tudtam, ám elsőre a romok és a kövek között megtelepedett növények miatt, nem láttam senkit és semmit.
– Én nem hallottam semmit.
Esmé hangja megtörte a csendet… és még valami. Egy távoli suhintás talán vagy valami ahhoz hasonló, süvítő hang. Aztán megpillantottam azt a lila csóvát, ami egyenesen felénk tartott. Egy másodperc tört része volt az egész. Esmé kilépett előle, én pedig őt követve hajoltam félre, majd kaptam el a kezét. Láttam, hogy megbotlik és azt is tudtam, ha most a földön köt ki, akkor nekünk talán végünk. Túl nyílt a terep, nem volt mi mögé elbújni és a törmelékek miatt elbukfencezni is nehéz lett volna az átkok elől.
Hörögve kaptam levegőért. A hirtelen mozdulat máris fájdalmasan nyilallt a combomba. Tenyerem alig egy pillanatra simított végig a sérült testrészen, ami remegve próbálta megtartani a súlyom. Gyenge vagy O’Mara… – suttogta a kegyetlen hang a fülemben. Közben a csuklóm körül vad táncba kezdett a szalag. Nem akarta menekülni, hiába csendült fel Esmé kétségbeesett hangja… nem, szembe akart nézni a támadóval és harcolni. Csupán a józan eszem mondatta velem, hogy már pedig ki kell menni, már pedig ki kell jutni innen. Esmét ugyanis, minden harciasságom és bennem tomboló agresszió ellenére, biztonságban akartam tudni. Ő nem maradhatott itt. Nem engedhettem meg, hogy miattam veszítse el az életét.
Nem is lett volna választásom. Esmé előre indult és egy korhadt, félig leszakadt ajtót benyomva húzott maga után. Hagytam magamat, erősen szorítottam finom kis ujjait, jelezve: velem biztonságban van. Másik kezem közben a zsebemben lapuló pálca után kapott. Ki akartam szabadítani magunkat ebből a szorul helyzetből, hogy kissé megnyugtatva testemet, legalább hoppanálni tudja innen. Még nem voltam túl jó benne, még kellett, hogy koncentrálni tudja, hogy önuralmam legyen saját indulataim felett.
– Ki ez? Mit akar?
Körbe néztem, láttam. A leszakadt ajtó ellenére ez a helyiség már rendezettebb volt. Nem hasonlított egy romhalmazhoz, amit már csak a szerencse tart össze. Olyan volt, mintha pont idáig jutottak volna el a felújítással és pontosan az ajtó előtt torpantak volna meg. Hallgatózva ácsorogtam, figyeltem a közeledő lépteket. Nem érzékeltem semmit és ez gyanús volt. Ijesztő, lüktető csend uralkodott.
– Annyit tudok, mint te… – Suttogtam Esmé barna szemeibe pillantva. –De az egyértelmű, hogy mit akar…
Lepillantottam a bemocskolódott cipőm orrára. Észre sem vettem, hogy a lány elengedve a kezemet egyszerűen tovább indul. Kellett egy pillanat, hogy megnyugodjak, ne forduljak vissza és bocsátkozzak veszélyes játékba. Éppen csak nem volt elég időm, hogy megnyugtassam a szívemet. Ugyanis egy hatalmas robbanás rázta meg a helyiséget, iszonyatos por támadt az itt maradt régi bútorokból. Tudtam, hogy nincs itt más, csak mi és az üldözőnk, aki már közel járt, hogy levadásszon minket.
Hanyadt estem, beütöttem a fejemet valamibe. Ujjaim finoman siklottak az érzékeny területre… és éreztem nedvességet. A vér pillanatok alatt bemocskoltam a hajamat és elindultam a tarkóm felé, hogy aztán a ruhám alatt eltűnjön egy része.
–A francba… a francba… – sóhajtoztam és megpróbáltam négykézlábra állva a pálcámért nyúlni. Közben a porfelhőben, ami még csak nem akartam elülni, Esmé körvonalait kerestem. Nagyon aggódtam érte, ha bár nem láttam pontosan, honnan is érkezett a robbanás.
–Esmé… jól vagy? – kérdeztem, de közben lépteket hallottam. Annyira fájt a fejem az ütközéstől, hogy nem tudtam koncentrálni. Hiába hunytam le a szemem, képtelenség lett volna megállapítani, merről érkeznek a zajok.