Valóban?

H E R T F O R D S H I R E
- MMMM, ESETLEG EGYÉB HELYSZÍNEK -



1999. szeptember

V A L Ó B A N?


ESMÉ
1999. szeptember

outfit.

Hűvös szellő söpört végig az egyetem épülete előtt. Jó pár perce ácsorogtam már ott, éppen eleget ahhoz, hogy megrohanjanak az emlékek. Régi kincskeresés képe ostromolta meg az elmémet. Talán nem történt meg az egész, nem tudom. Ott álltam, a nagy semmi közepén, a kemény talaj bámulva… ásóval a kezemben. Nem volt pálcám, mégis minden érzékem azt súgta, ott van amit kerestem. Lehet, hogy tévedtem, lehet, hogy nem is igazi kincsre bukkantam. Mégis minden erőmet bevetve vágtam a földbe az ásót. Éppen csak a hegye fúródott bele. Ezért bakancsom talpával feszültem neki. Teljes testsúllyal dőltem előre és mindent beleadva próbáltam mélyre hatolni egyetlen fegyverem. A kemény talaj megreccsent, mintha csak jégből lenne és kiemeltem az első adag sötét földet. Félre dobtam. A következő csapás már könnyebb volt. Egyre kevésbé kellett izmaimnak megfeszülni, mire lejutottam gödröm mélyére… oda, ahol az arpó, aranycsillogású kincset reméltem. Hát így találtam én rá Esmére a Kakaóbirodalomban. Akkor még azt hittem, egész életemet fel kell tennem arra, hogy megszerezzem… aztán, hogy a szerelmünket óvjam. Nem gondoltam volna, hogy csalfa kincs lesz, ami örömmel kergeti őrületbe a tulajdonosát.
Még mindig fontos volt nekem. Ezért ácsorogtam ott a széles lépcső közepén, a hatalmas ajtót bámulva. Hagytam, hogy egy pillanatra összepréseljen engem is a robosztus épület súlya. Hagytam, hogy a benti némaság átjárjon, megnyugtassa minden porcikámat, amiben nyár közepe óta visszhangzott az amerikai boszorkány utolsó mondata, mielőtt a véremet vette. „Az, hogy ebbe a köpenybe bújtál az ő győzelmét jelenti.” Újra és újra előkerült ez a mondat, mintha egyszerűen kifúrta volna magát a gondolataim közül. Hiába próbáltam meg elterelni a figyelmemet, hiába szereztem meg a megfelelő épületet Esmé galériájának. Az egész eltörpült emellett az információ mellett. Hiába csúszott kezem most is a zsebembe, hogy megérintsem a galériának szánt hely aranyozott kulcsát. Nem tudtam gondolataimat a megfelelő irányba terelni. Át akartam adni Esmének, valami frappáns szöveg kíséretében. A szívem mélyén látni akartam a szemében azt a csillogást, amiből csak sejthettem, hogy megint sikerült lenyűgöznöm. Sosem voltam a meglepetések embere, nem halmoztam el ajándékkal, mikor még szerelmemnek nevezett vagy amikor együtt laktunk. Mintha most ez az egész sokkal könnyebb lett volna. Voltak még mély érzések, voltak még vágyak egymás iránt bennünk, de kötelezettségek már annál kevésbé. Minden egyszerűbb lett, könnyebb, mint mikor az ember nehéz zsákot dob le a válláról. Vajon Nattal is így érezném, ha elhagyna? Vagy az már tényleg túl sok lenne és levetném magam egy magas pontról, csakhogy ne szenvedjek tovább? Ismertem magam. Ismertem saját önsajnálatom meleg, óvó kezeit… milyen jól is hangzott fejben, hogy meghalnék nélküle. Valójában csak egy részem halna meg, az amelyik képes szeretni. Tudtam, hogy abból is kigyógyulnék, abból is talpra állnék, de szeretni többé nem tudnék.
Furcsa érzés kerített hirtelen hatalmába, ahogy kezeim zsebeimben turkáltak. Egészen olyan volt, mintha valaki a hátam mögött ácsorogna és meredten bámulna. Az egész testemben éreztem azt a különös borzongást. Hátra fordultam egy pillanatra, de nem volt ott senki sem. Mély levegőt vettem, közben megráztam a fejem. Úgy indultam tovább előre, a robosztus ajtóhoz.
Bennem volt az az érzés, hogy esetleg megint egy bérgyilkossal lesz dolgom. Jobbnak láttam Esmét az előtérben megvárni, mielőtt valaki nekem esne a nyílt utcán. Elég volt nekem az elmúlt hónapok eseménye. Béként akartam, harcok és újabb fájdalom nélkül.
Odabent, a robosztus ajtó mögött még hűvösebb volt, mint odakint az esőre álló időben. A hátamat az egyik falnak vetve ácsorogtam, hagytam hogy a borzongató hideg átjárja a testemet, így vártam Esmét. Nem elmélkedtem a gyilkoson, még mindig nem tudtam koncentrálni. Apám köpenyében láttam magam, elbambulva a semmibe. Egészen addig, míg valaki meg nem szólított és össze nem rezzentem ijedtemben.
– Merlinre! – Kaptam a mellkasomhoz, mintha az enyhíthetne testem remegésén.

~ set ~

          Nem tudom, mi lehet az a nagyon fontos hír, ami miatt Elliot képes volt eljönni ide, de azt tudom, hogy már alig várom a vele való találkozást. Miután elváltunk a kávézóban még a nyáron, nem tudtam, hogy mennyi minden vár rám. Bár, sejtettem, hiszen Miron felkérése olyan határokat feszegetett, amit ezen a nyáron nem akartam átlépni. Országhatárokat. Csodálatos volt a kirándulás Izraelbe, Batsa és Miron szülei legyűgözőek voltak. Csináltam néhány fényképet is, meg hoztam szuveníreket. Az egyik itt is van nálam, nem akarom tovább húzni az időt azzal, hogy nem adom oda Elliotnak.
          Mivel ennyire izgatottan várom már a találkozót az órák valahogy távozzsátán lassúsággal peregnek le. Pedig annyira vártam már ezt a napot, hogy újra belevethetem magam a festészet rejtelmeibe, és újra találkozhatok az évfolyam társaimmal. Akik persze nem hitték el, hogy merrefelé is jártam, amíg nem mutattam néhány képet. Mondjuk leginkább a munka miatt mentem, de azért volt időm körbenézni is. Nagyon szép ország, biztos vissza fogok menni majd egyszer. És nem csak ez. Beszélnem kell egy nagyon komoly témáról Elliottal. Valahogy több időt kell töltenem a kiadóban, mert szeretnék elköltözni a lakásból. Akár tetszik, akár nem, hamarabb kinőttem, mint azt gondoltam.
          Oké, a hely legnagyobb részét az a kép foglalja el, ami miatt elmentem Izraelbe. Batsa és Miron jobban feladták a leckét, mint ahogy azt képzeltem elsőre. Tény, hogy a nagysága okozza az elsődleges problémát, meg aztán a megvalósítás is. Egy olyan kép, ahol a múlt és a gyökerek találkoznak a jövővel. Az elsődleges elképzelésem az volt, hogy egy gyerekkori kép alapján megfestem a múltat, aztán mint egy moziban, az alakok öregedni kezdenek, rohannak a jövőjük felé, ami a kviddics és Anglia. Igen, ez jó így, csak egy olyan technikát kíván meg, aminek az alapjait ugyan átnéztük már, a teljes kialakítás viszont majd csak valamikor a tanév vége felé lesz tananyag.
          Szóval, igen. Ezért is örülök neki, hogy itt az iskola, mert a könyvtárból el tudom hozni ezeket a könyveket és tanulmányozhatom őket kicsit előre haladva. Mókás lesz, az biztos, és szeptemberben már nem alszok, különben nem leszek kész vele. És pont ezért örülök neki, hogy most találkozunk Elliottal. Tudok szólni neki, hogy egyelőre ne hozzon új munkát, mert még Nat képét sem oldottam meg teljesen. Mintha nem is csináltam volna semmit a nyáron, hihetetlen.
          Kifújom a levegőt, majd azonnal felpattanok, ahogy meghallom a csengőt. Még Briát is faképnél hagyom, pedig vele azért sokszor összejártunk a nyáron is, és megígértem, hogy mesélek majd, de nem most. És másként nem tudom ezt megakadályozni csak úgy, ha időben lelépek.
          Már messziről látom azt a magányos alakot, aki csak rám vár. Úgy érzem, mintha a történelem ismételné magát, csak ezúttal már más minőségben. Felgyorsítom lépteimet, aztán egy szökkenéssel ott termek mellette.
          - Szia! – mosolygok rá, amennyire csak tudok, és meg is ölelem.
          Érzem, ahogy összerezzen a karjaimban, ezért el is engedem. Nagyon el lehetett gondolkodva, ha sikerült megijesztenem. De most már nem fog több ilyen előfordulni. Inkább megfogom a kezét és kivezetem a főiskola udvarára, ahol le tudunk ülni az udvar egyik padjára és nyugodtan beszélgetni. Egy elég eldugott hely, de azért nem annyira, hogy teljesen eltűnjünk szem elől. Inkább csak a sövénynek és a lugasnak köszönhetően nyugodt és legfőképpen diszkrét. A tér közepén lévő szökőkút pedig kicsit romantikussá is teszi a helyet, amire ráerősít még az is, ha valaki belép oda, akkor mást már nem nagyon enged a köreikbe. De csak akkor, ha valóban egy párról van szó.
          - Annyi mesélni valóm van. Hihetetlen volt Izraelben. Te jártál már ott?
          Nem lennék meglepődve egyik válaszon sem. Leülök a padra, majd magam mellé teszem a képtartómat. Az iskola előtt vettem, mert a korábbi hamar tönkrement. Muszáj volt költenem egy drágábbra, ami jobban bírja a strapát. A képeimet nem szeretem varázslattal kicsinyíteni vagy nagyítani, hogy bárhova magammal vihessem őket.
          - Mesélj, mi volt veled a nyáron mióta nem találkoztunk.
          Zipzárt teszek a számra, mert tudom, hogy ha ez nincs, akkor nem fogom majd szóhoz jutni annyira izgatott vagyok. A lábam is kicsit jár, mintha nem tudnék megülni egy helyben nyugton. És valahol ez igaz is, legszívesebben mennék tovább, hogy megmutassam min dolgoztam egész nyáron. Hogy miért kellett Izraelbe menni, és hogy meséljek, meséljek és meséljek, amíg el nem alszik. Azt hiszem az büntetés lenne neki és nekem is.
          Aztán hirtelen lelombozódok, mikor meglátom. Mit keres itt? Elliot szerencsére nem látja, mert ő háttal áll az idegen alaknak. Kicsit közelebb húzódok a padtársamhoz, közben nem veszem le a tekintetem a jövevényről. Csak halkan, szinte némán formálom azt az egy szót, amit azt hittem már soha nem fogok kimondani.
          - Phillip…

V A L Ó B A N?


ESMÉ
1999. szeptember

outfit.

Talán fel sem fogtam, hogy Esmé érkezett meg, annyira a gondolataim hatása alá kerültem. Újra és újra megjelent, saját gúnyosan vigyorgó képem, amint apám fekete bársonyköpenyének csuklyáját viselem. A hajamat kicsit lenyomta, annyira, hogy a végek a szemembe lógtak. Még így is volt bennem valami ördögi… valami olyan, amit már többé nem tudok lemosni magamról. Talán a sok megpróbáltatás miatt vettem magamra ezt az egészet… ezt az álarcot, amit aztán nem lehet lemosni sem magamról. Ez volt a jövőm, csak azért, mert el kellett szenvednem anyám elvesztését, apám megismerését, Esmé elvesztését, Natot és a kis tüskéket, amiket lassanként nyomott a szívem falába hagyva, hogy vérezzek. Nem, én magam hoztam rossz döntéseket, magamat sodortam ebbe a szörnyű lavinába, ami azóta sem állt meg. Hiszen majdnem megcsaltam Natot, majdnem még komolyabb bűnöket követtem el, mint ő, csak azért, mert bosszút akartam. Látni akartam a szemében, hogy fáj neki úgy, mint nekem.
Hagytam, hogy kihúzzon az udvarra és egy sövényektől szegélyezett helyen huppanjunk le. Először Esmé ült le, én először körbe néztem. Megnéztem, mi vesz körbe minket, milyen helyen is vagyunk. Nem tetszett annyira, volt benne valami túl idilli… főleg azzal a szökőkúttal középtájon. Így hát, kissé megköszörülve a torkomat ültem le. Nem akartam úgy tűnni, mintha egy pár lennénk… még az is lehetséges volt, hogy Nat állított rám egy embert. Nem ez volna az első, hogy nyomoztat, így végül is nem tűnt olyan meglepőnek, hogy megfigyeltek.
– Szinte csak Európát jártam be – válaszoltam kicsit kimérten és teljes testemmel Esmé felé fordultam.
Már meg akartam kérdezni, mi jót csinált arra. Valójában fogalmam sem volt pontosan hova utazott… talán említette, de nem emlékeztem rá. Abban sem voltam biztos, hogy magát az utazást bejelentette volna. Nem volt jelentősége. Nem tartozott nekem ilyesmivel, ezért nem vártam el és nem is esett rosszul. Amúgy is lefoglaltak az elmúlt időszakban a saját problémáim. A nyár is ugyanúgy elröppent, mint a tél és a tavasz… mintha csak felgyorsult volna az idő körülöttem. A kellemes pillanatokat elsöpörték a szörnyűségek újra és újra. Nem is volt kedvem hazamenni, hogy szembesüljek Nat kis problémájával… azzal, amit nekem is a nyakamba kellett vennem. Inkább ezt választottam, minthogy elküldjön és megint egyedül legyek, vérző szívvel, ami csak utána vágyakozik.
– Mesélj, mi volt veled a nyáron mióta nem találkoztunk.
Felkaptam a fejemet.
Na, O’Mara, milyen jó nyarad volt? – gúnyolódott velem a hang. A szalag erősen lüktetni kezdett a csuklóm körül. Hirtelen megfájdult az ujjam ott, ahol az amerikai boszorkány a véremet vette. Nyelnem kellett egyet, hogy mosolyt erőltethessek az arcomra. Reméltem, hogy ez elég lesz legalább arra, hogy összeszedettebbnek tűnjek.
– Dolgosan telt a nyaram. – Válaszoltam teljesen őszintén. Ebben a részben nem volt hazugság és nem is terveztem ilyesmit. Csak éppenséggel, nem említettem meg a kellemetlenebb részeket. Előbb-utóbb úgyis kibukik a sajtóban, hogy Natnak van egy kis csomagja, amit nem tudunk a küszöbön kívülre rakni. Akkor aztán megint megalázhatnak majd nyilvánosan… nem elég pusztán az, hogy Nat már megtette azzal, amiket mondott.
– Igazából neked… – magyaráztam.
A zsebembe nyúltam, hogy előkotorjam a kulcsot, de még mielőtt folytathattam volna az éppen csak megszakadt mondatot, Esmé szóra nyitotta a száját. Belevágott a mondandómba, rajtam pedig azonnal átfutott valami megmagyarázhatatlan borzongás: – Phillip…
Halkan formálta meg a nevet, ahogy közelebb hajolt hozzám. Láttam, hogy a tekintete elidőzik az arcom mellett valahol. Kirázott újra a hideg, ahogy a szemében tükröződött valami sötét kép. Lassan húzódtam hátrébb, majd álltam fel. Így fordultam, teljes testtel a mögöttem várakozó fantom felé. Már tudtam addigra: ő figyelt a távolból.
– Mit keresel itt? – Megvető hangon tettem fel a kérdést. Jobbom a zsebembe vándorolt, hogy rászorítsak a pálcámra. Kihúztam onnan, de nem szegeztem rá, csak tartottam a kezemben ott, a testem mellett.
– Tudtommal téged nem hívtunk meg erre a találkozóra.

~ set ~

          Valamiért nem hagy nyugodni valami. Csak még nem tudtam rájönni, hogy mi az, de az biztos, hogy Elliottal kapcsolatos. Azóta van ilyen különleges érzésem, mióta megláttam. Nem szabadott volna elhanyagolnom a nyáron, de az augusztusom tiszta káosz volt, és az izraeli út is a lehető legjobbkor jött. Sikerült elterelnie a figyelmem valamiről, amiről nem gondoltam, hogy be fog következni. Legalábbis nem ilyen hamar. De ha lesz rá lehetőségem és már tudok majd róla beszélni, akkor elmesélem Elliotnak is.
          - Voltam olyan helyen, ahol te nem? Pedig Izrael nincs olyan messze Európától. Tudod mit, elviszlek majd oda.
          Teljesen átjár a lelkesedésem, és bízom benne, hogy valamennyire majd átjárja őt is. Muszáj, mert most olyan szomorúnak tűnik. Ez is az oka annak, hogy nem ott beszélgetünk mindenki szeme láttára, hanem egy kis félreeső helyen. Ott legalább magunk vagyunk és szabadon beszélhetünk bármiről. Legfőképp ő arról, hogy mivel is töltötte a nyarát.
          - Hát, ez nem hangzott valami mókásan.
          Röviden foglalom össze, mert ha ennél többet nem tud vagy nem akar mondani úgy, hogy tudom Nat mellett nem unatkozik, akkor nem fogom számon kérni. Nem tartozik nekem semmivel sem. Főleg nem a magánéleti dolgairól. Majd elmondja magától, ha akarja.
          Eleinte kérdőn hallgatom a mesét, amibe belekezd. Igazán érdekesnek tűnik, de aztán megakad a tekintetem valakin, akiről fogalmam se volt, hogy valaha újra látni fogom. Annak legalább örülök, hogy egy ilyen nyilvános helyen történik meg ez az esemény, még ha jelenleg eléggé el is vagyunk zárva a külvilágtól. Elliot itt van, és ha összeszedem megint magam, akkor nem fogom hátráltatni, hanem talán segíteni is tudok neki.
          Figyelem, ahogy Elliot feláll mellőlem, és szembe fordul az apjával. Mintha teljesen más ember lenne, mint mikor még itt ült mellettem. Én is felállok és odalépek mellé, bár a pálcámat még nem veszem elő. Megragadja a figyelmem az, ami a kezében van; egy hasonló tartó, mint az enyém is. De miért lenne nála egy kép? És mit akar vele? Talán az orrom alá akarja dörgölni mennyire nem érek még fel egy-egy nevesebb festőhöz? Már nem tudom mit nézhetek ki belőle a múltkoriak után.
          - Esméhez jöttem, az csak külön öröm számomra, hogy téged is itt talállak, fiam.
           Nagyon furán hangzik ez a szájából, de valahogy már nem lep meg. Mindig van valami a tarsolyában, hogy megpróbálja a saját javára fordítani a helyzetet. Most is bár így hívta a mellettem állót, az arckifejezése nem árulkodik arról, hogy bármiféle örömet érezne valóban. Igazából úgy látom annyira megkeményítette magát, hogy nem vagyok biztos benne, bármilyen érzelem kimutatására képes. Korábban még próbálkozott vele, de egy ideje szerintem feladta.
          - Nem hiszem, hogy lenne önnél bármi, ami miatt fel kellett volna keresnie.
          A válaszom egyszerű, és fedi is a valóságot. Tudom, hogy nincs nála semmi, ami engem illetne bármilyen formában. Még a galéria miatt sem kerestem meg semmilyen módon, hogy kölcsönözzön nekem képeket. Szóval tényleg fogalmam sincs, hogy miért jött volna ide. És biztos vagyok benne, hogy nem csak véletlen az időzítése sem.
          - Ez a kép tökéletesen illene a galériádhoz. - Kicsit megmozgatja a tartót. – Tudom, hogy nem szeretted soha, ha könnyebb hordozhatóságúra zsugorítottam. Remélem, így megfelel.
          Azt hiszem, hivatalosan is ki lehet jelenteni, hogy valamit akar. De amit én akarok az néhány kérdés. Köztük az egyik legfontosabb, hogy mégis honnan a fenéből tud a galériáról. A másik, hogy miért hozott volna bármilyen képet vissza nekem? Kifizetett és nem kértem szívességet, nem az én tulajdonomat képezik. Azt viszont el kell ismerni, hogy tudja mi kell nekem ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésem.
          - Melyik kép az? Nem hiszem, hogy lenne magánál olyan, amitől olyan könnyen megválna bárki is, hogy helyet kapjon a galériámban.
          Mégsem a legfontosabb kérdést teszem fel, de ez talán annak is köszönhető, hogy nem igazán vagyok meglepve tőle. Meg is indulok felé. Tudni akarom melyik képet hozta vissza. Hogy mennyire nagyvonalú. Talán csak valamelyik tájképet, amit az első időkben festettem, és amiről volt kedves kifejteni a véleményét: Nem tetszik, de azért elviszem.

V A L Ó B A N?


ESMÉ
1999. szeptember

outfit.

Hirtelen, mintha korábban nem is a nyárról beszéltünk volna, keserűség gyűlt bennem. Éreztem, ahogy elrontja a szám ízét, ahogy hevesebb ritmusra készteti a szívemet. A szalag a csuklómon őrülten lüktetett. Ujjaim erősen szorítottak a pálcámra, miközben ezer és ezer kérdés vándorolt át az agyamon. Nem értettem mit akar itt, nem értettem, miért van nála egy mappa. Azt viszont biztosan tudtam: nem akarom még csak itt látni sem.
Esmé mellém lépett. Éreztem az illatát, amint végig csiklandozott az orromon. Már nem volt rám olyan hatással, mint régen, nem tudott úgy megnyugtatni. Nem volt olyan erős és édes, mint Naté. Mégis nyeltem egyet, remélve, hogy félresodorja azt a furcsa vágyat, ami ott dolgozott bennem egyre erőteljesebben, amivel ártani akartam Phillipnek.
– Esméhez jöttem, az csak külön öröm számomra, hogy téged is itt talállak, fiam.
Hogy mi van? Értetlenség ülhetett ki az arcomra, nem figyeltem rá. Nem érdekelt, mit lát rajtam Phillip, csakhogy megint valamiben sántikál. Újra végig pillantottam rajta, nem volt a keze ügyében a pálcája, de ez Phillip Rowle esetében semmit sem jelent. Már nem tart a fiának, talán Nat miatt, talán azért, mert nyíltan szembe fordultam fele. Ezért nem vártam tőle gyengédséget… sem pedig azt, hogy esetleg majd kíméletesen bálik velem. Talán nem is gond, hiszen én sem terveztem ilyesmit. Csak lépjen közelebb és lerobbantom a fejét a helyéről. A gondolatra a kegyetlen kis hang kacagni kezdett valahol mélyen bennem. A szalag rászorított a csuklómra, mintha ezzel is jelezni akarná: Tedd meg, O’Mara! De közben olyan képeket küldött lelki szemeim elé, amik egy pillanat erejére elterelték a figyelmemet. Magamat láttam egy hosszú folyosó végén apám ellopott köpenyében, amint a fejemre húzom a csuklyát. Megint ugyanaz a kép volt, az a kép, aminek a jelentését éppen csak sejthettem. Az a banya is Amerikában olyan homályosan fogalmazott, pedig azt mondták ő a legjobb. Még Ariane is ajánlotta.
– Nem hiszem, hogy lenne önnél bármi, ami miatt fel kellett volna keresnie.
Esmé hangja térített magamhoz. Már is elkapott az érzés, hogy csak egy hülye gyerek vagyok, aki ott ácsorog, a szülők meg elbeszélgetnek a feje fölött. Hát olyannak tartott volna az apám, akit egyszerűen átléphet? Átvettem tőle Esmét lényegében, nekem kéne intéznem az ügyeit… hacsak nem keresek időben egy protektort és egy asszisztenst. Egyelőre idáig nem jutottam el, csak Nat embereit kölcsönöztem, ha a szükség úgy hozta.
– Ez a kép tökéletesen illene a galériádhoz. Tudom, hogy nem szeretted soha, ha könnyebb hordozhatóságúra zsugorítottam. Remélem, így megfelel.
Szűkre húzott szemekkel mértem végig. Nem tetszett az egész viselkedése. Gyanús volt, olyan ami tökéletesen illett hozzá. Csakhogy nem fog az engedélyem nélkül semmiről sem beszélni Esmével, sőt távol fogja tartani magát tőle vagy tényleg átkot küldök rá. Nem léphet át rajtad, O’Mara, nem hagyhatod. Kihúztam a pálcát a zsebemből és a testem mellett tartottam.
– Melyik kép az? Nem hiszem, hogy lenne magánál olyan, amitől olyan könnyen megválna bárki is, hogy helyet kapjon a galériámban.
Esmé elé léptem, cseppet sem finoman jelezve, hogy én is ott vagyok. Mert láthatóan ez egyikünknek sem tűnt fel. Legalább a lánynak lehetett volna annyi esze, hogy Phillipet hozzám irányítja. Ilyen ügyekben nem ő dönt egyedül, ugyanis ha az apám egyszer felbukkan, annak mindig ára van és tuit nem az, hogy babazsúrt tartunk és képekről csevegünk.
– Elég! – emeltem fel a hangom. – Igen, jól látjátok én is itt vagyok. És igen, én vagyok Esmé a te mecénásod, így ha valaki tárgyal bármiről is ezzel az alakkal, az én vagyok vagy az én asszisztensem, de nem te. Mintha nem ismernéd, milyen!
Ezután néztem csak igazán az apám szemébe. Igen, olyan vagyok, mint te, öregember... Nem tudom miféle gúny volt ez, de önkéntelenül tört fel bennem.
– Natnál tudsz időpontot egyeztetni, ha valamit akarsz tőlem és Esmétől. Tudtommal ez nem történt meg, szóval húzz el.

~ set ~

          Nem tudom minek köszönhető, hogy még nem szabadult el a pokol, de az biztos, hogy nem nekem. A levegőben érezhető az a mértékű feszültség, amit legutóbb pont akkor éreztem, mikor bejelentettük az elválást. Tudom, nem volt szép az, ahogy azt intéztük, de se ő, se Lis nem hagyott más választást. Azt azóta se tudom eldönteni, hogy rontott a helyzeten vagy sem, mikor megjelent Elliot. És most itt állunk egy olyan helyzetben, és egy olyan szituációban, amiről mind tudjuk, hogy nem kellene megtörténnie.
          De nem is ez aggaszt a legjobban. A pillanatra viszont, hogy mi az, csak később jövök rá. Akkor mikor Elliot elém lép ezzel megakadályozva azt, hogy odamenjek Philliphez megnézni azt a képet. Lépek egyet hátrébb, nem akarok a kettejük közötti vita szinte kellős közepébe kerülni. Mind a hárman tudjuk, hogy a férfi nem miattam jött, hanem Elliottal kapcsolatban akar valamit. Csak azt nem értem, miért nem őt keresi fel? Minek akar még mindig közvetítőnek használni úgy, hogy tudja a közelembe se engedném normál esetben. És biztos, hogy tudja, különben nem hozott volna ide egy képet.
          - Pontosan tudom milyen – dörmögöm. – De ő is pontosan tudja, hogy én milyen vagyok, és mivel tudja felkelteni az érdeklődésem még annak ellenére is, hogy megfogadtam, nem állok vele szóba.
          Figyelem, ahogy egymásnak feszülnek. Tovább lépkedek tőlük, mintha lenne más választásom, mint végignézni ezt a néma és mégis szavakban bővelkedő vitát. Vagy legalábbis egymásnak feszülést.
          - Esmé egy diák – kezd bele Phillip. – Nem hiszem, hogy szükségem lenne bárkinek is az engedélyére ahhoz, hogy meglátogassam az iskola egyik diákját.
          Erről az indokról még én is tudom, felismerem, hogy több sebből vérzik. Való igaz, hogy ha diákként keresett volna fel, akkor nem kellene ezt a cirkuszt kiállni. Másként viszont, ő nem tud diákként közeledni felém. Ahhoz túl sok közös pontja van a múltunknak. És ha így nézzük, akkor az iskola vezetőségén vagy ahogy Elliot is mondja, a kiadón keresztül is megtehetné ezt a gesztust, amiért idejött. De nem, ő akar valamit, és még ha nem is tőlem, engem használt ismét ahhoz, hogy Elliotot elérje.
          - De ha már így alakult, akkor szeretnék gratulálni nektek – szólal meg. – Még a közelében sem vagytok annak a szintnek, ahol lennetek kéne egy ilyen jó párosként. Pontosan minek is tartod Nathaniel Forestet?
          Fogalmam sincs mire gondolhat, de tud valamit, amit mi nem. Vagy legalábbis olyat, amiről én nem tudok. És ketten követtük el? De hát július óta igazából nem is találkoztunk Elliottal.
          - Ne aggódjatok, nem fognak eljutni hozzátok az aurorok annak a bérgyilkosnak a megölése miatt.
          Tudtam. Tudtam, hogy valami ilyesmi lesz a háttérben. De miért pont ez? Olyan mélyen eltemettem, és most muszáj felszínre hozni a történteket? Egyáltalán honnan tud róla? Tudom, hogy a család tele van aurorokkal, de azt is tudom, hogy Tudjukki bukása óta azért igyekeznek valóban annak szentelni az életük, amire fel is esküdtek. Vagy legalábbis Willow ilyet mesélt nekem annak idején, mikor kérdeztem a Rowle-okról.
          A lábam földbe gyökerezik, de álom a tekintetét a férfinak. Nem fog megfélemlíteni, bár ezért jött ide. Hogy ennek az információnak a tudatában rávegyen valamire. Már most utálom ezt a találkozót, pedig annyira reménykedtem benne, hogy talán megváltozott és valami jó is kisülhet belőle.
          - Ezért jött ide? Megfélemlíteni? Mit akar tőlem? Mit akar Elliottól?
          Nem hiszem, hogy én lennék itt a fő célpont, talán kár is volt megkérdeznem. Az arcvonásai azonban még jobban megkeményednek. Lehetséges, hogy ezúttal kicsit túlzásba vittem a dolgot? Ennyire nyíltan nem kellett volna rákérdeznem? Most már mindegy, itt van, és legalább megtudjuk, miért van itt.
          - Menjünk innen egy nyugodtabb helyre. Ahogy hallom egyre több diáknak van vége az órájának, hamarosan megtelik ez a hely is.
          Való igaz, egyre nagyobb a nyüzsgés, és egyre közelebb is jönnek. De mitől olyan biztos benne, hogy vele is fogunk menni? Miért gondolja, hogy rá tud venni erre? Aztán elő is kerül az, ami miatt ezt gondolja. Egy kézzel írt jegyzet lap. Én írtam és benne hagytam a hátizsákban, amit a bérgyilkos mellé tettem. De tényleg elkövettem volna ezt a hibát? Nem emlékszem tisztán.

V A L Ó B A N?


ESMÉ
1999. szeptember

outfit.

Csak álltam vele szemben, attól félve, hogy tényleg tükörbe nézek. Volt benne valami szánalmas, valami olyan, amit nem akartam magamban felfedezni. Ahogy a mappát szorongatta a kezében, az egyetlen „indokot” ami szerinte elég erős volt, hogy idejöhessen… tényleg szántam őt. Nem értettem, mire kell neki Esmé. Én már nem bújok vele ágyba, ő pedig a lehető legkevesebbet profitálhatott belőle. Egy kezdő festő, olyan, akinek meg kell ismerni a nevét. Így a képei sem értek olyan nagy pénzt, hogy azzal mindketten jól járjanak. Valójában én sem biztos, hogy jól fogok járni. Csakhogy Esmé nekem nem egy báb, akit az érdekeimre használhattam volna, annál jóval több volt és én segíteni akartam neki, mégha évek is kellenek ahhoz, hogy befusson. A hatalom a kezemben volt hozzá s éppen Phillip adta meg ezt.
–  Nem hiszem, hogy szükségem lenne bárkinek is az engedélyére ahhoz, hogy meglátogassam az iskola egyik diákját.
Felhorkantottam.
Na persze, öreg, engem aztán nem versz át! Dühöngtem magamban egy sort. Nem bíztam annyira Phillipben, hogy ezt egy egyszerű látogatásnak tekintsem. Így továbbra is ott álltam, elrejtve előle Esmét, pálcát szorongatva. Ott tartottam a testem mellett, készen állva a védekezésre… igen, támadni nem akartam. Nem ártottam volna az ap-ámnak, mégha meg sem érdemelte igazán, hogy annak nevezzem őt. Ellenem tenni tökéletesen tudott, értem kevésbé. Nem voltak érzései, nem volt meg benne az a gyengédség, amire szükség lett volna egy apa-fiú kapcsolat megmentésére… és talán éppen az ő öröksége volt, hogy ezek az érzések egyre inkább hiányoztak belőlem is. Lassan kihalt minden lágyság belőlem, aminek a levét Nat itta meg. Annyiszor taszítottam el, mikor ő közeledni próbált, annyiszor ellenkeztem, mikor csak össze akart bújni. A sötétség egyre nőtt bennem. A szalag pedig vadul lüktetett újra és újra, jelezve, hogy ő is segít ebben egy kicsit.
–  De ha már így alakult, akkor szeretnék gratulálni nektek. Még a közelében sem vagytok annak a szintnek, ahol lennetek kéne egy ilyen jó párosként. Pontosan minek is tartod Nathaniel Forestet?
Már megint összevissza beszélt, se füle se farka nem volt a gondolatainak. Néha az az érzésem támadt, hogy szándékosan dobálja véletlenszerűen felém a szavakat, figyelve, hogy melyikkel okoz akkor fájdalmat, hogy kis híján neki essek. Hát ez is olyan volt, elérte, hogy vissza akarja támadni, hogy olyat mondjak, amibe talán belepirul. Csakhogy még mielőtt mondhattam volna bármit is, újra megszólalt. Újra témát váltva.
–  Ne aggódjatok, nem fognak eljutni hozzátok az aurorok annak a bérgyilkosnak a megölése miatt.
Megszorítottam a pálcámat. Untam, hogy a fejemet kapkodva kell értelmeznem az újabb és újabb információkat, ki akartam kényszeríteni, hogy az én szabályaim szerint játszunk, hogy én diktáljak ebben a helyzetben és döntse már el végre, mi a francról akar délutáni csevejt folytatni. Igen, O’Mara, nem is tudja, mennyire megerősödtél… pörkölj oda neki egy kicsit! Bíztatott a hang, a pálcám pedig már a levegőbe lendült volna, ha nem csapja meg a fülem a távolról érkező zsivaj. Nem is értettem, mit mond Esmé, csakhogy beszél. A dühöm lüktetése és a környezetre való figyelés egészen megzavart. Nem akartam, hogy társaságunk legyen, miközben én éppen az egyik Rowle-t akarom megátkozni.
–  Menjünk innen egy nyugodtabb helyre. Ahogy hallom egyre több diáknak van vége az órájának, hamarosan megtelik ez a hely is.
Gondolkodás nélkül megfogtam Esmé csuklóját és magam után húzva léptem Philliphez. Nem akartam átrágni magam semmilyen veszélyen. Csak fogtam a kezüket és hoppanáltam, hoppanáltam a saját lakásomba. Beleszédültem szokás szerint az utazásba. Így, amint megérkeztünk elengedtem őket, csupán lehunyt szemmel álltam. Hagytam, hogy a poros levegő megtaláljon és ismerős illatokat, szagokat csaljon az orromba. Ennyi kellett, hogy újra erőt gyűjtsek. Kinyitottam a szememet, hogy a letakart bútorokkal teli nappalin nézzek végig. Üres volt az egész. Semmim sem maradt itt. Még a matracot is elégettük, amire Reagan holttestét fektették. Nem volt már otthonnak nevezhető, csak az az illat maradt meg.
Befókuszáltam Phillipet is. A pálcát azonnal felé tartottam. A mellkasára céloztam vele.
– Csak azért nem ártottam neked eddig, mert az olyan lenne, mintha magamnak ártanék… de lehet, hogy már nem érdekel. – Jelentettem ki. – Most pedig mondd el mi a szart akarsz. Esmét és Natot is hagyd ki a kettőnk dolgából!
Megpróbáltam megint úgy állni, hogy a lány mögém kerüljön. Meg akartam védeni, történjen akármi.
– Mondanám, hogy foglalj helyet, de nem vagy szívesen látott vendég, szóval fogd rövidre!

~ set ~

          Nem értem. Még mindig nem értem mire jó ez az egész. Miért kell időről-időre felbukkanni és direkt hergelni Elliotot? Eleinte azt hittem, hogy meg tudnak lenni ők egymással. Azt hittem, hogy lehet egy normális apa-fia kapcsolatuk, de tévedtem. Sajnos későn vettem észre. Igazából nem is én vettem észre, hanem már odáig elfajult a dolog kettejük között, hogy minden módon próbál Elliot távol tartani az apjától. Soha nem lesz vége ennek a körforgásnak? És ami még rosszabb, és ami már nyár eleje óta nem hagy nyugodni, de valahogy nem mertem szólni róla; Elliot kezd sokkal jobban hasonlítani az apjára, mint ahogy azt valaha szerette volna. Remélem, nem felejtem el megemlíteni később.
          Mondjuk Phillippel tényleg nem lehet könnyű így, hogy nem tudod kitalálni, hogy mit akar. De persze a célozgatásokhoz és ezzel együtt az idegesítéshez nagyon is jól ért. Pontosabban ahhoz, hogy ezzel felbosszantsa a körülötte lévőket. Sóhajtok egyet, majd meg is rémülök kicsit mikor meghallom a diáktársaim zsivaját. Nem lesz ez jól, de legalább a másik két fél is belátja ezt. Hagyom is, hogy Elliot vigyen magával. Egyikünk sincs meglepve ezzel kapcsolatban. Azzal kapcsolatban viszont már igen, hogy mégis hova visz.
          Miért? Miért ide? Miután kirobogtam a lakás kandallóján azon a tavaszi napon csak néha jutott eszembe ez a lakás. A legerősebb vágyat akkor éreztem, mikor vissza is jöttem, de akkor sem a lakás miatt, hanem Elliot miatt. Az miatt a férfi miatt, akit cserben hagytam.
          - Érdekes választás, de megteszi – összegzi Phillip az elé táruló látványt.
          Mégis mire számított? Elmegyünk egy kietlen szigetre, hogy beszélni tudjunk? Mármint leginkább ők, mert úgy gondolom, innentől én már nem sok szerepet fogok kapni ebben a történetben.  Legalábbis addig biztos nem, amíg nem esnek egymásnak. Nem fogom hagyni, hogy bántsák egymást. Nem előttem. Hát nem volt elég a szenvedésből?
          - Biztos csak ezért? Nem azért, mert nem tudsz ártani a saját apádnak?
          Fürkészem Elliot arcát, kíváncsi vagyok rá, hogy erre most mit fog reagálni. Bár, elég sokszor kiemelte már, hogy nem tartja az apjának. Még csak nem is tudja annak szólítani.
          - És mégis, hogy hagyhatnám ki őket? Ha ők nincsenek, akkor nem tudlak elérni téged. Azt hitted, hogy ha elveszed tőlem Esmét, mint egy új feltörekvő festőt, akkor tényleg békén is hagyom?
           Ez már sokkal inkább engem rémít meg. És ha velem ezt teszi, akkor ki tudja mit tesz Nattal. Még nem mesélt róla, de ennek talán egy oka van. Nem szeret beszélni róla. Vagy nem akar belekeverni a dolgaikba, ahogy én se szoktam őt az enyémbe.
          - Mi az a lap, amit még az iskolánál lebegtetett?
          Muszáj megtudnom, hogy tényleg én voltam-e, akinek köszönhetően eljuthatnak az aurorok Elliothoz és hozzám. Nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha börtönbe kerülne. Mert ki tudja, hogy Phillip védené-e, hogy Elliot hagyná-e hogy az apja védje. A papír azonban nem kerül hozzánk, ami gyanús, de mit tudunk tenni? Nem csavarhatjuk ki a kezéből.
          - Pedig pár hónapja még nagyon is akartad, hogy idejöjjek. Eközben nem én változtam meg, hanem te. És ezt te is tudod.
          Elmosolyodik. És nem tudom melyik a rémisztőbb. Ez a mosoly vagy az, hogy pontosan tudja mi történik Elliottal. Azt, amit talán senki más nem tud csak sejt.
          - De ha már ennyire érdekel, akkor elmondom. Találtak Kerpentől nem messze egy hullát. Egy bérgyilkosét, akit történetesen utoljára veletek láttak, mikor Esmét majdnem elütötte az a mugli eszköz. A muglik a mi segítségünket kérték, az aurorok már nyomoznak is. Hozzászólásotok van?
          Ránézek Elliotra, erőt kell merítenem belőle, mert fogalmam sincs, hogy most mihez kéne kezdenem. Talán csak blöfföl, és pont arra vár, hogy most bevallunk mindent, és ezzel előnybe kerül. Megfogom a mellettem álló ingjének a szélét az oldalánál. Nem akarom akadályozni semmiben, ezért csak jelzésként teszem. Közelebb is hajolok hozzá, hogy a fülébe súgjak.
          - Szerinted blöfföl? – Remélem igen.

V A L Ó B A N?


ESMÉ
1999. szeptember

outfit.

Éreztem, ahogy a düh egyetlen hatalmas hullámként ragad magával és sodor el. Tudtam, hogy erre játszott, tudtam, hogy azért provokált, mert ki akarta belőlem hozni azt a szörnyeteget, amit tőle kaptam. Anyám kedves természetének halvány árnyéka sem volt meg bennem. Olyan voltam, mint egy Rowle. Gonosz, kegyetlen, számító… talán csak egy kicsivel okosabb – legalábbis én nagyon szerettem volna ebben bízni. Közelebb léptem hozzá, de nem emeltem fel a pálcámat, pedig arra vágytam. Fenyegetőbb akartam lenni, veszélyesebb, mintha magamnak akarnám bizonyítani, hogy képes vagyok ennek véget vetni. Képes vagyok megfosztani azt az átkozott családot az egyik vezetőjétől… és akkor talán magamat is legyőzném végre.
–  És mégis, hogy hagyhatnám ki őket? Ha ők nincsenek, akkor nem tudlak elérni téged. Azt hitted, hogy ha elveszed tőlem Esmét, mint egy új feltörekvő festőt, akkor tényleg békén is hagyom?
Nem engedheted neki… nem engedheted… – suttogta sietve a hang. Igaza volt, nem engedhettem, hogy az én kincseimet bántsa. Esmét ugyan már régen elengedtem, de készen álltam ennek ellenére is Phillippel szembe nézni érte. Natról nem is beszélve. Ha kell karon ragadom, a világvégére viszem, hogy ott elbújtassam az apám elől. Nem tudhat meg semmit rólam, semmit rólam és az életemről. Éreztem, ahogy ezekre az érzésekre a szalag még vadabbul kezdett lüktetni. Tovább pumpálva a sötétséget, az amúgy is dühtől vad ritmust járó szívembe. Tudtam, hogy egyszer ezt le kell játszanunk, hogy egyszer meg kell küzdenem Phillippel, pedig annyival szívesebben lettem volna a kisfia… az a kölyök, akinek csak egy apára volt szüksége. Csakhogy ő volt az én tükörképem, azé, aki bennem lakott és napról napra egyre inkább kimerészkedett a valóvilágra. Az a sötétségtől dühös alak, az akit már alig tudtam a szerelem álarca mögé rejteni még Nattal szemben is.
Csupán egy morgás hagyta el az ajkaimat. Nem tudtam a gondolataimat szavakba önteni. Nem is voltam benne biztos, hogy érdemes lenne akárcsak megpróbálni is. Nem tudtam Esmé miről beszélt. Nem emlékeztem rá, hogy bármit is lebegtetett volna az apám… talán túlságosan lekötött a bosszankodás. Az érzések túlságosan átvették felettem az uralmat, csak az járt a fejemben, hogy le kell rohannom, mint egy elcseszett várat a hadseregnek és addig ostromolni, míg a földdel nem teszem egyellővé. Csakhogy nem tettem végül semmit, hogy Phillip megint a markába röhöghessen, milyen gyenge vagyok. Pedig én képes vagyok embert ölni és ő sem több azoknál, akiket már legyőztem. Te sem vagy több, te sem vagy több, te mocsok! – meredtem rá. Talán csak a tekintetem csillogása árulta el, hogy mit érzek… na meg, ha lepillantott a kezemre, láthatta, hogyan szorongatom a pálcámat.
– Leszarom azt a hülye lapot, nyögd ki mit akarsz és húzz el! – Ismételtem meg a korábbi mondandómat.
Nem akartam a magam vagy Esmé közelébe látni. Ezért inkább ultimátumot adtam neki: gyorsan beszéljen és takarodjon. Ez volt a legésszerűbb, ha nem akartam senkiben sem kárt tenni. Csakhogy ott volt az a keserű kis érzés bennem, hogy nem lesz olyan könnyű megszabadulni tőle. Nem tekint a fiának, nem tekint annak, aminek tekintenie kéne.
– Pedig pár hónapja még nagyon is akartad, hogy idejöjjek. Eközben nem én változtam meg, hanem te. És ezt te is tudod.
Gusztustalan volt a mosoly, ami kiült az arcára. Tudtam, hogy rajtam is pontosan ugyanez szokott megjelenni, ha fölénybe éreztem magamat. Most éreztem először milyen undorító tudok lenni.
– De ha már ennyire érdekel, akkor elmondom. Találtak Kerpentől nem messze egy hullát. Egy bérgyilkosét, akit történetesen utoljára veletek láttak, mikor Esmét majdnem elütötte az a mugli eszköz. A muglik a mi segítségünket kérték, az aurorok már nyomoznak is. Hozzászólásotok van?
Éreztem, hogy Esmé közelebb hajol hozzám. Éreztem, ahogy ujjai a galléromra siklanak közben, úgy suttogta a fülembe a kérdést. Csakhogy nem reagáltam rá, elmosolyodtam, pontosan úgy, ahogyan az apám.
– Akárhogy is, Esmé… – kezdtem hangosan. Engem nem érdekelt, hogy Phillip hallja. – ha még egyszer ellenem lép fel, nem ússza meg annyival, hogy nem szólok hozzá, nem keresem a társaságát.
Elhúzódtam a lánytól és közelebb sétáltam az apámhoz. Olyan közel, hogyha történik is valami, akkor az kettőnk között fog eldőlni. Pajzs lettem, ami megvédheti Esmét, mert ha bennem kárt is tesz Phillip, ő még elhoppanálhat.
– Tudom, hogy nem ezért jöttél. Szóval mondd ki mit akarsz tőlem, apuci vagy húzz a francba! – Jelentettem ki olyan ridegséggel, amivel ő szokott beszélni. Felemeltem a pálcámat és egyenesen a mellkasába fúrtam a hegyét. – Ha tudod, mi történt azzal a bérgyilkossal, akkor azt is tudod, hogy nem nagyon érdekel már semmi. Gond nélkül meg teszem még egyszer.

~ set ~

          Egyre inkább úgy érzem, hogy egy olyan helyen vagyok, ahol nem kéne lennem. Mi lett volna akkor, ha az iskolánál nincs ott Elliot? Phillip talán elrabolt volna? Mert szemmel láthatóan a kép nagyon nem érdekli. Már rég elrakta egy olyan helyre, ahol nem zavarja. A másik viszont engem zavar jobban. Elliot felül ugyanolyan rossz érzést érzek áradni, mint Phillip felől. Mióta otthagytuk azon az éjszakán megtanultam figyelni ezekre a jelekre. Németországban, de még a kávézónál se éreztem ezt nála.
          Fura, hogy az előbb még ő volt felháborodva, mert kihagytuk a beszélgetésből, és most nem érzi azt, hogy én is ki lennék hagyva. Tudom, nekem válaszolt, de biztos nem véletlenül úgy ahogy. Annyira bosszant ez az egész, főképp az, hogy azt hiszi meg kell védenie. Ugyan már, hát nem látja, hogy Phillipet a legkevésbé sem érdeklem? Csak Elliot miatt fordít rá még mindig ekkora figyelmet, de amúgy semmi sincs a háttérben. Simán faképnél hagyna, ha azt mondanám, hogy többé nem találkozunk, elköltözök bármi más. Hát nem látja, hogy ez az egész csak az ő bosszantása miatt van?
          Elliot válasza után Phillip felnevet. Nem tudom mit talál olyan viccesnek, de valahol a lelkem mélyén tudni szeretném. Talán tényleg nem hitte azt, hogy képes lenne a saját fia megtámadni? Tényleg úgy gondolja, hogy ha megteszi, akkor ő jön majd ki a csatából nyertesen? Közben Elliot ellép tőlem, pont úgy áll, hogy kettőnk között legyen, és hallom a fenyegetést a hangjában. És ha én hallom, akkor az apja is hallja.
          - Mint mondtam, nem ölnéd meg a saját apád.
          Előveszi ő is a pálcáját, majd Elliotra szegezi. Provokálja, amit az is jelez, hogy szikrázni kezd a pálca vége. Phillip nem akar csak úgy elmenni innen. És ha itt esnek egymásnak, akkor a szomszédok is fel fognak figyelni ránk. Főleg, ha egyáltalán nem marad semmi sem ebből a lakásból.
          - Főleg azután, hogy annyira hasonlítasz most már rám. Szerinted mi lesz, ha meghalok? Ha megölsz? Azt hiszed hogy a képzelt kis világod visszatér és minden olyan kerékvágásban megy tovább, mint mikor Esmével együtt voltál?
          Annyira jó lenne tudni néha, hogy miről beszélnek. Ők mit tudnak, amit én nem? És ha azt, amire gondolok, akkor miért nem tűnt fel eddig nekem? Utálom, hogy még mindig csak kispályás és naiv kislányka vagyok, akinek még az sem tűnik fel, ami egyébként másnak kiszúrja a szemét. Mint a festmény is nekitámasztva a falnak.
          Kihátrálok Elliot mögül, és megindulok a festmény felé. Tudni akarom, hogy melyik képet hozta vissza. Ha biztonságban nem is érzem magam, abban biztos vagyok, hogy Elliot meg fog védeni. Egyébként miért törekedne ennyire erre? Annyira, hogy még a gyilkosságot is felvállalja?
          - Hogy miért jöttem valójában? – Hallom a további csevegés hangjait. – Mert látni akartam, hogyan állsz. Mert hamarosan eljön az idő, mikor átveheted a helyem. Ha akarod, meg is küzdhetsz érte Lisbeth-tel. Mind a ketten egyformán romlottak vagytok hozzá. És mint ilyen, el is döntheted, mit akarsz. Egy új családot alapítani vagy csak átvenni az irányítást egy ősi család felett. Kean nem elég erős, hogy az akkori állapotodban az utadban álljon. Meg egyébként is túlságosan naivak a tervei. Nem méltó a vezetéshez.
          Megtorpanok, pedig a kép már csak egy lépés távolságra van tőlem. Ez megint egy olyan információ volt, amiről nem akartam tudni. Soha! Keant habár nem ismerem annyira jól, de tudom, hogy Willow legjobb barátja. Ha egy ilyen árulás kiderülne, akkor az családon belüli botrányhoz vezethetne.
          - És hogy kapj egy jó leckét, miért nem vagy még azon a szinten, ahol eddigre tartanod kéne. Az, hogy még mindig ott van az a jó a szívedben, amit anyádtól örököltél, és ezért figyelmetlen leszel. Nem számolsz az emberi tényezővel.
          Ezzel lendül is a pálcája. Először Elliotot támadja egy látszólag Sóbálvány átoknak tűnő fénycsóva hagyja el a pálcáját, majd aztán felém fordítja. Az én pálcám viszont a táskámban van, időm sincs még csak nyúlni se érte. A ketrec, ami nagyon hasonlít egy madár kalitkára egy pillanat alatt körbeölel.
          - Hé! Engedjen ki innen!
          Előkapom a pálcám, és legalább a zárat megpróbálom feltörni. Arra még képes lehetek, ha másra nem is. Ja, de igen. A bajkeverésre még alkalmas vagyok. Arra, hogy megnehezítsem a körülöttem lévők és leginkább Elliot életét. A zár azonban nem nyílik ki.
          - Akkor térjünk vissza hozzád. Ha nem tudsz megsebezni, akkor elviszem magammal, és majd visszakapod, mikor már képes leszel rá. – Elmosolyodik, azon a kihívóan gusztustalan mosolyán. – A kalitkát fekete mágia hozta létre, csak azzal lehet megsemmisíteni.
          - Hé, ezt nem gondolhatja komolyan. Erre én nem vagyok alkalmas. És mégis, mi lesz majd az életemmel. Hogy maga milyen egy undorítóan mocskos alak.
          Csak bosszankodok, mert próbálok kijutni onnan, de lehetetlen. Nem ismerek fekete mágiát. Nem is tudnám használni. Káromkodni kezdek, és rugdosni a rácsokat. Nagyon mérges vagyok, amiért a saját hülyeségem miatt ilyen lehetetlen helyzetbe keveredtem és Elliotot is belesodortam. És még a képet sem sikerült elérnem.

V A L Ó B A N?


ESMÉ
1999. szeptember

outfit.

„Nem ölnéd meg a saját apád.” – ismételgettem magamban, miközben ő csak beszélt és beszél, hogy átvenném a helyét. Azt akarta, hogy a nővéremmel harcoljak ezért. Családot emlegetett, olyan családot, ami sosem volt az enyém és soha nem is igazán lesz. Szerettem volna az arcába üvölteni, hogy engem nem érdekel, mi lesz, ha meghal… de hazugság lett volna. Gyűlöltem, hogy fontos nekem, gyűlöltem, hogy ő az apám és szeretnem kell a bemutatkozása ellenére is. Már akkor tartanom kellett volna a három lépés távolságot, nem érte könyörögnöm, mikor az a csapda átszúrta a lábamat és csak egy lehelet választott el a végső sötétségtől. Talán hagynom kellett volna, hogy ott érjen véget az egész… hogy ne roncsoljam tovább a világot, amibe születtem… hogy ne okozzak még több bajt apámnak. Mert mi vagyok én a Rowle névhez képest? Egy semmirekellő tolvaj, aki csak tönkretesz mindent már a puszta létezésével is. Most pedig, hogy felvettem a kesztyűt, én vagyok a család rákfenéje. Csak azt nem értettem, Phillip mit akar. Szórakozott velem, mint egy kisgyerek a játékbabájával… de valójában sosem bökte ki igazán mit akar. Ez sem volt egyértelmű: engem akar a maga helyére vagy azt akarja, hogy mi döntsük el, egymásközt a nővéremmel? Nem akartam Lis-szel harcolni. Nem akartam kiállni vele, mert azzal meghazudtoltam volna mindazt, amit Natnak ígértem.
– Te nagyon el vagy tévedve, apuci – mondtam egyelőre teljes nyugalommal.
Leszartam, hogy szikrázik a pálcája, közelebb léptem hozzá. Hagytam, hogy a mellkasomba fúródjon a hegye, csak úgy mint az én fegyverem az övébe. Azt akartam, hogy érezze, miben akar kárt tenni… hogy felismerje, én nem ölném meg az apám, de ő sem ölné meg a fiát. Tudtam, hogy ez nem igaz. Phillip az az ember volt, aki gondolkodás nélkül átgázolt volna rajtam, ha azt kívánja meg a helyzet. Én is csak egy elem voltam, akit megpróbált a jó helyre mozgatni… de én nem olyan voltam, mint a lányai. Engem más erők is mozgattak.
–  És hogy kapj egy jó leckét, miért nem vagy még azon a szinten, ahol eddigre tartanod kéne. Az, hogy még mindig ott van az a jó a szívedben, amit anyádtól örököltél, és ezért figyelmetlen leszel. Nem számolsz az emberi tényezővel.
– Nekem már van saját családom. Végleg Nathoz kötöttem az életem… – Felemeltem a kezemet, hogy lássa a jellegtelenül csillogó aranygyűrűt. Nem volt több egy pillanatnál az egész, éreztem, hogy a testem elhagyja az erő. Egyszerű bábúként rogyok össze. Ujjaim közül kicsúszott a pálca, végig gurult a padlón, mielőtt megállt.
Csak a plafont tudtam bámulni, szólni és mozdulni nem. De azt hallottam, amit mondott. Nem nekem, nem nekem szóltak azok a szavak, hanem Esmének. Nekem csak egy dolog forgott a fejemben… vajon értette mit mondok? Vajon értette, miféle információ közöltem vele? Senki sem tudott róla addig a napig, senkinek sem mondtuk el, csak a mi titkunk volt. Ezért is volt olyan gusztustalan az egész. Undort keltett bennem, hogy mint egy koszos ruhát, úgy dobtam apám arcába a házasságomról szóló tényeket. Talán nem volt igazi házasság, nem számított hivatalosnak, mint az, amit Esmével kötöttünk volna, de volt papír, volt gyűrű és elhatározás. Ez pedig többet számított egy Minisztérium pecsétnél.
Nem tudom mi történt, csak fémes zajt hallottam, szitkozódást – meglepő módon Esmé hangján. Aggódni kezdtem. Hirtelen nem én számítottam, hanem az, hogy valamit tenni kell. Nem akartam ott feküdni a földön, mint valami szerencsétlen, aki nem tud a pálcája után kapni, aki nem tud talpra állni… üvölteni akartam, átkokat szórni Phillipre, amikkel megszabadulok végleg ezektől a kínoktól.

~ set ~

          Elkövetek egy nagyon nagy hibát. Nem szabad a vadász szemébe nézni, mert akkor meglátja azt, hogy minden tettem és mondatom ellenére mennyire rettegek valójában. És én elkövetem ezt a hibát. Hiába hallom, hogy ők ketten úgy pörgetik a szavakat, ahogy eddig nem nagyon hallottam még mástól, nem figyelek rájuk. Csak megyek a saját fejem után, és ezt jónak is találom így. Csak akkor figyelek fel egy kicsit, mikor hallom Elliot válaszát Phillip kijelentésére. Végleg Nathoz kötötte magát? Igen, láttam a gyűrűt már nyáron is, és sejtettem azokból az eseményekből, amiket korábban együtt éltünk meg, mégis hidegzuhanyként ér. Ez is lehet az oka annak, hogy hamarosan egy kalitka kerekedik körülöttem, amiből aztán nem tudok kiszabadulni semmilyen módon sem. A varázslat nem hat rá, legalábbis az én varázslatom nem.
          - Mint mondtam, még mindig közel sem tartasz ott, hogy elérd azt a szintet, ahol szerintem tartanod kéne.
          Nem tudom mire céloz ezzel, de valahol nem is akarom tudni. Nem tetszik már az sem, ahogy kimondja a szavakat, és ahogy felém fordul. Elliot pedig eldől, mint egy krumplis zsák. Hát tényleg nem tanulta meg, hogy az apja bárkin átgázol? Még rajta is?
          - Ha arra számítottál a bejelentéseddel, hogy elterelheted a figyelmem Esméről, akkor tévedtél. Ha azt hiszed, hogy eztán majd nyugtod lesz, mert feladom azt, hogy normális feleséged legyen, akkor szintén. Nathaniel Forest nem több egy félreállítható sakkbábunál a mi kettőnk játszmájában. Fiam, sokkal nagyobb dolgokra vagy hivatott, mint amit bárki meg tudna adni neked rajtam kívül. És pont ezért tekint rád Lisbeth riválisként.
          Nem akartam hallani ezeket a szavakat. Miért kerülök mindig olyan helyzetbe, amiből nem jöhetek ki nyertesen? Miért kell olyanokat hallgatnom, amikről tudom, hogy később csak bajba sodorhat? Megindul felém, és közben mosolyog. Már tudja mi lesz a sorsom, és abból ítélve, hogy ismeretlenként hogyan bánt velem, nem lennék meglepve, ha most sem lenne finomabb. Azok után főleg, hogy Elliot kijelentette, igazából már semmilyen módon nem kötődik hozzám. Mert valljuk be, a mecénásság nem egy túl szoros kapcsolat. A barátság… Nos, előbb utóbb úgyis elfelejt vagy talál más barátot.
          - Tudod, nagyon megleptél ott a házamban, Esmé. Nem gondoltam, hogy lesz majd annyi bátorságod, hogy elhagyj. Arra meg főleg nem gondoltam, hogy Elliotot is magaddal hívod, és ekkora felfordulást okoztok. Nagyon sokáig tartott, amíg rendbe hoztam a dolgokat.
          Hátrálni kezdek a ketrec másik felébe, míg el nem tűnik. Akkor aztán a falig hátrálok. A pálcámat folyamatosan a férfire szegezem, de nem én akarok lenni az, aki megtámadja először a másikat. Erre a támadásra azonban nem kell sokat várni. Csakhogy nem engem vesz célba, hanem Elliotot. Tudja. Tudja, hogy a történtek ellenére is, nekem még fontos. Sikerül odalépnek elé, és kivédenem egy pajzs bűbájjal a támadását. Szinte nevetséges ez a támadás, ami gyanús is.
          - Ne aggódj, őt nem bántom. Ezt már megmondtam. Nem méltó hozzám, hogy ilyen állapotban bántsam. Te viszont más vagy.
          Elmosolyodik, és nekem nagyon nem tetszik ez a mosoly. Mintha pont azt tettem volna, amit ő akart, hogy tegyek. És ezt az is bizonyítja, hogy megint úgy néz rám, ahogy nem akarom, hogy rám nézzen. Terve van és a terve velem van. Így hogy Elliot földre került már nem érdekes neki.
          - Miért nem hagy már végre békén? Láthatja, hogy semmit nem jelentek neki – könnyek szöknek a szemembe. Muszáj lesz jól játszanom, különben soha nem hitetjük el vele. – Még a mecénás dolog is csak egy olyan dolog, ami igazából csak egy olyan kapocs, amit azért hoztunk létre, hogy megmentsük a nem létező kapcsolatunkat.
          Beszéd közben lassan megyek odébb, hogy Elliotnak ne essen baja a mi csatározásunk közepette. Mire azonban a konyhához érek, addigra ő is ott terem előttem. Látom, ahogy a pálcáját elhagyja néhány átok, de csak az első kettőt sikerül kivédenem. A harmadik eltalál, ettől pedig megmerevedik a testem. Hallom a hangját. Azt mondja igazítsam mega a hajam, és én megteszem. De nem akarom, mégis megteszem. Ismerem már ezt az érzést, és soha nem tudtam védekezni ellene. Ez az Imperius átok.
          - Menj oda és fojtsd meg Elliotot!
          NEEEE!!!!! Felkiáltok, ordítok magamban és minden erőmmel igyekszem megakadályozni a testem a cselekvés elvégzésében, de egyszerűen nem tudok megállni. Odaérve hozzá, letérdelek mellé, majd ujjaim lassan a kérdéses nyak köré kulcsolódnak.
          - Látod? Nem is kell nekem elvégezni a piszkos munkát, még csak nem is nekem lenne bűntudatom a halálod miatt.
          Érzem, ahogy egyre szorosabban zárulnak össze az ujjaim, azt viszont érzem, hogy a könnyeim elerednek. Parancsolni nem tudok magamnak, semmilyen módon. És a legrosszabb, hogy még csak el se tudom fordítani a szemem, vagy lehunyni, hogy ne lássam, ami történik. Muszáj lesz végig néznem a könny fátyolon keresztül.
          - Elég! – Elernyednek az ujjaim, de nem mozdulok. Továbbra is Elliot szemébe nézek, de igazából nem látok semmit. Csak annyit érzek, hogy megkönnyebbültem. – Gyere ide!
          Felállok, és odamegyek hozzá. Mivel közben ő is elmozdult, ez lényegében csak annyit jelent, hogy átlépek Elliot felett, majd odaállok Phillip mellé. A férfi átöleli a derekam és ad egy csókot. És én még csak tenni sem tudok ellene. Tényleg ez lett volna a célja velem? Mindig is, de Elliot idejében felismerte és megmentett? De már bekerültem ebbe a körbe, már senki sem tud megvédeni, ha én nem védem meg magam.
          - Most elmegyünk. Van egy kis dolgom. – Kajánul mosolyodik el, kezét a mellemen pihenteti. – A sóbálvány átok hatása úgy egy óra múlva elmúlik. Ide gyere akkor és befejezzük ezt a kis beszélgetést.
          Egy cetlit dob Elliot felé, amin a pontos hely koordinátái vannak. Nem tudom pontosan megmondani, de abból ítélve, hogy ezt Phillip találta ki talán a birtokukon lehet. Mire azonban ezt kigondolom, már el is tűnünk a házból, ami egykori csodás és rossz emlékek gyűjtő helye is volt.

V A L Ó B A N?


ESMÉ
1999. szeptember

outfit.

A tekintetem a plafonra meredt. Csak néha-néha pillantottam meg apám körvonalát vagy árnyékát, ahogyan elhaladt mellettem vagy beszélt nekem. Minden porcikámmal koncentráltam, hogy megmozdítsam a karom, hogy elérjem a pálcám… hogy olyan varázslatot mondjak ki, ami őt teszi szánalmassá, amit nem tud kivédeni, mert nem készült fel rá. Fortyogott bennem a düh, ahogy Natot félreállíthatónak titulálta. Éreztem, ahogy mozdulatlan testemben vadul lüktetnek az érzések. Féltettem őt apám rosszindulatától, féltetem a Rowle bosszútól, ami ellenem munkálkodott. Nem tudtam volna elviselni annyi harc és szenvedés után, hogy még valaki megpróbálja kirángatni görcsösen kapaszkodó ujjaim közül Natot. Az enyém volt, megszereztem magamnak, legyőzve ezer meg ezer ember… legyőzve Reagant, legyőzve a rajongókat… és mégis minden gonosz erő ellenem dolgozott. Én meg persze küzdöttem, mint egy idióta, de már éreztem, hogy a nyakamon a kimerültség. Hiszen az utolsó küzdelmet egyszerűen nem nyerhettem meg. Egy újszülöttel még is hogyan vehetném fel a versenyt? Sehogy. De az életemnek erről a részéről apámnak nem kell tudnia. Neki azt kell látnia, hogy egy egészet alkotok Nattal és nem tud közénk állni.
– Menj oda és fojtsd meg Elliotot!
Hallottam apám hangját. Ha tudtam volna, biztosan nyelek egyet, mert bár a testem nem mozgott a keserűség újra helyet kapott a számba. Már megint az életemre készült törni, nem elég, hogy csecsemőként akart tőlem megszabadulni? Nem elég, hogy egy ostoba kard miatt akart végezni velem? Most talán szórakozásból… végül is neki köszönhetően jöttem a világra, nyilván feljogosítva érezte magát, hogy bármikor el is vehesse az életet, amit nekem adott. Undorodtam Phillip Rowle-tól és attól, hogy annyira hasonlítok rá. Újra és újra éreztem annak a sötét kéznek az érintését, ami valójában az én legbelső énem volt… és amiben annyi kegyetlenség lakozott, mint benne. Talán ezért sem tudtam legyőzni őt, talán ezért sem mertem megpróbálni, mert tudtam, hogy túlságosan hasonlítunk és egyikünk sem győzhetnek. Csak kárt tennénk egymásba. De ő kijátszott. Kijátszott és ledöntött a lábamról, ahogy máskor én tettem volna… csakhogy én még el tudtam nyomni a sötétséget és tudtam annyi szeretet pumpálni kegyetlen tagjaimba, hogy ne végezzek vele azonnal, amint meglátom. Mert az apám volt.
– Látod? Nem is kell nekem elvégezni a piszkos munkát, még csak nem is nekem lenne bűntudatom a halálod miatt.
Éreztem Esmé ujjait a nyakamon. Láttam, ahogy fölém hajol és nem tudtam védekezni. Magatehetetlenül hagytam, hogy nekem feszüljenek azok az egykor imádott kezek. Hörögtem, a szemeim könnyesek lettek a levegőtlenségtől. Éreztem, hogy hiába erőlködik a tüdöm, nem érkezik újabb adag friss levegő. Esmé… küzdened kell ellene… – gondolatban próbáltam bíztatni, elvégre máshogy ne tudtam. A szívverésen rendetlen ritmust vet fel, hol gyors, hol lassú volt.
Natra gondoltam. Az egyetlen emberre, akinek a tekintete meg tudod nyugtatni. Ha csak az arcát láttam magam előtt, megnyugodtam… szükségem volt rá. Szükségem volt rá, hogy legyőzzem a családot, akikhez nem is tartozok igazán, mégis végezni akarnak velem. Phillip immáron harmadjára okozott olyan csalódást, amiből valószínűleg sosem gyógyítom meg a szívemet. Egész életemben őt kerestem, hiába akart megölni mikor még világra sem jöttem. Miatta menekült az anyám, mert tudta, hogy mit jelent egy fattyút szülni. Veszélyes volt az egész, mégsem tudott annyira eltitkolni, hogy Phillip ne szerezzen rólam többé tudomást. Rettegtem tőle, mikor anyámat zsarolta… mégis annyira szerettem volna megismerni. Ha csak egy pillanatra is, de látni az arcát. Aztán megint meg akart ölni, mikor összetalálkoztunk a kard megszerzése után. Nem lepett meg, hogy megint erre készül… nem lepett meg, hogy az életem neki csak egy játék, amit úgy veszélyeztet, ahogyan éppen a szeszélyeinek jól esik.
– Elég!
Fájdalmat éreztem a nyakamban. A torkomra, mintha valami furcsa betegség telepedett volna rá. Nagy levegőt vettem volna, de csak kevés jött. Az térített kicsit magamból a furcsa szédelgésből, hogy Esmé átlépett felettem. Többet nem láttam belőlük csak valami cuppanáshoz hasonló hangot hallottam és valamit felém dobtak. Talán egy zsebkendőt, talán egydarab papírt.
– Most elmegyünk. Van egy kis dolgom. A sóbálvány átok hatása úgy egy óra múlva elmúlik. Ide gyere akkor és befejezzük ezt a kis beszélgetést.
Csak a hoppanálást fogtam fel. Még mindig nem jutottam elég levegőhöz és a furcsa szédelgés is eluralkodott rajtam. Kellett talán az a sokat emlegetett – és igencsak végtelennek ható – egy óra, hogy a légzésem valamennyire helyre álljon. Ahogy az izmaim ellazultak és visszatért belém szép lassan az erő, kezem a nyakamra siklott. Éreztem a torkomra nehezedő fájdalmat. Másik kezem ügyetlenül kutatta a papír fecnit. Egyre csak kicsúszott a kezemből. Végül feltornáztam magam és a letakart kanapénak döntve a hátamat végre megláttam ott, a testem mellett a papírt. Ismeretlen cím szerepelt rajta, talán apám egyik birtoka volt az.
Megpróbáltam azonnal felállni, erre kiszökött az a kevés levegő is tüdömből és hangosan, hörögve köhögni kezdtem. Ujjaim megint a fájdalommal küzdő torkomra simultak. Nem érdekel, nem érdekel… hoppanálnod kell! Parancsolnom kellett magamnak, hogy egyáltalán talpon maradjak. Kellett öt perc, hogy összeszedjem magam. Óvatosan nyúltam le a pálcámért és nem is dugtam a zsebembe.
Megkapaszkodtam megint, ezúttal a fotelben. Lehunytam a szemem és erősen koncentráltam a hoppanálásra. – Menni fog, O’Mara… – Hagytam, hogy az a kegyetlen kis hang csusszanjon ki az ajkaim közül. Éreztem, mennyire fájt a torkom és milyen rekedt az a hang is. Ott lüktetett bennem, hogy elrabolta Esmét… tudtam, hogy meg kell mentenem és ez adta az egyetlen erőt, ami segített, hogy talpon maradjak.
Minden erőmet bevetve hoppanáltam, remélhetőleg a megfelelő címre. A szemem persze továbbra is csukva volt, így csak akkor nyitottam ki, mikor már biztos talajt éreztem a talpaim alatt.
– Apuci… – Ez szinte önkéntelenül, gúnyosan bukott ki belőlem.

~ set ~

          Én küzdök, Elliot. Tényleg, de egyszerűen nem megy. Nem vagyok képes legyőzni az apád akaratát, ami sokkal erősebb az enyémnél. Még úgy sem, hogy ezzel megszegem a saját magamnak tett ígéretem, miszerint soha többé nem foglak bántani. És most mégis az én ujjaim kulcsolódnak a nyakad köré, és látom, mennyire szenvedsz ettől, de a síráson kívül nem vagyok képes másra.
          Megnyugszom, mikor Phillip megállít, és majd át is lépek feletted. De miért? Mit akar még tőlem? Mit akar még tőled? Nem bizonyította eléggé bármikor megtehet mind a kettőnkkel bármit? Érzem, ahogy a keze a mellemen pihen, és hallom a szavait is, de egyszerűen tehetetlen vagyok. Még csak az arcizmaim se tudom megváltoztatni, hogy esetleg azzal kifejezzem az undort, amit érzek iránta. És most már magam felé is. Undorodom attól, hogy hozzám ért.
          - Gyere, megyünk! – hallom megint a hangját, aztán következik az émelygés, ahogy hoppanálunk.
          Elesek a földön, ahogy megállunk egy ismeretlen helyen. Egy erdő kellős közepén vagyunk. Ott, ahol biztos lehet benne, hogy soha senki sem fog megtalálni majd. A hullánkat semmi esetre sem. megparancsolja, hogy álljak fel, és a testem mit sem törődve a térdembe nyilalló fájdalommal, feláll. Közelebb lép, majd megtépi a ruhámat, összekócolja a hajam, és kicsit össze is sároz. Utálom, hogy hozzám ért, és nem is tudok védekezni ellene. Továbbra is folynak a könnyeim, mire megfogja az állam és mélyen a szemembe néz.
          - Ne aggódj, majd elmúlik. Ha jó fiú lesz, akkor ma elengedlek. Ha nem, akkor eljátszadozom még veled egy kicsit.
          Belemarkol a fenekembe, majd megparancsolja, hogy feküdjek le. És én megteszem. Sírok, mert a könnyeim az ő parancsa sem tudja elállítani, de nem az következik, amire számítok. Nem mászik rám, csak lehajol hozzám és megcsókol, majd megkötöz. Jó szorosan, hogy mozdulni se tudjak. A sokktól mondjuk nem is tenném, és valószínűleg ez az oka annak is, hogy nem veszem észre mikor szünteti meg az Imperiust. Csak arra vagyok képes koncentrálni, hogy mennyire bemocskolt most. Hogy ezt soha nem fogom tudni lemosni magamról. Hogy Elliot bocsánatát ezúttal biztos nem fogom elnyerni.
          - Ha nyugton maradsz és azt teszed, amit mondok, akkor talán a fiam teljesítménye ellenére is életben hagylak. Túl értékes vagy nekem ahhoz, hogy hagyjalak kárba veszni.
          - Rohadjon meg – csúszik ki a számon, és ekkor jön el a pillanat mikor rádöbbenek, a hangom visszakaptam, ha a szabadságom nem is. – Elliot le fogja győzni. Túl sokat ártott neki ahhoz, hogy ezt már elsöpörje a szőnyeg alá. Ezt a békát már nem fogja lenyelni.
          - A fiam bár sokat fejlődött, de még mindig nem ér fel az ereje hozzám. Az első alkalommal legyőzöm, amikor komolyabban megtámad. Amikor komolyan gondolja majd, hogy megtámad.
          Nem messze tőlünk hallani lehet a hoppanálás hangját. Tehát elmúlt a sóbálvány hatása és ideért. Hihetetlen, hogy mindazok után még képes erre. Sokkal erősebb, mint hittem. Mi mozgatja?
          - Azt hittem nem jössz el. Ne aggódj, abban az esetben is kárpótoltam volna magam.
          Leguggol mellém, és megsimogatja a combom. Igyekszem lerázni magamról a kezét, de mozdulni se tudok, ezért szavakkal fenyegetem csak.
          - Mocskos perverz. Rohadjon meg, ott ahol van. Vegye le rólam azt a perverz kezét, különben… - Csattan a pofon, ami annyira meglepett, hogy hirtelen a szavam is eláll.
          - Így már jobb. Az engedelmes bárány jobb, mint az, akit be kell még törni.
          Ismét az államnál fogva ragad meg, de a csók ezúttal elmarad. Csak figyelmeztetni akar, és még valamit. A takarásban érzem, ahogy végigszalad rajtam egy újabb varázslat. Viszont nem tudom mi ez. A tudatomnál vagyok, a kötelek se hullottak le rólam, bármi is az, én nem tudom. És ekkor ér a meglepetés. Mégis megcsókol, újra. A könnyeim elerednek, újra. Próbálnám mondani Elliotnak, hogy menjen innen, amíg tud, nekem már úgyis mindegy, de csak a szám mozog, hang nem jön ki a torkomból.
          - Végre, így legalább nem fog zavarni a rikácsoló hangja.
          Elliot felé fordul, a pálcáját megmarkolja. Kérlelőn nézek mecénásomra, nem akarom, hogy itt legyen. Ezúttal már nincs mit megmentenie, de biztos vagyok benne, hogy ha kérném, meg tudnám kérni, akkor sem engedne el.
          - Akkor térjünk is rá arra, amiért idejöttél, és amiért én odamentem. Nem gondoltam, hogy lesz egy ilyen kis kitérő, de így is jó. Fogd meg a pálcád és mutasd meg mit tudsz. Szeretnék újra visszatérni az én játékszeremhez. Igazán élvezetes volt vele ez az egy óra.
          Pokoli dolog volt ez Philliptől, hiszen valójában a csókon kívül és néhány tapizáson kívül nem is ért hozzám, és most mégis képes elhitetni Elliottal, hogy de volt ennél több. Ha más nem is, legalább erőszak. Mert Elliot biztos lehet benne, hogy magamtól nem mentem volna bele, inkább a halált választom.