Huzatos Főfolyosó

Az előcsarnokban levő lépcső ebbe a főfolyosóba torkollik. Azért huzatos, mert mindkét végén, pont egymással szemben van a kastély két nagy tantermének a bejárata. Ám félreértés ne essék, a korridor olyan hosszú, hogy az egyik ajtóban állva a másik alig látszik.

A t h e n a  Z e r v a s

A lehető leggyorsabban igyekszem elhagyni a tantermet, és alig várom, hogy végre elnyammoghassam út közben a reggelinél félre tett karamellás péksüteményemet. Nem törődöm azzal, hogy kezdek lemaradni teljesen a többiektől, kicsomagolom a féltve őrzött finomságot és a számhoz emelem. De mielőtt megízlelném az isteni falatot, csúszni kezd alattam a talaj. A végtagjaim megadják magukat az ismeretlen erőnek, és a kezeim tehetetlenül himbálóznak. Aztán hirtelen minden fenekestül felfordul.
- Mi a szöszmő?! - csúszik ki a számon a méltatlankodó kiáltás, majd kétségbeesetten kapok a zuhanó süteményem után, ami furcsa módon vészesen távolodik tőlem.  Na várjunk csak, zuhanó?! Miért zuhan? És én miért emelkedek? Mi történiiik? Cikáznak fejemben a kétségbe esett gondolatok.
Mire összeállna a fejemben a kép, hogy mi a rák folyik körülöttem, valami keménynek csapódik a fenekem. Aztán az egyik diák társam kétségbeesetten kapálózva közeledik felém, majd a gravitáció törvényeinek teljesen ellent mondva belém is ütközik, aminek a hatására a táskám is lecsusszan a vállamról, benne minden olyan dologgal, ami megmenthetne a szorult helyzetből. Ó, hogy állna beléd a vasorrú bába orra... Gondolom bosszúsan, és magamban átkozom is a szerencsétlen helyzetet, amibe a többiekkel együtt nyakik benne ülök.
- Ettől a helytől tényleg a plafonra mászok - dünnyögöm az orrom alá a szellemeskedésem. Körbepillantok és tényleg meggyőződöm arról, hogy a folyosó tetejére kerültünk. Mellettem néhányan arról pusmognak, hogy ez megint a Mágikus Szeszély lehet.  Ezért utálom én a varázslást. Gondolom magamban bosszúsan. Bár maga a helyzet igen csak komikus. Eszembe jut, hogy valamikor mintha olvastam volna ilyesmiről. Hmmm. Nem is olyan régen. A többiektől kicsit távolabb ücsörögve töröm a fejem, majd, eszembe jut, honnan is ismerős a szituáció!
- Kázmér és Huba! -  kiáltok fel a szokásosnál hangosabban, mire több szempár is kíváncsian rám szegeződik. Elvörösödve leülök, és próbálok láthatatlanná válni. Magamban morfondírozok tovább, és reménykedem, hogy a többiek még a létezésemről is elfelejtkeznek.  Mintha az egyik kötetben Kázmér is így járt volna, csak mondjuk ő volt olyan szerencsés, hogy képzelte az egészet. De hogyan is akart lemenni a mennyezetről?... Ja igen, a bútorok segítségével valahogy leverekedte magát... Reménykedve körbepillantok a folyosón, hátha találok valamit, ami a segítségünkre lehetne. Ahogy csendben bámészkodok néhányan próbálnak ugrálni, hátha lepottyannak, de minden ötlet reménytelennek bizonyul. A nézelődés közepette megpillantok egy távoli alakot, aki sietve jön a helyszín felé.

       

SOPHIE VANHEIM

outfit

Ismételten az én dolgom kísérgetni a mágus professzorokat ide-oda. De vajon miért? Ilyenkor pontosan úgy érzem magam, mint akit valamilyen, általa nem ismert hibája vagy hibázása miatt egyszerűen büntibe raktak. Igen. Tényleg ilyen… Ugyanis ezekben a felbukkanástól függetlenül végzett, úgynevezett általános vizsgálatok meglehetősen unalmasak. Ilyenkor csak azért vagyok itt, hogy az önmaguk megvédésére képtelen agyasok valamiféle védőbástyája legyek. Szóval elvileg értékes tagja vagyok a kutatócsoportjuknak, mivel a biztonságért felelek. De, mivel nagyjából soha nem történik semmi, ezért eléggé lenéznek, mivel én sem csinálok semmit. Lehet, hogy tudnék. De ők nem kíváncsiak a véleményemre, hiszen nem nevezhetem szakterületemnek a mágikus szeszélyeket. Még úgy se, hogy egyébként én vagyok az, aki elhárítja őket abban az esetben, ha felbukkanna. Szóval elég sokféle tapasztalatot szereztem már róluk, mert mindig más és másfélének láthatom őket.

Csak nekitámaszkodok egy asztalnak, aminél én is tanultam anno, amikor még idejártam. És a professzorok elvárásaihoz híven, nem csinálok semmit. Bár igaziból a rájuk való várakozás is számíthat valaminek, ha nagyon szigorúan vesszük. De így most láthatják mennyire haszontalan tagja is vagyok az útjuknak. Lehet engem szidni meg kibeszélni. Ahhoz még a ronda szemüvegük mögül is kifejezetten értenek.
De épp, mikor már belemerülnék a nagy nyugalomba és valamiféle magányba is, meghallom a távolról, szinte elemi erővel felhangzó sikítást. Először teljes, kifejező, hangos, ahogy egyszerre több hang is felcsendül. Aztán a közös kétségbeesés mintha alábbhagyna, s váltott sikítások, panaszos hangok tolulnak a helyére.
Nem gondolkozom. Azonnal ellököm magam a kényelmemet szolgáló asztallaptól. – Gyere velem! – Intek az egyik, még viszonylag kedvesnek mondható professzor felé, hogy jelezzem, itt most szerintem élőben láthatja, amit látnia kéne, aztán futásnak eredek a hangok irányába.

Csak néhány fordulót kell tenni a folyosószakaszon, mire megérkezem a kétségbeesett kiáltozások helyszínére. Pálcám már ott van kezemben, s én lihegve pillantok végig a fejjel lefelé lógó tinédzsereken. Életben vannak. Mindenki. És a veszély nem tűnik halálosnak. Vonom le gyorsan a szigorú szabályoknak megfelelő helyzetértékelési levonni valókat.  
- Nem, nem vagyok Kázmér és ő sem Huba, de ha így akarsz hívni, felőlem… - Mosolyodom kissé el a furcsa neveket kiáltozó lány felé, hátha így segítek megőriznie a nyugalmát. A sikoltozókkal amúgy is elkezdett foglalkozni az agyas, aki követett. – Téged hogy hívnak? – Kérdezem természetesen, mintha ez csak egy délutáni csevej lenne, de közben pálcámmal már próbálgatom helyrehozni a helyzetet. De sokszor nem lehet tudni, hogy a szeszélyre mi lesz jó és mi rossz hatással. Épp ezért olyan nagyon-nagyon más. – Ne ijedjen meg senki, sem attól, ha zuhanni kezd, sem attól, ha magasabbra vagy másfelé veszi az irányt. Lehozunk mindenkit és bármi történjen is, mindenkit épségben. Igen, még téged is kedves Kázmér és Huba.

A t h e n a  Z e r v a s

Ahogy közelednek, felismerem őket. Az elegáns, határozott nő megáll alattunk és máris intézkedni kezd. Szemem megakad a pálcáján. Hú, de szép munka...

- Nem, nem vagyok Kázmér és ő sem Huba, de ha így akarsz hívni, felőlem…
Kicsit csalódottan sóhajtok fel. Ó, hát senki sem ismeri azt a képregényt?
Igyekszem csendesen akcióba kezdeni, és megpróbálkozok azzal, hogy lemászom egyedül. Kezeimmel valami fogható kitürenkedés után kutatok.
- Az egy nagyon jó mugli képregény - válaszolom. - Sophie vagyok amúgy. És téged hogy hívnak? - kérdezem, majd valahogy sikerül lejjebb ereszkedni, de a fenekem ismét visszacsapódik. Hinnye. Mégis mi folyik itt? Ők hogyhogy nem esnek ide? Egyáltalán esés ez? És miért tapadok vissza? Ajj...
- Ne is törődj velem, majd egyedül is könnyen leevickélek. Ura vagyok a helyzetnek.

Igyekszem lassan megint ereszkedni, közben pedig azért kíváncsian figyelem, mit csinál a fiatal hölgy a minisztériumból. Elszántan próbálkozok lejutni. Vagyok emberileg is olyan erős, hogy mágia nélkül lemászom. Alaposan megmakacsolom magam, miközben az egyik oszlopon csúszok lefelé.

Na jó ezen a ponton jön rá Kázmér, hogy képzelődött. Bárcsak én is egy matek feladat fölött görnyedve eszmélnék fel valami noname városkában.
Ahogy elnézem igazán nagy káosz van, valaki például jobbra balra lebeg, mások pedig még mindig fent lógnak, vagy nem is tudom, a plafonon, mint a denevérek.

Már éppen csúsztam volna lefelé ám valami elképzelhetetlen módon nem jutottam se fel se le. Szuper, most úgy nézek ki, mint egy idétlen lajhár. Bosszankodva felsóhajtottam. Hogy lehetek én ilyen szerencsétlen?

Hozzá vagyok tapadva, úgy nézek ki, mint egy lepke a szélvédőn. Csakis magadat hibáztathatod Sophie Vanheim, te és a csökönyösséged. Lassan le kéne adnod ezt az ellenszenved. Na, Balthasar, te mit csinálnál? Annyi idő elteltével is még mindig hozzád fordulok. Pislogok felfelé kissé könnyes szemmel. Újra sóhajtok.

       

SOPHIE VANHEIM

outfit

- Nem sok mugli történetet ismerek, sajnálom… - Mondom, miközben pálcámal ugyanúgy próbálom megoldani a felmerülő problémát, mint eddig. – Athena Zervas. De szólíts csak Megmentőnek. – Mosolyodom el, bár még messze nem sikerült az a bizonyos mentés. Ellenben egy pillanatra leeresztem a pálcám és figyelem, hogy újdonsült, Sophie nevezetű ismerősöm, mit alkot.

Szóval ő az a fajta iskolai leányzó, aki nem kétségbe esik, hanem megpróbálja maga megoldani a problémát. Még abban az esetben is, amikor az úgymond kirendelt megoldó emberek a helyszínen vannak és segíteni akarnak. Nem tudom mondjuk, hogy árt-e a mágia nélküli próbálkozása az ügyünknek, remélem nem. Mert kifejezetten kedves és némileg humoros látványt nyújt, ahogy megpróbálja kézzel lehúzni magát a talajra. Csakhogy a mágia ennél azért bőségesen erőteljesebb hatást gyakorol tinédzser létének tagjaira és nem hagyja magát. De ilyen ez a szeszély… Mi ránk például már egyáltalán nem hat. Akkor és ott, abban a percben fejtette ki hatását, azon emberek tömegére, akik épp szeszélye ügyében tartózkodtak. Minket már úgymond figyelmen hagy, még ha már összeszedett áldozataihoz ilyen makacsul ragaszkodik is. Nem tudom… Néha szinte elképzelem, ahogy kiröhög minket, mágusokat. Mert ő aztán tréfát tud űzni a legnemesebb, legjobb, legügyesebb varázslókból és boszorkányokból is. Akik van, hogy bizonyos esetben csak tehetetlenül tűrik áldozati sorsukat, bár más esetben a világ legnagyobbjainak tartanánk. Érdekes és elgondolkodtató. Azt hiszem. Néha megfordul a fejemben, hogy egyszer a hatalmunk, nem fordul-e ellenünk azért, mert túl sok rosszra használjuk.

- Még mindig úgy gondolod, hogy ura vagy a helyzetnek? – Fonom össze karjaim, miközben várom, hogy akkor most mégis mi fog történni. Csak sajnos látom arcán, ahogy szomorkássá válik és azonnal rájövök. Szegény, ő is veszített a mágia elleni mugli küzdelemben való részvétével. – Sajnálom. – Mondom csöndesen, majd újra felemelem a pálcám. – Szóval Kázmér és Huba is került hasonló helyzetbe? – Érdeklődöm, miközben folytatom a szeszély úgymond hatástalanítását.

Persze nem annyira egyszerű ez a dolog. Nyilván. Hisz a mágia sokszor kifürkészhetetlen. Főképp egy ilyen területe, amiről vajmi keveset tudunk. Szóval egyszer csak mindenki a földre puffan, aki eddig a plafonon heverészett, majd ismét fölpattan ugyanoda, ahonnan leesett. Gyorsan leeresztem pálcámat. Rendben… Fújok egyet, hogy aztán újra nekifeszüljek ellenfelemnek. – Sajnálom. – Mondom határozottan végignézve a diákokon. – Mindenki jól van? – Érdeklődöm, de azért vérző orrot így is vélek felfedezni. – Minden rendben lesz. De a szeszéllyel néha ugyanúgy meg kell küzdeni, mint egy párbaj ellenféllel. És bizony, most ő vitt be egy átkot…

A t h e n a  Z e r v a s

Sejtésem igaznak bizonyul a felől, hogy mégis csak ismeretlen előtte a képregény. Csalódottan felsóhajtok, és kifújok a szemem elől egy rakoncátlan hajszálat.
- Athena Zervas. De szólíts csak Megmentőnek - elmosolyodik. Kicsit irigykedve figyelem magabiztos cselekedeteit. Bár csak belém is ennyi határozottség szorulna, ha mások megmentéséről van szó. De még mindig képtelen vagyok random idegeneknek segíteni.

Lassan tényleg kezdek kétségbe esni, és inkább szégyellem magam saját hősködésem miatt. Tudhatnám már. Nagyon is jól tudhatnám, hogy a mágia ellen már tényleg csak mágiával lehet felvenni a kűzdelmet. De azért én mégis csak szeretném magam normális muglinak érezni. Kicsit feladhatnám már ezeket a röghöz kötött elveket. Balthasar is jó sokszor veszekedett velem emiatt. Azt hiszem mégis csak neki van igaza. Mert mégis csak emberi életeket is lehet menteni vele. Mégis csak meg kéne tanulnom bízni bennük, mer nem mindenki csak öldöklésre használja az erejét. Az alsó akjamba harapok, és próbálok még csakazért is csökönyösen kűzdeni. De aztán kelletlenül felsóhajtok. Az az érzésem eljutottak arra a ponta, ahol a makacsságom mások munkáját akadályozza. Mintha Athena kérdezett volna valamit, miközben engem figyel, de nem igazán értettem onnan lentől tisztán mindent. Kicsit jobban hegyezem a fülem.
– Sajnálom – hallom a hangját. – Szóval Kázmér és Huba is került hasonló helyzetbe?
Megköszürülöm a torkom, és leplezetlen lelkesedéssel mesélni kezdem a képregény jelenetét.
- Nos, a képregény maga egy 6 éves mugli kisfiúról, Kázmérről szól, neki van egy plüsstigrise, őt Hívják Hubának. És kázmér ugye nagyon nem szereti a matekot, de éppen házit ír, amikor felkepül a plafon tetejére és onnan próbál leevickélni a bútorokon keresztül. Aztán végül ráugrik egy kanapéra, amivel felborul, és ekkor bejön az anyukája, hogy visszaküldje tanulni. És végül csak kiderül, hogy képzelte az egészet, ugyanis eléggé élénk képzelete van neki - fejezem be a monológot. - Csak sajnos ezt nem képzelem - dünnyögöm az orrom alá. Alighogy elhadarom, már azt veszem észre, hogy egyenesen felefé zuhanok, és szétterülök a padlón, mint egy palacsinta.
- Aucs - nyögök fel, és még bele se gondolok abba, hogy végre földet értem és kezembe foghatom a péksüteményem, már zúgok is vissza oda, ahonnan lekerültem. Ahogy észreveszem a többiek is fájdalmasan dörzsölgetik beütött tagkaikat, vagy a vérző orrukat. Én is fintorgok egy kicist, amint megérintek a puklit a homlokomon. Nagyszerű, a végén unikornis leszek. Bár nem igazán vagyok Athenára mérges, minden bizonnyal nem az ő hibája, hogy a Szeszály kosárlabdának néz minket. Mindezek ellenére továbbra sem veszti el a kimértségét.
- Mindneki jól van? Minden rendben lesz. De a szeszéllyel néha ugyanúgy meg kell küzdeni, mint egy párbaj ellenféllel. És bizony, most ő vitt be egy átkot…  
Hát az egyszer biztos, hogy nem egy könnyű ellenfél ez a Szeszély.
- Nagyjából megvagyunk, szerencsére még egyben vagyunk - válaszolom. - Van valami ötleted, hogyan másszunk le innen? Vagy lehet, nekünk is kéne valami varázslatot bevetni? - kérdezem kissé túlkiabálva a hangzavart. Na, Sohpie, ilyet se lehetett tőled eddig hallani. - Ja, basszus, hát az se biuztos, hogy van nálunk varázspálca - csapok a homlokomra, amint a lent heverő cuccokra nézek.
- Nagyon gyakorlottnak tűnsz, biztos nem ez az első ilyen eset, amivel találkozol - nem vagyok olyan beszédes fajta, de iagzán érdekel. Magamból kiindulva biztosan nem lennék képes egy ilyen hivatást választani.

       

SOPHIE VANHEIM

outfit

Kicsit bűnbánó képpel tekintek végig a bajba jutott társaságon. Látok néhány vérző tagot, szóval próbálkozásaim közben egy néhány gyógyító bűbájt is a fájó sebek felé libbentek. Reményeim szerint senki nem szenvedett semmi túl nagy sérülést. Nem mutatna túl jól a munkakönyvemben. Nem mintha igazán tehetnék róla. Lényegében a munkámmal jár. A szeszély, értelemszerűen sok esetben a maga módszerével küzd, vagyis kiszámíthatatlan. Rosszabb, mint egy emberi fél. Nem látod a mozdulatait. Nem is sejted, hogy mivel fog legközelebb próbálkozni. Egy emberi ellenfélnél vannak megjósolható minták, ami legnagyobb esetben az adott személy tulajdonságaitól, előéletétől függ. Itt viszont nincs. Bármit is tudok a szeszélyről, azt nagyjából fél percen belül felrúgja egy-egy különlegesebb megnyilvánulásával. Nincsen bevett varázslatsorozata, de sok esetben még egy adott helyszíne sincs. Épp ezért kutatják annyian, annyi féle szakterületet szem előtt tartva. És egyelőre nem lehet tudni, ki lesz az, aki végül megfejti a titkát…

Persze nekem nem a szeszélyen való nagyobbfajta gondolkodás a dolgom. Arra ott vannak a kutatók. Én csak hárítsam el a problémát, adjam be róla a jegyzőkönyvem, hogy legyen mit nézegetniük, aztán menjek a következő utamra. Ennyi. Lényegében senki sem akar velünk leülni beszélgetni, pedig lehet, hogy lenne mit mondanunk. De mindegy…
Végigküldök a földön egy párnázó bűbájt, hátha ismételt próbálkozásaim alkalmával megint valaki erőteljesebben pottyanna a földre, mint hogy az ne okozzon fájdalmat. Így olyan lesz, mintha egy nagy tollpárnába érkeznének. Puha és jó. Nem is tudom, hogy ez miért nem jutott előbb eszembe, szégyellem is magam miatta…

Aztán ismét a leányzó felé fordulok, és nála kezdem el bűbájos próbálkozásaimat.
- Szóval Kázmér egy nagyon élénk képzeletű mugli mesefigura. Ez aranyos. – Mosolyodom, miközben a feladatomra is igyekszem koncentrálni. – Nekem anyukám mindig a csillagokról mesélt történeteket. Szóval valójában a mágus meséket is alig ismerem. De mindent tudok a Csillagos Égbolt lakóiról. – Mondom és felfelé mutatok, magam sem tudom, hogy miért. Közben persze ismét egy kacifántos alakzatot rajzolok le pálcámmal. – Azzal tudtok a legtöbbet segíteni, hogy nem sérültök meg. – Mondom még egy komoly bólintást is hozzátéve, jelezve, hogy ez mekkora feladat is. Aztán érzem, hogy némileg, mintha, mintha elkaptam volna egy kicsit magát a szeszélyt. A szemem is lehunyom úgy koncentrálok. Épp olyan érzés, mintha valakit üldöznél és már a ruhájának darabja megvan, elkaptad, de még hiányzik az a nagyjából egy méter és az az utolsó erőbedobás, ami kell, hogy egész testét kezeid közt tudd.

Rántok egyet ismét pálcámon. Immáron csukott szemmel, csak hallom, ahogy ismét zuhannak egyet a diákok, majd megint felpattannak, immáron a láthatatlan párnákról, mint valami labda. Mikor kinyitom a szemem azonban látom, hogy most már csak egy felnőtt ember fejmagasságáig jutottak. Épp a szemébe tudok nézni a leányzónak. – Szia Sophie. – Mondom egyszerűen, majd egy pillanatra leeresztem a pálcám és szusszanok egyet. – Hát nem először találkozom a szeszéllyel. És nem is utoljára. – Jelentem ki, miközben újra felemelem a pálcám, hogy megint felvegyem vele a küzdelmet. – Nem itt és most kéne abbahagynom igaz? Már majdnem lent vagytok! Bár szóljon az, aki innentől ebben a magasságban, lebegve szeretné leélni az életét. Akkor vele nem próbálkozom tovább!

A t h e n a  Z e r v a s

Ahogy a plafonról tanulmányozom a lenti helyzetet, ezernyi kérdés tódul a fejembe. Hogy lehet valaki ilyen higgadt állandóan? Vagy ez valami szakmai ártalom? Egyáltalán az az ürge Athena mellett miért csak tátja a száját? Sajgó tagjaimban hirtelen megszűnik a fájdalom, és ahogy a többiekre pillantok, látom, hogy meg is gyógyultak. Na jó, néha hasznos tud lenni a varázslás... Ahogy igyekszem úrrá lenni a helyzeten, elgondolkodom azon, hogy mennyire kiszámíhatatlan most minden. Van egyáltalán valaki aki azzal foglalkozik, hogy megfejtse egyáltalán a szeszélyt, vagy csak random kiküldenek embereket, akik az elhárításért felelősek? Kicsit zavarban érzem magam, hogy ennyire nem tudok semmit a varázsvilágban zajló eseményekről, és szervezetekről. Ha valaha le fogok innen vergődni, meg kéne kérdeznem ezt a fiatal nőt arról, mit is tud erről az egészről. Akkor legalább kisebb eséllyel kapnék mini sztrókot, ha megint szeszélyeskedik velem a szeszély.
– Nekem anyukám mindig a csillagokról mesélt történeteket. Szóval valójában a mágus meséket is alig ismerem. De mindent tudok a Csillagos Égbolt lakóiról. - a hallottaktól borzasztóan elszomorodom. Szembe jut a kicsi Sophie, aki nek az anyja állandóan fantasztikus lényekről mesélt. Aztán a történetek a mániájává válltak, és akkor gyűlöltem meg a meséket.
- Nagyon szerencsés vagy - dünnyögöm az orrom alá. - Amúgy én semennyire nem ismerem a ennek a világnak a meséit - teszem hozzá hangosabban. Valahogy nincs kedvem azokhoz a történetekhez. Az égbolt történetei pedig teljesen kiestek a látószögemből. Talán gyakrabban kéne felfelé néznem, gondolom magamban, miközben tekintetemmel követem Athena ujját. Felsóhajtok.
- Azok közzül a történetek közzül melyik a kedvenced? - kérdezem kíváncsian.

AZtán szinte fel sem eszmélek, és esek megint a talaj felé. Szememet szorosan behonyom, a fogaimat összeszorítom és felkészítem magam a fádalmas becsapódásra. Az előző landolásnál is mindenem beleremegett, és magamban reménykedtem hogy nem esek darabjaimra a következő koppanásnál. A legnagyobb meglepeséünkre és szerintem megkönnyebbülésünkre viszont kellemesen landoltunk a puha padlón. Néhány diák csodálkozva fel is kiált. Aztán már huppanunk is vissza, ám szerencsére nem üttközünk fájdalmasan a kényelmetlen plafonnak. Kinyitom a szemem és hátralebegve hőkölök el, mert váratlanul Athena szempárába üttközik a tekintetem.
– Szia Sophie.
- Hoy - köszönök vissza reflexszerűen.Kíváncsian körbenézek, és elkuncogom magam amikor megpillantom a díszes társaságot magam körül. Vicces látvány, nem tehetek róla.
– Hát nem először találkozom a szeszéllyel. És nem is utoljára. Nem itt és most kéne abbahagynom igaz? Már majdnem lent vagytok!  – hmm, micsoda elszántság. Majdnem engem is megcsap ez a fajta legyőzhetetlen hangulat.
- Pedig annyira jól éreztem magam odafent, mindjárt visszasírom - sóhajtok irónikusan. Már alig várom, hogy újra a talpam alatt érezzem a földet. És megegyem azt a péksüteményt. Remélem senki sem fog a cuccomra esni. Hátra sandítok és ellenőrzöm, hogy lebeg-e valaki a kajám felett.
- Bár szóljon az, aki innentől ebben a magasságban, lebegve szeretné leélni az életét. Akkor vele nem próbálkozom tovább!
- Miért érzem azt, hogy ezt a mondatot nekem célozza? - dünnyögöm hallkan. - Olyan jól fog esni a földet érés, mint egy falat kenyér - mondom úgy, hogy Athena is hallja.

       

SOPHIE VANHEIM

outfit

Most már aztán tényleg illene levarázsolnom ezt a díszes kompániát a levegőből. Még a végén nem én fogok mesélni ennek a leányzónak a csillagok lakóiról, hanem ők maguk. Ki tudja a szeszély merre szeretné lebegtetni furfangjául esett áldozatait. De ha lehet én inkább leszedném onnan őket… Elvégre az a dolgom. vagy legalábbis nagyon határozottan valami olyasmi. Persze nyilván nem véletlen állítottak egy elhárító csapat élére. Tudom a dolgom. A baj tényleg csak az, hogy nem olyan egyszerű megküzdeni ezzel az egésszel. Pontosan azért nem, mert úgy hívják, hogy Szeszély. Nem, ezt a nevet sem véletlenül kapta.
Azt mondjuk egyáltalán nem értem, hogy miért én vagyok ténylegesen az egyetlen, aki próbálkozik egy halom gyerek plafonról való leeszkábálásával. Mondjuk simán lehet, hogy a tanári kar még örül is neki, ha páran odafönt maradnak. Ki tudja milyen bajkeverőket rántott magával ez a kis móka. Még ezek között a szigorú falak között sem lehet mindenki olyan hajj, de csuda jó. Vagy szerintem egyébként pontosan a szigorúság miatt van és lesz és volt is mindig olyan, aki a bajkeverésben találta meg önmagát. Mondanám, hogy ez történetesen rám is igaz volt. De nem… Én csak úgy elvoltam. Talán pont mint most is.

Nem is tudom miért, de egyszerűen Sophie felé nyúlok ujjammal és finoman orron koppintom egy széles mosoly kíséretében. Magam sem tudom miért vagyok ennyire barátkozós, talán a hely varázsa teszi. Mindenesetre kedves kis gesztusnak szánom. Ő sem épp komoly, azzal a Hoy-jal. Egészen eredeti és utánozhatatlan.
- A Hattyú meséje a kedvencem. A csillagok, mind feleségei a holdnak. De Cygnus a legkedvesebb, viszont pontosan bája miatt az egyik legjelentéktelenebb is. Senki sem veszi észre, ahogy kedvessége nyomán egyre szebbé és szebbé válik. Olvasd el. A könyvtárban megvan a kötet. Tudom. Olvastam. – Kacsintok egyet, aztán ismét az orrára koppintok, mintegy kedveskedésként.

Majd megint csak a munkámra kezdek koncentrálni. Érzem, hogy most már mindjárt lent vannak végre. Ennyi idő alatt már igazán illett volna leszedni őket a mennyezetről…
Felsóhajtok. Majd megint lehunyom a szemem és koncentrálok. Érzem, ahogy megint szinte meg tudom fogni, tapintani a mágia határait. S érzek minden egyes diákot, akik csapdájába kerültek. Kinyitom a szemeim és lassú mozdulatokkal engedem őket egyre lejjebb és lejjebb, hogy elegáns mozdulattal érhessenek földet. Akik magasabbak, azoknak már érinti is a lába a talajt, de az alacsonyabbak is pillanatokon belül talpuk alatt érezhetik a köveket.
- Kész! – Jelentem aztán ki és szinte olyan mozdulatot teszek, mint egy karmester a nagy zenei koncertek lezárásánál. Végül is, ez is majdnem olyan volt mint egy nagy közös táncunk, együtt, egy drámai zenére a szeszéllyel. De győztem. És ennek az öröme, ha leheletnyit is, de kirajzolódik arcomra. – Téged sem hagytalak fent, amint látod. – Nézek Sophiera, aki gondolom ezek után már igencsak megkönnyebbülhet, mert igen, még őt is lehoztam. – Amúgy sem tesz jót a hosszútávlebegés a csontoknak. Ezt elvileg a muglik bebizonyították már. Majd utána olvasok. – Mondom, immáron kicsit megkönnyebbül mosollyal nézve a leányzóra, hogy aztán mindenkit kissé végigmérjek. – Remélem senki sem hagyta fent kezét, lábát, könyvét. – Mutatok a plafonra. – Mert az már odafönt marad…

A t h e n a  Z e r v a s

Odafent lebegve az ember sok mindenre gondol. Például ilyen érszés űrszondának lenni. Vagy műholdnak. Csak lebeg körbe-körbe, és a világon körülbelül ennyi dolga van. Meg persze ezt azt feltérképez közben, mintegy mellékesen. Eszembe jutnak az órák, és máris sokkal szívesebben lennék műhold. Semmi kedvem megint egy helyben ücsörögni, és unalmas órákon kotlani, amit csak az dob fel, ha néma bekapok titokban egy kis karamellát. Vajon most van nálam? Ha már itt tartunk miután levarázsolódtam, megkínálhatnám Athenát vele. Már szinte mindekinek osztogatok ilyet, lehetne az új becenevem a Karamellás Lány. Bár szerintem, ha innen lekrülök már nincs is értelme bemenni órára. A tanárok úgy is örülnek, ha nem vagyok ott, és nem "feltünősködök".
Aztán eszembe jut, hogy ezer éve nem faragtam. Ha már szó volt a csillagokról, elkészíthetnék valami csillagképeset, vagy valami olyat, ami azokhoz a történetekhez kapcsolódik. Pálcakészítésből önmagában nem hiszem, hogy meg tudnék élni, úgyhogy nem árt, ha jobbra fejlesztem a faragás tehetségemet. Fejben már készíteni is kezdtem a vázlatot, aztán rájöttem, hogy kifogyóban vagyok a fából. Talán el kéne ugranom Hagridhoz. Rose néni nem nagyon érti a bagolyposta működését.

Meglepődök, amikor Athena megpöcköli az orromat.
- A Hattyú meséje a kedvencem. A csillagok, mind feleségei a holdnak. De Cygnus a legkedvesebb, viszont pontosan bája miatt az egyik legjelentéktelenebb is. Senki sem veszi észre, ahogy kedvessége nyomán egyre szebbé és szebbé válik. Olvasd el. A könyvtárban megvan a kötet. Tudom. Olvastam. – kacsint rám. Amikor ismér megpöcköl, szélesen elmosolyodom. Ha lenne nővérem biztosan ilyennek képzelném el. Nőies és határozott.
- Mindenképpen elolvasom, kicsit bánom, hogy eddig nem nagyon izgatott mi van a fejem felett - vonom meg a vállam. - Én a Kázmér és Hubát ajánlom, nagyon eredeti cucc. Egy időbe miatta tigrist szerettem volna tartani, de Rose néni macskái szerintem nem örültek volna neki - nevetek fel.

Közben lassan de biztosan egyre jobban süllyedni kezdek, aminek borzasztóan örülök.
- Ó, végre - sóhajtok fel, miután az én lábam is földet ér. Közben néhányan felfelé pislogunk, nem maradt-e véletlenül odafent semmi. Athena meghajolása igen csak színpadias, többen is megtapsoljuk, a zajosabb fiúk még fütyentenek is. Aztán lassan mindeki szedelőzködni kezd.
– Téged sem hagytalak fent, amint látod. – néz rám. Nos igen, ahhoz képest, mennyire vagánykodni akartam. Kicsit kínosan is érzem magam. – Amúgy sem tesz jót a hosszútávlebegés a csontoknak. Ezt elvileg a muglik bebizonyították már. Majd utána olvasok.
- Hát, egy időre felhagyok azzal, hogy űrszondaként lebegjek a Roxfort falai között - nevetem el magam, majd gyorsan a szütyőm felé sietek, hogy megnézzem nem lapult-e ki a kajám. Óh, egyben van. Megkönnyebbülve sóhajtok fel, és korgó gyomorral bele is harapok.
– Remélem senki sem hagyta fent kezét, lábát, könyvét. Mert az már odafönt marad…
Egyenként pislogunk ismét fel, szinte hunyorogva. Valaki elkezd panaszkodni, hogy odafent hagytuk a szemöldökét, de senki sem tulajdonít ennek túl sok figyelmet. A szemöldök visszanöveszthető, és nem annyira kellemetlen, mintha valaki a fél testét hagyta volna fent. A péksütimet nyammogva Athena felé lépek.
- Köszi, hogy még egy ilyen makacs nőszemélyt is lehámoztál odafentről. Szeretem megköszönni, ha kapok valamit, szóval ha szereted a karamellát, akkor vegyél nyugodtan - nyújtom felé vigyorogva a kissé üres zacskót. Az órámratuti nem megyek be, inkább elmegyek Hagridhoz, úgyis ezer éve nem dumáltam vele.
- Örülök, hogy megismerhettelek, Athena, ha kiszemel a Szezsély, akkor tudom, hogy kinek küldjek bagolypostát - kacsintok rá.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!