Az Ivó

Tágas, ám sötét helyiség. Az a pár üszkös gyertya és régi, fakerékből eszkábált csillár korántsem elég az egész terem bevilágításához, s részben ezért is olyan sejtelmes a Foltozott Üst fogadója még nappal is. No meg levegőt sűrűn átszövő dohányfüsttől.
Tom, a kocsma tulaja rendszerint a söntés mögött található; ő maga veszi fel a rendeléseket, és ugyanitt lehet rendezni a szobafoglalást is.
Alkoholtartalmú készítményekkel kiskorúakat természetesen nem szolgálnak ki. Amennyiben sólyomszemű Tom kiskorúnak ítéli meg a félhomályba burkolózó vendégét.

A helyiségen átvágva közelíthető meg az a bizonyos Hátsó udvar, mely voltaképp az Abszol út trükkös kapuját rejti.

(Szobát a Foltozott Üstbe a STAFF-tól lehet kérni!)

▪ 2000 július eleje ▪
Merel

Idegesen kopogtam az asztallapon a mutatóujjammal. A kezem mellett ott pihent egy kisebb korsónyi vajsör, de valószínűleg senkinek sem ez szúrt volna szemet, hanem a karomon éktelenkedő szorítás folt. Csupa vörös-lila volt a bőröm azon a területen, ahol tegnap Isaac megszorongatott. Hiba volt vele találkozni, de nem volt választási lehetőségem, ha máskor nem, hát a Roxfortban úgyis elkapott volna, így jobb volt letépni azt a tapaszt, még a nyár folyamán. A szüleim el is engedtek a találkozóra, így az éjszakát Londonban töltöttem a Figyelők Társaságának többi tagjával, Isaac szüleinek házában. Éjszakára bezárkóztunk a könyvtárszobába, megtartva az első nagygyűlésünket az év vége óta.
– Florian, te holnap beülsz egy vajsörre a Foltozott Üstbe – szólalt meg, mikor már mindenkin végig mentünk a társaságon.
A legtöbben olyan feladatot kaptak, hogy a megfigyelendő emberekkel lépjenek valahogy kapcsolatba, nekem volt egyedül az a remek feladatom, hogy egyedül iszogassak egy jobbára felnőttek által látogatott kocsmába.
– Ez nevetséges Isaac, a szüleim keresni fognak! Reggelre ígértem magam! – Vettem elő megint az ellenkező hangnemet, remélve, hogy észbe kap és visszaveszünk ebből az őrületből, amiben már jó pár hete benne voltunk. Nem lett volna okos még jobban felhívni magunkra a figyelmet.
– A te dolgod Marble figyelése és holnap a barátnőivel a Foltozott Üstben találkoznak, mielőtt Malkin talárszabászatába látogatnának. Azt akarom, hogy ijessz rá, világos? – fenyegetően lépett közelebb, meg ragadta a kezem, hogy felrángasson a székből. Ösztönös mozdulattal löktem el, de ő az egyik könyvespolchoz vágott és alaposan megszorongatott.
– Még mindig azért, mert fellökött egy kislányt? – kérdeztem és ökölbe szorult a kezem. Tudtam, hogy nem üthetek. A többiek dühösen bámultak rám, mint általános rendbontóra. Félő volt, hogy hamarosan én is felkerülök a kiiktatandó elemek listájára. – Jó rendben.
Azért még egyet rám ütött, hogy nyomatékosítsa, ő a főnök. Ez a fülemet találta el, ami hosszú másodpercekig csengett még és égett a fájdalomtól. Még sem adtam meg neki azt az örömöt, hogy kimutattam ezt. Felemelt fővel ültem vissza a korábbi székembe, de egész éjszaka őt figyeltem. Véget kellett ennek valahogy vetni, mielőtt mindannyian az Azkabanban kötünk ki miatta.
Másnap reggel Isaac annyira figyelmes volt, hogy elkísért a kandallóig. Az ingemre tűzte az arany FT feliratú, bagolymintás jelvényünket. Az ing ujját pedig lehajtotta, hogy ne látszon a tenyérnyoma az előző éjszakáról. A fülembe súgta, hogy ez a mi érdekünk, töröljük el a terrort… Gusztustalan volt. Egyelőre azonban benyeltem. Így sem tudtam, milyen magyarázatot találok majd a késésre és az ütésnyomokra.
Az Üstbe érve feltűrtem megint az ingem ujját és már ki is kértem magamnak egy vajsört, hogy azzal együtt üljek le egy félreeső asztalhoz. Alig egy órába került, már meg is jelent Marble és a barátnői. Nem éreztem magam feljogosítva, hogy tönkre tegyem a napjukat. Még csak indokolt sem lett volna a Társaság lefektetett szabályai szerint. Csak beszélgettek, nem csináltak semmi mást. Nekem sosem voltak ilyen barátaim. Bár Rebeccával mindig nagyon jól elvoltunk, sokat beszélgettünk, de ő is inkább más lányok társaságát kereste. Nekik olyan titkokat is megsúgott, amit nekem elmondani sem mert volna valószínűleg.
A tenyeremet a véraláfutásokra fektettem. Nem akartam eltakarni, ahhoz két kéz is kevés lett volna, de valahogy mégis zavart, hogy szem előtt van. Sokat viseltem el Isaacnek, túl sokat is. Hiába ütöttem volna vissza olyan szívesen, nem tehettem meg. Erősebb volt nálam, ráadásul a többiek is az ő védelmére keltek volna, így én úsztam volna meg ennél sokkal rosszabbul is. Martinnal egyszer próbáltam meg beszélni, de azt mondta, hogy bíznunk kell Isaacben és le is rázott ennyivel.

Érdekes jelenség, végetért a tanév, és máris meinden eseménydúsabb, idekint, még ha általában véletlenül is. Azzal is hajlamos vagyok magamat igazolni, hogy ha az igazgatói, évzáró beszédben is egy iskolán kívüli incidens, amiben érintett volt pár diák is, meg egy a tanári kar ellenében szervezett szilveszter, amit ők lőttek le - Lanci bá már megint, de ezúttal magától, úgy tűnik, szintet lépett - kerül megemlítésre, akkor tényleg nem volt jelentősebb esemény. Mármint én lemaradhattam dolgokról, nem kizárt, hogy csak elkerülték a figyelmemet a kiírások, de ha az évzáró beszédbe nem tudsz jobb példákat, mint amikhez az iskolának passzívan volt csak köze,.. Elmond dolgokat.
De kint dögséges meleg van, úgyhogy inkább a Foltozott Üstöt választom ezúttal. Jobb tervem nincs, mint amibe idén igazán belejöttem, figyelni, hogy történik-e valami érdekes bárhol. Meg nem izzadni át magam egy újabb kipróbált parfümön. A legutóbbi, fűszereshez képest elég kontraszt, ezt leginkább enyhe citromba harapásként tudnám leírni. olyan diszkréten provokatív harapással. Kísérletezgetek néhai anyám stílusával, de valahogy eddig nem találtam meg benne, mit éreznék igazán énhozzám illőnek.
Kikérek egy hideg vajsört, és vadászok egy félreeső hely után, ahonnan tudok nézelődni.
Hmm...
Egy erre egész alkalmas helyről már nézelődik valaki. Egy nagyon konkrét irányba, oda is sandítok, merre. Egyre érdekesebb. És ismerősebb. Pár hónapja kezdődhetett, hallottam erről-arról, érdekes módon általában aranyvérű, vagy régóta varázsló családok gyerekeitől vagy -kapcsán, gyanúkat, hogy mint ha követné, figyelné őket valaki. Későbbiekben piszkálódás, ugyanezekkel, különös módon. Fel se tűnt volna, hogy pont velük, egy iskolában vagyunk, egy állandó jelenség ilyesmi piszkálódás. És még talán én se kötöttem volna össze a szálakat csak ennyi alapján.
Ha nem figyeltem volna fel valamire személyesebb szinten is. Volt egy lány - az egyik lány amott a másik asztalnál - akiről Clem unokahúgom panaszolta egyszer, viszonylag durván félrelökte a folyosón. Nem gyanítottam többet, mint egyszerű felsőbbéves fölény és türelmetlenség, nem pécézte ki Clemet vagy Barney-t, tényleg csak egyszeri eset lehetett, csak véletlen kicsit túl erősre sikerült. De azért megnéztem magamnak, ki is volt a delikvens.
És figyelte más is. Felsőbbéves fiúk általában, nem mindig ugyanaz, de miután összeállt a kép: jellemzően valaki olyan, akiknek ehhez az új piszkálódási hullámhoz volt közük. Hamar nem is a Clemet fellökő lány volt már a figyelmem tényleges tárgya.
Az utóbbi időben ez a srác itt az én asztalomnál. Egész véletlenül ugyanannál az asztalnál, amit még Jim professzor rúnázott fel, amikor megismertem, még az első tanéve előtt.
Na de kérem, én nem tudok semmit, nem is gyanítok, csak egy asztalt keresek, esetleg még ismerkedni sem átallok, és ehhez az asztalhoz egy sztorim is tud lenni, ha kell.
-Helló. Szabad ez a hely?- ülök le a fiúval szemben, évfolyamtársam, kicsit még ismerős is látásból. Szilveszterkor valaki kifogta egy általam hozott fánkkal, ha jól láttam. Mázlista veQ... Egy bájos mosolyt is kap, amiért cserébe igazán megbocsájtható, hogy már le is ültem, mire válaszolhatna, megfeltételezve, hogy úgyis szabad. Egy ilyen szép lánynak?
Még ha pontosan a kép közepébe ült is bele, kitakarva azt a másik asztalt. De ugyan, biztos csak véletlen. Én kérem nem tudok az egészről semmit, totál ártatlan vagyok.
-Szép kitűző.- Meg mégegy bájmosoly.

▪ 2000 július eleje ▪
Merel

Sóhajtottam egyet, ahogy Marble és a barátnői felnevettek. Rájuk sem kellett néznem, tudtam, milyen jó kedvük volt… és én leszek az, aki ezt valamilyen formában elszúrja. Beleborzongtam a gondolatba is, de a tekintetem még mindig a véraláfutásomon pihent. Dühös lettem, hogy ilyen könnyen és jól tud irányítani Isaac. Be sem kellett mocskolnia a kezét ahhoz, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogyan ő akarta. Lassan már attól kezdtem tartani, hogy fel akarja venni a Roxfort királya címet. Illet volna hozzá meg a terrorjához, amiben nem csak az iskolát, de minket is tartott. Lelki szemeim előtt megjelent, ahogy megragadom a terelőütőmet és azzal verem Isaacat, amíg sírva nem könyörög, hogy hagyjam abba… Minden tagom izgatottan remegett meg erre a csodás képre, majd egyszerűen tovatűnt az egész, keserűséget hagyva maga után.
Nem nézegettem tovább a sérülésemet, újra eltakartam a kezemmel. A lány társaság felé pillantottam, hallgattam ahogy a Malkin-féle nyári divatról csevegnek és egy Derek nevű srácról, aki biztosan odalesz az egyik szőke lányért, ha élénkvörös ruhácskát vesz fel a jövőheti randira. Az újévi buli óta nem gondoltam arra, hogy bárkivel is randizzak vagy megpróbáljak udvarolni bárkinek is. Sem a lányok, sem a fiúk nem ragadtak meg különösebben. Túlságosan lefoglaltak a társasággal kapcsolatos dolgok és az állandó harc, amiben Isaackel álltam.
Teljesen magam elé húztam a vajsörös korsót, mikor hirtelen valami kitakart a képet. Nem is valami, hanem valaki volt, de ez olyan lassan tudatosult bennem, hogy addigra már meg is volt az első korty a hűsítő, hideg italból. A kinti forróság után ez maga volt a megváltás.
– Igazából, én… – kezdtem volna a választ, de hiába. Addigra már leült a lány. A sötétbarna haj és a barna szemek azonnal ismerőssé váltak, sőt azt is tudtam, hogy évfolyamtársam a Roxfortban, de csak nagyon nehezen jutott eszembe a neve. Annyira Marble-re és az elkövetkezendő tettekre koncentráltam, hogy az agyam szinte kizökkent a normális mindennapokból. – Everfen? – kérdeztem. Egy-két órán talán voltunk közösen, de nem is igazán onnan tudtam a nevét. Nem nagyon csevegtünk, de a híre megelőzte őt. Neki aztán hálás lehettem volna az újévi eseményekért, hiszen Cassandra az ő süteményeiből választotta ki azt a woodooizét, amivel végül olyan nagy… nagyon-nagyon nagy hatást tette rám.
– A sütis csaj. – Egészítettem ki a korábbi mondandómat és egy nagy kortyot a vajsörből. Kicsit talán meg is nyugtatott a hűvössége, de a székemmel kijjebb húzódtam, hogy jobban lássam a feje mellett a lánytársaságot. Sajnálatos módon a terv nem vált be, hiszen így is Everfen furcsán vigyorgó arca maradt a látókörömben, na meg a kérdése, ami a kitűzőre vonatkozott. Nem takartam el, hagytam hogy megnézze a pajzsformát, amin egy bagoly díszelgett az FT felirat alatt. Vajon bárki sejthette, hogy egy titkos társaság kitűzője ez? Isaac szerint valamit biztosan gondoltak róla, ha már mindannyian hordtuk, ő azt hitte, majd rettegést vált ki ez a titokzatosság.
– Kösz. Még új, azért ilyen fényes. – Vállat rántva, nem törődöm stílusban válaszoltam, aztán én is megvillantottam felé a szép fehér fogsorom. Kicsit előrébb dőltem és akkor már nem csak a vajsör illatát éreztem, hanem az Everfenből áradó, citrusos illatot is.
– Mi járatban erre? – kérdeztem. Kidőltem oldalra, cseppet sem szégyellve, hogy a lánytársaságot óhajtom megbámulni. Lehet, hogy azt hitte, valamelyik tetszik közülük és ez igencsak jó mesének is bizonyult volna, hiszen az egyikük rám pillantott, majd vihogva súgott valami a barátnőinek.
– Te is Malkin új nyári kollekcióját akarod megnézni? Minden csaj rá van kattanva.

Egy kérdőn felemelt szemöldökkel várok egy pillanatot, de nem fejezi be a mondatot - mentegetőzést, ha valamire tippelnem kéne. A nevem azért eltalálja
-Mi az, tán megelőz a hírem?
A sütis csaj. Ahogy helyezkedik, én is csak egy kicsit rátámaszkodok a kezemre, könyökölve az asztalon. Ha elég paranoid, megfeltételezheti, hogy szándékosan tükrözve az ő mozdulatát, amivel minden bizonnyal mögém lesni próbált, de ennyi még tökéletesen belefér a hihető ártatlanságba. Más kérdés, hogy pedig igaza lenne.
-Ja, megelőz a hírem. Bár, hogyha arról az egy alkalomról vagyok ismerős, akkor vagy nem mozdulsz ki sokat..- kortyolok egyet a vajsörömből, a korsó pereme fölött a szemébe nézve csak egy pillanatra, -vagy valamivel mélyebb nyomot hagyhattam, mint gondoltam- sejtelmeskedek.
-Bocsi, én a te nevedet nem tudom fejből- ismerem be hozzátéve.
Elnézegetem a jelvényt, valami van rajta, amit innen, az Üst fényviszonyaival, nem tudtam teljesen kivenni, de egyelőre belehajolni a személyes terébe addig, ahonnan látom is, sok lett volna, úgyhogy megnéztem magamnak a fiút is inkább. Helyes, jellegzetesen "srác" arc, nem az a fajta, akiből kinézném egy önjelölt folyosómaffia tagját, de persze léteznek megtévesztő külsők is, én már csak tudhatnám.
De mégis, valahogy nem az a megérzésem, hogy abba a képbe illene a gyerek.
-FT? Büszkének tűnsz rá. Már majdnem azt hittem, prefektusi jelvény, de azokat szerintem csak később küldik ki. Valamikor nyár vége felé, nem?
Csevegés, csevegés, csak minnél több üres levegőbe ágyazva a tényt, hogy közben kicsit azért puhatolózok is. De mindigis kíváncsi természet voltam, bárki, aki hall bármilyen szóbeszédeket az iskolában, megmondhatja rólam. Soha nem titkoltam a természetem, talán nem is lenne épp lehetséges azt pont nekem kivitelezni.
-Ó, én csak bejöttem "napozni", idebent jobb az idő.
A kontextusból ötletet merítve, ezúttal hagyom, hogy a lánytársaság felé lessen, igazából én is kifordulok a széken odanézni rájuk.
-Áh, nem annyira a kiöltözős fajta vagyok, csak ha valami alkalom van rá… Óó!- Elvigyorodok, incselkedő-pimaszul. -Értem én! Igazából te vagy kíváncsi a kollekcióra, csak kéne egy lány szárnysegéd alibinek!- Aztán közelebb hajolva, fojtottabb hangon hozzáteszem -Csak őket nem sikerült meggyőzni, hogy velük mehess.
Vigyorogva dőlök hátra megint a székemben, és kortyolok egyet a vajsörömből, cinkosan pislogva el a korsó fölött.
-Végülis,.. jobb dolgom úgysincs,..

▪ 2000 július eleje ▪
Merel

Elég feszült voltam, a tenyerem még egy darabig ott pihent a sérülések fölött. Azok igencsak erőteljesen éktelenkedtek a fehér bőrömön, éppen ott, ahol feltűrtem az ingem ujját. Gyűlöltem azt, amivé váltam az elmúlt durván három hónapban. Egy olyan szervezet része lettem, ami az igazság nevében borzalmakat akart végre hajtani. Bár egyelőre csak a gyerekjátéknak tűnt az egész. Végül is mi volt? Iskolai verekedések, mások figyelése, komoly sérülést még senki sem szenvedett. Tudtam, hogy Isaac sokkal keményebb dolgokra is képes, mint amennyit eddig láttunk. Ezt bizonyították az engem elcsúfító foltok is. Én sem voltam több, mint egy behódolt hülye gyerek, akit úgy rángatott, ahogyan csak jólesett neki.
– Azon a napon valóban elég mély nyomot hagytál bennem… – Bólintottam és elhúztam a számat egy szerencsétlen vigyorra.
Everfen felbukkanása elterelte a figyelmem egy pillanatra a lánytársaságról. Biztosan azért, mert éppen az ő süteményeinek köszönhetően Cassandra Slumber egészen könnyen utat talált egy gyengébb pontomhoz. Nem lett belőle komoly kapcsolat, de az a bizonyos este remek volt.
– Florian le Fay – válaszoltam könnyedén. Még azért vigyorogva hozzá tettem: – Azt hiszem, még nem sok felejthetetlen tettet hajtottam végre az iskolában.
Mélyen bennem persze megfogalmazódott a mondat helyesebb változata. Nem hajtottam végre semmi felejthetetlent közvetlenül, de közvetve több dologhoz is közöm volt az elmúlt negyedévben, mint azt a legtöbben gondolták volna már csak ránézésre is.
– Ez nem olyan fontos, mint egy prefektusi jelvény. – Magyaráztam, közben megőriztem a nyugalmamat. Nem féltem a mellkasom fölé tűzött arany kis semmiségről beszélni. Tökéletesen tudtam, hogy kell leplezni valamit és Everfen kíváncsiságát is persze hajlandó voltam egy gyenge hazugsággal kielégíteni. – Gyűjtöm az ilyesmit. Régi aurorjelvényeim vannak odahaza. Ezt viszont kivételesen teljesen újonnan vettem. Megtetszett rajta a bagoly és jól mutat az ingemen, nem? – Kacsintottam rá. – Ha már prefektusi jelvényt nem kapok, legalább ilyenem legyen. Te számítasz rá?
Közben kicsit megint Marble és a barátnői felé pillantottam. Reméltem, hogy a sötét hajú lány nem takarja ki őket annyira, hogy ne tudjam legalább a félszememet rajtuk tartani. Arról még fogalmam sem volt, miként tegyem tönkre a napjukat. Valamit nagyon is időszerű volt kitalálni, mert ha tovább állnak, akkor igencsak feltűnően nekem is pattannom kellene. Nem akartam jobban felkelteni Everfen érdeklődését a mostaninál. A kérdés, hogy őt mi szél vetett a Foltozott Üstbe nem terelte el eléggé a figyelmét, sőt még ő is a lányok felé fordult. Végül is, hihette azt, hogy valamelyikük tetszik és azért lesem annyira a társaságot.
– Lebuktam. – Nevettem el magam. –Minden vágyam, hogy Malkinnál szerezzem be a legdivatosabb darabokat. Gondolom látszik is, micsoda divatguru vagyok.
Még ki is húztam nagy büszkén magam az elnyűtt ingemben. Így még nagyobb figyelmet kapott a mellkasomon csillogó jelvény. A korsómért nyúltam én is egy nagy kortyért, így láthatóvá vált a felhajtott ingujjamnál a véraláfutás, ami egy hatalmas tenyérnyomnak tűnt. Az is volt, Isaac kegyetlenül megszorongatott.
– Segíthetsz választani valamit, ami kiemeli a szememet. – Bólogatta és egy újabb kortyot vettem magamhoz. – Ti lányok jobban értetek ehhez. A legszebb ruhám az iskolai egyenruha.

-Pedig nem is csináltunk semmit- vigyorgok én is, talán kicsit kihívóan. -Igen, hallottam hírét pár mély nyomnak, amikhez hozzájárultam.
Hagyom kicsit kiérződni belőle az irígykedést, a simahomlokú anyját az összes mázlistának... De mindegy is. Most nem rinyálni jöttem.
-Merel, csak a teljesség kedvéért.- Mutatkozok be a másik félig, ha az Everfent már tudja úgyis.
-Ugyan, csak szerénykedsz- mosolygok rá támogatóan. -Mindenkinek vannak emlékezetes kalandjai, nem kell világmegváltásnak lenniük hozzá.
Jó kérdés, hogy miért is, ez most nem az ördögi tervem része. Oké, szóval a háttérismeretektől elvonatkoztatva szimpatikus srác, na. És mindenkinek jól eshet egy-két jó szó.
Érdeklődve figyelem, amit mond, aztán a jelvényt is mégegyszer, kicsit közelebb is hajolva. És valóban bagoly, ez lehetett, amit nem tudtam kivenni korábban.
-Mert az mitől fontosabb? De látod, ez is tök érdekes sztori a jelvényekkel. Honnan jött? Auror felmenők esetleg?
Nem mondom, hogy el is felejtem a figyelemelterelést Florian feltételezett feladatáról - vagy egyéb módon nem alliteráló céljáról - de ez most tényleg egész egyszerűen a kíváncsi Merel lelkesedése.
-Náh, pont én, miközben azzal gyűjtöm a legtöbb büntetőmunkát, hogy merek visszaszólni tanároknak, ha kiérdemlik? Bár mondjuk... Mesélik anyámról, akik ismerték, hogy senki nem tudta, honnan lett prefektus, mert nem érdemből. A bunda lehetne a legvalószínűbb magyarázat, de arról még ő se tudott. Lehet, hogy még kiderül a végén, hogy örököltem tőle.
Kap egy bájvigyort már csak a sztori valószínűsége is. Csak nem csap kétszer is ugyanabba a csalánba a mennykő.
Kifordulok vetni egy pillantást a másik asztaltársaságra. A gyanított célpontunk és kis barátnői, jól láttam bejövet.
-Hmm... Téged nem annyira Malkinosnak néznélek igazából...- gondolkodok el. -Megvan! Tudod mi állna igazán jól neked? Egy jó kalap. Ha tovább megyünk, valami zakószabású talár hozzá? Egy jó kis örökzöld huszas évek? Na?
Veszélyes játék ez. Már így elképzelve is túl jó.
-Náh, nem olyan rejtélyes arkán tudás ez, én is csak mostanában kezdem kikísérletezni, mi működik.
Nem tudom közben nem észrevenni a karján a véraláfutást. Nem annyira formátlanul kerek folt, nem ütés lenne az első tippem.
-Amúgy az is egy emlékezetes történetnek néz ki- mutatok rá a foltra. -A végén még kiderül, hogy titokban igazi kalandor vagy. Mondjuk valami vigilanta. Bevallhatod, szeretem az érdekes embereket.

[Merel]

▪ 2000 július eleje ▪
Merel

A hazugságok jobban menetek, mint ártatlan emberek őrületbe kergetése. Mi sem bizonyított jobban ezt, mint a kitalált aurorjelvények gyűjtése. Ezzel szerencsére eltereltem annyira Merel Everfen kíváncsiságát, hogy ne feltétlenül kezdjen el faggatózni az FT feliratról, a bagolyról és az ahhoz kapcsolódó történésekről. Még nem voltam rá kész, hogy bárkivel is megosszam ezt a titkomat, főleg nem egy olyan lánnyal, akit jóformán tényleg csak látásból ismertem.
– Nincs különösebb oka. – A vállam rángatva piszkálgattam a korsó vajsörömet, aminek a hideg igazán kellemes hatással volt az egész testemre. Kezdett helyreállni a hőmérsékletem, így már kevésbé szakadt rólam a víz, mint az Abszol úton idefelé. – Kisfiú koromban az apám elvitt egy bolhapiacra, ott láttam meg az elsőt és meg akartam szerezni magamnak.
A hazugság tovább gyűrűzött, még is tény volt, hogy sokat jártam az apámmal bolhapiacokra és időnként meg is vettem a zsebpénzemből ezt-azt. Egyszer például egy noteszt kaparintottam meg, amibe régies, girbe-gurba betűkkel vésték bájitalok receptjeit. Az egyetlen gondja csupán az volt, hogy a lapok sérülése miatt nem volt tökéletesen olvasható. Azon a nyáron a könyvvel az kezemben ücsörögtem a szobában vagy éppen a teraszon és azt játszottam, hogy bájitalmester vagyok. Talán egy kicsit bennem is maradt ez a vágy, hiszen azóta is nagyon ragaszkodom a Bájitaltanhoz.
– Nem biztos, hogy csak a bűntetőmunkák számát veszik figyelemben prefektus választásnál. – Megint megrángattam a vállamat, de nem olyan nemtörődöm módon. Inkább azt próbáltam kifejezni, hogy „nem olyan biztos az” vagy „bármi lehet még.” – Nálunk apám volt prefektus. Nem volt tökéletes tanuló, de a magaviselete sem volt kimagasló. Szerinte azért választották meg, mert népszerű volt az évfolyamán. Persze ki tudja ebből mennyi igaz.
Eljátszottam a korsóm alján várakozó korttyal. Szívesen lehúztam volna azonnal, de amint Marble és barátnői köréből feltört a röhögés, megint odapillantottam. Everfen láthatta, nem számított. Nagyon tetszik nekem a lány. Kész. Pont. Gond letudva. Miért ne hazudhatnám ezt, nem? Az én koromban nem lenne meglepő, meg amúgy is pörögtek a hormonjaim. Nem éppen a Marble-féle szépséges, szőke lányok fogtak meg. Általában a nyitott típusokra utaztam, ha éppen olyan kedvem volt, máskor meg sodródtam a lehetőségekkel, meg sem kérdőjelezve, hogy tényleg tetszik-e az illető. Nem voltam az a reménytelen romantikus, aki hosszú ideig álmodozott valakiről. A lányok jöttek és mentek és ezen még egy darabig nem akartam változtatni. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy lekössem magam.
Merel is megnézte őket magának.
– Maffiózónak nézek ki? – kérdeztem és még ki is húztam magam, hogy úgy emeljem fel a kezem, mintha láthatatlan cigaretta lenne benne és még bele is szippantottam. – Igazad van, tényleg jól állna.
Ha nem hozza fel a karomon lévő tenyérforma véraláfutást, még jó kedvem is lett volna hirtelen. Ettől azonban nagyon zavarba jöttem és hirtelen nem tudtam, hogyan magyarázzam meg. Szerencse, hogy viszonylag sokat beszélt.
– Az igazat megvallva… ez sokkal kevésbé érdekes, mint ránézésre tűnik. Volt egy kisebb a szomszéd kölyökkel és kicsit megszorongatott. – Hazugság hazugság hátán. Szinte biztos voltam benne, hogy már én sem fogom tudni, mit mondtam neki. – Folyton mindenkibe beleköt.
Intettem a csaposnak közben, hogy kérek még egy adag vajsört. A nagy mozdulatsort is elterelésnek szántam. Nem szerettem volna még véletlenül sem kibökni az Isaac mesét. Eddig senkinek sem beszéltem róla, de Everfennek még az is feltűnt, hogy állandóan mögé pislogok.
– Nem vagyok az a kalandor alkat. – Folytattam aztán a korábban megkezdett mondanivalómat. – De belőled kinézném, hogy van egy-két jó kis történeted. Jobbak, mint az aurorjelvények.