A Szükség Szobája

„– Dobby tudja a legjobb helyet, uram! – sipította boldogan. – Dobby hallott róla a többi házimanótól, mikor a Roxfortba jött! Jössz és Mész Szobának hívják, vagy más néven a Szükség Szobája. – Miért ez a neve? – kérdezte kíváncsian Harry. – Mert olyan szoba – felelte nagy komolyan Dobby – amibe csak akkor tudunk belépni, ha igazán szükségünk van rá. Egyszer a helyén van, máskor nincs ott, de ha megjelenik, mindig az van benne amire a keresgélőnek épp szüksége van. ”

F O J T O G A T Ó


MIRA
2000. január

.outfit.

Hogy hol a jó büdös francban rejtette el a kis Peter anyuci zenélődobozát? Ez a kérdés szakadt ki belőlem a Vakegérben, pontosan egy héttel a Roxfortba látogatásom előtt. Egy öregasszony keresett meg, mutogatva az unokája, Peter képét, akit az iskola ostromának idején veszített el. Ugyanebben az időszakban szenderült örök álomra a banya lánya is, valami Mimmie… vagy ki a jó franc. Lényegében egyetlen emléket szeretett volna a kezében tartani. Egyetlen gyermekének kedvenc ékszeres ládikója volt az, ami dalra fakadt, hacsak felnyitották a tetejét. Már a tény is bosszantó volt, hogy valaki kedvéért, aki mindössze néhány galleont kínál, bármi ilyesmibe keveredjek – értsd: a kastély megközelítése. A Merellel történtek óta nem szívesen érkeztem még csak Roxmortsba sem. Túl sok volt a kellemetlen emlék, nemhogy még belebújjak a lopott, mardekáros talárba és úgy viselkedjek, mint egy kölyök.
Csakhogy elhangzott az összeg. Egy olyan összeg, amivel kezdetlegesen is, de függetleníthetném magam a Nathanieltől kapott „zsebpénztől” és még csak az apotékába sem kellett volna bejárnom, hogy legyen bevételem. Így hát elvállaltam a feladatot és mégis csak előszedtem a gyűlölt tarált. Gusztustalan, rendetlen csomóba kötöttem a zöld nyakkendőt. Így jutottam be a kastélyba – használva persze a Merel által mutatott egyik alagutat.
Ingerülten csapkodtam a lábam a kőpadlóhoz, mintha éppenséggel a világ legrosszabb koraestéjén találtam volna be az átkozott kastélyba. Valahogy így is éltem meg. Gyűlöltem a vastag falakat, ahogy börtönszerűen magasodtak fölém. Közben pedig, minden maradék erőmet rááldoztam a színészkedésre. Egy hülye kölyök, aki véletlenül pont erre a folyosóra téved, ahol a Szükség Szobája volt.
Ingerülten markoltam rá a nyakkendőm csomójára és rángattam meg. Közben megtorpantam, hogy levegőért kapjak. Szerencsétlen módon sikerült csomót kötnöm rá. Ronda volt, rendetlen… és már jó ideje nem ehhez voltam szokva. Nat nélkül valószínűleg ugyanaz a szakadt kis tolvaj lettem volna, aki nem ismeri a fényesre súrolt cipő, a tökéletesre vasalt ing kényelmét. Ott a Roxfortban állva mégis elképesztően hiányzott.
Jól van, O’Mara nyugi… – próbáltam csillapítani a feszültséget, ami máris túl hevesen tombolt bennem. Ujjaim még mindig az átkozott nyakkendővel babráltak, hátha legalább viszonylag normális helyre kerül a csomó és nem fulladok meg talán.
– Jól van, jól van… koncentráljunk… – magyaráztam magamban és a csupasz falat bámultam. Biztosan tudtam, hogy jó helyen vagyok s nem azért, mert diákként ilyen fajta felfedezéseket tettem volna. Egyszerű megérzés volt, még ha az érzékeimet meg is zavart a Roxfort mágiája.
Remek, még egy indok, hogy utáljam ezt a kastélyt… – tettem hozzá, immáron csak gondolatok szintjén. Máskor elég volt lehunynom a szememet, egyenletesen lélegezni, míg valami kis érzés csiklandozni nem kezd belülről és lábaim meg nem indulnak a legközelebbi varázstárgy felé. Volt, hogy ez a vágy egyszerűen karon ragadott és rángatott a célig, máskor gyengébb érzés kerített hatalmába.
– Koncentrálj… – motyogtam megint magam elé. Lehunyt szemmel kezdtem le-feljárkálni. Minden gondolatommal megpróbáltam a bosszantó ékszerdobozkára koncentrálni. Még talán meg is jelent volna lelki szemeim előtt a kép, ha nem érzem meg megint azt az idióta, fojtogató érzést. A gonosz kis bársonyszalag – amit szintén Everfen kisasszonytól kaptam – vad lüktetésbe kezdett a csuklóm körül, finoman jelezve, hogy Elliot O’Marát elöntötte az ideg.
Erőszakosan ragadtam meg a nyakkendőt. Erőset rántottam rajta, hogy kitépjem a helyéről. Az anyag kisvártatva recsegve megadta magát, én pedig elhajítottam a büdös francba, hogy aztán egy pálca intéssel porrá égessem. Azonban mire a fegyveremet is kiráncigáltam a talárom zsebéből, valaki megjelent a folyosón. Egészen úgy tűnt, mintha rá fognám a pálcát és nem arra a szerencsétlen ruhadarabra. Ráadásul az sem segített a helyzeten, hogy éppen azt üvöltöttem: – Merlin szaros seggére már!
Valamikor ezután fogtam fel az előttem álló vörös hajzuhatag tulajdonosának jelenlétét. Erre persze megköszörültem a torkomat és szokás szerint kihúztam magam… nem, mintha előtte bizonygatnom kellett volna, hogy milyen magas vagyok. Túl sok időt töltöttem mostanában Nathaniel társaságában, aki a maga két méterével mindenki fölé magasodik, én pedig nem győzöm vele tartani a lépést.
– Bocs, a nyakkendőt akartam felgyújtani… vagyis rendbehozni… áh, tök mindegy! – Legyintettem és leeresztettem végre a pálcát tartó kezemet.

Vitathatatlanul nem erre számítottam, amikor befordultam a sarkon. A kastély oly sok csodája közül aznap épp a Szükség szobáját indultam felfedezni. Rengeteget hallottam róla, hisz aki nem járt az itt tartott titkos szakkörre, az a nagy roxforti csata napján nagy valószínűséggel keresztülhaladt rajta. Szóval rajtam kívül kb. mindenki tudta, hol van, és nagyjából azt is, hogy hogy működik. Szóval gondolom ez is olyan tipikus "roxforti" titok volt, amiről persze mindenki tudott. Volt még jópár ilyen, ami számomra még felfedezni valónak számított. Ha korábban jártam volna ide, nyilván nem maradok ki ezekből a dolgokból, így azonban azt tettem, amit az első pillanat óta is mindig, mióta itt vagyok: pótoltam.
Ha nem merülök eme gondolataimba, nyilván nem ér akkora meglepetésként, hogy más is van rajtam kívül ezen a viszonylag félreeső folyosón. Mert hamarabb meghallottam volna a dünnyögést és az izgatott "járkálást", de talán trappolásnak is mondhatnám.
Először érdeklődve mentem közelebb, még mit sem sejtve, mert a másik magában motyogott, nekem háttal. Egész közel értem. Elég heves mozdulatokat tett, így megtorpantam, és gyanakodni kezdtem.
- Téged még nem láttalak... - kezdtem volna, de akkor egyrészt feltűnt, hogy mardekáros (bár ahhoz képest szokatlanul zilált) öltözetben van, és hogy dühösnek tűnik.
A zöld-ezüst mintás diákokról rövidke itt tartózkodásom során már igen sok előítéletet hallottam. Sosem szerettem előre leírni valakit vagy valakiket, csupán hallomás alapján, de sajnos egy mardekáros láttán néha az én fejembe is befészkelte magát a csúf gondolat, hogy talán ő, vagy valamelyik hozzátartozója érintett a családommal történt tragédia elkövetésében. És azt is megtanultam már, hogy egy dühös mardekárossal jobb óvatosnak lenni.
A lángok fénye aztán elmosta ezt a gondolatot, és vele együtt az összes másikat is. Semmi sem tud úgy megrémiszteni, mint a tűz vörös izzása. Ahogy a srác megfordult, és felém hajított valamit, amit aztán még meg is gyújtott, a szemeim előtt táncoló lángoktól egy pillanatra megint a sötét mező úszott a szemem elé, a záporozó, izzó pernye és a forróság...
Nem vagyok sikoltozós típus, most se tettem. Ösztönösen ugrottam arrébb, hátammal neki a falnak, s a mozdulat közben a pálcám után nyúltam, hogy rászegezzem a másikra. Ez a rész már elég jól ment, bár azt nem tudtam, mit is varázsolnék, amivel megvédeném magam. Ez még nem jött nekem rutinból. Ahelyett arra gondoltam, bárcsak el tudnék hirtelen tűnni, legalább fedezékbe bújni, legszívesebben mint a szellemek, eltűntem volna a falban, hogy eliszkolhassak... Vagy időt nyerhessek, hogy aztán előnyösebb helyzetből viszonozzam a fogadtatást.
- Hagyj ... - kezdtem. Közben a másik egész magyarázatba fogott, ám én azt már nem hallottam. A fal azon a részen, ahová rémületemben támaszkodtam, hirtelen megbillent, és mint egy rejtekajtó, hirtelen bedőlt a nyomás hatására.
Na ezen a ponton azért már kiszakadt belőlem egy félig dühös, félig rémült sikkantás. Hanyatt vágódtam, pedig elvben ugye a fal lett volna mögöttem, de már nem volt. Ahelyett egy egész tágas helyiség padlóján találtam magam, de még mielőtt körbe néztem volna, az iménti lendületet kihasználva, rugdalódzva még távolabb igyekeztem kerülni a hirtelen keletkezett ajtótól, és az azon túl ácsorgó illetőtől.
- Ne gyere közelebb! - Próbáltam nagyon határozottnak és fenyegetőnek tűnni (így a földön kalimpálva volt kétségem ennek sikerességét illetően, de nagyon próbáltam), s közben régi tornász tudásomat előkotorva megkíséreltem talpra ugrani. Így, hogy fél kezemben még mindig a pálcámat szorongattam (amivel viszont elfelejtettem bármit is kezdeni), ez kicsit félszegen sikerült, de úgyhogy botladozva hátráltam tovább.

F O J T O G A T Ó


MIRA
2000. január

.outfit.

Valószínűleg csak két nagyobb pislogásra futotta tőlem, mielőtt számat tátva bámultam a falhoz lapult lányra. Még senkit sem ijesztettem meg annyira, hogy ilyen rémülten ugorjon arrébb vagy éppen rám fogja pálcáját… vagy legalábbis nem rémlik hasonló. Apám vagy a nővérem – Merlin tudja melyik – emberei is csak azért támadtak nekem, mert megparancsoltál nekik. Ha pedig éppenséggel egy másik tolvaj akart volna eltenni lábalól, az is csak vihogva, saját maga megnyugtatása gyanánt ugrott volna nekem. Ez azonban szín tiszta rémület volt. Nem vagyok vak, könnyedén leolvastam az arcáról vagy éppen a szemei csillogásából. A pálcarántás ennek csupán végeredménye volt.
A bársonyszalag még mindig ott lüktetett a csuklómon. A szívverésem azonban egyre lassult, ahogy az addig kapkodó hangos lélegzetvétel is kezdett normálisabbra váltani. Pálcát szegez rád, O’Mara! Ne legyél ilyen nyámnyila, fegyverezd le! A sötét kis hang megint előkerült, ott mérgelődött valahol a lelkem mélyén. Nem azért, mert a hirtelen jött adrenalinhullám távozóban volt. Egyszerűen csak leengedtem a fegyverem és az bosszantotta fel annyira a bennem lakozó, sokszor végtelennek ható sötétséget. Nyeltem egyet, hátha elmúlik a keserűség és nem engedek annak az árnyéknak, ami az elmúlt napokban olyan sokszor öntötte el az elmém… a normális Elliotot akartam… mármint, ha valaha is létezett és nem csupán egy álom volt, ami mindössze messze az emberektől tűnt valóságosnak.
Éreztem, hogy a testem mellett lógó karom megremeg. Ujjaim erősebben kulcsoltál körbe a pálcát, de minden erőmet bevetettem, hogy az ösztönös kis érzést a helyén tartsam és ne engedjem előtörni. Már nehéz volt irányítani. Mióta megismertem Nathanielt minden más lett. A sötétség egyre sűrűbben, egyre erőteljesebben talált rám. Tudtam én, mi ez… az az őrület, ami ott szokott csillogni Phillip Rowle szemében, akárhányszor azt hiszi jogot formálhat rám, mint fiára.
– Hagyj ...
A hangján is hallottam a feszültséget. Tudtam, hogy ezzel a lánnyal valami egészen biztosan nincs rendben… Ugyan már, O’Mara! Van bárki ezen a rohadt világon, akivel „minden rendben?” Igaza volt a hangnak. Ezt éreztem, mégsem akartam hallgatni a keserűséget, ami ott lüktetett minden szavában. Nyeltem egyet megint, hátha legyőzőm, hátha én leszek az erősebb… még ha tudtam is: a hang nélkül gyenge vagyok. Minden energiát neki köszönhettem. A varázslatokat is csak annak a sötétségnek köszönhettem, amit a Mungóban már bizonyára kikúráltak volna belőlem őrültség címszóval. Ez mindig ott volt bennem, mindig létezett. Az az átkozott bársonyszalag csak előráncigálta a felszínre, mintha ezzel is bosszantani akarna.
– Nyugi! – Ez a mondat éppen csak elhagyta az ajkaimat, mikor valami fura hangot hallottam, majd a lány egész egyszerűen bezuhant egy addig ott sem lévő ajtón. Ezzel nem lett volna baj, hiszen felnyitott a szobát és ezt éppenséggel a tőlem való félelemnek köszönhettem. Csakhogy sikoltozni kezdett, ami persze a nyakamra hozhatta a bajt. Jobb lett volna elkerülni egy tanáros incidenst, míg itt vagyok… nem mintha nem tudnám kimagyarázni magam. Tudtam nagyon jól, hogy felnőtt létemre könnyedén belesimultam a diákseregbe.
– Ne gyere közelebb!
Nem különösebben érdekelt, amit magyaráz. Beléptem a szobaajtaján. A kezemet felemelve, egyetlen pálca intéssel bezártam magunk mögött az ajtót. Jobb lett volna, ha rajtunk kívül nem kerül ide senki és a lányt sem terveztem annál tovább fogva tartani, minthogy körbe nézek.
Gúnyos kis vigyor ült ki az arcomra, ahogy talpra tornázta magát. A pálcát tartó kezére néztem. Én is rászegeztem az enyémet.
– Bocs, nem játszani jöttem ide, kislány! – mondtam egy kicsit talán túlzottan is csipkelődve.– Capitulatus!
Valójában nem érdekelt, ha megpróbál védekezni. Nem terveztem párbajozni vele. Csak arra készültem, hogy lefegyverzem és nyugton marad, míg megnézem, hogy az itt összegyűlt rengeteg cucc között esetleg megtalálható-e az a zenedoboz, amit annyira keresek és ami annyi galleont ér a megbízómnak, hogy lemondhatok a Nattól kapott zsebpénzemről is.
– Nincs mitől tartanod, nem akarlak bántani. – Magyaráztam, hátha akkor megnyugszik. Közelebb léptem hozzá. – Elliot vagyok. – Tettem hozzá bemutatkozásként. – Megkeresek valamit és ígérem, többé nem is látsz. De addig itt kell maradnod velem, nehogy árulkodni menj a vén McGalagonynak.

Megborzongott a hátam attól, amit mondott. Gyűlöltem, ha valaki játékot emlegetett - erről is a rossz élmények tehettek, de már nem hagytam, hogy a hatalmába kerítsen a múlt egy újabb, felidézett rémképe. Legalábbis nem teljesen.
Viszont teljes mértékig nem volt értelme annak, hogy pálcát rántottam. Lényegében mire rájöttem volna, hogy kezdhetnék is vele valamit, addigra a kezemben sem volt. Fintorogva hallgattam, ahogy valahol a hátam mögött földet érve tompán koppan, majd még tovább gurul, olyan hangot adva, mint a ceruza, ha leejtik. Furcsamód viszont, ahogy elvesztettem, rögvest jobban megnyugodtam. Amolyan most már mindegy alapon, meg azért is, mert tudtam, hogy félreugrani még mindig tudok, ha a srác trükközni próbál...
Srác? Meg nem tudtam volna mondani az ábrázata alapján, hogy mennyi idős.
- Jobb is, ha nem akarsz velem játszani! - fújtam, aztán inkább becsuktam a szám, mert rájöttem, hogy ez így elég szerencsétlenül hangzott. Hallgattam szavait, és azon töprengtem, igazat mond-e, vagy csak mardekáros. Na jó, így általánosítani elég csúnya, de tekintve, hogy volt némi előzetes tapasztalatom már a halálfalók gyűjtőházával kapcsolatban, sajnos nem volt alaptalan. Amikor közelebb lépett, én két lépést hátráltam.
- Mira vagyok. És nem tudom, mit gondoljak. - Úgy döntöttem, egyszerűen csak kimondom az igazat. - De abban biztos vagyok, hogy ha nem szabad árulkodnom, akkor van miről árulkodnom. Egyébként meg Mc Galagony igazgatóasszony nem annyira öreg, de van egy rakat feladata. Ha mindenki azzal rohangászna hozzá, hogy valaki felgyújtott, tönkretett, elemelni készül valamit, lényegében egész nap csak hallgatna.Na meg akkor aztán éveket öregedne - fújtam gunyorosan, és keresztbe fontam magam előtt a kezeimet.
- De mivel nem vagyok nyakkendő, mondjuk, hogy nem érzem magam veszélyben. Annyira. Ha nyugibogyókat keresel, segítek! - tettem hozzá, de közben azért kezdtem elhinni hogy ez a fura figura előttem nem akar igazán rosszat. De érdekes mód mégse hagyott nyugodni a gondolat, hogy de nem is jár jó úton... - Meg ha mást, akkor is. A végeredmény, amit említettél, egész kecsegtetően hangzik - jelentettem ki, és bár óvatos távolságot tartottam tőle, lassan körbejártam a teremben.
- Szóval, hol is vagyunk azon túl, hogy a Szükséged Szobájában, és mit is keresünk?

F O J T O G A T Ó


MIRA
2000. január

.outfit.

Még mindig nyomasztottak a vastag falak és a szinte felfoghatatlanul sok mágia, ami körbe vett. Odakint az utcán, jó esetben is egy tárgynak kellett a nyomára bukkannom. Megéreztem az erejüket, hagytam, hogy végig lüktessen az ereimen és csak követtem, mint egy vadászkutya a prédája félreismerhetetlen aromáját. Ott, a Szükség Szobájában képtelenség lett volna kiszűrni a rengeteg inger közül, melyik tartozik a varázsdobozhoz. Szinte belezavarodtam a rengeteg ingerbe, ami egyetlen pillanat alatt bombázta meg az érzékeim. Némi szédelgés is elfogott, csak a határozottságom maradt meg az enyémnek, minden más kusza masszává változott bennem. Csodálkoztam is, hogy ilyen könnyen sikerült lefegyvereznem a vörös hajzuhataggal megáldott lányt, hiszen bár kifelé erősnek mutattam magam, a koncentrációm aligha volt a megszokott.
A pálcája persze nem a kezembe röppent, ebből észre vehette volna, hogy nem vagyok éppen a helyzet magaslatán… igaz, kölyökkorában az ember nem mindig hajtja végre tökéletesen a varázslatokat. Engem ötödikben csaptak ki s mikor visszatértem a Királyságba, akkor is azon a szinten voltam. Hosszú hónapok és nem egy Rowle-féle támadás kellett ahhoz, hogy magabiztosan ragadjak pálcát. Talán nem is igazán a saját életemet akartam menteni, mert csak azóta erősödtem meg igazán, hogy Nathaniel a közelembe került. Először Reagannel szemben éreztem, ahogy az erő végig lüktetett a testemen, hogy a szalag már nem csak a dühtől táncol a csuklómon… hanem valamiféle sötét erőt pumpál az ereimben s bár éppen ettől mentem jóformán fejjel a falnak, életmentő is volt.
Ahogy közelebb léptem a lányhoz, persze hátrálni kezdett. Nem mondom, hogy meglepett, hiszen éppen az imént reptettem ki a pálcát a kezéből… de még ennek ellenére sem éreztem magam egy kifejezetten veszélyes képű bűnözőnek. Gyakran bújtam az ártatlanság álarca mögé s ezúttal is így tettem. Pontosan tudtam, hogyan használjam ki a barna szemek csillogását, na meg a gyermeki arcot, amit anyámtól kaptam.
– De abban biztos vagyok, hogy ha nem szabad árulkodnom, akkor van miről árulkodnom. Egyébként meg McGalagony igazgatóasszony nem annyira öreg, de van egy rakat feladata. Ha mindenki azzal rohangászna hozzá, hogy valaki felgyújtott, tönkretett, elemelni készül valamit, lényegében egész nap csak hallgatna. Na meg akkor aztán éveket öregedne – mondta.
Egy percig hallgattam, hátha még van valami mondani valója. Úgy döntöttem, nem veszem fel a gunyoros hangnemet, mintha csak fel sem tűnt volna. Inkább nagyokat pislogva, nyújtottam hát felé a kezemet, elővéve a legártalmatlanabb arcomat.
– Nagyon örülök a találkozásnak, Mira – mondtam. Reméltem, hogy közelebb mer lépni és kezet foghatunk. Nem akartam én senkit sem rettegésben tartani, aki azt nem érdemli meg. Elég volt a tudat, hogy talán nem esik nekem, de valójában az sem érdekelt, ha felkapja a pálcáját és fenyegetni próbál. Engem csak egy dolog foglalkoztatott: hogy minél előbb ragadjam meg azt a zenélő ékszerdobozt és a birtokon kívül találjam magam.
– De mivel nem vagyok nyakkendő, mondjuk, hogy nem érzem magam veszélyben. Annyira. Ha nyugibogyókat keresel, segítek! – magyarázta. Csak grimaszszerű mosoly ült ki az arcomra, egyenlőre nem kommentáltam a megjegyzést. – Meg ha mást, akkor is. A végeredmény, amit említettél, egész kecsegtetően hangzik.
Lassan bólintottam.
– Nos, a végeredményt nézve, azt hiszem egyezik a véleményünk. Én sem szeretnék többet itt időzni, mint amennyit feltétlenül szükséges. – Válaszoltam szűkre húzott szemekkel. Egyelőre fogalmam sem volt, hogy mennyire bízhatok meg a lányban, az minden esetre szerencsés volt, hogy nem éppen a legügyesebb boszorkánynövendéket fogtam ki a Roxfortban. Ráadásul valószínűleg sem a Prófétát, sem a Szombati Boszorkányt nem forgatja sűrűn, hiszen akkor azonnal felismert volna, már csak Nathaniel miatt is. Éppen Karácsony környékén jelent meg az a bortányos, sértő cikk rólam, amihez persze sikerült egy olyan képet csatolnia a firkásznak, ahol tökéletesen felismerhető az arcom.
Én is elindultam valamerre a teremben. Valójában éppenséggel úgy nézett ki, mint egy nagy raktár. Fogalmam sem volt, hogy én nyitottam-e ki vagy a lány, de talán éppenséggel tényleg itt volt az, ami kellett nekem. Varázslattal egyelőre nem mertem próbálkozni. Féltem, hogy valamit megbolygatok és a hatalmas kupacok egyszerűen ránk omlanak. Jó, nem voltak olyan vészesen hatalmasok, de éppen elég volt belőlük ahhoz, hogy bármi veszélyes történjen.
– Szóval, hol is vagyunk azon túl, hogy a Szükséged Szobájában, és mit is keresünk?
– Hát… olyan, mint egy gyűjtőhely… furcsa, mágikus tárgyaknak – válaszoltam. A tekintetem végig siklott újra a tárgyak halmazán, a szívem egyre hevesebben vert, mint az szokványos a varázstárgyak közelében.
– Fogd be egy pillanatra! – Emeltem felé a tenyeremet, majd ott tartva a levegőbe lehunytam a szemem. Megpróbáltam magamba szívni a helyiségben található megannyi mágiát és kiszűrni azt, ami nekem kell. A szívem még vadabb ritmusra kezdett, annyira, hogy már fájdalmasan ütötte a mellkasom falát. Az érzékeim annyira összezavarodtak, hogy a kezemen táncoló szalag, hol pumpálta a sötétséget, hol nem. Ez a váltakozás pedig elképesztően megterhelő volt.
Felpattantak a szemeim és csalódottan pillantottam Mirára.
– A franc… – suttogtam. – Nehezebb lesz ez, mint hittem… – tettem hozzá, inkább csak magamnak motyogva.
Közelebb léptem az egyik kupachoz, elszakítva a tekintetem a kék szempártól. Ujjaimmal végig simítottam néhány tárgyon, amiknek egyrésze már beazonosíthatatlan volt a rátelepedő portól. Tudtam, hogy ilyen körülmények között igenis szükségem lesz segítségre… csak arról nem voltam meggyőződve, hogy éppenséggel az a vörös leányzó lesz a megfelelő erre.
– Egy zenélő dobozt keresek. Szép míves darab, ékszereket tartottak benne, csak éppenséggel egy eszetlen kiskölyök bedugta ebbe a szobába, mielőtt meghalt és most senki sem tudja, hol van. – Tettem hozzá. 

– Nagyon örülök a találkozásnak, Mira - Egyre kevésbé mutatta magát feszültnek, tényleg. A változás elképesztett egy cseppet, mert ahogy jobban megnéztem magamnak, most ugyan meg nem mondtam volna, hogy alig néhány perccel ezelőtt a folyosón még brutális bosszút állt a nyakkendőjén, aztán meg bezárt engem ide. Kissé mereven, de elfogadtam a felém nyújtott kezet. Közben mélyre néztem a barna szemekbe, próbáltam kitalálni, mi is van a másik fejében igazából.
– Nos, a végeredményt nézve, azt hiszem egyezik a véleményünk. Én sem szeretnék többet itt időzni, mint amennyit feltétlenül szükséges. - Biccentettem felé, jelezve, hogy ezt tökéletesen megértem. Közben árulkodó jeleket kerestem rajta. Csak egy éve járok ide, és az is igaz, hogy sok iskolatársam van. De azért minimum a nagyteremben évzárón, vagy évnyitón, nagyobb iskolai eseményen látnom kellett volna. Én pedig biztos voltam benne, hogy nem láttam. Ugyanakkor furcsán ismerős is volt. Ki ez a fickó?
Nem tehetek róla, a tekintetem minduntalan a mardekáros színekre vándorolt. Bár a támadáskor a halálfalók nem viseltek semmi feltűnő jelet, sem színes holmit, az évek során a társadalmi felfogás hatásai ellen hiába küzdve lassan összekötöttem a zöld-ezüst dolgokat a halálfalók gondolatával. És egy végzős diák ugyebár már akármiben benne lehet...
Megborzongtam, aztán nagyot sóhajtottam. Biztos a tűz idézte fel ezeket a borzasztó ellenérzéseket. Én nem vagyok ilyen! Megráztam magam, és a feladatra koncentráltam, meg arra, hogy közelebb juthassak a szabaduláshoz.
– Hát… olyan, mint egy gyűjtőhely… furcsa, mágikus tárgyaknak - magyarázta, én pedig újfent körbenéztem.
Jó sok izgalmas dolog volt körülöttünk. Meglepődnék, ha csak az a kincs volna itt, amit ő keres. Hallottam, hogy milyen tűz volt itt, még anno az ostrom idején, de az nyilvánvalóan nem ez a raktár volt. Itt is volt azért holmi szép szerével, engem pedig egész kíváncsivá tett, mi mindent rejt a mindent ellepő szürke por. Épp nyitottam volna a számat, hogy indítványozzak egy mágikus portörlést, mikor is odabökte nekem:
– Fogd be egy pillanatra! - Elliot megint izgatottabbnak tűnt. Nem szóltam hozzá, de továbbra is kutatón figyeltem, mit tesz. Ahogy szólt hozzám, valahogy az az érzésem támadt, hogy ez a viselkedésének azon része, ami "kilóg" az álarc alól. Az előbb milyen megnyerőnek mutatta magát, most meg... Mint aki prédára les. Jó, hogy ez a préda nem én vagyok - gondoltam.
Elképesztett a mutatványával, de a biztonság kedvéért megint hátráltam néhány lépést. Nagyon különleges bűbájt használt, amilyenhez nem nagyon láttam hasonlót. Nem a pálcáját használta. Ahogy kinyújtotta a kezét, megláttam a kezén a szalagot. Talán szemlátomást nem volt benne semmi különös, és mégis... Vonzotta a tekintetemet.
Amikor befejezte a - minden jel szerint sikertelen - tevékenységét, még inkább biztos lettem benne, hogy ez az az oldala, amikor nem színészkedik. Egy pillanatra olyan elnyúzottnak és kétségbeesettnek tűnt. Úgy gondoltam, nagyon fontos lehet neki, hogy megtalálja ezt a valamit. Talán sok múlik rajta. Élet... Vagy pénz...
– A franc… Nehezebb lesz ez, mint hittem… – motyogta, és bár még nem tudtam, miről van szó, azt már eldöntöttem, hogy mindenképp segítek neki. Biztos voltam benne, hogy valami fontosat keres, és mivel itt volt elrejtve, azt is sejtettem, hogy lényegében senkinek semmi baja nem származhat abból, ha megtalálja és el is viszi azt a valamit, amit egyébként ezután be is mutatott.
– Egy zenélő dobozt keresek. Szép míves darab, ékszereket tartottak benne, csak éppenséggel egy eszetlen kiskölyök bedugta ebbe a szobába, mielőtt meghalt és most senki sem tudja, hol van.
Nem gonosz. Akkor jöttem rá. Elég érzéketlenül beszélt ugyan valakinek a haláláról, és nyilvánvalóan belekeveredett valamibe, de úgy éreztem, nem akar kimondottan rosszat tenni.Nem is ijesztő. De leginkább nem...
- Te nem vagy mardekáros - mondtam ki óvatosan. Nem bántóan és nem vádlón, inkább ártatlan kijelentés vagy burkolt kérdés volt. Azért arra felkészültem, hogyha feldühödik a kijelentésen, eliszkoljak a közeléből.
- De nem zavar - siettem hozzátenni. - Az se, ha az volnál, de szerintem nem vagy. Nem is a Roxfortba jársz, ugye? Itt szerintem nem tanítanak úgy varázsolni, ahogy te csináltad... - céloztam. Szerettem volna, ha tudja, hogy nem fenyegetni akarom, de nem is engedem, hogy ostobának nézzen. - Nem láttalak itt az iskolában még sosem, azért legalább az arcodra futólag emlékeznék - A barna szemekre és a jellegzetes arcra pillantva még biztosabb lettem abban, amit mondtam. Ha találkoztunk volna már, azt tudnám.
- De akkor keressünk. Mi volt az előbb, amit bűvöltél? Talán így kerested a dobozt? Az invitóval gondolom próbáltad... - találgattam óvatosan, és a pálcám felé indultam. - Ha megengeded...
Nem akartam hozzá tenni, hogy nincs mitől tartania, mert harcban közel hasznát se tudnám venni. Előbb táncolnék el az átkai útjából, mint hogy kivédjem őket a pálcámmal. Viszont gondolkodni kezdtem, mi minden olyan felderítő varázs van a tarsolyomban, ami hasznunkra lehet. De azért mielőtt a pálcámhoz hajoltam volna, megkérdeztem:
- Szabad? Csak segítenék vele.

F O J T O G A T Ó


MIRA
2000. január

.outfit.

Végig néztem a tárgyakból álló kupacon, amihez még jó pár hasonló volt ebben a helyiségben. Nevetséges lett volna az egészet áttúrni vagy éppen varázslással kutakodni. Arra talán nem is lettem volna képes – és nem csak azért, mert a Roxfort mágiája megakadályozhatott benne –, egyszerűen túl nagy hatással volt rám az a rengeteg dolog, amit e falak között őriztek. Az érzékeim zavartan lüktettek, nem is tudva, hogy mihez kapjanak igazán. Egy hatalmas örvény volt ez, ami mágiából állt és Elliot O’Mara nem tudott vele megbirkózni. Nevetséges volt ez azok után, hogy már hány kincset túrtam elő, akár a földalól is. A Roxfort azonban kifogni látszott rajtam… pontosan úgy a képembe röhögve, mint annak idején, mikor Dumbledore megmondta, hogy ki vagyok csapva.
Le sem vettem a szemeimet a tárgyakból álló kupacról. Csak figyeltem, egyelőre nem értem hozzá, sem puszta kézzel, sem pálcával. A gondolataimat lefoglalta az, hogy vajon melyikünk nyitotta ki azt az átkozott ajtót, mert ha a lány, akkor nem is biztos, hogy megtalálom azt, amit annyira keresek. De vajon mehetett-e nekem egyáltalán az ilyesmi? Nem voltam benne biztos. A koncentrációmat megzavarta az a bizonyos örvény, amit már említettem. A lány viszont félt, el akart menekülni előlem és láss csodát: kinyílt a Szükség Szobájának ajtaja. De vajon melyik akart volna a erősebb, O’Mara? A kegyetlen kis hang gúnyolódott velem, mintha csak sejtené, mekkorát tud szúrni azzal, hogy nem az enyém. Gyűlöltem a gyengeséget, ez a kastély pedig azzá tett.
– Te nem vagy mardekáros.
Hallottam Mira szavain átcsengni az óvatosságot. Talán még tartott tőlem, pedig megmondtam neki, hogy nem akarom bántani. Ehhez pedig tartottam magam. Lassan fordultam felé, tekintetemmel az ő kék szemeit kerestem.
– De nem zavar. – Sietősen tette hozzá ezeket a szavakat. –  Az se, ha az volnál, de szerintem nem vagy. Nem is a Roxfortba jársz, ugye? Itt szerintem nem tanítanak úgy varázsolni, ahogy te csináltad...
Hümmögtem egyet. Vártam, hogy mondani akar-e még valamit, mielőtt reagálnék bármit is. Egy furcsa, grimaszszerű kis mosoly ült ki az arcomra. Nem tudtam én magam sem, hogy mit jelentett. Általában nem szoktam lebukni, ha meg még is, hát nem igazán érdekelt. Ez azonban most különös érzést keltett bennem. Az emberek inkább néznek tanulónak, semmint egy harmincegy éves, felnőtt varázslónak. Meglehet, hogy a mozdulataim, a komolyságom árult el, vagy az, amit ő varázslatnak vélt.
–  Nem láttalak itt az iskolában még sosem, azért legalább az arcodra futólag emlékeznék.
– Nos, tévedés. Mardekáros voltam és azt hiszem ez felnőttként is nyomott hagy az emberben. – Megrántottam a vállamat. Valójában tényleg nem érdekelt, hogy lebuktam… kivéve persze, ha sikítva elrohan beárulni valamelyik tanárnak. Akkor nagyon gyorsan el kéne tűnnöm, mielőtt meglátják az arcomat.
Visszafordultam a doboz felé.
– De akkor keressünk. Mi volt az előbb, amit bűvöltél? Talán így kerested a dobozt? Az invitóval gondolom próbáltad... – A pálcája felé mozdult. – Ha megengeded...
Hosszan néztem rá, majd a következő kérdésére csak bólintottam. Ha megpróbál rám támadni, legfeljebb kap egy Dormitot és a végén szépen kidől.
– Az nem igazán bűvölés volt. – Tettem hozzá azért és a pálcám hegyével megböktem a tárgyakból álló kupacot. Az felborult és így könnyebbnek tűnt átnézni a tartalmát. – Mármint… igazából erről nem beszéltem még senkinek. Megérzem a varázstárgyak erejét.
A pálcámmal félre-félre lökdöstem a felesleges tárgyakat, ahogy leguggoltam melléjük. Volt ott mindenféle különlegesség: játékok, romlott édességek, megkopott könyvek, naplók, szerelmes levelek. Csupa olyan dolog, amit valakik el akarhattak rejteni a szem elől.
– A Roxfortban túl sok a mágia. Nem érzem meg benne azt az egyet, aminek az énekét követnem kéne – magyaráztam tovább. – Furán hangzik, mi?
Arrébb löktem egy összekötött levélkupacot, majd egy könyvet.
– Varázsolni meg úgy szoktam, mint bárki más. Pálcával. Nem vagyok olyan erős, hogy menjen az nélkül. – Folytattam és beletúrtam a hajamba, mert csak nem láttam semmi használhatót. – Őszintén szólva, nem vagyok benne biztos, hogy a begyűjtőbűbájok működnének itt vagy legalábbis a dobozon…

– Nos, tévedés. Mardekáros voltam és azt hiszem ez felnőttként is nyomott hagy az emberben.
Felnőtt? Én meg azt gondoltam, valamelyik másik varázslóiskolából jött, vagy ilyesmi. Próbáltam nem nagyon ostobán nézni vissza rá, de az eszem közben már máshol járt. Igazából ez a kisebbik része volt mondandójának, amin fenn akadtam.
Nyomot hagy, azt mondta... A tekintetem az arcára fixáltam, holott most erős vágyat éreztem aziránt, hogy egy másik testrésze felé pillantsak.
Valami türelmetlenül arra késztetett, hogy odakapjak a kezéhez, megragadjam és felrántsam a talárja ujját, hogy szemügyre vegyem a csuklóját. Utáltam ezt az előítéletességet, de sajnos nyomot tudom, mi hagyhat, különösen egy mardekároson. Lehet, hogy halálfaló? Illetve az volt talán. Most komolyan arra célzott? Minden esetre megengedte, hogy felvegyem a pálcám, én pedig meg is tettem, a lehető legkevésbé sietősen vagy gyanúsan, de azért nagyon megkönnyebbülve. Az előbb is sikerült lefegyvereznie, gondolom rájött, hogy ezután sem okozna neki gondot. Azért jó volt, hogy foghattam valamit a kezemben, ami mégiscsak védekezésül szolgálhat, és arról neki nyilván fogalma sem lehetett még, hogy úgy tudok célba dobni, akár egy profi, és úgy pattanok arrébb a közeléből, akár egy gumilabda, ha szükséges. De egyelőre nem tettem semmi ilyesmit, mert a józanész egész mást diktált.
– Az nem igazán bűvölés volt. Mármint… igazából erről nem beszéltem még senkinek. Megérzem a varázstárgyak erejét.  Roxfortban túl sok a mágia. Nem érzem meg benne azt az egyet, aminek az énekét követnem kéne. Furán hangzik, mi? - Hallgattam, ahogy magyaráz és figyeltem, mint matat a lomok között.
Ritkán kerültem olyan helyzetbe, amikor nem tudtam, mit csináljak. Egy részről ott motoszkált bennem, hogy talán közös múltja van a halálfalókkal. Másrészt megosztott velem egy titkot, egész őszintének tűnt, amikor velem beszélt. Láthatóan egész átszellemült, mikor arról beszélt, hogy hogy talál rá az elrejtett, mágikus kincsekre. Ha néha elkaptam a tekintetét, valahogy sose azt láttam benne, hogy gonosz volna. De ahhoz, hogy ezt biztosan tudjam, és megbízhassak benne, a csuklóját is látnom kellett volna, anélkül pedig csak az óvatos kétely maradhatott bennem.
- Szerintem nem hangzik furán. Találkozik az ember ennél furcsább dolgokkal is a mágikus világban - mondtam, és finoman odasétáltam a közelébe. Azt hiszem, halványan rá is mosolyogtam. -  Szerintem ez különleges dolog, még senkiről se hallottam, akinek ilyesmihez lenne tehetsége.
Egészen mellé léptem, hogy megnézzem, miket lökött arrébb. Egy nagyobb kupac levél, és egy könyv nagy porfelhő kíséretében új helyre került.
- Varázsolni meg úgy szoktam, mint bárki más. Pálcával. Nem vagyok olyan erős, hogy menjen az nélkül. Őszintén szólva, nem vagyok benne biztos, hogy a begyűjtőbűbájok működnének itt vagy legalábbis a dobozon…
- Más a pálcáját használja arra, hogy varázslattal felfedje a környékbeli mágikus dolgokat. De neked erre nincs szükséged. – Jelentőségteljesen néztem rá, hogy biztosan elértse, amire célzok. Igazából most már ott álltam ugyanannál a halomnál, aminél ő, csak egy kicsivel odébb. Volt itt kacat bőven. Fintorogva húztam végig az ujjam egy rettentő poros lámpabura oldalán, aztán újra a másikra pillantottam a kacatrakás felett. -  És te legalább engem lefegyvereztél. Az máris egyel több, mint amennyiszer ez nekem valaha sikerült – tettem hozzá szomorú vállrándítással. Már megtanultam, hogy nekem minden mágikus fejlődésért sokkal többet kell dolgoznom, mint az évfolyamtársaimnak. Azokkal a varázslatokkal, amik egyedül is gyakorolhatók voltak, nagyjából boldogultam, de amiket együtt kellett volna megtanulni (és számomra titkos küldetésem szempontjából a legfontosabbak is lettek volna), azokkal még mindig le voltam maradva. Eddig nem igazán kötöttem szoros barátságokat, mert lefoglalt, hogy behozzam a lemaradást, úgyhogy nem volt különösebben kihez fordulnom. Szerintem fel se tűnne senkinek, ha hosszabban távol volnék. Vajon mikor vennék észre, hogy eltűntem? Ha mondjuk, itt rekednék, ebben a szobában valamilyen okból, mennyi idő kellene, hogy aggódni és keresni kezdjenek. És mikor találnának rám?
- Olyan szürke itt minden, hogy képtelenség rájönni, mi micsoda pontosan. Próbáljunk meg legalább portalanítani, hogy ne kelljen mindent összetapogatnunk – javasoltam, aztán felemeltem a pálcámat, és így szóltam: - Tergeo!
A halmot borító por mintha egy porszívó áldozatává vált volna, a pálca elkezdte felszívni azt. A varázs szépen tette a dolgát, de annyira nem volt erős, hogy az egyebeket is a levegőbe emelje; a régi levelek és törött pennák is épp csak megrebbentek a mágia erejétől.
Úgy csináltam, mintha véletlenül billenne meg a kezem. A pálca hirtelen aprót lendült, először felfelé, aztán Elliot talárjának ujja irányába, majd pedig a hajam vége felé, minek utána is a pálcát elkapva, néhány lépést hátrálva megszüntettem a varázst. Csak reménykedhettem benne, hogy feltűnés nélkül sikerült a csel és a ruhadarab megfelelő része felemelkedett, és láttam (vagy nem láttam) azt a bizonyos területet a fickó csuklóján.

F O J T O G A T Ó


MIRA
2000. január

.outfit.

Ez az O’Mara, terítsd ki a kártyáidat! – gúnyolódott az őrült hang bennem, mikor elkezdtem a képességemről beszélni. Igaza volt, nem kellett volna ilyen könnyen megnyílnom senkinek. Na nem azért, mert Mira olyan fene megbízhatatlannak látszott… de még mindig ott volt a lehetőség, hogy majd köp McGalagonynak, az meg nem kizárt, hogy egy személyleírásból rám ismer. Tanított engem is, ráadásul nem egy büntetőmunkát is a nyakamba varrt, mikor éppenséggel „maga nagyon szemtelen, Mr. O’Mara” volt az első mondat hozzám.
Megköszörültem a torkomat, mintha nem is említettem volna meg ezt az egészet. De azért valahol a szívem mélyén érdekelt Mira reakciója. Nem sok embernek beszéltem arról a kis dallomról, amit akkor hallok, ha varázstárgyak közelébe keveredek. Cartwright mondjuk sejthette, talán azért is szeretett annyira a társaságában tudni és azért vitt el abba a kastélyba is, ahol megsérült a combom. Még szerencse, hogy mostanában nem túl sokszor kell komolyan menekülnöm, ha meg mégis, hát azt meg tudom oldani trükkösen. Londonban elég sok az ember és a kis utca ahhoz, hogy az ember csak úgy eltűnjön a francba.
– Más a pálcáját használja arra, hogy varázslattal felfedje a környékbeli mágikus dolgokat. De neked erre nincs szükséged.
Nos ebben igaza volt. Mondjuk kapóra jött mindig is ez a képesség, hiszen a varázslatokkal nem voltam túl ügyes… legalábbis eleinte. Ma már belátom, hogy az elmúlt egy év nagyon is az előnyömre vált. Valahol meg kellett volna köszönöm a drágalátos apámnak, annak a nagyságos Phillip Rowle-nak, hogy a nyakamra küldte a bérgyilkosait, mert így legalább volt időm bőven gyakorolni.
–  És te legalább engem lefegyvereztél. Az máris egyel több, mint amennyiszer ez nekem valaha sikerült.
Elvigyorodtam.
– Melyik évfolyamra jársz? – kérdeztem. – Igaz, ha végzős is lennél, helyén való lenne azt állítani, hogy a Roxfort szinte semmire sem tanít meg. Az, amit itt elmondanak, begyakoroltatnak, csak akkor válik természetessé, ha odakint is használod. – Magyaráztam halkan. – Ott nem gyakorolhatod, ha nem megy. Ha pálcát szorítanak a torkodnak, akkor csak egy esélyed van, ha azt elszúrod, véged…
Meglehet, nem kellett volna ilyen keserűen fogalmaznom. Azonban ott lüktetett bennem még mindig az a kellemetlenség, amit Roxfort és ahhoz kapcsolódó emlékek okoztak. Képtelen voltam lakatot tenni a számra, egyszerűen csak ki akartak törni belőlem azok az érzések. Sosem volt meg bennem meg az a természetes gát, ami annyira sok más emberben igen. Nem tudtam tapintatos lenni és őszintén szólva nem is nagyon akartam.
A portalanítás egészen jó és sikeres ötlet volt. Hát mégsem olyan béna ez a kis Mira, mint azt elsőre gondolta magáról. Nekem pedig jól jött, hiszen a háztartási varázslatokhoz cseppet sem volt türelmem. Éreztem, ahogy a varázslat ereje végig száguld az egész szobán. Az kissé erősebb szellő kicsit megemelte a talárom ujját is. Így kivillanhatott a vörös bársony szalag, amit még mindig ugyanaz a fehér, viseltes csipke szegélyezett, amikor Merel odaadta. A másik csuklómnál talán láthatóvá vált a Reagan kínzása okozta heg, illetve hegesedő felirat: Senki – állt kusza betűkkel rajta a megbélyegzés. Tudtam, hogy még mindig vörös és a hófehér bőrömön tökéletesen kiolvasható még távolról is.
Nem érdekelt, a tekintetemet az immáron félig-meddig portalanított kupac foglalta le. Összehúztam a szemeimet, hogy még élesebben lássam az ott várakozó tárgyakat, de még mindig iszonyatosan sok minden volt ahhoz ott, hogy csak úgy megtaláljam azt, ami engem érdekel.
– A franc… azt hittem így majd azonnal kiszúróm… – Sóhajtottam csalódottan. Közelebb léptem egy újabb kupac tárgyhoz. Ez valamivel alacsonyabb, de kiterjedtebb halom volt. Megint megböktem a pálcámmal, hogy összeomoljon. Az első, amit kiszúrtam egy aranyfog volt. Valami állaté lehetett, amit bevontak a fémes csillogással.
– De menő! – Lelkesen kaptam fel az agyart, megint kivillantva a kegyetlen kis feliratot a csuklómon. – Nem akarod megtartani? Ennyi a minimum azért, hogy nem köpsz be McGalagonynak. A feketepiacon rengeteget lehet egy ilyennel keresni. El sem tudod képzelni, milyen furcsa tárgyakra vevők néhányan… – Felé nyújtottam a szerzeményt a mondandóm közben.

Szinte éreztem azt a torkomnak szorított pálcahegyet, amit emlegetett. Tudat alatt egy kicsit mindig éreztem, és néha elfogott a félelem, kevés vagyok ahhoz, hogy valaha is véghez vigyem, amit elterveztem. Nagyon nagy fába vágtam a fejszémet, olyanba, ami képzett aurorok sokaságán is kifog. És hosszú az út. És egyet sem hibázhatok, pontosan ahogy Elliot is mondta.
Viszont nem volt különösebb veszteni valóm. Az, hogy egy dobásom volt, sosem tartott vissza attól, hogy próbálkozzak. A teljes esélytelenség sem, ami azt illeti. Erre a gondolatra mindig eszembe jutott a ruhám alatt, a nyakamban függő kő. Az, hogy mikor szereztem, hogy miért tartottam meg. Hogy mikor fogom elhajítani, és mi vagy ki lesz a cél... Minden bizonnyal csak egy dobásom lesz, de nem baj, mert egyebem sincs.
Valahogyan tudtam, hogy Elliot minden szava igaz, és hogy valós élettapasztalatok támasztják alá. Van valami különleges fény (vagy inkább fénytelenség) azoknak az embereknek a szemében, akik sokat megéltek már, és ugyanezt a valamit láttam magamon is a tükörben, meg az ő barna tekintetében is. Hiába volt fiatalos a képe, hiába volt kortalan az alkata, a nézése olyan volt, akár egy öregemberé. Kivéve, ha a bűvös tárgyakról esett szó. Akkor úgy láttam, egész megváltozott. Engem Mezi húzott ki saját sötétségemből, őt talán ezek a csecsebecsék. Mindannyiunknak kell valami...
- Csak negyedikes vagyok - mondtam. - És alig több, mint egy éve járok ide. A tudásom nagy részét a könyveknek köszönhetem. De szerintem a Roxfort is sok mindenre megtanít, a tudáson kívül is - kezdtem, de elbizonytalanodtam, hogyan is folytassam. Valahogy elkapott a hév, hogy a véleményemet megosszam vele. Itt a Roxfortban nagyon nem volt divat azt hangoztatni, hogy a mágusok iskolája nem tökéletes. Azt hiszem, a nénémen kívül most először beszéltem olyasvalakivel, aki kritizálta ezt a rendszert, ez pedig egészen fellelkesített, így folytattam.
- Szépen bemutatja, hogyan kell beskatulyázni embereket, például. Megtanítja nekünk már gyerekként, hogy hasonló a hasonlóval tartozzon egy csoportba. Próbál úgy csinálni, mintha jó tulajdonságok alapján választaná szét a gyerekeket, és minden csoport egyformán jó volna, de szerintem nincs olyan, hogy jó tulajdonság. Attól függően, hogy az ember hogyan tesz a tulajdonsága birtokában, ugyanazt a vonást nevezhetjük bátorságnak vagy vakmerőségnek, barátságosságnak vagy naivitásnak, ravaszságnak vagy csavaros észjárásnak, bölcsességnek vagy okoskodásnak... Nem csoda, hogy a mágusok felnőttként is elhatárolódnak azoktól, akik mások, mint ők, és skatulyázgatnak. Teljesen mindegy, hogy jellemvonások, bőrszín vagy származás alapján. Csak hogy általában azt gondolják, hogy valamelyik csoport - általában a rájuk jellemző - jobb a másiknál. Azt pozitívként fogalmazzák meg, a másokét pedig negatívan. Ebből meg már következtetik, hogy valamelyik ember jobb a másiknál. Ki ezt hiszi magáról, ki azt. Ezt aztán akarva vagy akaratlan, de szépen megtanítják itt. És ez szerintem nagyon igazságtalan. Pont, mint sokszor maga az iskola is.
Nem hittem el, hogy kimondtam. Végre. Mindig is idegesített ez. Talán Elliot nem bánta, de az is lehet, nem is érdekelte. Vagy nem mondtam neki újat. De amióta itt tanulok, lakatot tettem a nagy számra, hogy ne okozzak bajt se magamnak, se másnak, és most jól esett őszintén megfogalmazni, ami zavart. Utáltam az igazságtalanságot, főleg azt, ami ellen nem tehettem semmit (egyelőre).
Ahogy a porfelleg elült, ő rögtön fordult, hogy tovább keressen. Az én szemem megakadt a feliraton a karján. Mindenre számítottam, csak erre nem. Nem éppen a Sötét Jegy volt, de valami sötét volt, és valami csúf jegy is. Hirtelen elakadt a szavam, de nem volt feltűnő, mert a fickó már kutakodott, és ügyet se vetett rám. Szerencsémre. Elég nagy szemeket meresztettem.
– A franc… azt hittem így majd azonnal kiszúrom… - bosszankodott. Óvatosan követtem őt, de úgy éreztem, az képtelenség, hogy véletlenszerűen csak úgy fel tudjuk hajtani ebben a kacattengerben azt az egy kis valamit, amit keres. Mire átnéznénk mindent, már el is felejtenénk, mit kerestünk. És éppen ezt alátámasztandó, előkapott valamit a lomok közül:
– De menő! Nem akarod megtartani? Ennyi a minimum azért, hogy nem köpsz be McGalagonynak. A feketepiacon rengeteget lehet egy ilyennel keresni. El sem tudod képzelni, milyen furcsa tárgyakra vevők néhányan…
Most már nyíltan megakadt tekintetem a csuklóján, az arany csillogása sem tudta elterelni a figyelmem. Nem tudom látta-e ezt, de a kérdésére kicsit tovább bámultam rá, mint az indokolt lett volna. Szórakozottan elvettem és megforgattam az ujjaim közt a fényes aranytárgyat, de tekintetemmel inkább az ő barna szemében kutakodtam. Mit gondolhat rólam? Vajon hányszor adott olyan fizetséget, amit nem is kellett volna? És vajon hányszor nem fizetett eleget? A karján lévő szörnyűségből ítélve egyel biztosan többször a kelleténél.
Észbe kaptam, összeszedve magam gyorsan válaszoltam, most már inkább a tárgyat tanulmányozva.
- Oh, pont tegnap voltam a fekete piacon. Egy darabig nem akartam menni... - Egy vigyort is mellékeltem a butácska felelethez, hogy érezze, csak viccelek. Azt remélem nem érezte hozzá, hogy próbálom ezzel elütni, mennyire megrendített, amit mondott, meg amit a karjára írva láttam. Próbáltam derűsen folytatni, de azért némileg komolyabb hangot ütöttem meg. - Alapból szívesen segítek, és nem vagyok árulkodós típus. De tulajdonképp miért bujkálsz? Kinek ártasz azzal, hogy itt vagy, vagy megkeresed és elviszed azt az egy darab kacatot, amiért jöttél? - kérdeztem, és óvatosan megint megkerestem a tekintetét, hátha ki tudom fürkészni, igazat mond-e. - Mert, ha esetleg senkinek (mondjuk a nyakkendődön kívül), csak egyszerűen tilosban jársz, és a Roxfort túl sok szabálya közül az egyik kevésbé igazságos valamiért beléd ütközik, az engem egyáltalán nem zavar. És nem fogok köpni - jelentettem ki nagyon határozottan. Pillantásom újból és újból a karjára tévedt. Megkérdezzem? Ne? Úgy határoztam, majd még visszatérek rá.
- De tudod mit? Biztosan tartani fogom a számat, de van valami, amiben tudnál segíteni - méláztam el, és óvatosan újból barna szemébe néztem. Azt gondoltam, talán nem fog bízni a szavamban, hisz miért is tenné? Biztosítani szeretné magát, nekem pedig volt is valami, amire nagyon nagy szükségem volt, de magamtól nem tudtam volna hozzáférni. Így kvittek volnánk. De addig nem akartam rátérni, míg nem látom, vevő-e rá.

F O J T O G A T Ó


MIRA
2000. január

.outfit.

Volt némi igazság Mira kis monológjában, mégsem reagáltam rá. Nem akartam még véletlenül sem, hogy észrevegye rajta, mennyire kötnek a múlt árnyai. Engem ugyanis pont az a skatulya csinált ki és jutatott ebbe az életbe, ami a Roxfortban volt. Azt hiszem a kastély falai között kezdődött minden. Ha Dumbledore értem is kiállt volna annyira, mint sok más diákért, akkor valószínűleg előbb-utóbb ejtették volna a vádat ellenem… hogy is kínozhattam volna meg tiltott átkokkal ötödévesként bárkit is? Elég lett volna a pálcámat megvizsgálni. Mégsem tették, sőt a hátam mögött le is folytattak egy tárgyalást, aminek keretében az apám elintézte, hogy legalább az egyetlen fegyverem ne veszítsem el… és mire mentem az új élettel, amit kaptam? Éhező kölyök lettem, aki tizenöt éven keresztül próbált életben maradni, ilyen vagy olyan áron… és mikor végre boldogságra leltem, azt sem tudtam igazán kiélvezni, elfogadni, hogy az enyém lehet. Tönkre tett ez a hely. Talán azért is fogott el a gyomorgörcs, akárhányszor átléptem a kastély küszöbét. Merelért persze szívesen megtettem. A mellette töltött idő elnyomtam a keserű emlékeket. Csakhogy már nem tudhattam magaménak a barátságát és a vele történtek is csak tovább növelték a rossz érzést, amit az iskolában éreztem.
Szerettem volna kicsit felpörögni, pont úgy, mint máskor. Remélve, hogy úgy aztán elnyomhatom azt a sok keserűséget, ami ott kavargott bennem. Valójában kicsit zavart, hogy még a portalanítás után, sem bukkantam rá azonnal a zenélő dobozra. Szívem szerint már fordultam is volna ki a szobából, hogy már kint is találjam magam Roxmortsban.
Talán azért nyújtottam fel azt az aranyozott fogat, hogy eltereljem kicsit a figyelmemet a történtekről. Mert hát valljuk be, azért elég menő egy ilyen tárgy, na meg kellően éles, hogy jól nyakon szúrjon vele az ember valakit… mondjuk Phillip Rowle-t. Azonban, ahogy a csuklóm kivillant a talár alól, láttam, hogy megakad a szeme a Reagantől kapott hegen. „Egy senki” – hirdette gúnyosan, vörösen izzóan a heg. A szívem azonnal hevesebben kezdett el verni. Éreztem, hogy a levegőt is hevesebben kapkodom. A kezemben is megremegett a fog, mielőtt még átvette volna. Aztán találkozott a tekintetünk és szinte vártam már, hogy rá kérdez.
– Oh, pont tegnap voltam a fekete piacon. Egy darabig nem akartam menni...
Elmosolyodtam volna, de ezúttal nem tettem. Meg kellett volna nyugodnom, hogy nem tette szóvá, de nekem ott csengett a fülemben a lehetséges válasz, amit az a rideg, kegyetlen kis hang súgott: Gyilkoltál, O’Mara… gyilkoltál… Nyeltem egyet, majd megköszörültem a torkom is.
– Alapból szívesen segítek, és nem vagyok árulkodós típus. De tulajdonképp miért bujkálsz? Kinek ártasz azzal, hogy itt vagy, vagy megkeresed és elviszed azt az egy darab kacatot, amiért jöttél?
Visszanéztem inkább a tárgyakra és tovább matattam közöttük. Megpróbáltam nem azzal foglalkozni, ami hamarosan majd újra előkerül… mert előfog, ebben biztos vagyok. S akkor, valami olyat kell mondanom, amiben nem szerepelnek átkozott kések, féltékenység, gyilkosság és persze illegális hoppanálás. Azon az éjszakán sok ponton megsértettem a varázsló világ törvényeit. Bár azt állítottam, önvédelemből vagy Nat védelmében öltem meg Reagant, valójában féltékenységből tettem… és még el is ástam azt az átkozott hullát, majd elégettem és még ezer meg ezer bűnt követtem el. Mindezt néhány nap leforgása alatt, miatta. Túl sok őrültséget tettem már a szerelem nevében.
– Hidd el, jobb, ha nem tudja senki, hogy itt vagyok. – Nyugodt hangon válaszoltam. Tolvaj vagyok, arcról viszonylag híresebb is, de a nevemet kevesen ismerik ennek ellenére. Ráadásul mióta Nat „kínai szeretője” vagyok – a cikkek szerint –, azóta még nehezebb elbújnom. Még decemberben megjelent az az átkozott firkálmány, ami szépnek titulált. Na azóta már konkrétan üldözőim is vannak. Nem akartam tovább feszíteni a húrt és mondjuk ártani Nathaniel hírnevének.
– Jobb a békesség mindenkinek. – Tettem hozzá, aztán felemeltem valami furcsa kockafélét a padlóról. Fogalmam sem volt mi az, de nem tűnt értékesnek, így egyszerűen félredobtam. Ugyanígy tettem egy könyvvel. Közben próbáltam összeszedni magam, érezni azt a mágiát, ami a dobozkáé lehet, de csak kusza hullámokban ért el a Roxfort mágiája.
Megint a lányra pillantottam. Találkozott a tekintetem az ő kék szemeivel. Úgy tűnt, mintha valamit akarna és hát hamarosan meg is szólalt, ami már biztossá tette a feltételezésem.
– De tudod mit? Biztosan tartani fogom a számat, de van valami, amiben tudnál segíteni.
Elvigyorodtam. Mármint persze, szép meg jó, hogy kér valamit, ami nekem biztosíték lett volna… csak hát azért annál kicsit nagyobb volt a büszkeségem, minthogy csak a hallgatáséért, jó formán ingyen elvállaljak egy munkát. Nyugi, O’Mara, ez még jó szórakozás is lehet… – suttogta a fülembe a hang.
– És mégis mi volna az? – Érdeklődtem, a vigyor még mindig ott volt a képemen. – Tudod, ingyen munkát csak akkor vállalok, ha nekem is hasznom van belőle vagy legalább jó szórakozási lehetőségnek ígérkezik.
Közelebb léptem hozzá, hogy biztosítsam arról, ezt a játékot most én irányítom. Én diktáltam a szabályokat, de azért tényleg hajlandó volt meghallgatni.
– És biztosíthatlak, magasabb az áram, mint a zsebpénzed s az, hogy befogod a szád az ittlétemmel kapcsolatban csak a negyedét fedezi. – Tettem hozzá azért, hogy tudja, hol a helye.

Azért por nélkül könnyebb volt a nézelődés, de még így sem az igazi. Mennyi emlék, mennyi különleges történet fűződhet minden egyes itt fekvő tárgyhoz? Szórakozottan vettem a kezembe a furcsa kockaszerűséget, amit Elliot eldobott, s miközben beszélt, azt forgattam szabad kezem ujjai között. A másikban még mindig a fogat tartottam - hideg tapintása volt az aranytól, és egyáltalán nem keltette azt az érzetet, hogy ez egy élőlénytől származik, mégis elgondolkodtatott, vajon milyen fenevad szájából való. Sárkány talán? Annyira mégse nagy.
– Hidd el, jobb, ha nem tudja senki, hogy itt vagyok. Jobb a békesség mindenkinek.
- Aha - jegyeztem meg, de többet nem fűztem hozzá, pedig gondoltam. Pont nem olyan embernek tűnt, akinek sok kijutott a békességből. És nem is értettem vele egyet, mert példának okáért nekem egyáltalán nem volt nyugalomra okot adó helyzet, ami a családom gyilkosainak pedig békés, biztonságos állapot volt (egyelőre nem tudtam, mi lett a sorsuk Voldemort bukása után, mert semmilyen információhoz nem férhettem hozzá, azt sem tudtam, kiderült-e egyáltalán, kik voltak, vagy maradt-e bármi nyom utánuk).
- És mégis mi volna az? Tudod, ingyen munkát csak akkor vállalok, ha nekem is hasznom van belőle vagy legalább jó szórakozási lehetőségnek ígérkezik.
Abban a pillanatban rájöttem, hogy jobb lett volna, ha nem is mondok semmit, mert hiszen már volt valamiféle tervem. De késő, félig meddig úgy láttam, elkezdte érdekelni a dolog. Főleg az azzal járó anyagi haszon.
- És biztosíthatlak, magasabb az áram, mint a zsebpénzed s az, hogy befogod a szád az ittlétemmel kapcsolatban csak a negyedét fedezi. - Hirtelen milyen üzleties lett. Egy pillanatig hallgattam, mert most már láttam, hogy jobb, ha vigyázok a számra. Mondjuk ez sose ment jól.
- A zsebpénzem biztos semmit sem fedez, mert nincs. Nincs is, aki adna. - A vállamat rángattam mindehhez. Nem akartam megszerezni vagy kihasználni a szánalmát, inkább csak érdekelt, hogyan érinti, amit hall. Bár volt egy olyan érzésem, hogy sehogy. Azt nem is tettem hozzá, hogy csak örökségem van, amihez a mugli törvények szerint nem férek hozzá tizennyolc éves koromig. És az sem más, csak egy marék hamu és néhány üszkös széndarab. Passzol egy sárvérűhöz, nem igaz? Még jó, hogy Evyne néni hajlandó volt a legszükségesebb dolgokat megvenni számomra. Nos, utólag legalábbis már nem vitette vissza velem őket.
- Biztos érdekes feladat lenne, de ráérek vele. Azt hiszem, jobb, ha inkább nem vonok bele senkit és megvárom, amíg én magam is el tudom intézni. Vagy amíg összespórolom a munkadíjadat, most már tudom, kihez forduljak... Amelyik hamarabb bekövetkezik. Tudod, egy kedves ismerős folytán az imént jutottam egy tárgy birtokába, amiért a fekete piacon állítólag rengeteget adnak. - Mosolyogva kacsintottam, és meglengettem azt a bizonyos aranyozott fogat, majd a kezemben tartott másik tárgyra is rápillantottam. -És ki tudja, mit találok még itt unalmas, kereséssel töltött óráimban?
Tényleg eljátszottam a gondolattal, hogy ha némi profitra lenne szükségem, talán ez a hely megoldást kínálna. Már persze, ha újra ki tudom nyitni a szobát, mert az egyáltalán nem biztos.
- Egyébként lehet, hogy rossz oldalról közelítjük meg az egészet - lendültem tovább, és kisétáltam a halmok közti nyíltabb térre, hogy jól körbe tudjak nézni. - Mert a tárgyat próbáltuk felkutatni... Pedig igazából lehet, hogy azon kellene gondolkodtunk, hogy hova rejtette a szegény, megboldogult kisfiú. Mennyire volt kisfiú? Tudod, mennyi idős vagy hogy milyen termet volt? - Ennél a kérdésnél tekintetem végigfutott egy magasabb halmon, mely szuvas szekrényekből, törött székekből és miegymásból volt felhalmozva, nagyjából a helyiség közepén. - Hogy aranyvérű vagy sárvérű volt-e? Hogy milyen természet volt, hogy mi érdekelte? Vissza akart-e jönni a ládikáért? - Végignéztem a kacatokon, a játékoktól törött seprűkön és csorba bögréken át egy hintalovon keresztül egy márványosra repedezett mosdófajanszig. Azon gondolkodtam, vajon ha rémült kissrác volnék, aki el akar rejteni valamit, de úgy igazán jól, hová dugnám ebben a kaotikus helyiségben. Hogy szükség esetén akár megtaláljam. Hogy más lehetőleg véletlenül se vigye el...
A lomból rakott hegy legtetején volt egy fehér, szekrényszerű, rozsdafoltos tárgy. Olyan volt majdnem, mint egy mugli minihűtő. Nem tudom, az volt-e, de egész jó rejtekhelynek tűnt. De volt arrébb még egy szakadt, csatos utazótáska, meg még arrébb egy olyan tekerős doboz, amiből rémes bohócok szoktak előugrani valami idétlen csilingelés közepette. Letört fülű kancsó, kisautó, varázslósakk-doboz...  Lelkesedésem kis mértékben visszaszorult, látva, hogy alkalmas rejtekhelyből milyen rengeteg adódott körülöttünk. Füleltem, hátha Elliot tudása támpontot ad nekünk, hogy hol kezdjünk neki a keresésnek.

F O J T O G A T Ó


MIRA
2000. január

.outfit.

Túl könnyen felkaptam a vizet. Nem kellett volna olyan hevesen reagálnom, mintha legalábbis a lány tehetne arról, ami az érzékeimmel történt azon az átkozott helyen, mert hogy egyre jobban összezavarodtak. Úgy lüktetett bennem a mágia hatása, hogy egyre nehezebben tudtam koncentrálni a körülöttem lévő tárgyakra. Ez a Roxfort, összezavaró, kegyetlen helyen, ahol az ember egy órácskára nem tud nyugodtan megmaradni. A homlokomhoz érintettem kér ujjamat – a mutatót és a középsőt –, hogy finoman megmasszírozzam. Pontosan középen kezdett el lüktetni valami tompa fájdalom, ami hol jobb, hol rosszabb volt.
– A zsebpénzem biztos semmit sem fedez, mert nincs. Nincs is, aki adna.
Remek, O’Mara, pont egy árva gyerek lelkébe kellett beletiporni… A szokásos hang ezúttal gúnyos, színpadias sóhajt lehelt a fülembe. Tudtam, hogy milyen elveszíteni egy szülőt vagy éppen anélkül lenni. Sosem volt apám és amikor anyám halálhíre eljutott hozzám, hirtelen nagyon magányosnak éreztem magam a világban. Ha akkor Dean nem dönt úgy, hogy apaként viselkedik, akkor valószínűleg behódoltam volna már régen Phillipnek.
– És ki tudja, mit találok még itt unalmas, kereséssel töltött óráimban?
Nem reagáltam. Csak álltam ott, bámultam rá, de egyelőre nem akartam felajánlani, hogy segítek. Megráztam a fejemet, mintha magamhoz kéne térne, tekintetem egy halom poros cuccra vándorolt. Közben, hallottam, hogy beszél, de valójában csak félig-meddig fogtam fel a szavait.
– Mert a tárgyat próbáltuk felkutatni... Pedig igazából lehet, hogy azon kellene gondolkodtunk, hogy hova rejtette a szegény, megboldogult kisfiú. Mennyire volt kisfiú? Tudod, mennyi idős vagy hogy milyen termet volt? – A kérdésre sem néztem rá, habár érdekes gondolat volt. – Hogy aranyvérű vagy sárvérű volt-e? Hogy milyen természet volt, hogy mi érdekelte? Vissza akart-e jönni a ládikáért?
Még mindig a korábbi dolgok rágtak. Az, hogy nincs pénze és, hogy „összekaparja” a díjamat. Merellel is így kezdődött. A közös élmények valamiféle szimpátiát váltottak ki, aztán jobban belebonyolódtam, mint kellett volna. Érzéketlennek kellett volna lennem, olyannak, aki nem mutat semmiféle érzelmet mások gyötrődése felett. Csakhogy nem ment. Túl érzékeny voltam az ilyen témákra… bár körülöttem mindig volt egy felnőtt – legalábbis tizenöt éves koromig, amíg megszoktam – mégsem tudtam milyen érzés, ha az embernek van apja. Amikor pedig megtudtam, egy hatalmas pofonnak tűnt az egész.
– Harmadéves volt, vékony kölyök. – Megrántottam a vállam. – Félvér volt, a családja már nagyrészt varázslókból állt, de egy generációval korábban még muglik is házasodtak be.
Mély levegőt vettem, hagyva, hogy a még kissé szálló por utat találjon a tüdőmbe. Nem kezdtem el ezúttal köhögni, hiába csiklandozott ott a torkomban.
– Mi történt a szüleiddel? – kérdeztem aztán valamivel halkabban, miközben még mindig a kupacokat fürkészte a tekintetem. Sosem voltam túl tapintatos, ha valamit tudni akartam nyíltan rá kérdeztem és ezt Mira kedvéért sem változtattam meg. Talán feltépek néhány sebet… de éppen ezt akartam. Látni az érzéseit, hogy eldöntsem, mi tévő is legyek.
– Csonka családban nőttem fel. A nevelőapám sosem kezelt a fiaként, legalábbis felnőtt koromig, az orrom előtt dajkálta a féltestvéremet… de engem sosem szeretett igazán. Azt hiszem, csak a háború változtatta meg őt is. Már csak én vagyok neki, aki az anyámra emlékezteti. – Halkan beszéltem még mindig. Reméltem, hogy a történetem majd Mirát is megnyitja.

Csendben hallgattam Elliot válaszát.
– Harmadéves volt, vékony kölyök. Félvér volt, a családja már nagyrészt varázslókból állt, de egy generációval korábban még muglik is házasodtak be.
Néztem, ahogy rángatta a vállát és belesóhajt a körülöttünk gomolygó szürke, tompa szagú porködbe. A szavait felfogtam ugyan, de a gondolataimban ezzel párhuzamosan egy másik személyleírás is megjelent. Egy olyan, ami rólam szólna. Vajon engem hogyan jellemeznének valamivel később, egy hasonló helyzetben? Főleg, miután már nem volnék... Például "Az áldozat egy negyedéves lány, gebe, izgága, sárvérű, család nélkül." Én így foglalnám össze. Csak egyszerűen. Semmi sallang, semmi könnyek. Azok fölösleges bonyodalmakat okoznának, nincs arra szükség. Nekem sincs.
A magas halmot mustráltam. Ha a gyerek ügyes volt, felmászhatott rá, és valahol kevésbé elérhető helyen rejthette el a kincset. A szemem alkalmas kapaszkodókat és stabil pontokat keresett a szedett-vedett holmik tengerén, meg olyan tárgyakat, amik egy tizennégy év körüli srác érdeklődését felkelthették. Közelebb mentem egy három lábú asztalhoz, ami a hiányzó lába helyén egy szuvas komódra támaszkodott. Jöttömre szétszaladt az ott tanyázó néhány apróbb pók, és meglebbent  a sarkokban megbúvó pókháló.
-  Mi történt a szüleiddel? - Igyekeztem a kérdés keltette meglepetésem elpalástolni. Nem volt még az olyan rég, mikor a tragédia történt, de ennyi idő (azt gondoltam) elég, hogy rutinom legyen az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben. Megvolt a fejemben milyen emberek szokták feltenni ezt a kérdést, és kik nem. Elliot kicsit felborította ezt a viszonylag megbízható rendszert, arra számítottam, hogy elsiklik a dolog felett. Ráadásul az évek során többféle hangsúllyal, több megfogalmazásban és szándéktól vezérelve hallottam már, de azt hiszem, így még nem sűrűn. Valahol jól esett, hogy nem a földig sajnált, és nem könnyes szemmel próbálta rám erőszakolni a részvétét.
Persze nem érintett mélyen, hogy újra el kell mondanom, mi történt. Sokszor megválaszoltam már az ilyen kérdéseket, túl voltam azon az állapoton, mikor még képtelen voltam elfogadni a dolgok alakulását, és mikor még szavakba önteni elviselhetetlenül valóságossá tette számomra a borzalmakat. Nem, már régen beletörődtem abba, mi történt. Az, ahogy az ilyen irányú érdeklődésre feleljek, a gyakorlattal egyfajta gépies, automatikus dologgá alakult nálam.
Amíg elmerengtem egy pillanatba, ő bele fogott a saját történetébe. Nagy hatással volt rám az őszintesége. MEnnyi mindenen megy keresztül az ember, ha nincs szerencséje... Még a háború nélkül is. Míg hallgattam, finoman nekidőltem az asztalnak, félig felülve rá. Megvártam, míg mondandója végére ér.
- Egy buta mugli közhely szerint az apák szeretete feltételhez kötött, az anyáké nem. Durva általánosítás, de nem alaptalan. Gondolom a nevelőapák esetében ez hatványozott - jegyeztem meg, igyekezvén együttérzést mutatni. - De csak gondolom. Nekem nincs nevelőapám. Anyám nagynénje fogadott be, miután a szüleim és a testvéreim... - Itt egy rövid pillanat erejéig szünetet tartottam. Azt gondoltam át ezalatt, vajon mennyit ajánlatos elárulnom Elliotnak. Végtére is nem tudhatom, kit ismer, kivel van kapcsolata, a háborúban milyen szerepet töltött be és melyik oldal felé húzott... Még akkor is, ha a csuklóján nincs óva intő billog. Egyelőre csak a megérzéseimre hagyatkozhattam, s azok óvatos bizalomra intettek.
... Tűzvész áldozatai lettek. Valakik szórakozásból gyújtogattak a tanyánkon - - böktem ki a végén.  Nem mintha nehezemre esett volna elmesélni (nem vagyok én sem önsajnáltató, sem nyavajgós), de úgy éreztem, már így is többet elárulok, mint amennyi jövőbeni terveimet ne veszélyeztetné, ha rossz fülek hallják. Mégis... Volt valami Elliotban, ami meggyőzött. Talán az, hogy ő is megnyílt, talán az, amit tudat alatt éreztem, hogy mintha a hasonló háttér révén volna esély arra, hogy megért.
- Ez is bizonyítja, hogy az emberek milyen kegyetlen dolgokban örömüket tudják  lelni. - A kezeim közt szórakozottan forgattam az arany fogat, s közben jelentőségteljesen pillantottam Elliot kezére. - Hogy szerezted azt a gonosz feliratot? - böktem felé.