Ajándék

P O S T Á Z Ó



1999. június

A J Á N D É K


Nat
1999. június

.outfit.

Megremegett a kezem, mikor a kandallóból kilépve, feltéptem az ajtót. Még véletlenül sem akart összefutni Nattal, hogy aztán ismét rohadt fontosnak érezze magát és hősködni akarjon. Ez nem az a helyzet volt, mikor erősnek akartam látni. Ez inkább az volt, amikor nekem kellett bátornak lennem. Nyeltem egyet, ahogy kinéztem a folyosóra. Ezúttal kihaltnak tűnt, talán azért, mert már délután négy óra is elmúlt.
Óvatosan préseltem ki magamat a szűkre hagyott résen. Nem akartam még az ajtót sem direktbe kitárni. Feltűnés mentesen, zsebre vágott kézzel indultam el a postázó felé. A leveléből tudtam pontosan, hogy hol keressem azt a helyiséget… ahogyan azt is, hogy Nat szürke egérkéje és legújabb nagyembere ott fog várni. Igen, talán nem én vagyok a főnökük és a munkájuk nem közvetlenül tőlem függ… de mégis csak letéphetem a fejüket, ha valami történik vele. Az Amerikában történtek után ideje volt tisztázni az alkalmazottakkal, hogy ki is az, aki ugyan Nat háta mögött áll és nem látszik… de ha kell, kilép onnan és könnyedén rosszra fordulhat a sorsuk. Olyan voltam, mint egy árnyék, ami sötétségével körbe ölelve őt próbál védelmet nyújtani. Jó volt nekem a háttérben, nem vágytam csillogásra, népszerűségre, sem parancsolgatásra. Nekem csak egy dolog számított: Nat biztonsága. Igaz, hogy egy ideje nem került szóba az állapota – nem beszélt róla, miféle nyomai maradtak a mérgezésnek –, én még is aggódva figyeltem, hogy vajon átfut-e a testén még egy-egy remegés.
A nászút után pedig annyira el voltam foglalva a saját boldogságommal, hogy szinte időm sem volt azon agyalni, vajon meg akarják-e ölni Natot. Őszintén szólva, mióta kikerült a képből a Reagan testét ellopó társaság, megint rám vetődött az az átkozott reflektorfény, köszönhetően a Rowle család kevésbé jeles tagjainak. Az a méreg, mintha még mindig ott dolgozott volna a testemben… éjszakánként, még ha be is tört a hold ezüstös fénye a hálószobánkban árnyakat láttam, amik meg akartak fojtani vagy éppen a mellkasomra feküdtek és addig nyomtak súlyukkal, míg fulladozni nem kezdtem. A szívem pedig fájdalmasan, hevesen vert minden hirtelen mozdulatra. Nat előtt persze erősnek kellett maradnom. Nem akartam félelmet látni a szemeibe. Neki is megvolt a maga baja és nekem is… bár jelenleg mindennél jobban zavart a titokzatos csomag, ami miatt idehívtak.
Erőszakosan toltam be a megfelelő ajtót, amin egy kis fémtábla jelezte: bizony egyből megtaláltam a megfelelő helyiséget. Odabent pedig egy asztalon várakozott egyetlen csomag. Ezt vettem észre elsőnek, na meg azt hogy a hétfői Prófétával tekerték körbe és egy gusztustalan, szürkés árnyalatú madzaggal. Egy ideig csak álltam a küszöbön és bámultam a kisméretű dobozkát. Mindössze az „üdvözlöm, Mr. Forest”-re kaptam fel a fejemet. Még meg is fordultam, mint aki attól függ, hogy Nat áll mögötte. Valójában persze én erőszakoltam ki a szürke egérkéből, hogy az ő vezetéknevén szólítson.
– Nat erről nem tud, ugye? – kértem a csomagra mutatva.
Nem vártam meg a választ, közelebb léptem az asztalhoz. Rátámaszkodtam és nagyot sóhajtva hajoltam a doboz fölé. Láttam a nevemet… illetve a nekem szánt megszólításnak rajta rajta: Mr. Forest szeretőjének. Csak szeretnéd, hogy simán a szeretője legyek… – gúnyos félmosolyra húzódott a szám. Néha azt gondoltam, a világba kéne kiáltani, hogy megtettük… hogy most már örökre összekötöttük az életünket. Egy másik, visszahúzódóbb részem viszont féltve őrizte a mi kis titkunkat. Meg akarta óvni a rajongók, az ellenségek kegyetlenségétől… leginkább a Rowle családtól. Azt kívántam bár egyetlen tagjukba megbízhatnék, de már Kean sem volt igazán az, akit remélni véltem bennem. Nem voltam benne biztos, hogy jól döntöttem, mikor átadtam azt a karvédőt. Nem szerettem soha a hatalom érzést, de addig a pillanatig, míg ott álltam a világítótoronyban, a fagyban dideregve, az én kezemben volt egy nagymúltú, kegyetlen, aranyvérű család sorsa. Keant könnyedén legyőztem volna, hiszen akkor erős voltam, a düh hajtott előre… de talán most még inkább. Vajon félne tőlem? Vagy csak elővenné azt az „én mindent tudok” hangját, jelentéktelen, tartalom nélküli szavakat hangoztatva? Lényegében ez volt az egyetlen oka, hogy az unokatestvéremet nem tartottam egy eszes teremtésnek. A tanulás persze a képességeit fejlesztette, de a logika teljes hiányát és az érzelmeket még azt sem pótolhatta.
A doboz felé nyúlva megremegett a kezem. A méreg volt még, nem a félelem. Az ugyanis bennem a lehető legritkább alkalommal jelent meg. Jól van, O’Mara, egyszer feltéped és minden rendben! – magyarázott a hang. Közben a nagyember a kezembe csúsztatott egy kést.
– Lépjenek hátrébb… – motyogtam, ahogy ujjaim rákulcsolódtak a markolatra. Azzal a lendülettel a magasba is emeltem és le akartam sújtani a csomagra, de a levegőben megállt a kezem. Tekintetem ijedten kaptam az ajtó felé, ahonnan valami zaj érkezett.
A francba… a francba… A szívem erőteljes dobogásba kezdett. A kilincset lenyomták, az ajtó nyikorogva tárult fel, mintha valami rosszat akarna jelezni. Először a fémet szorongató kezet pillantottam meg. A lélegzetem el akadt leengedtem a kést, felkaptam a csomagot és a hátam mögé rejtettem. Egy egészen kis vágást ejtettem a bőrömön, de nem érdekelt. Az ilyesmi egy pálcaintésre begyógyul. Merlin segíts… – gondoltam. A legkevésbé sem lett volna most szükség éppen az ő hősködésére.

AJÁNDÉK

outfit

A gyűrű helyét piszkálgattam. De annyira feltűnően, hogy éreztem, ezt bizony a velem szemben ülő, nagy tudású professzor is észrevette már vastag okuláréja mögül. De hát mit csináljak, ha Elliot annyira hiányzik, minden percben? Legfeljebb az okosember talán azt gondolja épp elváltam és hiányzik a gyűrűm. Ja… Főképp, ha esetleg semmiféle újságot nem olvas és szemellenzővel jár. Abban az esetben nem tud róla, hogy férfiként egy férfival élek. Minden más esetben azonban nagyjából tisztában kell lennie a dologgal, még ha nem is érdekli. Hiszen itt ül nálam, tárgyalva a kiadandó könyvének ütemtervéről. És bámulja az ujjam, mert én irritálóan piszkálgatom. Gratulálok. Ha én nem néztem őt eléggé flúgosnak, akkor ő tuti valami kényszeres vakaródzónak tart. Mondjuk ez még mindig jobb, mintha attól félne, hogy parányi húsrágótetük lennének rajtam. Azok szörnyű undorítóak és főképp mágusokat támadnak. Még jó, hogy az előttem ülő fickó mugli űrkutató és nem mágus lénytudós.

Mindenesetre örülök neki, hogy végre befejezzük a részletek megtárgyalását és kikísérhetem az előtérbe. Szememmel kutatom Szürke Kisegeremet, hogy átadhassam neki az urat, és ő majd szépen megmutatja neki, hogy merre van a kijárat, hátha netalán eltévedne ebben a robosztus épületben, ekkora szemüveggel… De mivel nem találtam, kénytelen voltam én megtekinteni az amúgy minden nap szemügyre vételezett bejáratot. Igen. Hoppanálhatnék otthonról az irodába, de az a sok muglinak feltűnne. Így is van, hogy az irodából hazafelé megteszem. De ha valakinek, akkor a nagyfőnöknek a jelenléte általában feltűnik az embereknek. Muszáj vagyok feltűnéskeltően bejönni munkába és haza is menni onnan.
Az emberek többsége félszegen köszön nekem, miközben búcsút intek a díjazott tudósunknak. Vannak, akik nyakukat behúzva ugranak el a közelemből, vagy az utamból, mintha szokásom volna reggelire megenni az embereket. Na, ilyenkor tudom, kik az újoncok. Nem mondom, hogy zseniális nagyfőnök vagyok, de igyekszem, amennyire lehet, nyugodt légkört fenntartani. Sokszor durvák a határidők és a követelések, ha még én is gyűlöletet szítanék és mérgelődnék folyton, akkor mindenki utálna itt dolgozni. Akkor pedig nem lenne ez a kiadó Anglia egyik legjobbja.

Felérve persze ugyanúgy nem találom Szürkét, mintha a hopp hálózat egyenesen benyelte volna, holott semmi keresnivalója nem volt egy kandalló közelében. Bár nyilván tökéletes magyarázata lesz rá, hogy mit is csinált eddig, legalábbis akkor, ha már előkerült. Gyanúsan nem az egyik férfi munkatársával kamatyol valamerre. Bár ki tudja… Lehet tud valamit, amit a külseje alapján pont senki se gondolna róla. Kedvelem szegénykét, de olyan nő kellett, aki mellett Elliot úgymond biztonságban érzi magát. És erre a sehajú, seöltözetű, searcú hölgy tökéletesen megfelelt. Hát nem is röpködnek róla olyan pletykák kiadó szerte, mint anno Ansonról. Amúgy tipikus, hogy az embereim olyan jól ismernek, hogy férfiakkal előbb összeboronáltak, mint nőkkel, bármikor és bárhol.

De most már igazán befejezhetné a bújócskázást, mert a munkapapírjaimat nem készítette oda az asztalomra és nélküle tuti nem fogom megtalálni őket. Mert igen, őt előbb vagyok hajlandó megkeresni, mint a munkát. Addig is legalább úgy nézek ki, mint aki szemrevételezi a kiadóját. Csak úgy ugrálnak előlem a kis zöldfülű asszisztenskék. Aztán persze megelégelem az egészet és mikor a titkárnőm titkárnője megkérdezi mit keresek, egyszerűen csak elsírom bánatom, nem szó szerint, hogy Szürkét elnyelte a föld. Ekkor legalább kiderül, hogy nem a föld nyelte el csak a postázó. Oda készült nem annyira régen Nagyemberrel. Ajjaj… Lehet ezek tényleg etye-petyéznek éppen?
Megrántom a vállam és úgy teszek, mintha annyiban is hagynám Szürke keresését, de nem hagyom. Nincs gondom a munkahelyi szexel, de ezt a partit befejeztetem. Csinálják akkor, amikor épp nincs szükségem a munkatársaimra. Esküszöm hagyok nekik plusz ebédidőt…

Amikor azonban lenyomtam a kilincset és benyitottam a helyiségbe, messze nem az a látvány fogadott, mint amúgy elszállt képzeletemben sejtettem. Nem. Sőt. Olyannyira nem, hogy olyas valaki is a szobában volt, akire messze nem számítottam. Természetesen ruhában. Merthogy senki sem szexelt éppen. Se Szürke Kisegér, se Nagyember. Sem pedig Elliot…
- Hát te? – Csúszik ki a számon hirtelen a kérdés, amire remélem hamarosan értelmes választ kaphatok. – Mit rejtegetsz? – Kukucskálok kissé a háta mögé, nem mintha ebből a szögből bármit is láthatnék, de megpróbáltam. – Mi folyik itt? – teszem fel az újabb kérdést, immáron a harmadikat gyors egymás utániságban, nem mintha az előző kettőre választ kaptam volna. Csak állok, meredten bámulva a jelnetet, amit persze nem érthetek. – Nem világosítana fel valaki? És nem arról, hogy nem a gólya hozza a babákat, mert azzal tisztában vagyok… 

A J Á N D É K


Nat
1999. június

.outfit.

Erőteljesen szorítottam rá a dobozra, ahogy megéreztem a csípő érzést. Éppen csak egy kicsit vágtam meg magam a késsel, miközben a hátam mögé manővereztem a nekem érkező postát. Tudtam, hogyha Nat meglátja, megint hősködni akar… vagy meggondolatlanul nyúlna hozzá, anélkül, hogy valaki átnézné. Inkább rajtam jöjjön ki valami ragya vagy ragadjon el egy kegyetlen méreg, mint őt. Szürke Egérkénk meg közben valami pánikrohamot produkálva, sípolva kezdte kapkodnia a levegőt. Na basszus, most jól lebuktat…– mordult fel a kis hang. A vér közben elérte a szalagot, ami lüktetni kezdett örömében. Végre friss, vörös nedűhöz jutott annyi idő után.
Nyeltem egyet, ahogy felismertem Nat kezét a kilincsen. Hamarosan a tekintetem találkozott a szépen csillogó, kék szemeivel… a szakállával. Aztán a hangja is megtöltötte a feszült csendet. Tudtam, hogy nekem kell majd beszélni. A szürke nem tudott volna egy értelmes mondatot kinyögni és a nagyembertől is csak egy „Mr. Forest”–re futotta és egészen biztos, hogy azt a riadt felkiáltás sem nekem szólt.
– Hát te? – A tekintetem visszasiklott Natra. Egyértelmű volt, hogy ez viszont nagyon is nekem szól. Még jobban szorították ujjaim közben a csomagot. Nem adtam volna ki a kezemből semmi pénzért.
– Mit rejtegetsz? – Láttam, hogy próbál leskelődni, de ahhoz egyrészt nem állt elég közel, másrészt amúgy is elmozdultam annyira, hogy tökéletesen takarja a testem. – Mi folyik itt?
Néma csend volt Nat válasza. Én pedig közben ezer meg ezer gondolatfoszlányt igyekeztem egyetlen hazugsággá formálni az agyamban. Nem jártam sikerrel. Ezért megpróbáltam aranyosan pislogni, hátha az eltereli a figyelmét. Általában beválik ellene az ilyesmi. Tudtam, hogy mire csábul el és bár most a kényszer szülte a dolgot, reméltem, hatásos lesz.
– Nem világosítana fel valaki? És nem arról, hogy nem a gólya hozza a babákat, mert azzal tisztában vagyok… 
Jó béna lehetek… – állapítottam meg. Nem folytattam inkább a hatalmas pislogásokat. Csak szorongattam a csomagot és összeszorított ajkakkal vártam, hogy mondjon már végre valaki valamit. Persze világos volt, hogy a két alkalmazott tőlem várja a magyarázkodást. Merlinre… bassza meg… Sóhajtottam egyet, közelebb léptem Nathoz. Megpróbáltam a szemébe nézni.
– Erre jártam. – Böktem ki nagy nehezen.
Tisztában voltam vele, hogy ez a magyarázat nem éppen kielégítő. Egyrészről szinte azonnal kiszúrta, hogy rejtegetek valami a hátam mögött, ráadásul a szívem is egyre hevesebb ritmust diktált. Szinte egy táncot járt a dühös érzelmeket fokozó, lüktető szalaggal. Talán a vér hevítette fel, talán az a bénázás, amit a két alkalmazott társaságában csaptam egy postázóban… nem tudom. Mindenestre a hang eszeveszetten kiáltozott a fülembe: Csak hoppanálj a francba, O’Mara!
– Hoppanálj… – nyögtem magam elé, megint azon a furcsa, idegen hangon, amit annyira szerettem volna lerázni magamról. Megrémített, akárhányszor a saját számból tört elő.
– Nem hoppanálok! – Ezt már a rendes hangomon mondtam, észre sem véve, hogy a véres, csomagot és pengét szorongató karom a testem mellé csúszik. Éreztem, hogy minden porcikám remeg, mintha egy pillanat alatt átvette volna felettem az uralmat a szalag.
Nem, nem, nem!– ellenkeztem az érzéssel. Mély levegőt próbáltam venni, mintha azzal elűzhetném ezt a feszítést a mellkasomban, az egész testemben. Nem akartam újra a sötétséget, nem akartam utat engedni annak a sok dühnek, ami ott dolgozott bennem állandóan. Natot akartam védeni, nem pedig a saját esetlenségemmel foglalkozni. Mégsem tudtam küzdeni ellene, elbuktam, gyenge voltam…

AJÁNDÉK

outfit

Hát lássuk be ez az egész azért eléggé furcsán festett. Okés nem szexel senki senkivel. Még. De rosszabb napjaimon épp az ilyen szituáció az, ami eléggé felidegelne. Mert azért az mégiscsak egy baromi nagy kérdés, hogy mit keres a testőröm, a titkárnőm és a férjem egy helyiségben, látszólag rejtőzködve. És látszólag épp elrejtve valamit előlem. Mert úgy fest, hogy itt éppenséggel pont én vagyok az a személy, akit legutolsó esetben látni akartak, miközben ez a saját kiadóm, az én épületem és basszus az én embereim. Mégis én vagyok a nem akart személy a szobában. Persze próbálom minél gyorsabban lenyugtatni kapkodó szívverésem és görcsös idegeim, mert hát ja… éppenséggel tényleg bármi miatt összegyűlhetett itt a jónép és vélhetőleg ezen esetek sokaságában az én megcsalásom éppenséggel az utolsó. Jó esetben. Márpedig Elliot a férjem, így ez a jó eset eléggé valószínű.

Persze válasz a kérdéseimre nem nagyon érkezik. Az épp erre jártam Elliot esetében, aki nem nagyon komálja az ilyen csili-vili helyeket, mint ez a túlmodern palota, nem tekinthető válasznak. A Zsebpiszok közben simán nem akadnék fent egy ilyen kijelentésen, bár az elmúlt hetek után, lehet, hogy már ott is. Bár az velem kapcsolatban is felvetne néhány kérdést… Mondjuk, ha valami szuper ajándékot akarok választani Elliotnak még mindig inkább a tolvajok piacán kutakodom csecsebecse után semmint a legális halárusok között.
Engem is meglep mennyire élvezem, hogy a párom kiszámíthatatlanabb, mint a nyári felhőjárás. Mintha akarva, akaratlan, de vágyakoznék a mindennapos veszekedéseink után. Esküszöm mindenkinek, nincs is jobb a békülős szexnél. Még ha amúgy alapból többször is úgy érezheti Elliot úgy, hogy az összebújás jobban vonzz. Egyszerűen csak még mindig nem szoktam meg, hogy mennyit és mit tehetek meg. Pedig tudom, hogy mit szeret. Csak akkor is… Ő annyira gyönyörű. Úgy vigyáznék minden mozdulatára, mintha a saját életem lenne.
Vagyis hát, talán az övét még a sajátoménál is jobban féltem... Pont ezért szerintem, jön is az agyamban az átkapcsoló gond. Ez a postázó. És Amerika után sokkal, de sokkal kevesebb levelet kapok meg, mint előtte. Nyilván egy pillanatig nem csodálkoztam rajta, de nem gondoltam, hogy a cenzúrát a párom vezeti. Lehet, hogy valahol, valamikor mondta. De nem akartam, hogy tényleg így legyen. És most sem akarom.

- Elliot… - Nézek végig rajta, és immáron igen. Biztos vagyok benne, hogy nem valami mesébe illően vicces sztori részese lettem az elmúlt pillanatokban. Amerika… Úgy puffant az agyamba az egész felismerés, mintha valaki megütött volna. – Ugye nem? Ugye nem nyitottál ki semmi gyanúsat? – Lépek közelebb, miközben Elliot felé nyúlok. Hisz a viselkedése kissé furává, zavarttá vált és remegni is kezdett. Megijedtem, nagyon is. A mérgezés, mint lehetőség pedig előbb fut át az agyamon, mint az a szaros karszalag, amitől már nagyon meg kéne szabadulnunk. Mert az a legnagyobb méreg, ami érhet minket kettőnket, és őt is egymagában. – Elliot! – Mondom immáron határozottabban és egy pillanatra a tehetetlenül pislogó embereimre nézek. Nem kérdezek semmit, de épp ezért választ sem várok. Még a feltett kérdésemre sem. Egyszerűen nyúlok párom felé és húzom el kezéből a pengével együtt a csomagot is. – Mi ez? – Kérdezem ismét körbenézve, de itt mintha mindenki meg lenne fenyítve és csak Elliot beszélhetne. Vagy mindenkinek elvitte a cica a nyelvét, ez is simán szóba jöhet.

Leteszem inkább azonnal az asztalra az egész pakkot és Elliot gyönyörű arcát veszem tenyereim közé. Mélyen a sötét szemeibe nézek, mintha kiolvashatnám a választ. Bár lehet simán csak meg akarom bűvölni, hogy elárulja mit is feltételez arról a csomagról. Persze én is látom, hogy ő neki jött. Ami valahol még ijesztőbb. De már elegem van az ijedezésből is. Csak essünk túl az egészen. Ehhez viszont az kell, hogy előtte tudjam, mi van a párommal. – Hagyjatok magunkra. – Jelentem végül ki, mert egész egyszerűen meg akarom csókolni azokat a gyönyörű kis ajkakat, még ha most úgy látom nincs is minden rendben. Ekkor látom meg, hogy véres az egyik ujjam. Nem is tudom, miért nem vettem észre korábban. Egyszerűen nem értem, miért vagyok mindig ennyire béna, ha a helyzet felismerésről van szó. – Mi történt? – Tolom kicsit el, hogy vizsgálgatni kezdhessem, honnan is ered az apró kis vérfolt. És már nem is foglalkoztat, hogy alkalmazottaim kimentek-e, vagy még mindig ott állnak mellettünk…

A J Á N D É K


Nat
1999. június

.outfit.

Az ujjaim erőtlenül fogták a csomagot. Már nem szorongatták, csak tartották a késsel együtt… szinte ellen sem állva Nat erős kezének. Hagyták, hogy kiszakítsak közülük a dobozkát… én pedig csak bámultam magam elé. Hagytam, hogy a sötétség lüktessen a testemben, hogy megint gyenge legyek az érintése alatt, mert most odabent kellett erősnek lennem. Odabent kellett legyőznöm önmagam és a szalagot, ami szinte dühöngve követelte rajtam, hogy távozzak. Éreztem, hogy menekülnöm kell, hogy nem maradhatok itt tovább, mert akkor majd be kell vallanom mennyire féltettem őt. Nem akartam bevallani, hogy ennyire szeretem… és fogalmam sem volt miért. A szívem hevesen vert, az elmém pedig ellenkezett minden érzelemnyilvánítás ellen, mintha attól is ostobának és gyengének tűnnék.
A kezem ökölbe szorult, úgy küzdöttem a belső démon ellen, ami egyre csak nőtt. Most már olyan hatalmas volt, hogy csak Nat győzhette le, én apró voltam hozzá képest. Újra és újra erősen szorított rá a szalagra, szorult rá a torkomra, mintha ezzel kényszeríthetne. Elakadt a lélegzetem, ahogy megéreztem a meleg kezeket az arcomon, megpillantottam a csillogó kék szemeket. Tudtam, hogy félt… de az a valami, ami belülről fojtogatott és már biztosan nem a szalag része volt küzdött ellene. Nem akarta ezt kiolvasni a tekintetéből.
– Hagyjatok magunkra. – Jelentette ki Nat szigorú hangon.
Az alkalmazottak mozgolódni kezdtek. Egy ideig úgy bámultak rám, mintha rettegniük kéne tőlem… mintha valami borzalmas teremtmény lennék. Látták és hallották, ahogy a szalag vagy valami más, amit a szalag erősített fel, átvette felettem az uralmat. Látták azt a pillanatot, amiről eddig csak én tudtam biztosan. Dühösen bámultam a távozók után, azt kívánva, bár előkaphatnám a pálcámat és rájuk olvashatnék egy Exmemoriamet… vagy legalább ijeszthetném meg őket annyira, hogy erről ne akarjanak beszélni.
– Mi történt?
Ekkor fordultam vissza Nat felé. Megint elszégyelltem magam, mint valami gyerek – valószínűleg eddigre sikerült lenyomnom magamban a sötétséget először. A menekülési kényszer még ott dolgozott bennem, szinte várva az alkalmas pillanatot a hoppanálásra. Észnél kellett lennem, hogy ne próbáljam meg ösztönösen a dolgot. Egyrészt nem voltam elég összeszedett hozzá, másrészt a józan eszemmel nem akartam a frászt hozni Natra. Ostobának és bolondnak éreztem magam…
–  Ugye tudod hogy szebb vagyok, mint Lockhart hajcsavarókban?  
Mi szar ez? Megint egy olyan mondat csúszott ki a számon, ami cseppet sem illet a helyzetbe és talán alapvetően vicces is lett volna, de ezúttal egyenesen ijesztőre sikeredett. Ráadásul újfent egy idegen, mélyebb, félelmetesebb, hidegebb hang beszélt. Felfogtam, amit mondok, de nem tudtam tenni ellene.
– Ne… ne… ne… – Nyöszörögtem magam elé, közben távolabb léptem Nattól és a hajamba markoltam. Éreztem, hogy a szalag ott lüktet a csuklómon és hogy erősebb nálam. Mélyen, hörögve kapkodtam a levegőt, hogy megnyugodjak… de nem sikerült. Ezért az indulataim kerekedtek felül.
Megragadtam az asztalra pakolt kést. Olyan erősen markoltam rá, hogy az ujjaim egészen elfehéredtek. Csak egy pillanatra remegett meg a kezem, hogy aztán a penge újra és újra lecsapjon a dobozra. A bennem dolgozó sötét démont képzeltem oda, meg a szalagot. Erőszakosan kaszaboltam a csomagot, míg nem a karton megadta magát és szétnyílt.
– A kurva élet… – nyögtem magam elé hullámzó mellkassal, ahogy az áldozatomat bámultam. Éreztem, hogy az elmém kitisztul és lassan fel is fogtam, hogy amit megöltem nem több egy-két ruhadarabnál és kartonnál – főleg az utóbbi sérült igazán.
Mély levegőt vettem, remélve, hogy attól majd megnyugszik a testem. A szívem zakatolása lassan alábbhagyott, éreztem a kés által ejtett sebet az alkaromon, hiszen egyenesen csípett. Tudtam, hogy vége a kirohanásomnak. A pengét markoló kezemet leengedtem a combom mellé. Hirtelen elszállt az erőm. Megint az az Elliot voltam, aki néhány napja titokban hozzá ment Nathoz és akit megmérgeztek. Az a méreg pedig ott dolgozott bennem olyan őrült módon, hogy a mellkasomba megint tompa fájdalom jelent meg.

AJÁNDÉK

outfit

Azt hiszem sikerült kellően kérlelően néznem ahhoz, hogy alkalmazottaim végre eltűnjenek. Nem akartam morcosan siettetni a dolgot. Főleg így nem, hogy ujjaim érintik annak a gyönyörűségnek a bőrét, akit immáron férjemnek nevezhetek. Nem akarok otromba lenni. Jó munkahelyet akarok. Olyat, ahova a munkatársaim szeretnek bejárni. Ahol irányító vagyok ugyan, de nem zsarnok. Hanem egy jó vezető. Nehéz néha belepréselni ebbe a felfogásba az alapvető emberi gyarlóságomat. Mégpedig azt, hogy amúgy igenis egy parancsoló zsarnok vagyok, aki tudni látni, érezni akar mindent, amihez a körülötte lévőknek köze van. Igen. Még Elliotnak is. Neki a legfőképp. Bezártam őt, mint egy madarat a kalitkába és minden figyelmét és tettét látni és tudni akarom.

Féltem őt. Féltem magunkat. Nem bírnék nélküle már létezni. Így az ő életéhez és épségéhez az enyém is szorosan társítva van.

Örülök, mikor végre magunk maradunk. Ellép tőlem. Én pedig kissé kihúzom magam, hogy szemügyre vegyem az asztalra letett csomagot. Furcsa ez a feszültség megint körülöttünk. Vészjóslóan mosolyog rám a címzés. Íme, itt vagyok, hogy megint elvegyek egy szeletet a lelkedből. Furcsa, mennyire megigéz és, milyen meredten nézek a betűkre. Mintha kiolvashatnám belőle, mik is a szándékai feladójának. Pedig bizonyosan csak ennyi: Ismét egy éket verni közénk, hátha az most végre eltávolít. Rossz ez, rossz, hogy már mindenben a baljóslatot látom. Mikor amúgy naponta kapok fehérneműket, vagy alsónadrágokat. Nők-férfiak, idősek-fiatalok. A gátlástalan marhaság nem válogat kor és nem tekintetében. És a gátlástalan gonoszság sem teszi meg ezt. Volt már részünk sok mindenben. Ezt is túléljük és kibírjuk.

A papír felé nyúlok. Igyekszem magabiztosnak mutatkozni. Nem óhajtok bajt hozni a fejünkre. Nem terveztem kicsomagolni, vagy bármi. Csak jelezni akartam Elliotnak, hogy itt vagyok én is és együtt megoldhatjuk ezt a dolgot. De aztán érkezik az a furcsa, beazonosíthatatlan mondat, amit abszolút nem is tudok hova tenni. Kezemet ösztönösen húzom el az asztalon heverő postai küldeménytől és megdöbbent tekintettel bámulok Elliotra.
- Mi? – Kérdezem csöndesen, de talán csak reménykedem benne, hogy én értettem valamit totál félre. Bár a hang sem épp az volt, amit Elliottól megszoktam és szerettem. Mást viszont nem láttam a szobában. Bár gyorsan végigfuttattam tekintetem a szétválogatott küldeményeken, hátha valamelyik mágikus mivoltában össze-vissza szavakat dobál a feszült csendbe. Ha így lenne, de látnám. Hisz már nem beszél. És úgy fest nem is egy rivalló, hogy összetépve hulljon  a földre elböffentett szórikácsolása után.
Tehát marad Elliot. És immáron aggódva nézek végig fájdalmas kis arcán… S ujjain, amik lassan, ziháló levegővételek közt kapaszkodnak sötét tincseibe.

- Elliot… - Suttogom szinte alig hallhatóan, miközben lépek nagyon óvatosan felé. Rosszat sejtető az egész, ahogy áll, ahogy megfeszül minden izma. – Mi a baj? – Kérdezem olyan halkan, amilyen halkan csak tudom, bár megint egyértelműnek kéne lennie a válasznak. A mi mérgünk, nem por vagy növény. A mi mérgünk egy szép karkötő, ami lassan öl. S nem fegyverrel, őrülettel teszi meg azt.

Talán mégiscsak jobb lett volna, rárivallni. Figyelj rám! Itt állok! Én vagyok itt! Engem nézz, ne a kést vagy a csomagot! De nem tettem meg. Csak álltam, addig a negyed szemvillanásnyi pillanatig, amíg Elliot a késért nyúlt és erőteljesen megmarkolta azt. Mondanám, hogy legelső gondolatom nem az volt, hogy ennyi, most fogja maga ellen használni. De akkor hazudnék. Megijedtem. És ösztönösen cselekedve kaptam el csuklóját, hogy ha kell, elrántsam testétől a kést. Inkább sebezzen meg százszor engem, mint, hogy önmagában tegyen olyan kárt, hogy már ne lehessen velem.
Rossz volt. És én minden erőmet bevetettem a legelső pillanatban, aztán mégsem csavartam ki kezéből a kést. Csak hagytam, hogy csuklójára fonódott ujjaimmal együtt csapjon le annyiszor a küldeményre és tartalmára, amennyit kezdeti lendülete és erőteljes hevessége engedett neki.

Aztán vége lett.

Csak állt előttem. Ziláló testében kis szíve úgy verte a ritmust, mintha ő éppúgy ki akarna szakadni mellkasából, mint ahogy a csomag alól kibukkantak tartalmának foszlányai. Tudom. Érzem ujjaimmal, amik még mindig fogják csuklóját. Tartják a késsel együtt. – Elliot. Itt vagyok. Minden rendben. – Ezúttal hangosabban beszélek, hátha végre ténylegesen ő maga áll majd előttem hangom hallatán, nem az a torz más, aki minden erejét bevetette, hogy legyőzze papírba csomagolt ellenfelét. Most erősen szorítok rá csuklójára, épp mielőtt megpróbálhatná leengedni azt, s kicsavarom kezéből a kést. Csak hagyom, hogy a fémesség puffanjon a padlón. Ott van most a legjobb helyen. Aztán egy rántással magamhoz ölelem Elliotot, s óvón, erősen átkarolom. – Itt vagyok. Minden rendben. – Nézek közben a csomagra, amiből apró babakék kis zokniféle kandikál ki. – Ezek is csak ruhák… - Suttogom, nem is annyira Elliotnak szánva, inkább a magam megnyugtatására. – Egyszerű ruhák…

A J Á N D É K


Nat
1999. június

.outfit.

Remegve néztem a csuklómra fonódó erős ujjakra, ahogy azok kissé rám szorítva küzdöttek a kés ellen. Még mindig úgy kapkodtam a levegőt, mintha a fájdalomtól lüktető lábbal futottam volna kilométereket az engem üldöző árnyak elől. Ám azok az árnyak még mindig ott voltak mögöttem, kezük a nyakamra, a karomra, a testemre csimpaszkodott és úgy szorítottak, hogy minden erőmet be kellett vetnem ellenük. Nat illatát magamba szívva próbáltam szabadulni tőlük.
Tenyerem finoman simított végig a mellkasán. Ujjaim kicsit meggyűrték az ingét, miközben minden erőmmel próbáltam magamnál maradni. Nem akartam újra az a sötét hangot hallani vagy azokat a hideg ujjakat érezni a torkomon, amik szinte kiszakítottak ebből a világból… A szívem vadabb ritmusra kezdett megint, ahogy eszembe jutott az a hang, ami a saját számból tört ki. Olyan kegyetlen volt, olyan rideg… olyan távoli, mintha én magam is kívülről figyeltem volna az eseményeket.
– Itt vagyok. Minden rendben. – Magyarázta, miközben talán még erősebben karoltak át az erős karok. Azt akartam, hogy szorítson magához még jobban, hogy védjen meg attól, ami bennem lakik.
Éreztem, ahogy az őrület újra és újra kerülget. Már nem sok választott el attól, hogy a Mungóba való eset legyek… és Natot ismerve, aggodalmában jóformán gondolkodás nélkül be is dugna oda. Hiába könyörögnék, hiába ellenkeznék vagy csapnék oda, ő akkor sem állna meg, ha féltene igazán komolyan. Mély levegőket próbáltam venni, hogy megnyugtassam reszkető-lüktető testemet. Szabadulni akartam a Rowle-átoktól, amit az a kis szalag olyan kiválóan felerősített. Mi másnak nevezhetném ezt? Ugyanaz a kegyetlenség dolgozik bennem, ami apámban, sőt még inkább Lisbethben. Nyelni akartam, félresodorni mindenféle keserűséget, ami bennem lakozott… de nem ment, mert a torkomban hatalmas gombóc gyűlt, ami hamarosan könnyek formájában oldódott fel.
– Ezek is csak ruhák… – Suttogta Nat, ez a mondat még is ostorcsapásszerűen hatott a testemre. Megremegtem, majd szinte erőszakosan kibújva az erős karok szorításából, a csomag felé fordultam. Nem, nem káprázott a szemed, O’Mara, kinyírtál egy halom babakék cuccot. A gúnyos hang, mintha még kacagott is volna a végén. Éreztem, ahogy egy árny megint a nyakamra kulcsolja hideg ujjait és a fülemhez hajolva suttogja, milyen szánalmas vagyok.
– Egyszerű ruhák…
– Azt látom. Bassza meg! – emeltem fel a hangomat. Nem Natnak szántam a választ. Sokkal inkább a még mindig lüktető bársonynak a csuklómon és a kegyetlen hangnak, ami örömét lelte az állandó kínzásomnak.
Közelebb léptem. Rámarkoltam a szétcincált dobozra és ahogy felemeltem egy csomó gyerekruha hullott ki belőle az asztalra. Zokni, aprócska sapkák, pulóverek és egyéb beazonosíthatlan dolog halma hevert az orrunk előtt. Az az érzésem támadt, mintha Nat rajongói is arra játszanának, amire a bársonyszalag: elvenni a józan eszemet. Igaz ők ezzel nem az életemtől, csupán Nattól akartak elválasztani – hacsak a kettő nem ugyanazt jelenti… ebbe nem akartam belegondolni sem.
– Ki a franc küld ilyeneket és mi a szart jelent ez? – Túrtam a ruhadarabok közé, hátha előkerül egy cetli vagy hasonlók. Hamarosan le is hullott a karom mellett egy pergamen darab, pontosan a kés mellé, a cipőm orrára.
Lehajoltam és felvettem, hogy szétnyissam. Gyöngybetűkkel állt rajta: „Gratulálok a friss mostohaapának.” Beleremegtem a szavakba, mert persze, első ránézésre ez az egész vonatkozhatott volna Adára is… de a ruhák kékek voltak – kisfiúsak –, így volt ebben az egészben valami hátborzongató.
– Miért utálnak ennyire? – értetlenkedtem halkan, miközben felegyenesedtem és Nat kezébe nyomtam a pergament.

AJÁNDÉK

outfit

Nem nagyon értem ezt. Csak megcsóválom a fejem, aprón, szinte alig láthatóan, miközben az egyik kék kis zoknit az ujjaim közé fogom. Miért bánt mindig az élet? Létezik olyan, hogy nyugodt szeretetben való létezés? Mert egy kicsit lassan már szükségem lenne rá, ahhoz, hogy ne őrüljek meg. Vagy, hogy ne akarjak eltűnni a világ szeme elől örökre. Kezdem úgy érezni, hogy tényleg nem akarok már híres író lenni és nincs szükségem a kiadóra sem. Csak Adára és Elliotra. Nyugalmat akarok. Békét. Nem pedig mérgezett leveleket. Legyen az a méreg akár a testre, akár a lélekre hatással. Elegem van. Nagyon is… Mert ez így fáj. Elképesztően fáj.

- Nem tudom, Elliot. – Suttogom, de közben érzem, hogy szinte fájdalmasan vonzza a tekintetem minden apró részlete a ruháknak. Mert hazudtam. Hát lehet ennél egyértelműbben kifejezni valamit? Sóhajtok magam elé, továbbra is ujjaim között tartva a kis zoknit és azt nézegetve, szinte már-már könnyekkel a szememben. Mert, amikor fehérneműt küldenek a nők, akkor nagyon is jól tudom, miért teszik azt. Ha pólót dugnak az orrom alá egy tollal úgy szintén. Volt már, aki a mellét íratta alá velem. Nem. Sosem kérdéses, hogy az emberi hülyeség, mit miért csináltat az emberrel. Tisztában vagyok vele, ha nem is az első dedikálásom óta, de a második óta már bizonyosan. Ahogy az emberi gonoszságnak is számtalan formájával találkoztam már. Zsarnokok és őrültek, kihasználós pénzsóvár barmok. Minddel volt dolgom.
Hogy ez a csomag azért létezik, mert szét akar minket választani Elliottal, ez nem kérdés. Felé is fordulok egy pillanatra, bár lehet, hogy jobb lenne, ha nem nézne a szemeimbe. Nem tudom, milyen fajta fájdalmat olvashatna most ki belőle. A derekára csúsztatom a kezem és úgy húzom magamhoz ismét közel, ott tartva a kezemet, éreztetve, érezve, hogy nem akarom elengedni. Látom persze a pergamendarabot, amiért az előbb lehajolt és amit egy kétségbeesett kérdés közben a kezembe nyomott. Gyorsan futják át szemeim a gyöngybetűket, hátha felismerik. De nem. Nem tudom kiírhatta. Viszont az üzenet, immáron tényleg egyértelmű. Már csak az a kérdés, hogy hazugság-e. Vagy csak egy csapda, aminek megint az a célja, hogy megbéklyózzon minket és tehetetlenül menjünk egymásnak.

- Sajnálom. – Suttogom magam elé, mert a vége úgyis az lesz, hogy nekem kell szabadkoznom és magyarázkodnom. Gyanús, nagyon gyanús ez a csomag és már most sejteti, mi is lesz ennek a vége. Valahol legbelül, nagyon is tudom, hogy az esélye megvan. Hiszen voltak Elliot előtt, ha nem is szerelmeim vagy párjaim, de kalandjaim. Nem közvetlenül előtte, ez is tény. De nyolc-kilenc hónap, az simán belefér. – Ezeket elküldjük Willnek. Derítsen ki róluk és a feladóról minél többet. – Eresztem el Elliotot, hogy egy csomagba gyűrjem a kis ruhákat. – Biztos, hogy fog még több ilyen csomagot küldeni. Szeretném, ha nem kerülne másnak a kezébe, csak a mienkbe. – Igyekszem nagyon határozottnak tűnni, de a kezem meg-megremeg, ahogy próbálom a szétcincált dobozt összeeszkábálni, hogy elrejtsen minden kékséget. – A francba is. – Csapok aztán oda, idegességemben, ahogy az anyag csak nem akarja eltűntetni a bizonyítékokat. – Nem tudom Elliot! – Kiabálom el magam és ezúttal megint szembe fordulok párommal. – Nem tudom mi lesz. Mi a szar ez? Tippem nyilván van. A jelek eléggé azt mutatják, hogy van valahol egy baba, aki elvileg az enyém. Aztán az vagy igaz, vagy nem. De, hogy miért csinálja ezt velem és velünk a sors, arról tippem sincs. Nem akarok bonyodalmakat. Ölelni akarlak és szeretni. – Mondom egy pillanatra elkeseredve, de aztán megint igyekszem összeszedni magam. Kiegyenesedem és komoly szemekkel nézek le a csomagra, ami ott áll előttem, félig összerakva. – Nem mondom azt, hogy nem lehetséges, hogy van valahol egy fiam. – Mondom csendesen, de valahogy újra összerakva a magabiztosságomat és magamat. – De várjuk meg, hátha kiderül még pár dolog. Mert lehet hazugság az egész, amivel esetleg zsarolni akarnak engem, téged pedig bántani. Kiderítjük mi ez. Addig csak védekezzünk ellene azzal, hogy nem veszünk róla tudomást. Mert ez ilyen formában, nem bánthat minket, vagy árthat nekünk. – Megint Elliot kezéért nyúlok, hogy ujjainkat összefűzhessem. – Szeretlek. És senki sem választhat el minket. Ennyit jegyezz meg. Semmi más nem számít.

A J Á N D É K


Nat
1999. június

.outfit.

Figyeltam, ahogy Nat tekintete a pergament vizsgálgatja, ahogy átrágja magát a szövegen. Minden porcikám remegett még mindig a korábban történtek nyomán. Még ott dolgozott bennem a dühroham… olyan hevesen, hogy képes lettem volna a penge után nyúlni, felkapni a földről és megkeresni azt, aki velem szórakozik. Ez nem Nat ellen irányult, nem őt akartak eltávolítani, hanem engem.
Tekintetem ugyan a gyűrűm helyére tévedt, mégsem töltött el a kellemes melegség. Fájdalmat éreztem, ahogy szívem erőteljes ritmuságba újra és újra beleborzongtam. Hát ezért sem akartam, hogy mások tudják… hát ezért is szerettem volna kettőnk összetartozását titokban tartani. Túl sok volt nekem az, ami Nat munkájával járt. Sokszor kívántam azt, bár lenne normális állása, olyan amire senki sem figyel fel… hiszen engem nem a pénz érdekelt, hanem ő maga. Őt akartam, nem a rajongóit… mégis ott volt a levegőben… Ezzel a kapcsolattal, ezzel a házassággal nem csak őt, hanem egy sereg dühös rajongót is választottam. Nem akartak mellett látni, gyűlöltek.
Hangosan sóhajtottam, közben a dühtől lüktető bársonyra fonódtak ujjaim. Finoman cirógattam meg, mintha erőt remélnék tőle. Tudtam azonban, lakozzon benne akármennyi gonoszság és okozzon újabb rohamot, aminek következtében egy jó adag agresszió tör fel belőlem ismét, nem küzdhetek meg az egész világgal. Már nincs annyi erőm, hogy minden falat puszta kézzel törjek át, ami közém és Nat közé épül egyik napról a másikra. Könnyek gyűltek a szememben erre a gondolatra. Nem tudtam még csak ellenkezni sem, hogy ne küldjük annak a baromnak – Williamnek – a csomagot, oldjuk meg nélküle. Nem akartam bevonni a dolgainkba. Gyűlöltem még mindig.
– Nem tudom mi lesz. Mi a szar ez? Tippem nyilván van. A jelek eléggé azt mutatják, hogy van valahol egy baba, aki elvileg az enyém. Aztán az vagy igaz, vagy nem. De, hogy miért csinálja ezt velem és velünk a sors, arról tippem sincs. Nem akarok bonyodalmakat. Ölelni akarlak és szeretni.
Furcsa volt Nat szájából ugyanazokat a dolgokat hallani, amik ott dolgoztak bennem is. Szerettem volna kiszakadni ebből az ördögi körből, amibe olyan durván belekerültünk. Hol a rajongói akarnak keresztbe tenni a boldogságomnak, hol a Rowle család igyekszik minden erejével eltenni engem lábalól.
– Nem mondom azt, hogy nem lehetséges, hogy van valahol egy fiam. – Mintha egy pillanatra megállt volna a szívem is a dobogásba. A lélegzetem is elakadt. Éreztem, hogy pislogás nélkül, könnyezve bámulom még mindig Natot, de nem őt láttam… nem őt láttam… hanem magamat, aki nem tud megadni ilyen dolgokat neki… és veszélyt, veszély, hogy elveszítem.
– De várjuk meg, hátha kiderül még pár dolog. Mert lehet hazugság az egész, amivel esetleg zsarolni akarnak engem, téged pedig bántani. Kiderítjük mi ez. Addig csak védekezzünk ellene azzal, hogy nem veszünk róla tudomást. Mert ez ilyen formában, nem bánthat minket, vagy árthat nekünk. – Éreztem az érintését a kezemen… ahogy összefűzte az ujjainkat. – Szeretlek. És senki sem választhat el minket. Ennyit jegyezz meg. Semmi más nem számít.
Nyeltem egyet, mire újabb adag könny folyt végig az arcomon. Nem tudtam megszólalni, mert ott nőtt az a gombóc a torkomon. Nem értettem Nat hogyan tudta ezeket ilyen egyszerűen kimondani. Van egy fia… van egy fia… de nem tőlem… pedig velem házasodott össze. Én vagyok a társa, nem ez a valaki, aki küldte a csomagot.
– Nem, az nem lehet! Nem… – Húztam el a kezemet, hogy karjaimat mint egy védekezően összefonjam a mellkasom előtt. Habár tudtam, hogy ez nem véd meg egy halom információval szemben, amik nem is biztos, hogy helyt állók. – Nem lehet gyereked mástól…
Az arcomon valószínűleg egyre kétségbeesett kifejezés ült. A könnyek már patakként folytak… már régen nem érdekelt, ha esetleg benyit valaki és meglátja. Nem tudtam erős lenni, csak dühös, ijedt és csalódott.
– Nem engedem, hogy mástól gyereked legyen… nem elég, hogy Ansonnal megcsaltál? Most ez is… – Próbáltam határozott lenni, de szerencsétlenül hangzott az egész.

AJÁNDÉK

outfit

Van valahol egy fiam?. Inkább kérdésnek hangzott, még így a gondolataim között is, mintsem meggyőző kijelentésnek. De nem lehetetlen. És ezzel teljességgel tisztában van az agyam legmélyebb zuga is. Még, ha szívvel és lélekkel szeretném is azt mondani, hogy ugyan ez lehetetlen… De ismét csak egy felfoghatatlan dolog ez nekem. A család. Már sokadik fronton kapnám úgy meg az élettől, hogy egy pillanatig sem voltam, vagy vagyok felkészülve rá.
Ada… Számomra talán ajándéknak is tekinthető az, hogy hozzám került. Mert gyanítom ő végül meg tudta tenni, amit édesanyja éveken keresztül próbált; megmentett. Így azonban úgy érzem Mariel élete volt a csere az enyémért, ami nem tűnik túl jó üzletnek. Ráadásul a kislány csak szenvedhet nálam. Nem vagyok apának való azt hiszem. Így nem, hogy az élet sosem hagy felkészülni rá…
Aztán jött Elliot, mint társ. És immár, mint a férjem, a családom egy újabb tagja egy éven belül. Akire úgy szintén igaziból nem készített fel az élet, csak jött, és mint hurrikán elsöpört mindent az életemben. Jól is tette. Bár ő rá sem voltam felkészülve, pont, mint viharra az ember, de ő azért valamelyest rendet teremt megint egy bizonyos káoszban. Azzal, hogy pont mindent felforgat.
És most ez. Ezek a kék babaruhák. Az üzenet egyértelmű. Mintha boldog mátka küldené, még boldogabb apajelöltnek. Íme nézd csak; fiad született kedvesem. Csakhogy ez az üzenet nem kedvességként érkezett és pláne nem nekem, annak, aki elvileg az újdonsült apa. Nem vagyok felkészülve egy újabb családtagra, de arra pedig pláne nem, amit a jövetele okoz. Feltép megint olyan sebeket, amit végre kicsit begyógyíthatna már az idő…

Nem esek kétségbe. Legalábbis nagyon, nagyon próbálok. Elliot miatt. Őt ez elfogja sodorni, valahogy érzem. És akkor muszáj lesz kettőnk közül nekem lennem a sziklának, ami megtartja őt. Eleve ezt várja talán. Hát megteszem. Mert én nem fogok, nem akarok megijedni egy ilyen üzenettől. De attól sem, ha az üzenet igaz. Állok elébe. Apa lettem, újra. És az adott kereteimen belül megteszek mindent a gyermekért majd. Mindent. De semmiképp sem hagyom el a jelenlegi családom. Kell egy ügyvéd… megtudni, hogy mik is a lehetőségeim. Igen… csak így tovább. Tiszta fejjel, mint egy üzletember. Ja… Mintha nem egy gyerekről lenne szó…

Kihúzom magam. Még jobban, tényleg úgy téve, mintha minden rendben lenne. És mintha amúgy nem lenne bennem számtalan kérdés. Meg sem próbálom feltenni őket magamnak. Maradok a határozott elképzeléseimnél.
A dobozt kissé eltolom, miközben hangosan kifújom a levegőt és csak hallgatom Elliot szavait. Lehet azt várná, hogy én is így reagáljak. Megijedve, fájón. De nem akarok. Erős leszek. Tényleg csak miatta. Hogy egy pillanatra se lássa, ha megkérdőjelezek bármit is magamban.
Felé fordulok ismét. Lassan, csendesen, de komolyan emelem rá a tekintetem, miközben vállairól karjára csúsztatom a kezem és kissé megszorítom őket, hogy érezze én még itt vagyok és itt is maradok.
- Elmondom még egyszer. De utoljára, szóval remélem immáron eljut az agyadnak azon irracionális bugyrába, amelyik továbbra sem hisz nekem. Nem csaltalak meg Ansonnal. Nem is állt szándékomban, sem a múltban, sem a jelenben, sem a jövőben bármiféle testi vagy nem testi kapcsolatot létesíteni vele. – Hagyok némi szünetet, hátha látom szemeiben a megértést, bár erősen kételkedem benne. – És igen. Most lehet, hogy tárgyilagosnak látsz. De úgy fogom kezelni ezt a helyzetet, ahogy a legjobb és legkevésbé fájdalmas mindenkinek. Ha belegondolsz a dologba, sajnos nagyon is lehetséges, hogy gyerekem legyen mástól. Neked is volt kapcsolatod előttem. És sajnos előtted pár hónappal nekem is volt ez meg az. De ez nem kell, hogy túl sokat jelentsen. Nyilván, ha mindez igaz, vállalom a felelősséget. Ez esetben viszont mi bővülünk egy újabb csemetével, még ha ritkán is látjuk majd. És nem mi veszítjük el egymást. Mert te vagy a családom Elliot. És ez így is marad.

Még jobban lecsúsztatom a kezeim, hogy kissé kibontsam Elliot összefont karjait és ujjait ujjaim közé fonjam. - Nyugodj meg kérlek. – Húzom magamhoz, hogy átöleljem. Mert érzem és meg is értem minden kétségét és félelmét. – Ha mindez igaz. Ha meg is változtat dolgokat. Mi közöttünk semmit.

A J Á N D É K


Nat
1999. június

.outfit.

A kék ruhácskák felé fordultam. Gyűlöltem őket, szerettem volna azokat is darabokra szaggatni, hogy megvédjem tőlük a kincsemet. Egy újabb akadály volt ez is, amit azért görgetett elém az az átkozott sors, hogy elveszítsem Natot… hogy ne lehessek boldog. Nem is tudom, képes vagyok-e még rá, mert már minden árnytól megrettenek, hogy el akarja venni tőlem. Én pedig hiába kapaszkodtam olyan veszett görcsösen minden kincsemben, egy nálam erősebb kéz kitépte az ujjaim közül. Aztán csak a sebek maradtak, amik sosem gyógyultak be igazán és minden egyes újabb árny feltépte azokat és addig gyötör, míg lassan bele nem bolondulok.
Éreztem azt a fájdalmat a mellkasomban, ami az egész nászutunkat megkeserítette… az, amit Kean védence és Nyström okozott. Talán az a méreg sosem fog igazán távozni a szervezetemből. Talán ez is valami, amivel örökre meg kellett volna barátkoznom, mint a heggel a lábamon. Mégis ez komolyabbnak, zavaróbbnak, összetörőbbnek bizonyult. Tenyere a vállamról a karomra siklott. Erőt éreztem benne, így a szemébe néztem. Úgy szerettem volna ha a kék szempár csillogása engem is megtud nyugtatni. A szalag azonban nagyon jól tudta: Nat minél magabiztosabb, én annál kétségbeesettebb leszek.
– Elmondom még egyszer. De utoljára, szóval remélem immáron eljut az agyadnak azon irracionális bugyrába, amelyik továbbra sem hisz nekem. Nem csaltalak meg Ansonnal. Nem is állt szándékomban, sem a múltban, sem a jelenben, sem a jövőben bármiféle testi vagy nem testi kapcsolatot létesíteni vele.
Ahogy elcsendesedett csak hümmögtem egyet. Valójában Nat szavával szemben állt egy olyan kézzel fogható bizonyíték, mint egy kép. Méghozzá nem egy megmerevedett dögunalmas mugli fotó, ami azán bármit ábrázolhatna. Ez mozgott és feketén-fehéren megmutatta, mivel állok szemben. Anson veszélyes a kapcsolatunkra, így is-úgyis ez az igazság, ha Nat beismeri, ha nem. Ő pedig maga mellett tartatott. Többszöri kérésemre nem küldte el… ezek után hogyan bízhattam volna a szavaiban?
– És igen. Most lehet, hogy tárgyilagosnak látsz. De úgy fogom kezelni ezt a helyzetet, ahogy a legjobb és legkevésbé fájdalmas mindenkinek. Ha belegondolsz a dologba, sajnos nagyon is lehetséges, hogy gyerekem legyen mástól. Neked is volt kapcsolatod előttem. És sajnos előtted pár hónappal nekem is volt ez meg az. De ez nem kell, hogy túl sokat jelentsen. Nyilván, ha mindez igaz, vállalom a felelősséget. Ez esetben viszont mi bővülünk egy újabb csemetével, még ha ritkán is látjuk majd. És nem mi veszítjük el egymást. Mert te vagy a családom Elliot. És ez így is marad.
Tárgyilagosnak? Tárgyilagosnak? A hang úgy háborgott bennem, mint az érzések. Bővülünk egy újabb csemetével? A kérdések csak úgy záporoztak bennem. Nem értettem, hogy Nat ebben miért egy lehetőséget lát… és miért kéne nekem az ő kölykét nevelnem… hiszen én nem akartam és hozzám semmi köze nem volt.
– Nyugodj meg kérlek. – Éreztem, ahogy átölelt. Ezúttal azonban nem esett jól az illata. Nem esett jól az érintése. Túlzottan is csalódott voltam. –  Ha mindez igaz. Ha meg is változtat dolgokat. Mi közöttünk semmit.
Elhúzódtam és a mellkasára tenyerelve toltam hátrébb. Talán a szememben ott csillogott minden kétségbeesés, a szívem azonban felháborodottságtól és megalázottságtól lüktetett olyan hevesen, hogy szinte ki akart szakadni a testemből. A vad ritmustól egész testemben remegtem.
– Nem, nem és nem! – Löktem meg a mellkasát újra. –Nem fogom senkinek a kölykét nevelni, akivel összefeküdtél! Ezt most felejtsd el! – Hallottam, hogy üvöltök, de nem tudtam elhalkulni. Nem érdekelt, hogy odakint hallják. Nem érdekelt már semmi, csak az az átkozott megalázottság, amit Nat ezzel okozott. Másnak ennyire sem viselném el, már behúztam volna neki… rá azonban csak könnyes szemekkel tudtam nézni.
– Hogy teheted ezt velem? – Még mindig üvöltöttem, de közben a könnyeim patakként folytak. Már nem tudtam magamban tartani az állandóan bennem tomboló sötétséget. Üvöltenem kellett, kiadni magamból, Natra zúdítani. – Mennyire akarsz még megalázni? Mennyire?!
Nem vártam választ, egyszerűen elindultam az ajtó felé, majd gyorsra véve a léptemet, kifelé az épületből. Látni sem akartam, nemhogy ezt az elcseszett beszélgetést folytatni.

AJÁNDÉK

outfit

Nem is tudom, hogy meg kéne-e lepődnöm azon, hogy megint tönkremegy az életem. Az első pillanatban a fájdalom mellett még valami várakozásféle is megjelent a lelkemben. Tudom, hogy hibáztam, valahol és valamikor a múltban. De akkor is állítólag a fiam. Akit szeretni akarnék. És igen, egy pillanatig még azt is vártam, hogy megismerjem. Talán nem gondoltam elég jól át mindezt Elliot nézőpontjából. Durva lehet a tény, hogy már megint olyasmivel kellene megbékélnie miattam, amivel egy pillanatig sem szeretett volna találkozni. Vajon ellenkező esetben mi lenne? Én tudnám boldogan fogadni az ő gyerekét? Azt mondani, hogy rendben Apuci, minden rendben lesz, ez a baba nagyon édes, majd együtt szépen felneveljük? Azt hiszem nem. Nem tudom. Valahol ott tombolna bennem egy hatalmas féltékenység, hogy valaki valóra váltotta a legféltettebb álmát. És az a valaki nem én voltam. Viszont vérségileg a gyerekhez több köze lesz, mint én hozzám valaha. Hisz minket még a törvény sem fogad el olyannak amilyenek vagyunk. Nem vagyunk többek egy betegségnél, amit bizonyos korok simán el is kezdtek kiirtani a társadalomból.

És igen… Vélhetőleg Elliot érezte is mindazt, ami nekem kósza fordított gondolatként végigszaladt tudatomon. Nem is tudtam hirtelen mit tenni mozdulatai ellen. Csak hagytam, hogy a keserűség és a düh kitörjön belőle. Hisz jogos minden amit mond. Nagyon is jogos. Megalázom, mert elrontottam valamit, ráadásul azt is kérem tőle, hogy ezt a hibát fogadja el és legyen vele boldog. Hát lehetnék ennél ocsmányabb és szívtelenebb? Horkantok fel, de csak magamat szidva a hirtelen grimasszal arcomon. Nem. Olyasvalaki vagyok, aki meg sem érdemelt ennyi boldogságot sem valakinek az oldalán, nemhogy még azt kérjem, hogy maradjon…

Nem akartam tenni az ellen, hogy kitépje magát szorításomból és elszaladjon mellettem. Nem nyúltam utána, nem fogtam meg. Egy pillanatig csak álltam és ott lüktetett agyamban, hogy nagyon is jogos. Most kell elmennie. Most tűnjön el, mert most még talán lábra tudok állni. És most menjen el, mielőtt tényleg azt kérem tőle, hogy nevelje fel velem a gyermekem.
De vagyok én ennyire önzetlen? Merül fel bennem a kérdés, mikor hallom, hogy az ajtó nyílik és az agyamra tompa ködöt vonó illata is eltűnik közelemből. Nem. Nem vagyok. Elliot is sokszor panaszkodik, joggal, hogy csak magamra gondolok. Igen. Most is. Mert nem akarom elveszíteni azt, akit jelenleg a világon mindennél jobban szeretek és akarok. Nem véletlen tettem fogadalmat. Nem véletlen akartam én sem, hogy minden ugyanúgy legyen, mint ahogy van. Besétált az életembe a kandallón keresztül és ott ragadt, mert valahogyan sikeresen lezártam azt a kandallót. Most is le akarom zárni. Ugyanúgy bezárni a saját bűnömmel és hibámmal együtt. Csak maradjon velem… Kérem az életet…

S lábam egyszerűen indult meg, bár azt talán fel sem fogtam mennyi idő telt el. A babaruhákat ott hagytam a postázóban. Nem kellenek azok semmire és talán már az sem érdekel, hogy valaki észreveszi. Ez van. Az ajtót se csukom be magam mögött, mert minek azt? Csak szaporázom lépteim, keresve a sötét tincseket, amiket így szemüveg nélkül is messziről kiszúrok. Épp a bejáraton lép ki, sietve, zaklatott kis lépései jól tükrözik belső érzéseit. Én pedig nem foglalkozom vele, hányan próbálnak megszólítani, megállítani. Szinte fellököm az embereket, úgy sietek a kijárathoz, s mikor kiérek szinte már csak egy méter választ el páromtól, aztán már annyi sem. Utánanyúlok és magam felé fordítom.
- Várj! – Mondom és hangomban több kétségbeesés van, mint szeretném. – Ne menj el. Ne hagyj el. Nagyon-nagyon szeretlek és sajnálok mindent. Ne hagyj el… kérlek…

A J Á N D É K


Nat
1999. június

.outfit.

Nem figyeltem merre tartok. Nem figyeltem, hol járok és még mennyi út vár a végéig… csak ki akartam menni abból az átkozott épületből. Friss levegőre volt szükségem. Mintha odabent, akárcsak eddig, most is valami fojtogatni próbálna. Addig Anson volt az, akinek a puszta gondolata is kínzott belülről… akinek egyetlen emlékképe is elég volt ahhoz, hogy egy sötét kéz a nyakamra csúszva szorongasson. Ezúttal megint szabadulni akartam, menekülni az engem üldöző gonoszságoktól. Elegem volt, hogy mindenki körülöttem Natba kapaszkodik és én hiába fogom a kezét, próbálom magamhoz húzni… mintha az egész világ el akarná venni tőlem.
Érzetem, ahogy egyre több könnycsepp fut végig az arcomon. Közben, kissé homályosan, mintha függöny lebbenne a szemeim elé, megpillantottam a kijáratott. Segítség kérően, remegő tagokkal nyúltam érte. Ujjaim a hideg fémre siklottak s mintha az, valamiféle megnyugvást hozott volna. A remegés abba maradt, csak a meleg könnycseppek maradtak. Kimarták a bőrt a szemem alatt, ahogy találkoztak a kinti, forró levegővel. Nem zavart. A szabadságra vágytam, de az a gombóc csak nem akart eltűnni a torkomból. Még mindig ott lebegtek lelki szemeim előtt a kék babaruhák, amik újabb kis tüskék voltak a már amúgy is vérző szívemben. Mielőtt, még mélyet szippanthattam volna a fülledt levegőből, abban reménykedve, hogy végre megszabadulok a terheimtől… megérztem a keserű tinta illatot, ami csokoládé édes aromájába keveredett. Hamarosan pedig, ott volt a vállamon az erős ujjak szorítása. Aztán a fordítás.
Lehunytam a szemem. Fájt Natra néznem. Fájt látnom azokat a kék szemeket, amiket annyira szerettem… és amik annyiszor nyugtattak meg. Ezúttal nem így történt. Amint rápillantottam, a szívem összeszorult a gondolattól: valaki megadta neki, amire te sosem leszel képes, O’Mara – és hozzá érkezett a gúnyos röhögés is a hangtól. A szívem zakatolni kezdett, a szalag lüktetni. Egyszerre gyűlöltem és imádtam Natot.
– Várj!
A hangján éreztem, milyen kétségbeesett is most. Talán annyira, mint én… de hát végül is, ő titulálta lehetőségnek és ajándéknak a helyzetet, ami az én szememben nem volt több puszta fájdalomnál és szenvedésnél. Elegem volt. A testem és a lelkem képtelen volt több fájdalommal megbirkózni. Olyan voltam, mint egy pohár, ami túlcsordult, még sem tett semmit ez ellen korábban. Csak tűrt és ezután is tűrni fog.
–  Ne menj el. Ne hagyj el. Nagyon-nagyon szeretlek és sajnálok mindent. Ne hagyj el… kérlek…
Nyeltem egyet. Láttam, hogy szenved és ettől én is fájdalmat éreztem a szívemben. Olyan volt, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Talán újra megeredtek volna a könnyeim, ha nem dolgozott volna bennem a dac… talán végig is simítottam volna az arcán, ha nem dolgozott volna bennem a düh. Ám ott volt mindkettő és úgy éreztem, abban a percben, képtelen leszek megbocsátani valaha.
– Elég! Fejezd ezt be! Ne könyörögj nekem! – Mondtam ridegen, ahogy könnyes szemeim az üvegablakokon csüngő emberek tömegére vándorolt. Utáltam, hogy ebből is műsort kell csinálni… hogy ez is csak szórakozás másoknak. Egy elcseszett cirkuszi mutatványnak éreztem magam, amiért még csak rendes fizetséget sem kaptam.
– Nem akarok több szerepet vállalni, Nat! – Mutat az épület felé. –Majd otthon megbeszéljük, érted? Otthon! Nem itt, ahol mindenki minket figyel! – Éreztem, hogy megint túl hangosan beszélek, de nem érdekelt. Kitéptem magam Nat ujjai közül. –Elmegyek.
 

AJÁNDÉK

outfit

Persze már nem látom a hó lehetőségeket… Csak szégyellem, hogy egy pillanatig is örültem annak a gondolatnak, hogy esetleg van valahol egy baba, aki vérségileg hozzám tartozik. De már nem örülök. Mert Elliotnak amúgy igaza van, ezzel őt alázom meg. És ezt nem akartam, nem akarom. Erős akartam lenni. Megmutatni, hogy a hibámat elfogadom és azzal együtt tudok élni, miközben egy pillanatig sem rendülök meg az ő felé tett fogadalmamban. De talán azt mutatni, hogy minden rendben lesz, mégsem a jó taktika, még ha alapjában így is gondolom. Hisz a gyerek úgyis az anyjával marad, ha tényleg él és létezik, mi pedig majd nagy ritkán láthatjuk…

De sajnálom… Sajnálom, hogy ekkorát hibáztam a szemedben. Sóhajtok. Szólásra is nyitom ajkaim, de végül nem mondok semmit, csak nézek Elliotra kérlelő szemekkel. Nem akarom, hogy elmenjen, nem akarom, hogy elhagyjon. Azt szeretném, ha ugyanúgy kézen fogva, együtt oldanánk meg ezt is, ahogy Reagant próbáltuk, vagy ahogy Nyströmöt…
De aztán mégiscsak hagyom, hogy ujjai kicsússzanak az enyém közül, mert megint rám telepszik a kétely önmagamban. Ezt most kéne hagynom. És inkább egyedül küzdenem tovább a világgal, ha már ilyen gonosz, hogy kettőnknek keresztbe tesz. Kicsit kihúzom magam és hátranézek. Nem is veszem már észre, ha bámulnak az emberek, annyira miden napos. Hacsak nem másznak bele az arcomba, már idegesíteni se idegesít. De nyilván ettől még Elliotnak most is igaza van. Ezt nem itt és most kell megbeszélnünk. Vagyis legfőképp nem itt.

- Ne menj el. – Jelentem ki, immáron kicsit kordában tartva hangomat, miközben a bámészkodóknak intek, hogy tűnjenek a dolgukra, én pedig visszafordulok párom felé. Újra kezéért nyúlok, határozottan szorítom meg és tartom, nehogy újra esélye legyen elhúzódni. Megint visszatért az az énem, aki nem akarja ezt egyedül megoldani. S úgy döntöttem végérvényesen ebben kéne hinnem és bíznom. Magunkban. Az egységünkben, ami átmászott már megannyi gonoszon. Át fog ezen is. Mert túl akar élni.
Nem húzom Elliotot az ölelésembe, bár szívem szerint azt tenném. Egy utcányira van egy sikátor, ahonnan lehet hoppanálni, nem ennyire nyílt terep, mint a kiadó előtti utca. Miközben szorítom Elliot ujjait, lábaimmal abba az irányba indulok.

- Tudod a fogadalmunknak éppen az egyik legnagyobb lényege az, hogy a nehézségekkel együtt nézünk szembe. – Mondom közben, immáron tényleg visszanyerve kissé az erőm. – Nem azt mondom, hogy mosolyogva fogadd el, ha van egy gyerekem. De ahogy eddig is mi voltunk a világ ellen, úgy most is mi vagyunk a világ ellen. És ha az a világ egy baba, akkor összetartozással és szeretettel küzdünk a baba ellen. Azzal, hogy elfogadjuk és nem engedjük, hogy tüskeként szúródjon közénk, még ha amúgy nagyon is úgy tűnik az anyjának ez a célja vele. – Magyarázom hátra-hátra fordulva, miközben lényegében húzom magam mellett az utcán. Bár ő is azt mondta, ne ott a nagyközönség előtt beszéljük meg a dolgokat. Hát nem azt teszem, szóval tulajdonképpen nem sok problémája lehet azzal, hogy most egy utcán loholva teszem ugyanezt. Nem mintha eddig bármi amit mondtam volna kicsit is jó lett volna a számára. De nem adom fel. – Addig biztosítalak róla, hogy mi ketten rendben leszünk, mert szeretlek, amíg el nem jut az agyadig. Mert ez az igazság. És tudom, hogy te is ugyanúgy szeretsz engem. Hát jöhet bármi, én harcolok. Mindennel egyben, önmagunkért is. – Megállok és szembe fordulok vele, hogy ismét komolyan a szemeibe nézhessek, de közben megérkeztünk a sikátor széléhez, ahonnan már hoppanálni lehet. – Szóval mondjuk ki, Nat elszartad a dolgokat. Vágom, feltűnt. De mi ketten vagyunk, és erre bizonyítékom is van. – Emelem fel a gyűrűs ujjainkat. - Hát fogjunk össze és oldjuk meg ezt ketten. Mert egyedül mocskosul fog fájni az a tüske, amit innentől kapunk és ami egyre mélyebbre fúródik, ha hagyjuk.