Tér a szökőkúttal

A fényes macskakövekkel sugarasan kirakott kerek tér közepén egy öblös szökőkút áll, közepén egy heverésző kősellővel, aki kezével időnként pancsol a vízben, vagy kacéran lefröcsköli a szökőkút szélére letelepedőket.

Üldözött üldöző

outfit

Szinte teljesen könnyednek érzem a lépteim. Mintha nem számítana semmi sem körülöttem. Nem foglalkoztat az emberek hazatartó, siető lökdösődése. Vagy az utcák egyre sötétedő változása, ahogy haladok egyiktől a másik felé. De a késő őszi hideg szél sem, ami bekúszik kabátom szövetén, hogy komolyember felsőmön keresztül kissé érintse bőrömet. Csak megigazítom sálamat, miközben kesztyűs ujjammal tartom magam mellett táskámat. És igen, ugyanolyan lazán lépkedek még mindig tovább, mint pár másodperccel korábban.

Egy ideje azt veszem észre, hogy a régi görcsös erőlködés mintha kiveszett volna testemből. Önelégültségem mögé rejtőzve éltem, miközben mindentől és mindenkitől igyekeztem óvni a lelkemet és a szívemet. Persze megannyi kalandba belementem, mindbe kizárólag úgy, hogy tudjam, nem én fogok rajta, miatta veszíteni.
Ez alól azt hiszem Reagan volt a kivétel. Neki valahogy és valamiért egyszerűen csak hagytam, hogy mindent elvegyen, amit el akar. Sebezhető voltam akkor. Sebezhetőbb, mint bármikor máskor életemben. És utólag visszagondolva ő tett olyanná. Elhitette velem megannyiszor és megannyi módon, hogy az egész életem és létezésem egy bűn maga, ebben a bűnben pedig csakis őt, egy másik bűnöst találhatok társamul. Jobb híján pedig elfogadtam, hogy nála jobb nem akad. Normálisnak tartottam azt az egész helyzetet. A megannyi, testemet csúfító sebhelyet, ami csak Mariel gondoskodásának köszönhetően nem hagyott maradandó nyomot. És normálisnak tartottam a fájdalmat és a fogságot is, amiben tartott. Valahol csoda, hogy mindennek ellenére lényegében remekműveket tudtam írni. Bár… Amúgy nem meglepő talán… Az írás volt a közös szenvedélyünk, valami amire nem volt féltékeny és így hagyta, hogy kibontakozzak benne. Miközben gondolom imponált neki, hogy szeretője épp olyan híres, majd egyre híresebb lesz, mint ő maga. Persze nekem jót tett Noldar. Ahogy a többi könyv is. Kellett valami, amibe kicsit belemenekülhetek. Azt szabad volt. Oda mehettem. Ott nem éreztem magam sem lelkileg, sem testileg fogolynak. Ahogy undorítónak sem.

Egészen más most, ez a Nat. Talán végre nem csak zseninek tartja magát, ami az írást és cégvezetést illeti, hanem végre valahára jó szeretőnek és férjnek is. Elliottal furcsa a kapcsolatunk. Néha mérges, néha szexes és néha összebújós. Mindegyiket imádom. A lényeg az, hogy bármi is van. Tudom, hogy szeret. Hiába veszünk össze vagy balhézunk valamin, egyszerűen a legtöbbször utána elég egy ölelés vagy egy csók tőle, amiből tudom, ez szerelem. Ez nem kihasználás, ez nem akaratoskodás a létem fölött, ez összetartozás.
És ez az, ami könnyeddé tesz. Míg Reagan miatt könnyű volt Noldaron dolgozni… Most, bár muszáj írnom, mert szeretek írni, de egy kicsit nehezebb. Nincs mitől menekülni. Sőt… Elliot az, akihez, bármi is történik menekülhetek. Csak vele akarok lenni, átölelni őt és szeretni. Az pedig, hogy őt ölelve alszom el este, kicsit nehézzé teszi, vagyis lényegében lehetetlenné az éjszakai munkát. Régen, mikor Ada hozzám került annyira aggódtam miatta, hogy gyakran némító bűbájjal az ágya mellett dolgoztam egész éjszaka. Nos. Most kompletten áthorkolom az egészet úgy, ahogy van.

Persze már alig várom, hogy megpillanthassam Elliotot végre a szökőkútnál, ahová hívtam. Elkényeztetem, rohadtul elkényeztetem, de nem érdekel. Merthogy ma meglepetésként be akarok sétálni vele a leghíresebb mágusékszerészetbe, hogy azt választhasson magának, amit csak akar. De. Tényleg nem érdekel. Azok után, ahogy az apja bánt vele, szeretném, ha tudná, hogy én nem fogom ezt tenni. Jó, persze nem Phillip vette el a vagyont és a birtokot, hanem Elliot adta vissza, de jól is tette. Ne legyen köze ahhoz az emberhez. Legyen köze én hozzám. A széf ötlete nem villanyozta annyira fel és zsebpénznek hívja a galleonokat, amiket adok neki, viszont az ékszereknek gátlástalan mód örül. Ilyen az, amikor az ember egy orrontó furkászt vesz férjül. Még sötét színeik is stimmelnek. Hogy ez a hasonlat sosem jutott még eszembe…
Nem baj. Már messziről vigyorgom, mikor közeledek a mágus tér szökőkútjához. Lépteim szaporábbá válnak és szívem is mintha hevesebben verne. Nem mondok semmit, csak elkapom derekánál a sötétben, hisz tudom, az illatomból úgyis érzi, hogy én vagyok az, majd finoman ajkaira tapasztom ajkaim. Sötét van és csend. És, ha látnak is minket emberek a lámpákkal szegélyezett téren, nem érdekel. Én Natheniel Forest vagyok, a férfi, akinek évek alatt megbocsátották már azt, hogy meleg. És én, én bizony a nyílt utcán is csókolni és ölelni akarom azt, aki nekem adta a szívét és akinek én is az enyémet. – Szia. – Mondom boldog mosollyal ölelve még mindig, miközben kesztyűs ujjaimmal kisimítok néhány tincset a homlokából. – Ugye nem vártál rám sokat? Nagyon igyekeztem ám hozzád… Csak hozzád…

Ü L D Ö Z Ö T T  Ü L D Ö Z Ő 


1999. november
Nat

.outfit.

Átkozott London, átkozott Phillip Rowle… ezeket a szavakat mantráztam magamban, ahogy lábaim egyre gyorsabb ritmust diktáltak. Éreztem, hogy még mindig ott van a nyomomban az a boszorkány és alig várja, hogy betérjek egy olyan utcába, ahol csak ketten leszünk. Talán éppen csak annyi kellett neki, hogy a nyakamba küldhesse a gyilkos átkot, megakadályozva ezzel a mai a találkozómat Nattal, na meg megannyi mást, amit még az élet tartogatott. Éreztem, hogy a düh egész testem egyetlen, erős remegésként fut végig, majd megállapodik a szalagnál. A kezemben is ugyanaz az az érzés lüktetett, mint a kis bársonydarabban és a mellkasomban. Ujjaim önkéntelenül simultak a zsebemre. Megnyugtató érzés volt a puszta tudata annak, hogy ott a pálcám és ha elég gyorsa vagyok, megszabadulhatok tőle.
Bamm…bamm… bamm…
A lüktetést már a fülemben is hallottam. Durva, vad, undorító zaj volt, ami csak tovább fokozta ingerültségemet. Gyerünk, O’Mara, csak lépj be a következő sikátorba! – parancsolt rám a hang. Éreztem, ahogy az adrenalin átjárja a testemet, ahogy erőt ad és az indulatokat pajzzsá formálja, melyek megvédenek majd. Sosem volt talán még ennyire erős és akaratos mindez bennem. A szemem előtt lepörgött minden, ami történni fog egy perccel később. Bakancsom talpa a mocskos kis sikátor betonján koppan, a nő kecses mozdulattal lép be utánam és még ki sem mondja talán az átkot, én küldöm a kábítást. Reméltem, hogy ilyen egyszerű lesz, sőt, egyenesen tudni véltem.
Így hát, mikor megláttam – az egyébként ismert – belépőt, könnyed mozdulattal slisszoltam be. Valahol középtájon álltam meg, szemben az utcával, a pálcámat egyenesen előre szegezve. Nem voltam elég gyors, éppen megláttam a csuklyába bújtatott nőszemélyt, aztán jött az a furcsa vágás… valahol a nyakamon éreztem meg. Össze kellett szorítanom az ajkaimat, hogy ne kiáltsak fel. Erős vagy! Erős vagy! Ezúttal nem a kegyetlen kis hang, hanem én magam szólaltam fel odabent, bíztatva a testem. A következő pillanatban egy zöldes színű csóva elől kellett félre ugranom. Éppen csak sikerült. Lihegve néztem fel a nőre.
– Azt hiszed most legyőztél, mi? – Kérdeztem, közben az oldalamra szorítottam a kezemet és előre görnyedtem, mintha nem bírnám tovább a küzdelmet, mintha valami súrolt volna megint. Láttam, ahogy vörösre pingált szája mosolyra húzódik. Nyert ügyem volt, elbízta magát. Ő is azt hitte, hogy csak egy ostoba tolvaj vagyok, akivel most aztán jól kicseszett… de a következő pillanatban lendült a pálcám, egy néma Dormito kíséretében. Egyszerűen összeesett. Tagjai erőtlenül hevertek a mocskos betonon, én pedig hoppanáltam.
– Bassza meg!  – üvöltöttem az újabb utcai forgatagba. Ezúttal azonba már varázsló környéken jártam, ez az aprócska, macskaköves utcácska egyenesen a Mágus térre vezetett, arra a helyre, ahol megbeszéltük Nattal a találkozót. Alig vártam, hogy lássam, hogy öleljem… de minden porcikám remegett.
Éreztem, hogy még ott van benne az indulat és hiába vettem mély levegőt, hiába számoltam tízig, kedvem lett volna minden tolongót fellökni… mert hogy persze egy Merlin verte karácsonyi vásár közepére sikerült behoppanálnom.  Erőtlenül kutattam végig a zsebeimet, de nem találtam a laposüvegemet. Akármennyire is szerettem volna ajkaimhoz emelni, érezni a whiskyt, amit végig siklik a torkomon… nem tehettem meg.
Úgy rontottam rá a forralt borosra, ahol dupla adagot kértem. Az egyikbe azonnal beleittam és gejl karácsony íz, máris megtöltötte a számat. Egyetlen ölkendezést kellett csak visszatartanom, aztán mintha valami alkoholfélét is éreztem volna benne.
– Merlinre, de szar ez…
– Akkor húzzon innen! – mordult rám az eladó.
Szemforgatva álltam tovább. Indultam meg a szökőkút felé. Egyszer találkoztam ott Blaire-rel… amikor még kedvelt és nem titulált kiiktatásra váró ellenségnek. Na meg, akkor még nem egy hisztis kis… lány volt, hanem egy normális ember. Döbbenetes, hogy az emberek milyen hatalmas fordulatot tudnak tenni időnként. Biztosan az a pasas tette vele ezt, akiről a legutóbb beszélt, hiszen azelőtt még nem volt vele az égvilágon semmi gond. Na, nem az én ügyem, hogy ebbe belefolyjak, majd megoldja ő, meg egy szülészmedimágus.
Megálltam a szökőkút mellett, bámultam a benne álló vizet, miközben újabb kortyot vettem magamhoz a meleg italból. Egészen kellemes lett volna a hideg szélben, ha nem pakolják tele mindenféle gyümölcsökkel.
Hirtelen rántás, finom mozdulat és egy csók rántott ki a bámészkodásból, na meg a keserű elmélkedésből. A szívem hevesen dobogott, hiszen még mindig ott dolgozott bennem az ijedtség, de közben mindent átjárt a megnyugtató, kesernyés tintaillat, amit mindennél jobban szeretettem az elmúlt félévben.
– Nat… – suttogtam, mikor végre elváltam az ajkaitól és meghallhattam a hangját.
– Ugye nem vártál rám sokat? Nagyon igyekeztem ám hozzád… Csak hozzád…
Csak elmosolyodtam és felé tartottam az egyik papírpoharat. Abból nem kortyoltam még, abban még pontosan úgy gőzölgött a meleg forralt bor, hacsak a hirtelen öleléstől és csóktól nem borítottam ki egy részét. Mindenestre nem tűnt fel. Nem azzal foglalkoztam, hanem Nat ajkainak finom ízével, a borosta durva cirógatásával az arcomon.
– Nem. Most értem csak ide – válaszoltam. – Mi a terv? Miért pont itt futottunk össze, titokzatos uraság?
Közben végig simítottam a mellkasán. Szerettem az ujjaim alatt érezné a komolyember ruha anyagát, ettől úgy éreztem, hogy Nat egy fontos, erős ember. Ez pedig különös módon boldoggá tett. Mindig is egy ilyen valakihez akartam tartozni.

Üldözött üldöző

outfit

Teljesen más így az élet igaziból. Mintha egy másik színvonalon élnék. A gazdagság, a fizikai gazdagság és erő pont ugyanúgy megvan, mint régen volt. De ehhez most párosul valamiféle lelki gazdagság is, amim eddig hiányzott. Az, hogy most itt állok egy hideg utcán, de nem egyedül, nem hiába várakozva, hanem azt ölelve, akit szeretek… Felbecsülhetetlen élmény és öröm igaziból. Emlékszem még jól, túl jól, azokra a napokra, mikor álltam a fagyos utcán, a sötétben, várva valami gyors, testi kielégülést. Hol egy színház hátsó bejáratánál álltam, színésznőcskékre várva. Hol a legalantasabb helyeken fordultam meg, összeszedve valami jött-ment fiúcskát, akinek úgy szintén kellett a gyors és fájdalommentes kielégülés. Szánalmas volt. Szánalmas voltam. De ilyen az, amikor valakit nem jár át semmi más igaziból, csak az önteltség és a teljes-teljes boldogtalanság. Voltak színfoltok persze, az egyik ilyen Ada, de nem értek annyit, mint ez a tökéletes érzés. Hogy ölelek és viszont ölelnek, szerelmesen egy hosszú nap után.

Ölelem hát kicsit Elliotot. Kezemet gyönyörű kis derekán pihentetve, ami olyan tökéletesen simul érintésembe, mintha mindig oda szánták volna. Beszívom kissé édeskés illatát, ami vegyül a forralt bor, mámorító aromájával. Különösen tökéletes illattá vegyül a kettő, kitöltve minden érzékemet, elfedve a hűvös őszi este leheletét tagjaimon.
- De jó, nekem is vettél! – Kiáltom fel, miközben a kissé kilöttyent italért nyúlok. Persze erről én tehetek, hisz én fogtam az ölelésembe Elliotot, nem számítva a kedves kis meglepetésre kezeiben. – Nagyon szeretem… - Mosolygok, miközben olyat teszek, amit általában még senki sem látott tőlem. Lenyalom kézfejemről a ráfröccsenő édes-fahéjas, finom téli lét. – Ennek minden cseppje érték, mert tőled van. – Nevetek kissé fel, aztán Elliotra kacsintok. – Persze a közelében sem érhet a te ízednek. De ez maradjon köztünk. – Pisszegek, kicsit még ujjamat is ajkaim elé tartom, hogy aztán Elliot ajkaira adjak inkább egy puszit. – Szeretlek. – Jelentem ki egyszerűen, de nagyon is határozottan, majd belekortyolok végre magába a pohárba is. – És pontosan ezért vagyunk itt. Úgy gondoltam tetszene, ha egyszer úgy kapnál ékszert vagy ékkövet, hogy csak úgy besétálsz egy ékszer üzletbe és bármire rámutathatsz, az a tied lesz. – Hajolok oda, hogy kicsit a fülébe súghassak. – Tudom, nem olyan élvezet, mint lopni, de talán a hely kápráztató bája majd elfeledteti ezt az apró problémát…

Felegyenesedem aztán, egészen kihúzom magam, láttatva teljes komolyemberségemet. Erősnek és nagyon gazdagnak, egy igazi úrnak akarok látszani. Valakinek, aki a számára legtökéletesebb teremtéssel az oldalán sétál be London legelegánsabb ékszer üzletébe. Elliot előtt nem sokat jártam ilyen helyekre, de ő megtanította értékelni ezek szépségét és valahol ezt a fajta anyagiasságot. Ja, ő aranyat gyűjt, én házakat. Remélem egy ilyen húzás után megengedi, hogy megvegyem azt a tengerparti kis vityillót, amit kinéztem Kis Natnak. Meg azt a csini, hercegnős házat Adának nem is olyan messze a mienktől. Bár mostanában gondolkozom rajta, hogy be kéne fektetni egy kis üzlet-lakás kombinációba Roxmortsban…
Elmosolyodom saját gondolataimon, de aztán elfedem egy újabb csókkal. Valójában egyáltalán nem ezek miatt vagyunk itt. Csak és kizárólag Elliot miatt. Neki akartam megmutatni, hogy mind anyagilag, mind érzelmileg támogatom és vele vagyok. És az lenne a lényeg, hogy legalább így elfogadja, amit adok, ha már a széfemet nem akarja…

- Mehetünk? – Kérdezem és kezemet tartom felé, miközben úgy fordulok vele, hogy az ékszerüzlethez tudjam vezetni. Akkor szúrom ki a távolban álló személyt. Innen azt se tudnám megmondani, hogy nő vagy férfi az illető. De ezt már a Kiadó előtt se tudtam megállapítani róla. Akkor is messze állt, de épp ugyanígy, szinte mozdulatlan komolysággal meredt rám. Pont, ahogy most mi ránk. Összerezzenek. Egyszerűen tudom, hogy nem tévedek, mert az utam során még egyszer belebotlottam, bár akkor még véletlennek hittem, hogy a boltból kilépve is épp ott találom látómezőm határában.
- Elliot… - Suttogom halkan. Újra olyan közel húzódva hozzá, mintha csókot lehelnék a nyakára. – Az a valaki ott… Mögöttem. A sarkon… Azt hiszem követ. - Sóhajtom fülébe. –  Háromszor láttam idefelé jövet és tuti nem egy nagyemberem, mert ők ennél diszkrétebbek…

Ü L D Ö Z Ö T T  Ü L D Ö Z Ő 


1999. november
Nat

.outfit.

Sosem gondoltam volna, hogy így hiányozhat valaki. Csak pár óra nélküle és máris rám talál a magány a maga sötét kis gondolataival. Mintha ez lenne Rowle-átok, amit apámtól kaptam már a születésem előtt, amit a véremben hordozok. Talán ezért is jobb, hogy nem adok a világnak gyermeket, mert ő is ugyanezt hordaná magában… ugyanígy szenved, ha egyedül van. Hallaná a hangokat, amik gonoszságokra utasítják.  Beleborzongtam a gondolatba, hogy egy Ada korú gyerek ilyesmitől szenvedne és hiába ölelném, hiába súgnám a fejébe, hogy vége… csak addig lenne nyugodt, míg mellette vagyok. Tudom, milyen ez. Tudom, milyen mikor egyedül ácsorgok Nat dolgozószobájában és csak bámulom az írógépet. A hang akkor is ott van, azt parancsolja, hogy törjek és zúzzak, hogy bosszantsam fel, amiért megvonta tőlem a szabadságot… olyankor alig tudom visszatartani magam. Vajon gyerekként is ilyen voltam? Nem emlékeztem rá, de egyre inkább olyan volt, mintha a hang a részem volna.
Egy pillanatra belemerültem a keserű gondolatba, egészen addig, míg mosolyt nem csalt az arcomra Nat esetlen mozdulata. A szívem, mintha hirtelen megint meleget kapott volna, vad ritmusba kezdett. A vigyor még szélesebbre húzódott az arcomon. Hát ezért szerettem őt talán annyira, mert mellette télen is ugyanúgy sütött a nap, vagy éppen a szakadó, angol esőben.
– Ennek minden cseppje érték, mert tőled van. – Nevetett fel, majd rám kacsintott. Én meg szabad kezemmel, finoman cirógattam meg a kézfejét. – Persze a közelében sem érhet a te ízednek. De ez maradjon köztünk. – Tette hozzá halkabban, mielőtt még egy csókba forrtunk volna össze. Hát hol voltak a korábbi szörnyű gondolatok? Messze, nagyon messze tőlem, mert már csak Nat testének melege, ajkainak forraltboros íze és a kesernyés tintaillat maradt. Ez volt az én menedékem minden sötétség ellen, ami néha körbe ölelt és segített, de a hétköznapokban nagyrészt gondot okozott.
Elmosolyodtam megint a rövidke vallomásra. Finoman sóhajtottam az ajkai közé, mielőtt még elhúzódhatott volna. Csak ezután emeltem én is fel a poharamat és kortyoltam bele a furcsa ízű, túl kevés alkoholt tartalmazó italba. A meleg bor végig siklott a torkomon, le a gyomromba, ahol egy kis hányingerrel társulva bugyogni kezdett. Dühösen néztem a papírpohárra. Ki a francnak jó ez? Talán mordultam is volna egyet, ha nem érzem meg Nat leheletét a fülemen.
– És pontosan ezért vagyunk itt. Úgy gondoltam tetszene, ha egyszer úgy kapnál ékszert vagy ékkövet, hogy csak úgy besétálsz egy ékszer üzletbe és bármire rámutathatsz, az a tied lesz. – A mosoly megint megjelent az arcomon, a szívem vad kalapálásba kezdett… akárcsak a gonosz kis bársonyszalag a csuklómon. Kitartott ribanc vagy… – súgta apám szavait a fülembe. – Tudom, nem olyan élvezet, mint lopni, de talán a hely kápráztató bája majd elfeledteti ezt az apró problémát…
Kezem a mellkasára simult. Lassan cirógattam végig a komolyember ruhán. Tetszett, ahogy kihúzta magát és még nagyobbnak látszott. Próbáltam erre koncentrálni, elnyomni magamban a hangot, ami megint apám szavait súgta a fülembe és Nat ellen akart hangolni. Pont jókor hajolt oda, pont jókor csókolt. A szívem is éppen időben váltott szerelmes ritmusa.
– Az jó lesz… – Bólintottam és még közelebb simultam hozzá.
Egy bólintással adtam a tudtára, hogy mehetünk. Belekapaszkodtam a karjába, hagyva, hogy húzzon maga után és csak újra kortyoltam a forralt borból. Ezúttal kicsit tovább ízleltem a számban, mielőtt lenyeltem, de pontosan ugyanolyan kellemetlen volt a célbaérése.
Megremegtem egy pillanatra, ahogy Nat leheletét megint a bőrömön éreztem. Tudtam, hogy a ma este még jól is alakulhat egy ilyen romantikus ékszervásárlás után. Egy részemnek imponált, hogy ilyesmivel akar kényeztetni, a másik viszont a kegyetlen hang volt, apám szavaival. Úgy elnyomtam volna, hogy csak élvezzem az együtt töltött pillanatokat. Átkaroltam Natot, közelebb húztam magamhoz és egy pillanatra lehunytam a szememet.
– Elliot… – Suttogta a nevemet. – Az a valaki ott… Mögöttem. A sarkon… Azt hiszem követ. –Hirtelen kirázott a hideg. Nem, nem, nem! Ellenkezett minden porcikám, mintha nem akarnám felfogni, hogy apám megint keresztbe akar tenni. Megint el akar választani Nattól. Ujjaim még jobban mélyedtek a kabátja anyagába.
– Háromszor láttam idefelé jövet és tuti nem egy nagyemberem, mert ők ennél diszkrétebbek…
Egyik kezem azonnal eltűnt a kabátzsebemben, hogy előhúzzam a pálcámat. Egy ideig csak ott lógott testem mellett, hogy alaposan be tudjam fókuszálni az illetőt.
– Megölöm… – Mordultam és már löktem is félre Natot, hogy előre szegezzem a pálcámat. Nem érdekelt, hogy messze állt és hogyha valaki kiszúr a tömegbe, azonnal jön a pánik. – Véged te mocsok! – Morogtam tovább, persze az illető nem hallhatta.
Rohanni kezdtem, egyenesen felé. Engem nem érdekelt semmi, az életem árán is megvédem Natot. Le kell számolnod vele! Te vagy az erősebb! – lüktetett a szalag ezt a ritmust.

Üldözött üldöző

outfit

Mélyen szívom be Elliot illatát, mikor odahajolok hozzá, hogy a fülébe suttogjak. Érdekes… Ez az illat azon nyomban el is tántorítana attól, hogy őszinte legyek vele a követőm ügyében. Tudom így mi várna rám ma este. Egy halom ékszerrel, aranyokkal és gyémántokkal a karján vagy a nyakában… Csak látni őt, ahogy sóhajtozik alattam, kieresztve gyönyörű hangjait az éjszakában. Bódít. Szinte hűséges kiskutya módjára loholok utána. Már csak az illatát érezvén is követni tudnám őt a messzeségbe, mert ott lenne a végén az az ígéret, hogy igen… a tiéd leszek. És ez mégsem egy játék közöttünk. Mármint nem csak egy játék. Jó érzés olyan szerelemben élni, ahol tudhatod, hogy bizony a játék mellett ott van a bizonyosság is. Ujjaimmal kissé ujjaihoz érek, hogy kitapinthassam az arany fémességét, ami nem hűvös a bőrén. Kellemes melegséget érzek, ahogy ujjammal végigsimítok rajta.

Nagy kár, hogy immáron tudom, szavaim nyomán semmiképp sem jöhet az, amire vágyom. Eleve ismerem párom haragos természetét. Ha ilyen helyzet adódik lényegében gondolkodás nélkül veti bele magát az eseményekbe. Bár valahol pontosan ez a tulajdonsága az egyik, amibe teljes mértékig beleszerettem. Hisz akkor ott a kiadóban is, csak ugyanolyan hirtelenséggel ugrott bele egy meggondolatlan helyzetbe, egy vádba, amibe nem is lett volna igazán oka. De akkor, azt sem bántam. Valahogy lenyűgözött az ereje, az a kirobbanó, haragos mivolta, amin csak az én hirtelen erőm tudott úrrá lenni…

Most is csak csodálattal bámulnék utána, egy pillanatig meg is teszem. Még egy apró mosoly is megjelenik ajkaim szélén, ahogy csak a számomra hallhatóan, de máris átkozza követőmet… Aztán szinte önkéntelenül nyúlok érte. Ujjaim határozottan kulcsolom karjának alsó részére. Kis vékony, gyönyörűségem még mindig, mert ujjaim szinte kabáton keresztül is átérik egész karját. De hát igen… én is túl nagyra nőttem ebben a zsongó, uniformizáló világban. Persze ennek köszönhetően tudom egyszerűen visszahúzni magammal szembe, és kezeim közé fogni a dacos dühödt kis arcát.
- Talán még nem vett észre. De messze van. És, ha így nekirontasz biztos, hogy vagy elhoppanál vagy elszalad. – Odahajolok és finoman megcsókolom, hogy aztán, még mindig szorosan tartva, de vállánál fogva átkaroljam és elinduljak a kendőzetlen tükör felé. Ez az üzlet van ugyanis a legközelebb a furcsa, talán tényleg engem követő figurához. – Így talán a nélkül tudunk a közelébe menni, hogy kifejezetten gyanút fogna, vagy esetleg arrébb sétálna… - Magyarázom, bár nem értem minek. Abban ugyanis egész bizonyos vagyok, hogy párom haragját ezzel is csak szítom némileg. Bennem viszont nincs se félelem, se düh vagy harag. Furcsa kis pezsgést érzek vérereimben, ahogy lépteim sürgetőbbé válva közelítenek egyre inkább az alak felé. Izgalom. Fut végig gerincemen a felismerése annak, hogy immáron várom a találkozást. Szembe akarok vele nézni, megátkozni, megtudni miért is van itt és mit is akar. Mintha az élet szépen lassan kioltaná belőlem a félelmet… Még egyszer… Talán egyszer olyan erőteljes és biztos kezű is lehetek, mint Elliot.

Pálcámért nyúlok, miközben kicsit lazítok szoros tartásomon, amelyben páromat fogom magamhoz. Immáron csak néhány méterre állunk az alaktól, akin most végre látszódik, hogy egy átlagos alkatú és külsejű, de egészen elegáns öltözetű férfi. Már amennyire a szemem sarkából megállapíthatom róla. – Ha elég közel értünk hozzá… Bénítsd meg. – Mondom visszafojtott suttogással. Amit viszont az alak vélhetőleg meghallott, mert egyszer csak futásnak ered. Nem gondolkozom sokat, hirtelen és gyorsan csak utána indulok, neki a sötét sikátornak, amibe vezet.

Ü L D Ö Z Ö T T  Ü L D Ö Z Ő 


1999. november
Nat

.outfit.

Lábaim gyorsabb ritmusra kapcsoltak, ahogy a sötétben egyre jobban kirajzolódott a fickó alakja. Egy cseppet sem érdekelt, hogy minden mozdulatomra kicseppen egy-egy adag forralt bor. Amúgy sem ízlett, csak azért vettem, hogy legalább egy minimális alkoholmennyiséget a testembe juttassak. Szükségem volt a melegségére, ami félre tudja sodorni azt a hideg érzést, ami állandóan bennem tombol. Phillip tett szörnyeteggé, az ő hibája volt, hogy árnyék borult az egykori Elliot O’Marára… csodálkoztam, hogy Nat képes még ezt az embert szeretni. Talán észre sem vette, ahogy egyre jobban megváltoztam mellett, ahogy az a fekete árny bennem egyre nagyobbra duzzadt.
Nat ujjai kulcsolódtak a karomra, megálljt parancsolva minden mozdulatomnak. Könnyedén húzott vissza… mert ő volt az egyetlen ember, aki erősebb nálam. Egyetlen érintésével képes volt megbénítani a testemet. Arcomon éreztem az érintését, ahogy megint szembe találtam magam vele. A sötétben is a kék szempárt kerestem, remélve, hogy könnyedén rá lelek azok szépséges csillogására.
– Talán még nem vett észre. De messze van. És, ha így nekirontasz biztos, hogy vagy elhoppanál vagy elszalad.
Megéreztem ajkait az enyémek felett. Halk sóhaj futott ki ajkaim között, ahogy testünk egymáshoz simult mindeközben. Talán a szorításom is kicsit enyhült a lucfenyőpálcán, mintha ki akarna siklani ujjaim közül. Csak akkor tértem megint észhez a pillanatnyi mámorból, mikor megindultunk a támadó felé. Ezúttal lassan, komótosan, Nat karjainak ölelése alatt léptem és léptem előre.
– Így talán a nélkül tudunk a közelébe menni, hogy kifejezetten gyanút fogna, vagy esetleg arrébb sétálna…
Sóhajtottam egyet. Sosem voltam az ilyen megközelítés híve. Ha akartam valamit, hát abba tiszta erőből vetettem bele magam. Bosszantott, hogy Nat visszatartott a tökéletes tervtől, ami nagyjából a váratlan felbukkanást és az azonnali átkozást jelentette. Nem voltam nagy varázsló, ahogy erős harcos sem, egyszerűen csak gyors voltam – még ha a sérült lábam nem is engedett úgy mozogni, mint régen. Ez volt az én titkos képességem. Tudtam, mivel lehet elterelni a figyelmet, mivel lehet kizökkenteni valakit, na meg lecsapni.
– Azt esetleg ne kérdezzem meg tőle jó angolosan, hogy megtámadhatom-e? – kérdeztem morogva. – Tudom, hihetetlen, de nem babázni készülök vele, egyszerűen csak le akarok csapni rá és végezni vele, mielőtt ő végez veled. – Az utolsó szót szándékosan megnyomtam, hogy érezze, ez most róla szól. Nem volt időm tétovázni, éppen elég volt, hogy engem majdnem kicsinált valami nyomorult Phillip-küldönc.
– Egyébként sem értem, hogy a nagyembereid ezt hogy a francba nem szúrták ki… – Tettem hozzá csak azért is. – Ki kell rúgni őket megint.
Nem néztem meg az ellenséget, akkor sem, mikor Nat szorítása kicsit engedett. Nem érdekelt ki ő, csak el akartam távolítani a közelünkből. Elegem volt már, hogy lassan egy normális napot nem tölhetünk el békésen. Ha éppen nem üldöznek, hát akkor előkerül Anson vagy Nat szerelemgyereke a téma.
– Ha elég közel értünk hozzá… Bénítsd meg.
Már éppen rántottam volna elő a pálcát, mikor a fickó neki indult. Erőteljesen rohanni kezdett a sikátorok irányába, ahol könnyedén elveszíthettük.
–A jó büdös francba, Nathaniel Forest! – Kiáltottam el magam és rohanni kezdtem.
Még egy nagyot kortyoltam a forralt borból, aztán eldobtam a papír poharat. Nem érdekelt, ha az esetleg valakinek vagy éppen Natnak ütközik. Sérült combomból persze előkerült az az átkozott fájdalom, ami hamarosan az egész lábam meg akart bénítani. Nem sikerült, mert nem adtam fel. Hangosabban kapkodtam a levegőt, de nem adhattam fel. Csak előre, O’Mara!
A sikátorba belépve, ahova vezetett minket, nem nagyon láttam senkit a sötétben. Ezért egy pálca intéssel Stuport küldtem a semmibe. Csak azt hallottam, ahogy a varázslat megtört. Védekezett a mocsok.
–Bújj csak elő! – Mondtam és közben Nat elé léptem. –A sötét nem véd meg.
Nem tudom, miért mondtam ezt. Valójában én magam is hasonlóan jártam volna el egy kényes ügyben. Ki ne szeretné a kényelmes kis trükköket, amik mindenképp az ő malmára hajtják a vizet? Előrébb léptem, de a karomat úgy tartottam, hogy Nat ne lépjen előre. Aztán valami történ… nem tudom igazán mi is, nem tudtam varázslat-e egyáltalán. A csuklómon ugyanis égni kezdett az a régi, Reagantől kapott seb.
– Ah… a franc… – Nyöszörögtem, éreztem, ahogy megint megbénít annak kegyetlensége.

Üldözött üldöző

outfit

Persze számíthattam rá, hogy megint én vagyok az aki elrontja a dolgokt. Általában így van, mégis mindig reménykedem benne, hogy a következő rögtönzött küldetésünknél végre az erős, jó vezető szerepében tetszeleghetek. Aztán megint beüt a nyavalya az ablakon és a tervben, és megint csak azt hallom, hogy Elliot szid. Pedig gyanúsan akkor még előbb futásnak ered a rejtélyes fickó, ha csak úgy kapásból, messziről futunk felé pálcát lengetve. Legalábbis kétlem, hogy ne szúrta volna ki a tőlem, felé rohanó sötéthajú gyönyörűséget, ahogy épp őt kezdi átkozni. Erre vélhetőleg az egész utca vagy tér, vagy utca térrel, is felfigyelt volna, ami nem túl jó önreklám. Legalábbis gyanúsan mi tűntünk volna a kezdeményezőknek, ami nem túl kellemes következtetésekre ad okot. És a néhányszor tíz bámészkodóra éppúgy nincs szükség, mint a közelünkből ijedezve elugrándozó emberekre.

De ja, miközben kiugrok Elliot elhajított forraltboros pohara elől, messze nem annak kéne járnia a fejemben, hogy az ötletem amúgy jó volt. Saját poharam is odavágom a másik mellé, majd nagy léptekkel a menekülő és az üldöző után indulok. Bár Elliot mindent elsöprő haragjából kiindulva már nem is tudom, hogy kit kéne jobban féltenem, őt vagy a követőmet. Bár abban egészen bizonyos lehetek, hogy ez utóbbi sokkal rosszabbul fog járni, ha úgymond párom kezei közé kerül. Igen… Gúnyos kis alak, velem szemben. Nem szereti, ha megmondják neki, hogy mit csináljon, azt pláne nem, ha korlátozzák abban, amit tenni szeretne. De azt a haragot, amit az esetben zúdít az emberekre, amennyiben engem ér támadás vagy sérelem, na azt nem akarnám sohasem megtapasztalni. Márpedig ez a valaki megfogja, mert jelenleg már kettő egy ellen folyik a játszma. És ha nem ugranak be gyorsan a nagyembereim a buliba, akkor ők ismét duplán élvezhetik Elliot O’Mara tisztogatási rituáléját. Lassan nem lesz olyan nagyember a földön, akit alkalmazni tudnánk, mert mindegyiküket kirúgja egy dacosszemű szépség.

Lényegében erőlködés nélkül futottam le a rövid kis távot, ami köztem és a sikátor bejárata, valamint Elliot között húzódott. Úgy fest valamire mégiscsak jók azok a reggeli edzések, még ha futócipőm sokkal alkalmasabb is a mutatványra, mint ez a bőr surranó ami most van rajta. Persze egy tócsába beletapicskolva már sejtem, hogy na ezt is kukázhatom, de persze pont nem érdekel. Csak Elliot mellé lépek, pálcámat előreszegezve, és éppúgy a sötétség felé küldök egy egyszerű kis átkot, mint ahogy Elliot tehette a megérkezésem előtt. Vélhetőleg ő is éppoly sikertelenül, mint én, mert csak egy sercenést hallok, amely azt sejteti, hogy próbálkozásom kivédték… Mindegy. Lépek újra egyet előre, miközben szememmel fürkészem a sötétséget.  Csak egy pillanatra hagyom, hogy Elliot elém lépjen, aztán határozottan mozdulok egyet, hogy kikerüljek takarásából. Pálcámat szorosan tartom, hogy könnyedén védekezhessek. Elliotnak magára kellett figyelnie, nem védekezhet mindig kettőnk helyett. akartam, hogy tudja, képes vagyok erre magamtól is.

Elliot szitkozódása után fordultam csak felé. Addig a sötétben kerestem, hátha meglelem az alakot. Pálcámat továbbra is előre tartva húzódtam közelebb páromhoz, majd magunk elé vetettem egy hosszan tartható védőbűbájt, hogy egy pillanatra csak Elliotra figyelhessek. Sokat gyakoroltam az elmúlt időszakban és az ilyesfajta védelmeket meglehetősen könnyedén, szinte koncentráció nélkül tudom megtartani. Ezt tartottam a legfontosabbnak két gyermek apukájaként és egy ilyen hirtelen kis férfi társaként.
- Mi a baj? – Kérdezem, mikor megfogom és magam mögé tolom, mert láthatóan valami érte, még ha így a sötétben nem is tudom érzékelni, hogy micsoda. Csak fogom őt, ahol érem és határozottan tartom a hátam mögött, miközben újra a fekete sötétség felé emelem tekintetem. – Elég! – Dörrenek bele a csendbe és magam is meglepődök rajta, mekkora orgánummal töltöm ki a teret. – Mutasd magad! – Dörrenek újra, de nem várok tétlenül, hátha előbújik nagykegyesen. Védőbűbájom leengedése után sorra küldöm a lefegyverző vagy megkötöző átkokat a sötétség felé, hátha valamelyik keresztülhatol az ismeretlen védelmén, miközben nem felejtkezem el én sem a védelemről. Gyorsan és magabiztosan mozdul pálcám, miközben ugyanúgy tartom Elliotot. Talán épp belőle jön az az erő, amit most én is érzek magamban, ami segít, hogy megvédjem kettőnket és lefegyverezzem azt aki követett…

Ü L D Ö Z Ö T T  Ü L D Ö Z Ő 


1999. november
Nat

.outfit.

A heg fájdalmasan izzott fel újra és újra, mintha csak Reagan éppen abban a percben vésné a bőrömbe a kegyetlen betűket. Hosszú hónapok óta nem éreztem azt a kínt. Egészen olyan volt, mintha egy hatalmas tenyér ütött volna képen, megszédültem. Körülöttem minden kusza volt, mintha csak víz alól nézném az eseményeket. Megremegett minden porcikám, ahogy Nat tolt, maga mögé. Éreztem az illatát, ahogy megpróbál megnyugtatni, de a sötétség egy pillanat alatt lökte félre, megbolondítva minden érzékemet.
A hallásom egészen eltompult. A látásom homályossá vált, mintha különböző színű, de nagyon is sötét pacák ölelnének körbe. Nat alakját is alig tudtam kivenni közülük… ezért értem hozzá, kapaszkodtam bele a kabátjába, hogy legalább ujjaim tudják, hol van.
– Mi a baj? – A hangja áttört a furcsa zajokon, amik elnyomták a Mágus tér felől érkező sürgás-forgás morajlását.
Nem tudtam szólni, megint belém nyilallt a fájdalom. Mi volt ehhez képest a combomon lüktető sebhely? Alig érezhető, aprócska kín. Mély levegő után kaptam, hátha a másik, égő érzést a csuklómon le tudom gyűrni, pontosan úgy, mint máskor. Hányszor álltam már talpra ennél sokkal borzalmasabb helyzetből is. Hányszor gyűrtem magam alá a fájdalmat, mintha az nem találhatna rajtam fogást. Most is ott sutyorgott bennem a kegyetlen hang, lágy táncra késztetve a szalagot: Kibírod, O’Mara… kibírod, O’Mara… vigyázz Natra! Ujjaim erősen fogták ugyan a pálcát, de a karomat képtelen voltam megemelni. Nem volt semmi erőm, csak az az idegesítő gyengeség, ami ólomsúlyként húzott a mocskos, bűzös beton felé.
Kicsúszott a kezemből a pálca, ahogy rászorítottam megint Nat kabátjára. Közelebb akartam húzni magamhoz, ölelni, hogy legalább a testemmel védhessem őt. Nem akartam elveszíteni… pontosan úgy, mint azon a napon az erdőben, mikor végeztem Reagannel. Megint az az ösztön ébredt fel bennem, ami akkor és ott azt súgta: ugrjak oda, végezzek vele, hogy Nat csak az enyém legyen. S hányszor éreztem ugyanezt, mikor megpillantottam Ansont a közelébe. Vele is végezhettem volna, ha Nat nem utálna meg érte örökre… egyedül Mariel emlékével nem tudtam mit kezdeni.
Fel sem fogtam, mi történt körülöttem. Fel sem fogtam, hogy Nat beszél, hogy varázsol, mintha az egész álom lett volna. Csak felhúztam magam görnyedtségemből, a kabátjába kapaszkodva. Arcomat a nyakához nyomtam, hogy érezzem a kesernyés illatot, ami annyira az övé volt. Éreztem, ahogy vadabb ritmusra kapcsol a szívem, ahogy valami erőféle pislákolni kezd a gyengeség leple alatt. Ez az, O’Mara, menni fog… A hang is lassan beszélt, mintha elveszítette volna gúnyos élét.
– Jól vagyok… – suttogtam Natnak, miközben elé kerültem és átkaroltam, mint egy élő pajzs. – Vigyáznom kell rád… – tettem hozzá suttogva.
Kellett még egy pillanat, hogy a kesernyés illat kirángasson a gyengeség alól. Kellett az erő, hogy egészen önmagam lehessek. Rámarkoltam Nat kabátjának anyagára, nem hagyva, hogy lefejtsen magáról. Vigyázz rá… vigyázz rá, O’Mara! – ismételgette még mindig a hang. Erőteljesen lüktetett a szívem, annyira, hogy mindketten beleremegtünk.
– Felesleges a próbálkozás, Forest. – jelentette ki a rideg hang, valahonnan a távolból. – Neked véged, O’Mara pedig velem jön.
Az adrenalin hirtelen lüktetni kezdett, szinte egyidőben azzal, hogy a düh egyetlen erőként jelent meg. A nővérem küldhetett vagy az apám… ki tudja, melyik lelnél éppen örömét a kínzásomban? Görcsösen kapaszkodó ujjaim engedtek a szorításon. Kezeim végig siklottak Nat testén, mielőtt megfordultam. Úgy álltam, hogy pálcát tartó karja mellettem előre nyúljon, hátha védekezésre van szükség.
– Gyere ide és szerezed meg, amit akarsz, te beszari! – Kiáltottam el magam, hirtelen elveszítve az önuralmamat. –Gyere ide és próbálj csak meg hozzá érni!
Nem indult meg. Nem hallhattuk léptei zaját visszaverődni a macskakövekről. Tudtam, hogy okosabb, mint az apám. Nem csak szórta a varázslatokat, trükkjei voltak, mint nekem. Így hát, mikor kellően elterelte a figyelmünket egy hangos kacajjal, már csak ennyit hallottam: – Osruptum!

Üldözött üldöző

outfit

Ez megint egy olyan helyzet, amibe nem akarnék belekerülni, de immáron egy ideje havi rendszerességgel sikerül. Tehát egy újabb bérgyilkos akinek valamelyikünkre fáj a foga. Vagy csak szimplán egy őrült… Ismét. Mondjuk az előbbi a kevésbé kérdéses Elliottal való kettősünket ismerve, de biztos, ami tuti én azért minden alkalommal adok egy esélyt a sorsnak, hátha most másképpen játszik ellenünk, mint az esetek túlnyomó többségében.
A baj csak az, hogy az ismeretlen férfi még mindig kihasználta a késő őszi utca adta lehetőségeket, és nem mutatkozott. Még mindig inkább fizikai hadviselésben vagyok jó, semmint mágikusban, amit bizony alátámaszt nem túl ügyes próbálkozásom mellett a rendkívüli testméretem is.
 
Érzem, ahogy Elliot ujjai ruhám anyagát marják és persze együtt vagyunk már annyi ideje, hogy tudjam, nincs jól. Nem tudom mije fáj, nem látok vagy érzékelek sebet a testén… Olyan mintha fájdalma belülről jönne és valójában a sötét mágiát ismerve egészen bizonyos lehetek benne, hogy így is van.
Újabb kísérleteket teszek az átokszóró felkutatására a sötétségben, mind varázslatokkal, mind szemem szorgos kutakodásával. De ugyanúgy nem sikerül. Bár egyszerű háztartási bűbájaim nyomán egy két területet sikerül kizárni. Vagy csak ügyesen arrébb ugrott. Bár akkor lábának és ruhájának susogásával némiképp lelepleződött volna…

Kár, hogy Elliot ilyen nagyon-nagyon ragaszkodik a megvédésemhez. Érzem még, hogy nincs benne elég erő. A fájdalma legyűrte egy pillanatra és tudom, még nem szerezhette vissza az irányítást érzékei fölött igazán. Mégis elém lép, s félőn, óvón kapaszkodik belém, mint egy élő pajzs. De nem… én nem akarom ezt. Figyelem továbbra is a sötétséget, hátha végre meglátom vagy netán meghallom az alakot, aki támadja újra azt, amit a világon a legjobban szeretek; minket. Közben megpróbálom párom ujjait lefejteni kabátomról és ismét a hátam mögé tolni. – Nem kell mindig Elliot… Én is erős vagyok… - Suttogom csendesen, szememet le nem véve a feketeségről, pálcámat még mindig szikla szilárdan magam előtt tartva, ismét egy védőbűbájjal körülölelve magunkat. Elliot mindig erős. Tudom én… De van, hogy nekem kell megvédenem őt és ezt minden kérdés és kétely nélkül vállalom.

Mikor végre az idegen megszólal, fejem a hang irányába mozdul, pálcát tartó kezemmel együtt és egy laza átkot küldök a sötétségbe. Közben ajkaim gonosz mosolyra húzódnak, valahogy nem ért el egyebet a fenyegetéssel, csak azt, hogy izmaim feszületében még több erőt érzek, mint eddig bármikor. Nem adom Elliotot, senkinek… És remélem ezt Phillip lassan megjegyzi…
- Tudod hányan fenyegettek már meg ezzel? – Kérdezem gonosz gúnnyal a hangomban, miközben minden idegszálammal a neszekre és a védelemre összpontosítottam. – Légy olyan kegyes és dögölj meg! – Hallom, ahogy hangom kissé visszaverődik a minket körülölelő falról. Ismeretlennek és durvának hat, nem mintha ezzel bárkit is megfélemlíthetnék…

Aztán jött a hangos kacaj. Egy pillanatra megdermedtem, mielőtt izmaim újra megfeszültek volna. Éreztem, tudtam, hogy önbizalma teljében ő sem a test-test elleni küzdelem híve lesz. Most, most kellett trükköt bevetnie, ha előnyhöz akart jutni. És én most figyeltem minden eddiginél jobban a neszekre. És jött is, amitől tartottam, egy újabb átok a sötétségből. Csak fogtam Elliotot és arrébb rántottam a fénycsóva elől, ami így valami kukát találhatott el a hátunk mögött. Pont nem érdekelt. Agyam valahogy egészen másképp működött, nem lassan tohonyán, mint hittem, hogy tud. Egyszerű volt és könnyed, ahogy újra egy átokra összpontosítva, már kimondanom sem kellett aszót, csak küldenem a csóvát ellenfelem felé. Opprimo.

Ü L D Ö Z Ö T T  Ü L D Ö Z Ő 


1999. november
Nat

.outfit.

Jó formán meg sem hallottam Nat szavait, pedig éppen azt fogalmazta meg, amire olyan régóta vártam: „Én is erős vagyok…” Kellett jó pár perc, mire el jutott az agyamig. Addigra azonban olyan erősen szorítottam, hogy képtelenség lett volna levakarnia magáról. Ragaszkodtam hozzá, mint az egyetlen pajzs közötte és az apám okozta szörnyűségek között. Az én hibámból került mindez az életében, hát nekem kellett helyre hoznom, ahogyan csak tudtam.
Minden porcikám azt kívánta, hogy: Igen, legyen most Nat az erős. Ám a testem nem akart úgy reagálni, ahogyan azt kellett volna. A karom még jobban szorította és a szívem is vad, védelmező ritmust vett fel. Talán ő is érezte, milyen vadul kalapál, hiába volt rajta annyi réteg ruha. A fenyegetés szavai és az egész stílusa apám talpnyalóinak viselkedésére volt jellemző. Azt hitték elrángathatnak, hogy aztán majd behódoltassanak Rolwe uraságnak… jól tudták, már nincs semmi, amivel rá tudnának venni erre.
– Tudod hányan fenyegettek már meg ezzel? – Nat hangja is másképp csengett, mint ahogyan azt megszoktam. Kemény volt, gúnyos, mintha valaki kicserélte volna. Bár elmosolyodtam a bátorságán, mégis megfordult a fejemben, hogy valaki bevett egy jó adag Százfülé-főzetet és nem is az igazi Nathaniel Forestet ölelik a karjaim. Egészen hozzá nyomtam az arcomat, mintha valóban biztonságban érezném magam… csakhogy ez nem így volt. Tudtam, hogy nekünk ez sosem adatik meg, míg van ember a Rowle családban, aki ismeri a nevem és az arcom.
– Légy olyan kegyes és dögölj meg!
Furcsa mennyi erő lakozott csupán a szavaiba. Ugyanaz a hang, ami általában békésen olvassa fel egy könyv lapjait, most egészen másképp csengett. Még jobban tetszett, még jobban szerettem és még inkább tudtam volna órákon állt hallgatni. Csakhogy erre nem volt lehetőségem, mert megint támadás érkezett. Nem véletlenül mondta ki, az erejét akarta fitogtatni. Összeszorítottam a szemeimet és vártam, hogy az átok valahol eltaláljon. Inkább engem, mint Natot… Koncentráltam, próbálva nem reszketni a rám váró fájdalomtól. A csonttörés minden formáját ismertem már. A legdurvábbtól a legenyhébbig mindegyikben volt részem. Az ujjaim rendszeresen törtek szilánkosra kalandjaim során és bár kegyetlenül fájtak, többé kevésbé sikerült őket összeforrasztani – még ha azóta nem is állnak teljesen egyenesen.
Ezúttal még sem kellett átélnem azt a kínt, ami szép lassan megszokottá tompult. Éreztem, ahogy Nat izmai megfeszülnek a szorításba, majd szinte egyetlen pillanattal később érkezett a rántás… majd valahol távolabb tőlünk meghallottam a becsapódó varázslatot is. Ezt egy újabb hasonló zaj követte.
Fogalmam sem volt, mi történt, bár karjaim még jó ideig Natot szorították. – Hoppanálnunk kell… – Súgtam a fülébe, de a mondat végén el kellett húzódnom. Megint összegörnyedtem a csuklómba nyilalló égő fájdalomtól. – A francba… –Nyöszörögtem és előre görnyedtem.
Lihegve pillantottam abba az irányba, ahonnan a támadások érkeztek. Már valami trükkön agyaltam, amivel elterelhetem a figyelmét, hogy aztán leüssem. Gondolkodj, O’Mara! Gondolkodj! Tenned kell valamit! Csak hogy nem jött semmi, ostoba emlékképek gyötörtek Reagan megölésének napjáról, aztán egyszerre más hangok töltötték meg a fülemet. Hoppanálás, nem is egy, hanem legalább hat… és hatalmas, magas széles vállú emberek jelentek meg. Hangos sóhaj szakadt ki belőlem. Tudtam: Nat nagyemberei jöttek, hogy megmentsenek minket.
– Csakhogy… –mondtam, mikor egyszerre szegeztek pálcát a sötét sikátor végébe.

Üldözött üldöző

outfit

Nem talált. De, hogy elugrott előle vagy kivédte-e azt nem tudnám megmondani. És lényegét tekintve mindegy is volt. Szinte hallottam a fejemben a gúnyos kacajt, ahogy kiáll a térre és örömtáncba kezd, hogy „Nem talált! Nem talált!”. Pont úgy, mint a gyerekkori játékok alkalmával, mikor először próbálgattuk a varázslást a Roxfortban, persze egymáson. Nyilván mindig a legbénábbak között voltam. Olyasvalaki, aki tökéletes támadási felület volt, védekezési tudás nélkül.  És ha visszavágtam, akkor persze az egész kudarcba fulladt. És mindenki szépen kinevetett, hogy mennyire szánalmas és béna vagyok. Bezzeg aztán, amikor valami miatt este nem tudtak elaludni a szobatársaim… Akkor az én történeteim szórakoztatták őket. Volt, aki egy idő után megvédett, voltak barátaim is, de a gúnyolódás sokkal, de sokkal később maradt abba. Akkor, amikor hirtelen a semmiből, híres lettem.

Megint elhallgattam. Feszülten figyeltem a sötétséget. Pálcámat ugyanúgy magam előtt tartottam, hogyha kell védekezni tudjak. Miközben megint megpróbáltam Elliot kezeit lefejtve magamról a hátam mögé tuszkolni. Fájdalmai vannak, sóhajtom magamban, és nem értem, hogy miért nem bízza most az egyszer én rám magát.
- Tudom. – Suttogom csendesen, majd ismét a sötétséget figyelem. Valójában nagyon is jól tudom, hogy menekülni kéne. Legfőképp Elliotot elvinni a közeléből, mert valamivel hat rá, valamivel kínozza nagyon is. De egyszerűen látni szeretném, tudni, hogy ki ő, mi ő és már megint miért küldték. A szemébe akarnék nézni és megmondani neki úgy is, hogy felesleges a próbálkozásuk, Elliot velem van és velem is marad, immáron mindig.  

Már megint… Sóhajtom magamban, mikor látom, hogy Elliot kicsit elhúzódik és összegörnyed. – Szemét… - Szidom a sötétséget és a biztonság kedvéért újra a feketeség közé lövöm átkaimat. Közben Elliotért nyúlok és felhúzom magamhoz, hogy ölelésembe vonva, lábait derekam köré fonva csak szorítsam. Hátha karjaimban nagyobb biztonságban van, mint máshol. Hátha ott érzi, hogy a fájdalom elmúlik, mert én védem, mert én itt vagyok neki…
Ekkor hallom meg a hoppanálásokat. Egy pillanatra kétségbe esve kezdek el az egyik fal felé húzódni, mikor is egy újabb alakba botlom. De akkor, abban a pillanatban megismerem az egyenruhájukat a homályban, és az előttem álló figura sötét haját. A Nagyembereim… Ezek szerint most jobban végzik a dolgukat, mint ahogy eddig sikerült nekik. Érzem, ahogy közre fognak és együttes erővel kezdik el támadni a sötétséget. Négyen hátul tartanak, a többiek pedig elkezdenek előrenyomulni. Pálcámat leengedem és csak tartom Elliotot a kezemben, miközben finoman hajába túrok.
- Minden rendben? – Kérdezem, majd finoman leengedem, hogy a lábaira állhasson. Nem akarnám szegényt mindenki előtt esetleg ciki helyzetbe hozni, hogy úgy tartom a karjaimban, mint egy gyermeket, bár szívem szerint továbbra is ezt tenném. Csak megcirógatom a hátát és a füléhez hajolva megpuszilom. – Bármi is fáj, mindjárt elmúlik. – Fogom meg a kezét és úgy húzom közel magamhoz, miközben ott maradunk Nagyembereim védelmében. Legalábbis ott tartom Elliotot is, ha netalán menne inkább, elég szorosan fogom hozzá.

Csak kukucskálok ki a még nálam is magasabb és nagyobb darab férfiak között, hátha előkerítették már az üldözőnket. És akkor meglátom az ájult férfit, ahogy ketten rángatják ki rejtekéből és viszik el a szemünk elől.
- Majd beszélni akarok vele, mindenképp. – Húzom ki magam, hogy azért látszódjon ki is a főnök, mire az egyik őrzővédőm csak bólint egyet, majd vállamra teszi a kezét és hoppanál.

Köszönöm a játékot!

[- Elnézést! -]

t a n i a

.outfit.
2000. július

Már csak az utcai lámpák világították meg előttem a Tér csinos macskaköveit, miközben ráérősen lépkedtem azokon, lábaimat figyelve. Az úticélom? Tulajdonképpen fogalmam sem volt, és ennek kétségbe kellett volna, hogy ejtsen, de mégsem éreztem semmit, csak a hűs levegőt arcomon és a kellemes szabadságot. Egyedül amiatt volt bűntudatom, hogy Jensen a szobámban ül tehetetlenül és unatkozik, de magamra erőltettem, hogy magamat tegyem előrébb a baglyomnál, akit egyébként a legjobban szerettem abban az egész házban.
Hogyan jutottunk idáig? Próbáltam visszaemlékezni, hogy mikor romlott el ennyire minden - s nem jutott más eszembe egy pillanatnál, egy rideg jelenetnél, amikor is Karen betette a lábát abba a házba, és onnantól minden más lett.
Gyűlöltem azt mondani rá, hogy gonosz, hiszen gonosz ember, egyszerűen csak... nincs. Legalábbis, ha van is nem egy átlagos nőnek kéne annak lenni, akit eltart az öccse, és azok kívül, hogy főzőtanfolyamokra mászkáljon meg vásároljon, az égvilágon semmi gondja nincs az életben. Sokszor csak úgy elmerülök, és keresem a válaszokat, hogy miért utál ennyire. A következő kérdésem ilyenkor, hogy én miért utálom őt annyira. És ilyenkor folyton rádöbbenek, hogy milliónnyi okot tudnék felsorolni - mindkettőnk oldaláról -, de most mégis ezen rágódok, megint. Vajon mikor fogom tudni befejezni? Vajon mikor fogom tudni teljesen elengedni a dolgot, és éretten kezelni?
Úgy érzem, minden másban sikerül tiszta fejjel gondolkodnom. Ő az egyetlen, akivel szemben egyszerűen csak képtelen vagyok, és ez mégjobban felhúz... a káosz pedig garantált.
Képtelen voltam otthon maradni. Ez nem az első kirohanásom. Én nem vagyok ilyen. Órákról sem ugrom fel és száguldok csak ki úgy, ha úgy van. Karennek pedig csak pár szavába kerül, hogy a fejének akarjak vágni egy vázát. Mit tehetnék ilyenkor? Talán a legjobb tényleg ez, ha elhúzok, és addig csövelek valahol, amíg teljesen vissza nem nyerem a nyugalmam. Nem bánnám ezt most sem, ha már nem lenne ilyen késő, hogy még a Mágus Tér is kezd kiürülni, és ha nem jöttem volna el alapvetően ennyire messzire - de valahogy a varázsvilághoz húzott a szívem. S végül úgy döntöttem, a Tér még mindig jobb választás, mint az Abszol út. Egyelőre nem voltam túl álmos, de ha ez mégis megtörténne, és semmi esélyét nem látnám a hazajutásnak, majd kiveszek egy szobát a közelben lévő muglirészen. Ez egy elég nyugtató gondolat volt, így ugyanolyan lomha mozdulatokkal lépkedtem előre, fel se pillantva... És ekkor ütköztem valami keménynek.
- Elnézést! - kaptam fel a fejem azonnal, hogy rájöjjek: egy férfi vállát találtam el, aki az egyik lámpa alatt cigarettázott. A füst arculcsapott, de nem fintorogtam, végtére is, én támadtam le őt, és nem ő engem. - Nem figyeltem...
- Azt látom. - Ahogy kinyitotta a száját, a füst mellett az alkoholt is megéreztem. Olyan töményen, hogy erre már elhúztam a számat. A férfi olyan harminc év körül lehetett, bár ebben a gyér fényben nem igazán láttam az arcát, és valljuk be, nem is volt kedvem nézelődni. Egyből indultam is volna tovább, amilyen gyorsan csak tudtam, ám a fickó egyszer csak elkapta a karom, a váratlan érintéstől pedig megrezzentem, hogy mikor közelebb húzott, először nem is tudtam reagálni. Csak aztán kezdtem ellenkezni, amikor már fullasztó volt a belőle áradó szag. - De nem baj, biztos a sors akarta, hogy ez legyen így... igaz, aranyom?
Nem voltam elég erős még a részeg mivoltához képest sem, így szinte nekiütköztem a mellkasának. Ekkor már igen komolyan dübörgött a szívem, és a tenyeremmel próbáltam meg eltolni magam.
- Áhhm, hát nem hiszem, szóval, ha nem haragszik... - próbáltam könnyedre venni a figurát, amit láthatóan nem értékelt, mert még közelebb húzott. Aztán megéreztem a kezét a derekamon, hogy egészen megugrottam.
Aha, na ez az a helyzet, amikor nem tudtam eldönteni, inkább lennék-e itt, vagy otthon.
Olyan erővel próbáltam magam eltolni tőle, amennyit csak ki tudtam magamból préselni. Ő közben magyarázott, de egyrészt nem figyeltem rá, másrészt, kezdett összegabalyodni a nyelve, hogy a szavai egyre érthetetlenebbek lettek. Ettől csak még jobban undorodtam, és végül megelégeltem a dolgot.
- Azt mondtam, engedjen el! - szóltam rá erőteljesebben, és meglendítettem a kezem, hogy arcon vágjam. Megpróbált kitérni előlem, de még épp sikerült elérnem. Kicsit hátra is tántorodott, amely legalább elég időt adott, hogy letoljam a kezét magamról, amely egyre csúszott le a derekamról. Undorító volt. Szánalmas, és keserű. Egy pillanatra viszont elhittem, hogy nyert ügyem van, mert engedett szorítása a kezemen, és újra növelhettem a távolságot... aztán ez épp csak egy pillanatig tartott. Amíg észbe nem kapott, és újra elkapva maga felé rántott. Ezt sikerült olyan lendülettel, hogy vállal nekicsapódtam a mellettünk magasodó lámpának, ám szisszenésem elveszett a hangos, kissé akadozó szidásokban, amelyeket felém köpött, és közben úgy fordult, hogy a teste meg a pad közé szorítson. Hát ez rendkívül jó... Szabad kezemmel megpróbáltam a táskámba túrni, mert ha már varázsolni nem is, de legalább szembedöfhetem a pálcámmal.

AVERY

outfit
2000. július vége

Ideges voltam, és feldúlt, ahogy rácsaptam apámra a lakás ajtaját. A szavai viszhangzottak a fejemben. Vagy jössz velem Franciaországba, vagy mehetsz anyád után az államokba. Vagy igazából, maradj itt, ha neked ez a bohóckodás annyira fontos. Fájtak azok a szavak, mert anno ő volt az aki mellém állt, és úgy tűnt végig támogatni fog. Ezek szerint félreismertem a saját apámat. Nem tudom hol siklott ki. És nem tudom hogy fogom megoldani. Oké, szeptembertől ott a Roxfort, de mi lesz a szünetekben?
Könnyező szemekkel loholtam végig London utcáin, teljesen céltalanul. Enyhén szitált az eső, nem zavart, még jól is esett.
Mire észbe kaptam, már a Mágus téren álldogáltam, és jó pár kilométer lehetett már a lábamban.
Leültem a tér szélén egy padra, és a sárga könyvembe kezdtem firkálgatni.
- Azt mondtam, engedjen el! - csapta meg egy ismerős hang a fülemet. Ahogy felnézek, látom, hogy egy olyan harmincegy-kettő körüli pasi próbál maga után rángatni egy szőke, mardekáros lányt. Felment bennem a pumpa erre a jelenetre, nekem is volt már dolgom neandervölgyiekkel. Felállok a padról, és megközelítem a párost. Még mielőtt teljesen kiborulnék, ökölbe szorítom a kezem, anélkül, hogy a csuklóm meghajolna. Ahogy odaérek kettejükhöz, minden erőmet és dühömet felhasználva orrba verem azt az idiótát. Reccsent valami, de még nem tudtam eldönteni, hogy a kezem, vagy az orra. Elrántottam a lányt a fickó mellől, aki éppen káromkodva próbált felállni. Nem hitegetem magam azzal, hogy az én ütésem terítette le, a szaga alapján már állni is alig bírt. Belekotortam a táskámba, és elővettem a paprikaspray-t amit Sage kedvéért hordok magamnál.  Lefújom a neandervölgyi arcát, mire az fájdalmas visítások közepette cifra jelzőkkel illet engem és anyámat is.
Megfogom Avery kezét és elhúzom az egyik jobban takaró bokor mögé, hogy megvárjuk amíg faszikánk eltűnik. A bokor mögött állva megölelem a lányt.
- Jól vagy? -suttogom a fülébe, ahogy még egy jól irányzott hülye k...ák felkiáltás kíséretében vergődő emberünk elhoppanál.

[- Igen, azt hiszem. Köszönöm, hogy segítettél. Tényleg! -]

t a n i a

.outfit.
2000. július

Alighogy beletúrtam a táskámba, a férfi hátrébb rándult. Egy pillanatig fogalmam sem volt, hogy mi a fene történt, csak belekapaszkodtam hátizsákom pántjába - beletelt néhány másodpercbe, mire kirajzolódott előttem  a kéz, amelynek hála már nem simultam volna olyan szorosan a pad szélének, ha épp nem tántorodom én is egy kicsit még hátrébb a hirtelen történtektől. Mielőtt viszont átgondolhattam volna az életemet, szépen lassacskán, megvárva, hogy a férfi ismét megpróbáljon az alkoholszagú testéhez ölelgetni, valaki - valószínűleg az előbbi kéz tulajdonosa - megragadott és oldalra rántott.
Tulajdonképpen fogalmam sincs, mi volt ez az életképtelenségi roham, ami rámtört. Én alapvetően nem voltam ennyire csesznye, most meg csak álltam ott, és bár undorodtam az egész fickótól, mégsem volt erőm arra, hogy valami érdemlegeset is tegyek, ezt pedig elég gáznak éreztem. Még addig is csak akkor jutottam el, hogy felmérjem a megmentőm arcát, amikor az már lefújta a fickót valami cuccal, és a bokor mögé rángatott. Kellett pár pislogás, mire beugrott a neve is amellé, hogy negyedik évfolyamot tapossa épp, tehát eggyel alattam van, és bár láttam már párszor a folyosón, szerinte még sosem beszéltem vele. Ettől kicsit összeszorult a mellkasom, hiszen nem is ismertük egymást, mégis szó nélkül segített nekem.
- Jól vagy? - suttogta Tania, miközben gyengéden megölelt, én pedig halkan kifújva  a levegőt bólintottam.
- Igen, azt hiszem. Köszönöm, hogy segítettél. Tényleg! - Közben én is átöleltem, és egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy összeszedjem magam. Igyekeztem a lehető legtisztább fejjel átgondolni mindent - ami egyértelműen eddig sem volt túl sikeres a részemről, hiszen itt álldogáltam a Mágus Tér közepén, egy hülye veszekedés miatt otthon.
A férfi még szitkozódott párat, így élesen hallatszott a kontraszt miután elhopponált, minden elcsendesedett, hogy már csak az esőcseppek halk kopogását halottam a padon meg a macskaköveken. Még esett is! Remek. Amint úgy éreztem, már én is épp olyan rendben vagyok, mint a környezet, lassan elhúzódtam a griffendéles lánytól. Valószínűleg ő is látta, hogy nem vagyok elememben. Megdörzsöltem a karomat, ahol a férfi megszorított, aztán az ő kezére pillantottam.
- Klassz ütés volt - mondtam csendesen. - Nem fáj a kezed, vagy ilyesmi?
Nagyon reméltem, hogy nem, mert mintha hallottam volna valami reccsenést, bár lehet csak képzelődtem... ha viszont nem, remélem, a fickó orra volt, és három felé tört. Mindeközben persze, ha nem lett volna az eddig mindenség, az eső is egyre erősödött, én pedig gyűlöltem elázni.
- Uhmm... nem keresünk valami védett helyet? - kérdeztem átölelve magam. - Mindjárt ronggyá ázunk, ha így folytatódik...
Tettem egy lépést a tér felé, felé pillantva, hiszen tulajdonképpen nem tudtam, honnan keveredett ide, lehet, várja is valaki. Mindenesetre gyors körbelesésem alapján nem nagyon volt nyitva semmi, így a legközelebbi búvóhelynek az egyik hosszabban kinyúló eresz alatti rész látszott, ahol egy rozoga kis pad is állt, nem messze a szökőkúttól.