Árvaházfelújítás

BURY ST EDMUNDS

Szülők Nélküli Szeretet
Szent Edmund Árvaháza

1999. július

ÁRVAHÁZFELÚJÍTÁS

Általában véve az emberek tisztában vannak vele, hogy nagyra tartom magam.  Még a Roxfortba jártam, amikor kiadták az első könyveim, amik végül világszerte ismertek és kelendők lettek, mind mugli, mind máguskörökben. Mire végeztem a sulival már több voltam, mint milliomos. Híres voltam és gazdag, amit igen Marielnek köszönhettem, de azt hiszem bőségesen megháláltam neki. Legalábbis sosem panaszkodott… Mindketten úsztunk a pénzben és az elismerésekben. És mivel a vagyonom vagy akkor még közösnek éreztük az egészet, így vagyonunk, csak nőtt és nőtt sose éreztük szükségét megtartani az egészet és gazdálkodni. Először Ballardéknak vettünk akkora házat, amiben egy húsz tagú család is simán elfért volna és biztosított minden kényelmet és luxust, amire idősödő korukban szükségük lehet. Aztán kiadót alapítottunk, amit persze a mai napig bővítgetek és pofozgatok... Majd mikor pár év alatt bőségesen visszahozta mindazt a pénzt, amit belefektettünk, elkezdhettünk komolyabban foglalkozni a jótékonykodással. Én előtte is árvaházakban segédkeztem, hol falat festettem, hol új ágyakat vagy játékokat vásároltam. Mariel személyesen inkább befogadó családoknál és nevelőszülőknél segédkezett. Igen… nagyon is látszódott honnan indultunk, hova tértünk mindig vissza… Később azonban szervezeteket hoztunk létre. Nyíltan adakoztunk és jótékonykodtunk. A híresség és gazdagság, a tucatnyi menedzser így követelte meg. De…

De maradt egy dolog, amit sose hoztunk nyilvánosságra. Létrejött egy alapítvány, aminek, nyilván most mér csak én vagyok az elnöke. De amiről nem tud a világ. Árvaházakat, gyermekkórházakat, nevelőotthonokat újítunk fel. Lényegében csak és kizárólag az én pénzemből. Van, hogy árvaházak keresnek fel bennünket a segítségünket kérve, van, hogy a pár fizetett ember valamelyike járja az országot… Nem mintha kifejezetten keresni kellene a modernizálásra szoruló helyeket. Mindig van valami, amire szükség van… Ha nem eszközre, akkor egy szép festésre.

Most épp Bury St Edmunds árvaházában vagyunk. Ebben az épületben még nem jártam. Sem én sem a szervezetem és ez nagyon meg is látszik. Kívül a vakolat már bomlik. Az ágyak nagy része el van törve. A gyerekjátékok régiek, az eszközeik elavultak. Főképp helyi önkénteseket kerestünk a munkára. Jelentkeztek is férfiak és nyaraló tinédzserek, akiket gyanítom az anyjuk küldött el, hogy ne otthon egye őket a fene. Viszont valahogy mágus Montenegro húga is idekeveredett. Tudtam én, hogy akarna velem dolgozni, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy erre a lehetőségre gondolt. Mindenesetre elhoztam magammal és valamiféle személyes segítőmnek választottam meg. Úgy sejtem nem sokat önkénteskedett még az életben, így nem tudom milyen lesz vele dolgozni, de én felvettem a kesztyűt…

Szó szerint is. Felhúzom a szövet kesztyűm, végignézek a koszolásra alkalmas, még tiszta ruhámon, majd a lányok szobáján, ahol vagy húsz ágy van szépen felsorakoztatva. – Nos. Balire. – Kezdem. – Előbb szépen kipakolunk mindent. Mármint megpróbálhatjuk kidobálni a bútorokat az ablakokon, mivel úgyis összetörjük aztán őket. Újakat kell helyettük venni, ezek nagyjából már használhatatlanok. A pakolás után festünk. És amíg a festék szárad elmegyünk megnézzük a bútorraktárt, hogy mik kellhetnek ide. A festés designjában segíthetsz megtervezni. És ha minden jól megy a bútorok között is tudunk kicsit válogatni, bár az ágyaknak egyformáknak kell lennie. De a színüket változtathatjuk. – Magyarázom, aztán lépek párat előre. – Na… Vessük bele magunkat. – Azzal a kezembe veszek egy nagy kalapácsot és nekiesek vele az első ágynak, hogy kicsit szétverve aztán könnyebb legyen kivinni a szobából. – Csináljunk egy halom tűzifát drágaságom.

zene: JT - Mirrors

N A T H A N I E L

'...fejem fölött a vén tetőben
szú gondolkodik, majd rágni kezd,
s finom fehér fapor pereg ..'

~~ ❈ ~~

Voltaképp nem ért totálisan váratlanul hogy Nat Forest levelet küld nekem. Az már inkább totálisan váratlanul ért, ami ebben a levélben szerepelt. Mégis... valahol olyan volt mintha erre voltam volna.... Egy olyan lehetőségre, amivel csakis élni lehet.
Gondolkodás nélkül vágtam bele még úgy is, hogy evidensen  tudtam mindennek a kockázatát. Nem Nattal volt a gond vagy az alapítvánnyal esetleg az árvaház felújításával ami miatt elhagytam Skye békés szigetét. A gond azzal volt hogy Eric szíve szerint el se engedett volna. Ha rajta múlik otthon ücsöröghetnék... ez azonban olyan volt ami kizökkentett a nyár színkavalkádos hétköznapjaiból amikor amúgy Eric is dolgozott.
Még most is a fülemben cseng a válasza, hogy elutal többezer galleont Forestnek csak hagyjam már a fenébe ezt a badarságot, de én persze hajthatatlan maradtam. Hát valahogy így kerültem ide, így állok itt, egy immár koszos farmerba és félig szakadt pólóba, mert igen... máris összemocskoltam magam. Hajam ugyan ki van engedve de már közel sem olyan szép fényes sőt, egyenesen gubancos. Én balga elfelejtettem hajgumit hozni de most a viharvert külsőm érdekel a legkevésbé.
Ezüstkék íriszeim Natra függesztem és némán izzó és sajgó végtagokkal várom, hogy utasítást adjon. Tudom mekkora megtiszteltetés ez, hogy engem külön megkért kísérjem el és maga mellé fogadott. Nem akarom hogy kivételezzen velem csak amiatt, aki vagyok és mégis... valahol mélyen vágyom az elismerésére. Nem Elliot miatt nem is a hiúságom végett... valami sokkal mélyebb dolog az, ami hajt. Talán ez nem tetszett Ericnek, s talán épp emiatt a tűz miatt nem akart elengedni. Pedig... eszemben sincs megcsalni.
– Nos. Balire. - A nevemre felkapom a fejem. -  Előbb szépen kipakolunk mindent. Mármint megpróbálhatjuk kidobálni a bútorokat az ablakokon, mivel úgyis összetörjük aztán őket. Újakat kell helyettük venni, ezek nagyjából már használhatatlanok. A pakolás után festünk. És amíg a festék szárad elmegyünk megnézzük a bútorraktárt, hogy mik kellhetnek ide. A festés designjában segíthetsz megtervezni. És ha minden jól megy a bútorok között is tudunk kicsit válogatni, bár az ágyaknak egyformáknak kell lennie. De a színüket változtathatjuk.
Bólintok, jelezve, hogy értem mire gondolt. Az ágyak lecipelése amúgy is macerás puszta kézzel a szűk folyosókon és ajtókon. Az épület maga ősrégi, ha már itt tartunk, mégis sok benne a fantázia. Tetszik, hogy Nathaniel ennyire kézben tartja a dolgokat és fantáziát lát egy ilyen helyen is.
Halk nevetést ejtek meg a ’vessük bele magunkat’ megszólalására. Olyan ez mintha csak, arra buzdítana verjük szét a házat! Hát rajtam ugyan nem múlik. Míg ő egy kalapácsot ragad én megtörlöm sebtébe a verejtékező homlokom, hogy aztán megragadjam a másikat és szétvetve a lábaim kisterpeszbe lesújtsak vele az egyik ágyra.
- Nem tudtam hogy grillezni is akarsz ma...
Cukkolom, bár nem tudom veszi-e a lapot. Eddig elég távolságtartó volt, amit betudtam annak, hogy talán Elliotnak köszönhetem vagy esetleg még rosszabb opcióként a bátyámnak. Remélem azért nem lesz végig ilyen feszült a hangulat. Végtére is kalapáccsal a kezemben amit mugli módra használok, én (!) talán nem kellene kockáztatnia...

ÁRVAHÁZFELÚJÍTÁS

Engem ez feltölt. Nagyon is. Tarthatnának miatta bolondnak az emberek… De csak az a szűk kör ismeri ezt az oldalam, akikkel ténylegesen együtt dolgozom az árvaház projekten. Kevés az új ember. Csak az önkéntesek változnak. Ők meg sokszor a közelembe jönni sem mernek. De az állandó munkatársaim nagyjából még mindig ugyanazok, akiket Mariellel vettünk fel. Jó ez így. Összeszokott kis bagázs teszi helyre a dolgokat. És a gépezetünk sokszor úgy működik, hogy szinte kérdezniük sem kell, vagy nekem utasítást adnom. Tudják mire mennyi a keret, ők pedig intézkednek. Én pedig jövök és részt veszek a fizikai munkában. Ami tényleg nagyon-nagyon feltölt.
Gondolom az irodai munka, a sok tárgyalás, a komolyember ruhák után, ebben a munkában valahogy szabadnak érzem magam. Nincs felelősség. Ha elrontunk valamit, ugyan plusz költséggel, de helyrehozható. Nem tudok rajongókat, vagy egy komplett kiadót elbukni az üzleten. Nem is tudom Elliot látott-e már így. Ahogy kalapáccsal megküzdök muglimód egy bútordarabbal. Bizonyára kiröhögne, miközben látná, ahogy az izzadtság végigfolyik arcomon. Most még elég meleg is van ehhez a mutatványhoz. Mégis úgy aprítom egymás után az ágyakat, mintha gyorsasági versenyt űznék. Valójában csak élvezem. És meg kell csinálnia ezt is valakinek. Én pedig szívesen megteszem. Kötöttségek és kockázatok nélkül. Valószínűleg ezért is akartam megtartani ezt magamnak. Eltitkolni mindenki elől. Nem akarom, hogy az emberek azt higgyék ez is valami amivel dicsekszem. Hogy csak azért csinálom az egészet, hogy aztán vigyoroghassak a gyerekek mellett. Akkor erre is gonosz megjegyzéseket kapnék. Szinte látom is a szalagcímeket. „Az író elfedné erkölcsi fertőjét árvaházak felújításával”. „Vajon a homoszexualitás kéz a kézben jár a pedofíliával? Avagy Nathaniel Forest és az árvaházak.” Igen. Ismerem a világot, amiben élek. Pillanatok alatt szereznének pár álgyereket, akiket bántottam. Jobb a békesség. Látod világ? Az agyam egy pillanatra sem kapcsol ki….

Ahogy amúgy Blaire esetében sem kapcsol ki sosem. És ezt nagyon is rossz érezni. Néha elgondolkozom rajta, hogy vajon miért is vettem ennyire magam mellé az alapítványi munkákban. De aztán nagyon is gyorsan megválaszolom magamnak. Kíváncsiságból.

Megállok egy pillanatra, mikor már vagy a tízedik ágyat is ripityára törtem. Azóta nem szólalt meg egyikünk sem, hogy jóízűen felnevettem a grillezős viccén. Még reflektáltam is rá egy „Ja, a gyerekek kajáltatását is meg kell oldani valahogy…” Vagy valami hasonlóan elmés poént és folytattam az ágygyilkolást. Lehet szegény mondott mást is, vagy többet. De nem hallottam. Azt hiszem. Vagy lehet hallottam, de csak a gondolataim válaszoltak rá. Ilyen si volt már. Bár nem sűrűn. De elmélkedtem. És rajtuk. Ellioton és Blairen. Féltékeny voltam, nagyon is. Nem akartam a lény közelében tudni a párom. Egy pillanatig se. Nem mintha megakadályozhattam volna… Elliotot semmiben sem lehetett megakadályozni. Mindegy…

Tényleg csak megálltam. Először azt hittem egy pillanat lesz csupán. De aztán végigmértem a dolgozó lányt. Mindene megvan, ami később tökéletes nővé teheti. Már, ha egy icipicit a földre néz és nem száll el. Amit ilyen családban, ismerve a bátyját sajna nem túl nehéz. De gyönyörű és okos, amit ha kulturális körökben mozogna, bőségesen tudna kamatoztatni. És persze tisztában vagyok vele, hogy Elliot nem véletlenül tartotta meg azt a levelet… Gondolom tetszett neki… a mai napig tetszik neki… És nekem ezzel együtt kell élnem…
- Miért utasítottad el Elliotot? – Bukik ki belőlem  kérdés, miközben letörölöm az izzadtságot homlokomról. – Nem tudok túl sokat. Csak azt, hogy lefeküdtetek. De azt nagyon is sejtem, hogy te nem csak egy szám voltál valami képzeletbeli listán. Ismerem Elliotot. És… és azt hiszem az ilyesmit megérzik a jelenlegi párok. Ha valaki fontosabb volt a múltban, mint azt szeretné, hogy legyen…

zene: JT - Mirrors

N A T H A N I E L

'...fejem fölött a vén tetőben
szú gondolkodik, majd rágni kezd,
s finom fehér fapor pereg ..'

~~ ❈ ~~

A nevetés ott visszhangzik. Körülöttem, mellettem, bennem. Nat nevetése szép. Szívhez szóló és noha feszült vagyok azért örülök, hogy legalább ennyit elértem. Persze ez nem igazán siker, csak amolyan kezdet. Olyasmi, ami talán állandóvá válik, bár... remélem nem. Vagyis azt hiszem, hogy remélem hogy nem. Jobb lenne ha nem lenne távolságtartó, ha én nem lennék ennyire feszült mellette... de hát Nathaniel Foresttel vagyok összezárva! Azzal a Nathaniel Foresttel, igen!
S minekután Nat nekem példakép, hát evidensen aggályoskodom. Szeretném a legjobb formám nyújtani előtte, lehetőleg minden téren. Szóval ha aprítani kell, hát darabolok. Ostobaság hinni, hogy nekem ez megy, mert nem igazán és inkább csak lelkesen bénázok, de nem zavar, mert őt nem igazán zavarja.
Nem kerüli el a kósza pillantásom a mozgását. Ahogy a karját lendíti, ahogy az izmok megfeszülnek a karján, a vállánál, a hátán. Igazából tetszik, de tudom hogy ő más. Nemcsak azért mert Elliot mellett kötött ki, hanem mert mentalitásban is mesze van tőlem. Olyan férfi, aki céltudatos, következetes, határozott és kockázatvállaló. Én egyikhez sem állok igazán közel ezek közül. Ráadásul Nat híres. Nem a családja miatt, hanem mert olyan dolgokat tett és tesz, ami kiemeli a tömegből. Igazából a jó kinézeten kívül ez az, ami abszolút megfog benne.
Zavartam kapom el a pillantásom, mikor rájövök, jobban megbámulom mint kellene. A feltámadó haragom, ami saját magam ellen szól kiélem egy széken. Nem épp szerencsés, mert egy szálka épp ezt a percet választja, hogy a tenyerembe fészkelje magát.
Ösztönösen szisszenek fel és engedem el a széklábat. Ezüstkék íriszeim rögtön a tenyeremet vizslatják, hogy a fájdalom okát mihamarabb megszüntessem. 
- Miért utasítottad el Elliotot?
A kérdésre felkapom a fejem. Most tűnik csak fel, hogy engem bámul áthatóan. Nem tudom, hogy a halk nyögésemre lett figyelmes vagy már előtte is nézett, de bárhogy is... elvörösödöm. Ritka ha valaki zavarba tud hozni manapság. Annak idején épp Elliot hobbisportja volt ez, aztán Williamsoné, de mára egyik sincs rám hatással. Ebben pedig jelentős szerepe van Ericnek. Lestrange olyanokat enged meg magának, amik az egykori szende Blaire Montregot kispadra ültették.
- Nem tudok túl sokat. Csak azt, hogy lefeküdtetek. De azt nagyon is sejtem, hogy te nem csak egy szám voltál valami képzeletbeli listán. Ismerem Elliotot. És… és azt hiszem az ilyesmit megérzik a jelenlegi párok. Ha valaki fontosabb volt a múltban, mint azt szeretné, hogy legyen…
Hangosan nyelek egyet. Nem, nem épp ilyennek képzeltem el a Nattal együtt töltött napokat. Sejtettem hogy lesznek nehézségek, és tudtam hogy kockázatos belemenni, de mégis érdekelt a dolog, a segíthetés és ő maga... Hát tessék, B, megkaptad!
- Szám? Lista? Mr. Nat, maga mégis miről beszél?
Pislogok zavartan. Még mindig a fájós kezem fogom az éppel és bambán értetlenül meredek rá. Fel sem tűnik, hogy elrontottam a nevét.
- Én nem voltam fontos neki. Egyáltalán nem. Ez biztos.
Ha az lettem volna nem hagy mondjuk ott. Nem tűnik kámforrá, amint pirkad. De a nap első sugaraival Elliot O’Mara úgy döntött ideje a távozás mezejére lépni, mint egy vámpír, akit megkergetnek. Szóval nem igazán tudom, miért is hiszi a férfi, akit egy perccel ezelőttig csodáltam, hogy konkurencia vagyok neki, bármilyen téren.
- Ami pedig történt... - kezdem, de elakadok. Mit mondhatnék? Bánom? De ez hazugság. Sajnálom? Ez sem épp igaz. Akkoriban Nathaniel nem volt sehol Elliotnál, gondolom, mert akkor nem velem lett volna. Egy percig sem. - ... azon nem tudok változtatni.
Hangom halk, de jól érthető. Igazából Nat kérdése elgondolkodtat. Töprengésem Elliotra esik, és arra az éjszakára, amit Londonba töltöttünk. Majd Ericre, amikor húsvérkor hozzám vágta a fogamzásgátló bájitalos szeretetcsomagját. Az ótvar poénjára, amit viccesnek tartott és az arcára, amikor rádöbbent, a pletykák nem hamisak. Sosem felejtem el a fájdalmat a tekintetében. Elfog a rosszullét, a szörnyű bűntudat. Olyanért bántottam, amit nem érdemelt meg, de hát... sosem adta jelét semminek sem. És Nat sem volt sehol. Most pedig... mintha mindenki engem okolna. Pedig a múltat nem változtathatom meg. És az a baj, hogy ha meg is tehetném sem tudom, cselekednék-e másként.. csakis az ő kedvükért...

ÁRVAHÁZFELÚJÍTÁS

Nem. Tényleg nem tudom miért is vettem őt magam mellé. Sóhajtottam fel. Végignéztem az arcán és tudtam, megint csalódást okoztam. Jó annak, aki nem ismer meg. Annak a legjobb. Úgy nem vagyok képes megbántani őt, vagy olyan kérdéseket feltenni, amivel soha életében nem akart találkozni. Mert én felteszem. Gond és főképp meggondolás nélkül. Régen még tetszett is nekem, látni a meghökkent arcokat, ahogy faragatlannak titulálnak. Egy ideje már nem tetszik nekem, legalábbis azt hiszem. Bár most is jobb lenne a gazdagság és hírnév álarca mögé bújni és nem csak elhitetni, de tényleg el is hinni, hogy ha akarnám, a fél világ az enyém lehetne. De a legtöbb esetben én még Elliottal, vagy a gyerekekkel kapcsolatban is elbizonytalanodom. Talán igen… az írás a legnagyobb erősségem, az tudom, hogy megy. Bár az élet is ugyanilyen jól menne. Bárcsak ne lennének ellenségek, féltékennyé tevő volt szeretők.

Bárcsak ne lenne ez a lány se…
Szótlanul emelem fel a kalapácsomat és állok neki az utolsó ágy szétverésének is, hogy utána elkezdjem az ablakhoz hordani a darabokat és egész egyszerűen kihajítani a nagy keret közepén át. Az is mindegy betöröm-e az üveget. Ez a ház olyan rossz állapotban van, hogy egy komplett ajtó-ablak csere is a tervek között szerepel. Márpedig ami nálam a tervek közt szerepel, azt általában megvalósítom. Hahh… Ilyen az, amikor valamivel kapcsolatban felülkerekedik az önbizalommal teli Nat. Van pénzem és pénzen sok dolog megvásárolható. A pénz sok dolgot elfed és széppé tesz. Kívülről legalábbis. És épp ez a veszélyes benne. Vajon Blaire mennyire van tisztában ezzel? És ami a legfőbb… Vajon Elliot mennyire van tisztában a lány tulajdonságaival? A vágyaival? Szemeinek és szótlanságának rejtelmeivel?

Megint megállok. Úgy teszek, mintha megpihennék kicsit. Sőt inkább le is ülök egy pillanatra, elővéve egy üveg vizet az odakészített italos és ételes dobozból. Szegény lányt megint felelet és válasz nélkül hagytam jó pár percre, holott csak próbáltam összeszedni magam. Mit is mondhatnék erre? Magam hoztam fel a témát, de vajon minek? Most mondjam azt, hogy rosszul láttad? Hogy elpuskáztál egy lehetőséget? Hogy Elliot veled boldogabb lenne? Milyen gyönyörű fekete hajú, sötét szemű tündéreik születhettek volna… Nem. Vonom el tekintetem a lány csillogó, sötét fürtjeitől, amiken egy pillanatra ott felejtem azt. Igen, még az én szememben is gyönyörű. De ha nekik együtt kellett volna lenniük, akkor együtt is lesznek. És nem téved az én közelembe, majd marad ott velem. Jó így. Így a legjobb. Azt hiszem… Hajtom le a fejem kicsit, miközben újra felállok, hogy egy újabb vizet vegyek elő és Blaire felé nyújtom. – Tessék. Igazi forrásvíz nem akárhonnan, szóval jól fog esni. Felfrissít és erőt ad. Tényleg erőt ad, a legenda így szól róla. Még a mai napig kézzel töltik meg az üvegeket és limitált mennyiséget küldenek szét a világban. Köztük valamennyit hozzám is. Épp az ilyen munkákra tartogatom. Én hiszek az erejében. – Mosolyodom biztatóan el, majd egy ép széket szerzek, hogy legyen hol hellyel kínálnom a lányt. – Pihenünk pár percet. Aztán mehet minden ki az ablakon. – Magyarázom megint ugyanazzal a magabiztossággal, ahogy munkámról és a hozzá kapcsolódó dolgokról szoktam, aztán érzem, ahogy megint bizonytalanság ül lelkemre és testemre.
- Te gyönyörű vagy. – Kezdem halkan. – És gyanítom ennek tudatában is vagy. Nem kell túl sokat tenned érte, és ezt ne vedd sértésnek kérlek, hogy az emberek odafigyeljenek rád, vagy megjegyezzenek. Akár egy életre is… A fél világot kihasználhatod ezzel, ha akarod. Vagy a fél világot megmentheted. Mert amiért te tenni fogsz, azért más is. Ilyen a hatalom. Az én hatalmam a tehetség és a pénz. A tied a pénz és a szépség. És mint mondtam, ezt továbbra sem sértésnek szánom, hanem tanácsnak. Útravalónak… - Mélyen a szemeibe nézek. Tudom, talán most fog megutálni és elmenni. Épp elvesztem egy rajongómat. Bár kétlem, hogy szavaim igazságértékét nem látná ő is. Pontosan tudja, hogy szép és gazdag, semmi újat nem mondtam. – Elliot a határozott embereket szereti, akik tudják, mit akarnak és akik valamivel megfogják őt. Például azzal, hogy a közben van bennük valami törékeny, mint egy ékszerben… Nem vagyok vak… Pontosan látom mennyi erényed van… És nagyon is értem, miért tartotta meg a tőled kapott levelet. Azt hiszem voltál rá akkora hatással, mint Esmé. Csak a körülmények voltak nagyon mások… Azt hiszem.

zene: JT - Mirrors

N A T H A N I E L

'...fejem fölött a vén tetőben
szú gondolkodik, majd rágni kezd,
s finom fehér fapor pereg ..'

~~ ❈ ~~

Talán rosszul válaszoltam. Biztos az lehet az oka a hallgatásnak. Nem tudok kiigazodni ezen a férfin. Jóképű, gazdag... és mégis olyan... szomorú. Mintha a világ millió és egy gondja nyomná a vállát. Mintha csak arra kárhoztatott volna, hogy örökké hajtson s örökké szenvedjen. Igazából nem régóta ismerem valójában, de ez alatt a kevés idő alatt is biztossá vált számomra, hogy Nathaniel közel sem olyan, mint ahogy a szóbeszéd tartja. Jó, engem is sekélyesnek állítanak be egyesek, de ezt sokan megcáfolják azok közül, akik közel állnak hozzám. Talán ez az általánosítás igaz a férfira is és emiatt előítéletesek vele az emberek. A sok pénz még a varázsvilágban sem épp a legszerencsésebb tényező. Az ellenfeleket szül és irigyeket. És noha gondolom töredéke ez a dolognak, mégis csak közre játszik, hogy az ember nem találja a helyét a világban. Akárcsak én magam, ugyanígy vagyok ezzel.
Így kicsit világosabb Nat mániákus házépítése, adakozása és minden egyéb karitatív tevékenysége. Az azonban mégsem járja, hogy mindenhol ellenségeket lásson. Még pont bennem is. Az, hogy leül egy dolog. Nem zavarna ha pihen, végtére is rengeteget haladtunk ma is. De ahogy rám néz... sejtem mi járhat a fejében. Nem vagyok ostoba, tudom, hogy nem kedvel. Csak ha ez valóban így is van, miért vett ide? Magához? És én miért voltam olyan bolond, hogy azt higgyem, eloszlatom a sztereotípiáit?
– Tessék. Igazi forrásvíz nem akárhonnan, szóval jól fog esni. Felfrissít és erőt ad. Tényleg erőt ad, a legenda így szól róla. Még a mai napig kézzel töltik meg az üvegeket és limitált mennyiséget küldenek szét a világban. Köztük valamennyit hozzám is. Épp az ilyen munkákra tartogatom. Én hiszek az erejében.
Ledobom a koszos és immár poros földre a kezemben lévő kalapácsot. A fehér por meglebben az erőhatásra és körbetáncol engem. Leküzdöm az ellenállhatatlan tüsszentési ingert és lehuppanok az egyik alacsony ablak párkányára. Nem vallom be, de tetszik ez a ház és a kialakítása. Noha gyatra formában van mégis csak jók az adottságai. Mint mondjuk a nagy ablakok, amik elég alacsonyan vannak. Remek kis kiülőket lehetne kivitelezni ide, ahonnan a kertre nézhet az ember és egy jó könyvvel órákig szórakozhat el. A természetes fényben amúgy is jobb olvasni, mint gyertyánál vagy lámpánál...
- Pihenünk pár percet. Aztán mehet minden ki az ablakon.
Elveszem a felém nyújtott üveget eléggé sután. A szálkát még mindig nem sikerült kivakarnom a tenyeremből, így hát minden egyes érintésre fáj. Nem akarom, hogy mindez túlzottan nyilvánvaló legyen, így csak egy gyors grimasz fut át az arcomon, s igyekszem rendezni vonásaimat. Próbálok úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne... pedig nem.
Ruhám ujjával megtörlöm az izzadtságcseppektől fénylő homlokom miközben kortyolok a vízbe. Csönd van körülöttünk, amit egyikünk sem tör meg. Nem tudom nekem kellene-e mondanom bármit. Nem tudom jó néven venné-e a másik. Abban sem vagyok biztos, hogy akar-e velem egyáltalán beszélni.
Nathaniel udvarias. Már-már túl udvarias. De nem kedves. Nem igazán kedves, mert...
- Te gyönyörű vagy.
Bammmmm. A szívem a torkomban kezd dobogni. A szavak ott lebegnek, éket verve közénk. Itt vagyunk egymástól pár méternyire mégis olyan, mintha ez a férfi fényévekre lenne tőlem. Mintha egy másik galaxis lakója lenne. Eddig kifelé bámultam, igyekezve figyelmen kívül hagyni sajgó kezemet, amit már jó pár vízhólyag borít. Ellenben most... most mindent elfelejtek és csak őt bámulom. Érzem, hogy a szívem a torkomban kezd dobogni. Lehet bóknak szánta ezt, mégsem tűnt annak. Lehet örülnöm kellene, mégsem örülök. Úgy érzem, mintha megvádolt volna. Mintha olyanról tehetnék, ami egy adottság, nem pedig egy jellemvonás. Mintha valaki azért rúgna arcon mert szőke a hajad és nem barna...
– És gyanítom ennek tudatában is vagy. Nem kell túl sokat tenned érte, és ezt ne vedd sértésnek kérlek, hogy az emberek odafigyeljenek rád, vagy megjegyezzenek. Akár egy életre is… A fél világot kihasználhatod ezzel, ha akarod.
- De én... én nem... - kezdem, de elakadok, mert ő kíméletlenül folytatja.
- Vagy a fél világot megmentheted. Mert amiért te tenni fogsz, azért más is. Ilyen a hatalom. Az én hatalmam a tehetség és a pénz. A tied a pénz és a szépség. És mint mondtam, ezt továbbra sem sértésnek szánom, hanem tanácsnak. Útravalónak…
Bennem reked a levegő. Olyan ez az egész, mint egy rossz álom. Mintha apám kioktatását hallgatnám végig, de Nat arca párosul hozzá. Értem én hogy nem sértés... de ha nem az, hát akkor mi? Nem haragszom, nem is vagyok mérges. Inkább totálisan letaglóz mindaz, amit mond. Tudom, hogy olyan ember, aki bármit megtehet és nem ostoba. Ha az lenne nem jutott volna ilyen magasra. Nathaniel-nek megvan az esze, és jobbára a szeme is. Meglátja a dolgok valóját, és olyan, mintha most belém látna, pedig én ezt nem igazán akarom.
- Én...
Mit mondjak? Köszönöm? Örülök a tanácsának? Vagy csak azt, hogy ne oktasson ki? Igaza van abban, hogy sok mindent tehetnék ha akarok. És abban is, hogy talán valóban követnének az emberek. Csak azt nem tudom, akarom-e. Hisz én nem vagyok olyan mint ő. Vagy mint Mathias. De még Ericre sem hasonlítok. Nem vagyok temperamentumos, maximum a magam esetlen módján. Nem vagyok határozott, nem annyira, mint szeretnék. Nem vagyok különösebben vezető típus sem. Sosem irányítottam senkit, inkább csak jó szívvel segítettem, ha kellett...
A tekintete az enyémbe fúródik. Képtelen vagyok elszakítani róla a pillantásom és érzem, ahogy a levegő sistegő vibrálásba kezd lassan körülöttünk. Nem olyan ki bírja tovább verseny ez, hanem sokkalta inkább egy fontos pillanat, ami képes még mélyebb medret kialakítani magának. A kérdés az, melyikünk fullad bele elsőnek...?
– Elliot a határozott embereket szereti, akik tudják, mit akarnak és akik valamivel megfogják őt.
Az nem én vagyok... Suhan át a fejemen ösztönösen.
- Például azzal, hogy a közben van bennük valami törékeny, mint egy ékszerben… Nem vagyok vak… Pontosan látom mennyi erényed van… És nagyon is értem, miért tartotta meg a tőled kapott levelet. Azt hiszem voltál rá akkora hatással, mint Esmé. Csak a körülmények voltak nagyon mások… Azt hiszem.
Tekintetem elkerekedik, majd érzem, ahogy a pír felkúszik az arcomra. Mikor ilyen rózsaformát ölt az orcám valahogy sokkalta jobban zavarba érzem magam, mintha pucéran kellene rohangásznom, akár pont Forest előtt. Ritka, hogy valaki már elő tudja csalni belőlem, de a férfinak sikerül. Elképedve meredek rá, és mintha egy sértést vágott volna a fejemhez pillantok le a kezemre. Most érzem csak hogy lüktet, de nem foglalkoztat. A vörös színe is tompa semmiségnek tűnik.
Elliot megtartotta a levelem... megtartotta a levelem... megtartotta...
De minek? De miért?
A percek pörögnek, mert mint mindig, ilyenkor szupersebességre kapcsolnak. Érzem a kínzó feszültséget, ami nemcsak belülről, de kívülről is szétmar. Natból árad, mert vár. Rám vár és a válaszomra.
Nem tudom mit feleljek. Egyszerre örülök, félek, sírhatnékom van és rettegek. Ostobaság a múltba kapaszkodni, de jól esik a tudat, hogy Elliotnak fontos lehettem egykor. Egyben szomorú, hogy így tudom meg. És szörnyű, hogy ez a férfi halálosan féltékeny rám. Ő, akit úgy csodálok. Aki annyira jóképű, hogy kérdés nélkül tenném, amit csak parancsolna. És még rosszabb, hogy mit fog mindehhez szólni Lestrange? Mert nem csak Natnak van oka féltékenykedni.
Nattal és az elvesztésével pedig elbírok azt hiszem. Ő nem az életem szerves része és ha úgy van, hát elviselem az utálatát is. De Ericet akarom. Akarom, hogy az életem része maradjon. Már így is komplett bolondnak tart, hogy egy író csicskása vagyok....
- Ki az az Esmé?
Szép, B, nagyon szép.... Nem terveztem terelni, egyszerűen csak kibukott. Mert fogalmam sincs milyen Esmé volt fontos Elliotnak, ráadásul olyan fontos, mint én lehettem. És legalább Nat nem csak rám haragudhat. Sovány vigasz, de ez is valami legalább...

ÁRVAHÁZFELÚJÍTÁS

Ahh… Mindegy. Morgok lényegében kissé magamra, mert már tényleg úgy vagyok vele, hogy én mégis minek jártatom a számat. Úgyis csak egy vén ember lehetek a szemében, aki mégis minek mondja meg a tutit. Mert ja, lényegében elég jól megmondtam neki. Anno az én életemben is voltak olyanok, akik próbáltak a földön tartani. Sokkal közelebb álltak hozzám, mint én valaha is fogok Blaire-hez, mégsem hallgattam rájuk. Bár lehet igaziból nekem is az kellett volna, hogy valaki tényleg keményen beszéljen velem. És ne csak finomkodva kérleljen, hanem kerek-perec meg is mondja, hogy ez vagy te és ezt kezdhetsz a helyzeteddel. Bár jótékonykodni akkor is jótékonykodtam. De jó embernek akkoriban bőséggel nem lehetett nevezni. Még, ha szerencsére ebből a külvilág felé leginkább csak az ment ki, hogy a férfiakat szeretem. Bár… Visszagondolva lényegében ezen bukott személyiségem egy jó nagy része. Mármint főképp Reganon. Az ember élete első igaz szeretőjének nem való egy erőszakos és akaratos zsarnok. Mindenkit óvnék ettől. Lehet írok belőle egy könyvet…

Megint felállok, hogy ne kelljen ott ülnöm szemtől-szembe a lánnyal, mert az a legrosszabb. Látni a csalódott arcát, ahogy nem ezt várta volna tőlem és látni megannyi gondolatot átsuhanni bájos kis arcán. Jobb így neki. Nélkülem lett volna a legjobb. De még így is reménykedem benne, hogy valami eljut az eszéig. Mert elég okos hozzá, hogy eljusson. És remélem meg is ragad benne valami, mert igen, ő egy fél világot irányíthatna. És jól, mert elég eszes hozzá. De amíg nem olyan társaságban mozog, amíg nincs megtanítva neki, hogy a pénz nem csak saját kényelmünk kiszolgálására jó. Hanem ezer mást, jót is megtehetne vele, a nélkül, hogy lényegében tulajdon kényelmét feladná. Persze amúgy nem tudom igaziból milyen a család. Vagy Blaire. Csak hallomásból ismerem őket. És az jó jel, hogy itt van. Kár, hogy azzal, hogy ilyeneket mondok épp az ellenkezőjét fogom elérni és szépen eltántorítom attól, hogy valaha is jótékonykodjon például. Mindegy…

Inkább pakolászni kezdek. Pár bútor még használható lenne. Kis szekrénykék, pár szék. Ezeket még el tudjuk vinni olyan családoknak, akik nem tudnak maguknak bútort venni. A jótékonysági főnökömmel majd utána nézetek ilyesminek. Mármint gyanítom, hogy nagyon is tisztában van vele, hogy utána kell néznie majd ilyesminek. Félrepakolom őket egy sarokba, nehogy aztán majd a nagy dobálás hevében ezt is fogjuk és kivágjuk az ablakon. Pár egészen kedves és még használható darab, kár lenne értük. Nem úgy, mint az ágyakért, azok lényegében rohadtak. Még valószínűleg az első nagy mugli háború idején kerülhettek ide és gyanúsan már akkor is tűzifának szánták őket.

Aztán megint sóhajtok egyet és Blaire felé nézek.
- Ennyi? – Kérdezem egyszerűen, vállat vonva egy áldozattá váló ágykeret fölül, akit épp kidobni készülök az ablakon. – Mondtam egy halom dolgot és neked ez az egy név jött csak át belőle? – Még jó, hogy az alattvalóim a kiadóban nem így dolgoznak, különben bajosan adhatnánk ki akár egyetlen könyvet is… - Esmé a volt kedvese Elliotnak. Akivel előttem járt. Ennyi.

zene: JT - Mirrors

N A T H A N I E L

'...fejem fölött a vén tetőben
szú gondolkodik, majd rágni kezd,
s finom fehér fapor pereg ..'

~~ ❈ ~~

- Ennyi?
A szavait súlyos csönd követi, amit maximum ő tör meg azzal, hogy pakolászik. Én hosszú pillanatokig megszólalni sem bírok mert a reakciója olyan számomra, mint egy óriási nagy büdös pofon. Pont tőle. Pont itt. Pont most.
- Mondtam egy halom dolgot és neked ez az egy név jött csak át belőle?
A fejem zsongani kezd hirtelen. Nem tudom mitől egészen pontosan. Attól, hogy Nathaniel így reagál, attól, amilyen hangsúllyal beszél, attól hogy flegmán lekezel vagy attól hogy egész nap nem ettem semmit. Már értem, már látom, már tudom Mathias miért nem szimpatizál különösebben vele. Már sejtem miért mondta, hogy jó ember ez a Forest, de inkább távol tartja magát tőle.
Képtelen vagyok elfogadni, vagy még inkább lenyelni, hogy a kedvenc íróim egyike, az, aki hús-vér valójában itt áll előttem így viselkedik. Pedig én felnéztem rá. Pedig én csodáltam. És valójában még most is azt teszem, csodálom, csak hát... épp most készül megtörni mindezt azzal az arrogáns stílussal, amit mástól nem tűrnék el. De hát ő mégis csak Nat, Nat Forest, aki világhíres, aki egy igazi hős... az én szememben legalábbis biztosan.
Belegondolni is szörnyű, hogy Eric otthon féltékenykedik rá, holott ez a férfi pont rám féltékeny. A múltamra, a viselt dolgaimra... úgy, hogy igazából még arra sem vette a fáradtságot, hogy megismerjen. Csak egy külső képet lát, esetleg ad mások hallomásból és kósza benyomásokból keltett szavaira és ennyi. Ennyi vagyok én a szemében. S ugyan itt lenne az alkalom, a lehetőség, hogy minderre rácáfoljak, de... minek?
Minek tennék bármi ilyet?
A kérdés önkéntelen tolakodik be a fejembe és dacolva mindennel ott is marad. Befészkeli magát, mint egy gonosz kis kígyó... s nem távozik. A vonásaim változása árnyékként vetül a köztünk lévő hangulatra. Tudom, hogy nem szabadna felvennem ezt, hogy védekeznem kellene, de nem vagyok én holmi alkalmazott, akit bírálhat. Ő pedig nem egy Isten, hogy azt higgye, aki ítélkezhet. Konok némaságba burkolózva inkább kipillantok az ablakon. Elszakítom az ezüstkék íriszem tőle, az alakjáról, a borostás arcáról. Úgy teszek, mintha ott sem lenne. Vagy mintha én magam nem lennék itt.
Belül persze mardos a szomorúság. Nem akarom ezt, nem akarom így. Azt szeretném ha kedves lenne, ha örülne hogy segítek neki. Ha nem csak egy üveg vizet vágna a fejemhez abból is azt kihozva, hogy neki mekkora hatalma van és milyen hogy ilyen vizet csak ő szerez be. Talán kiszedné a szálkát is a kezemből, vagy legalább segítene. Talán rájönne, hogy a múltat megváltoztatni nem lehet és elfogadná ezt. Jobban érdekelné mit tervezek most, kit szeretek épp és mit is akarok valójában. De az a Nat úgy tűnik nem létezik. Ez a Nathaniel csak a fejemben van, ott szunnyad egy vágyálomként. És az, hogy ez a kivetülés szilkános darabokra tört könnyeket csal a szemembe.
Nem sírom el magam. Nem akarok előtte, még akkor sem ha háttal vagyok neki. Inkább felemelem a kezem és a fénybe megvizsgálom. A szálka kicsi fekete és elég mélyre fúródott a húsomba. Így talán nem kellene dolgoznom, mert ha tovább erőltetem csak még beljebb csúszik és akkor már sehogy nem tudom kiszedni. Akkor gennyes és véres lesz...
- Esmé a volt kedvese Elliotnak. Akivel előttem járt. Ennyi.
Szinte már el is felejtem, hogy nem egyedül vagyok. Nem rezzenek össze a szavaira, csak csendben tűnődök. Elliot sosem említett nekem semmilyen nőt. Semmilyen Esmét. Ellenben valóban érdekes egyén lehet ha a férfi pont velem említi egy lapon.
- Értem. - közlöm csendesen. - Én nem tudtam, hogy volt más is bármikor. Velem nem is járt egy percet sem, szóval nincs miért aggódnia.
Szándékosan magázom. Szándékosan nem is pillantok rá. Szándékosan teszek úgy, mint aki kibámul, pedig csak a lepattogzott festéket fixírozom az ablakkereten.
- Tudja, én nem akarok élni ezekkel a fegyverekkel. Engem közel sem érdekel annyira a hatalmi harc vagy a világ megváltása. Lehet megtehetném, igen... talán meg is kellene.... de sosem akartam. Nem akartam ebbe a családba születni, és nincs okom panaszra, jobb életem van mint másoknak bizonyos értelemben, de ugyanakkor rosszabb is. Elég szörnyű megkapni, hogy az apja éveken keresztül egy elrendezett házasságba akarja kényszeríteni magát és a megfelelő jelöltet keresi. Ha Eric Lestrange nincs... hát akkor már rég valami idióta nejeként ücsörögnék valamerre, valahol...
Sóhajtok egyet, mert kimondva is szörnyű. Eszembe jut Strange, és az, ahogy és amikor mindezt kifejtette. Inkább csak elejtette, és akkor ott nem foglalkoztam vele igazán mert jobban lekötött Ő. Ám azóta annyiszor benne ragadtam ebbe a negatív érzésbe, annyiszor rágtam magam miatta, hogy megszámolni se tudom.
- Talán valóban olyan vagyok, mint amilyenek leírt. Talán valóban megtartotta a levelet és talán valóban hatással voltam rá valamikor. De az a múlt, Mr. Nat. És a múlt elmúlt. A jelenben magával van. És elnézve magával is marad.
Felpillantok, pontosan a férfi arcába. Tekintetem izzik, részben a haragtól részben a gyanusítástól. Olyat teszek, amin magam is meglepődök. Ugyanúgy visszakérdezek, ugyanolyan követelőző és akaratos hangnemben.
- Mondja, magának ez miért nem elég? Miért nem tudja elfogadni? Miért hiszi, hogy bármi veszély is fenyegetné magukat? Elliot jó ember!... többnyire. Nem egy Eric, aki annyi nőt visz ágyba egy héten mint más egy év alatt. Ő magát választotta és kitart maga mellett. Miért kell árnyékokat keresni a homályban? Miért nem hisz neki? Miért nem... miért nem bízik benne?
És miért nem bízik bennem? Jó kérdés. Veszélynek lát. Ellenfélnek. Meglehet ellenségnek is. Akárhogy is van, kezdek rájönni, nem csak nekem vannak démonaim, hanem mindenki másnak is. És meglehet Nathaniel Forestnek pont én vagyok. Mennyire ironikus...!

ÁRVAHÁZFELÚJÍTÁS

Nagyon-nagyon más az élet, amibe születtünk és amiben felnőttük. Mármint jobban mondva, nem tudom hova születtem… Vélhetőleg, ha egy nagy palota lett volna, akkor van rá elég ember és pénz, hogy ne hagyjanak elveszni… De nem is számít ez már. Akármilyen is volt a családom, én akkor is árván nőttem fel. Még ha lényegében szegénynek soha nem is nevezném magam, még a gyerekkori, írói hírnév nélküli énemet sem. De az életben végül az számít, hogy hol kötsz ki. Én legalábbis a végső számot tevésnél majd azt akarom érezni, hogy mindent megtettem. Magamért éppúgy, mint az olyan emberekért, akiknek szűkölködniük kell. És legfőképp az olyan gyerekekért, akiket Ballardék is a szárnyaik alá vesznek, mind a mai napig; az árvákért… Tudom, hogy Elliotnak még mindig fáj Kis Nat érkezése. De valahol én meg nem tudom megérteni az ő nézőpontját sem… Elvárta volna, hogy megváljak a gyermekemtől, hogy árvává tegyem… Holott szívem szerint egy fél árvaházat befogadnék. És azt is teszem, lényegében. Legalábbis minden egyes árvaház felújításánál így érzem.

Szóval csak beszélek. De, hogyan is várhatom el azt, hogy ez a lényegében idegen lány megértsen? Kérdezem magamtól, miközben hallgatom szavait és újabb ágykeretet hajítok ki az ablakon. Remélem senki sem tervezett épp most ott ácsingózni… De mivel senki sem üvöltött fel, gyanúsan nem. Én pedig próbálom a munkával elterelni, hogy azért az ő szavai inkább elemébe vágtak, mint az enyéim neki. Bár valójában fogalmam sincs róla, hogy lényegében milyen tervem is volt ezzel. Mert igaziból semmilyen. Már a témával. Így nyilván nem akartam, hogy végül ő mondja meg az úgynevezett tutit. De nem baj. Ez van. Viszont kell pár perces néma csönd, hogy feldolgozzam az információkat. Nem mintha az újdonság erejével hatnának. Tudom, hogy túl féltékeny vagyok. Tudom azt is, hogy néha ezzel majdnem megfojtom Elliotot. Bár a kis lüke egészen olyan mintha éppen ezt élvezné… Amikor odacsapok, hogy nem tehet meg ezt vagy azt, vagy ép mikor követelem, hogy tegye meg. De szeret. És én nagyon szeretem őt. Ami jó, de néha belegondolok a félelmeibe és a fájdalmaiba és akkor úgy gondolom, nem mellettem kellene élnie, még ha nem is menne az elengedés most már. – Tévedsz most. – Jelentem ki csendesen, miközben letörlök némi izzadtságot a homlokomról. A fele bútorzat már az ablak alatt van, szóval egészen jól állunk ezzel a szobával. Még egyszer ennyit kell kihajigálni és utána jöhet a festés. – Igen. Mindig féltékeny vagyok amúgy. És lehet mindig az is leszek. De megbízom benne. Hisz vele voltál, tudod milyen, akart téged. Nem fog engem elhagyni, szeret, ebben biztos vagyok. Csak tudod… Tudod… Én olyan vagyok, amilyen. Mindig a férfiakat szerettem jobban. De Elliot nem. És… És ezt először mondom el bárkinek is… De néha úgy érzem tönkre tettem az életét. Jobb lenne neki egy gyönyörű nővel. Például veled. Akivel nem kell rejtőzködniük, akit megcsókolhat nyíltan az utcán, akivel közösen, örömmel alapíthatna családot. Vannak gyerekeink. De se ő, se én nem tudunk szülni éppenséggel. Közös gyerekünk így sosem lehet. Tudom, hogy ez bántja… Így a feléd való féltékenységem egyszerű és érthető. Veled, vagy egy hozzád hasonlóval, talán jobb élete lehetne. Még ha most már nem is engedném el őt…

Mondandóm után csendesen állok Blaire előtt. Csak nézek a szemeibe és érzem, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről. Túl őszinte voltam. Általában el tudok bújni idegenek előtt a beképzeltség álarca mögött, de most szépen mindent kiöntöttem a lelkemből, ami lényegében túl régóta nyomja. Nem mesélek ilyesmit másnak, még Elliotnak se. Nem szeretném, hogy bárki is lássa, valójában ennyire bizonytalan vagyok. De már mindegy. Most kicsit túlcsordult a pohár, úgy fest. És kiadtam magamból, ami nyomja a lelkem. Még ha a távlati céltól reményeim szerint nem is tántorított el. Blairet nem azért hoztam ide, hogy megmutassam neki, milyen gáz is tudok lenni. Bár az nem baj ha látja, hogy tudok ember is lenni… De az ő lényének tényleg bele kéne vágnia valami nagy, távlati dologba. Mert tökéletesen passzolna hozzá. És talán tanulna is belőle. Például azt, hogy ne álljon össze olyan fickókkal, akik csak dugni képesek. És javarészt más nőket. Mert az nem érdemli meg…

zene: JT - Mirrors

N A T H A N I E L

'...fejem fölött a vén tetőben
szú gondolkodik, majd rágni kezd,
s finom fehér fapor pereg ..'

~~ ❈ ~~

Lekászálódom az ablakból, mert Nathaniel újra nekiállt dolgozni. Lehet csak azért, hogy lekösse magát, lehet azért mert úgy érzi, így kevésbé feszélyezettebb. Engem pedig kifejezetten zavar, hogy ücsörgök, miközben ő dolgozik. Ez olyan, mintha henyélnék egész nap, pedig ez csöppet sem igaz. A homlokomról legyöngyöző verejték, a nedves és koszos pólóm, a poros hajam mind-mind bizonyíték. A kétkezi munkának is megvannak a maga gyönyörei. Még akkor is ha ezt nem gondolja az ember. Ellenben megvan az a tulajdonsága is, hogy bele tudunk menekülni. Mint most a velem egy légtérben lévő férfi. Gondolom könnyebb neki a vádaskodás után levezetni a feszültséget, vagy egyszerűen nem csak állni és várni a reakciómra. De persze ez is csak másodpercek töredéke... mert azért a kérdésem, a visszakérdezésem őt is kizökkenti.
Elnézem, ahogy megáll. A kezében még ott a szerszám, karján az erek löktetve dudorodnak is. Izmai erőt sugároznak és nem csodálom, hogy nők ezrei vannak oda érte világszerte. Nemcsak tehetséges és gazdag, de még jóképű is. És jó a kiállása, kétség sem fér hozzá.
Nevetséges, hogy ő, pont ő féltékeny. Ráadásul rám.
– Tévedsz most. Igen. Mindig féltékeny vagyok amúgy. És lehet mindig az is leszek. De megbízom benne. Hisz vele voltál, tudod milyen, akart téged. Nem fog engem elhagyni, szeret, ebben biztos vagyok. Csak tudod… Tudod… Én olyan vagyok, amilyen. Mindig a férfiakat szerettem jobban. De Elliot nem. És… És ezt először mondom el bárkinek is… De néha úgy érzem tönkre tettem az életét. Jobb lenne neki egy gyönyörű nővel. Például veled. Akivel nem kell rejtőzködniük, akit megcsókolhat nyíltan az utcán, akivel közösen, örömmel alapíthatna családot. Vannak gyerekeink. De se ő, se én nem tudunk szülni éppenséggel. Közös gyerekünk így sosem lehet. Tudom, hogy ez bántja… Így a feléd való féltékenységem egyszerű és érthető. Veled, vagy egy hozzád hasonlóval, talán jobb élete lehetne. Még ha most már nem is engedném el őt…
Megdöbbenten pislogok. Mintha csak álomba kerültem volna, egy borzasztóan nyomasztó álomba. A kínos érzés ott bizsereg. Felfut a hátamon át a karomra, majd onnan a fejem búbjáig végig. Nem maga a féltékenység zavar, bár az is. Hanem az hogy Nathaniel Forest arra féltékeny, hogy én nő vagyok.
- Én...  
Kezdem, de elakadok.
- Oh...
Folytatnám, de a szó belém forr. Beletelik jó fél percbe, mire a döbbenetemen és a frusztráción át az illem utat tör. Mert hát úgy bámulom meg a férfit, mint egy vásári majmot. Illetlenül. Teljesen más megvilágításba kerülnek a dolgok ugyanis, és nem épp jobba. De ezt ő vállalta, mikor nyíltan színt vallott nekem, ami nem lehetett egyszerű.
- Nos, megértem. Azt hiszem... - motyogom a végét elgondolkodva. - Mármint, tudom hogy nehéz. De a féltés és a féltékenység nem ugyanaz. Ha maga félti őt, az normális, végtére is ez a szeretet. De ha tiltja akár tőlem akár mástól, az már gond. Tudja ezek hajszálnyi dolgok, és talán maga szerint én nem is tudhatom ezeket... de a bátyám amnéziája után olyan volt, mint egy kisgyerek. És magam sem tudom miért mesélem ezt el... Kicsit Elliot is ilyen. Egy szertelen gyerek, aki mindig hazatalál. De higyje el, ha nem boldog magával van annyira önfejű, hogy változtasson. És az hogy nem adhat meg olyan formában mindent, mint egy nő... az még nem jelenti azt, hogy nem lehet teljes az életük.
Sóhajtok egyet, mert tudom, hogy ez rám is igaz. Ha teljes életet akarok élni, a szívemre kell tennem a kezem és döntenem. Mit vállalok és mennyit, mert kockázat mindig van. A siker, a boldogság sosem jön magától és nincs ingyen.
- Tudja maga egyáltalán hogy hány nő tenné össze a kezét egy éjszakáért magával? - nézek rá fürkészően. - Inkább Elliotnak lehetne aggódnivalója...
Szeretném jobb kedvre deríteni. És noha nem vagyok biztos benne, de egy férfi egójának a fényezése... az mindig bevált módszer. Miért is épp Nat Forest lenne a kivétel?

ÁRVAHÁZFELÚJÍTÁS

- Áh… - Legyintek egyet. Nem mintha nem venném tudomásul, vagy érteném meg azt, amit Blaire mond. Egyszerűen csak talán már nem akarom folytatni ezt az egészet. Igen… Most, hogy az én lelkemről van szó, rögtön menekülök. Elliot nyápicnak tart, mert túlontúl érzelmes vagyok és ebben teljes mértékig igaza is van. Csakhogy míg neki megnyílok, mert meg merek nyílni teljes egészében. Addig másnak nem feltétlenül szeretnék. Túl sok ember között mozgok ahhoz, hogy akárki, akármennyit meglásson belőlem. Most Blairenek mégis a legféltettebb, legbizonytalanabb énemből sikerül megmutatnom egy szeletet önként és magamtól. Persze ez egy ilyen dolog volt. Én kezdtem. Én próbáltam kicsit felnyitni a szemét önmagával szemben. Mert igen. Sok dolgot elérhetne, ebben bizonyos vagyok, csak az nem mindegy, hogy melyik irányba és hogyan éri el azt a sok mindent.

Megint abbahagyom a széttört fadarabok dobálását az ablakon keresztül. Lehúzom a kesztyűmet, miközben az ajtóból beleső Szürkére emelem a tekintetem. Asszisztensem sokat fejlődött az elmúlt hónapokban önbizalom terén. De a munkától izzadt és nem épp kisestélyibe öltözött Blaire Montregoval összehasonlítva még mindig inkább olyan külsőre és kisugárzásra is, mint valami kútból kimentett kölyökkutya. Mindegy. A dolgát tökéletesen végzi és nekem ez éppen elég. Mindig akkor van és ott, amikor nekem arra szükségem van, így nem problémázok a dolgokon. Bár egy alapos igazítás ráférne. Lehet ez lesz a következő közösségi munka, amit Blairenek adok. Elvinni az asszisztensemet átalakulni. Ő legalább valami nő félét alakítana belőle. Nem is tudom eddig miért nem bíztam rá Penelopéra, mindenki kedvenc stylistjára… Mindegy. Letörlöm az izzadtságot a homlokomról és megbeszélem vele a további teendőket, majd miután elküldöm visszalépek Blaire közelébe.

- Szerintem ez a szoba lassan kész. – Mondom körbemutatva olyan lazasággal, mintha pár perce még nem egymás életét akartuk volna megváltani. – Ezt a két dolgot még kidobom, aztán jöhet a festő csapat. – Mintegy alátámasztva mondandómat kivágom az ablakon a faanyagokat. – Mármint előtte még valaki kiszedi az ablakokat is, hogy újak kerüljenek be. De az nem a mi dolgunk. És nem vicceltem, tényleg tábortüzet fogunk lent csinálni. Mályvacukrot sütünk majd. – Mesélem némi lelkesedéssel a hangomban, mert amúgy imádom. Megint lehúzom a kesztyűmet. Most egy darabig nem kell attól félnem, hogy becses kezeimet felvágják az apró fadarabok, faszilánkok. – Minden rendben amúgy? – Kérdezem, végigmutatva lényegében az alakján. – Ha bármi sérülésed van Szürke tud segíteni, mágiával. – Jelentem ki, az utolsó szót elég halkan kiejtve, mivel ugyebár itt a többsége az embereknek nem éppen mágus. – De amúgy…  - Sóhajtok újra komolyan a szemébe nézve. – Sajnos sosem a nők számítottak nekem. Még, ha férfi szeretőből is akadt nem épp kevés az évek során. És nem, sajnos nem tudok teljes életet adni Elliotnak, ha ő valami olyasmire vágyik, amit egy férfi nem tud megadni neki. Márpedig gyermeke nem lehet. Tőlem nem. – Mondom komolyan, de immáron nem szomorkás hangnemben, csak úgy kijelentve. – De nem vagyok féltékeny. Komolyan nem. Nekem adta az életét igaziból, rám bízta magát, nem egyszer. Ezt nem tudom figyelmen kívül hagyni. – Mosolyodom kicsit el, mert eszembe jut milyen tökéletes is volt a fogadalomtételünk napja és az utána lévő nászút is. – Te pedig azt ne hagyd figyelmen kívül, hogy milyen emberrel vagy. Ahogy hallom ez az Eric sokat jelentene neked. De sok nővel lefekszik? Nem… Ha csak önnön boldogságát és kielégülését nézi, talán sosem lesz olyan ember, aki igazán boldoggá tehet téged. Talán… Van rá esély, hogy megjavul. De tedd a szívedre a kezed majd. És úgy dönts, mielőtt örök életre ragadsz mellette. – Sóhajtom, aztán az utolsó fadarabot is kidobom az ablakon. – Na, szerintem kész vagyunk. Lassan hazaengedlek Blaire a rabszolgamunkádból. A maiból. 

zene: JT - Mirrors

N A T H A N I E L

'...fejem fölött a vén tetőben
szú gondolkodik, majd rágni kezd,
s finom fehér fapor pereg ..'

~~ ❈ ~~

Eltűnődve vezetem végig ezüstkék íriszeim a szobán. A férfi kijelentése, hogy kész valóban helytálló. A rombolás lassan a végéhez közeledik hogy átadhassa magát valami újnak. Valaminek, ami épít, szépít, ami alkot és nem pusztít. Sokat ki lehetne hozni a helyből, már mikor beléptem láttam benne a lehetőséget. Csakúgy mint Forest.
Gondolatban a falak már színesek, a bútorok árnyalatai passzolnak, a függöny bársonyosan lengedez, és gyerekzsivaj tölti be a teret...
Erre azonban még várni kell, mert...
– Ezt a két dolgot még kidobom, aztán jöhet a festő csapat. –
Bólintok a szavakra. Valóban, van még némi romeltakarítás, de amit lehetett kihozott belőle Nat. S bár én is közreműködtem az oroszlánrészét még így is ő vitte a hátán. Valahol csodálom a kitartását, a lelkesedését, pedig tudom, nem kellemes neki velem. De hát... nem volt kényszer pont engem választania... lepasszolhatott volna valakinek, valamelyik ismerősének. Vajon azért viseli a személyem rótta terhet mert ő beszélt rá az önkénteskedésre?
-... De az nem a mi dolgunk. És nem vicceltem, tényleg tábortüzet fogunk lent csinálni. Mályvacukrot sütünk majd.
Elmosolyodom a mályvacukor gondolatára. Jó lenne a tűznél ülni, aminek a melege beborítja az arcomat, és beszélgetni, nevetni, feloldódni... Miért tűnik mindez oly lehetetlennek?
– Minden rendben amúgy?
A kérdésére kizökkenek a révedezésből és rápislogok. Most jövök csak rá hogy még mindig sérült kezem szorongatom, így gyorsan a hátam mögé rejtem, mintha azzal legalábbis orvosolnám a problémát.
- I-igen, persze...
Hazudom enyhe szemrebbenéssel.
– Ha bármi sérülésed van Szürke tud segíteni, mágiával.
- Nem kell! - vágom rá azonnal, talán kicsit túl gyorsan is. - Jól vagyok. Tényleg...
Hazug, hazug, hazug. Magam sem értem miért, de nem akarom hogy tudja a szálka mélyen vágja a húsom. Valahogy gyengének hat az egész és nem akarok gyenge lenni a szemében. Ostobaság. És hogy miért? Mert ő megszólal és én totálisan elképedek a szavain amit választékosan udvarias de kissé kíméletlen módon zúdít a nyakamba.
– Sajnos sosem a nők számítottak nekem. Még, ha férfi szeretőből is akadt... sajnos nem tudok teljes életet adni Elliotnak... márpedig gyermeke nem lehet. Tőlem nem.  De nem vagyok féltékeny. Komolyan nem....rám bízta magát... nem tudom figyelmen kívül hagyni.
A szavak foszlányokban érnek el, érzem ahogy az információ beáramol rajtam és átjár, hogy aztán szétnyílt ajkaim közt levegőként távozzon. A fejem zsongani kezd, és csak egy egy félmondat ér el ténylegesen a tudatom legmélyére.
– Te pedig azt ne hagyd figyelmen kívül, hogy milyen emberrel vagy. Ahogy hallom ez az Eric sokat jelentene neked. De sok nővel lefekszik? Nem… Ha csak önnön boldogságát és kielégülését nézi, talán sosem lesz olyan ember, aki igazán boldoggá tehet téged. Talán… Van rá esély, hogy megjavul. De tedd a szívedre a kezed majd. És úgy dönts, mielőtt örök életre ragadsz mellette.
Kék íriszeim kitágulnak, orrlyukaimból a levegő mint egy sárkányé úgy fúj ki. Mit tudhat Nat erről? Hogy képzeli hogy ismeri? Hogy elítélheti? Miért gondolja, hogy a tanácsára szorulok? Miért hiszi, hogy bíráskodhat?
- Mégis kitől hallotta? - kérdezem fátyolosan álmatag hangon. A szemem megrebben, mert sejtem a választ. Mégis tőle akarom hallani.
- Ő jó ember. Tudom hogy az. Hiszem hogy az. És mindig ott volt nekem. Mellettem...
Elhallgatok. Nem akarok magyarázkodni, de érzem hogy kell, mert azt akarom, tudja, Lestrange megítélése más és tudni milyen is ő valójában megint más.
- Mondja, mégis mi számít ha nem ez?
Igazából kissé költői a kérdés. Nem várok rá választ és talán nem is akar adni rá a másik. Legalábbis azzal, hogy a mai ’rabszolgamunkából’ elküld azt hiszem ennek felel meg.
- Köszönöm... - motyogom magam elé, neki, felé, de magam sem tudom minek vagyok hálás. Annak hogy elenged, annak hogy ott lehetek, vagy annak hogy beszélt hozzám. Vagy annak hogy lassan belássam, az életem több mint amit hinni reméltem.

ÁRVAHÁZFELÚJÍTÁS

Erős lány. És majd erős nővé érik. Pontosan ezért is gondolom azt, hogy sokkal többre vihetné majd az életben, semmint egy szép dísz valamilyen gazdag férfi mellett. Sokan nem látnak bele a nagyon gazdagok életébe. Azt hiszem talán én sem teljesen. Mások a világnézeteim, és bár Elliot sokszor kinevet a házgyűjtő hóbortom miatt, még így is csak negyed olyan luxusban élünk, mint élhetnénk. És csak negyed annyi hóbortom van, mint más, nálam szegényebb gazdagnak. És ebben a világban kegyetlenül alulmaradsz, ha nem vagy elég erős, vagy ha olyan párt választasz, aki nem partnered az életben, hanem urad.
Néha persze én magam sem tudom, mire is számítsak. Ez ugyanúgy nem egy szokványos kapcsolat. És végtére mi mindannyian, ez az kívülről úgynevezett felső réteg is csak emberekből áll. Vágyakkal, szerelmekkel, érzésekkel. És nekünk is éppúgy erősnek kell lennünk a magunk harcaihoz, mint mindenki másnak az életében.

És most ránézek erre a nagyon is erős lányra. És már tudom, már látom, hogy a harca elkezdődött. Nem tudom mikor, nem tudom hogyan. De most és itt, épp én rám készülne elhárító csapást mérni. Semmi közöm az életéhez. Jól gondolja ezt. De ahogy nekem is szükségem lett volna egy mentorra, úgy meglehet, hogy neki is elkélne egy.
- Nem mondott senki semmit. – Vonom meg a vállam, miközben megint leülök, hogy ismét vizet vegyek elő. – Te meséltél valamit az előbb, én csak következtettem. – Magyarázom, mert úgy tűnik magyarázatra szorulnak az előbbi mondataim. Még, ha alapjáraton a körülöttem lévők olykor meg is szokták már, hogy belekotyogok az életükbe. Blaire még nem számít rutinos versenyzőnek a köreimben, bár alapjáraton örültem volna neki, ha a közelemben tud maradni. Mindegy. Ez van. Mostanában úgyis elrontom a dolgokat és jelen pillanatban biztos vagyok benne, hogy ezt ő is épp így gondolja. – Attól még, mert valaki melletted van egy fél életen keresztül, nem válik jóvá. – Kezdem, mert az én első benyomásomnak már pont teljesen mindegy lehet a szemében. – A lényeg nem ez. Gazdag lány vagy, gazdag emberek fognak körülvenni, akik jónak tűnhetnek. De. Azt kell figyelembe venned, hogy a világban hogyan viselkedik. Mindenki mással. Mert hiába énekel egy híres énekes a nők tökéletességéről, ha aztán kiderül, hogy valójában csak a szép és gazdag nőkre gondolt, mert a csúnya szegényeknek még egy aláírást sem képes adni. Hülye példa tudom. De talán szemléletes. – Mosolyodom kicsit el, de némileg szomorkásan, mert már tudom, hogy nem tetszik neki amiről beszélek.

- Hagyjuk ezt. – Pattanok fel inkább és a karomat nyújtom felé, hogy mint úriember az úri hölgyet kikísérjem a szétkapott szobából. – Adtam tanácsokat az élethez, mint valami hülye sose kedvelt nagybácsi. Hogy megfogadod-e, vagy igaznak, jónak látod-e, az csakis rajtad múlik. Én viszont köszönöm a segítségedet Blaire Montrego. Most jöhet a beígért mályvacukor.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!