Nyári mesemondó

Nyári mesemondó



Elérkezett a várva várt nyári szünet.
Csodás fagyikelyhek, homokos tengerpartok, meghódításra váró hegycsúcsok állnak előtted? Vagy nem telik ilyen kellemesen a nyár, mert felvételizned kell az egyetemre? Esetleg munkát keresel az iskola befejeztével?
Akárhogy is, de oszd meg velünk egy kellemes szösszenet formájában!

A részvevőket 5 ponttal jutalmazzuk.
A három legjobb 20-20 ponttal gazdagítja a házát!

Határidő: július 13.

Felnőtt karakterek:
Kérjük megjelölni melyik háznak adakoznátok!

Ne feledjétek: 17 év alatt, az iskolán kívül, tilos a varázsolni!

Itt lakom, látod
Itt minden úgy van még, ahogy itt maradt

Fura mániám ez a ház, még évek pora áll mindenen, elhagyatott, kicsi. Valahol Plymouth határán van, ha minden igaz, kis félreeső mellékút mellett, épphogy inkább a városon kívül, mint a szélén. Ennyit tudok megerősíteni, valóban kint van valahol, a távolban látni a várost, még a partszakasz is kivehető. De hopp-porral jártunk csak itt, most is úgy jöttem. Szívesen kimennék az apró telekre megnézni az esti tájat is, de nincs nálam kulcs.
Edwie örökölte, mint legidősebb gyerek, még amikor a tizenhetet töltötte be, de el is felejtődött, megnézni is közösen akartuk, vele és Apucsekkel. Valószínűleg Edwié lesz, amint rendbe szedtük, minimum ameddig nem költözik saját házba majd. Ő még Dave báéknál lakik, én az első hetemet töltöm Apucseknél. Ha minden jól megy, megkapja a gyámságot, véglegesen is nála fogok lakni. Szokatlanul új, és annál izgalmasabb gondolat.
Ez a ház egy másik történet.
Ha úgy vesszük, kiszöktem, bár semmi szökés nincs benne. Mindkettő a miénk, csak átkandallóztam a szomszéd szobába fél országgal odébb. Igen, még mindig szokatlan belegondolni, volt egy egész kisfajta szobám eddig egyszerű mugli fizika szerint. Oké, szóval kicsit elszaladt velem a szabadság.
Egyszerű szoba, illetve mondhatnánk egész összetettnek is, hiszen nappali, étkező és konyha is egyben, csak a padló tagolja külön részek illúziójára, a konyha részén le van csempézve, a nappaliban le van terítve egy szőnyeg, ami valójában biztos nem is szürke. Bejártam már a házat, de mégis mégegyszer elindulok fölfedezni. Lent van még egy fürdő meg egy háló, meg valami egy konyha és laboratórium között félúton, az üstök és sok, üres üveg és üvegcse alapján bájitalműhely lehetett. Hasonlóan elhagyatott.
A lépcső nyikorog, mint ha ölnék, fent csak féloldalas  emelet, a laposan csapott tetővel még padlást se nagyon lehet kialakítani arról az oldalról, amerről nem a két fenti szoba van. Még az előttük lévő folyosó plafonjába is kicsit beleferdít, még én is érzésből előrehajolok a lépcsőn felmenet, mint ha veszélyeztetne az alacsony plafon. De még két fej hozzám képest, és azt a másodikat tényleg előre kéne már hajtani, ha nem akarok rá púpot.
A másik szoba még az üreshez képest is üres, talán nem is használták, de az most nem érdekel, az egyikbe megyek.
Az ajtó nyikorogva vágyódik egy olajozás után, talán évtizedek távlatából. Rendetlenség, mintha a lakója csak lelépett volna, ahogy a történetet hallottam róla, talán pontosan így is tehetett. Ha a porréteg nem lenne, még el is hinném, hogy ezt reggel hagyta így valaki.
Persze az a reggel csak tizennégy évnél régebben lehetett.
-Szóval itt laktál...
Lesöpröm a puffot, és leülök a fésülködő asztalhoz, Morgana fotóját az óriási tükör tövébe támasztom, amit nem is kéne olyan nagyon sokkal megtoldani, és én még egészalakosnak is használhatnám. Nehéz Anyaként gondolni rá, amikor egy huszonéves fotója ül velem szemben egy leginkább tizensok éves szobájában. Egy fésű csak valahogy véletlenszerűen, benne pár makacsabb hajszállal. Pár mumifikálódott kozmetikum tégelye, talán valami kenőcsök vagy pakolások lehettek, persze csak tippelek, ma inkább emlékeztetnek egy NatGeo-s újságcímlapra töredezett sivatagi talaj képével.
Körülnézek, bár nem állok föl. Íróasztalt nem is látok, az ágyra van ledobva pár jegyzetfüzet meg papír, mármár egy nagyon szerény stócot is kitesz. Amennyire innen látom, tele vannak írva, firkálva, vagy talán kusza nyilazások lehetnek a vonalak, talán majd átnézem, mi az. Valószínűleg átnézem.
-Alig vártad, hogy elmehess innen?
A szoba állapota alátámasztja, ruhák például sehol, pedig nem lógna ki az összképből egy-két szétdobált darab, üres szekrény egyik ajtaja nyitva figyel, de inkább elmondásból tudom, Roxfort után az első útja kifele vitt Hollandiába, Edwie előtt vissza se jött onnan. Itt vajon járt azóta? Talán haza se jött már soha?
Elmélázva nézegetem felváltva a fotót és a tükörképemet, hasonló és különböző vonásainkat fürkészve, bár egy idő után azon kapom magam, hogy inkább csak bambulok a valamiben sántikáló vigyorába. Haza kéne mennem, mielőtt itt alszok el véletlen.
Begyűjtöm a fotót, amióta megvan, magamnál tartom, és ezen nem is most fogok változtatni, aztán gondolva egyet felnyalábolom a papírokat az ágyról, mielőtt visszamegyek a kandallóhoz.

N Y Á R I  Á L O M K Ó R


1999. július

Egy aprócska fény volt… akár egy szentjánosbogár… zümmögve, lassan, csábítva maga után repült előre a sötét helyiségben. Éreztem, hogy lábaim ösztönösen mozdulnak felé és követik, követik előre, mintha valamit mutatni szeretett volna. Hunyorogva próbáltam elnézni mellette, hátha kiveszem az iszonyatos feketeségben merre tartok.
Éppen csak egy pillanatra merült fel bennem, hogy ez csapda… hogy talán megint megsebzem magam és akkor már nem csak a combomban lüktető, állandóan elviselhetetlennek ható fájdalma dolgozott volna bennem, hanem egy újabb részem hasadt volna fel, hogy aztán vért engedjen magából és kínozzon egy életen át. Nem gondolkodtam még sem. Csak léptem előre és előre és előre… ujjaim a fény után nyúltak, de az előrébb szökött. Így egész karomat kinyújtva próbáltam utánakapni… érezni akartam a kellemes melegét, a fény simogatását az ujjbegyeimben. Mégsem értem el, akármennyire is nyújtózkodtam.
Hamarosan, az apró fénycsóva mellett kirajzolódott egy másik, valamivel halványabb fény. Mintha egy ajtó lenne ott, résnyire nyitva. Láttam, ahogy a sötétben kirajzolódik egy fém kilincs, éppen csak megcsillant rajta az aprócska, fehéren világító pötty képe, mielőtt az egyszerűen kiszökött volna a résen. Hirtelen veszett el a fényben, én pedig, még mindig szinte ösztönösen, léptem közelebb. Tenyerem a vékony falapra fektettem. Rövid tétovázás után löktem meg az ajtót, mire az kitárult. Egy hosszú folyosót pillantottam meg, az én apró, fehéren csillogó fényem nem volt sehol.
Éreztem, ahogy pánik fut végig a testemen. A térdeim megremegtek, ahogy a folyosó vége felé pillantottam… de nem láttam sehol. A szívem erősebb ritmusra kapcsolt, hangosan kapkodtam a levegőtő, de mintha az is távolról jött volna. Tompa volt minden hang, ami körbe vett. Csak a fülemben lüktető, dobogó hang erősödött fel. Bizonytalanul léptem előre egyet, aztán még egyet és még egyet… de még mindig nem láttam annak a folyosónak a végét. Ettől félelem fogott el. Megígértem Natnak, hogy megváltozom, hogy lenyugszom, hogy elfogadom, hogy családom van és nem leszek többé őrült. Ezért is tartottam a bizonytalantól… hogy mi lesz, ha egy egészen kicsi izgalom visszaránt abba a beteges kalandvágyba, amivel annyiszor üldöztem a veszélyt?
Recsegés ropogás érkezett a hátam mögül. Megfordultam egész testemmel, hogy lássam, mi okozza azt. A falról elkezdett leválni a vakolat, vékony, repedés futott végig a folyosó padlójától – az ajtó mellett kezdődve a plafonig. Remegni kezdett az a szakasz, ahonnan érkeztem és közvetlenül a lábam előtt, hirtelen, minden előjel nélkül, beszakadtak a deszkák. Nem volt alatt semmi, csak sötétség, tátongó üresség.
A talpam alatt ismét remegni kezdett a padló. Nem volt időm gondolkodni, csak rohanni kezdtem az ismeretlenbe. A szalag a csuklómon lüktetni kezdett, az adrenalin átjárta a testemet, miközben kapkodtam a lábaimat. Éreztem, hogy a fájdalomtól reszketnek az izmaim, ahogy erőltetve, hangosan lélegezve szaladtam a célomnak hitt irányba. Közben megállás nélkül mantráztam: „Kitartás, O’Mara, kitartás!”
A hátam mögött egyre kevesebb maradt a folyosóból, én pedig csak rohantam és rohantam. Az izmaim úgy lüktettek, mint a csuklómon megfeszülő szalag. Szinte követelte, hogy fussak, ameddig csak bírom… ameddig, meg nem pillantottam valami fektetét a folyosó végén. Ahogy közeledtem egy alak rajzolódott ki – nekem háttal állva –, apám mindig ijesztően ható, csuklyás köpenyében várva engem. Megtorpantam, végig néztem rajtam. A kezét szép, fekete selyem kesztyű védte a kíváncsi tekintetektől. Gyűrűs ujján pedig egy szép, köves ékszer csillogott. Erőszakosan ragadtam meg a karját, szinte önkéntelenül és magam felé fordítottam.
– Nem menekülj előlem többé! – ordítottam rá, mintha ő maga lett volna az a távoli fény is, akit a folyosóra üldöztem. A hangom is távolinak hatott, miközben megráztam a vékony testet. Az arca éppen velem egy vonalba kerülhetett. – Vége, ne kínozz tovább!  – Üvöltöttem újra. Ujjaim finoman fonódtak a csuklyára, meggyűrve az anyagot. Úgy téptem le róla, a szemébe akartam nézni és akkor… egy dacos barna szempár, gyerekes arc és homlokra simuló fekete tincsek fogadtak. Ijedten léptem távolabb tőle. Ujjaim görcsösen martak immár a levegőbe – pont úgy, ahogy korábban a bársonyos anyagba. Saját arcom nézett velem farkas szeme és mintha valamit még mondani is akart volna…
Hirtelen véget ért.
Tengerszemben található hálószobánk plafonja pislogott vissza rám a hajnali fényben. A nyitott ablakon át betört a tenger morajlása és a sós levegő. Lihegve próbáltam magamhoz térni, nem foglalkozva Nat horkolásával. Remegtem, ujjaim a hajamba martak, mintha az őrület határán állnék. A szívem majd ki akart szakadni a mellkasomból.
– Ne tedd ezt magaddal, O’Mara… ne tedd… – Suttogtam, de mintha nem is a saját hangom volna. Tudtam: már nincs visszaút, elindultam egy lejtőn, amiről szinte lehetetlen visszakapaszkodni. A kérdés már csak volt, kire vagyok én veszélyes? Magamra? Natra? Adára? Bármelyik barátomra? Nem tudtam, csak azt, hogy nem lesz könnyű nyarom… évem… talán életem.

A pontokat a Mardekár háznak szeretném felajánlani.

Mindig nehezen indul a szabadság
1999. július

Türelmes hallgatás.
Ez a legtöbb, amit tehetek.
Castletown észak-keleti végében, a Man-sziget partján, egy rozoga, dohos és romlott haltól bűzlő halászviskóban ücsörgök másodmagammal, aminek a törött cserépdarabokból eszkábált teteje bármelyik pillanatban rám szakadhat. Odakint esteledik, a hullámok lustán nyaldossák a tengerpartot és úgy tetszik ahhoz sincs erejük, hogy visszahúzódjanak, inkább megkapaszkodnak a homokban és álmosan várják az éjszakát. Fekete felhők gyülekeznek, az időjárás viharral kecsegtet, a hőmérséklet gyorsan csökken, ahogy telik-múlik az idő. Már nyoma sincs a nappali hőségnek, ami a tengerpatra vonzotta a napozni és fürdeni vágyókat.
De idebent nem változik semmi, s én csak hallgatok és türelemmel viselem a verbális lavinát, amit ez a legkevésbé sem rokonszeves öregúr a nyakamba zúdít. Megsárgult fogak, dülledt tekintet, hórihorgas orr, dérbe forduló lobonc, szakadt kezes-lábas és száraz kezek: dolgos, de igénytelen ember benyomását kelti, akin nyomott hagyott az élet minden keserűsége. Arról szónokol, hogy a sziget megérett az autonómiára és képes az elszakadásra a brit koronafüggőségtől, mert az elszakadás gazdasági fellendülést hoz. Előbb angol nyelven mondja, drámai erejű előadásmódban, hipnotikus ereje önmagát igézi meg, majd elhallgat, gondolkodik, tekintetét lesüti és csöndesen, szerényen hablatyol tovább. Ezek a szavak érthetetlen, durvák és ércesek, s a jelentésüket nem tudom kivenni, mert a helybéliek rég elfeledett anyanyelvén beszél.
Veszélyes az ember, ha tisztában van saját maga énjével és erősségeit, gyengeségeit használni is tudja, de még veszélyesebb, ha egy embernek két énje van egyszerre s azok felett nem gyakorol semmiféle benyomást.
Skizofrénia.
Gyűlölöm ezt a szót. Ha meghallom, feláll a szőr a hátamon. Egy testben egy lélek, s a személyiségnek két vagy több ellentétes deformitása. Nem szívlelem a bonyolult dolgokat, sem a bonyolult embereket, még ha egyesek engem is annak tartanak. Egy skizofrén ember viszont bonyolult, s ha varázsló, akkor az amúgy is kiszámíthatatlan viselkedése meghatványozódik.
És ez az egyszerre lelkes és egyszerre szolid öregúr fejébe vette, hogy államcsínyt hajt végre, megtöri a koronafüggőség évszázados átkát, új kormányt épít fel és biztosítja a Tynwald önálló működését. Hatalmának alapját egy ősi kelta rítusban látja, amivel képes lehet feltámasztani a manxok lelkét, erős testbe költöztetni őket, szabadságukért cserébe elnyerve feltétlen hűségüket. Paradoxon gondolat, hogy szabadságomért cserébe odaadom neked szabadságomat. Tudja ezt az öregúr is, mert bár minden létező énje kívánja a Man-sziget függetlenségét, a megvalósításhoz tán még annál is többféle módot lát, mint amennyifelé gondolkodni képes és azon vitázik, hogyan tudná előnyére fordítani a jelenlétemet. Hogyan illek a tervébe, mert nem látta előre az érkezésemet és ez megzavarta az ideáját. S én noszogatom, hogy tegye, amit jónak lát, mert a nagy általánosságban elbeszélt mondatok megzavarják és újra és újra tervet kovácsol arra, hogyan gyakorolhatna hatalmat a többi ember fölött, mert ő a javukat akarja, nem pedig az engedelmességüket.
Mialatt gondolkodik, egyszer lázasan töpreng, máskor halkan spekulál, megint máskor úgy mereng, mint aki nem is evilági értelemben létezik. Hol felülírja egyik-másik szónoklatát, hol elfelejt mindent, amit addig mondott és helyette valami teljesen új célt tűz zászlajára.
Én csöndben vagyok.
A kikötőből vételezett single malt scotch az egyetlen jó dolog körülöttem. Bontatlanul hever az összetört csónak maradványai között. Kicsit poros, a címke szakadt, de ami benne van, az üvegfalak közé zárva, az mindenért kárpótol majd. Ez az egyetlen bizonyosságom, és most már szeretnék abban is biztos lenni, hogy éjfélre hazaérek. Egy hét szabadság vár majd, amit a keresztfiam mellett tervezek eltölteni és találkozom Natashával. Alakulnak a dolgaink.
Újra.
Mióta nem nyaraltam, már az idejét sem tudom. Tengerpart közelébe gyakran kerültem... Tulajdonképpen most is ott vagyok...
De erről az estéről aligha fogok mesélni bárkinek, inkább igyekszem mihamarabb elfelejteni.
Talán kezdek belefáradni.
Vagyis az emberi hülyeségbe már régen belefáradtam.
- Eldöntötte, hogyan akarja végrehajtani a támadást? - vetem közbe közönyösen, mire az öregúr riadtan összerándul és fakó tekintetét magasra emeli.
- Ne siettessen bennünket, nem tudjuk meghozni a döntést, mert még nem mérlegeltünk minden eshetőséget! - feleli. - Figyelembe kell vennünk az országunk sorsát is, mert nekünk ez a célunk, hogy a szigetnek jó legyen, úgy bizony, úgy ám.
Lám, ez a párbeszéd ismétlődik már hosszú ideje. S az öregúr újra magába fordulna, hogy gondolkodjon, beszélgessen, s tegye ezt minden aspektusból, de az időm lassan lejár és egyébként sincs kedvem tovább hallgatni egy bolond képzelgéseit.
- Kimegyek, szívok egy kis friss levegőt - mondom egyszerűen, azzal felállok és indulni készülök, de mielőtt kilépnék a partra, még visszaszólók. - Mire visszajövök, jusson dűlőre.
- Persze, persze, csak ne siettessen - motyogja gondterhelten.
A parton közel s távol nem látok mást. A város kikötőjébe vezető csatornán gyér a forgalom, a kisebb halászhajók már rég behajóztak, a még odakint lévő szállítóhajók pedig mind befelé igyekeznek. A partszakasz fölött autóút vezet egy magas töltésen, de a szigetet nem lakják sokan és a muglik ilyenkorra hazaérnek a munkájukból, vagy eleve helyben végezték a dolgukat. Nincs semmi és senki, akire ez a vén fajankó veszélyt jelentene, míg én mellette vagyok. S ami mégis aggaszt, az az örökké ott motoszkáló naturális bizalmatlanság, amit a mágia áraszt magából: van, amiről sok mindent tudunk, de nem tudhatunk mindenről s így én sem tudhatom, hogy amit ez az őrült összehordott, abból mennyi igaz és mennyi a kitaláció. A meggyőződéséhez nem fér kétség, s ahogy a varázslatot tartják a hétköznapi, egyszerű emberek minden alapot nélkülöző badarságnak, úgy viszonyulhatok én is a kelta rítusok létezéséhez. Bármit is tett ez az ember, mielőtt a minisztérium felfigyelt volna rá, meg kell bizonyosodnom róla, hogy annak nincsenek valós hatásai.
- Amikor a Hold kibúvik a felleg mögül, megsüti a sápadt arcot és felbukkan az első lélek, aki a visszafordíthatatlan útról elfelé igyekszik. - Ezeket a szavakat kántálta, mikor rátaláltam, s most azon kapom magam, hogy az égboltot lesem, félve attól, hogy mindez mégis igaz legyen. És a Hold fehér fénye felragyog, mellette előbukkannak a csillagok, de nem történik semmi. A tenger ugyanoly lusta, mint volt eddig, semmit nem mutat valódi erejéből, sem haragos arcából. A szigeteki temetőket átkutattam és nem találtam abnormális jelenséget vagy arra mutató jelet, hogy fekete mágiát alkalmaztak, de mert jobb az elővigyázatosság, teszek még egy sétát a sírhantok között, mielőtt magam mögött hagyom a szigetet.
- Nos, hogyan döntött? Mi a megoldás? - kérdezem a férfit, mikor újra a viskóba lépek. Ő ugyanott ül, görnyedt háttal, egyre idegesebben fészkelődik, láthatóan zavarja, hogy nem jutott eredményre és nincs mit mondania.
- Ha nem tud megoldást találni a sziget problémájára itt helyben, akkor máshol kellene keresnie.
Az öregúr felkapja a fejét és kérdőn rám mered.
- Máshol megtaláljuk? Máshol tudunk dönteni?
Széttárt karokkal felelek:
- Sok időt töltött itt, eredménytelenül. Máshol sokkal jobbak a kilátásai. Jöjjön velem és keressen megoldást máshol a problémákra. Oda, ahová viszem, biztosan meg fogja találni.
- Hová visz bennünket?
- Egy másik szigetre, egy olyan szigetre, ahol már találtak megoldást efféle problémákra.
Az öregúr egészen fellelkesül. Felpattan, körbe-körbe jár a viskóban, s kezeit dörzsölve, egyre hangosabban kántál.
- Majdan a kelta ősiség megrohanja a csúf britonok uradalmát; eljön a vitéz, aki megleli a titok nyitját és vérrel, verejtékkel bár, de megragadja a királyi grabancot, hogy meghasonlott lelkek helyére arra érdemes úrfiak üljenek!
- Mehetünk? - kérdezem egykedvűen.
- Igen, hogyne! - feleli csillogó szemekkel.
Megragadom az alkarját. Ő lelkesen várja, hogy mi fog történni. Egy utópisztikus világban talán megsajnálnám. De jobban belegondolva, nem, még ott sem. A legteljesebb lelki nyugalommal képzelem magam elé a Szent Mungó épületét, annak is egy hátsó sikátorból eredő bejáratát, ahol majd észrevétlenül felbukkanhatunk. A bal kezemmel még a zsebembe süllyesztem a whiskys üveget és sóhajtok egy nagyot. Mindjárt vége van. Mindjárt kezdődhet a szabadság.

VARÁZSLAT

Ada nyári meséje

Nagyon-nagyon szeretett pancsolni a vízben. Egészen kicsi korától kezdve imádta, magát az esőt is. Az apukája mindig kivitte és együtt áztak el a nyári záporban. Vagy játszottak a pocsolyában. Mindig is magányos gyermek volt. Olyasvalaki, akinek csak a felnőttek a játszópajtásai. De sosem érezte azt, hogy hiányt szenvedne valamiben. A szülei ott voltak neki. És együtt éltek át kalandokat. Amíg az anyukája dolgozott, addig az apukájával sétáltak a tengerparton, játszottak a víz mellett, vagy épp a kis felfújható gyerekmedencéjében a kertben. Néha, ha lehunyja a szemét, ma is azt képzeli, hogy ott van velük. Hogy az ő kezüket foghatja és az igazi apukája fröcsköli le vízzel. Boldog idők…

Nem mintha most nem lehetne boldog. Bár már egy év eltelt és még mindig sokat szomorú. De inkább csak érzi, semmint igazán tudja, hogy ez még nem az igazi boldogság. Lesz még olyan, hogy nem pityeredik el, valahányszor belebújik édesanyja elrejtett pólójába, vagy ha felveszi apjának a kedvenc pulóverét. Igen. A legféltettebb kincses ládájában ott őrzi ezeket. Mindent, amit igazán meg akart tartani a szüleitől. De a képük, egy mosolygós, ölelős mozgó kis fotó, ott van az ágyánál. Onnan vigyáznak rá. És a mennyből. Egy mugli bácsi legalábbis ezt mondta neki. Hogy odafentről a szülei mindig látni fogják. És idelent itt lesz neki Nat. Fogja majd a kezét, megvédi, öleli, megvigasztalja, szereti. És ha erre gondol, ha vele van, rögtön rájön, hogy ő bizony boldog. Ha pedig Elliottal bohóckodnak, akkor minden gond el is felejtődik…

◆ ◆ ◆

Felkacag, amikor megérzi mellkasán az apró vízcseppeket. Eljött a nyár és vele együtt a nyitott medencés fürdőzés is. A kedvence Nat házában a hatalmas úszómedence, amit persze csakis akkor használhat, ha Nat ott van, pedig ő már nagyon jól úszik. De nem sűrűn ellenkezik. Viszont azt már kiharcolta magának, hogy karúszó bűbájt ne kelljen használnia. Nyugodtan alámerülhet, rohangálhat, játszhat. És boldogan gyártja a szivárvány varázsbubikat. Keresgél a víz alján elsodródott egyiptomi kincsek után, amik amúgy mindenféle fémes színű apróságok, amiket Nat elszór a medence sekély részén. És evickél a sok mugli felfújható matrac egyikén.

Most csak rohangál a medence szélén, várva, hogy Nat szörny hangot imitálva felé-felé fröcsköljön. És csak boldogan kacarászik közben rózsaszín fürdőruhácskájában, néha toporogva a medence szélén, várva a fröcskölést. Aztán tovább szalad. Elliothoz megy egy ölelésért, amitől a férfi vélhetőleg csurom víz lesz, aztán megint tovább siet. Nem is figyel a játék közben, hogy most az egészen mély résznél szalad. Szaladt már arra máskor is, sose volt gond belőle. De most Nat a vízben sokkal lassabb, mint ő a parton, a kezén pedig nincs ott a védőbűbáj. Tud úszni, de volt már, hogy a mély víztől megijedt. És most is ez történt. Ahogy megijedt, megpróbált megállni. És persze kicsi lába megcsúszott a medence széli köveken. Ő pedig zuhanni kezdett a mélyvíz felé.

Már készült a csobbanásra. Megijedt. Félt. De valahogy tudta is, hogy nem lesz baj. Nat érte megy. Csak pár másodpercig kell kibírnia. Bár mennyivel egyszerűbb lenne, ha most egy nagy pudinggá tudná változtatni a vizet… Erre próbált koncentrálni abban a pár másodpercben, amíg zuhant. Várva a csobbanást. De apró kislány testét nem a víz vette körül. Furcsa anyagnak ér neki a háta. Egyszerre ragadós és csúszós és puha és rugalmas. Nem süpped el benne, inkább csak aprón visszapattan, majd megint nekiesik és megint visszapattan. A harmadik ilyennél meri kinyitni a szemeit. Akkor látja meg a döbbent szemű Natot, aki tőle pár méterre áll beleragadva a rózsaszín masszába. – Puding! – Nevet fel, miközben kezével próbálja koordinálni az apró finom pattogásokat. Így jutva el nevelőapjának ölelő, óvó karjaiig. Akkor belekapaszkodik. Átöleli egészen. És immáron a legnagyobb biztonságban érzi, ahogy a puding helyett ismét a víz érinti lábait. – Ez jó volt. – Neveti boldogan. – Varázsoltam! Elliot láttad? Varázsoltam. Én! Azt kívántam, hogy puding legyen és az lett! Varázsoltam!

Pontomat a Mardekárnak ajánlom

Egy terjedelmes nyár rövid összefoglalója

          Igen, úgy érzem, hogy fordulóponthoz érkezett az életem, és ezen már nem biztos, hogy lesz erőm változtatni. Elment, és hiába jártam végig a nyarat őt keresve, nem találtam meg. Pedig bejártam Európát a szigeteivel együtt, és bejártam az Egyesült Államokat is, mert úgy volt pár napot ott is tölt, de sehol. Sehol sem találtam, és ezzel most úgy érzem, az elmúlt időszak kemény munkája, amivel igyekeztem elfeledni a múltam, a semmivel lesz egyenlő. És a tanév közelsége miatt nem tehetem meg azt, hogy az önsajnálat mélyére süllyedjek. Így is el vagyok maradva azzal a rengeteg munkával, amit az utolsó időszakra terveztem el.
          És mindezek ellenére mégis részegen fekszem a nappalim közepén. Lassan egy hete, és nem is tudom, mikor fogok kilábalni belőle. Miután eljöttünk a Roxfortból még sikerült egy kis időt együtt töltenünk, de ő elment a családjával nyaralni, én pedig Hollandiába, hogy befejezzem a munkát, amit még a tavasszal kezdtünk meg Sage-dzsel. Nagyon boldog voltam, mikor sikerült minden akadályt legyőznünk, mikor élve kijöttünk abból a kastélyból, ahonnan más nem tudott. De mégis, mindez semmit sem ért, mikor kiderült, hogy ex kollégám és szerelmem is köddé vált. Pontosabban az egyikük vált csak köddé a másik vissza se jött.
          Felülök és elmászom a teraszig. Oda, ahol olyan sok minden történt, ahol olyan sok időt, így bele fogok bolondulni ebbe az egészbe. Valamit ki kell találnom, hogy segíteni tudjak magamon. És mégis, nem vagyok képes rá, mert maga a gondolat is legalább annyira fáj, mintha meg is tenném. Mintha el is venném az emlékeim. Átbotorkálok a hálóba, majd elvágódok az ágyamon. Szinte azonnal el is alszom.

          Álmomban bejárom Belgiumot. Nem csak azért, mert őt kerestem, hanem azért is, mert hallottam egy ottani magántanárról, aki több ismeretlen és mégis a sötét varázslatok kivédésénél hasznos átokról és bűbájról tud. Így tehát felkerestem, és végül egy hosszas, több napig tartó beszélgetés után mutatott is néhány varázslatot. Örültem neki, de mennem kellett tovább. Furcsa volt, mert ahogy akkor úgy most is éreztem a szabadságot, azt, amit korábban is csak akkor éreztem, amikor az utakat jártam. Szinte nem volt olyan része már Írországnak és a Királyságnak, amit ne ismertem volna. Lehet mondani, hogy talán már kicsit unalmas is volt, és most ezért éreztem annyira jól magam az új helyen. Akárhogy is volt, azt biztosra vettem, kellett ez a nyár, és ez a kikapcsolódás, a megszokottól való elrugaszkodás ahhoz, hogy kicsit helyre rázódjak. Persze, meddig is tarthat egy ilyen helyrerázódás mikor valaki az életéért kapaszkodik.

          Távolról hallom csak a hangokat, mintha nem is hozzám beszélnének, de álmomban mégis barátomat látom és egy idegent. Hozzám beszélnek, de először nem értem olyan tisztán, hogy mit.
          - Biztos vagy benne? Szerintem tudnia kéne róla.
          - Hidd el, ha tudna, akkor nem engedné, de így látod milyen állapotban van.
          - Hé, te ostoba – lököm meg a vállánál Keant. – Mégis kiről beszélsz? Ki van milyen állapotban?
          Úgy néz rám, mintha erre tudnom kéne a választ. Holott nem is annyira egyértelmű, mert vagyunk itt elegen. Mondjuk tény, hogy a borostám már szakállt növesztett, de ez legyen a legkevesebb. A szakálltól meg lehet szabadulni néhány pálcamozdulattal.
          - Csak egy dolgot mondok: Minerva.
          A közepébe talál, amitől megint elmúlik a jó kedvem. Bár ez a név sok mindenkire utalhat, pontosan tudja ki az az egy, akire gondolok. Nem mintha eddig lett volna valamennyi is, de most úgy érzem, a legjobb lenne egyedül és csendben csak elmúlni, hogy a világnak se hiányoznék. Mert hát kinek hiányoznék, ha a családom sem bagózik rám. Ő és Kean voltak az egyedüliek, akik egyáltalán számba vettek. Nagy jó, ott van Greta is, de ennyi.
          - Látod? Csináld!
          - Ugye tudod, hogy bármikor vissza tudja majd szerezni őket? Akár egy véletlennek köszönhetően is akár. Egy kép, egy ismerős illat vagy bármi hasonló.
          - Nem hiszem, hogy ez bekövetkezne.
          Hallom barátom hangjában csengő szomorúságot. Nem tudom miről lehet szó, de egyáltalán nem esik jól neki, hogy meg kellett hoznia ezt a döntést. Az ismeretlen férfi közelebb jön, mire úgy érzem elnehezülnek a szemeim. Bár, ez lehet hogy inkább annak az apró ténynek köszönhető, hogy nem aludtam ki magam rendesen.

          - Végre felébredtél.
          Kean az ágyam szélén ült a hálószobámban. Nem értem mit keresett itt, kivéve, ha átaludtam a közös hülyülést, amit még az indulás előttre beszéltünk meg. Sóhajtok egyet, majd a fejemet fogva ülök fel az ágyon.
          - Lemaradtam valamiről? Este sokat ittunk?
          - Minerva – sandítva néz rám, nem is értem, mit akar ezzel.
          - McGalagony postát küldött? Lemaradtam valami megbeszélésről? Eléggé kóvályog a fejem.
          - Nem, minden rendben. Öltözz fel, elmegyünk még egy utolsó kiruccanásra, mielőtt visszamész az iskolába. Két óra múlva találkozunk Londonban.
          Csupán morgok egy sort, de aztán összeszedem magam és felöltözök rendesen, hogy tényleg belevesszek az utolsó szabad hétvégébe. Mert ki tudja mi jön majd ezután.

Pontjaimat a mardekárnak ajánlom fel.

[1999. Július 17.A meglepő huszadik]

A pontokat szeretném felajánlani a Mardekárnak
______________________________________________________________________________________

1999. Július 17.
A meglepő huszadik

Már egy kis idő telt el azóta, hogy otthon vagyok a nagyinál. És itt is szándékoztam tölteni a félévek közötti nyári szünidőt, hogy minél több időt töltsek el a nagyival. Most, hogy így sikerült összehozni, szinte csak csacsogtunk rendszeresen. Sose voltam az a nagy bőbeszédű típus, de mostanság sokszor hallani hangomat. De nem tudom, talán nagyon sokat változtam azóta, mióta felvettek anno Roxfortra.
Sok mindenről beszélgettünk a nagyival. Szóba jött a jól sikerült első két félévem, a nagyvilági  történések, a művészetek, a bűbájjal kapcsolatos dolgok (amihez profin értek a rajzolás miatt is), na meg a jövőbeli terveim és a fiúk. A nagyi sokszor visszatért a fiú témára, mert ahogy láttam rajta, nagyon örülne neki, ha már keresnék egy leendőbeli társat. Ha tudná, hogy mit művelt velem Vortess, megszakadna a szíve, és belepusztulhat. Ha nem, akkor meg Vortess tenne róla, azt meg nem hagyhatom. Amíg senki semmit nem tud róla, addig minden rendben van. Még én is ettől éreztem jobban magam. Kivéve akkor, amikor sokszor szóba jött Jake. Most is így volt egyik reggel a reggelinél, miközben beszélgettünk nagyi egyik barátnőjének az unokájának szakításáról csalárd pasijával. Pont ezért jött szóba, és igen elkerülhetetlen volt.
- Tudom, hogy megcsalt téged, de ez már pár évvel ezelőtt volt, és te is tudod, hogy megbánta - mondta.
- Lehet, de én nem akarok már tőle semmit - csóváltam a fejemet. - Talán egyszer majd kibékülök vele, de többet nem akarok már Jake-től, és még nem jött el annak az ideje, hogy beszélgessünk.
- Akkor legalább kezdj el keresni valami gálánsabb férfit, aki talán szeretni fog téged.
- Nagyi, tudod, milyen vagyok... nem fogok pasik után szaladgálni. Jobb dolgom is van, minthogy főiskolai elkötelezettségeimre szánt időmet rájuk fordítsam. Ősztől kezdve meg el fogom kezdeni a kötelező gyakorlatomat is.
Nagyi nevetett egyet és legyintett.
- Na tessék... a jó régi ambíciózus Noxia visszatért. Annyira azért ne vidd túlzásba. Most leszel mindjárt húsz éves, és ideje, hogy azért egy kicsit próbáld meg élvezni az életet, édesem. Most, hogy minket folyton fenyegető Voldemorttól és csatlósaitól megszabadultunk, immár örökre, nem kell mitől félned. Igaz, ki tudja, hogy ki fog jönni legközelebb Voldemort helyére, de addig, amíg békésebb időszakokat élünk, ideje, hogy lazíts egy kicsit és alakítsd ki szebben a jövődet. Aki mégis az utadba áll, egyszerűen csak okosan állítsd meg őt, mielőtt bármi rosszat tenne.
- Igazad van, nagyi, csak annyi minden történt, és nehéz...
Ekkor kopogást hallottunk a konyhaablak felől. Felajánlottam, hogy majd én intézem, és mentem ablakot nyitni. Biztos a szokásos megrendelt magazinjai jöttek meg nagyinak, de meglepetésemre egy számomra ismerős, barnás-szürkés fülesbagoly röppent be az ablakon keresztül, majd leszállt az asztalra és felém tartotta fel a lábát, amire az üzenetet rögzítették. Ez Fülecske volt, egykori volt iskolatársam, Sonata Tusk baglya.
Kissé csodálkoztam, hogy Sherry Cake egykori volt csicskása, majd később Clio Chronos legjobb barátnője miért küldött nekem levelet. Azóta nem láttam őt, amióta elvégezte az iskolát. Marta a kíváncsíság, így kibogóztam a bagoly lábát, majd felnyitottam és elolvastam a levelet.

Kedves Noxia,
Tudom, nagyon rég nem találkoztunk már, bár tudom, hogy az utóbbi két év mindannyiunknak igen nagy gáz volt. Na de figyi! Ma estére partit szervezek régi barátaimmal, iskolatársaimmal és évfolyamtársaimmal, mint amolyan saját főre szervezett kis öregdiák-találkozó. Akiket meg tudtam hívni, mind ott lesznek. Kérlek, gyere el te is! Nagyon számítanánk rád is, hiszen részese voltál iskolai életünknek... nem fogadok el nemleges választ ám!
Írd vissza válaszodat bagolyfordultával, és legyél ott ma este nyolc körül a Vén Rókában, vagy különben érted megyek.

Puszi, te kis Halálmadár!

Sonata

Felolvastam a levelet a nagyinak. Mindketten egyetértettünk abban, hogy Sonata Tusk váratlan levele kissé furcsa volt, de hát maga a csaj eleve ilyen volt már másodikosként is, mikor megismertem őt, mint Sherry Cake egyik szemétláda barátnője... mégha az elmúlt iskolai évek alatt sokat változott. Kíváncsi lennék, hogy a suli után mennyit változott. Azonban visszakozni akartam, hogy elmenjek a Vén Rókába inni azokkal a volt iskolatársakkal, akiknek nagy része általában bunkó volt velem. Nagyinak azonban más véleménye volt.
- Azt akarom, hogy menj el! - jelentette ki parancsolóan. - Ugyan mikor lesz erre esélyed? Legalább régi ismerősök.
- De a legtöbbjüket nem is kedveltem... tudod te is, milyen gyökér társaság volt az én házam.
- Az már a múlt - mondta a nagyi. - Ahogy idősödik az ember, kinövi gyerekes rossz szokásait, Noxia. Én biztos vagyok benne, hogy ők is sokat változtak, főleg Voldemort végső bukása óta.
- Azt így honnan tudod?
- Onnan, hogy én már egy vén róka vagyok és sok ilyet láttam már életemben. Adj nekik még egy esélyt és menj el nyugodtan szórakozni velük. Emlékezz, mit mondtam: élned kell és lazítani. Amúgy sincs most semmi dolgod, úgyhogy nyomás este a Veszett Rókába!
Nem tehettem mást, és írtam egy rövid levelet Sonatának, hogy ott leszek a találkozón. Rákötöttem a levelet Fülecske lábára és útjára eresztettem vissza gazdájához. Ahhoz képest, hogy már nem volt egy fiatal bagoly, szélsebesen zúgott a házak felett.
- Na és ha Jake is ott lesz? - néztem nagyira. - Ő volna az utolsó, akivel most perpill találkoznék.
- Lehet, hogy számítani kell akkor a jelenlétére, de mondjuk itt volna az idő, hogy érett felnőttként leüljetek egy-egy korsó sör mellett és megbeszéljétek békésen a dolgot. - mondta diplomatikusan a nagyi. - Le kell végre zárnod a múltat, édesem.
Ha bár nehéz ezt, főleg Vortess miatt, sajnos a nagyinak igaza volt. A múlt bizonyos részeit le kell zárnom, mert ha tiszta lappal akarom elérni a céljaimat, tán könnyebb lesz majd végül leszámolni egyszer azzal a vén szemétládával.

Eljött az este, én pedig erre az alkalomra egy szolíd fekete és sötétkék árnyalatú ruhakollekciót öltöttem magamra egy hosszúkás bársonykabáttal, megigazítottam vállig érő tépett frizurámat és kisminkeltem magam. Nagyi büszkén nézett végig rajtam.
- Kész felnőtt nő vagy - Nagyi meghatódva elővette zsebkendőjét és megnyomkodta könnyes szemeit vele.
- Ugyan már, nagyi, ha már mennem kell a találkozóra inni egyet, akkor nézzek is ki valahogy - magyaráztam.
- Akkor is, megértem a napot, amikor így látlak elmenni egyet szórakozni. De remélem nem iszod le magad, mint a múltkor...
- Ugyan... egyszer már megjártam és büntetést kaptam miatta Roxfortban.
Elköszöntem a nagyitól, de nem tudtam neki ígérni semmit a hazaérkezésem időpontjáról, de szerintem nem zavarta őt. Végül is felnőtt ember vagyok, akkor jövök haza, amikor akarok. Miután kiléptem a házból, elhoppanáltam a Veszett Róka elé.
Nem mintha a Mágus térnek ez volna a legforgalmasabb útvonala, de a Veszett Róka igen népszerű volt egyszerű italozók és utazók számára. Ahogy közelítettem, az ötszöges üvegajtó megjelent előttem és már hallottam bentről a zenebonát, amit szerintem a volt diáktársaim csináltak. Azért beismertem, hogy a muglibiztos védelem a kialvó és fellángoló lángocskával okos és kreatív ötlet. Kinyitottam a bár ajtaját, majd beléptem rajta.
- Noxia! - rikkantotta valaki, majd két kar elkapott, hogy magölelhessen, és egy száj megcsókolta arcomat mindkét oldalon.
- Óh, nocsak... - szinte megfulladtam az öleléstől. - Helló, Sonata Tusk... elengednél végre, mielőtt megfulladok?
- Jajj, bocsánat! - nevetett Sonata és elengedett, majd végignézett rajtam. - Nahát! De megváltoztál! Tetszik az új és csinosabb stílusod, illik hozzád a sötétebb színek... azt hiszem a Halálmadár becenév már nem is illik annyira hozzád, úgyhogy lehet, hogy kapsz egy új becenevet.
- Mondjuk te is sokat változtál... mintha sokkal több színt vesztettél volna - mosolyogtam udvariasan, míg végignéztem Sonatán. A lány másodikosként típikus szőke ribi volt rózsaszín és más csajos színekkel, majd később lázadós punkra vette a stílusát az iskola maradék öt évében. A haja hosszúra visszanőtt, és újonnan hófehérre volt festve. Egyenes volt haja vágása, még a fufruját is mintha vonalzó mentén vágták volna le. Szemeit full feketére festette és kicsi, kerek napszemüveget viselt orrára csippentve. Típikus fekete ruhákat viselt sárkánybőr csizmával és kesztyűvel. Clio-val való barátkozása megtette a hatását, nagyon gótra váltotta a stílusát, de azért elismertem, hogy márcsak az alapvető testi adottsága miatt is ez jobban állt neki, mint a barbiküllem.
- Hát igen, idősödünk és változunk - vigyorgott Sonata. - Na gyere, Natie, bemutatlak a többieknek... mármint, hogy bejelentelek, hiszen már mind ismerjük egymást sulis éveink óta.
Azzal beljebb léptünk a fogadóba. Úgy látszott, hogy erre az estére egy külön nagyobb krimó csak a mienk volt, mert ott az asztaloknál megannyi ismerős arcot láttam. Ott volt Clio Chronos, aki egyedülállóan semmit nem változott. Ugyanolyan gót volt ugyanolyan stílussal, mint mindig, kivéve, hogy nagyobbak lettek a mellei; ott voltak a többiek is, mint Warrington, Flint, Clint, Pinksun, Gregor Stonehead, Blaise Zanbini, Bertha Bloom (úristen, milyen picsás még mindig!), és még jó pár volt mardekáros iskola- és évfolyamtársam is jelen volt... aztán megláttam az asztal szélénél Jake-et is... egy pillanatra mintha megállt volna az idő, mikor egy rövid pillantást váltottunk.
Mindannyian itt voltak, akik részesei voltak a roxfortos életemnek a Mardekárból... na jó, nem mindenki. Draco Malfoy és a többiek, akik sárosak voltak Voldemort uralma alatt vagy a szüleik halálfalók voltak, vagy nem hívták meg őket, vagy szégyelltek volna megjelenni a történtek után. Mondjuk Draco-ról mind tudtuk a hírek szerint, hogy jó útra kezdett terelődni, de Monstro és Nott helyében én aztán nem lennék... de múgy Sherry  Cake-et sem láttam a jelenlévők közt.
Udvariasságból mosolyogtam és köszöntem mindenkinek, és azok is vissza. Kivéve Gloom-ot, aki ugyanolyan beképzeltséggel nézett rám, mint azelőtt.
- Azért jó sokan itt vagyunk - jegyeztem meg.
- Bizony - mosolygott Clio. - Mind itt vagyunk, kivéve azokat akiket nem hívtunk meg. Például Sherry Cake azt se tudja, hogy itt vagyunk.
- Ki a francnak hiányozna az a ribanc?- forgatta szemeit Warrington. - Csodálkozott, hogy mindenki utálta, mint a szart, még Piton is, pedig ő volt a házvezető tanárunk.
- Hagyjuk most Cake-et! - legyintett Jake. - Mind azért vagyunk itt, hogy szórakozzunk egyet...
- Így van! - bólogatott mindenki
- Amúgy Parkinsont nem kellett volna meghívnunk? - kérdezte Flint.
- Nem - jelentette ki szigorúan Sonata. - Az a kis csitri képes lett volna kiadni Pottert és tönkretenni mindannyiunk életét örökre, tehát járt volna Voldemort kedvében... vessen csak magára.
Ezek után már jobb kedvűen láttunk neki a csevegéshez és a piáláshoz. Nagyon sok mindent tudtam meg volt diáktársaimról és Roxfort utáni tevékenységeikről. Aztán egyszer csak megszólalt Sonata két üveg Lángnyelv whisky mögül.
- Amúgy boldog szülinapot, Noxia!
Hirtelen meg se tudtam szólalni a meglepettségtől. Az idejét se tudtam már annak, hogy mikor volt utoljára egy rendes születésnapom... illetve volt-e egyáltalán valaha normális születésnapom, amit általában családi körülmények közt szeretteinkkel, vagy valami nagy buliban a haverokkal tölthetjük. Kezdjük ott, hogy nekem nem volt sose születésnapi bulim haverokkal, se meghitt családi partim rokonokkal. A legutolsó "békés" születésnapomat a R.A.V.A.SZ. vizsgáin töltöttem, a minisztériumban (Dumbledore halála és temetése miatt így oldották meg a végzősök vizsgáit). A vizsgát egyből felváltotta a Voldemort rémuralma, ami elől menekülnöm kellett. Erre tessék, hirtelen a volt diáktársaim mind fel akartak köszönteni a találkozón. Éppen hogy magamhoz tértem a meglepettségtől, amikor egy kókuszos tortát tettek le elém lebegő lila gyertyákkal, és "Huszadik" feliratú mázolattal.
- Izé... köszönöm... erre nem számítottam... - hebegtem. - Ez igazán nem kellett volna...
- Ugyan már! - legyintett Clint. - Jake ötlete volt. Mikor Sonata találkozót akart szervezni, Jake megemlítette, hogy pont ma lettél húsz éves. Úgyhogy miért ne legyen dupla akkora az ünnepség?
Most már értettem, hogy miért ragaszkodott a nagyi és Sonata is, hogy elmenjek. Tény, hogy nagyi nem tudott a találkozóról, de szerette volna, ha valamivel megünneplem a huszadik születésnapomat, és lám hirtelen a semmiből jött a találkozó véletlenből... amit mégis szülinapi partiként akartak megrendezni nekem. De még így is le voltam döbbenve, mert a társaság nagyobb részét azelőtt nem is érdekelte az sem, hogy mikor van a szülinapom. Na ja, tényleg hogy változik minden, és vele együtt a gondolkozásuk is... gyorsan teltek az évek, és rá kellett jönnöm, hogy az egykori mardekáros bunkók összetartó csapattá érett, és szerintük én is fontos része voltam iskolai évüknek. Kivéve persze Bertha Gloom. Ő semmit nem változott, és szerintem csak kényszerből vagy unalomból jött.
Aztán rápillantottam Jake-ra, aki mosolygott felém és feltartotta hüvelykujját. Régóta először egy félénk mosolyt küldtem vissza felé hálából, amiért javasolta a születésnapom megtartását a találkozón, és megmutatta nekem, hogy még az utált emberek is meg tudnak változni. Persze, ha akarnak.
Még mindig tartottam magam ahhoz, hogy nem szeretnék egyelőre beszélni Jake-el, de nem tudom, hogy sokáig fogok-e még kitartani emellett. Főleg, ha a gyertya elfújása után a bendőm megtelik megannyi alkohollal, ahogy egy ilyen jellegű nagy bulikon illeni szokott.
Igen, megvolt a nagy buli és a macskajaj is. Jól éreztem magam, de ami ezután történt, az már egy másik történet...

Egy csodálatos nyaralás?

1999. június

Az év egyik legmeghatározóbb pontja számomra, a tanév vége, hiszen ekkor sok minden változik. Véget ér egy tanulmányi időszak és az éves tanulmányaink eredményét is megtudjuk. Viszont a szomorúbb része az egésznek, hogy nyáron nem találkozunk annyit a barátainkkal, sőt, van, akivel egyáltalán nem. Viszont a családommal lehetek, legalábbis ami meg maradt belőle, azzal. El is kezdtem a listaírást, amivel feldobhatom az egyébként unalmas nyarat, de anya ezúttal keresztülhúzta a számításaimat. Az utolsó iskolai napon, a vonatállomásról nem haza indultunk, hanem teljesen más irányba mentünk. Azt hittem valami boltba megyünk vagy ilyesmi, de az autó a reptérnél parkolt le. Így már kíváncsi lettem erre az egész dologra és ezt nem is bírtam magamban tartani.
- Miért jöttünk ide? – kérdeztem remegő hangon.
- Majd elmondom, de most kapd el a poggyászod és siess, mert lekéssük a gépet.
Apró szívem hevesen kezdett dobogni az izgalomtól, hogy vajon hova is utazunk, de szednem kellett a lábam, hogy lépést tudjak tartani anyával. Viszont mindeközben a fejemben, csakis a lehetséges úticélok repkedtek, míg végül a repülőgépen elfoglaltuk a helyünket és végre rákérdezhettem a dologra.
- Szóval, most már elárulod hova megyünk?
- Ja, igen, persze! Bulgária a cél. Gondoltam megleplek egy jutalomutazással, ha már ilyen jók lettek a tanulmányi eredményeid.
- Igazán? Köszönöm.
Viszont ebbe az utolsó mondatba annyi érzelmet sikerült beleszuszakolni, hogy még megszámolni is nehéz. Sajnálom, hogy nem tudtam erről előre, bár a meglepetésnek ez a lényege, de ha tudtam volna, akkor biztosan jobban utána olvastam volna a helynek, de így is megtettem, csak a nyaralás után. A bolgár kviddics csapat pedig amúgy is a kedvencem, persze csak az angolok után, de akkor is nyilvánvaló, hogy a bolgárok jók. A repülő út elég hosszadalmas volt, főleg, hogy már elképesztően izgultam a nyaralás miatt, de végül megérkeztünk. Szófiában, a fővárosban szállt le a repülő, de szerencsére ott már egy bérelt autó és egy sofőr várt minket, hogy elvigyen a szállodához, Albenába. Sok programban volt részünk és nem is tudom, hogy melyikkel kezdjem. Talán az egyik legérdekesebbel. Ennek a helynek az érdekessége éppen abban rejlik, hogy egy mágikus „baleset” során képződött az egész. Egy szikla monostorról van szó. Amit valamikor a 13.-14. században vájtak a szerzetesek, legalábbis a muglik szerint. Viszont én sokkal érdekesebb és viccesebb történetet találtam erre. Valójában egy varázsló gyakorolt éppen robbanó bűbájokat a sziklában, s így akaratlanul is egy kisebb barlangrendszer hozott létre, amit persze a szemfülesebb muglik nyomban ki is használtak, mikor rátaláltak a helyre. Valamiféle isteni menedéknek híhetek. Viszont meg kell hagyni, hogy a muglik is kitettek magukért, hogy kicsinosítják az egyhangú kőjáratokat.
Következőnek egy igencsak érdekes helyet említenék meg, méghozzá egy királynő nyári rezidenciáját. Ahol gyönyörű növényekkel találkozhat az ember. Szinte mindent beborít a természet. Na és azok a csodálatos rózsák és a finom rózsaszörp. Ráadásul, ha figyelmesek vagyunk, akkor még néhány varázslénnyel is találkozni lehet a növények sűrűjében. Egyszerűen gyönyörű. Az ember csak arra vágyik, hogy hűsölhessen a fák lombja alatt és élvezhesse a virágok és a tenger látványát.
A végére hagytam, a számomra legjobban tetsző élményt. Amikor búvárkodni mentünk anyával. Az érzést és a látvány szavakkal nem lehet leírni, de megpróbálom. Talán az első meghökkentő dolog az volt, hogy a tenger kicsiny szegletébe mennyi előlény elfér és él. Szinte mind más és más, de mindre igaz, hogy mesésen festenek együtt. Kár, hogy nem lehet az egészet egy palackba zárni, mert elvittem volna magammal, hogy mindig csodálhassam és másoknak is átadhassam ezt a csodát, de így legalább szerencsésnek érezhetem magam, hogy ezt láthattam. A hab a tortán pedig az volt, hogy a távolban egy gyönyörű sellő leányt is megpillantottam, bár ezt rajtam kívül senki sem látta.
Még megemlíteném a tengerpartot is, ami miatt a legtöbben ideutaznak. Persze nem is csodálom, hiszen az aranyló homok látványa és a kellemesen meleg víz érintésének kevesen tudnak ellenállni és, ha valaki ezt megtapasztalja, akkor soha többé nem akar onnan elmenni. Viszont sajnos, mi sem maradhatunk ott örökké, így kissé szomorúan, de rengeteg csodás élménnyel a hátam mögött hagyom hátra Bulgáriát. Ez az időszak volt a nyaralásom tetőpontja, legalábbis eddig.

Nyári megbeszélés a jövőről Elliottal

          Csak egy röpke találkozót kérek Elliottól, mielőtt még bevásárolnék az utazáshoz. Már alig várom, hogy két hétig ne kelljen a munkára, az iskolára és semmi másra gondolni csak a pihenésre. És reménykedem benne, hogy semmi probléma nem fog felmerülni majd menet közben. Egy hajó kirándulásról van szó, és bár a muglik elég ügyesek mostanában ezzel kapcsolatban, kicsit utána érdeklődtem, és mostanában már nem tűnnek és nem süllyednek el hajók. Szóval minden adott egy idilli kiránduláshoz. Kicsit azért aggódom, mert két hétig muglikkal leszek összezárva, így kénytelen leszek megtenni olyan dolgokat, amiket egyébként varázslattal oldanék meg. De szerencsére soha nem volt gond a beilleszkedéssel, elvégre van a szerkesztőségben is néhány varázstalan.
          Egy kis eldugott kávézóba kérem a találkozót, ami reményeim szerint arról fog szólni, hogy elmondom mit szeretnék elérni a jövőben, és közösen kitaláljuk mi kell hozzá. A képek része az én feladatom, ami nem azt mondom, hogy könnyű, de a nehezebb akkor is találni embereket, akik támogatnának valamilyen formában. Egy könnyű nyári virágos ruha van rajtam, egy fehér szandállal. Ez volt a legegyszerűbb öltözékem, mert ma szokatlanul meleg van. Szerencsére nem csak kávéjuk, hanem teájuk is van, ezért magamnak azt rendelek, és szigorúan meghagyom, ha megérkezik Elliot azonnal hozzanak egy kávét is. Még emlékszem hogyan issza, ezért nem nehéz leadnom a rendelésem.
          Amíg rá várok, előveszek egy Nathaniel által írt könyvet és azt kezdem el olvasni. Korábban rajongtam értük, de a háború és a főiskolai hajtás mellett csak kevés időm maradt olvasni. Most viszont lesz arra, hogy bepótoljam őket, de ide jön hozzám egy idegen. Először megijedek tőle, de aztán rájövök, hogy teljesen felesleges. Nem akar ő nekem ártani, csak eltévedt és ezt rossz angolságából is azonnal leszűröm. Igyekszem a legérthetőbben elmagyarázni neki, hogy merre kell menni, amit meg is hálál egy valami ismeretlen csokoládéval. Állítólag a saját hazájából hozta. Egyszer talán eljutok abba a hazába és akkor jó alaposan körbenézek.
          - Szia! Örülök, hogy eljöttél – felállok és megölelem Elliotot.
          Bár igyekszem ezt egy hivatalos találkozóként kezelni, az ölelésből is látszik, hogy nem tudok eltekinteni attól, ami van közöttünk. Egy baráti viszony, ami talán több is annál. Néha magam sem tudom mi is ez és nem is értem pont ezért.
          - Ahogy a levélben is írtam, valami komolyról szeretnék veled beszélni és pont ezért gondoltam egy semleges helyre, ahol nem zavarhatnak meg.
          Legalábbis remélem, hogy nem zavarnak meg, mert elég közel vagyunk a Minisztériumhoz. Még akár Reginald is betoppanhat, mondtam neki, hogy a környéken leszek ezidőtájt. De azért a környék megnevezés elég tág fogalom ahhoz, hogy ne kezdjen el keresgélni.
          Figyelem Elliot mozdulatait és reakcióját arra, amit mondani szeretnék. Éppenséggel még lehetne ebből a bejelentésből bármi, de nem fogom ugratni olyanokkal, amik túl komoly témát ölelnek fel.
          - Mostanában sokat gondolkodtam, és arra jutottam, hogy nem szeretnék egyszerű illusztrátor lenni egész életemben. Pontosabban továbbra sem aként szeretnék nevet szerezni magamnak, ezért gőzerővel fogok dolgozni a képeimen. Nem csak azokon, amiket a főiskolára vagy neked kell elkészítenem, hanem a saját képeken is. Elliot, egy saját galériát szeretnék. Azt akarom, hogy a nevem a képeimnek köszönhetően maradjanak fenn. El akarok bújni mögéjük.
          Nem tudom, mennyire lehetséges ez, hiszen a kritikákat úgy a legjobb fogadni, ha ott vagyok helyben és hallom is őket, nem pedig valami harmadrangú újságból kerül elém. És persze emellett imádom az illusztrálást is, de a kettő azért nem ugyanaz. Szóval még nem igazán tudom, hogyan fogom megoldani majd, de biztos megoldom.
          - Szerinted sikerülhet?
          Nem tudom mit várok, hiszen ha azt mondaná, hogy nem, akkor is ezt tenném. Én erre születtem, ezt csinálom kiskorom óta. A szüleim ezért áldoztak fel olyan sok mindent és legfőképp nem is értek máshoz. Nem tudom megvédeni úgy magam, mint Elliot, nem tudom úgy használni a tehetségem, mint Nathaniel. És ez amúgy nem is csak rajtam múlik. Ha nem lenne a mecénásság, ha nem lenne valaki, aki most vigyáz rám ilyen téren, akkor valószínűleg nem is álmodozhatnék már ilyen korán erről a galériáról, mert ez csak támogatással oldható meg.
          Miután persze mindent tisztázunk, kicsit talán nagyobb önbizalmat is nyerek az ügyből és arra jutok, talán beszélnem kéne Nathaniellel, talán tud valami tanácsot adni hogyan kéne ennek nekifogni az én részemről. Mármint a festésen túl, mert biztos van valami, csak fogalmam sincs róla, hogy mi lehetne.

Pontjaimat a Hugrabugnak ajánlom fel.

NYÁRI MEGBESZÉLÉS A JÖVŐRŐL ESMÉVEL


1999. július

Álmosan ballagtam az utcán. Már távolról láttam a kis kávézó cégérét, ahová Esmé hívott el. Nem értettem, hogy miért akart éppen egy ilyen nyilvános helyen találkozni a történtek után… már lassan én magam is jobban szeretek meghúzódni a sötétben, ahol Lis bérgyilkosai nem bukkannak rám. Még erőt gyűjtöttem, még fel kellett újra építenem magam azok után, amit Nyströmék tettek velem. A mérget talán legyőzte a szerveztem, de a nyomán csupa gyengeség, fájdalom és álmosság maradt. Az utóbbival nem tudtam csak küzdeni… nem volt rá ellenszer, mert visszatértek azok a kusza képek minden este, ahol önmagam üldözöm egy szétmálló folyosón, csuklyával a fejemen. Nem beszéltem róla senkinek. Nem is akartam rágondolni, miután remegve ébredtem. Hiába akartam tudni a jelentését ennek az egésznek és hogy mivel kínoz apám, amiért az ő köpenyében kell látnom magam… mert igen, megfordult a fejembe, hogy ezek az álmok is végsősoron tőle származhatnak és nem igazán belőlem. De hogyan csinálja? Miért jó ez neki? Ezzel is csak vissza akarna csalni magához? S mi lesz, ha megtudja, hogy Nattal fogadalmat tettünk? Még jobban megpróbálna éket verni közénk? Szerezne nekem egy nőt… vagy megelégedne azzal is, ha Esmét kényszerítené hozzám?
Már az ajtót löktem be, mikor feleszméltem a gondolatok tömege alól. A kávé illat finoman végig cirógatott az orromon és az arcomon. Erős volt, szinte felrázott az álmatag mélázásból… és hát ez nagyon is szerencse volt. Így pillantottam meg Esmét, aki egy már megpakolt asztalnál ücsörgött. Éppen csak egy kicsit késtem a megbeszélt időponthoz képest. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen lassan is tudok készülődni… de az álmosság, mintha minden erejét bevetve próbált volna legyűrni. A tagjaim nehéznek tűntek, alig bírtam felemelni őket. Gyenge voltam. Nagyon gyenge és gyűlöltem ezt az érzést. A szalag pedig még nálam is jobban ellenkezett ellene. Összevissza lüktetett, saját belső kegyetlenségemet folyamatosan arra késztette, hogy gyötörjön. Megváltoztam. Megőrültem talán… mert a sötétség újra és újra átvette felettem a hatalmat. Olyan szavakat adott a számba, amiket valójában ki sem mondott volna az igazi Elliot O’Mara… csak az a belső valaki, akit Philliptől kaptam már anyám hasában. Így jöttem létre, ezzel a gonoszsággal. Évekig el tudtam nyomni, csak játszadozásra használtam fel, hogy szórakozzak kicsit… de már nem egyszerű pajkosság volt az, hanem kegyetlenség… olyan kegyetlenség, amit nem tudtam elnyomni magamban.
– Szia! Örülök, hogy eljöttél – Esmé csengő hangja melegséget hozott a bennem tomboló hidegségbe. Az ölelésére sóhajtottam egyet, mintha jeges vízből bukkantam volna fel, ami addig nehézsúlyként nyomta volna össze a mellkasomat. Karjaim körbe ölelték a testét, egy kicsit megszorítottam, aztán zavartan elengedtem. Fogalmam sem volt hogyan kell viselkedni egy olyan nővel, aki egykor az enyém volt, de már valaki mást ölel szerelemmel. Így hát inkább a zsebembe süllyesztettem a kezeimet és leültem az asztalunkhoz.
– Sajnálom, hogy késtem… – mondtam halkan. – Szóval…
Kicsit megköszörültem a torkomat és úgy néztem Esmére. Egy pillanatra hagytam, hogy magához vonzanak a szép szemek, sőt még egy halvány mosoly is átfutott az arcomon. Most nem volt erőm eljátszani, hogy minden rendben velem, ezért reméltem, hogy csak az ő ügyei kerülnek terítékre.
– Ahogy a levélben is írtam, valami komolyról szeretnék veled beszélni és pont ezért gondoltam egy semleges helyre, ahol nem zavarhatnak meg.
Akkor miért itt vagyunk? Szívesen feltettem volna a kérdést, de nem akartam Esmét megzavarni. Tudni akartam, mi az a komoly dolog és reméltem, hogy nem valami olyasmit akar bejelenteni, hogy férjhez megy vagy gyereket vár… ezúttal ugyanis képtelen lettem volna örömöt tettetni. Talán szemét vagyok, talán nem támogatom eléggé… de talán ez normális is a volt jegyeseknél. Még mindig féltékeny voltam, habár örültem volna, ha megtalálja a maga boldogságát. Azonban, ahogy ő is elszomorodott, mikor megtudta, miért is vásárolok szmokingot, úgy én is keserűséget éreznék fordított helyzetben. Ez a kapcsolat sehogy sem ért jó véget.
–  Mostanában sokat gondolkodtam, és arra jutottam, hogy nem szeretnék egyszerű illusztrátor lenni egész életemben. Pontosabban továbbra sem az ként szeretnék nevet szerezni magamnak, ezért gőzerővel fogok dolgozni a képeimen. Nem csak azokon, amiket a főiskolára vagy neked kell elkészítenem, hanem a saját képeken is. Elliot, egy saját galériát szeretnék. Azt akarom, hogy a nevem a képeimnek köszönhetően maradjanak fenn. El akarok bújni mögéjük.
Őszintén megértettem, hogy falakra van szüksége, amik mögé elrejtőzhet. Egyedi megoldásnak tűnt, hogy az a saját képeiből épüljön fel. Nekem is meg volt a falam… csakhogy Nat puszta kézzel képes volt szétverni azt és most az ölelő karjai jelentették az én falamat.
– Szerinted sikerülhet?
Mosolyra húztam az ajkaimat.
– Miért ne sikerülhetne? Az eszköz a kezünkben van. – Bólintottam komolyan, benyúltam a zsebembe, egy kis bőrerszényt vettem elő, amin a Gringotts jele díszelgett. A benne lévő érmék megcsörrentek, ahogy az asztallapra tettem. – Tudod egy dolgot megtanultam Nattól… sőt valójában már Philliptől is: a világon nincs olyan dolog, amit pénzzel ne lehetne elérni. Bízd rám és ősszel megnyitjuk azt a galériát.

Nyári mesemondó lezárult!


Ez úton is köszönjük mindenkinek a részvételt! A pontokat összesítjük és nemsokára kihírdetjük!


A különdíjasok az alábbi személyek:
I. Nathaniel Forest - Ada nyári meséje művével
II. Merel Everfen - Itt lakom, látod... irományával
III. Elliot O'Mara - Nyári álomkór című alkotásával

Ők fejenként +20 ponttal gazdagítják a választott házukat!
Gratulálunk!