+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  99/2000-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Déli szárny
| | | | | |-+  Könyvtár
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Könyvtár  (Megtekintve 5151 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2018. 08. 20. - 17:25:56 »
0



A könyvtárban mindig csöndben kell maradnod, s a legnagyobb tisztelettel kell bánnod a könyvekkel, mert ha véletlenül nem így cselekszel akármelyik pillanatban lecsaphat rád a könyvtárosnő, Madame Irma Cvikker haragja…
Vigyázat! A zárolt részre csupán tanári engedéllyel szabad a belépés, s néha még azzal sem. Ha belógni próbálsz és elkapnak könnyen meglehet, hogy másnap már a Roxfort Expresszen ülsz, és hazafelé utazol.


FIGYELEM!
A KÖNYVTÁR TERÜLETÉN JELENTŐS MÉRTÉKBEN ELURALKODOTT
A MÁGIKUS SZESZÉLY. MINDIG PILLANTSANAK FEL, HA GYANÚS
ZAJOKRA LESZNEK FIGYELMESEK ÉS UGORJANAK EL A ZUHANOK
KÖNYVEK ÚTJÁBÓL, SAJÁT ÉRDEKÜKBEN!
MCGALAGONY IGAZGATÓNŐ
Naplózva

Nathaniel Forest
Varázsló
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2018. 11. 13. - 17:35:25 »
+1


TINTAPACA
Artemis Greyback

Hát ilyesmiben sem volt eddig még részem… És igen, ezen valahol csodálkozom, valahol meg azt hiszem nem. Azon jobban, hogy most itt vagyok. Mintha az, hogy az akadémián elkezdtem tanítani egy újabb szintre emelt volna engem a társadalomban. Már nem csak egy ostoba író voltam, aki lényegében csak az írásra, valamint a cégének vezetésére és az onnan befolyó pénz költésére képes. Hanem intellektuális munkára is. Na nem mintha az írás pont nem olyan hobbi és cselekvés lenne, amit nagyobb részt elég nehéz agy nélkül esztelenül csinálni. Persze van, akinek sikerül, szó se róla. De talán nem arról híresek a könyveim, hogy nincs bennük értelem. Mert azért úgy gondolom, hogy bőséggel akad. Persze, aki nem érti, az nem érti, nem fogom magyarázni. Van arra megannyi összejövetel, magyarázza más.
De ez sem változtat azon, hogy valóban olyan érzésem van, mintha emelődtem volna egy képzeletbeli létrán. Immáron professzor is vagyok, egy díjazott író, aki úgy fest értéket képvisel a mágus világ berkein belül. Vagyis; Olyas valakivé váltam, aki méltó arra, hogy régi iskolájának, a Roxfortnak a falain belül árulja és dedikálja a könyveit, valamint beszélgessen kissé munkásságáról, pályájáról a fiataloknak. És ha már így a épületen belül tartózkodik, meséljen róla, hogy a kiadóján belül milyen munkalehetőségek várnak az álláskeresőkre és milyen módokon vagy végzettséggel lehet megpályázni őket.
Igen. Egy jó bő napot az intézményben töltöttem. És persze nem kevés emlék rohant meg, szinte bármerre járva. Nem… Nem vágyom vissza azokba az évekbe. És azt hiszem nem csoda. Jó ideig céltáblaként működtem, aztán mikor meg híressé vált a könyvem, hirtelen ezren akartak a nyakamba akaszkodni.
Furcsa amúgy, hogy megannyi emlék között én még így is, szinte alig látok át azon a dacos szempáron, ami folyamatosan kitölti gondolataimat. Persze ebben lehet benne van az is, hogy vágynék rá visszamenni az időben ténylegesen és megvédeni őt mind a kicsapástól mind a rossz dolgokkal, amik történtek vele. De nem. Talán akkor nem szeretném annyira, mint most. És ez a fontos. A jelenünk.

Igen Mr. Forest. Itt és most éppen a mai jelen lenne a legfontosabb. Amikor is végső nagy eseményként a Roxfort könyvtárában dedikálom a műveimet. Valójában nagyon is tetszik ez az esemény. A diákok szinte pár hét kivételével el vannak ide zárva. Nem tudnak rajongani értem. Ja viccet félretéve, tényleg nem tudnak eljönni sok-sok rendezvényre. Örültem a lehetőségnek, hogy most végre az ő közegükben beszélgethetek velük az őket érdeklő dolgokról. Fontos az ilyesmi. Mert még így egy évvel a háború után sem árt a lelkesítés. Érezzék csak az emberek úgy, hogy nem volt hiábavaló azok halála, akik áldozatot hoztak, hogy mások élhessenek. Érezzék úgy, hogy a világuk jobb lett és még jobb lesz. És ebbe beletartozik a szórakozás is. Szóval fontos vagyok. Naná.

Újabb kötet felé nyúlok, miközben órámra tekintek. Igen. Közeledünk a napnak a végéhez. Már hallani, ahogy a diákság nagy része a nagyterem felé tart. Oda, ahova én is meg vagyok hívva egy díszvacsorára, már ha valaha elül a tömeg. Ekkor emelem fel kicsit a tekintetem és veszem észre, hogy a lány, akinek épp készülök aláírni a könyvét az utolsó. És bizonyára kicsit későn érkező… De ezen most nem állunk le problémázni.
- Szia. – Mosolyodom csak el inkább, mert a két kedves szó és a névre szóló aláírás neki is jár, még így is. – Hogy hívnak? – Kérdezem, miközben hallom a kis csörgést, majd megérzem a kezemen a nedvességet. – A tinta…
Naplózva


Artemis Greenberry
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


♦Önkéntes ELV és AVS tag♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2018. 11. 14. - 18:07:20 »
+1

  

Tintapaca


Nathaniel Forest

~ Mel néni, most aztán sokkal jössz nekem! ~ gondoltam, miközben éppen a klubhelyiségtől rohantam a könyvtár felé. Már napok óta attól zsizsegett a Roxfort, hogy idelátogat az egykori diák, Nathaniel Forest, aki azóta sikeres író lett szerte a mágusvilágban. Én is olvastam egy-két könyvét ugyan, de azért rajongónak nem vallottam magam. Nem így Mel néni! Amint elkotyogtam neki a levelemben, hogy Mr. Forest dedikálni is fog a látogatás során, azonnal elkezdte rágni a fülemet, hogy dedikáltassam a kedvenc könyvét... akarom mondani könyveit. El is küldte Forest öt regényét, mire közöltem vele, hogy mindösszesen egyet vagyok hajlandó szignóztatni. Nagy nehezen belement és kiválasztotta a Minerva aranyát, majd cserébe megígérte, hogy a legközelebbi látogatásomkor a kedvenc troll pitémet süti, ami persze nem troll húsból készül, csak iszonyatosan csípős, és amikor az ember beleharap, akkor olyan fejet vág, mintha egy troll hónalját szagolta volna meg éppen.

Lényeg a lényeg, hogy már megint úgy állt a helyzet, ahogy szokott: késésben voltam és igyekeztem úgy rohanni a hugrabugos taláromban, hogy ne essek hasra lehetőleg. Amikor odaértem a könyvtárba, egy pillanatra fellélegeztem, mikor megláttam, hogy még ott ül az asztalnál Az Író. És azt is örömhírnek könyveltem el, hogy épp most dedikálta az utolsó várakozó könyvét. Akarom mondani, az utolsó diákét, aki időben ideért. Kissé zavarba jöttem attól, hogy ennyire késve érkeztem, nem tiszteletlenségnek szántam. Két pillanat alatt kifújtam magam, aztán gyorsan odasétáltam az asztalhoz. - Jónapot Mr. Forest! - köszöntem talán kissé hivatalosan, de hát Művész úrnak azért mégsem akartam szólítani, és persze letegezni sem mertem. Aztán átnyújtottam - volna a kötetet -, de a hirtelen mozdulattal "ügyesen" kiborítottam a tintát! Jellemző!

- Merlin retkes zoknijára! -
bukott ki belőlem a cseppet sem odaillő mondat, de már nem lehetett visszaszívni. A tinta vészesen elkezdett szétfolyni az asztalon, de igyekeztem nem leblokkolni, hanem gyorsan menteni a menthetőt.- Nagyon sajnálom! - nyögtem alig érthetően, aztán előkaptam a pálcámat, és magamban azon imádkozva, hogy ne lemoshatatlan tintával legyen dolgom, elrebegtem egy - Suvickus - varázsigét a legnagyobb tintapacára mutatva juharfa pálcámmal. ~ Könyörgöm, ne hagyj cserben! ~ rimánkodtam magamban, majd megkönnyebbülten felsóhajtottam, mikor láttam, hogy Merlin ezúttal kegyes volt hozzám, és sikerült megtisztítani a tintás felületet. Mikor valamelyest rendeződött a helyzet, eszembe jutott, hogy feltett egy kérdést is az író, csak arra nem volt alkalmam válaszolni a hirtelen kialakult káoszban.

Hogy mit kérdezett, arra nem emlékeztem - így jár, aki gyakran alkalmaz magán sokkterápiát, hogy törölje a rossz emlékeit - de nem volt nehéz kitalálni. Biztosan arra volt kiváncsi, hogy kinek dedikálhatja a könyvet. - Még egyszer nagyon sajnálom! Remélem nem tettem maradandó kárt semmiben! - néztem szét az asztalon, ami pár pillanattal ezelőtt még kerti törpe sújtotta területre hasonlított. Szokásomhoz híven igyekeztem a lehető leggyorsabban szabadulni a kínos helyzetből, ezért a lényegre tértem: - A nagynénémnek, Melanie Greenberrynek szeretném dedikáltatni a könyvet - motyogtam alig hallhatóan, miközben újra felé nyújtottam a kötetet, és közben - először - a szemébe néztem. Áldottam Melanie néni eszét, hogy ő már évekkel ezelőtt hivatalosan megváltoztatta a vezetéknevét, és közben elhatároztam, hogy innentől fogva, ha új embernek mutatkozom be, akkor már ezt a nevet használom én is. Elvégre alig több, mint egy hónap múlva, nagykorúként nekem is jogom lesz megváltoztatni a nevemet.
Naplózva

Nathaniel Forest
Varázsló
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2018. 11. 25. - 11:18:47 »
0


TINTAPACA
Artemis Greyback

Persze nagyon is elfáradok egy ilyen nap végére. Bár mondjuk ez legalább nem az a fáradtság, ami úgy alapjaiban bosszant. Mert ez valamilyen szinten még kellemesnek is mondható. Mint mikor az embernek tevékeny a napja, ami után még édesebb hazaérni és pihenni. Sokszor a tárgyalások alatt nem azt érzem, hogy hasznos volna az ott létem. Persze kellek oda, ha meggyőzésről van szó, kell a fő főnök, aki megmondja a tutit, de az esetek nagy részében részletekről való diskurálás folyik, ami untat… Amikor rajongók között kell tennem-vennem, akkor legalább azt érzem, hogy nagyon is hasznos vagyok. Persze ebbe bizonyára beletartozik az a jól eső érzés is, hogy itt nagyon nagy részben a rajongók vannak én értem és kisebb részben én a rajongókért. Be kell látnom, hogy szeretem, azt amikor körülrajonganak, és amikor mindenki azért dolgozik, hogy nekem jó legyen. Persze a kiadóban is megvan ennek a látszata, de lássuk be, hogy több száz ember munkáját kell igazgatnom és egyben tartanom, ez azért elég nagy felelősség. Ha rajongók között vagyok, akkor végre újra az lehetek, aki kezdte ezt az egész pályát; csak egy író.
Persze Elliot mellett még különösebb és jobb a dolog. Hisz nála író sem vagyok. Csak egyszerűen Nat. Az Ő Natja, és ez a tény, érzés és boldogság, szívet melengetően vár haza minden egyes nap. Igen… Ez tucatnyi rajongónál is jobb.

Persze azért nem töprengek egész nap azon, hogy hjajj, de jó lesz otthon a szerelmemet karjaimba tartva. Az itt és most igen lényeges egy olyan ember életében, mint amilyen én vagyok. Igen, az emberek körülrajonganak, ami zseniális. És az égvilágon bármit megkaphatok vagy megtehetek. De. Nekem minden egyes rajongóval vagy emberrel, még ha nem is kifejezett rajongóm, azt kell éreztetnem, hogy abban a percben, amíg vele beszélek ő a legfontosabb számomra a teremben. Ezért jön, ezt várja és nekem kötelességem egy percre az életében ezt a boldogságot megadni neki. Ez egy ilyen szakma. A kulturális kiművelés mellett mi lényegében a szórakoztatóipar részei vagyunk. És ezt minden olyan írónak, aki ki tűnik, vagy ki akar tűnni a tucatok tömegéből, be kell ismernie vagy be kell látnia.

- Hmm.. – Mosolyodom el, mikor a tintapaca eltűnik kézfejemről. – Ügyes és legfőképp igazán gyors kis boszorka vagy! – Nézek rá, bizalmat sugárzó tekintettel az előttem álló sötét hajú és kék szemű széplányra. De ő vagy szégyellős, vagy nagyon leköti az asztalom tanulmányozása, mert egyelőre nem viszonozta a pillantásom. Csak végigsimítok kezemen, ott ahol előbb még a paca volt és tudomásul veszem, hogy nem, most nincs már ott semmi. A hideget sem érzem, ami pár pillanattal ezelőtt pedig még ott volt. Most semmi. Tényleg ügyes lány, Szürkének az asszisztensemnek még eszébe se jutott bepánikolni, már el is lett tüntetve a baleset nyoma. Szépen visszarendezek mindent magam előtt, hogy aztán újra a könyvért nyúlhassak, amit a lány hozott. Mára tényleg ő az utolsó… Jelzi a gyomrom is, ami nagyot kordult, tudva, hogy közel már az a vacsora. – Amint látod nem tettél. És úgy fest nekem sem kell tintapacás kézzel leélnem az életem. Ez ugyanis lemosás és szétfolyás gátolt darab. Mázli, hogy mindezt a hatást száradás után éri el… - Mosolygom újra rá bizalmasan, miközben tényleg elhúzom kezéből a könyvet. – Tudod a nagy Nathaniel Forest kézírásának örök darabnak kell lennie, akárcsak a könyveinek… - Nevetek fel, jelezve, hogy ezt némiképp viccnek szánom, de persze általában nem véletlenül tartanak az emberek totál önelégültnek… - Bocsáss meg, de nem értettem a nevet, megismételnéd kérlek. – Mondom, újra a lányra pillantva, aki ezúttal végre rám emeli hirtelenkék szemeit. Váó. Ámulok el, mert bár nekem mindenben inkább a sötét tónusok tetszenek, de ezek szépek. – Gondolom sokan mondták már, hogy nagyon szépek a szemeid. – Mondom ismét bizalmat sugárzó mosollyal azt, aminek a legtöbb rajongóm a legjobban örül. Egy dicséret tőlem… és aznap már nem érheti semmi gond az embert. 
Naplózva


Artemis Greenberry
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


♦Önkéntes ELV és AVS tag♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2018. 12. 13. - 14:46:25 »
+1

Tintapaca


Nathaniel Forest


- Ügyes és legfőképp igazán gyors kis boszorka vagy! – mondta Mr. Forest, amire automatikusan elpirultam. Nem igen volt jellemző az életemre az, hogy bókokkal illettek, még órákon sem, (legfeljebb gyógynövénytanon).  Nagy megkönnyebbüléssel nyugtáztam magamban, hogy a varázsige - ezúttal nekem is - működött, és nem nyomorítottam meg az egyik legnépszerűbb kortárs írót azzal, hogy élete végéig egy pacával a kezén kell mászkálnia. A muglik körében ugyan elég népszerű dolog volt a tetoválás, de a varázslótársadalomban ez a fajta önkifejezés még nem volt így elterjedve...

– Amint látod nem tettél. És úgy fest nekem sem kell tintapacás kézzel leélnem az életem. Ez ugyanis lemosás és szétfolyás gátolt darab. Mázli, hogy mindezt a hatást száradás után éri el… - erre már én is elmosolyodtam finoman, hiszen úgyszólván Fortuna asszony a segítségemre sietett ma, hogy időben léptem a káoszban. Alapjáraton nem vagyok annyira gyors észjárású típus, de most valahogy sikerült kellő lélekjelenléttel fellépnem a helyzetben. Ennek nagyon örültem, hiszen a jövőben a Mandragóra Gyógyítóképzőben szándékoztam meghasadt elméjű varázslókon segíteni, amihez nem ártott, ha gyorsak a reflexeim. Úgy látszik, rám is igaz volt az a szállóige, hogy az ember a gyengeségeiből is kovácsolhat magának erősséget. Vagyis a gyerekkori traumáim jelölték ki az utat a későbbi pályámnak. Kissé váratlanul ért, amikor a szerző megeresztett egy könnyed viccet arról, hogy a kézírásának örök darabnak kell lennie, és őszintén elkuncogtam magam, amivel jó nagy adag feszültség szabadult fel belőlem.  

Volt ebben a Mr. Forestben egy olyan báj, amit egy leheletnyi nagymelléjűség szinesített meg, de mégsem keltett beképzelt hatást úgy, mint annak idején Gilderoy Lockheart, aki azóta jócskán eltűnt a varázsírók süllyesztőjében... ha jól tudom, ő is folyamatos kezelés alatt állt, hiszen olyan erejű emléktörlést hajtottak rajta végre, aminek maradandó következményei voltak. Mikor az író megkért, hogy ismételjem meg a nevet, így szóltam: - Artemis Greenberry vagyok és a nagynénémnek, Melanie Greenberrynek szeretném dedikáltatni a regényt. Hatalmas rajongója, az összes könyvét olvasta - árultam el még mindig mosolyogva.
– Gondolom sokan mondták már, hogy nagyon szépek a szemeid.
Hú erre azért már lefagytam egy pillanatra, de aztán valahogy mégis sikerült továbbra is normálisan viselkednem. Ennek az embernek volt valami megmagyarázhatatlan tehetsége ahhoz is, hogy az ember lánya ne érezze magát totál idiótának a jelenlétében, sőt! Még egy kis önbizalmat is sikerült ébresztenie a Roxfort egyik legnépszerűtlenebb növendékében...

- Nem mondták, de nagyon köszönöm! - mondtam melegebb hangon, miközben azt figyeltem, hogyan firkantotta alá Mel néni könyvét. Közben különös indíttatásból feltettem neki a kérdést, ami már egy ideje foglalkoztatott.- Milyen érzés ide visszatérni Mr. Forest? Gondolta volna, amikor roxfortos diák volt, hogy egyszer majd a varázsvilág ünnepelt írója lesz? - néztem rá őszinte kíváncsisággal... az ember - ha igazán őszinte akar lenni magához - akkor bizony egy idő után rájön arra, hogy szeretne valami magasabb rendű célt elérni az életében... ez kinek-kinek más, de az bizonyos, hogy senki sem hiszi süldő mágusként vagy boszorkaként, hogy egyszer majd azzal kell szembesülnie, hogy a legnagyobb teljesítmény, amit valaha elért, az az, hogy Florean Fortescue Fagylaltszalonjában hibátlanul méri ki a fagyit a varázsló porontyoknak. Pedig egyszer mindenki életében eljön az a pont, amikor szembesülnie kell saját határaival, és beismernie azt, hogy „igen, én csak eddig jutottam, nem álmodozhatok tovább...”. Reméltem, hogy legalább azon kevesek, akik igazán sikeresek lettek az életükben, szívből örültek ennek a teljesítménynek, amelyhez azért egy csipetnyi szerencse is biztosan kellett.
Naplózva

Nathaniel Forest
Varázsló
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2018. 12. 27. - 15:01:45 »
0


TINTAPACA
Artemis Greyback

Gyorsan odafirkantom kacskaringós betűimmel a már jól ismert aláírásomat a papírra, hozzátűzve a kért nevet és némi kis cikornyás díszítést. Ennek most megadtuk a módját. Az utolsónak ezen a napon és ezen alkalommal. Bár érdekesnek találom, hogy a legtöbb diák nem is magának kér aláírást hanem valamilyen rokonának. Gondolom a karácsony szelleme mindenkit ajándékozási lázzal  itatott át és ebből kifolyólag az emberek elkezdtek másokra és nem magukra gondolni. Bár szervezési célunk a kiadóban pontosan az volt, hogy olyan rétegnek adjunk találkozási, kérdezési és tanulási lehetőséget, akik alapból nem tudnak kiszakadni mindennapi környezetükből. Vagyis a Roxfortból.
Persze csak remélni tudom, hogy az érdeklődőknek bement valami a pályaválasztási tanácsaimból. De mondjuk az is egy tény, hogy nem én vagyok a legjobb alany tinédzserek kioktatására arról, hogyan éljünk jó életet. Mondjuk harminc évesen rátalálni a boldogságra és talán valamiféle kiegyensúlyozottságra épp megfelelő kor. De mint pályaorientáció… Hát… Igaziból engem fogtak és kiemeltek a suliból, a helyzetemből, majd egyszer csak kiadót nyitottam. És puff. Most már csak, mint kiadó tulaj tudok mesélni arról, én milyen végzettséggel és képességekkel rendelkező embereket akarok látni a különböző munkaállomásaimon. Merthogy legalább kellően sokrétűek vagyunk. Nálunk aztán szükség van a rajzolótól kezdve a szakácson át a pénzügyesig mindenre. Szóval elég széles skálán mozgunk foglalkoztatásban.

Bár azt hiszem ez a leányzó némileg lemaradt a dologról. Sebaj. Reméljük azért majd nem harminc évesen döbben rá arra, hogy szakmát kéne választania, hanem elkezdi idejében. Mindenesetre felállok és a hátam mögött lévő prospektusokhoz nyúlok, miközben fontolgatom a választ kérdésére. Nem mintha sok kamuzási lehetőségem lenne… A legtöbben, én azt hittem, hogy a világon mindenki, tudja, hogy már a suliból híres íróként kerültem ki.
- Meg vagyok hívva a vacsorára. - Mondom aztán visszafordulva a lány felé. – Volna kedved elkísérni? Már eléggé korog a gyomrom, vacsora után pedig sietnem kéne. Egy hétévesnek megígértem, hogy hamar otthon leszek. – Mosolygom őszintén és egyik kezemmel felé nyújtom a Kalamáris Kiadó bemutatkozó füzetét. – Ezt olvasd el ha van kedved. – Teszem még hozzá, aztán intek az embereimnek, hogy mára végeztünk, én pedig vacsorázni megyek. Persze Nagyember, a testőröm, azonnal megáll a megadott távolságra tőlem, hogy védelmezzen az esetleges őrült tiniktől. Aki vélhetőleg nem ez a leányzó itt mellettem, de még belőle is kiszabadulhat valamiféle szörnyeteg. Sose lehet tudni. Főleg Elliot és a Nagyemberem szerint.

Csak jelzek a lánynak, hogyha van kedve induljunk, én meg zsebre teszem a kezem és megvárom, hogy ő lépjen előbb. Mégiscsak egy hölgy, így illik.
- Visszatérve a kérdésedre. Furcsa. Furcsa visszatérni ide. Eléggé vegyes éveim voltak. – Nevetek fel hangosan. – Kezdetben azért, mert én voltam mindenki céltáblája. Aztán pedig azért, mert beképzelt lettem az elért sikereimtől és már csak dísznek jártam be. Meglettek a vizsgáim és nem is rossz jegyekkel, de gyanítom mindenki feljebb kerekített, hogy el lehessen mondani, itt végzett a már fiatalon híressé vált Nathaniel Forest. És milyen jó tanuló is volt… - Ismét hangosan felnevetek, igen a saját vicceim mindig túlértékeltem kicsit. – Viccet félretéve, az utolsó két évemben már tényleg népszerű voltam. A könyveim durva hirtelenséggel robbantak hatalmasat, először a mágus, majd a mugli világban. Így nem volt kérdés, milyen jövőm lesz. De ma épp azért voltam itt, hogy sok diáknak megmutassam, nem kell az enyémhez hasonló csoda ahhoz, hogy jó élete lehessen. Egy jó elképzelés kell és igen, elég sok belefektetett energia. De sok-sok dolog létrejöhet ezekkel is. Neked? Neked van már valami elképzelésed, vagy terved amin elindulhatsz? Hanyadéves vagy? Már nem tudom megkülönböztetni a tiniket. Tizennégytől húszig mind egyforma…
Naplózva


Artemis Greenberry
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


♦Önkéntes ELV és AVS tag♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 01. 10. - 21:49:56 »
+1

Tintapaca


Nathaniel Forest


Mindig jól meglepődtem azon, hogy milyen szépen képesek írni egyesek. Nathaniel is abba a kasztba tartozott, akiknek még az írása is művészeti értékkel bírt. Míg festeni szépen tudtam, az írásomat már távolról sem neveztem volna esztétikusnak.  Örömmel vettem át a könyvet Mr. Foresttől, tudtam, hogy Mel néninek olyan örömet fogok vele okozni, amitől hetekig a környezetére sugározza majd önfeledten boldog mosolyát.

- Meg vagyok hívva a vacsorára. Volna kedved elkísérni? Már eléggé korog a gyomrom, vacsora után pedig sietnem kéne. Egy hétévesnek megígértem, hogy hamar otthon leszek. - mondta az író, mire meglepetten felkaptam a fejem. Egyrészt nem gondoltam volna, hogy egy ilyen fontos ember velem jelenne meg a vacsorán, másrészt azt sem tudtam, hogy van gyereke. Még olyan fiatalos volt, hogy nem feltételeztem róla, hogy már apuka. - Ó, köszönöm! Szívesen elkísérem! - feleltem, de ezt csak a séta erejéig értettem, hiszen abban már egészen biztos voltam, hogy a nagyteremben már nem maradunk egymás mellett, hiszen meg voltam arról győződve, hogy Mr. Forest kitüntetett figyelmet kap majd, és a tanárok asztalánál foglal helyet.

Miközben én természetesen a hugrabugos növendékek között fogok vacsorázni, ahogy mindig. A bemutatkozó füzetet örömmel vettem át, miközben válaszoltam:- Köszönöm szépen, elolvasom feltétlenül.
Csak most tűnt fel, hogy az a két férfi, aki eddig a közelben álldogált, valószínűleg Mr. Forest alkalmazásában van. Egyikük igen nagy termetű volt, így igyekeztem ezúttal nem kárt tenni a gazdájában, ahogy megismerkedésünk kezdetén sikerült....nehogy magamra haragítsam a kíséretét.

Nathaniel láthatóan ízig vérig úriember volt, még menet közben is előre engedett. - Visszatérve a kérdésedre. Furcsa. Furcsa visszatérni ide. Eléggé vegyes éveim voltak. – Nevetett fel. – Kezdetben azért, mert én voltam mindenki céltáblája. Aztán pedig azért, mert beképzelt lettem az elért sikereimtől és már csak dísznek jártam be. Meglettek a vizsgáim és nem is rossz jegyekkel, de gyanítom mindenki feljebb kerekített, hogy el lehessen mondani, itt végzett a már fiatalon híressé vált Nathaniel Forest. És milyen jó tanuló is volt. Viccet félretéve, az utolsó két évemben már tényleg népszerű voltam. A könyveim durva hirtelenséggel robbantak hatalmasat, először a mágus, majd a mugli világban. Így nem volt kérdés, milyen jövőm lesz. De ma épp azért voltam itt, hogy sok diáknak megmutassam, nem kell az enyémhez hasonló csoda ahhoz, hogy jó élete lehessen. Egy jó elképzelés kell és igen, elég sok belefektetett energia. - mesélte, mire kicsit elszégyelltem magam, hogy ennyire alulinformált vagyok az életével kapcsolatban.

Őszintén szólva többször említették már órákon a tanárok a nevét, de igazán sosem figyeltem oda arra, amit mondtak. Talán valahol mélyen irigykedtem rá, ahogyan a sikeres vagy népszerű emberekre általában szoktam. Tudtam, hogy ez nem jó tulajdonság, de egyelőre nem tudtam leküzdeni. Csak egyszer olyan jó lett volna úgy felkelni, hogy nem azért tudja mindenki, hogy ki vagyok, mert egy kegyetlen vérfarkas rokona vagyok, hanem mondjuk azért,mert letettem valami értékeset az asztalra.
- Értem Mr. Forest... ez aztán valóban ritka! Ennyire fiatalon pusztán tehetséggel és szorgalommal érvényesülni a mágusvilágban! És most már jó ideje tart a sikerszériája. Sosem félt attól,hogy mi lesz, ha egyszer elfogy az ihlete? Egyáltalán, megesett már Önnel, hogy nem találta a megfelelő szavakat, amikor írt? - kérdeztem talán kissé indiszkréten. Közben beszélgetőtársam is érdeklődött felőlem. - Neked? Neked van már valami elképzelésed, vagy terved amin elindulhatsz? Hanyadéves vagy? - kérdezte.

- Nemsokára tizenhét éves leszek... - mondtam mosolyogva, a névváltoztatási kérelmemre gondolva. - Ami azt illeti, a Roxfort után szeretnék a Mandragóra Gyógyítóképzőre járni és medimágusi pszichológiát tanulni. Jó lenne mentálisan beteg varázslókon segíteni - avattam be jövendőbeli terveimbe az írót, miközben a nagyterem felé igyekeztünk. Néhányan - bár lehet, hogy csak beképzeltem magamnak - mintha meglepetten néztek volna bennünket a közelben sertepertélő diákok közül. Biztos nem értették, mit keres egy olyan varázsló, mint Nathaniel Forest egy olyan örök népszerűtlen boszorka mellett, mint én.
Kicsit zavart a helyzet, ezért próbáltam elterelni a saját figyelmemet is a következő kérdéssel: - Csodás érzés lehet, hogy a családja hazavárja. A kisfia vagy kislánya is örökölte a tehetségét?
Naplózva

Nathaniel Forest
Varázsló
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 02. 13. - 13:11:45 »
0


TINTAPACA
Artemis Greyback

Én már megszoktam, hogy megbámulnak az emberek. Eleve elvileg a magasságom sem teljesen az átlag, néha kitűnök a tömegből. Ha esetleg valaki nem is ismer meg, hát megbámul azért, ahogy kinézek. Nyilván van ezek közt elismerő tekintet is nem kevés. Még akkor is, ha nem ismernek fel. Aztán szoktam látni a csodálkozásra kerekedő szemeket, amikor elkezd derengeni nekik valami. Látom, ahogy a felismerés végigkúszik arcukon, megáll ajkuknál és egy „Ó”-t formáz, szinte önkéntelenül. Na, akkor van meg. Akkor esik le nekik, hogy arcomat újságok címoldalain szokták viszont látni, hogy könyveim hátlapján apró fotóról integetek vissza. Szoborrá dermedten a mugli és kedélyes hanyagsággal mosolyogva a mágus könyvek lapjain.

Persze a nagyterembe siető diáksereg most is pont ugyanolyan csodálkozással bámul rám, mint amikor a nap elején betettem a lábam a kandallón. Hiába volt számos diák ott az előadásomon, még most is csak néz, néz nagy szemekkel és sutyorog. Már nyilván az, akit érdeklek, vagy érdekel az, hogy mi van velem. Nyilván van, akinek már most olyan ellenszenves vagyok, mint öt halálfaló, de ez nem igazán érdekel…
Mellém szegült partnernőmet viszont talán furcsán érintheti, hogy ekkora tekintet kereszttűzben kell megtennie a jól megszokott utat. Hát hagy legyen miről pletykálnia, cseverésznie vagy épp dicsekednie a barátnőinek. Mosolyogva nézek rá, hallgatom, miközben terveiről mesél, aztán óvatosan fogom a kezét és a karomra helyezem, mintha a kísérője lennék. Pletykák, ha útra indulnak is, milyenek? Komolytalanok csak. Hátha helyette sütkérezhet a dicsfényben, hogy egy híres íróval cseverészve kötött ki az iskolai kantinban. És minden egy rosszul sikerült tintakiöntéssel kezdődött…

- De… De előfordul gyakran, hogy nem jön az ihlet, legalábbis nem akkor, amikor jönnie kéne. Olyan is van, hogy másik könyvbe kezdek és kettőt vagy hármat írok párhuzamosan. Ahogy olyan is, hogy hetekig semmi… - Magyarázom, rátérve egy következő folyosószakaszra épp ugyanúgy, mint az általa feltett kérdésekre. Okos lány, szerintem újságírói pályán lenne a helye. - Viszont nem félek tőle, hogy mi lesz ha… Az embernek tudnia kell, hogyan fektesse be a hirtelen jött pénzét. Egy darabig nem is foglalkoztam ilyesmivel, aztán jól felidegesítettek és megnyitottam a kiadómat. Ma tucatnyi dologgal foglalkozok egyszerre. – Kissé felnevetek a gondolaton, mert ja, vagy négy projektem is van jelenleg és ebből vagy három hoz magával pénzt is. – De sajnos az én történetem a ritkább. Sok tehetséges ember van, akik sosem kerülnek felszínre, csak mert a csillagaik nem akkor álltak és éppen úgy, ahogy az megfelelő…

Újabb sarkot hagyunk el, immáron rátérve a főcsapásra, ami elvezet minket a nagyterem bejáratához. Persze a diáksereg száma és sűrűsége ehhez mérten jó nagyra is nőtt, így már nagyemberemmel és a leányzóval együtt úgy kell kerülgetnünk a jónépet. De nem zavar ez sem különösebben.
- Ó, máris tizenhét leszel. Gratulálok. – Mondom elismerően bólintva egyet felé, miközben a seregletet kikerülve átlépem a nagy ajtó küszöbét. – Izgalmas terveid vannak. Sok sikert kívánok a megvalósításukhoz. Mindig nagyon nemes és jó embereknek tartottam azokat, akik másokról akarnak gondoskodni. Nekem ebből csak a jótékonysági szervezetek létrehozása maradt meg… És nem érzem magam tőle sokkal nemesebbnek… De ha majd összeakadunk valamikor a távolabbi jövőben, majd meséld el, merre jársz és mik a terveid. Mindig örömmel vágok bele egy-egy újabb projektbe, hátha lesz valami érdekes terv a tarsolyodban, amihez jótékonysági befektetőt keresel. Hacsak nincs máris… - Biztatom, miközben az Hugrabug asztala felé vezetem. – Merre van a helyed? Vagy a barátaid? – Kérdezem, aztán mosolyogva térek át, komoly beszélgetésünk egyik utolsó pontjához, a gyermekemhez. Vagy hát most már gyermekeim.
- Itt lassan el kell válnunk. – Mosolygom kedvesen továbbra is. – Mint mondtam otthon várnak. A családom, a párom, a kislányom és a kisfiam. És… mint minden büszke szülő kijelenthetem, ők sokkal, de sokkal csodálatosabbak lesznek, mint én valaha is voltam, vagy lehetek. És ez rád is bizonyára igaz. Az új generációkban, mindig annyi új lehetőség bujkál. Sose felejtsd el! – Biztatom újra, majd biccentek egyet felé. – Most megyek. Jó étvágyat!
Naplózva


Artemis Greenberry
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


♦Önkéntes ELV és AVS tag♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2019. 03. 19. - 13:39:39 »
+1

Tintapaca


Nathaniel Forest

Mikor Mr. Forest az ihletet firtató kérdésemre válaszolt, önkéntelenül is bólogatni kezdtem, mert tudtam, milyen érzés az ihlethiány. Csak én nem az írásnál, hanem a festésnél szoktam ezt megtapasztalni. - Az embernek tudnia kell, hogyan fektesse be a hirtelen jött pénzét. Egy darabig nem is foglalkoztam ilyesmivel, aztán jól felidegesítettek és megnyitottam a kiadómat. Ma tucatnyi dologgal foglalkozok egyszerre. - nevetett fel az író, amire egy kicsit elmosolyodtam én is. Bizonyára nagyon elfoglalt lehetett ez a tehetséges férfi. Nem szóltam közbe, mert láttam rajta, hogy még folytatná a mondandóját.

- De sajnos az én történetem a ritkább. Sok tehetséges ember van, akik sosem kerülnek felszínre, csak mert a csillagaik nem akkor álltak és éppen úgy, ahogy az megfelelő…
- Ebben igaza van - válaszoltam röviden, pedig így 17 évesen nem sokat tudtam a sikerről és a pénzügyekről. Nem igazán voltak előttem jó példák, Mel néni például állandóan túlköltekezte magát, és hát valljuk be, anyám sem volt soha a spórolás Trimágus-bajnoka. Ahogy sétáltunk egymás mellett, jól esett Nathaniel szavait hallgatni. - Izgalmas terveid vannak. Sok sikert kívánok a megvalósításukhoz. Mindig nagyon nemes és jó embereknek tartottam azokat, akik másokról akarnak gondoskodni. Nekem ebből csak a jótékonysági szervezetek létrehozása maradt meg… És nem érzem magam tőle sokkal nemesebbnek… De ha majd összeakadunk valamikor a távolabbi jövőben, majd meséld el, merre jársz és mik a terveid. Mindig örömmel vágok bele egy-egy újabb projektbe, hátha lesz valami érdekes terv a tarsolyodban, amihez jótékonysági befektetőt keresel. Hacsak nincs máris… - vetette fel a lehetőséget, miközben együtt sétáltunk a Hugrabug hosszú asztalához.

- Köszönöm! Hát, ami azt illeti, épp a vérfarkasokról végzek kutatást. Szeretnék olyan gyerekeknek segíteni a beilleszkedésben, akik vérfarkastámadás áldozataként váltak vérfarkassá. Nagyon sokakat kiközösítenek még ma is a társaik, holott nem tehetnek arról, hogy azzá váltak, amivé... - fejtettem ki a célomat, amihez nemrégiben Salamander professzor segítségével egy lépésnyivel sikerült közelebb kerülnöm. Gondolkoztam már rajta, hogy felnőtt vérfarkasokkal is foglalkozzak-e, de irántuk még nem tudtam félelem nélkül, őszinte sajnálatot érezni, a negatív traumáim miatt Fennel... Egyelőre úgy éreztem, jobb, ha a gyerekeknél maradok. Közöttük ugyanis mindeddig senkiről nem derült ki, hogy önként kívánták a vérfarkas-létet, míg a felnőttek esetében több ilyen fanatikus személyről is olvastam.

- De még nagyon az elején tartok a dologgal, ha már kiforrja magát a projekt, akkor lehet, hogy valóban megkeresem majd - mosolyogtam rá. Mikor a barátaimról kérdezett az író, szerencsére észrevettem Chloé szőke fonatát, és mellette egy üres helyet. Az utóbbi időben párszor már beszélgettünk, és valami furcsa oknál fogva még nem volt elege belőlem, így bátorkodtam felé venni az irányt. A búcsúzkodásnál hálásan néztem Mr. Forestre, akivel már egy ilyen rövid találkozás is igazi élmény volt a számomra.  - Nagyon szépen köszönöm a biztató szavakat. Jó étvágyat, további sok sikert és minden jót kívánok Önnek és a családjának is! - feleltem új ismerősömnek, majd helyet foglaltam az asztalnál, hogy megkóstoljam az előttem gőzölgő, ínycsiklandozó marharagut.

Köszönöm a játékot!


Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 27. - 06:55:49
Az oldal 1.93 másodperc alatt készült el 47 lekéréssel.