Egy közös pont

[S E P R Ű B O L T]

S E P R Ű B O L T

Valahol az Abszol Úton egy seprűboltban,
ahol az átlagosnál sokkal több ember gyűlt össze
és alig kapni levegőt.

1999. június

[Rossz ötlet volt...]

Rossz ötlet volt...

Elliot O' Mara

1999. június

így festek

Héloise Gauthier kisasszony tanulva a múltkori esetből, mikoris Welch professzor láttára majdnem szörnyethalt a levegőben, nekifogott a kviddicses eszközök tanulmányozásának. Habár még sohasem járt a Roxfort könyvtárának semelyik szekciójában sem, minden bátorságát összeszedve kezdett bele a 900 oldalas könyv lapozgatásába, melyet a nagyon kedves könyvtáros néni, avagy bácsi, nem igazán tudta eldönteni, ajánlott a számára.
Igen, merész vállalkozás ez Héloise részéről, de a fiatal lány már csak büszkeségéből fakadóan se engedhette meg magának, hogy Miront magával invitálva akarjon egy új nimbusz valahányast vásárolni magának, mert közben végighallgathatta volna a nagy kioktató beszédeket, hogy hogyan kell a levegőbe emelkedni és mit nem szabad akkor csinálni, hogyha a seprűnk fölött elveszítjük az uralmat, merthogy ő elveszítette. Nem kicsit, nagyon. Még mindig élénken élt emlékezetében, ahogy tehetetlenül kapálózik a levegőben és hiába fohászkodik, hogy soha többet nem fog kviddicsezni, simogatja seprűje nyelét jobbról is balról is, az semmire sem reagál. Bámulatos. Mintha csak megbűvölték volna, mintha csak… mindegyis.
Miron biztos, soha nem tenne ilyet, a Roxforti diákokról pedig nem igazán tudta elképzelni, hogy közülük bárki is neheztelne rá olyan szinten, hogy ezt meg merje lépni. Mert ehhez azért kell kurázsi és benne volt persze az is, hogy Héloise, ha nem kap megfelelő segítséget, akár meghal, ha nem is a levegőben, hát földet érve. Sokféle halált el tudott képzelni, de ilyet? Ez nagyon groteszk és nagyon félelmetes és magányos is.
Így miután okosra olvasta magát, némi elégedettségével a szívében indult újtára, hogy megkeresse azt a híres nevezetes boltot, amiről már annyiszor meséltek neki és elviekben az Abszol Úton található. Persze, most is úgy nézett ki, mint egy felborult méhkas. Milyen meglepő. Mindenhol gyerekek és szülők és ezen emberek elegye, mely elborítja az embert és egy idő után teljesen kikészítik, mert a saját hangját se tudja meghallani a népes tömegben.
De aztán egyszercsak feltűnt a cikormányos betű, meg az a bolt is, mely messzire hirdette az üzlet elé kirakott kviddicses gyönyörűséggel, hogy itt bizony nem aprózzák el a nimbusz valahanyasok eladását, szóval jó helyen jár Héloise. Nagyot nyelt, mert be is akart lépni, meg nem is. Egyelőre még nem tudta eldönteni. Nem sokáig tépelődhetett, ugyanis az egyik hátánál ácsorgó kedves ember egy viszonylag határozott mozdulattal szinte bepréselte a bolti kínálatot fürkészők tömegébe. Már épp felcsattant volna, mikoris ismételten nekinyomódtak a vállának és arra gondolt, hogy ennek a kínlódásnak már sohasem lesz vége.
- Mondja, nem tudna arrébb menni? Nagyon zavaró… - mély levegőt vett, másodpercei voltak csak hátra.

J Ó  Ö T L E T  V O L T…


HÉLOISE
1999. június

.outfit.

Már leküzdöttem azt az átkozott mérget… már nem volt a testemben. A kezem még is úgy remegett, mintha éppen csak az imént ittam volna meg. Éreztem, ahogy minden lépésem közben a szívem egyre erősebb és erősebb ritmusra kezd, fájdalmasan akar kiszakadni a mellkasomból. Ezért hát lassítottam a tempón, a cipőm talpát nem csapkodtam már olyan elcseszett erőteljesen a macskaköves járdához. Megpróbáltam mély levegőt venni, hosszan kifújni, miközben tenyeremet állandóan lüktető mellkasomra fektettem. Nyugalom, O’Mara… nyugalom… – próbáltam higgadt maradni az Abszol út általános tömegén átvágva. Tudtam nagyon jól, hogy nem itt lenne célszerű infarktust kapni, de még csak elájulni sem.
Valójában azért jöttem el otthonról, mert már unalmas volt állandóan csak feküdni. Ráadásul kivételesen Nat sem őrzött úgy, mint valami porcelánt, ami könnyedén összetörhet. Éreztem persze minden porcikámban a gyengeséget, nem lüktetett még az az erő bennem, ami régen. A ruháim nagynak tűntek és éppen csak egy kis bűbájjal tudtam méretarányosra varázsolni. Eddig sem volt elhízva. Nem csoda, hogy Nat megijedt, mikor már a gyűrűm is lecsúszott az ujjamról.
Nem, O’Mara… itt vagy az Abszol úton, hát érezd jól magad! Nem kell ez a gyengeség és önsajnálat! Elhessegettem a szédelgést, a vészesen dobogó szívet és felpillantottam a mellettem lévő bolt cégérére. Kviddics a javából… – hunyorogva olvastam el, mert persze megint nem volt nálam szemüveg és a büszkeség amúgy sem vitt volna rá, hogy viseljem. Szóval, megköszörülve a torkomat, úgy téve, mint aki valóban seprűt akar venni, beléptem a zsúfolt üzletbe. Az ajtóban éppen egy kisebb torlasz alakult ki. Valaki feltehetően az életéért küzdött így a hangok alapján… nem szerettem más emberek beszélgetését megfigyelni, de hát most esélytelen volt nem meghallani. Ugyanis az eset közvetlenül előttem történt. Valami szőkeség került a szendvics közepére. Talán egy hörgő lélegzetvételt is hallottam, mikor félrelöktem az egyik alakot, megfogtam a nő… vagyis nem, lány karját, hogy kiráncigáljam szorult helyzetéből.
– Ahogy elnézem ez a heringparti nem jön be neked… – mondtam és megigazítottam magamon közben a kissé meggyűrődött ruhát. Az akcióban mindössze ennyi sérülést szenvedtem el. Annyira elvoltam foglalva a gyűrődésemmel, hogy észre sem vettem, hogy hátulról újabb adag ember érkezik… ráadásul egyenesen belém csapódnak. Fájdalmasan nyögtem fel. Ehhez még közel sem volt elég erős a fizikumom, ráadásul egyenesen neki nyomódtam az általam megmentett – még nem különösebben megfigyelt – lánynak.
Hirtelen végig cirógatottam az orromon, az arcomon az ismerős illat, na meg egy jó adag szőke tincs. Minden erőmet bevetve léptem hátra, hogy kicsit kijjebb taszítsam a mögöttem tolongókat, így pedig végre a megmentett személy csodás kék szemeibe nézhettem. Azonnal felismertem, elvigyorodtam… nehéz lett volna nem arra gondolni, hogy megcsókolt a Hollóhát klubhelyisége előtt. Ugyanis Héloise volt az, akit a balul elsült bált követően kísértem végig a Roxfort folyosóin.
– Ó, szóval ezért volt olyan ismerős az a szép szőke hajkorona. – Állapítottam meg, még mindig nem tudtam lekaparni a képemről a mosolyt.
Játékosan futtattam végig a tekintetem rajta, ellenőrizve vajon még mindig olyan csinos-e, mint a legutóbbi találkozásunkkor. Ebben egy újabb lökés szakított meg, de ez már olyan erős volt, hogy majdnem ráestem Héloise törékeny testére. Aztán hirtelen rám tört az az érzés, hogy nem kapok levegőt. Hörögve próbáltam hozzá jutni, de nagyon nem ment… remegtem egész testembe, mintha megint az az őrült sötétség fojtogatna, amit a mérgezéskor éreztem.
Megfogtam a lány kezét és félrehúztam egy beugróba, két állvány közé.

[Nagyon rossz ötlet volt...]

Nagyon rossz ötlet volt...

Elliot O' Mara

1999. június

így festek

Nehéz dolog ez. Mármint amikor elölről meg hátulról is tolják az embert és nem tud sehova szabadulni, mert az egy négyzetméternyire eső varázslók száma már rég túllicitálta jó ízlésének határait. Van az a pont, amikor meg kell fulladni ez tény és való, de nem hiszem, hogy ezt itt ebben a jól berendezett és kedves eladókban bővelkedő helyiségben kellene végrehajtania Héloisenak.  
Legalábbis a felirat, ami az üzlethelyiséget reklámozta, pont nem ennek a fényében vonzotta ide a kis fagyost, szóval lehet, ideje lenne profilt váltani? Kviddics a javából helyett, mondjuk, „ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel” jeligére és akkor olyan lelkülettel is érkeznének az emberek? Minek ide órákat készülődni, mikor a ruhádat úgyis lefagyizza egy ötéves kisgyerek, szépséges hajkoronád tetemes mennyiségéből pedig a mögötted álló fog majd falatozni?
 Nem beszélve arról, hogy torlódik ember, állat és bűzös, vad csomókban áll itt minden. Például az a furcsa öregasszony, aki nem messze áll Héloisetól, világoskék otthonkában és protézisének mélyenszántó problémáit abszolválva vág olyan arckifejezéseket, hogy a Mungóban valószínű, predesztinált helye lenne, pont nem azok közé az emberek közé tartozik, akikkel Héloise szeretné életének ezt a szűk másfél órácskáját eltölteni. Az itt ácsorgók közül igazából senkivel se akart beszédbe elegyedni, de ez pont nem érdekelte azt az idegent, aki a karját ráncigálva rántotta veszélyesen közel magához és kiprovokálta belőle, hogy a fölé magasodó emberfejek kereszttüzében harsogja magán kívül teljes erejéből:
- Merlin keserves szakállára, engedje már el a kezem! Mégis mi a fenét képzel magáról?! – a törékeny leányzó ebben az esetben figyelmen kívül hagyta a francia illem szabályait a társalgási normákat és bármit, amit egyébként rendkívül fontosnak és követendőnek tartott az életében, mert egyszerűen megvadult. Az inger, a sok hülye ember és még ez az ismeretlen is, aki ráncigálja, teljesen kihozták a sodrából.
- Ahogy elnézem ez a heringparti nem jön be neked… - és neked? – vágott volna vissza s már készült is belemélyeszteni pirosra lakkozott körmeit az egyelőre még ismeretlen archoz tartozó vékonyka karocska hámrétegébe, mikoris felnézett és tekintete találkozott Elliotéval:
- Paaaaaardon, ne haragudj! Én azt hittem… –  elkerekedett szemekkel kezdett  magyarázkodásába, mikor egy újabb emberhullám rohamozta meg őket és még jobban belesimulva Elliot kezeibe, csak pár pislogásra futotta, ahelyett, hogy felvázolhatta volna gondolatait.
Igazából nem volt erre felkészülve. Nem gondolta volna, hogy Elliotra melegedve kell majd eltöltenie élete hátralévő részét. Pont elég volt az a hülye szituáció, múltkor a klubhelyiség előtt. Tuti, emlékezik rá, hogyan is felejthette volna el? Ő is sokat tépelődött rajta, s mikor már épp kezdte volna úgy érezni, hogy ignorálta ezeket a gondolatokat, kell a kiváltójukkal premier plánban találkoznia. Nagyszerű.
- Jaj, de rég láttalak… - egy kínos mosollyal az arcán próbálta kozmetikázni a helyzetet, de nem nagyon sikerült, főleg nem úgy, hogy érezte Elliot tekintetével épp őt magát vizslatja és hozza zavarba olyannyira, hogy leplezve pirosságát inkább elfordult egy másik irányba, mintha valami ismerősét kellene felfedeznie az egyre inkább növekvő tömegben. Majd mikor egy kicsit jobbra fordult a helyzet, visszafordult O’Mara felé és pont olyan idétlenül vigyorogva, mint ahogy ő is csinálja általában, jegyezte meg:
- Jó bornak nem kell cégér, mi? Szóval mit is keresel te itt?- értetlenkedve pillantott a kis fekete felé. Aztán látta, ahogy zihálva rántja magukat a két állvány közé és egész testében megremeg.
- Nem úgy nézel ki, mint akinél minden rendben, szóval jó lenne, ha megosztanád mi a fene történik veled – vázolta fel és mindkét kezével próbálta támogatni Elliotot, aki jelen pillanatban elég labilisnak tűnt meg törékenynek is.

N A G Y O N  J Ó  Ö T L E T  V O L T…


HÉLOISE
1999. június

.outfit.

Nem mondanám, hogy kedvelem, ha a bőrömbe marnak. Az utóbbi időben különösen zavart, ha valami elcsúfította a külsőmet, mert hát nagyon mással már nem tudom megfogni az embereket. Közel sem vagyok olyan érdekes, mint voltam. Csak a kincseim maradtak, egy ház, amiben élek és az emlékeim, amik állandóan gyötörtek. Hányszor kívántam már, hogy újra érezhessem a hűvös szellő cirógatását az arcomon, hogy érezzem az ázott, avaros talaj átható illatát. De ez már nem volt az enyém, mintha Nat kezébe adva a sorsomat minden izgalomról és szórakozásról lemondtam volna. Nem maradt már más nekem, mint vágytól fűtött esték vagy azok az indulatos veszekedések, amikben alig-alig tudtam már győzni felette. Egyre erősebb volt, erősebb nálam… mintha az én egykori képességeim az ő markába vándoroltak volna. Ilyen ez a kapcsolat, egy harc egymás ellen… de milyen édes harc is tud lenni néha.
O’Mara, felejtsd el az otthoni babazsúrt! – szólt bennem élesen a kegyetlen kis hang, ami már annyiszor csendült fel bennem. Talán csak azért, mert valóban gyengének éreztem magam… gyengének a méregtől, a sorstól… a bizonytalanságtól, ami annyiszor lebegett lelki szemeim előtt.
Ahogy Héloise törékeny teste hozzám simult, éreztem, hogy a szívem erősebben ver. Az adrenalin dolgozni kezdett bennem… de fájdalmas volt. Az a sötét kéz egyre feljebb csúszott a testemen, remegést hozva minden tagomba. Aztán megállt a torkomon, rászorított, hogy még nehezebben kapjak levegőt. A testem görcsösen rándult meg, ki kellett lépnem a tömegből.
– Jó bornak nem kell cégér, mi? Szóval mit is keresel te itt? – kérdezte. Én azonban egyre kevésbé bírtam tovább, így hát magammal húztam a lányt is. Már alig fogtam fel eddigre, mit mond. Az emberek beszéde is összefolyt, egyetlen, morajló hanggá. Olyan volt, mint egy lökéshullám, ami lüktető fájdalmat ébreszt az emberben. Zsongott a fejem, tele volt kusza gondolatokkal és mintha megint azok a sötét árnyak kúsztak volna be a szemem elé.
Beléptünk két seprűket felvonultató állvány közé. Az én hátam közvetlenül a kirakattal szembeni falnak ütközött. Szorosan álltunk ugyan így is egymáshoz, hogy a szőkeséget ne sodorják el esetleg az egyre többen befurakodó emberek.
Lehunytam a szememet, kicsit megráztam a fejemet. Elakadt lélegzetem végre feladta és levegőhöz engedte jutni tüdőmet.
– Nem úgy nézel ki, mint akinél minden rendben, szóval jó lenne, ha megosztanád mi a fene történik veled.
Remek, O’Mara… remek, mint egy törékeny csitri… – suttogta a fülembe szinte a kínzó hang. Beleremegtem egy pillanatra, de aztán tekintetem a szőkeség kék szemeit kereste. Kihúztam magam, mintha az a görcs nem is lenne ott. Mély levegőt szippantottam, érezve a nőies illatot, ami kicsit furcsa volt egy ilyen fiatal lányhoz… de tetszett. Régen éreztem ilyesmit már.
– Nyugalom – Ez volt az első szó, ami elhagytam az ajkaimat. Nem tudtam valójában neki vagy nekem szólt-e, de mintha parancs hatott volna zakatoló szívemre. Lassulni kezdett a ritmus. Érezhetően jobb lett. Már nem remegett bele az egész testem a vad dobolásba.
– Volt egy nehezebb időszakom – magyaráztam meg. Nem akartam belemenni a részletekbe. Éppen elég veszélyes volt már az is, hogy Nathaniel és a közvetlen rokonaim tudják, milyen családból származik az apám. Talán rájuk is bajt hoztam azzal, hogy beszéltem… nem kell ennek az egésznek még egy áldozat. Biztos voltam benne, hogy Lisbeth bárkit eltörölne a föld színéről, aki tud a létezésemről.
– Ó, vigyázz! – Kaptam el hirtelen Héloise vékony karját és egészen magamhoz húztam. Csupán ezzel tudtam megakadályozni, hogy ne sodorja el egy enyhén túlsúlyos kölykökből álló társaság, akik a mellettünk álló egyik állványt akarták megcsodálni. Finoman öleltem magamhoz, még érezhette, ahogy veri a szívem az enyhülő ritmusokat. Kellett míg pár perc, hogy minden visszaálljon a rendes kerékvágásba.

[Nagyon rossz ötlet volt...]

Nagyon rossz ötlet volt...

Elliot O' Mara

1999. június

így festek

Héloise megijedt.
A ragyogó kék szemek övezte tág pupillák, melyek máskor tele voltak érdeklődéssel, résnyire szűkültek. Ajkai kiszáradtak, torka elszorult, a terjeszkedő rémület pedig, hamarabb aratott győzelmet szíve fölött, mint az a kéz, mely egy könnyed mozdulattal emelte ki és csábította magához az emberek sűrű tengeréből. A kéz, mely puha volt, törékeny és kecses, melynek karcsú ujjai, előző alkalommal még szőke tincseit szorították magukhoz, melyekről ábrándozott, melyekbe képzeletében már oly sokszor belekulcsolt és nem is akart elengedni.
De azok O’Mara kezei voltak, ezek meg egy idegené.
S ez az ismeretlen kéz, a maga követelőző, magához ráncigáló, birtokló jellegével együtt hozta ki a sodrából olyannyira, hogy fájdalmat akarjon okozni. Hogy körmeit mélyre akarja fúrni a törékeny karocskába, hogy negatív hatást akarjon gyakorolni arra, aki a mozgatójuk.  Ha lett volna némi fogalma arról, hogy ezek a kezek Elliothoz tartoznak, sohasem vetemedik ilyesmikre. De sötétben tapogatózott s a felismerés, mely olyan volt - mint egy kiadós eső egy napszítta sugarakkal teli nyári mezőnek -, viszonylag későn érkezett és pont annyira volt fájdalmas, mint amennyire örömteli.  
Ajkait harapdálva nézett fel Elliot szemeibe, s amint tekintetük találkozott, szinte megsemmisült. Nem akart fájdalmat okozni, csak megpróbált védekezni egy nem kívánt támadás ellen. Meg el is zárkózott, kétségkívül. Rettegett attól, hogy ismét közel kelljen kerülnie ehhez a férfihez. Igazából mindenhez, ami maga Elliot.
Mert Elliot sosem volt csak Elliot (legalábbis Héloise képzeteiben), hanem rengeteg kusza gondolat, aminek a társaságában időzött este, vagy amelyeket rendre elővett, mint egy izgalmas könyvet és átlapozott reggelijének elfogyasztása közben, szóval nem igazán lehetett kikapcsolni. Most se lehet. Él, mozog, és minden olyan dolgot produkál, ami szöges ellentét képezi annak, amit Héloise akar. És rosszul is van, ami csak még jobban fokozza azt az érzetet, hogy segíteni akarjon rajta, hogy rásimuljon törékeny testével, hogy saját energiáival próbálja meg támogatni, annyira, amennyire csak tőle telik.
Aztán persze, meg is próbált volna eltávolodni tőle, de ez ebben a szituációban szinte lehetetlen volt. Az állványok közé is együtt kerültek (milyen meglepő) és tulajdonképpen egy gombostűt se lehetett volna közéjük ejteni, szóval igen.. érintkeztek nem is kicsit, és nem is egy ponton, ez pedig Héloise-t teljesen szétszedte, minden idegszála megfeszült ellenállása közepette. Nagyon erőteljesen dolgozott, hogy ne kelljen engedélyeznie magának semmit, ami esetleg Eliottal kapcsolatban megfordult a fejében, s az tulajdonképpen csak segített a dolgokon, hogy a kis fekete könnyed csevegésbe bocsátkozott, legalább terelt, addig is lekötötte a kis szöszke gondolatait.
- Nehezebb időszak?
- Értem. Én is ezt érzem, főleg itt most veled, ez egy rohadt nehéz időszak és muszáj valahogy kibírni….– törékeny kezeivel próbálta valamilyen szinten eltolni  Elliotot, már amennyire tőle telt és a szituáció okozta kellemetlenségek engedélyezték, de valahogy a sors fintora, hogy a helyiségbe verbuválódott emberhullámnak köszönhetően ismét utána kapott.
- Ó, vigyázz!
- Na jó…. – kezdett bele, de aztán teljesen rásimulva Elliotra, érezte, hogy innen aztán nincs menekvés. Nem tetszését határozottan kinyilvánítva mindkét öklöcskéjét munkára késztetve kezdett el hisztérikusan dobolni Elliot mellkasán és közben dühösen kérdezgette tőle:
- Valaha az életben, lesz olyan szituáció, amikor hagysz nekem némi teret?  Tudod, hogy kibontakozhassak vagy tőled függetlenül határozhassam el, mit szeretnék? – szemei veszélyesen villantak meg, inkább dühös volt Elliotra, mintsem megcsókolja. Pont elég volt az a kettő is…. érje be vele.

N A G Y O N  J Ó  Ö T L E T  V O L T…


HÉLOISE
1999. június

.outfit.

Vajon hány évesen kezdődik ez a nőknél? Mármint arra a megfejthetetlen viselkedésre gondolok, amikor az ember nem tudja eldönteni valódi megítélését az illető leányzó szempontjából. A legutóbb lágy csókkal illetett, mikor elváltunk, ott a holdfényben, a klubhelyiség bejáratának közelében. Különös esete volt, mintha az első borzalmas találkozás után egymásra hangolódtunk volna. Talán nem is volt valódi siker, hiszen most megmentettem attól, hogy egy halom ember halálra préselje… aztán jött az a nézés, az a hangnem, ami aztán végképp el tudja bizonytalanítani a férfinépet.
Nem volt bennem rossz szándék, csupán a két kövér gyerek látványa rémített meg. A fiúk erőszakosan préselték be magukat a tömegben és bár a két állvány között ácsorogva, mi viszonylagos biztonságban voltunk, mégis félő volt, hogy agyontapossák a törékeny szőkeséget. Ezért ragadtam karon, ezért húztam magamhoz… lényegében ezért engedtem meg újra magamnak, hogy mélyet szippantsak a nőies illatból – ami groteszk volt egy ilyen fiatal lány esetében. A világos hajszálak egy része az államat cirógatta, a többi a nyakamat vagy a kézfejemet, amivel erősen szorítottam magamhoz. Csak a hang gúnyolódott velem, mint mindig: Milyen hősies vagy ma, O’Mara… Úgy szerettem volna feleselni, megvédeni magamat, de mielőtt megtehettem volna a szalag vad lüktetésbe kezdett a csuklómon. Tudtam, megint elnyomja a gyengeségem az erő, amit a bosszúság váltott ki… az, ami olyan idegen volt tőlem, mégis a részem volt. Nem a szalag hozta ezt, mindig is ott volt, éppen csak észrevehetőbb lett.
– Na jó… – mondta a lány, de addigra már hozzám simult.
Éreztem ebből a kis mondatkezdeményből, hogy felháborodás lesz a vége. Éreztem, hogy megint valami olyat tettem, aminek nem örül… de nem érdekes, vágjon pofon és nevezzen szemétnek vagy perverznek, legalább lesz egy jó kis menekülésem a mai napra is. Igaz egyre nehezebben mozogtam. A combomban ismét örökös fájdalom tombolt, mintha a gyengeség következménye lett volna mindez. Elhúztam a számat, de vigyor helyett csak fintorgás következett.
Ahogy kezei a mellkasomon kezdtek dobolni kissé elhúzódtam, de még tartottam, mert mintha még többen férkőztek volna be az üzletbe. Már-már annyira, hogy nézelődni is képtelenség lett volna a hatalmas hömpölygésben. Hát ezért utáltam én a városokat. Hát ezért menekültem ki mindig belőlük és kerestem meg az én erdőmet. Csakhogy az én erdőm már nem fákból és elhullott avarból állt… hanem egy hatalmas, öltönyös íróból, akinek úgy szerettem volna a nap minden percében a karjai közé menekülni. De már túl sok volt, túl sok volt a nehézség, ami a kapcsolatunkat megkeserítette. A szabadságomra vágytam. Arra a valamire, ami még időnként biztosított róla, nagyon is élek. Csakhogy már fogyatkoztak a kalandok… olyan voltam, mint valami elcseszett könyvbéli hős, akinek lejárt az ideje és „boldogan élne, míg meg nem hal.” De a boldogság csupán egy-egy pillanatra talált meg, aztán jött valami, ami semmissé tett minden felhőtlen pillanatot… mint az a mérgezés, vagy a mellkasomat ütögető lány.
– Valaha az életben, lesz olyan szituáció, amikor hagysz nekem némi teret?  Tudod, hogy kibontakozhassak vagy tőled függetlenül határozhassam el, mit szeretnék?
Megköszörültem a torkomat, ujjaim a csuklóját kulcsolták át. Nem szorítottam meg, nem akartam neki fájdalmat okozni. Éppen csak jelzésként tettem mindezt, jelezve, hogy jó volna, ha leállna.
– Elég legyen már! – Emeletem fel a hangom egy pillanatra. – Vagy engem ölelgetsz vagy egy halom kövér disznó lába alatt kötsz ki. Melyiket élveznéd jobban? Felteszem azt, ha levegőhöz jutsz…
Hirtelen magamhoz képest meglehetősen sokat beszéltem. Az egy-két szavas mondatoktól egy hosszú szövegelésig jutottam… talán sértettségemben alakult így. Hiszen, miközben én az életét próbáltam óvni, ő engem csapkod. Nem, mintha nehezemre esett volna elviselni, nem volt fájdalmas, most mégsem örültem semmiféle fizikai bántalmazásnak. Ennyit O’Mara arról, hogy úriember leszel… – sóhajtottam aztán.
–De tessék... teret akarsz? – kérdeztem. Végre kicsit megszorítottam a kezemet, majd akarta ellenére is hoppanáltam. A célunk egy kis völgy volt, egészen közel Észak-Írországnak azon szegletéhez, ahol felnőttem. Tudtam, hogy csodálatosan szép, egybefüggő zöld mező fog fogadni minket s a rántás után, amint talpam földet ért, ez be is bizonyosodott.
Nem néztem meg magamnak Héloise-t – ellenőrizve, hogy minden része rendben megérkezett –, csak elengedtem tettem három lépést hátra.
– Megfelel ekkora tér? – kérdeztem egy kis vigyorral az arcomon.

[Nagyon rossz ötlet volt...]

Nagyon rossz ötlet volt...

Elliot O' Mara

1999. június

így festek

Hogy hány évesen kezdődik ez a nőknél? Megválaszolom.
Ez nem egy olyan folyamat, aminek van eleje és vége, ez permanensen ott lakozik minden nőben, akkoris, ha a férfiak nem akarják tudomásul venni, vagy éppenséggel kiprovokálják, azokkal a dolgokkal, amiket rendre megengednek magunknak. Mert minden dolog két emberen áll vagy bukik.  Tehát ebből következően Elliot is pont annyira hibás volt, mint maga Héloise és hogy mi történt fényévekkel ezelőtt a klubhelyiség előtt, az már rég a feledés homályába veszett.
Legalábbis a kis szöszi rendkívül szerette volna, hogy O’Mara meg mit szeretett volna, azt csak ő tudhatja. Remélhetőleg olyan dolgokat, melyek még egy 14 éves kislány számára is egész elfogadhatóak, mert azért korban, habár egy rendkívül domináns Chanel parfüm illatozott nyaka tövében, még mindig jóval alulmaradt a férfitól, aki ránézésre már talán a harmincasok kenyerét fogyaszthatta.  
Ráadásul nem is tudott róla semmit. Kivel hetyeg, mióta hetyeg és milyen más nőket szédít még. Például a bálon Shirley-vel látta és amikor úgy elillant a Három Seprűből se tűnt olyannak, mint aki nem tudja, hova tart és nincs olyasvalaki, aki haza várja. Szóval nincs azon semmi meglepő, hogy távol akarta magát tartani ettől a férfitől, hiszen fogalma sem volt róla, hogy milyen háttérrel, referenciákkal rendelkezik. A múltkor éppen egy szebbik énjét mutatta, de most már megintcsak ott tartunk, hogy erőszakosan szorongatja Héloise csuklóját, aki meg se tud szólalni döbbenetében. Vagyis igazából meg tudott, de még arra is egy igen durva, lekezelő hangnemet kellett megtapasztalnia:
– Elég legyen már! – emelte fel a hangját egy pillanatra. – Vagy engem ölelgetsz vagy egy halom kövér disznó lába alatt kötsz ki. Melyiket élveznéd jobban? Felteszem azt, ha levegőhöz jutsz…
- Egyiket se élvezem……nincsen ebben semmi élvezet – és szelíden kiráncigálta törékeny csuklóit Elliot szorításából. Héloise sohasem tartozott azok közé a nők közé, akik előszeretettel viseltettek volna aziránt, ha megzabolázzák őket. Íriszeit teljesen belefúrta Elliot íriszeibe és úgy várta, hogy vége legyen ennek a borzalomnak, mire Elliot újra szólásra nyitotta ajkait:
- De tessék... teret akarsz? – kérdezte.
- Hát igen, persze – válaszolta volna Héloise, de akkora már belekerültek a hopponációba és köpni-nyelni nem tudott döbbenetében. Életében most hopponált először és teljesen elgyengült. Borzasztóan érezte magát, habár a szép zöldes táj talán kárpótolta az utazás következtében kialakuló rosszullétekért.
- Szép kis gyep… hol is vagyunk? – emelte tekintetét Elliotra és elkezdte igazgatni ruhácskáját.

N A G Y O N  J Ó  Ö T L E T  V O L T…


HÉLOISE
1999. június

.outfit.

A hoppanálás szédítő erővel rántott magával. Gyűlöltem, minden porcikámmal még mindig, ugyanakkor Héloise hisztériája ellen hirtelen felindulásból nem találtam más gyógymódot, mint kirángatni őt, abból az üzletből, ki a természetbe, ahol aztán olyan messze kerülhet tőlem amennyire csak akar. Talán nem vagyok olyan koravén tizennyolc éves képű, mint Montrego. Talán nincs meg bennem ugyanaz a beképzeltség, amivel végig cirógatom a borostás államat és amivel magamra borítanék egy üveg parfümöt reggelente, hogy elcsábítsam a nőket. Bennem természetesség volt. Nem is volt szükségem tökéletes ruhákra, belőtt hajra. Megfésülködtem reggelente, fogat és arcot mostam, majd kicsit megpaskoltam a bőrt a tenyeremmel, hogy élettel telibbnek hassak. Mióta Nattal voltam persze hozzászoktam a minőséghez. Egy leheletnyi parfümmel illatosítottam a nyakamnál a bőrt és figyeltem mit veszek fel. Ám továbbra sem voltam egy Montrego. Csak én. Én egy tisztább kiadásban.
Ahogy talpam talajt ért, megéreztem a nedves fű illatát. Ez a hatalmas völgy nem messze feküdt Észak-Írországnak azon pontjától, ahol felnőttem és ahol a nevelőapám még a mai napig élt. Szerettem ezt a helyet, otthon illata volt, otthon látványa... otthon érzése. Nem volt olyan rideg, mint Tengerszem. Nem volt modern, nem voltak rendes mugliutak erre. Csak a természet volt és az ember. Furcsa szabadság érzet járt át az egészet.
- Szép kis gyep… hol is vagyunk? – kérdezte a lány.
A hangja megdöbbentő erővel söpört el mindent, ami egy pillanatra kellemesnek tűnt volna. Rá pillantottam, amint a ruháját igazgatta, ami cseppet sem volt gyűrött. Az arcán pedig szinte láttam a rosszullétet. Nyilván nem hoppanált még korábban. De nem baj, ezt is meg kell szokni.
- Hát nem a szomszéd banya kertjében – válaszoltam gúnyosan.
Még egyszer körbenéztem. Nagyot szippantottam a levegőből. Ideges vagy, O'Mara... A hang nevetett... rajtam, ahogy tekintetem a lányra tévedt. Nem szerettem a hisztit, ahogyan azt sem, ha valaki akkor bánt, amikor neki akarok jót. Ezért hát megpróbáltam tartani a távolságot. Három lépést tettem hátrébb.
- Észak-Írországban vagyunk. – Jelentettem ki.
Még egy kicsit odébb álltam. Karjaimat összefontam a mellkasom elött. Kihívón néztem a lányra, jelezve: most már aztán meg nem érintem újra. Majd valamelyik roxfortos nyálgép megteszi, hacsak nem vág le egy sor drámát nekik is éppenséggel.
- Elég távol vagyok, Felség? – kérdeztem gúnyos hangon.
Karjaim szoros ölelését feloldottam. Kezeimet rövidnadrágom zsebeibe csúsztattam. Éreztem, ahogy a szalag lüktet a csuklómon és minden erejével pumpálta a sötétséget az ereimbe. Tudtam, hogy hamarosan robbanni fogok, ha nem nyugtatom meg magam.
Lehunytam a szemem. Mélyet szippantottam a levegőből. Nyugodj meg, O'Mara! Nyugodj meg! Próbaltam mantrázni magamban ezeket a szavakat, hátha segítenek. Éreztem, hogy lüktet a szalag még mindig. Nem akartam újra robbanni, újra dühös lenni, túl sokszor volt már ilyen az utóbbi időben. Ráadásul a mérgezés miatt talán a szívem sem bírna el egy adrenalin löketet, ami hülyeségekre kényszerítene.
Csalódottságot éreztem.
Héloise a Roxfort falai között egész rendes teremtésnek látszott. A seprű boltban viszont, mintha egy másik lánnyal találkoztam volna. Azzal, aki kivágta a hiszti a mosdóban.

[Nagyon rossz ötlet volt...]

Nagyon rossz ötlet volt...

Elliot O' Mara

1999. június

így festek

Miért is kellene Montregot meg Elliotot egy kalap alá venni és egymáshoz hasonlítgatni? Ez pont olyan, mintha pöttyös meg csíkos ruhadarabokat próbálnánk kombinálni, sehogy se menne. Mathiasnak is megvannak az előnyös tulajdonságai meg Elliotnak is, és mindkét úriembert más és más dolgok miatt lehet szeretni, illetve nem szeretni.
Szerencse, hogy senki se kérte őket arra, hogy versenyezzenek egymással, pláne nem Héloise Gauthier kisasszony, kinek idegi kimerültsége nem igazán bírna el egy olyan lovagias párbajt, mint amit a Western filmekben lehet látni. Hamarabb halna hősi halált, mintsem elrebegjék neki visszafojtott, alig hallható hangon: Leszel a feleségem?
De ne szaladjunk ennyire előre, hisz Héloiset pont eléggé kimerítette az a kis utazás is, amit a hopponáció révén kellett elszenvednie és ahelyett, hogy furcsa leánykéréseken gondolkodna, jobban lekötik testi tünetei, illetve az a szép gyep, mely akár egy hímzett pázsit, terül el előttük és pont annyira ismeretlen, akárcsak Elliot, aki egy hirtelen felindulástól vezérelve, vezényelte ide magukat. Bámulatos.
Nagyot nyelve, gondolatait permanensen a környezet felé terelgetve, próbált uralkodni magán és az indulatain, hogy ne szedje szét Elliotot, még ne most, amikor kapcsolatuk egy viszonylag preventív időszakában élvezhetik egymás társaságát, hiszen amit most (ebben az időszakban) Héloise leművel, annak egy viszonylag bájos, kecsegtető táncnak kellene festenie Elliot számára, hogy ne hátráljon ki abból, ami kettejük között létre jöhet és nem biztos, hogy olyan gyümölcsöző lesz…. de Merlin tudja, talán sikerül megszelídítenie a kis Gauthier fenevadat. Jobb reménykedni benne.
Bár azzal a mondattal, amit Héloise kimondani engedett magának, valószínű, hogy még mindig elég messze esik Elliot kuglófszívének egyetlen szem mazsolájától, de talán nem lehetetlen ez a küldetés. Talán összeszedi magát és a kis találkozójuk végére egészen elcsábítja Elliotot. Nem lehet tudni.
 Még mindig ott van az a kis feszültség a levegőben és nem is áll szándékában alábbhagyni. Ami arra készteti Elliotot, hogy újra felcsattanjon és verbális csatározásra hívja Héloise-t, aki szimplán csak az ajkába harapva pillantgat fel O’Marára, mert érzi, hogy ez a mondat erős volt, akár egy whiskey, ami istenesen fejbevágja az embert:
- Ne haragudj, azt hiszem, kicsit túllőttem a célon… valójában nagyon szép ez a hely – kissé zavarodottan nyúlt az orra felé, mintha valami idegesítően nagy piros cérna lógna rajta, de nem volt ott semmi. A színtiszta levegőt fogták körbe karcsú ujjai, bár legszívesebben Elliot kezébe kulcsoltak volna bele. De hogy ezt kimondja, vagy felismerje vagy érezni engedje magának? Derogált a kicsikének, nagyonis.
- Észak-Írországban vagyunk.  – ahogy Elliot hangja felcsendült és védekezően maga köré fonta karjait sütötte le Héloise csillogó szemeit. Nem akarta megbántani Elliotot, csupán egyszerűen megint nem sikerült érzékelnie, hogy mi az, amit a férfi még viccként fog fel és mi az, amit már egyáltalán nem.
Valószínű, egy gyenge pontját csíphette el, ugyanis olyan szúrós pillantások kereszttüzében álldogált jó pár lépésnyire tőle, hogy kezdte terhesnek érezni a gondolatot, hogy most kergette el úgy igazán magától, az egyébként egész jóvágású fiatal harmincasok kenyerét fogyasztó fekete férfit.
- Elég távol vagyok, Felség? – kérdezte gúnyos a hangon. 
A francba már, nem vagyok hercegnő – sóhajtott egy mélyet és ajkait idegesen harapdálva emelte tengerkék szemeit Elliotra, amolyan bocsánatkérő jelleggel.
- Pont elég távol, hogy újra közel lehess – pajkos mosolyra húzódott a szája és enyhén felvont szemöldökkel kezdte megközelíteni Elliotot, aki persze zsebre dugott kézzel, mint egy hisztis ötéves tiltakozott minden ellen, ami Héloiseból áramlott felé. De kit érdekelt... a szöszit nem, az biztos.

N A G Y O N  J Ó  Ö T L E T  V O L T…


HÉLOISE
1999. június

.outfit.

Talán már hozzá kellett volna szoknom a hisztis kislányokhoz. Végül is nem Héloise volt az első, aki hol közel engedett magához, hol egyszerűen félrelökött, ha éppen rátört egy adag hormon. Tudom, tudom, jobb lenne ha elfogadnám: a tinilányok szeszélyesek. Csakhogy ezt nehezen lehetett megszokni, sőt kifejezetten aggasztott a tény, hogy alig néhány év és Tengerszemben is lesz egy serdülőkorba lépett kishercegnőnk. Az persze még kérdéses volt, hogy azt a helyzetet én vagy Nat fogja-e rosszabbul kezelni? Az utóbbira tippeltem volna így első körben. Felőlem ugyanis csapkodhatta magát bárki a földhöz, legfeljebb otthagyom szenvedni. Ez Adára is igaz lett volna, de szerencsére eddig a lehető legkevesebb alkalommal tört belőle elő a hisztéria.
Nagyot sóhajtottam, lerázva magamról Héloise kitörését. Elnéztem a távolba, a völgy élénkzöldjére. Megint elfogott az érzés, hogy igen, itthon vagyok. Az ismerős illatok úgy öleltek körbe, mint anyám karja gyerekként s ezzel azt is eszembe juttatta, mennyire hiányzik. Ha lehunytam a szemeimet esténként hallottam a fülemben a hangját. Annyiszor hajolt oda hozzám esténként, hogy betakargasson és csak ennyit mondott: „Én majd vigyázok rád, kicsi Elliot.” Aztán egy puszit nyomott az arcomra és kiment a szobámból. Volt hogy nem tudtam elaludni ezután sem, csak bámultam a kandallóbban lobogó tűz meleg fényét a plafonon és azon gondolkodtam, miben lenne más az életem, ha nekem is lenne apám, mint Danielnek. Könnyen elterelődött persze más irányba az elmélkedés, ha volt valami, amit éppen meg akartam szerezni. Más gyerekek aprócska kincseire vágytam. Kizsaroltam tőlük vagy elloptam, ha nem törtek meg. Állandóan tervezeket eszeltem ki, közben anyámnak a legangyalibb arcomat mutattam. Bele sem gondoltam, mióta ismét meglátogattam a nevelőapámat, Deant, hogy vajon milyen lenne belefutni a faluban azokba a gyerekekbe, akiket gátlástalanul megloptam. Valójában tetszett a gondolat, hogy az arcukba vigyorogjak még egyszer…
– Ne haragudj, azt hiszem, kicsit túllőttem a célon… valójában nagyon szép ez a hely.
Ne haragudj? Nem tudom miért kacagott fel bennem az a kegyetlen kis hang. Nem akartam vele foglalkozni, ahogy a korábbi sértettségből fakadó indulatokkal sem… hiába késztették lüktetésre a szalagot. Talán már egy kicsit jobban irányítottam a bennem dolgozó sötétséget. Az utóbbi időben csak akkor engedtem kitörni, ha valami hasznom származott belőle. Csupán Nat közelében nem tudtam megakadályozni az őrült kitöréseimet, amik egyre gyakrabban jelentek meg.
Héloise-nak is inkább a tájról és a közöttünk húzódó távolságról beszéltem. Nem akartam keserűbb lenni vagy sértettségemben gúnyolódni. De azzal az utolsó mondattal jóformán alig tudtam leplezni, hogy én is tudok erősen fogalmazni, ha kell… bár ez a lánynak már nem lehetett túlzottan nagy újdonság.
Láttam, hogy az ajkait harapdálja, ahogy az ő tengerkék szeme találkozott az én sötéten csillogó tekintetemmel. Nem fordultam el, de a kezeimet még mindig a zsebembe tartottam, hogy láthassa, nem ezt érdemeltem. Végül is a kifakadásának csupán annyi volt az oka, hogy megpróbáltam megvédeni. Ó, igen, micsoda egy szemétláda vagy te, Elliot! – korholtam magam gúnyosabb éllel.
– Pont elég távol, hogy újra közel lehess.
Nem értettem a hirtelen megjelenő mosolyt, a változást. Aztán pedig a közeledést. Nem mozdulatam. A kezeim ugyanúgy a zsebeimbe rejtve várakozták. Nem én voltam a soros az engesztelésben, így hát megadtam a lehetőséget a szőkedémonnak, hogy ő hozza ki a helyzetből a legjobbat.
– Áh, szóval most újra a közeledben lehetek? – kérdeztem vissza dacosan.
Tettem hátra egy kisebb lépést. Játszottam vele, hogy megtudjam, hajlandó lesz-e kiengesztelni valóban. Na meg egy kicsit szórakoztató is volt, hogy az enyém lett az irányítás a kettőnk táncában.
– Mindig ilyen gyorsan változik a véleményed, Hercegnő? – Faggattam tovább és csak nem tudtam elnyomni azt a lágy mosolyt, ami ott bujkált az ajkaim szegletében. – Van egy hely, ami igazán neked való lenne. Mutassam meg?
Kihúztam az egyik kezemet a zsebemből. Felé nyújtottam, várva, hogy hajlandó-e megfogni azt. Ha igen, akkor azonnal magamhoz húztam volna egy ölelésre. 

[Nagyon rossz ötlet volt...]

Nagyon rossz ötlet volt...

Elliot O' Mara

1999. június

így festek

Elliotnak nem kellett hozzászoknia a hisztis kislányokhoz, hiszen amúgysem tudott volna.
Olyan dolgokat meg miért követelnének meg tőle, amikre úgyse lenne képes? Legyünk humánusak. Héloisenak egyébként sem volt tudomása arról, hogy akad egy vetélytársa is, méghozzá O’Mara otthonában (Tengerszemben). De talán jobb is, hogy így alakult, mert akkor valóban lett volna oka a kiakadásra és nem hiszem, hogy Elliot minimális ingerküszöbe tudta volna tolerálni. Biztos, hogy nem.
Nat, Ada és egy komplett család víziója, olyan hamar tiporták volna sárba vágyakozásait. mint az a szellő, ami pillanatok alatt kócolta össze, Elliot oly nehezen beállított hajkoronáját. Ami végigsimított Héloise bőrén is, enyhe borzongásra késztetve azt. Felhívva a figyelmét arra, hogy azért csak maradjon óvatos és őrizze meg a hidegvérét, itt ezzel a feketével szemben, mert nem tudhatja, hogy mit hoz ki belőle. Nem tudhatta, hogy egyik percről a másikra hova hopponálnak és milyen kellemetlen szituációkba keverednek még, melyeket, mint egy láncot rázott le volna magáról.
Igazából ez is terhes volt egy kicsit a számára, a maga zöldségével, meghitt hangulatával és Elliot közeliségével együtt, mert habár szívesen szabadult volna a kis feketétől, tudatalatt érezte, hogy valami csábítja benne, de nem tudta volna megmondani, mi az. És amit még magamban sem tudok felismerni és felszínre hozni, az nem véletlenül lappang bennem. Egyszóval Héloise tanácstalan volt és meggondolatlan is, kétségkívül, meg gyönyörű is, és ragyogó kék szemei, átható sugarával nem sajnálta Elliotot pásztázni, sőt. Tekintetével egyenesen birtokba vette. Az is aggasztotta kissé, hogy a bocsánatkérő mondatára nem érkezett felelet. Nem tudta hova tenni, hisz ki akarta engesztelni Elliotot. Értékelni kellett volna a törekvéseit.
Aztán az ajkába harapva kezdte el szivogatni a száraz, vérerekben gazdag szövetet, mely felső  és alsó ajkát egyaránt képezte, egyedül azzal a céllal, hogy elnyomja magában azt a szándékot, hogy a továbbiakban bármire is felcsattanhasson. Nem akarta bántani Elliotot. Valami sokkal nemesebbet, jobbat, emberközelibbet érzett iránta, mintsem az indulatait rászabadítva tomboljon és vegyen elégtételt rajta.
És ahogy így gondolataiba merítkezve álldogált a zöld gyep kellős közepén találkozott a tekintete Elliotéval. Habár még kicsit szúrós volt és sértődött, nagyon hívogató és egyben rendkívül izgalmas is. Lélektükör volt, Elliot csillogó belső tartalmainak tükre, melyet sokáig kémlelt volna még, ha el nem kezd érezni a gyomra tájékán egy éles, feszítő fájdalmat, ami egyenesen a zöld pázsit egyenetlen felszínére nem kényszeríti. A perc tört része alatt avanzsált a talajra és már teljesen mindegy volt, mit mondott Elliot, milyen hercegnőnek titulálta, hogyan viselkedett, nem tudott reagálni. Nem tudta Elliotot, sem kergetni, sem megcsiklandozni, sem megölelni, sem kezét a kezébe helyezni, mert erősebb volt az a belső fájdalom, ami féktelenül tombolt benne és nem akart leállni és nem engedte közel a kis feketéhez.
- Te meg akarsz ölni engem?!…. – fokozatosan engedte ki magából ezeket a szavakat, mert ez a felismerés is borzasztó volt és ahogy ezeket szabadjára engedte, minden elhomályosult körülötte és eszméletét vesztette teljesen.

N A G Y O N  J Ó  Ö T L E T  V O L T…


HÉLOISE
1999. június

.outfit.

Nem tudom miért jutott eszembe Dunnotar, miért jutott eszembe az apámtól kapott kastély. Talán jobb helyet is találhattam volna egy hercegnőnek, ha alaposan átgondolom… nekem még is a kandallóban lobogó tűz, a baldachinos ágyak és a házimanó ugrott be. Mégis miféle fagyos hercegnő lenne az, aki nem élvezi, ha kiszolgálják? Drinky pillanatok alatt ütötte volna össze a legfinomabb, tejszínhabos kakaót, amitől én émelyegni kezdtem volna, ha csak nem bolondítja meg a szokásos adag whiskymmel. Hogy vágytam abban a percben ott, a hűvös szellőben az alkohol kellemes melegére. Lehetett ugyanis éppenséggel nyár közepe, Észak-Írországnak annak a völgyes szegletében éppenséggel hűvös szellő tombolt – még ha nem is olyan vadul, ahogyan az hangzott.
Na, O’Mara, most kitettél magadért! Dicsért a csuklómon lüktető szalag, miközben kihúztam magamat. Egy kicsit büszkébben néztem Héliose-ra, talán barna szemeimben is megcsillant az elégedetlenség, ki tudja? Egy pillanatra elmerültem a fagyos kékségben, s mintha valami bíztató csillogást láttam volna bennük. Azt kívántam, hogy most ő mozduljon, ő próbáljon engesztelni, mert én bizony egy tapodtat sem tettem volna szívem szerint felé. A büszkeségem túl sértett volt, hiszen nem tettem semmi rosszat, csupán megvédtem, aztán kimenekítettem a tömegből, mert a hisztériája már kezdett zavaró lenni.
Nagyot sóhajtva fordítottam volna el éppen a tekintetem, mikor egyszer csak összerogyott. A szívem kihagyott egy ritmust, egy ösztönös lépést is tettem felé. Talán a kezemet is felemeltem, mintha valami mondani akarnék, de elsőre nem sok szót tudtam kipréselni kiszáradt ajkaimon. Nem számítottam rá, hogy csak úgy rosszul lesz… ráadásul nem volt nálam egy darab bájital sem, hiszen csak a nadrágzsebembe tuszkolt pálca és pénz volt nálam, semmi több. Londonban egyenesen forróság volt az itteni helyzethez képest, semmi felesleges dolgot nem akartam a testemre aggatni.
– Héli…
Már léptem volna oda, mikor a tekintetünk találkozott ismét. Jó adag aggodalom futott át rajtam, mintha csak Adát látnám ott a földön heverni. Sosem tudtam kezelni az ilyen helyzeteket, csak nagyokat pislogtam és ha kellett bájitallal tömtem meg az illetőt, ám ezúttal nem volt nálam semmi, amivel segíthettem volna rajta.
– Te meg akarsz ölni engem?!….
A szavak lassan, vonatottan érkeztek, míg el nem terült a zöld gyepen. Gyönyörű látvány lett volna az arany szőke hajával, ahogy angyalian heverészik ott, tincsei a fűbe vesznek. Csakhogy nem aludt, az arca sápadt volt, látszott, hogy valami nincs rendjén.
– A jó büdös francba, O’Mara… – Suttogva korholtam magamat, két lépésből ott teremtem mellette, mit sem törődve az állandóan fájó combommal vagy éppen azzal, hogy alig pár pillanattal korábban még bosszantott a viselkedése.
Térdre vetettem magamat, megéreztem a bőrömön a fűszálakat, mint gyerekként, amikor a többi kölyökkel üldöztük egymást. Akkor, ott azonban nem dobogott olyan hevesen a szívem a mellkasom falán, jelezve, hogy ki akar törni. Sőt, a gyomromban sem éreztem azt a furcsa érzést. A lány fölé hajoltam, meg akartam paskolni az arcát, helyette a kezem, mégis ösztönösen vándorolt a szám elé. Öklendezés fogott el. A gyomrom, mintha valami hirtelen támadó kórnak próbálná megadni magát.
Nyelnem kellett egyet. Le kellett gyűrnöm a hányinger fojtogató érzését.  Ezután érintettem meg csak Héloise-t. Egyik karom finoman siklott a tarkója alá, felemeltem, hogy legalább ülőhelyzetbe kerüljön. A mellkasomnak támasztottam a fejét, mintha egy baba lenne, akit óvni kell. Egészen közel hajoltam az arcához, úgy simítottam végig rajta.
– Térj magadhoz kislány… – Suttogtam és közben ezer meg ezer forgatókönyvet játszottam végig fejben. Tengerszembe még sem vihettem, Nat kiborult volna és a saját lakásom sem volt egészen rendben. Ezért csak is apám kastélya maradt. – Ha kicsit jobban leszel, elviszlek egy igazi palotába, ahol leápolnak.

[Nagyon rossz ötlet volt...]

Nagyon rossz ötlet volt...

Elliot O' Mara

1999. június

így festek

Héloise Gauthier kisasszony sem számított arra, hogy pont Elliot O’Mara előtt kell elájulnia, de Merlin így határozott. Talán még érzékelt is valamit, hogy az egyik kezével felékap, vagy hogy szólni akar, de minden olyan gyorsan történt, hogy nem igazán sikerült lereagálnia az eseményeket. Mint egy igazán impozáns karácsonyfa, akit épp most selejteznek, dőlt el Észak-Írország egyik prémium minőségűnek számító zöld gyepén, úgy, hogy közben minden méltóságát elvesztette. Olyan védtelenné és kiszolgáltatottá vált másodpercek töredéke alatt, hogy abba talán Elliot is belefehéredett. Legalábbis tuti, hogy megkörnyékezte egyfajta rosszullét. A nők nagy része amúgy, hasonló kaliber, mint Héloise. Sokáig vitatkoznak, majd egyszercsak elterülnek és a beálló néma csend végül tettre készteti a férfinépeket vagy legalábbis megadja a kezdőlöketet ahhoz, hogy na most végre tenni kéne valamit.
Talán így lehetett ezzel Elliot is, ugyanis a nagy események következtében egyfajta gyengéd féltés keríthette hatalmába. Persze, Héloise tudatában sem volt annak, hogy ez nem is igazán neki szól, hanem javarészt Adának, aki valami babarózsaszín bébirugdalózóban mosolyoghatott odahaza (Tengerszemben) Elliot kuglófszívének egyetlen szem mazsolájára. A fájdalom, ha nem is ült ki az arcára, hát elég szépen beleköltözött a testébe, ugyanis még sokáig Adát megidéző magzatpózban fetrengett a zöldre hímzett pázsiton. Mire újra eszmélt, csak Elliot enyhén ziháló mellkasát érezte az arca fölé magasodni, majd jöttek a finom puha kezek, amik most érdekes mód, nem végigsimítottak a törékeny arcocskán, hanem elkezdték pofozgatni, és félig ülő pózba hajtogatták, mert olyan volt, mint egy saláta. Hol erre, hol arra hullott, nem volt stabil fogás rajta. Aranyszőke tincsei mindazonáltal körbefonták Elliot ujjait és játékosan cirógatni kezdték. Héloise fürtjei mindig sokkal barátságosabbaknak bizonyultak, mint maga Héloise. Ugyanis tündérszépséggel fonták körbe arcát és kérés nélkül szinte mindenkivel egész bensőséges kapcsolatot alakítottak ki, nem úgy, mint a kis fagyos, aki szúrós szemeit nem sajnálta Elliot csillogó íriszibe fúrni.
- Azt hiszem, most túl közel is vagyunk egymáshoz – majd kissé oldalirányba  fordulva köhécselt párat, mintha Elliotnak nem lenne olyan vadító  illata, hogy igazából száz ember közül is felismerné, ha arra kérnék. Szóval, Héloise hercegnősködött és félig ülőpózban mutatóujját Elliot mellkasának szegezve némiképp javított a köztük lévő távolságon.
Így már sokkal jobb – mosolyodott el és felhúzva szemöldökét pajkosan megnyalta szája szegletét.
Csak nem megijedtél? – finoman simított végig a hozzá közelebb eső karocskán.
Jobban vagyok, szóval, indulhatunk? - értetlenkedül pislogott, majd megpróbált hirtelen felállni, de megint olyan sápadtnak tűnt, mintha éppen frissen havazott volna, szóval Elliot gondold át, hogy érdemes-e elindulni vele bármerre is.

N A G Y O N  J Ó  Ö T L E T  V O L T…


HÉLOISE
1999. június

.outfit.

Ne most dobd ki a rókabőrt, O’Mara… – súgta a kis hang, miközben magamhoz öleltem a lányt. Talán hallhatta is, milyen zaklatottan ver a szívem a hirtelen jött émelygéstől. Szerencsémre persze még volt önuralmam, na meg a friss levegő is jót tett, amiből újra és újra jó nagyot szippantottam. Tenyerem finoman siklott az arcára, hogy kicsit megcirógassam, mintha kisgyerek volna, hátha magához tér. Aztán óvatosan, egy kicsit meg is paskoltam, figyelve, hogy ne essen benne túl nagy kár. A csinos kis pofiját kár lett volna pirossá varázsolni.
Sóhajtottam egyet, ahogy kinyílt a szeme. Jeges, kék pillantása összefonódott aggódó tekintetemmel. Elmosolyodtam volna én, talán egy másik helyzetben, csakhogy még mindig ott volt az az átkozott émelygés, amitől egészen elfehéredhettem. Talán valóban csak a szemem csillogása volt a régi.
– Azt hiszem, most túl közel is vagyunk egymáshoz – mondta. Aztán oldalra fordult és köhögött egy kicsit, jelezve, hogy tényleg zavarom. Azonban én mégsem húzódtam el, még akkor sem igazán hagytam magam, mikor a mellkasomnak szegezte mutatóujját. Csak egy gúnyos kis mosoly bujkált ajkaim szegletében, miközben megállás nélkül arra koncentráltam, hogy ne hányjam el magam előtte.
– Így már sokkal jobb.
Héloise értett… vagy legalábbis érteni próbált a csábításhoz. Talán volt is benne valami vonzó, ahogy megnyalta ajkai szegletét. Valószínűleg túl fiatal volt az ilyen fajta viselkedéshez, habár fogalmam sem volt, hányadik életévét taposhatja. Mindenestre, a Merellel történtekből tanulva, kicsit hátra húzódtam. Halk sóhaj is hagyta el az ajkaimat, mintha csak gondterhelt volnék s talán így is volt. Próbáltam nem jobban belegondolni az akkor történtekbe, már régen elnyomtam magamban. Csak időnként, ha Tengerszem előtt ácsorogva felpillantottam a csillagos égre, jutott eszembe mennyit nevettünk és sírtunk együtt… és hogy igenis jóbarátomnak tartottam s tartom őt. Nem lett volna jó ugyanazt a fájdalmat megismételni, még akkor sem, ha Héloise érdekelt, mert különös teremtés volt.
– Csak nem megijedtél? – Simított végig az egyik karomon. Beleborzongtam az érzésbe, ami valahol jól is esett abban az átkozott forróságban.
– A közelségtől vagy attól, hogy elájultál? – kérdeztem vissza és a gúnyos kis vigyor játékossá vált. – Az utóbbit egészen jól tudtam volna kezelni, az előbbi meg aligha szokatlan… hiszen már egyszer megcsókoltál.
Meg is rántottam a vállamat, aztán ujjaim végig simítottak sötét tincseimen, mintha felborzolva jobban festenének. Valójában pillanatok alatt visszarendeződtek a szállak eredeti helyükre, elfedve a homlokomat, kontrasztosan keretezve fehér bőrömet és sötét szemeimet. Tudtam nagyon jól, hogy legalább olyan csábító és pajkos tudok lenni, mint Héli, mégha nem is rajta akartam ezt tesztelni… de hát a szájnyalogatás után nagyon is megérdemelte.
– Jobban vagy? – váltottam aztán komolyabb hangnemre.
Persze láttam, hogy sápadt még és úgy remeg, mint a nyárfalevél a tavaszi szellőben. Mégis felálltam, a keze után nyúltam, hogy őt is megtartsam. Nem szerettem volna, hogy esetleg megint összeessen vagy esetleg lehányja a bokám – bőven elég lesz, ha azt később magamnak teszem meg.
– Jobban vagyok, szóval, indulhatunk?
Bólintottam. A biztonság kedvéért azért közelebb húztam magamhoz a karjánál fogva és ölbe kaptam. Reméltem, hogy nem pofoz fel vagy kezd el nyafogni, hogy azonnal tegyem le vagy békává változtat – nem mintha ezt megtehette volna a Roxfort falain kívül. Szóval közelebb húztam magamhoz, éreztem magamon is már az illatát, ami furcsán nőies volt. A szőke tincsek végig cirógattak a bőrömön.
– Bocsáss meg, Hercegnőm, de nem engedhetem, hogy megint összeess. A karjaimban biztonságban vagy. – mondtam és azzal a lendülettel hoppanáltam is.
Jött a szokásos rántás, ami csak fokozta émelygésem, de nem számított. Még mindig volt annyi önuralmam, hogy gyomortartalmamat odabent hagyjam. Valószínűleg ebben segített a sós tengeri szél ébresztő hatása. Itt északon sokkal hűvösebb volt, mint Észak-Írország zöldellő lankáin, habár az is üdítően hatott London zsúfoltságához képest.
A lányt még jobban magamhoz szorítottam, ahogy felnéztem Dunnottar erős falaira. Hihetetlen volt, hogy a muglik számára ez a kastély nem volt több egy ostoba romnál, amihez időnként elkirándultak, majd apám bűbájainak köszönhetően egyszerűen tovább álltak.
– Remélem nem félsz a házimanóktól… – Mondtam, ahogy belöktem lábammal a nehéz ajtót. Talán kicsit bele is nyögtem. – Drinky, teát! – kiáltottam be, ahogy beléptünk az impozáns előtérbe.
Középen egy hatalmas fehér szőnyeg volt, ez adta meg a helyiség karakterét a hatalmas lépcsősor mellett, ami a hálószobák felé vezetett. Úgy illet egy tolvajhoz ez a hely, mint hozzám a kellemes herceg szerepe. Mégis az enyém volt, minden felújított szegletével egyetemben. Csak egy újabb tartozás volt, ami a számlámat gyarapította apám felé… idő kérdése volt, mikor szolgáltatom vissza.
– Érdekel a hálószoba vagy inkább a kanapén pihennél? – kérdeztem nevetve.