A Szükség Szobája

F O J T O G A T Ó


MIRA
2000. január

.outfit.

Egy apa szeretete feltételhez kötött. Mennyi igazság is volt ebben! Ha csak arra gondoltam, amiket Rowle tett velem és még a mai napig próbál, hát máris igazolást nyert az állítás. A szívem mélyén, tudtam, talán hálásnak kéne lennem, hogy sosem lesz igazán apa. Nevelhetem a saját unokatestvérem vagy éppen Nat „véletlenül” összehozott fiacskáját... ezek a kapcsolatok sosem lesznek olyanok, mint az enyém Phillippel. Nem szállhat el az agyam, csakhogy az örökömbe léptessek valakit, aki azt cseppet sem akarja. Mégis kinek kívánhatnám az életem? Senkinek. Azt a sok fájdalmat meg végképp nem adnám a sajátom véremnek.
Végül csak egy lassú, egyetértő bólintás szakadt ki belőlem válasz gyanánt. Többre nem volt meg a képességem egyszerűen abban a pillanatban, pláne arra nem, hogy szavakba öntsem a kavargó érzéseket. Hol apám csuklyás, fenyegető alakja jelent meg lelki szemeim előtt, hol pedig Dean elutasító arca. Hányszor próbáltam meg egy ölelést kicsikarni, helyette nem volt más csak érzelemmentesség, magány. Talán ezért lettem ilyen elcseszett, hogy még a szeretetem sem tudom igazán kifejezni.
- Igazad lehet... – nyögtem ki végül. Eddigre már Mira is folytatta a mondanivalóját. Szerettem volna máshova nézni, nem beszélni, nem hallani... de a szavai nem engedték, hogy a vörös tincsek és a kék szemek helyett a tárgyak sokaságát kutassam.
- De csak gondolom. Nekem nincs nevelőapám. Anyám nagynénje fogadott be, miután a szüleim és a testvéreim...
Nyeltem egyet, szinte várva a katasztrófális befejezést. Szinte láttam a folyamatot, ahogy megváltozik a szemében a csillogás. Tudtam, milyen ennyi idősen átélni szörnyűségeket. Engem tizenöt évesen próbáltak megölni. Akkor szeretem a képességem, amivel erőteljesebben érzem a varázatárgyakat, mint egy átlagos varázsló. Még mindig ott volt a heg a hasamon, ami elvette az életemet s talán pont az adta vissza is. Könnyen fel tudtam idézni az utolsó pillanatokat, kusza képeket. Tudtam: nem látom többé a családom. Ezért felidéztem az arcukat, a legszebb pillanatokat, anya parfümjének lágy aromáját és furcsa nyugalomra leltem ebben.
- ... Tűzvész áldozatai lettek. Valakik szórakozásból gyújtogattak a tanyánkon.
Újra nyeltem. Ezúttal azért, mert egy gombóc kezdett nőni a torkomban. Egyre erőteljesebben és feszítően, nem csak Mira története miatt. Hirtelen újra átéltem mindent, ami valaha fájt és ami minden végének tűnt s szinte ugyanezt éreztem, mikor anyám halálának híre eljutott hozzám. Akkoriban ő reménysugár volt. Mellette nem éreztem magam soha magányosnak.
- Szórakozásból? – kérdeztem vissza hallan.
Vajon anyám megölését is annak titulálták a halálfalók, akik tették? Vajon apám minek nevezte, mikor kiadta a parancsot? Szükséges rossznak? Nem tudhattam biztosan, hogy ő tette, mégis ezt szerettem volna hinni. Talán azért, hogy még jobban haragudhassak rá.
- Ez is bizonyítja, hogy az emberek milyen kegyetlen dolgokban örömüket tudják  lelni.
Az ártatlanság elpusztítása... Ez a gondolat vert visszhangot elmémben. Biztos voltam benne, hogy ez a kegyetlen játék volt az, ami annyi embert hajtott. Nathaniel esetében Reagant is és engem is. Ugyanolyan gonosz voltam, mint ő, még ha nem is okoztam lelki fájdalomnál többet neki.
- Hogy szerezted azt a gonosz feliratot?
Éreztem, ahogy a tekintete a hegre vándorol. Én pedig önkéntelenül emeltem úgy a kezem, hogy jól lássa. Óvatosan az őszinteséggel O'Mara... A hang kegyetlenül lehelte ezeket a szavakat a fülembe. Az igazi Elliot azonban látni akarta Mira reakcióját.
- Megöltem egy embert, aki bántani akart valakit, akit szeretek. Ezt kaptam tőle, mielőtt kést szúrtam a szívébe. – Halkan beszéltem, de nem úgy, mintha szégyellném. Ezekben a szavakban ott volt az erő, amit éppen az a tett adott nekem. - Ha nem teszem meg, most nem viselném ezt.
Felemeltem a kezem, amin ott ragyogott a jegygyűrű. Sosem volt igazi esküvőnk, nem lehetett... de egy hasonló, bár nem hivatalos kis szertartást tartottunk kettesben. Ez pedig többet jelentett mindenféle minisztériumi papírnál.
- A szeretetért néha nagy árat kell fizetni...
Visszafordultam a kupac felé. Kihalásztam egy újabb valamit, amit félrehajítottam s akkor, mintha egy kis dobozkát pillantottak volna meg egy nehéz anyag alatt meglapulni.

- Szórakozásból? - kérdezte, én pedig bólintottam. Milyen furán is hangzik ez. Pedig ez az igazság. Ami az egyiknek egy estényi vad élvhajhászás, az a másiknak egy életre szóló tragédia. De a csendes hang és a furcsa, szomorú nyugalom rám is átragadt. Egészen ránehezedtem az asztalra, és most már csak Elliotra figyeltem. Még jó, hogy leültem.
- Megöltem egy embert, aki bántani akart valakit, akit szeretek. Ezt kaptam tőle, mielőtt kést szúrtam a szívébe. Ha nem teszem meg, most nem viselném ezt.
Bámultam a csillogó gyűrűt, aztán a csillogó, barna szempárt és a felkavarodó rengeteg gondolatba veszve egészen megnémultam. Vajon én mit tettem volna, ha lehetőségem lett volna rá, hogy harcba szálljak még azelőtt, hogy késő lett volna? Vajon képes lettem volna kést ragadni? Vajon, ha majd úgy alakul, pusztán bosszúból képes leszek? Mert a szándék megvolt. Még Elliot szavait hallgatván is ez járt a fejemben. Szörnyen hangzott, persze. És közben nagyon igaz volt.
- A szeretetért néha nagy árat kell fizetni...
- És mindenki fizet valahogy, valamennyit - feleltem szomorúan. Láttam, ahogy elfordul, és kutakodik tovább, de én még ülve maradtam. Igazságtalan ez - gondoltam - hogy egyeseknek milyen sokba kerül a szeretet. Amire rákényszerít érte az élet, vagy pusztán amennyit azért kér, mert egyáltalán vannak szeretteink. Talán jobb lenne, ha nem is lettek volna? Vagy jobb lenne, ha nem szeretne annyira az ember, hogy fájjon elveszteni? Ez is egy megoldás.
- Mondd Elliot, szerinted tolvajtól bűn lopni? Vagy bűn meggyilkolni egy gyilkost? - kérdeztem halkan.

F O J T O G A T Ó


MIRA
2000. január

.outfit.

Furcsa volt Reaganről beszélni, s arról, mit tettem vele. Nahtanielen kívül egy emberrel vitattam meg a dolgot, aki utána úgy szúrt hátba, mintha nem is a gyereke lennék. Phillip Rowle kimutatta a foga fehérjét, szinte remélve, hogy majd ezt az információt is felhasználhatja ellenem. Hát ilyen volna egy apa? Őszintén kétlem… mégis újra eszembe jutott, milyen szerencsés vagyok, hogy nem lehet gyerekem. Bennem is ott volta az a hiba, az a torz valami, ami apámban, csak még nem bontakozott ki igazán. A csuklómon lüktető kegyetlen kis szalag gyakran összekapcsolódott vele, előhúzta valahonnan mélyről s én, szép lassan elfogadtam azt a sötétséget, ami a részem.
Reagan halála szükségszerű volt. Ha nem tettem volna, amit tettem, most a nyakunkon lenne, állandóan keresné hol árthat… szükségem volt egy biztos pontra az Esmével történtek után, egy olyan társra, akinek a jelenléte biztos és határozott. Megöltem hát a régi szeretőjét, aki ártott neki, aztán olyanra formáltam, amilyen azelőtt sosem lehetett. Jól tettem-e, hogy megváltoztattam? Őszintén, nem hittem benne. A nyomomban mindig csak keserűség és fájdalom marad, még ha most jó is az, amit együtt élünk meg.
Mira ülő alakjára pillantottam, mintha rá is átragadt volna az a komorság, ami bennem dolgozott. Nem kellett volna elrontanom a kedvért, rákérdezni a szülei halálára… de sosem voltam tapintatos. Ha kíváncsi voltam, hát addig kutattam, míg meg nem találtam a választ. Igen, O’Mara, ez vagy te… viselkedni társaságban nem tudsz… Halkan gúnyolódott a kis hang. Szokás szerint gyötört, hogy előrángassa a bennem egyre csak növekvő sötét kis árnyat, az erősebb, harciasabb Elliotot.
Talán ha nem ragadja meg a tekintetem az a kis fadoboz ott egy halom szemét között, mikor végre elfordultam a vöröslő tincsektől, akkor engedtem is volna a hangnak. Közelebb léptem és odahajoltam, hogy jobban megnézzem magamnak, mielőtt megérintem. Nem éreztem semmi különöset, csak is a Roxfort kavarhatott meg még mindig.
– Mondd Elliot, szerinted tolvajtól bűn lopni? Vagy bűn meggyilkolni egy gyilkost?
A kérdésre nyeltem egyet. Tudtam, mit kéne mondanom, hiszen mégis csak egy gyerekkel beszélgettem. Csakhogy ajkaimra egészen más szavak jöttek.
– Csak az bűn, amit te annak érzel. Én megöltem azt a fickót és nem éreztem bűnnek… úgy éreztem, felszabadítottam valakit s magamat is. – Mondtam csendesen és ahogy a kezem nyúlt a kis tárgy felé, még egyszer megragadta a tekintetem a gyűrűm csillogása. Tudtam, megérte minden, amit tettem.
– De ha én lennék a nevelőapád, azt mondanám, hogy igen, bűn… –Sóhajtottam vállrándítva. – Ne feledd el, a bűnöket mindig valami jónak vélt dolog nevében követik el. Így minden csak nézőpont kérdése. A bűnözőnek nevezett szerint talán nem is ártalmas, amit elkövet, hiszen egy nagyobb jó érdekében teszi. Csak a külvilág vagy az érintett az, aki másképp ítélheti ezt meg.
Ujjaim rámarkoltak a dobozra. Jó pár cucc kigurult, összeomlott a kupac, de végre ott volt, szemtől szembe velem. Óvatosan pattintottam ki a kis kapcsot, a teteje felpattant. A kis tükörben megpillantottam a fekete hajam keretében csillogó barna szempárt. Láttam benne azt az őrült fényt, amit Reagan halálának emléke okozott. A tükör előtt rózsaszín ruhába bújtatott porcelán balerina táncolt egy édes dallamra. Biztos voltam benne, hogy Ada imádná ezt az értékes darabot.
– Áhá! – Csaptam le a fedelét. – Hát a kis Peter mégsem volt olyan leleményes.

Észre se vettem, mikor kezdtem lóbálni a lábam. Megnyugtatott a mozgás, míg a válaszra vártam. Nem pont ilyen feleletre számítottam, de határozottan örültem annak, hogy végre egyszer valaki őszintén szavakba öntötte azt, amit én már jó ideje gondoltam.
- Csak az bűn, amit te annak érzel - mondta, én pedig elgondolkodtam, mit is érzek ezzel az egésszel kapcsolatban. Lényegében itt ez az illető, akit most látok először, és megtudom, hogy megölt valakit. Furcsa mód így, hogy dióhéjban, de ismertem az indíttatást, nem is igazán zavart. Sőt, úgy véltem, valahol meg is értem.
- Azt hiszem, a helyedben én is ezt tettem volna, ha lett volna rá lehetőségem - mondtam, amíg felvett valamit a földről. A nyakamban a kő egy kicsit megint nehezebbnek érződött. Azóta a sötét nap óta arra vár, hogy egyszer eldobjam. Egyszer majd...
Ahogy a nyakam nyújtogattam, észrevettem, hogy a gyűrűjét nézi. Nagyon fontos lehet neki az a valaki, akihez ez a kis ékszer köti. Nehéz lehet így élni. Az én ujjaim csupaszak voltak. Nem volt kötelék, nem volt senkim. Nem volt veszteni valóm.
– De ha én lennék a nevelőapád, azt mondanám, hogy igen, bűn… - Nem csak ő sóhajtott fel, hanem én is, méghozzá kissé rezignáltan. Jól nevelt módra végighallgattam, ami ezután következett, bár vérszemet kaptam az előbbi mondattól, s csak akkor szólaltam meg, amikor már mondandója végéhez ért, és a megtalált dobozkában gyönyörködött.
- Nincs szükségem se nevelőapára, se semmilyen másra! Se arra, hogy hegyi beszédeket meg  hamis nevelési elveket hallgassak, se arra, hogy megfeleljek bárkinek. Engem már csak az őszinte és valóságos vélemények érdekelnek - jelentettem ki már egy kicsivel visszafogottabban. - És ami azt illeti, én nem érzem bűnnek. Téged sem ítéllek el. Talán ugyanígy tettem volna én is.  Azt gondolom, hogy ha valaki nem tartja be a "Ne ölj!" törvényét, akkor az úgy igazságos, hogy őt sem védi tovább. Ott van Harry húdenagyhős Potter esete. Megölte Voldemortot, nem igaz? Nem törvényszerű, hogy ez bűnözővé tegyen. Viszont vitathatatlanul gyilkossá tesz - mondtam, majd hozzátettem egy kicsit halkabban: - De van az az ügy, amiért az ember vállalja ezt.
Néztem barna tekintetét, és arra gondoltam, milyen különös is a sors, hogy pont minket hozott így össze. Ő már megölt valakit, hogy megmentse azt, akit szeret. Nekem pedig megölték, akiket szerettem, és semmi más nem maradt, csak hogy igazságot szolgáltassak... De azt még magam sem tudtam, hogyan. Ezt talán majd csak akkor fogom tudni, ha már ott állok velük, szemtől szembe.
– Áhá! Hát a kis Peter mégsem volt olyan leleményes. - Néztem, ahogy Elliot szétdúlja a halmot, úgy csapott le a kis ládikára, mint a macska a zsákmányára. Na, nem az én "macskám", amelyik majdnem elszaladt volna előlük... Hanem mint a normálisak. Az se érdekelte, hogy összeborít mindent a környezetében. Láttam, mennyire fontos neki ez a csecsebecse. Ki tudja, mi hajtotta, de abban a pillanatban, ahogy láttam, hogyan néz a szerzeményre, azt a szinte eszelős tekintetet. Pénz...? Sosem lehet belőle elég, és ez bizony sokakat a homályba taszít. Vagyonossá tesz ugyan, de valóban gazdaggá soha...
- Akkor azt hiszem, megtaláltad, amiért jöttél - kezdtem. Leugrottam az asztalról, és felemeltem a fogat. -  Ezt igazán nagyon köszönöm - mosolyogtam rá halványan, majd felé nyújtottam a nevezett tárgyat. - De nem fogadom el. Nem mintha nem lenne bőkezű gesztus tőled, hálás is volnék érte, de inkább én szeretnék adni valamit. Nem azért, mert lefizettél vagy mert félnék tőled, de nem fogok rólad szólni egy szót sem. Megesküszöm - jelentettem ki, és mélyen a szemébe néztem, hogy lássa, komolyan gondolom. Ahogy figyeltem, egyre inkább hatalmába kerített a gondolat, hogy neki erre nagyobb szüksége van, mint nekem a pénzre, amihez ezáltal a giccses kacat által jutnék. Mondjuk sosem szerettem sokat lelkizni, kényelmetlenül éreztem magam tőle, úgyhogy gyorsan és hadarva más vizekre evickéltem.
- És, ha már ragaszkodsz ahhoz a felirathoz a karodon, én bővíteném kicsit a jelentését. A helyedben mondjuk mellé tennék még néhány szót. Például: "Senki se győzhet le", vagy egyszerűen "Nem vagyok senki" vagy "Nevem senki", mint a híres költőnek, Anonymusnak... Nem tudom. Valamit, ami ütős, de minél rövidebb, biztos van olyan fájdalmas ez a technika, mint a mugli tetoválási módszer - fintorogtam, és megrántottam a vállam. Nem kéne beleszólnom a más dolgába, de még azt is nehezen viseltem, amikor a lovainkat billogoztuk. Ez se volt nagyobb galádság, úgyhogy nem is bírtam szó nélkül hagyni.

F O J T O G A T Ó


MIRA
2000. január

.outfit.

Bűn… milyen különös éppen egy tolvajt faggatni erről. Tudtam persze, hogy mire használják ezt a szót s hogy anyám elítélte volna, mikor gyerekkoromban kizsaroltam másoktól kincseket vagy éppen egy szó nélkül zsebrevágtam. Persze úgy intéztem, hogy sose szerezzen tudomást róla. Amikor visszatértem Angliába, elhatároztam, hogy mindent elmondok otthon, hogy miből éltem s miből fogok továbbra is. Csakhogy az anyám már nem élt, Dean és Daniel meg nem igazán akartak lebeszélni róla. A szívem mélyén örültem, hogy nem szóltak bele és nem ítéltek el. Dean még arról is biztosított, hogy akármit is teszek, én anya és az ő kicsi Elliotja leszek. A öcsém meg pénzelt, hacsak szükségem volt rá. Azóta persze némileg megváltozott az életem s így már nem is igazán túlélés volt ez az egész.
Ahogy az ölésről és a bűnözőkről beszélt Mire, megint felé fordultam. Nem tudom, miért… talán így akartam jelezni, hogy én nagyon is bűnöző vagyok. Nem feltétlen Reagan megölése tett azzá, lényegében csak rátett egy lapáttal. Világ életemben agresszív voltam és dühös, amit ha kellett másokon vezettem le. Főleg akkor tört ki belőlem ez az egész, ha nem kaphattam meg, amit akartam. Bár Reagan előtt nem öltem embert, de bármikor kár tettem bennük, ha éppen arra volt szükség a megszerzendő kincs érdekében.
Ezekről a gondolatokról éppen csak a láda és a benne táncoló, csinos porcelánbalerina terelte el a figyelmemet. Egy pillanat alatt lelki szemeim elé csalta a kislányt, akivel mostanában annyiszor játszom hercegnőset. Ada olyan volt, mintha a gyerekem volna, holott anyám unokatestévrének egyetlen gyermekeként látta meg a napvilágot. Ő volt az a kis híd, ami olyan hevesen vezetett Nat karjaiba s amiért örökre hálás leszek vele. Nem tudom, meddig leszek még boldog, meddig leszek még az övé. Nekem az ilyesmi nem járt élethosszra. Tudtam, hogy nem érdemlem meg.
– Akkor azt hiszem, megtaláltad, amiért jöttél. – A megállapításra csak bólintottam. Még egy ideig a nemrég lezárt dobozra bámultam, aztán Mire leugrott az asztalról, így felé fordultam. – Ezt igazán nagyon köszönöm. De nem fogadom el. Nem mintha nem lenne bőkezű gesztus tőled, hálás is volnék érte, de inkább én szeretnék adni valamit. Nem azért, mert lefizettél vagy mert félnék tőled, de nem fogok rólad szólni egy szót sem. Megesküszöm. – Felém nyújtott a fogat, én pedig elvettem és megforgattam az ujjaim között.
– Nem azért adtam be, hogy ne árulkodj. Aligha lenne értelme azért lefizetnelek. Ennek az árából felbérelhetnél valakit, aki segít a kis múltbeli dolgaiddal… van aki túl ártatlan ahhoz, hogy bemocskolja a saját kezét. Erős vagy azt látom, de hidd el, a gyilkosság sok mindent megváltoztat az emberben. – válaszoltam nagyon halkan, remélve, hogy elég nyomatékos lesz ez így. – Legyen akárki az áldozatod, akármilyen mocskos ember, darabokra szaggatja a lelked és sosem fogod tudni ugyanúgy összeilleszteni azokat.
Megráztam a fejemet és a zsebembe dugtam a fogat. A ládát is kicsit lejjebb eresztettem, hogy minden figyelmemet Mirának szentelhessem.
– Csak vigyázz magadra. Sok emberrel történnek ilyenek és sok ember tönkre megy… sok… – ismételtem meg a lényeget, hogy értse, ez alatt magamat értem. – Kár lenne érted.
Lesütöttem a szemeimet, vettem egy mély levegőt. Nem akartam, hogy megint előbújjanak belőlem a keserű emlékképek. Csak akkor néztem fel újra, mikor sikerült helyre tennem az érzéseimet és már nem azon volt minden pocikám, hogy felidézzem a múlt sötét árnyait. A szalag még ugyan lüktetett a csuklómon, de szép lassan jobban voltam. A Roxfort falai voltak csupán azok, amik még mindig össze akartak roppantani – én legalábbis így éreztem.
– És, ha már ragaszkodsz ahhoz a felirathoz a karodon, én bővíteném kicsit a jelentését. A helyedben mondjuk mellé tennék még néhány szót. Például: "Senki se győzhet le", vagy egyszerűen "Nem vagyok senki" vagy "Nevem senki", mint a híres költőnek, Anonymusnak... Nem tudom. Valamit, ami ütős, de minél rövidebb, biztos van olyan fájdalmas ez a technika, mint a mugli tetoválási módszer.
A feliratra pillantottam, ahogy felemeltem kicsit a kezemet.
– Fájdalmasabb. Ezt egy átok tette velem. – Válaszoltam halkan. Azt kívántam bár tetoválás volna és egyik napról a másikra eltűntethetném. – Nincs semmi, ami el tudná tűntetni. Viszont azt hiszem, már nem fáj annyira a jelentése, mint akkor, amikor megkaptam.
Egy pillanatra elmosolyodtam. Nem akartam őrültnek tűnni, de tudtam, hogy nagyon is ott van bennem. Talán Mira is érezte, mikor látta, milyen elégedett pillantással szemlélem a dobozt. Nekem ez volt az életem, állandó kutatás. Egy tárgyat könnyű megtalálni, de azt a valamit, ami állandóan hiányzott, nem.
– Azt hiszem, senkinek lenni erő. – Suttogtam szinte, aztán vállat rántottam. 

Az a tekintet, amivel felém nézett; ahogy a szemébe bámultam, úgy éreztem, mintha zuhannék. Mintha nem is ugyanaz az ember lenne, aki az előbb volt. Még jó, hogy utána visszatértünk a dobozkához. A zsákmányhoz... Nem tudtam megfejteni, honnan ered, ez a rendkívül erős, szinte eszelős vonzódás, de éreztem, és csodálkoztam rajta. Találgattam, vajon honnan jön?
Aztán hallgattam, amiket mond, és éreztem, hogy óvni próbál. Nem hasonlított Evyne nénire, nem is olyan szavakat használt. Körmönfontabb volt. De ahogy a néni, úgy ő is azt gondolta, hogy még van remény. Pedig régen tudtam, hogy előttem csak egy út van a történtek után. Nem ismertem, hogy ez az út gyilkosságokat vagy aurori hivatást tartogat számomra, esetleg mindkettőt... Valószínűleg mindkettőt, de a kövecske a nyakamban kicsit megint égetni kezdte a mellkasom. A medál hordozta még az izzást, még megvolt az a parázs benne, ami akkor, azon az estén, mikor felvettem a földről. Ez csak egy kis apróság volt, de néha éreztem a belőle áradó meleget. Egyébként hétköznapi, a természet viszontagságai által gömbölyűre csiszolt szikladarab volt csupán, amit én farigcsáltam formásra. Egy uniornis lett, de nem olyan lányos, tündérmesébe való. Talán akaratomon kívül a mágia is közbejátszott, miközben készítettem. Fekete, hegyes szarvú, vicsorgó lófej alakult ki a formátlan darabból, lobogó sörénnyel és előre néző, dühös tekintettel. Már akkor is azt gondoltam, hogy a csatákat nem a hófehér tisztán maradottak élik túl. Nem az szabadítja meg az olyan halálfaló-féle gonosztevőktől a világot, aki dísznek használja, amit fegyverként kellene. Nem a szelíd és ártatlan lelkivilágúak nyernek háborúkat és döntik le a lábáról az ellenfelüket.
- ... darabokra szaggatja a lelked és sosem fogod tudni ugyanúgy összeilleszteni azokat.
Pontosan nem tudtam, mit is érzek, de amit hallottam, egészen a közelében járt. Pedig nem öltem meg senkit. De egy ilyen dolog után mintha maradna egy űr, ami örök, ami betölthetetlen, amibe az ember hiába küzd, lassanként belezuhan, mintha egy magába roskadó fekete lyuk lenne, ami nem engedi, nem hagyja menekülni, magába rántja... Egy dolgot tudtam, amivel úgy éreztem, ezt elkerülhetem, és az a harc volt. Minden lépésem, minden döntésem, minden, amit azóta az átokverte nap óta történt, arra irányult, hogy felvegyem a harcot. Ez volt az egyetlen kiút, amivel tenni tudtam valamit a veszteségek enyhítésére. Valamit, ami Értük , az Ő emlékükre történt, és azokért, akiket ugyanez a sors fenyegetett...
- A gyilkosság tényleg sok mindent megváltoztat az emberben. És nem kell, hogy ő legyen a gyilkos - válaszoltam, majd kiegészítettem úgy, hogy abból egyértelművé vált, a családom esetére gondolok. - Elveszteni egy vagy több fontos valakit az nem sok mindent; az MINDENT megváltoztat. És ha valakit megbízok a gyilkossággal, az végül is nem tőlem ered? Persze, nem mondom, hogy ilyenről szó lenne, de lényegében ez rész a gyilkosságból, nem? - A lelkem épségéről inkább nem ejtettem szót.
– Csak vigyázz magadra. Sok emberrel történnek ilyenek és sok ember tönkre megy… sok… Kár lenne érted. - Hallgattam, néztem, ahogy beszél. Mennyi fájdalom, mennyi olyan érzés lehetett ott, amiből én csak a jéghegy csúcsát láttam?
- Köszönöm. Sok emberért kár - feleltem csendesen. Ahogy felnéztem, szomorún együtt érző arcomból talán kitalálta, hogy rá is gondolok. - Az élet nagyon igazságtalan. Mindenki úgy küzd ez ellen, ahogy tud - tettem hozzá. Azt már csak utána gondoltam, hogy nem biztos, hogy nyer.
- Azt hiszem, senkinek lenni erő. - A beálló csendben hallottam a susogását is. Volt valami benne, ami megint megborzongatott. Pedig éreztem azt is, hogy alapból nem rossz indulatú... Végül is törődött a lelkem épségével és egységével, ebből azért következtethettem néhány dologra.
- Miért? Erő, mert a névtelenség kibúvó a felelősség alól? - Félig mondtam, félig kérdeztem, de nagyon érdekelt, mit gondol.

F O J T O G A T Ó


MIRA
2000. január

.outfit.

Szerettem volna már kilépni a Roxfort fullasztóan rám nehezedő falainak fogságából. Szinte azt éreztem, hogy megfojtanak az erejükkel, amik úgy összezavarták már az érzékeimet, hogy attól tartottam, odakint sem bukkanok többé varázstárgyakra. A szívem összevissza kalapált, mintha nem találná a maga ritmusát és ez az őrült szinte átvándorolt a csuklómra simuló szalagra. Nyeltem egyet, mintha azzal eltávolíthatnám a kellemetlen érzéseket. Csakhogy sikertelen próbálkozás volt ez részemről.
– És ha valakit megbízok a gyilkossággal, az végül is nem tőlem ered? Persze, nem mondom, hogy ilyenről szó lenne, de lényegében ez rész a gyilkosságból, nem?
Sóhajtottam egyet. Tudtam, hogy miről faggat, én ugyanis pontosan úgy rángattam bele Natot abba a helyzetbe, ahogy Mirát egy bármiféle bérgyilkos tenné… talán csak annyi különbséggel, hogy neki nem kéne kést szúrni a fickó mellkasába. A gyilkos sebet persze én ejtettem Reagan testén. Nathaniel talán csak azért lépett oda, hogy ne egyedül kelljen ezt a terhet viselnem. Íróként annyi érzelmet ismert, olyanokat is, amiket a valóságban nem élhetett át. Nem csoda, hogy olyan érzékenyen kezelte az én érdekemben is azt a helyzetet.
– Nem tudom, része még sosem voltam gyilkosságnak, csak elkövetője… de reményeim szerint azt könnyebb feldolgozni. – Válaszoltam halkan és Mira vállára csúsztattam a tenyerem. Finoman, bíztatóan paskoltam meg. – Egy életet elvenni, legyen akárkié is, megterhelő.
Nem igazán akartam kicsikarni együttérzést. Azt hiszem, nem is nagyon érdemeltem meg, mégis ezt láttam Mira arcán tükröződni a vörös tincsek keretében. Az én életem nem igazságtalan volt, csak kimérték a büntetésem súlyát, amiért annyi szörnyűséget követtem el a világ ellen. Már a születésem volt tiszta dolog… mintha csak azért hozott volna létre a soros, hogy életeket tegyek tönkre, először anyámét, majd apámét. Ez utóbbi legalább olyan jó úton haladt, mint az előbbi. Ráadásul egyre több embert rángattam bele ebbe a halálos keringőbe, amiből kilépni szinte lehetetlen volt. A legnagyobb veszélyben pedig éppen az volt, akinek hagytam magam vezetni. Szinte minden percben azt kívántam, hogy ellökhessem magamtól s az esésen kívül ne kelljen már több fájdalmat átélnie miattam.
„…senkinek lenni erő.” Hallottam, ahogy a mondat ezen szakasza, szinte visszahangot ver a szobában uralkodó csendben. Hosszú perceknek tűnt, míg lecsengett a hatása. Éppen azt mondtam ki szavakká formálva, amit régóta tudok. Egy senkit nem lehet jobban tönkre tenni, egy senkit nem lehet még senkibbé tenni… ez veszélyessé tehetett volna bárkit.
– Miért? Erő, mert a névtelenség kibúvó a felelősség alól?
Megrántottam a vállamat.
– Aki senki, attól nem lehet elvenni semmit. – Válaszoltam és lehajtottam a fejemet. – Aki ezt rám írt, el akarta velem hitetni, hogy nincsen semmim… hogy jelentéktelen kis porszem vagyok. Csakhogy ott, mikor őt megöltem, éppen abban a pillanatban lettem senkiből valaki s abban a pillanatban született meg az én gyengepontom. Addig a napig senkinek lenni erő és hatalom volt.
A tekintetem Mira kék szemeibe fúrtam.
– Senkinek lenni erő, de ha az embernek van egy gyenge pontja, az nyomos érv. – Folytattam. – Életemben nem voltam olyan erős, mint valakiként. Senkiként persze szinte sebezhetetlen voltam, de egészen más úgy harcolni és küzdeni napról napra, hogy az embernek van miért tenni. Azt hiszem a gyengepontokért az emberek világokat képesek megmozgatni. Innen hát az ereje a hegnek.

Nem léptem el a gesztus elől, pedig sokféle érzés viaskodott bennem.
- Egy életet elvenni, legyen akárkié is, megterhelő - mondta Elliot, én pedig csak halkan szúrtam közbe:
- Ha van lelked és lelkiismereted, biztosan. A szüleim és  a testvéreim gyilkosainak nem hiszem, hogy lett volna bűntudata.
Eltöprengtem azon, vajon Elliotot mennyire viselte meg a saját esete, és arra jutottam, nem véletlenül mondja, amiket mond. Nyilván bántja a dolog, azért beszél róla így. Vajon én vagyok annyira dühös arra a három szörnyetegre, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül elpusztítsam őket? Vagy ha arra kerül a sor, hogy aurori pályára lépek, akkor hogy lesz majd? Elintézném, hogy az Azkabanba kerüljenek? A mágustársadalom becsületes tagjainak adóján éljenek tovább? Egy sóhajtással hessegettem el ezeket a távoli problémákat. Túl messze voltak még tőlem ahhoz, hogy előre tépelődjek rajtuk. Mikor majd ott fogok tartani, nyilván jobban felkészülök ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására.
Hosszú okfejtése közben végig barna íriszét figyeltem. Senkinek vagy valakinek lenni? Gondolataim újra a kételyek és bizonytalanságok imbolygó tengerére tévedtek.
- Tudod, Elliot, szerintem hogy az ember senki, vagy valaki, attól is függ, kit kérdezünk. Akkor vagy igazán senki, ha nincs, aki számára valaki lennél, és aki a valakid lenne - mondtam szomorúan. - De ha így nézzük, és senkinek lenni erő meg hatalom, minimum nekem kéne lenni a mágiaügyi miniszternek - bukott ki belőlem fájdalmas mosollyal. Öröm ebben nem sok volt, nem is tudom, miért mondtam egyáltalán. - Jó, hogy van gyenge pontod. Ez olyan luxus, ami nem mindenkinek adatik meg. Pedig az jelenti igazán a világot - tettem hozzá.
Kis hallgatás után észbe kaptam.
- De az előbb nem is magamra gondoltam! Nekem van egy macskám! - nevettem el magam kínomban, meg hogy kicsit  magunk mögött hagyjuk a komolyságot. - Lassan vacsorát kéne neki adnom - mondtam, és nem említettem, hogy az én kis "macskám" eltekint a Roxfortban kóborló egerek elfogyasztásától. Elszakítottam tekintetem Elliot barna íriszétől, leugrottam az asztalról, és egy vörös hajlebbenéssel körbefordultam, keresve a kijáratot. Hátramosolyogtam a fickóra, hogy megbizonyosodjak róla, vajon velem tart-e, vagy kienged-e az ajtón.

F O J T O G A T Ó


MIRA
2000. január

.outfit.

Nem tudom, miért kezdtem el egy gyerek társaságában a múltamat boncolgatni vagy éppenséggel az egyik legkönnyebb és legszörnyűbb döntést, amit meghoztam az életemben. Attól a pillanattól kezdve ugyanis, hogy Nat elmesélte miket tett vele az az ember, én biztosan tudtam: kettőnkért, ő érte képes vagyok elvenni annak a fickónak az életét. Méghozzá hezitálás nélkül. Azelőtt nem mártottam senkinek a testébe kést, nem éreztem más vérét a kezemre folyni, ha csak éppen nem kerültem verekedésbe. Tiszteltem mások életét annyira, hogy még veszélyes helyzetekben sem tettem kárt bennük. Még az Oroszországból hozott óra megszerzésénél sem estem neki a mester fiának, pedig az egyszerűen felkapott és a földhöz vágott. Nem. Én egyszerűen csak elkábítottam, hogy meg tudjak szökni.
– Jó, hogy van gyenge pontod. Ez olyan luxus, ami nem mindenkinek adatik meg. Pedig az jelenti igazán a világot.
Talán más esetben elmosolyodtam volna, ahogy eszembe jutott Nat mindig jól eső, kéken csillogó pillantása. Szerettem figyelni őket akkor is, ha nem engem fürkésztek, hanem mondjuk olvasott vagy csak kifelé bámult Tengerszem hatalmas ablakain. Meglehet épp a tengert fürkészte, én viszont őt. Nekem ő volt a mindenem és a természet nem tudott olyan szépséget mutatni, ami elterelte volna a figyelmemet. A világ legjobb gyengepontja volt az enyém, még az őrült szabadságvágyam is könnyedén elnyomta.
– De az előbb nem is magamra gondoltam! Nekem van egy macskám! – mondta. – Lassan vacsorát kéne neki adnom.
Megpróbáltam elmosolyodni, de az is kissé szomorkásra sikerült. A Roxfort tette ezt, a máskor felszabadult oldalamat könnyedén nyomta el. Talán megint belemerültem volna az önmarcangolásba, de minimum az önsajnálatba, ha Mira nem indul meg kifelé és nem pillant rám vissza mosolyogva. Ez olyan volt, mint egy ébresztő. A lábaim szinte ösztönösen indultak meg kifelé, őt követve.
–Nekem is van egy macskám… – Mondtam csendesen és a hónom alá csaptam a dobozkát. Magamban már elhatároztam, hogy nem fogom átadni a tulajdonosnak, inkább egy kis tisztogatás után meglepem vele Adát.
– Zeusz a neve. Kiválóan takarít. – Magyaráztam és átléptem a küszöböt, hogy megint kint találjam magam az ismerős folyosókon. Még mindig nem volt túl sok tanuló a környéken, valószínűleg a legtöbbnek volt jobb elfoglaltsága, minthogy a folyosókon járkálva töltse az időt.
Sóhajtottam egyet és még egyszer a lány szemébe néztem. Közben benyúltam a talár alá, a nadrágom zsebébe és egy gyűrött szórólapot nyújtottam át. Az apotéka reklámja volt. Nagy betűkkel szerepelt rajta, hogy: Banyanyavalya és Mágusfene Apotéka. A következő sorban pedig: Égő, viszkető sebek? Bájitalfogyasztás közben elszenvedett balesetek? Esetleg férfias problémákkal küzd? Látogasson el hozzánk bármelyik napon kilenc és tizenhét óra között!
Szerencsére azt nem tűntették fel, hogy nálunk találják a legjobb kiszolgálást. Ugyanis, ha véletlenül én álltam a pult mögött, akkor majdhogynem kötelező volt az erős idegzet.
–  Nos, ez egy élmény volt. – Mondtam őszinteséggel a hangomban. – Ha esetleg szükséged van egy beszélgetésre vagy csak mesélni akarsz a családoddal történtekről… vagy macskát akarsz simogatni, akkor itt megtalálsz. Rajta van a hopphálózaton, úgyhogy nyitva tartási időben kandallóval is jöhetsz majd a nyári szünetben.
Felé nyújtottam a kezemet, hogy éreztessem vele, nem is annyira gyereknek, sokkal inkább egy kis felnőttnek kezeltem. Ez pedig jó érzés volt. Utoljára talán Merellel volt hasonló élményem, de a végén ő is megutált.
– Örülök, hogy megismertelek.

- Erre csak gondolatban válaszoltam, hogy valahogy a hozzánk hasonlóknak mind van. Elmosolyodtam, mikor részletezni kezdte.
- Egyszer lehet, hogy kölcsön kérem. Az én cicám... nem egyszerű eset - nyeltem egyet. Hát igen, nem tökéletes macska, van néhány "idegen" szokása. - Szeret rumlit csinálni.
Elvettem a felém nyújtott szórólapot, és gyorsan átfutottam szememmel a rajta lévő információkat. Nem azok miatt a dolgok miatt gondolkodtam el azon, hogy felkeresem ezt a helyet, amiket mondott. Egy terv egyelőre bizonytalan körvonalai kezdtek formálódni a fejemben.
- Nyári szünet... - sóhajtottam. Mennyire messzinek is éreztem, és mennyire rémisztőnek. Gondosan magamba temettem, hogy nem volt hová mennem, nem dicsekedtem vele el még se a Roxfortban, se azon kívül. Vajon ezt ellenőrzik központilag? Hogy a kiskorúak hova mennek szünetben? Remélem nem.
- Részemről a szerencse, Elliot. Eddig ez volt a legkalandosabb felfedező körutam a Roxfortban. Szerintem szavadon foglak - mosolyogtam, és meglengettem a papírt. Furcsamód egy cseppet se ejtett kétségbe, hogy technikailag egy gyilkosnak ígértem meg, hogy valamikor meglátogatom. Talán ez a kezdet, hogy elinduljak azon a bizonyos úton?
Elfogadtam a felém nyújtott kezet, kicsit ki is húztam magam a gesztus miatt.
- Én szintén. Ha úgy alakul, hogy még a szünet előtt segítségre van szükséged egy újabb kis kincs felkutatásához, tudok valakit, aki szívesen segít! - ajánlottam magamat cinkos mosollyal. - Minden jót, és szerencsés kijutást a Roxfortból!

/Szabad a játéktér!/

Betörési kísérlet… vagy ilyesmi


Merel
2000. május nagyon vége

– Az is messze van. Épphogy fölérnénk óra végéig. És Potter óta az is elég ismert hely. – Érkezett a válasz a Szükség Szobája ötletre. Igen, talán nem a szomszéd folyosón volt, de mégis jobb emlékeim fűződtek hozzá, mint az alagúthoz… nem azért, Mirával sem volt éppen baráti a viszony akkor, amikor ott összefutottunk. Egyszerűen csak a beszélgetés vitte előrébb a dolgokat, egészen addig, hogy végül segíteni akartam neki. Valahol úgy indult az egész, mint Merellel, aztán mégis egészen másképp alakult.
A mondandója ellenére sem gondoltam, hogy  bárki ott kezdene mondjuk hajtóvadászatot indítani utánunk vagy éppen véletlenül ránk nyitna. Nem minden diák olyan, mint Merel, vagy amilyen én voltam. Az átlagosak voltak mindig többen… az én időmben legalábbis mindenképpen. Ha belegondolok, Forest is csak egy kis takony volt, aki nyafogott, ha kiütöttem a kezéből a könyveit. Furcsa belegondolni, hogy volt idő, amikor nem magasodott fölém.
Röviden: a lényeg az volt, hogy ne régi terhek súlya alatt kelljen beszélgetnünk. Túlságosan beárnyékolná a csevegést és talán nem is volna értelme az egész próbálkozásnak. Azt sem tudtam persze, mit kéne mondanom… hogyan kezdjem, mivel és térjek-e ki mindenre, ha majd csevegünk. Merel kiszúrta, hogy gond van. Nem véletlenül. Gond volt és talán Reagannel kezdődött, talán már a régebbi barátságunk idején, csak akkor még nem ült ki ennyire rám. Nem tudtam biztosan. Egy biztos, apámnak, Reagannek és Natnak egyszerre volt köze az egészhez. Merel tudott valamennyit a családi hátteremről, de közel sem mindent, főleg nem mélyre hatóan.
– Ez nálam lesz egyelőre.
Rá pillantottam, miközben a hajgumijába tűzte a pálcámat. Nem volt fontos, azzal csak veszélyesebb lettem volna rá… nem, mintha amúgy nem. Mindenestre egy bólintással jeleztem, hogy tökéletes helyen lesz nála a fegyver, amivel talán a legkomolyabb bántódást tudnám neki okozni. Aztán rábíztam magamat. Hagytam, hogy vezessen végig az iskolán, esetleg olyan folyosókon keresztül, melyeken nem kaphatnak el olyan könnyedén. S ha kellett, hát kilestem bárhonnan, hogy ellenőrizzem tiszta-e a terep. Régen jártam be ennyire az iskolát, nem ismertem minden kanyart és falikárpitot, úgymint régen. Legutóbb is, talán a legegyértelműbb úton jutottam el a Szükség Szobájáig.
A megfelelő folyosóra érve a hatalmas, üresnek tűnő falfelületre bámultam. Pont olyan volt, mint a Mirával való találkozásom napján… éppen csak nem remegtem annyira, mint akkor. Talán azért, mert Merel megfogta a kezemet, nem volt nálam a pálcám és ennek együttese egészen nyugtató hatással volt rám. Lehunytam a szememet és koncentráltam. Kell egy menedék… kell egy menedék… kell egy menedék… Közben kicsit fel-alá is mászkáltunk, de nem nyitottam ki a szememet. Emlékezetből nagyjából tudtam, hogy mi hol van, nem ütköztem hát bele semminek.
Könnyebben ment a koncentrálás a legutóbbinál. Valami hang hallatszott a néma folyosón és mire kinyitottam a szememet egy ajtó jelent meg a falon.
– Most könnyebben ment, mint legutóbb.– Állapítottam meg, majd a kilincsre téve a kezemet egyszerűen benyitottam. Otthonos, egészen kicsi helyiség volt. Egy kandalló előtt kisebb puffok, alacsony, ázsiai hatásó dohányzóasztal állt. Azon persze volt kávé, tea és aprósütemények… szinte tökéletesnek tűnt az egész. Díszítésként volt egy-egy könyvespolc is, rajta réginek tűnő kötettekkel és dísztárgyakkal.
– Hűű, még kávé is van… – Lelkesen közelebb léptem az asztalhoz és azonnal lehuppantam egy lilaszínű puffra.

És minden érvelésemet követően, azok ellenére, egyenesen a Szükség Szobája felé veszem az irányt, kézen fogva vezetve Elliotot. Logikusan nem kéne igazából meglepőnek lennie, milyen egyszerű keresztülvágni most a teljes iskolán, tény mondjuk, hogy nem órák közepén szoktam általában tilosban járni. Ami meglepőbb lehetne, hogy milyen szótlanul telik az út, talán néma együttértés, hogy vágjunk át a kastélyon minnél hamarabb, és akkor zavartalanul folytathatjuk a beszélgetést, de végül fölérünk az ajtó helyére előbb, majd az ajtó is előfárad beengedni minket.
-Gyakorlat? Ilyen sokat jársz be újabban?- csipkelődök, ahogy követem Elliotot a terembe. Hagyom szétcsúszni a kezünket miközben én körülnézek, ő meg le is csap egyből egy ülőhelyre. Végül én is helyet foglalok vele szemben.
-Kézenfekvően, mivel jelenleg a világból is ki lehet kergetni téged kávéval, erről közismert a szoba.
Le is vadászok egy teasüteményt, mert kézenfekvően ki lehet kergetni vele a világból, azért üldögélek ilyen nyugodtan egy egész tálcányi mellett, aztán könyörtelenül Elliotnak szegezem a kérdést. Meg a még kezemben lévő fél sütit.
-Na de mostmár tényleg nem úszod meg a választ, nincs mire hivatkoznod. Szóval ki vele! Valami van veled, különben még mindig a trófeateremben feszegetnénk egymás ingerküszöbét. Na halljuk.

Betörési kísérlet… vagy ilyesmi


Merel
2000. május nagyon vége

– Gyakorlat? Ilyen sokat jársz be újabban? – kérdezte Merel, miközben átléptük a Szükség Szobájának küszöbét. Éppenséggel elég otthonos volt a kávéval és a süteménnyel. Végre volt egy olyan hely a kastélyban, amit kevésbé utáltam a többénél. Az igazat megvallva még mindig kirázott a hideg az itteni emlékektől, de a munka sok mindent felülírt, amit nagyrészt amúgy is azért csináltam, mert nem akartam állandóan otthon ülni és arra várni, hogy Forest esetleg észre vegyen.
– Fogjuk rá. – Vállat vontam a mondat végén. – Meglepően sok megbízást kaptam az elmúlt félévbe, ami miatt ide kellett jönnöm. Tudod, szívem szerint odakint maradnék és nem vállalnám ezeket a munkákat… viszont azt sem tehetem meg, hogy csak ülök a seggemen, várva, hogy egyszer majd csak jobb lesz. Ez legalább a maga borzongató formájában elszórakoztat.
Legutóbb éppen Mirával futottam össze ezen a helyen.
Közelebb araszoltam az asztalhoz, na meg a már korábban kiszemelt puffhoz. Közben elengedtem Merel kezét, hátha ő még körbe akar nézni. Nekem tetszett a hely, a maga poros, régies, meghitt hangulatával. Ha valami, hát ez legalább nem Tengerszem stílusát tükrözte. A túlzottan letisztult, modern formák között sosem éreztem magam igazán otthonosan. Egyszerűen nem ehhez szoktam. Az egész életem egy ír kisfaluban, egy romos házban vagy éppen egy erdőben töltöttem. Egy évtized is kevés lett volna, hogy megszokjam az új csillogást. Forest mellett persze nem nagyon volt más választása az embernek. Én is csak egy termék lettem, amit a kiadója eladott és ami jó reklám volt ahhoz, hogy még több könyvet adjanak el.
– Kézenfekvően, mivel jelenleg a világból is ki lehet kergetni téged kávéval, erről közismert a szoba.
A hátsóm végre a puffot érte. Jól eset leülni. A combomba még azért bele-belenyilallt az a régi fájdalom, ha sokat sétáltam, futottam, guggoltam vagy ácsorogtam. Igaz, már annyira a mindennapok része volt, szinte fel sem tűnt, máskor azonban, rosszabb napokon, annyira lüktetett, hogy csak feküdni tudtam, felpolcolt lábbal. Vártam a csodát. Egyedül, mert Forest nem volt ott, szinte soha.
A kezembe vettem egy csésze kávét. Óvatosan kortyoltam belőle, a fekete keserűség azonban nem volt túlzottan forró. Éppen tökéletesen meleg volt. Közben Merel is helyet foglalt, hogy aztán magához vegyen a süteményből egy darabot. Furcsa volt, hogy ilyen nagyot nőtt. Nem mondom, hogy megváltozott, inkább csak nőiesedett és ez még biztosan fokozódni fog.
– Na de mostmár tényleg nem úszod meg a választ, nincs mire hivatkoznod. Szóval ki vele! Valami van veled, különben még mindig a trófeateremben feszegetnénk egymás ingerküszöbét. Na halljuk.
Gondoltam, hogy visszatérünk erre. Sok minden volt velem, sok minden, aminek egyrészével talán tisztában volt. Egyrészt ott volt a szalag… az a tárgy, ami kihozta belőlem azt a valamit, ami amúgy mindig is a részem lehetett, talán csak nem volt ennyire szembe ötlő. Az apám vére, az ő kegyetlenségük bennem is tovább öröklődött. Aztán ott volt a fekete mágia. Talán nem kellett volna használnom, talán nem volt helyes megtanulnom, de az apám bántotta Forestet, fenyegette a barátaimat és a családomat. Sőt, igazából azzal, hogy ott ültem Merellel, talán ő is célpont lett. Phillip szinte mindent tudott rólam, anélkül, hogy elmondtam volna neki. Aztán persze ott volt egy lényegében tönkre ment házasság… már ha ez tényleg annak számít. Hogy erről akartam-e beszélni Merellel? Nem. Nem tehettem meg, csak még jobban megbántottam volna, mint korábban.
– Gonosz lettem. – Hajtottam le a fejem. Ezt még csak gondolatban sem fogalmaztam meg eddig. Így hát megrázó volt még csak hallani is a saját hangomon. Éreztem, hogy libabőrös leszek tőle. – Megöltem embereket. Fekete mágiát használtam… és… – Hirtelen felfogtam végre, milyen bolond vagyok. Érthetetlen, random információkat közöltem, amiket Merel aligha érthetett, arra pedig pont elég lehetett, hogy megijedjen… bár tudtam, nem ijedős. Még is féltem, hogy most aztán még ezt a pillanatot is elveszítem.
– Tudom… hülye vagyok. Bocsánat. – Folytattam aztán. – Az apám bántotta Forestet. Zsarolt és fenyegetett. Muszáj voltam tenni valamit. Ezért felkerestem egy egykori halálfalót és órákat vettem tőle. Megerősödtem, de nem érzem magam jobban tőle… tudod mit vett a fejébe? Hogy bebizonyítja valamilyen módon, hogy aranyvérű vagyok… hát normális az ilyen? – Megint random információkat zúdítottam Merelre. Ezért inkább elhallgattam és vettem egy mélylevegőt.

-És, ezzel mozdítasz előbbre valamit?- kapja is egyből a kíméletlen keresztkérdést, még helyet foglalni se hagyom szinte. -Nem? Szóval ahelyett, mert azt nem bírnál, hogy ülnél a seggeden várva, hogy jobb lesz, a Roxfortba surrangatsz be random kviddicsdíjakat lopkodni, várva, hogy egyszer csak jobb lesz? Az egyetlen különbség, hogy kicsit jobban a szőnyeg alá söpröd a tényt, hogy igazából nem teszel semmit, csak várod, hogy valaki megoldja neked a gondodat?
A formaságok kedvéért kérdés csak, szerintem mindketten át is látjuk, hogy kijelentésekben, mint tényekkel szembesítem a vádakkal, és hogy nagy eséllyel pontosan jól is foglalom össze a helyzetet. Talán idáig is pont ezért jutottunk el, akár mert csak a rejtélyt akarom megfejteni, akár mert valami kötődésem Elliot felé megmaradt, túlélte a nehézségeket, de ugyanaz a vége: figlalkoztat mi van vele, és hogy azon kéne javítani is.
És köszönhetően talán pontosan a viszontagságoknak, amiken végigment a kapcsolatunk, ku...limázra nem szépítgetek és babusgatom a lelki világát, "igen, szegény Elli baba, rossz neked, gyere, nagyölelés", hanem a legkisebb lelkiismeretfurdalás nélkül, könyörtelenül az arcába csapom bármilyen fa...likárpitját.
Nem akarsz a seggeden ülni várni, ezért bejössz lopni, hogy eltereld róla a figyelmed? Igen, ba...lettozod, ez pontosan ugyanaz a seggenülés, csak még le is tagadod magad felé.
A gonoszos vonalra csak kétkedve felvonom a szemöldököm, és ahogy elakad, folytatom a mondatát helyette.
-...és most is azért jöttél be, hogy elvedd az elsősök nyalókáit, megnyald, a hajukba ragaszd, aztán még meg is gatyázd őket. Rálépj a macskáikra meg békáikra, mert ugyebár gonosz vagy, ezért gonoszságból ölsz meg átkozol, mert gonosz vagy. Nem veszem be.
Azt azért nem jelentem ki, hogy nem követte el, amiket mondott, de faragott tüzet fúj a faragott sárkány, és ez a krapek gonosz akkor se lesz, ha erőlködésében kifordítja magát a túlvégén keresztül, annyira próbálkozik. Az nem ő. Megvoltak az okai, ön- és védelem amire a pénzemet tenném, de a személyisége mentén logikus reakció volt valamire minden bizonnyal.
De mire rendesen végigfuttatom a gondolatot, már ő is elkezdte ugyanezt bevallani. Tartós fenyegetettség, konkrét támadás, tessék, erről beszélek. Forest, úgymint az író? Gondolom a párja, bulvár dolgokat inkább csak akaratlanul hallok, általában ha Bern nem akarja becsukni az arcát, Elliot ügyét meg még szándékosan is elkerültem, ha tudtam, eleinte dacból, amikor túl friss volt még minden bajom, aztán meg csak megmaradt a gyakorlata.
De tessék, veszély maga és szerettei felé, szükség valami fegyverre a védelmükben. Megbánás, belső konfliktus a használata kapcsán?
Könyörtelen? Az lehetett, nem tudom kizárni. Ilyen körülményekkel minden kérdés nélkül az lennék én is, esélyt sem hagynék a fenyegetőnek.
Gonosz? A gonosz egyáltalán nem így hangzik. A gonosz egy teljesen másfajta és szélsőséges motivációt jelenthet reálisan, azon kívül meg csak rajzfilmekbe fér bele fogalmilag.
-Elég... megszállottnak hangzik, az tény. De ahogy ebből hallom, te védelemre fordultál szélsőséges eszközökhöz, és szerintem még el is ítéled, hogy így tettél. Vagy tévedek?
Ezt a sárkányt üvegből faragták. Megtévesztő lehet a sok összevissza fénytörés, de már rég megtaláltam a megfelelő szöget - merem állítani, az első találkozásunk alatt még - és ebből az irányból gond nélkül belelátok.

Betörési kísérlet… vagy ilyesmi


Merel
2000. május nagyon vége

– És, ezzel mozdítasz előbbre valamit? – Remek. Vágd az arcomba! – Nem? Szóval ahelyett, mert azt nem bírnál, hogy ülnél a seggeden várva, hogy jobb lesz, a Roxfortba surrangatsz be random kviddicsdíjakat lopkodni, várva, hogy egyszer csak jobb lesz? Az egyetlen különbség, hogy kicsit jobban a szőnyeg alá söpröd a tényt, hogy igazából nem teszel semmit, csak várod, hogy valaki megoldja neked a gondodat?
Te ezt nem érted Merel… vagy csak nem akarom, hogy értsd. Mondjam el neki, milyen unalmas odakint az életem? Mondjam el neki, hogy ezerszer csak ültem egy átkozott kanapén, reménykedve, hogy Forest még éjfél előtt hazaér és együtt lehetünk? Mondjam el, mennyire fájt, hogy csak az illatát éreztem a párna mellett, de nem láttam soha, ha csak nem keresett fel semmit mondó baglyokon keresztül. Nem akartam neki erről beszélni. Voltak sebek rajta… vagyis már inkább csak sebhelyek, amiket én ejtettem. Helytelen lett volna a szerelmi életemmel traktálni és felszakítani azokat, vagy újabbakat ejteni. Forest miatt szakadt meg az, ami közöttünk volt… mármint közvetve, mert persze amúgy miattam.
– Néha két ember kell a dolgok előre mozdításához. Az egyik hiába erőlködik, ha a másik nem akarja… bár azt állítja, hogy akarja… de közben mégsem és… faszság az egész…– lesütöttem a szemem, mikor végre lehuppantam. Nem akartam a saját önző dolgaimmal bántani őt és kifakadni, milyen borzalmas házasságban élek és hogy igen, ezt választottam ahelyett, amit akár ő, akár más ember nyújthatott volna. Undorítónak éreztem volna ebben jobban belemenni, habár nagyon közel álltam ahhoz, hogy egyszerűen kiszakadjon belőlem minden baj.
–...és most is azért jöttél be, hogy elvedd az elsősök nyalókáit, megnyald, a hajukba ragaszd, aztán még meg is gatyázd őket. Rálépj a macskáikra meg békáikra, mert ugyebár gonosz vagy, ezért gonoszságból ölsz meg átkozol, mert gonosz vagy. Nem veszem be.
Inkább beleszürcsöltem a csésze kávéba, nehogy válaszolnom kelljen azonnal. Gúnyt űz belőlem? Talán. Rá akar világítani valamire? Talán. De belülről ez még így is másképp hangzott, mint amilyennek ő kívülről érthette vagy hallotta.
– Elég... megszállottnak hangzik, az tény. De ahogy ebből hallom, te védelemre fordultál szélsőséges eszközökhöz, és szerintem még el is ítéled, hogy így tettél. Vagy tévedek?
Sóhajtottam megint egyet.
– Van még valami bennem a régi Elliotból, bár inkább csak emlékek. – vállat vontam. – Ő nem szorult rá, hogy embert öljön. Ha gondja volt, megoldotta… de ez… – Mutattam magamra, mintha valami ocsmány csúszómászóról beszélnék. – Ez valami egészen más. Hideg, kegyetlen és még önzőbb.
Gyorsan ittam még egy korty kávét. Megpróbáltam a szoba melegségéből táplálkozni, mielőtt még átadnám magam a bennem keringő sötét erőknek. Talán Merel nem vette észre a különbséget, de én egyszerűn éreztem, hogy valami feszít belülről. Meglehet nem is az változtatott meg, amit az apám tett, hanem a kapcsolatom Nattal. Eleinte boldogok voltunk, elkezdtem ragaszkodni hozzá, aztán az egész átcsapott egy macskaegérjátékba. Én voltam a macska, aki üldözte őt, vele akarta lenni, de mintha csak egyre menekült volna, egyre taszított volna távolabb magától. Ha ez a házasság, akkor kegyetlenül fájdalmas dolog.
– De lényegében igazad van. Védelemre volt szükség, én pedig mindent megtettem azért, hogy ezt megadjam… magunknak. – Sóhajtottam egyet. – Nem kéne rád zúdítanom ezt az egészet, azt hiszem. Már pont elég sebet ejtettem rajtad, nem akarlak még ezzel is terhelni.
Talán korábban már említettem ezt a gondolatot neki és csak ismétlem magam. De valóban így volt. Merel túl fontos volt ahhoz, hogy még jobban bántsam. S ennek a beszélgetésnek a következő lépése az lett volna, hogy Foresttel miért is olyan szar mostanában minden s miért vagyok olyan rohadtul magányos. Azt pedig nem biztos, hogy vele kell megbeszélni. Elvettem egy teasütit, amire fehér cukormázból macskát festettek. Felemeltem és megpróbáltam vigyorogni, mintha semmi gond lenne: – Miau… inkább beszéljünk másról… kérlek…