Trófeaterem

A Trófeák Terme a Roxforban megszerezhető trófeákat, címeket és a kitüntetett diákok és tanárok neveit rejti magában.
Ide minden diák bejöhet.
Elég gyakran előfordul, hogy egy-egy diák pucolja fényesre az itt őrzött serlegeket büntetőmunka címszó alatt... Nos... ez egészen fárasztó munka, szóval nem véletlen, hogy utálják is rendesen... mint általában a büntetőmunkát...

Betörési kísérlet… vagy ilyesmi


Merel
2000. május nagyon vége

Mégis ki a fene kér ilyesmit? – elmélkedtem kimászva az éppen időben mozdulatlanná tett Fúriafűz gyökerei közül. Még csak félig rángattam magamra a mardekáros talált, a nyakkendőm is rendezetlenül állt, de nem számított. Tökéletesen beillettem a reggel órára siető diákok körébe. Ráadásul nekem megvolt az az előnyöm, hogy a morcos képű gondnokot is gondolkodás nélkül sóbálvánnyá változtathattam. Nem különösebben érdekelt, ha a nyakamra hívnak egy sereg aurorot, az utóbbi időben ugyanis, ha valami bizonyosságot nyert, hát akkor az az, hogy nem tudnak velem semmit sem tenni. És mégis kit érdekel a hírnevem? Engem tuti nem. Az az ostoba liba már úgyis elintézte, hogy tele legyen velem minden kibaszott újság.
– Na, gyerünk O’Mara, vessük be magunkat! – morogtam magam elé és közben felhúztam rendesen a jobb vállamra is a talárt. Két lépés között megigazítottam a nyakkendőt is, s próbáltam nem tudomást venni arról az egyszerű tényről, hogy már megint abba a borzalmas kastélyba kell besétálnom. Tudtam persze, miért teszem… valamiféle elcseszett dicsőségért, amit a tolvajok között egyedüliként érhettem el. Senki másnak nem sikerült még beslisszolnia a kastélyba csak így. A legtöbben túl öregesek voltak ahhoz, hogy talárba bújva ne tűnjenek ki, vagy éppen senki sem hitte volna el, hogy a könyvtárban akarnak kutatómunkát végezni. Ezért, ha valamit innen kellett kivinni, azt leggyakrabban én csináltam.
Merész következtetéseim voltak csak, merre is van a Trófeaterem, ugyanis az én kedves megbízó éppen egy régi kupát akart megszerezni… amin ráadásul még csak nem is a saját neve szerepet. Hogy miféle bűnökre akarta használni, hát az nem az én gondom volt, de mindenesetre szerettem volna magam után valami kellemes nyomot hagyni én is. Valami olyasmi feliratot terveztem a falra írni, hogy: Le a Roxforttal! Még a gondolattól is elvigyorodtam. A kölyök Elliot imádott volna egy ilyen húzást… és amit azt illeti a felnőtt is. Gyerekes vagy sem, élvezhető és csak ez számít.
Végig szeltem hát a birtokot. Gyorsan eljutottam az északi irányból nyíló kapuhoz, amin könnyedén belépve a vállamra dobtam a hátizsákom. Másik kezemben a pálcámat szorongattam, mintha bármelyik percben támadástól tartottam volna. A kastélynak ez a szakasza meglehetősen csendesnek tűnt… mondjuk nem tudtam pontosan hány óra van. Könnyen lehetett, hogy éppen ettek vagy óra volt. Ezért csendesen, minden sarkon belesve haladtam a folyosókon. Valóban csak halvány emlékeim voltak a terem elhelyezkedéséről. Akármennyire is szerettem volna felidézni hol van, nem sikerült és kétszer is rossz helyen találtam magam – amiből az egyik a lányoknak fenntartott mosdó volt. Harmadjára aztán végre a megfelelő folyosóra keveredtem. Az egyik nyitott ajtón bepillantva ugyanis előkerültek, az aranyozott, porlepte kupák és más kitüntetések.
– Remek, bassza meg… – állapítottam meg, ugyanis abban a tömegben lehetetlenség lett volna kikapni egyszerűen a megfelelőt. Appleton… Appleton… – mormogtam magamban a nevet, ahogy átléptem a küszöböt és tekintetem végig pásztázta a csillogó kupák sokaságát. Dühösen sóhajtottam egyet. Éreztem, hogy máris elveszítem a türelmem, így előkaptam a pálcámat és a falra szegeztem. Jobbnak láttam előbb levezetni a feszültséget és utána végig bogarászni a dolgokat. Így lassan megformáztam a „le” szócskát, hogy aztán elgondolkodjak milyen méretben véssem fel a „Roxforttal!” részt.

Frusztráltan forgatok szemet Bern vijjogására, ahogy legélesebbnek bizonyul a megilletődötten sikoltozó minikórusból, amikor egy fiú nyit be - látszólag éppenséggel tényleg véletlen - a mozsdóba. A tükrön keresztül azért én is felnézek a kézmosásból, hogy min vinnyognak ekkorát a hölgyek. Hosszúkás mosdóhelyiség, ajtó oldalról, és fülkés vécék, ha valaki benyit, tényleg csak azt láthatja, aki épp - minő botrányos jelenet - kezet mos, szempillát pödör, miegyéb a mosdókagylóknál. A kopottas tükrön keresztül úgy-ahogy látom a lárma kiváltóját, mardekáros, szűk két méter, ázsiai...
Na várjunk.
Nem sietek utána nagyon, de a vizes kezemet már a taláromban törlöm meg a folyosóra lépve, és a "fiú" után indulok egy távolságról. Legalább nem nehéz követni, kevesen elég magasak ilyenkor a folyosókon teljesen eltakarni. Ellentétben az én esetemmel, ami most hasznomra is válik, bár ahogy nézem, inkább valahova eltalálni próbál, nem vesz észre, ahogy követem.
Van az a szerencséje Elliotnak, hogy a múltkori - többé-kevésbé egy évvel ezelőtti - búcsúnk óta egész sikeresen békénhagyott, így most inkább csak a kíváncsiság hajt abban, hogy utánamenjek, a késést megkockáztatva, hogy mit ólálkodik a Roxfortban már megint. Ahova elméletileg utálja betenni a lábát. Ahhoz képest azért gyakran látszik erre járni. Legalább nem kell attól tartania, hogy helyes kis kockákra átkozva hagyom egy falikárpit mögött, bár ahogy megismertem, nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy valaki mással kockáztatja ugyanezt idén.
Óvatosan támaszkodok be a trófeaterem ajtókeretébe, nyitva hagyva az ajtót, hogy csak rajtam keresztülesve lehet áthaladni, és keresztbe font karokkal figyelem egy darabig, miben mesterkedik, és észre vesz-e magától, mielőtt megszólalok.
-Ennyire hiányoznak a "régi szép napok", hogy betörsz ide csak kiérdemelni egy büntetőmunkát poénból?
Még fontolgatom, feldobjam-e a tanerőnél, rajta múlik. Ha meg tévedtem, és van egy tényleg ide járó mardekáros hasonmása, tárgytalan az egész.

Betörési kísérlet… vagy ilyesmi


Merel
2000. május nagyon vége

Majdnem olyan szép, mintha vérrel festették volna… Élvezettel bámultam az élénken világító „le” szócskát a falon, amint tökéletesen magára vonja a figyelmet. Hát ennél tökéletesebben nem is sikerülhetett volna egy aranykupákkal teli teremben. Sóhajtva bámultam az alkotásom, szinte már-már azt méregetve, hogyan fog odailleni a Roxforttal része a mondandómnak. Dúdolgatva próbáltam kimesterkedni magamból a R betűt, ám ekkor valamit csak észrevettem a szemem sarkából. Kellett nekem óvatlan módon oldalra fordulni… magyarázkodás helyett izgalmasabb lett volna az iskola tanári kara és prefektusai elől menekülni. Végül is nem jeleztem, hogy észrevettem a „foltot.” Egyszerűen folytattam tovább az alkotást, nem reménykedve abba, hogy következmények nélkül odébb állt. Már nagyon is rám fért egy kis izgalom. Ezek a monoton munkák kezdtek alám tenni, az otthoni unalomról nem is beszélve.
– Ennyire hiányoznak a "régi szép napok", hogy betörsz ide csak kiérdemelni egy büntetőmunkát poénból?
Na, baszki, O’Mara… a legjobb kor vagy a legjobb helyen! A hang a megszokott gúnyával bugyogott fel bennem, mint valami ocsmány mocsár, hogy megfertőzze a lelkemet megint. Elhúztam a számat, furcsa kis vigyorra, de közben olyan hevesen vert a szívem, hogy mindez csupán kívülről tűnt békés állapotnak. A szokásos Elliot maszk, a tökéletesen pimasz nyugalom, ezúttal is bejött. Értettem én a testem a reakcióját… Merel Everfen volt az egyetlen, aki ilyen jellegű szívdobogást ki tudott váltani – na meg az üvöltéstől paradicsomvörössé vált Nat. Vele volt egy múltunk, olyan, amit még mindig nem tudtam hová tenni. Kettős érzéseim voltak, egyszerre kedveltem és nem kedveltem, ha létezik egyáltalán ilyesmi. Ez pedig csak még különlegesebbé tette a közöttünk lévő kapcsolatot, vagy nem kapcsolatot, nevezzük akárhogyan is.
Nem fordultam azonnal felé, mintha ki akarnám élvezni azt, ahogy hosszú idő után ténylegesen szemtől szemben állunk egymással. Láttam persze, egyszer-egyszer, ha ugyanazon a helyen fordultunk meg. Még megformáztam az o betűt, mintha nem különösebben rázott volna meg a jelenléte. Csupán ezután engedtem magamnak, hogy teljes valójában nézzem meg magamnak Merel a kamaszodástól némileg megváltozott külsejét. Változott. Nem drasztikusan, nem sokat, de ennyi hónap távlatában soknak tűnt vagy inkább szembe tűnő volt.
Végig futtattam rajta a tekintetem. Még mindig elképesztően alacsony volt, a szemében ült a komoly csillogás is, amit régen egészen megkedveltem. A sötét haj, a fehér bőr, a szeplők… hazudnék, ha azt mondanám nem hiányzott. De már nem próbáltam meg lépést tenni felé, csak néztem távolról.
– Időszerű volt már valami szórakozás után néznem. – Jelentettem ki, majd olyan lazasággal rántottam meg a vállaimat, mintha nem is éppen bűncselekményt követtem volna el. Végül is, mit csinálhat Merel? Megpróbál megátkozni? Kivédem, vagy elugrok előle, még működnek a reflexeim. Szól a tanároknak? Mire előkerülnek, háromszor kijutottam a kastélyból. Mindig a fürgeség volt az előnyöm, ami még sérült combbal is kiválóan abszolválható volt… legalábbis így egy év távlatában. Annyira hozzá szoktam a fájdalom, hogy az állandó ivás nélkül is megbirkóztam vele. Egy mocskos csótány vagyok, akit semmi sem pusztít el és ez így van rendjén.
– Jól nézel ki. – Folytattam, nem akartam ezzel semmit elérni. Szimpla bók volt, mert jól állt neki valóban a tinisedés. – Egyébként éppen dolgozom. Igen, ez egy megbízás… már nem a felirat. Az a személyes bizniszem. Szóval, ha esetleg szólni akarnál a tanároknak, kérlek azután tedd meg, hogy ezt felvéstem. – Visszapillantottam a falra, félig-meddig arra számítva, hogy megtámad vagy tényleg elrohan erősítésért.

Komolyan fontolgatom, hogy lövök kifele egy depulso-t, csak leverni valamit kint. Pont mindegy igazából, mit is, csak legyen valami zaj, amire idejönnének megnézni, mit művelnek ezek a garázda kölkök megint. Csak megfűszerezni az eseményeket, aztán még eldöntöm, helyzettől is függhet, beszállnék-e inkább a menekülésbe Elliot oldalán, vagy fogadnám az előbb-utóbb végül ideérő prefektust vagy tanárt, mint tetten érő, hogy "így találtam, ahogy házirendet szegett, professzor, én csak őríztem, hogy el ne szökhessen, mielőtt maga ideérne".
De még nem taroltam le semmit, úgyhogy ráér kitalálni. Esetleg ha véletlen ilyesmi segítség nélkül is rajtunk üt valaki.
-De te utálod ezt a helyet- emlékeztetem Elliotot a maga - lehet azóta elavult? - vallomására.
Bár kétlem, hogy csak azért törne be ide, hogy a falat összefirkálja, valamire készül. Valami tényleges oka van rá, hogy itt járjon, ami röbb az ilyen diákcsínynél.
-Köszönöm- vigyorgok. -Neked is megvan még mindegyik végtagod, ahogy nézem. Kész csoda, ahogy ismerlek.
Próbálom kifürkészni közben, mi lehet az a munka, ha hiszek a szavának. Valami trófea ellopása? Kinek kell egy nagyon konkrét iskolai kviddicskupa valamelyik évből? Vagy van itt elrejtve valami, ami nem is ide tartozna eredetileg?
-Gondolom így viszont nem hoztál nekem újabb kést, amit valaki benned felejtett?- kötöm be az előző gondolatmenetet gyönyörűen a mostani témába. -Pedig lehet, pont most lenne nagyon hasznos valami, amivel meg tudsz vesztegetni, ha már ilyen nyíltan elismered, hogy tilosban jársz.
Addigis elnézegetem az eddigi feliratot. "Le a Ro..."
-A p egész szépen kiférne oda. Pirocus. Nézd, így valahogy.
Egészen biztos vagyok benne, hogy nem p lenne a következő betű, de meggyőző vagyok, saját bevallása szerint jól is nézek ki, egyszerre két további témáról is beszélünk és talán még sürgetőbb dolga is van, simán lehet esélye, hogy elkezdi már bevésni a betűt, amit előrajzolok neki parázsszínű vonallal, mielőtt rájön a turpisságra, hogy ő nem is ezt akarta írni.
-Nyugi, bízom benned, be tudod fejezni a műved még pont mielőtt ideérnek.
Mert egy kis plusz nyomás sem árt meg senkinek.

Betörési kísérlet… vagy ilyesmi


Merel
2000. május nagyon vége

Nem néztem meg jobban Merelt. Nem engedhettem meg magamnak a történtek után, habár szívesen tettem volna. Azt hiszem, vele már sosem lesz olyan szórakoztatóan közeli a kapcsolatunk, mint annak idején. Csak a szemem sarkából sandítottam néha rá… szinte várva, hogy rám hívja a tanári kar nagy és bölcs tagjait, vagy éppen a prefektusokat. Én aztán szívesen játszom el a kifut gyorsabban című színdarabot ismét, mert fájjon akármennyire a lábam, ha eltűnésről van szó, azt könnyedén felülírja a kitartásom.
– Neked is megvan még mindegyik végtagod, ahogy nézem. Kész csoda, ahogy ismerlek.
Gúnyosan húztam félre a számat, mintha csak mosolyognék. Valójában igaza volt, kész csoda, azok után főleg, amin az elmúlt félévben mentem keresztül. Hol Nathanielt kellett védenem, hol egymásnak mentünk és sérülésekből is bőven kijutott. A fizikai sebek könnyen gyógyultak, de azok, amiket a kapcsolatunkon ejtettünk, nem akarnak olyan könnyen összeforrni. Túl makacsok vagyunk mindketten és mintha ez kezdené egyre inkább a vesztünket okozni. Sosem hagyom győzni, de ő sem engem… olyankor pedig addig marjuk egymást, míg egyikünk fel nem adja s meg nem tör. De ez mindig fájdalmas. Már egyre erősebben vérzünk mindketten.
– Valóban úgy fest. – bólintottam, szépen formázva meg a Ro-t.
– Gondolom így viszont nem hoztál nekem újabb kést, amit valaki benned felejtett? – Folytatta. Egy kicsit meglepett, hogy ennyit cseveg, ahelyett, hogy már felnyomott volna McGalagonynál. Ezért egy pillanatra felé fordultam és végig néztem rajta megint. Talán megváltozott volna? Na, ne legyél naiv, O’Mara!– röhögött fel bennem a kegyetlen hang. A csuklómon megint lüktetni kezdett a szalag, mint már annyiszor. Ahogy beszélt egy dolog volt, a viselkedése többet elmondott róla. Még azt sem tartottam kizártnak, hogy felkeltettem az érdeklődését ezzel a kis betöréssel. – Pedig lehet, pont most lenne nagyon hasznos valami, amivel meg tudsz vesztegetni, ha már ilyen nyíltan elismered, hogy tilosban jársz.
Nem fordultam vissza a fal felé. Még mindig Merelt figyeltem, az olyan jól ismert sötét haja, a sötét szemeket és az alakját, ami valóban változásnak indult. Sokkal lányosabb volt, mint legutóbb. Ő persze nem engem figyelt, hanem a feliratot.
– Miért fizesselek le? Legfeljebb beköpsz az igazgatónőnek… – válaszoltam és megrántottam a vállamat. – Vagy rám támadsz. Azt hiszem, minden eshetőséget mérlegeltem és egyik sem ráz meg kifejezetten. – Ugyanazon nyugalommal, mint eddig fordultam vissza a fal felé. – Amúgy sem hinném, hogy  bármilyen tárggyal ki tudnálak engesztelni.
Már azon gondolkodtam, hogy milyen szépségesen vésem majd fel a x-et. Természetesen Merelnek bele kellett kontárkodnia azzal a hülye p betűvel, nem mintha számítani. Gondolom ezzel ő is megszegte a házirendet… már ha egyáltalán kitér arra, hogy az iskola épületét a tanulóknak tilos megrongálnia.
– Nem p jön. – közöltem hidegen, majd egy laza mozdulattal a p fölé véstem az x-et. – Ha magadra akarod vonni a figyelmemet, akkor ügyesebben kell próbálkozni… főleg most, hogy már az adottságaid is megvannak hozzá. – Tettem hozzá és ismét sokat mondóan pillantottam rá. Úgy néztem rajta végig, mintha fel akarnám falni a szemeimmel. Majd azzal a lendülettel vissza is fordultam a fal felé, hogy a -fort részt is felvéssem a korábbiak helyére, amikor pontosan magammal szemben, egy alacsonyabb vitrin felső részében megláttam azt, amiért jöttem. Egy régi kupa volt, semmi több. Rajta az Appleton névvel.
– Mi a fasznak kell valakinek ez a szar? – morogtam magam elé és a pálcámat az üvegre szegezve már törtem is meg azt, hogy benyúljak. – Állj hátrébb, még az sem kizárt, hogy robban… amilyen szerencsém van ezzel a munkával.

Érdekes részlet, hogy láthatóan próbál nem nézni rám, pedig ennyire azért nincs belemerülve a művébe. Csak óvatos hátralesések, szájhúzás inkább, mint mosoly, valami nagyon jár a fejében, és hiába próbál úgy tenni, kizárt, hogy a falba vésés lenne az.
Végül mégiscsak felém fordul, kénytelen szembenézni azzal, hogy velem néz szembe ismét. Talán nem veszi észre a talán nem is tudatos kis kézmozdulatát, én is csak véletlen, de egy ismerős vörös szín bársony villanása bevonzza a tekintetemet. Mégegy régi ismerős. Ilyen mély nyomot hagytam benne? Bár ezesetben nem annyira emlékként, mint inkább elődje, az a szalag valószínűleg nem mementó énrólam, az egészen más és önmaga. Lehet vigyáznom kéne vele, valószínűleg nem felejtett el.
-Esetleg csak hogy kevésbé akarjon olyan ötletem támadni, hogy beköpjelek vagy megtámadjalak? Esetleg még hagyjalak zavartalanul "dolgozni" is, mint ha nem is vettem volna észre, ahogy csak a fél iskolán csörtetsz végig keresve valamit?
Csak somolygok hozzá. Talán nem kenem már úgy kenyérre, mint régen, de miért ne próbálhatnám?
-Nem szól ez kiengesztelésről, túlgondolod.
Nem fogom elfelejteni azt a mindent, amin keresztültiport, és nem fogok soha többet úgy tekinteni rá, hogy az nincsen könyörtelenül beleszámítva, de köszönöm, én jól vagyok. Túlléptem a sérelmeken, másképp most nem civilizáltan beszélgetnénk, hanem rég mindenki tudna a betöréséről, mivel épp csupán az összes elég nagy és elég lelkiismeretes diák próbálna szétszedni minket nem több mint tíz méterre a mosdótól, nehogy irányított tükörszilánkok rajával véreztessem ki Elliotot, mielőtt McGalagony kiérne rendetvágni közöttünk. Volt akkora a tömeg, hogy nem sikerülne, de nem amiatt, mert én nem próbálkoznék minden erőmből ezen kegyetlen halálnem kivitelezésén.
Woó...
Ez gyanúsan és ijesztően konkrét volt ahhoz képest, hogy csak egy "mi lenne, ha" verzió egy olyan eshetőségről, ami nem is áll fent. A szalag irányába sandítok megint. Miben mesterkedsz drágaság?
De szerencsénkre - vitathatatlanul mindkettőnkére - ezen már túlléptem. Volt idő, amikor még megtörténhetett volna. Jót tett, hogy talán egy évig is színét sem láttam, és a levelekkel is felhagyott végül. Jót tett McGalagony, hogy kicsit verbálisan előpofozott önmagam alól, és jót tett Leó, akkor és ott nagy szükségem volt rá, még ha azóta csalódnom is kellett benne. Azt el kell ismernem, hogy sokat számított a társasága azon a kritikus ponton, érezzek most akárhogy vele kapcsolatban.
Mindenesetre itt vagyunk megint, tilosban ketten Elliottal, és engedem még garázdálkodni is, főleg nem az életére török.
-Nem-e? Nem "Le a ropival"?- vigyorgok, és egy intésemre az én p betűm szertefoszlik, ahogy ő felülvési a jóval maradandóbb x-ével. -Nyehh, erre persze odafigyelsz.
Kíváncsi vagyok, felismeri-e mit is visszhangzok ezzel. Mert felejteni nem szokásom, akár megbocsájtok, akár nem.
-Mi volt ez, Elliot? Tán kihívás keringőre?- vigyorgok rá vissza egy felszökő szemöldökkel. Felkérés párbajra? Látom ám, hogy mit látsz.
Egy diszkrét colloportusszal magunkra zárom az ajtót, gondoljon amit gondol, és odasétálok hozzá, miközben a firkája vésésével van elfoglalva. Mindegy igazából, hogy hallotta-e a varázsigét, a zár kattanása úgyis elárulná, és nem is jelentene pillanatnyinál tovább akadályt, egy elsőéves bűbájjal kinyitható. Igazából pont csak pillanatnyi akadálynak is kell, bárkinek áll majd útjába végül, az ajtó bármelyik oldaláról.
-Legalább végre történne valami érdekes, el nem hinnéd, milyen unalmas év volt ez idebent.
És csak úgy ráadásnak, egy ujjal végigsimítok a gerincén, közben fapofával nézve, mit néz, miért jött. Én kérem csak szórakozok vele, de azt meg miért ne tehetném? Amit mondtam, azt komolyan úgy is gondolom.

Betörési kísérlet… vagy ilyesmi


Merel
2000. május nagyon vége

– Esetleg csak hogy kevésbé akarjon olyan ötletem támadni, hogy beköpjelek vagy megtámadjalak? Esetleg még hagyjalak zavartalanul "dolgozni" is, mint ha nem is vettem volna észre, ahogy csak a fél iskolán csörtetsz végig keresve valamit?
Elvigyorodtam, de nem válaszoltam egyelőre. Még mindig nem értettem hova akar kilyukadni, hiszen megmondtam: nem különösebben érdekel, ha esetleg beköpni támadna kedve. Menjen és csinálja. Nem ez lenne a legkellemetlenebb eset, amibe sikeresen belekeveredtem… pontosan ugyanúgy kimásznék ebből is, mint bármi másból.
– Nem szól ez kiengesztelésről, túlgondolod.
Megint elhúztam a számat és egy nagyot sóhajtottam. Az ő esetében persze minden a kiengesztelésről szól, még ha ezt nem is mondja ki. Akármit is tettem, az úgyis egy tüske marad örökké, ezért is lepett meg, hogy éppen ő nem esett azonnal nekem. Régen találkoztunk, ő sem tudhatta, mire számíthat tőlem. Nem tudtam, ebbe mennyire gondolt bele. Őt ismerve szerette magát mindenkinél okosabbnak és ügyesebbnek érezni… kicsit olyan volt, mint én ebből a szempontból. Talán ez is lökött annak idején olyan közel minket egymáshoz s ezért gondoltam rá olyan sokat az elmúlt években.
Erre a gondolatra megéreztem a szalagot a csuklómon. Nem tudom, hogy az lüktetett-e olyan hevesen, vagy csak a szapora szívverésem egyenetlen ritmusa szaladt-e végig ilyen formán a testemen. Akármennyire is próbáltam semlegesnek tűnni, ott volt az az érzés még régről. Keserűség, ami olyan hirtelen váltotta fel az együtt töltött idők kellemes pulzálását. Hogy lesz-e valaha változás ebben? Aligha. Nincs miért áltatni magad, O’Mara… – suttogta bennem az állandóan kegyetlen hang. Már nem ugyanaz az Elliot voltam, akit Merel megismert. Az a sötét, ami mindig is bennem volt, hatalmas felhőként foglalta el a szórakozott tolvaj helyét. Kegyetlen voltam, mint az a hangocska, ami állandóan őrültségekre buzdított. Hogy ezt mi tette? Talán még én magam sem tudtam. Ráfoghattam volna arra, hogy embert kellett ölnöm, csakhogy megmentsem Natot, ráfoghattam volna arra, hogy az apám zsarol és terrorizált, hogy állandóan üldözött egy egész család. Mégsem volt értelme belemagyarázni azokba a helyzetbe. Már nem volt erőm belegondolni. Az elmúlt hónapok egyetlen, hatalmas sebként tátongtak rajtam.
– Nyehh, erre persze odafigyelsz.
Sóhaj szakadt ki belőlem. Nem az a gondterhelt fajta, egyszerűen csak ránéztem a feliratra, ami immáron egy fokozattal jobban festett. „Le a Rox” – olvastam fel magamban. Nem, mintha a le a ropival nem állta volna meg a helyét, ha már a tanári kar és persze kedvenc gondnokunk bosszantása a cél, de én konkrét üzenetet akartam hagyni. Olyat, ami a szívemben volt, mióta csak Dumbledore az irodájába hívatott és mióta megszöktem.
– Az élettelen dolgokkal jobban boldogulok… – rántottam meg a vállamat.
Nyeltem egyet és úgy olvastam végig még egyszer a feliratot. Nem akartam a régi dolgokra gondolni, nem akartam a múltban élni. Túl sok volt az akkor is, nemhogy még azokat a sebeket is feltépjem. Ennyi fájdalom már éppen elég mély nyomot hagyott bennem.
– Mi volt ez, Elliot? Tán kihívás keringőre?
– Ha annak veszed, akkor az is lehet. Tudom, hogy szereted a játékokat. – Lassan bólintottam. Már éppen az f-betűvel lettem volna elfoglalva, mikor hallottam a zár kattanását, de nem fordultam Merel felé. Akármi is a terve ezzel, hát kíváncsian várom a folytatást. Nagyjából ezzel egy időben vettem észre az alacsony vitrin felső polcán várakozó kupát, rajta az Appleton névvel. Nem voltam meggyőződve róla, hogy az tényleg csak egy díj lett volna. Azonban, akármennyire is néztem, semmi különösebb erőt nem éreztem felőle. Nagyrészt azért, mert a Roxfortban annyi varázstárgy volt, hogy egészen megzavarta az érzékeimet.
– Legalább végre történne valami érdekes, el nem hinnéd, milyen unalmas év volt ez idebent.
Egyetlen ujjat húzhatott végig a hátamon. Beleborzongtam. A szívem még hevesebb ritmust vett fel, én pedig egész egyszerűen Merelhez fordultam, megragadtam a csuklóját és közelebb húztam magamhoz. Nem különösebben rázott volna meg, ha menten leátkoz. A szabad kezemben volt a pálca védekezésre.
– Ha hozzám akarsz érni, hát érj rendesen… – mordultam rá. Éreztem, a szemeim szinte szikrákat szórtak, ahogy találkozik a tekintetünk. Végül hosszan fújtam ki a levegőt és elengedtem a kezét, amit amúgy sem szorítottam nagyon. Éppen csak annyira, hogy közelebb tudjam húzni magamhoz. – Tessék, átkozz meg, hátha akkor izgalmasabb lesz az évvége. – tettem hozzá aztán.
Nem vártam meg, mit lép, benyúltam a vitrinen ejtett résen, hogy megragadjam a kupát és kihúzzam. Nem volt egy túl nagy példány és hiába érinttetem, nem tűnt különlegesnek sem. Mi a szarnak kellett ezért idejönni, O’Mara? – gúnyolt a hang.
– Mi a szar… – Ismételtem meg a kegyetlen szavakat, bár kívülről úgy tűnhetett, mindez csak a kupának szólt.

Túlgondolja hát. Talán tényleg nem lépett túl azon a fázison, ahol torokramenően vérig sértve vagyok? Pedig lehetne csodálkozni annak, aki jól ismer engem, főleg - mint például én - hogy pont én nem vagyok a haragtartóbb. De valahogy tényleg nem érzek már fortyogó haragot Elliot iránt. Nem gondolkodtam rajta sokat már idén, annak is hála, hogy nem tartott provokálva kéretlen levelekkel, pláne kéréssel szembemenőkkel, de talán már egész régóta nem fortyogok.
El vam könyvelve aként, aminek bizonyította magát számomra, hideg fejjel újramérlegelve, és nem, nem bíznám rá a szívemet mégegyszer, nem szeretnék bele vakon megint, és nem lepődnék meg többet azon, ha bántóan érzéketlen, már tudom, hogy az. Fájni talán tudna még így is, de bármit mostmár mindezek tudatában lépnék, lépek felé.
És valamit ő is érez még mindig, emlékszik. Vagy csak lát, és az tetszik neki? A kettő együttre szavaznék. Ha próbálta, ezt nem titkolta jól.
-Ó, én tudom, én minek véltem, téged kérdezlek a te véleményedről. És valóban. Mindketten túl jól ismerjük egymást.
És hagyom, a hangsúlyomból ki lehessen találni, én pontosan minek véltem. Persze meg kell hagynom, minden joga megvan nem válaszolni a saját verziójáról, ha egy fő sérelmem volt, hogy mindig a szájábarágnom kellett a helyes válaszokat helyette is. Valahol kicsit remélem, hogy rámutat ő is erre, hogy hipokrita vagyok ezt számonkérni így, mert bizonyítaná, hogy figyelt annyira, hogy észrevegye.
baQa', de vajszívű vagyok vele...
Tényleg ennyire eluntam magam, hogy csak a társaságáért elengedem az Elliot elleni vádakat?
Párat pislogva be kell vallanom, hogy erre viszont nem számítottam tőle, ahogy a csuklómat elkapta. Gyorsan átléptünk ezen az anatómiailag elismerő tekintet dolgon, rátapinthattam valamire a csigolyáin túl is.
-Pontosan úgy értem hozzád, ahogy akartam.- És működött.
Kihívóan emelem a szemöldököm. Nem fogom menekülőre, még visszatámadóra se, bár a meglepetésemet észrevehette, de a karomat, a markába zárult csuklómat feszíteni kezdem kifele. Nem csavarom szabaddá, nem célom, csak éreztetem az ellenállást, és talán azt még, hogy ez egy kijelentés. Mert tudom, hogy a kezemben van még a helyzet. Szorít, ő is éreztet, de nem teljes erejéből, mert nem kétlem, hogy tudna olyan erősen szorítani, hogy fájjon, és ha félne tőlem vagy ha dominálni akarna, most pontosan olyan erővel csavarná a kezemet amerre ő akarja.
Megtehetné, és hiába az utóbbi évek edzéseinek a fizikuma, innen azért nem is lenne a legegyszerűbb dolgom kicsavarni magam, ha nem segítek rá piszkosabb taktikákkal is.
De nem. Ez csak félúton van egy szkander és egy viktoriánusan formális tánc között. Negyedúton, a tánchoz közelebb.
Hirtelen teljesen komolyra veszem a formát, és talán... Egy kicsit gondoskodóra is? Vagy csak ez az a valami, amit kiugrasztani akartam és sikerült, egyszerű pimasz kíváncsiságból?
-Oké, Elliot, van veled valami. Valami nagyon komolyan van. Még csak nem is rólam szól? Add ki. Gyerünk, tombold ki, törd a vitrineket akár, amiket úgyis utálsz, add ki magadból! Jót fog tenni.
Titkolni se próbálom, hogy már teljesen őrá figyelek, a kezemet is hagyom, akkor engedje el, amikor úgy gondolja. Már ha figyel arra, hogy felismerje persze, miután a kezemet elengedi, a kupájával kezd foglalkozni. Látszólag, bár biztos vagyok benne, hogy a másik kupáján azért keresztüljutnak a szavaim.
-Ezért ragaszkodsz annyira az átkaimhoz is, Elliot?- Nem is faggatózás már, inkább felismerés. -Te akarod azt, hogy megátkozni akarjalak. Elliot, te kivetítesz rám valamit. Vagy csak pábrajozni akarsz? Párbajozhatunk, de akkor menjünk valami olyan helyre, ahol tényleg nem zavarna meg benne senki, akire nem tartozik.
Hagyom, hogy közben a serlegért kotorásszon, amit azóta sem értek, miért olyan fontos, bízok benne, hogy valamit kiváltok belőle. Talán nem egyből, talán ülepedni hagyja egy ideig, de faragott tüzet fúj a faragott sárkány. És én hoztam vésőt.
-Egy nyomi kis pohár belegravírozott betűkkel, mire számítottál? Ez nem egy fáraó kincstára, csak tárgyi mementók arról, egy-egy diák milyen ügyes volt valami akármiben- nevetek fel cinikusan Elliot diszkrét kifakadására. Még mindig nem értem, mit keres itt, ha tényleg ezért jött. Van ezeknek egyáltalán több mint szentimentális értéke?

Betörési kísérlet… vagy ilyesmi


Merel
2000. május nagyon vége

Nehéz lett volna meghatározni, hogy Merel vagy a Roxfort zaklatott-e fel jobban… esetleg mindkettő. Úgy rángatták belőlem elő azt a sötét valamit, hogy képtelen lettem volna újra elnyomni. Végül is mindkettő ugyanaz volt, csak más-más mértékben. Egy csalódás, egy hiba, amit leginkább magamnak köszönhettem. Talán az egyetlen kellemetlen kis tüske, amiről nem tehettem, az az apám jelenléte volt… és vele kezdődött ez a valami. Egyre erősebben tört elő az a fekete alak, aki ugyanúgy én voltam, aki állandóan a fülembe súgta a kegyetlenségeit. Képtelen voltam irányítani és ettől egyre feszültebb, egyre bosszúsabb voltam. Nem csoda, hogy Merel érintésére már is szorítottam és közelebb rángattam magamhoz. Éreztem, hogy az őrült lihegés közben igenis félelmetesen csillan a szemem. Túl sok volt az elmúlt év… túl kusza, túl bonyolult.
– Pontosan úgy értem hozzád, ahogy akartam.
Hadd fájjon neki, O’Mara… hadd fájjon… – suttogta a hang, szinte visszhangozva újra és újra a fejemben. Minden lélekjelenlétemet be kellett vetnem, hogy ez csak érzékeltetés legyen, ne pedig dominálási kísérlet. A kedvesebb, szerethetőbb oldalam nem tudott volna ártani Merelnek. Az az én mindig boldogan próbált viszonyulni a régi emlékekhez, még ha sejtettem is, hogy azoknak sosem lesz folytatása.
– Oké, Elliot, van veled valami. Valami nagyon komolyan van. Még csak nem is rólam szól? Add ki. Gyerünk, tombold ki, törd a vitrineket akár, amiket úgyis utálsz, add ki magadból! Jót fog tenni.
Nagyot nyelve pillantottam a szemem sarkából a vitrinek felé. Szívesen törtem-zúztam volna, csakhogy a gyakorlatiasabb felem megsúgta, nem ezért jöttünk ide. Nem akartam felesleges harcot vívni a tanári karral, bár kétségkívül szórakoztató lett volna, akárcsak a félig elkészült felirat a falon. Éreztem, ahogy szétvet az ideg… a szalag is egyre erősebben lüktet a csuklómon – bár ezt valószínűleg csak én képzeltem oda.
– Nincs velem semmi! – Ellenkeztem, de elengedtem a kezét. Nem akartam még véletlenül sem ártani a saját gondjaim miatt. Mert mégis kinek lett volna még sajátja ez a probléma? Senkinek. Tudtam, hogy a szalag az oka, az hozta elő belőlem még valamikor hónapokkal ezelőtt ezt a szörnyeteget, de én engedtem, hogy átvegye az uralmat. Szükségem volt rá, hogy megmentsem Natot, aztán Esmé és magamat. Most azonban egyre jobban fel akart falni engem belülről, átvenni a hatalmat… én pedig szép lassan elfogadtam, hogy a szörnyeteg apám élő mása, azé az emberé, akitől hosszú hónapokon át menekültem. S ő tudta, hogy már igazi Rowle vagyok, ezért mozgatott meg értem minden követ, ezért akart elismertetni, ezért akart valaki mást az anyámnak nevezni. Aztán sértett volna, mikor nem kértem belőle és dacosan, csak azért is a „firkászomat” választottam.
Nem Merel volt az oka ennek, nem is a Roxfort, hanem minden egyben. Olyan apró tüskékkel egyetemben, mint az Anson-ügy vagy az utolsó zsarolási kísérlete az öregnek… vagy hogy Cartwrighttal eléggé összegabalyodtuk. Minden hatalmas kalamajka volt, aminek a végén Nat és én szívtunk leginkább. A kapcsolatunk gyenge lábakon állt és ha ő nem tartott volna olyan szorosan, már valamelyik erdőben csöveznék, mint régen. Talán egy fokkal szebb ruhákban, kicsivel több arannyal a zsebemben… de ugyanaz a szakadt, mocskos Elliot O’Mara lennék, aki mindig is voltam.
– Ezért ragaszkodsz annyira az átkaimhoz is, Elliot? – Folytatta Merel. Megpróbáltam nem foglalkozni vele, lenyelni a dühömet és a remegésemet, hogy aztán benyúljak a jelentéktelen, gravírozott kupáért. – Te akarod azt, hogy megátkozni akarjalak. Elliot, te kivetítesz rám valamit. Vagy csak pábrajozni akarsz? Párbajozhatunk, de akkor menjünk valami olyan helyre, ahol tényleg nem zavarna meg benne senki, akire nem tartozik.
– Veled sosem párbajoznék. – Röviden válaszoltam, nem belesüppedve a beszélgetés további mélységeibe. Egyrészt azért sem tettem volna ilyet, mert szerettem Merelt, még ha ő szívből gyűlölt is mindeközben, másrészt ártani akkor sem ártottam volna neki, ha csak az emlékek kötnek hozzá. Tudtam, milyen vadállat lakozik bennem, amit nem szerettem volna előhívni. Ott bujkált a gondolataim mögött állandóan, amit Reagannel tettem… még éreztem a vére melegét a kezemen. Nem kockáztathattam meg, hogy őt is bántsam. Védekezésre volt csak a kezemben a pálcám, semmi másért.
Szerencsére egy pillanatra az ocsmány kupa elvonta a figyelmem a történtekről. Képtelen voltam elhinni, hogy pont ez az ócska szemét kellett valakinek, ami szart sem ért. Ráadásul, hogy ezért a szabadságomat is kockáztassam.
– Egy nyomi kis pohár belegravírozott betűkkel, mire számítottál? Ez nem egy fáraó kincstára, csak tárgyi mementók arról, egy-egy diák milyen ügyes volt valami akármiben – nevetett fel Merel.
– A megbízómnak kellett valamiért… gondoltam nem ok nélkül. – Megrántottam a vállam, majd egész egyszerűen a vitrinhez csaptam a kupát. Az üveg megrepedt, majd apró szilánkokra törve kiszakadt a keretből. Remegve bámultam a jelenetet. Az üres kezem ökölbe szorult. Nyugodj meg, nincs értelme felhívni magadra a figyelmet.
– Nem vagy biztonságban a közelemben… – bukott ki végül belőlem és Merel felé fordultam. – Senki sincs biztonságban a közelemben… – Tettem hozzá, mintha leplezni akarnám a féltésem.
Ledobtam a pálcám, mielőtt folytatnám a rombolást. Nagyon is úgy éreztem, hogy valami kitörni készül belőlem… de ez mostanában szinte mindennapos volt. A Roxfortban csak még hevesebben, még gyorsabban tört ki belőlem, mint odahaza a viták során. A szabad kezem a csuklómon feszülő szalagra simult, le akartam állítani, ám letépni képtelen lettem volna.
– Inkább árulj be mégiscsak a tanáraidnak. - Erőszakos állat vagy, mint az apád... A hang tovább mantrázott közben a fülemben. A saját gyengének hatott ahhoz, hogy csak úgy elnyomja. Ezért megráztam a fejem, ujjaimat a halántékomra szorítottam. Küzdenem kellett ellene.

-És ez a mondat soha nem hangzott el ilyen hangsúllyal, ha nem pontosan az ellenkezőjét tanusította.
Csak szélesen mosolygok ahogy elengedi a kezem végül. Tudom én, mit csinálok, hogy érek hozzá, és kérem pontosan erről beszélek, mint amit demonstrál. Elhessegetek egy kis bűntudatmorzsát, hogy azért provokálok ki belőle ilyen mély, személyes kifakadásokat, mert egyébként unom magam a bőrömben. Nem. Itt tényleg van valami komoly, és talán Elliot meg se nyílik róla senkinek.
Senkinek, akivel jóban van, aki kedves vele, aki nem könyörtelenül a bőre alá mászva provokálja ki belőle a megnyílást. Talán ebben pont a mi kapcsolatunkra van szükség, annak a sajátos formájában? Megint közelebb lépek hozzá, egy nagyon személyes, mondhatni intim távolságon belülre.
-Mert az nem párbaj lenne.
Ezúttal nem érek hozzá, csak onnan, közelről sejtelmeskedek. Miért nem az lenne? Esély se lenne, hogy kétoldalú legyen, ami nélkül nem párbaj csak leátkozás? Kinek a részéről lenne így? Sor se kerülne, csak valami teljesen másra? Ki tudja...
És tessék, tényleg eljutunk az üvegtördöséshez is.
Felkapom Elliot pálcáját, végig kérdőn nézve rá közben, és egy-egy varázspálcával a kezeimben egymásba fonom a karjaimat egy "ugye, hogy megmondtam" tekintet alatt. Áruljam be mégis. Notán?
-Miért is? Najó, Elliot, mostmár nincs kifogásod, ki vele. Mindennel! A magad kedvéért, ne nekem, de akármi van veled, üvölt rólad, hogy össze fogsz roppanni a súlya alatt.
És mint ha nem is ahhoz az emberhez beszélnék, aki csak egy éve, az épp labilis lelkivilágom maradékát zúzta össze, és hagyott ott a sötétségben, mint ha mind meg se történt volna soha, őszinte aggodalommal nyaggatom. Ezúttal megtartom a helyénvaló távolságot, gondoskodóan teszem hozzá:
-Tényleg átmehetünk valahova, ahol nem tudnak úgy megzavarni, de hidd el, hogy neked lesz jobb.

Betörési kísérlet… vagy ilyesmi


Merel
2000. május nagyon vége

Remegő kézzel bámultam az összetört vitrint… éreztem, hogy valami nem lesz itt rendben. El kellett, hogy dobjam azt a pálcát, mielőtt nem csak az üveg, de esetleg Merel is megsérül. Igen, kemény csaj, igen, erős és igen, talpra esett, de ami bennem van az gonosz és kegyetlen. Helyette is féltem saját magamtól. Tudtam nagyon is mi az a sötét valami, ami elvett már életet a szerelem nevében, ami annyiszor vette fel a harcot apámmal. Csak egy hajszál választott el attól, hogy életben hagyjam. Lényegében az utolsó csepp emberség, ami még ott volt bennem az igazi Elliotból. Tisztában voltam vele, hogy sosem leszek az, aki voltam. A kezem még mindig remegett, láttam a szemem sarkából, ahogy felemeltem, hogy eltűrjem a hajam a szememből.
Akit Merel megismert már rég nem létezett… vagy csak olyan halovány nyomokban, hogy én sem ismertem rá. Talán nem is kerestem magamban többé, hagytam, hogy makacssággal, erővel, erőszakkal dolgozzon a lelkem és a testem. Nem számított már semmi, az sem hogy az üveg, ami kipattant a vitrinből a becsapódáskor véres vágást ejtett a kézfejemen. Éreztem, hogy ég… mégis olyan áhítattal pillantottam a sebre, mintha én magam sem lennék több egy parazita szalagnál.
– Miért is? Najó, Elliot, mostmár nincs kifogásod, ki vele. Mindennel! A magad kedvéért, ne nekem, de akármi van veled, üvölt rólad, hogy össze fogsz roppanni a súlya alatt.
Fogalma sem volt, mint mentem át. Persze, sajnáltathatnám magam, hogy Reagan megjelölte a csuklómat egy „senki” felirattal, ami mostanra már nem volt több vörös hengnél. Csak akkor izzott fel pontosan ugyanúgy, mint a megszerzése alkalmával, ha valamiért emlékeztetni akart, hogy egy nagy büdös senki vagyok… valaki, aki még az életet sem érdemli. Mintha csak Lisbeth, a féltestvérem szájából származnának ezek a szavak. Nagyon szeretett volna senkinek beállítani, nemcsoda, hogy kiakadt, mikor apánk szervezkedni kezdett. Szinte izgatottan vártam, a csuklómon lüktetni látszó szalaggal együtt, hogy vajon próbál-e még újra megölni engem.
– Tényleg átmehetünk valahova, ahol nem tudnak úgy megzavarni, de hidd el, hogy neked lesz jobb.
Hogy mi? Nem jött ki hang a tokomon, ezért csak egy pillanatra, némán billentettem oldalra a fejem és úgy néztem végig Merelen. Nem értettem miért akar meghallgatni. Talán már nem haragudott úgy, mint régen… de akkor sem oldottuk meg azt és nem is fogjuk. Nagyon sajnáltam, hogy törést okoztam neki, én viszont ilyen vagyok. Csak fájdalmat tudok okozni, nem csak másoknak, magamnak is. Amint egy pillanatra boldog vagyok, úgy tépem el magamtól az embereket, mintha félnék, hogy egyszer igazán a kellemes meleg járja át a testem csupán.
– Miért csinálod ezt? – kérdeztem szinte értetlenül és a véres sebről rá emeltem a tekintetem. Megértettem volna, ha tényleg elrohan és szól a tanároknak vagy bosszúból kettétöri a pálcám. Tudom, mi vagyok és mi voltam akkor, amikor utoljára beszéltünk emberek módjára…
Felemeltem a sebes kezemet és a nyelvemmel végig simítottam a fémes ízű vérfolton, de közben ugyanúgy Merelt néztem. Reméltem, hogy legalább elmebetegnek tart és elmegy, nem akar velem lelkizni, de aztán sóhajtottam egyet és lehunytam a szemem.
– Rendben… és hol lenne ez a valahova, ahol nem zavarnak? – kérdeztem.

Kérdőn felvont szemöldökkel figyelem Elliotot, várom a döbbenet után következő reakcióját. Valamit nagyon eltaláltam, valamire rátapintottam. Nem mondom, hogy meglep a dolog monjuk.
Tény, hogy a legelején nem ezt készültem kiprovokálni még belőle, nem tudtam róla, bár nem is kezdtem több tervvel annál, hogy simán valamit hozzak elő. De aztán elég hamar kibújt a zsákból, hogy van itt valami nagyon komoly ám, és talán nagyon régóta megoldatlan is lehet.
Elliot keresztkérdésén azért el kell gondolkoznom valóban. Ráfoghatnám, de nem, ez már nem csak világunalom szülte pimasz kíváncsiság. Én kérem, minden után, amin keresztültett, épp aggódok Elliotért?
-Mert egyértelműen van veled valami, ami így felzaklat, és mert talán én vagyok az egyetlen, aki eléggé ismer, de képes elég könyörtelen is lenni ahhoz, hogy kicsikarjon belőled bármi eredményt? Valld be, hogy ettől hatásos, mert én ki tudom erőszakolni belőled a problémát.
Igen, az lehet, hogy aggódok érte.
-És te ezt?- kérdezek vissza talán sokkal egyszerűbben, a furcsa produkcióra, ahogy a vitrinnel megvágott kezét engem bámulva végignyalja. Azt el kell ismerjem, hogy nem egy bizalomgerjesztő látvány, de ezen a ponton már pont mindegy. Még a legelső találkozásunknál, minden vészharanggal együtt nem hagytam ott ahogy volt. Azóta boroztunk már csillagos ég alatt, aludtam hozzábújva az ágyában, bőgtem miatta egy képletes és egy szó szerinti alagút legmélyén gyszerre, és fenyegettem azzal, hogy én hagyom egy falikárpit mögötti rejtett átjáróban hülyére átkozva. Ha azt próbálja elérni, csalódnia kell, rég nem tartunk már ott, hogy ezzel a mutatvánnyal megijeszthetne.
Kicsit, igen, ingerem van hülyének nézni, de legfőképp ez is csak az aggodalmamat kelti föl - följebb - itt tényleg van valami komoly. A szemem közben folyamatosan jár ide-oda a vér, és a szalag gyanított helye között. Miért kerülget ennyire az az ötlet, hogy azzal egész szépen le lehetne törölni a sebet tisztára? Ennek nem kéne ilyen jó ötletnek hangzania.
-Nem is tudooom...- játszom az elgondolkodást. -Milyen kár, hogy nem ismerünk egy, nemhogy két alagutat is, ahol nem sokan járnak tanórák közepén. És a közelebbit nem is ismerik annyian.
Tény, a Fúriafűz alattit azt sikerült felfednem többeknek is a legutóbbi szellemszállásos eseménykedés kapcsán, amit ők is potenciálisan továbboszthattak,.. Mindegy mondjuk olyan szempontból, hogy így napközben elég feltűnő lenne a fát környékezni meg, előtte az egész birtokon is átvágva, reálisan bárhogy csak a banyaszobor alagútja jöhet szóba a kettőből. Ó, a nosztalgia...
-Mostanra úgyis mindenki órákon van már- nyújtom a kezem, csak gesztusként is, Elliot felé egy bátorító mosoly mellett, hogy jöjjön velem.

Betörési kísérlet… vagy ilyesmi


Merel
2000. május nagyon vége

Rettegtem kettesben maradni ezzel a lánnyal megint. Nem sok dologtól féltem az életben, sőt általában gondolkodás nélkül fejjel rohantam annak a bizonyos falnak. Ott a Trófeateremben azonban képtelen lettem volna megtenni csak úgy. Neki már fájdalmat okoztam, olyat amit nem tudtam meggyógyítani. Hát ezért rettegtem, mert féltem: újra megteszem. Képes lettem volna rá, hiszen ismertem magam. Okoztam-e bármikor örömöt bárkinek? Legfeljebb nagyon rövid ideig, ami után durva szenvedés következett. Talán ezért tűntek el a barátok is az életemből. Mikor láttam én utoljára Esmét vagy Motnregot? Hosszú hónapokkal korábban. Mindennek megvan az oka, hát ennek is.
– Mert egyértelműen van veled valami, ami így felzaklat, és mert talán én vagyok az egyetlen, aki eléggé ismer, de képes elég könyörtelen is lenni ahhoz, hogy kicsikarjon belőled bármi eredményt? Valld be, hogy ettől hatásos, mert én ki tudom erőszakolni belőled a problémát.
Igen… valami felzaklat… A hang ott suttogott a fülembe, tovább fokozva az amúgy is őrült hatást, amit ma sikerült elérnem. Merel átlátott rajtam, túlzottan is és ez zavart. Szerettem volna a szokásos kemény arcomat elővenni, olyannak tűnni, amilyennek máskor. A határozottság csak maszk volt, amit újra és újra leeresztettem magamról.
– És te ezt? – kérdezett vissza, mikor nyelvem finoman végig szántott a sebemen. Éreztem a vért, a fémes aromát az orromban és a számban. Direkt csináltam, rá akartam ijeszteni… higgyen csak bolondnak, eszelősnek és inkább csak szóljon a tanárainak, minthogy megint fájdalmat okozzak neki. Nem volt biztonságban a közelemben. Senki sem volt.
– Mert… ezt akarom csinálni… – válaszoltam legalább olyan egyszerűen, mint ahogyan ő feltette azt a kérdést. Közben leengedtem a kezem, hagyva, hogy a seb tovább vérezzen, ha éppen úgy tetszik neki. Éppen csak egy kicsit csípett már, annyira, hogy azt könnyedén elviselhessem.
Annyi miért fogalmazódott meg bennem egy pillanatról a másikra, hogy hosszú percekig tartott volna kinyögni őket. Leginkább persze az volt a kérdés, miért akar velem csevegni, mire jó ez neki.
– Nem is tudooom… Milyen kár, hogy nem ismerünk egy, nemhogy két alagutat is, ahol nem sokan járnak tanórák közepén. És a közelebbit nem is ismerik annyian.
Sóhajtottam egyet. Az alagutak… ha valahova nem akartam visszamenni, akkor az annak a helyszíne volt, ahol utoljára próbáltunk még meg normálisan kommunikálni, én meg jól elcsesztem. Menjek vissza oda? Csesszem el újra? Nem akartam, még a gondolattól is borzongtam, de amikor Merel felém nyújtotta a kezét, gondolkodás nélkül nyúltam érte.
– Mostanra úgyis mindenki órákon van már – mondtam meglepő, bátorító mosollyal. Ujjaim finoman kulcsolták a kezét, érezve a bőrét megint az enyém alatt. Nem mondom, hogy nem ugrott egyet a szívem, de a gyomromban furcsa, izgulós kavargást éreztem… szinte biztosan tudva, mennyire elcseszem majd ezt a beszélgetést is.
– Jó ötlet pont oda visszamenni? – kérdeztem, mint egy babonás idióta, aki rossz ómentől retteg. – Nincs egy másik rejtekhely… ott a Szükség Szobája… – Magyaráztam, mert ott legalább legutóbb barátot szereztem, nem elrontottam egy fontos kapcsolatot.
Nyeltem egyet és végül én magam húztam Merel az ajtó felé, de hagytam, hogy ő döntse el végül az úticélunkat. Mindegy volt valójában, még ha kicsit fojtogató is lett volna éppen oda visszatérni. Nem is tudom, hogy ment volna egy rendes beszélgetés a sötét alagútban.
– Nincs itt senki – hajoltam ki kicsit a folyosóra, ellenőrizve, hogy biztonságosan kijuthatunk-e. Közben egy kicsit megcirógattam Merel kezét a hüvelykujjammal. Jó érzés volt megint közel lenni hozzá, bár fogalmam sem volt hova vezet végül ez az egész.

Csak debilül nézel ki tőle, többet nemigen érsz el vele. De ezt inkább nem mondom végül. Mutatja jeleit annak, hogy észrevette, tényleg segíteni próbálom, talán nem hülye ötlet nem zökkenteni most vissza ellenségeskedésbe, ha elkerülhető ilyesmi.
De elfogadja végül a kezem, és hajlandónak mutatkozik magunk mögött hagyni a trófeatermet.
-Az is messze van. Épphogy fölérnénk óra végéig. És Potter óta az is elég ismert hely.
Az én fejemben is megfordult, optimális rejtekhely vagy sem, oda menni vissza, ahol legutóbb a szívemet törte össze... Talán nem a legjobb valóban az építő szándékú lelkizéshez, hogy a legutóbbi események emlékei alá ülünk be lelkizni. Így is láthatóan elég teher van Ellioton.
Mikor lettem én ilyen kedves vele? Attól hogy túlléptem azon, hogy csak látásra is a torkának menni akarjak, és ellenséges nem vagyok vele, még nem jelenti, hogy úgy szeretem, mint azelőtt. Legfeljebb gúnyos, kihívó, próbára tejő vagyok, pofátlanul kihasználva, hogy ő is észreveszi, mennyit nőttem a legutóbb óta. Kivéve hosszában.
Vagy de? Elég úgy néz ki, hogy de. Vagy legalábbis olyasmi. Ezt át kell gondolnom, és kibalettozottul megbeszélnem a saját fejemmel, hogy is van ez. Persze, majd később.
-Ez nálam lesz egyelőre- tűzöm át a hajgumimon Elliot pálcáját, ahogy az ajtóhoz merészkedünk. Tiszta a terep, de ennek nem is kéne annyira meglepőnek lennie, tartanak már az órák mindenhol, kábé Frics van kint az egész iskolában, egy, maximum két helyen egyszerre, a diákok órákon, a tanárok szintén órákon, mert ki más tartaná a diákoknak ugye. Amiről én lógok. Meg lehet a következőről is, ha belemerülnénk véletlen úgy a lelkizésbe, mint bő egy éve, elég kétesélyes talán, de még megtörténhet, Elliotot elnézve.
Oké, lehet, hogy ezt a napot kivettem, de lehet, hogy úgyis szükséghelyzet.
Észre se veszem, csak utólag, ahogy Elliot megsimogatja a fogott kezem, visszaszorítok egyet válaszul, miközben én is kikémlelek a folyosóra, hogy aztán előlépjek vezetni az utat.
Keresztül folyosón-falikárpiton a kastély legátellenesebb végébe, a Szükség Szobája felé.