Starbucks

Emily Myra Dean pennájából



A világszerte ismert kávéház már a Covent Garden negyedében is képviselteti magát!
Ha az ember kora reggel nem vágyik másra, csak egy friss kávéra, cappuchinora, vagy egy jó forró csokoládéra, a Starbucks valószínűleg minden igényét ki fogja elégíteni. Különleges eljárással készített italok, akár elvitelre is - így a munkába rohanóknak sem kell lemondaniuk a reggeli koffeinadagjukról.
Ha már ott jártok, egy karamellás macchiatot kérnék!

[Augustus Pye]

Augustus Pye

Ha már visszajöttem Olaszországból, akkor tudni akartam, hogy volt-e értelme. Mert azok az információk, amiket Rowle adott nekem, nem annyira beszédesek, mint ahogy gondolja. Ezeket eddig én is sejtettem, de az most egy másik dolog. Látni akartam. Tudni, miért nem jött utánam, pedig vártam rá addig a pillanatig, amíg az a nő képbe nem került. De most itt voltam, és ha már itt voltam, akkor válaszokat akartam. Amiket részben meg is kaptam. Nem lepett meg, hogy a házban nem találtam senkit. Ha félt tőlem, és el akart rejtőzni, ez volt a leglogikusabb lépés. Csakhogy valamit elfelejtett. Előlem nem lehet elbújni. Időbe telt mire megtaláltam, de a végeredmény ugyanaz.
Miután véletlenül rábukkantam Londonban amikor új üzlethelyiséget kerestem magamnak, már tudtam mit kell tennem. Leküzdeni azt a vágyat, hogy azonnal hazavigyem és ágynak döntsem. Ezt tudtam, hogy nem így kell megoldani. Így hát szorgosan, mint egy hangya, követni kezdtem, kiismerni az új szokásait. Így jöttem rá, hogy szakított azzal a ficsúrral, akinek még most is ki tudnám tekerni a nyakát, de felszedett egy újat. A baj csak az, hogy az az alak meg a Roxfort védelmét élvezi, ahova nem igazán tudok bejutni. Így nem maradt más választásom, mint várni. Várni a megfelelő alkalomra és időre.
És ez az idő a mai nappal el is jött. Figyelem a néhány nappal korábban zsákmányolt ékszert, ahogy a dobozban ott fekszik az asztalon. Még nem döntöttem el, hogy mi lesz a sorsa. Nem valószínű, hogy valaha odaadom majd valakinek, az már inkább, hogy felhasználom a boltom újranyitásához. Tudom, hogy vannak néhányan, akik jobban szeretik a fekete piacon a nem pénzes cseréket. De most nem is ez a lényeg. Még jó idő van, ezért kiülök a teraszra. Ismét öltöny van rajtam, bár nem tudom miért. Nem akarok sem nagyképűnek sem üzletembernek tűnni. Bár, így leginkább annak tűnök. A fejemen egy kalap, még reggel leborotváltam újra a hajamat. Már idegesített, hogy folyamatosan figyelni kellett rá és rendben tartani.
De már látom is, hogy közeledik. A pincérnő csinos alakja kicsit eltakarja, ahogy lerakja elém a kávémat és a süteményt, de a borravaló és egy hálás mosoly után hamar eltűnik. A terasz majdnem tele van, így ha nem figyel rám kifejezetten, akkor el fog menni mellettem. Ahogy meg is tette már néhányszor a forgalmas utcákon. Vajon tudja, hogy egyszer-egyszer belecsúsztattam valamit a zsebébe? Leginkább jelentéktelen dolgokat, nem az volt a célom az egésszel, hanem az, hogy felismer-e vagy észrevesz-e egyáltalán.
Kiszámítható, mint mindig. A megszokások rabja. Pont ezért nem volt nehéz kitalálni, hogy ma reggel is itt lesz. A Starbucks valóban jó hely, népszerű is és közel van a lakásához is. Elmosolyodom, ahogy ajkamhoz emelem a szivaromat. Régen nagyon szerette ezt, kíváncsi vagyok felismeri-e az illatát majd anélkül, hogy bármit is mondanék. Még messze van, csak a járása alapján látom, hogy ő az, ezért előveszek egy újságot. Valami mugli vacak, bár írnak benne érdekes dolgokról. Talán egy kiadó helyiség is valami félreeső, elhagyatott utcában, amit senki sem venne ki pont ezért. De nekem ez lenne a legjobb.
A szemem sarkából látom, ahogy bemegy a helyiségbe. Gondolom nem tart majd sokáig mire visszaér. Nem készülök fel a találkozóra, felesleges lenne, azon már túl vagyok. Ez csak egy normális beszélgetés lesz két felnőtt férfi között. Mégis sikerül majdnem elszalasztanom a lehetőséget, mikor meginvitálhatom az asztalomhoz.
- Pye… - Félreteszem az újságot, így már akkor is felismer, ha a hangom nem elég vagy befelé menet tényleg elszalasztotta volna a lehetőséget, hogy meglásson. - Nem csatlakozol hozzám?
Szívok egy slukkot a szivaromból, majd félreteszem a hamutartóba. Nem akarom, hogy azt higgye ezzel akarom manipulálni. A kezemmel még intek is egy szék felé. Udvariasan, szépen, ahogy talán azelőtt nem viselkedtem. Ekkor veszem igazából észre, hogy még az ékszeres dobozka is ott van előttem az asztalon. Csodálkozom, hogy addig senki sem lovasította meg, amíg az újságot bújtam.
- Ne kéresd magad, kérlek.
Ez a szó sem hagyta még el a számat. Legalábbis nem gyakran, ha így feltűnik a használata. Nos, egyelőre nem tudom eldönteni, hogy enged majd, vagy sem, de az biztos, hogy ha nem ül le hozzám, akkor utána megyek, és erre inkább figyelmeztetem is.
- Elmehetsz, nem tartalak itt, de akkor utánad megyek. Az új pasidnak az viszont nem biztos, hogy tetszeni fog, ha az exed felbukkan. Vagy a Roxfort miatt mindegy?

[Keserűbb a kávénál…]

Keserűbb a kávénál…
Piper



1999. szeptember

outfit

Furcsa keserűség fogott el minden reggel, hiába aludtam jobban az elmúlt időkben. Talán ez volt az élet bosszúja, amiért eladtam apám házát. Kaptam a szabadság és az új esély mellé egy jó adag lelkiismertfurdalást, amit nem tudtam elnyomni. Esélyem sem volt rá, mert akárhányszor tükörbe néztem és megláttam vakszemem homályosságát, eszembe jutott, hogy apám is mennyit szenvedett. Ő is Pipertől kapta a sebét s a fia is… volt ebben az érzésben valami megalázóan szánalmas. Megpróbáltam nem foglalkozni semmivel. Ujjaim óvatosan simították a tincseket a helyükre, amikor kicsit közelebb hajoltam a tükörhöz. Csinos akartam lenni, mintha tetszenem kéne valakinek, holott csak a legközelebbi kávézóba igyekeztem.
Megpróbáltam erősnek tűnni, nem mutatni a szemem állandóan fájdalmas csillogását, mert már nem voltam egyedül. Ott volt nekem Miron meg az érzés, hogy bár egymástól messze élünk, azért van kihez menekülnöm. Sokszor kapott el a Piper utáni vágy, még ha tudtam is róla: nem lenne szabad beleélnem magam. Volt idő, amikor kívántam a halált, amikor könyörögtem Merlinhez, hogy küldje el hozzám és vessen véget a kínoknak. Akkoriban nem volt más csak fájdalom és magány. Az életem nem volt több ücsörgésénél s most végre, még ha a nap nagy részét egy lakásban is töltöttem, minden más lett. Éreztem, ahogy egyre inkább szabadulok a Berwick-upon-Tweedben magamra vett kötelékektől. A londoni lakást sokkal inkább neveztem volna menedéknek, mint apám egykori házát, ami még most is ott állt a Pye birtokon, immáron az egyik unokatestvérem tulajdonaként.
Hangosan sóhajtottam, ahogy lábamat a cipőmbe nyomtam. Elügyetlenkedtem a cipőfűzőkkel, hiszen még mindig úgy remegtek a kezeim, mint Piper idején. Ahogy lehajoltam persze a vállamba nyilallt a fájdalom, pontosan ott, ahová azt az átkozott pengét szúrta, megpecsételve a szakításunkat… szakítás volt az egyáltalán? Kapcsolat sem volt, csak egy kusza valami, ami fájdalmasan siklott a csuklómra és kötözött meg. Talán a lelkem egyrésze még mindig vágyott erre, még mindig akart hozzá kötődni. Csakhogy már nem volt sehol, így keresni sem tudtam egy-egy sötétebb pillanatomban. Nevetni akartam mindig, élvezni az életet, pontosan úgy, ahogy Miron mellett szoktam. De az üres hétköznapokban időnként felpezsdült bennem a vágy, hogy vágjak neki a világnak és kutassam fel az én halálomat, ajánljam neki az életemet és szabaduljak mindentől. Ez voltam én, a bolond, akit nem engedtek gyógyítani, akit eltiltottak az egyetlen imádott dologtól, amilye még volt.
Az utcán haladva, lenéztem remegő kezeimre. Megráztam a fejemet, mintha ennyivel elfelejthetném őket, szabadulhatnék a történtektől, amik állandóan megtöltik elmémet. Úgy rontottam be a kávézóba, mintha azt kívánnám: a következő korty kávé mentsen meg ennek a világnak a kegyetlenségétől. Kivártam a soromat, megrendeltem az Americanot. Várakozás közben is próbáltam az ott kapható melegitalok között böngészni, elterelni a figyelmemet korábbi keserűségemről. Az első korty valóban megnyugtató volt, mint valami nektár, amit az istenek isznak a görög mítoszokban.
Nagyot sóhajtottam és elindultam kifelé. Kilöktem az ajtót, közben Mironra gondoltam és a közös reggeleinkre, amikor teát készített nekem. Hiányzott azoknak a nyári napoknak a meghittsége. Ez már nem volt ugyanaz, messze volt, alig láttuk egymást, volt, hogy két hét is kimaradt. Még is mosoly ült ki az arcomra, ahogy eszembe jutott.
– Pye…
Megmerevedtem a mozdulatban. Nem tudtam újabb lépést megtenni. Az az érzésem támadt, mintha a világ fordult volna a feje tetejére velem. Villámcsapásként ért az ismerős hang, mintha nem számítottam volna rá.
– Nem csatlakozol hozzám?
Oldalra fordultam. Talán kiült az arcomra a kétségbeesés, ahogy felismertem Pipert, ujjai között egy újsággal. Azt éppen félrerakta, de nem is ezt a mozdulatot figyeltem… hanem az arckifejezést, a tekintetét. Rettegtem. Rettegtem, hogy megöl és többé nem ölelhetem Miront… vagy ami a legrosszabb, hogy miattam majd őt is bántani fogja. Tudtam, mibe kevertem magamat, de akkor még Ainsley és senki mást sem gondoltam volna lehetséges áldozatnak. Csakhogy aztán láttam miket tett, nekem is ártott. Ezért féltem. Féltettem az én utolsó reményemet.
– Dolgom van. – Válaszoltam halkan, rekedten, talán nem is hallhatta rendesen.
– Ne kéresd magad, kérlek.
Félrehúztam a szám. Nem szokta ezt a szót használni, nem ismerte és nem illett a szótárába Egyszerűen Piper nem ilyen volt. Valamit akart, talán zsarolni, talán bántani megint. Képtelenség lett volna megmondani. Engem még is rettegés fogott el, olyan, amilyet korábban nem éreztem. Talán akkor nem volt elég nagy a veszíteni valóm.
– Elmehetsz, nem tartalak itt, de akkor utánad megyek. Az új pasidnak az viszont nem biztos, hogy tetszeni fog, ha az exed felbukkan. Vagy a Roxfort miatt mindegy?
Nyeltem egyet, mert kiszáradt a torkom.
Kezeim automatikusan nyúltak a mellette lévő szék után. Kihúztam és leültem, mint valami mugli robot… a kávét pedig az asztalra tettem. Nem volt gusztusom többé beleinni, pedig úgy kívántam még egy pár perccel korábban.
– Miért vagy itt? Mit akarsz tőlem? – kérdeztem.
Nem néztem a szemébe. A papírpoharat bámultam, amiben szép lassan kihűlt az áhított ital. Egyszerűen úgy éreztem, képtelen vagyok ránézni, de még az illatát sem akartam érezni. Korábban beleveszett a tömegbe a dohány illata, akkor viszont már olyan erősen éreztem, hogy alig tudtam koncentrálni bármi másra. A beszéd is gondot okozott, mintha megbénította volna az agyamat.
– Miron nem féltékenykedik. – Tettem hozzá azért.

[Augustus Pye]

Augustus Pye

Látom rajta, hogy nem számított a megjelenésemre. Nem is vagyok meglepődve, de ha már itt van és én is itt vagyok, akkor nem fogom elengedni. Addig nem, amíg a kérdéseket nem tisztázzuk. És legfőképp, amíg el nem mondom neki mennyire tetszik még mindig a szeme csillogása. Még akkor is, ha már csak az egyik esetében élvezhetem. Az a csillogás semmihez sem fogható. Nem akarom bántani, nem is tudnám ennyi ember szeme láttára, ezért is választottam ezt a helyet. Hogy biztos leüljön velem beszélgetni és ha neki ez biztonságérzetet jelent, akkor meg is kapja.
De még így is hezitál. Látom rajta, hogy nem akar leülni, sőt ezzel a kérlek szóval talán meg is ijesztettem. Soha többet nem fogom használni. Undok és nyálas, olyan, amit csak a gyengék és a gyávák használnak. Valamit még motyog is, valami olyat, hogy dolga van, de mind a ketten tudjuk, hogy nem így van. Talán ez az oka annak, hogy meggondolja magát. mert a fenyegetésem közel sem volt annyira veszélyes, mint amiket korábban hallott már tőlem.
Megfogom az asztalon fekvő dobozkát, majd elrejtem a zakóm belső zsebében. Nem hiszem, hogy ma vagy bármikor is ez elkerül tőlem. Legalábbis nem véglegesen. Beszívok egy adagot a szivaromból, és elrakom az újságot is.
- Látni akartalak.
Nem tudom még mennyit mondjak el neki. Egyelőre nem a buta kérdéseire akarok válaszolgatni, hiszen magától is rá tud jönni, ha egy kicsit megerőlteti az elméjét. Mi másért kereshetnék fel valakit, ha már fél éve eltűntem az életéből? Na igen, a bosszú is elég jó indok lenne, de egyelőre nem ez motoszkál bennem. Bár, való igaz, hogy a megcsalása elég indokot szolgáltatna ehhez.
- Sok dolog van, amit tőled akarok, de azt nem most fogjuk megbeszélni.
Szándékosan tartom a hangom hidegen és monotonon. Nem akarom elárulni magam. Pedig örülök neki, hogy látom. Jobb színben is van. Csak egy morgással nyugtázom viszont, hogy mit gondol a párjáról. Eleinte mind ezt gondolják, de aztán változik a kapcsolat, és a végére mind féltékenyek lesznek. De erre majd magától is rájön, nem hiszem, hogy sok idő kell nekik. Főleg úgy, hogy az a kis ficsúr valahol fenn van északon. Ki lenne biztos benne, hogy mivel foglalkozik a párja. Én biztos nem engedném el szem elől. Pontosabban még egyszer nem.
- Nem válaszoltál a levelemre.
Először arra, amiben megírtam, hogy hol talál meg, aztán abban, amiben közöltem vele, hogy ha nem tolja el hozzám a képét, akkor örökre vége köztünk mindennek. De az ígéretemen nem változtatok, és ha legközelebb meglát, akkor a végzetét hozom el neki. Nos, akár így is nézhetnénk, mert most megjelentem. Ha tényleg ez a problémája, akkor azt hiszem, értem, miért kellett noszogatni a maradásra.
- Megfordult a fejedben egyáltalán az, hogy válaszolj? Vagy amint otthagytál azon a vacak szigeten elköltöztél otthonról?
Pedig tényleg egy nagyon takaros kis házat választottam magunknak. Semmi pucc, semmi hivalkodás. Csak egy hullát kellett eltakarítani onnan meg néhány papírt hamisítani és kész. De mára már ennek is vége, immár egy időre megint a Királyságban maradok, szóval August biztos örülni fog majd nekem, hogy gyakrabban lát. Kíváncsi vagyok rá, hogy mit szól majd ehhez a fejleményhez. Mert arról neki nem kell tudnia, hogy még nem döntöttem mindenben. Nagyban függ a helyem attól, hogy hol tudom megalapítani a patikámat.
- Tudod, nagyon kellemes ez a kávézó, lehet többet kéne idejönnöm.

[Keserűbb a kávénál…]

Keserűbb a kávénál…
Piper



1999. szeptember

outfit

Talán csak bámultam, hosszú percekig a kérdésemre kapott válasz hallattán. Ujjaim erőtlenül piszkálták a papírpoharat, reménykedve, hogy ez csak egy álom. De nem tértem magamhoz, hiába erőszakoskodtam, hogy nyissam ki a szememet, hogy szabaduljak innen, nem sikerült. Piper maradt, az elviselhetetlenül vonzó dohány illatával az orromban. Remegett a testem, nem tudtam megálljt parancsolni a hevesen kalapáló szívemnek. Hiányzott a hónapokkal ezelőtt Augustus, aki gond nélkül mondta volna: nem fél a haláltól. Piperrel szemben csak neki volt ereje… nem ennek a kiegyensúlyozottabb, boldogabb valakinek. Nem volt persze makulátlan ez sem. A bűntudat tovább gyötört, szinte kínzott állandóan.  Csak akkor voltam boldog, ha hétvégén előkerült Miron és kettesben iszogattuk a bort a lakásom aprócska teraszán, figyelve a város fényeit vagy a sötét égboltot.
Imádtam Londont. Tele volt élettel és annyi inger érte az embert, hogy nem is igazán kellett figyelnie a valódi problémákra. Szerettem lejárni a kávézóba, szerettem kora reggel kocogni a Temze partján, megnézni azt a helyet, ahol Miront megismertem igazán. Ő volt a gyógyír minden fájdalmamra. Piper viszont egyetlen aprócska hanggal, azzal az illattal, felszakította a hegesedő sebeket. Rettegtem. Rettegtem, hogy Miront is elveszi tőle.
– Nem válaszoltál a levelemre.
Nyeltem egyet. Ha küldött is bármiféle levelet, azt gondolkodás nélkül dobtam a kandalló tüzébe. Nem akartam róla hallani, mert ha csak eszembe jutott a vállamba nyilallt a fájdalom, ott ahol utoljára megszúrt. Aztán persze kísértett annak a napnak a képe is. Fogalma sem volt, min megyek keresztül… vajon ő is azt mondta volna, hogy igen, talán látó vagy? Nem tudom, nem tudom, mert nem értette és a történtek után nem is nagyon szerettem volna, hogy ez megtörténjen.
– Megfordult a fejedben egyáltalán az, hogy válaszolj? Vagy amint otthagytál azon a vacak szigeten elköltöztél otthonról?
Nyeltem egyet.
A papírpohárra néztem és vettem egy mély levegőt.
– A történtek után el sem olvastam a leveleidet. – Jelentettem ki aztán, kicsit erőtlen hangon. Lehet, hogy érezte a változást, ami keresztül ment bennem, talán láttam a szemeim csillogásán. Nem tudtam, de nem is akartam megtudni. Rövidre akartam zárni ezt a beszélgetést, hogy hazameneküljek és a körmömet rágva keressem a megoldást, ahogy elbújhatnék előle.
– Lezártam azt az életet. A feltételezéseiddel ellentétben egy hónappal ezelőtt költöztem Londonba.
A mondat végén újra nyelnem kellett, mintha a remegést akarnám ezzel kicsit kordában tartani. Hallhatta a beszédemen, hogy nem érzem magamat kényelmesen a közelében… hogy megint félek tőle. Azt hittem meghalt, hogy megszabadultam tőle örökre. Nem így volt. Ainsleyt már elűzte mellőlem, nem engedhettem meg, hogy Miron legyen a következő. Szükségem volt egy támaszra, aki megérthetett.
– És nem menekültem előled… – tettem hozzá aztán.
Az ajkaimhoz emeltem a poharat, belekortyoltam a kávéba. Én próbáltam természetesnek tűnni, de őrült módon remegett a kezem. Féltem, hogy átlát rajtam és lecsap. Megpróbál zsarolással sarokba szorítani.
– Tudod, nagyon kellemes ez a kávézó, lehet többet kéne idejönnöm.
Letettem a poharat. Éppen csak sikerült az asztalon landolnia. Éreztem, hogy az ujjaimat elhagyja az erő, talán el is sápadtam. Sírni lett volna kedvem, ahogy az őrület ismét megérintette az elmémet.
– Akkor én nem jövök többet. – Dacos hangon válaszoltam. – Mondd meg, mit akarsz! Ne ostoba kérdéseket tegyél fel, hogy mit akarsz! Elegem van belőled! – Mintha valami gát szakadt volna át, úgy ömlöttek belőlem a szavak.

[Augustus Pye]

Augustus Pye

Esküszöm, nem akarom bántani. Esküszöm, hogy nem azért jöttem ide. Csak látni akartam, de ahogy látom, nekem itt már semmi keresni valóm. Csak saját magamnak köszönhetem, hogy így elhidegült tőlem. Nem kellett volna ennyi időre egyedül hagynom. De ezért az egészért csak én lehetek a felelős. Olyan kis esetlen, majd vissza kell vezetnem a mi közös utunkra. Nem hagyhatom, hogy elcsavarogjon. Még nem elég kiforrott ahhoz, hogy megtehesse. A csillogás is eltűnt a szeméből. Nem tetszik. Ahogy az sem, amit mond. Ökölbe szorítom a kezem, látványosan, nem akarok semmit sem leplezni előle. Ismer, tudja, hogy mit váltanak ki belőlem a szavai.
És ezek most semmi jót, de tűrtőztetem magam. Nem akarom máris elijeszteni a közelemből. Nyelek egy nagyot, de már tudom, hogy mi lesz ennek a napnak a vége. Arra gondolok, ami a zsebemben lapul. És én még azt hittem, hogy megérdemli azt, ami az ékszerboltban történt. Hogy elég lesz ez bocsánatkérésnek vagy bárminek is. Nem nekem kéne, hanem neki kéne bocsánatot kérnie. Megkíméltem az életét. Többször is, és akkor ez a hála?
- Azt az életet? – sziszegem a szavakat, mert csak az tart vissza, hogy a torkának ugorjak, ami miatt ezt a helyet választottam.
A tömeg. Pont az ilyen helyzet miatt választottam, és igazam is lett. Hogy utálom ezmiatt magam. Már nem is tudom mit higgyek el neki. Korábban is csak menekülni akart előlem. Nem is tudom, hogy mi miatt látogatott meg és jött utánam. A szivar után nyúlok. Nem mintha lenne Pye irányába célom vele, inkább magamat akarom lenyugtatni, ami első slukk után már sikerül is egy kicsit. Jó lesz ez így, ha így haladok vele.
Addig, amíg nem nyugszom le teljesen csak dörzsölgetem és igyekszem az olyan dolgokra gondolni, mint a kávézó is. Tényleg tetszik ez a hely, nem csak azért mert így közelebb lehetek Augusthoz. Nem hagyom meg neki még egyszer azt az örömöt, hogy esetleg kiborulva lásson, mint egy pillanattal korábban. Szóval igyekszem csevegni. Mert az emberek azt szokták, nem? De persze, mintha továbbra is a falnak beszélnék.
- Téged!
Ha ennyire ragaszkodik hozzá, hogy tudja mit akarok, akkor hát kimondom. De az, amit hallok, az nagyon nem esik jól. Ő változtatott meg, ő okozta a vesztem. Az asztalra csapok, mire megcsörren a hamutartó rajta, és a szomszéd asztalnál is felénk fordulnak. Intek, hogy minden rendben van, aztán szívok egy újabbat a szivaromból. Gyorsan kezd fogyni a türelmem, és ebből talán már nem jönnék ki jól másként. Elvonszolni viszont nem akarom még akkor sem, ha nincs innen messze az a sikátor.
Nem tudom mi vezérel, de előveszem a kis dobozt, ami csak pillanatokkal korábban került a zsebembe, és felé nyújtom.
- Ezt neked hoztam. – Öhm… nem tudom mit kéne még mondanom, mit vár el tőlem, de ha valamit kimondok, abból nem lehet baj. – Sajnálom.
Persze, ha ismer, akkor rájöhet, hogy nem tudok sajnálni semmit, igazából. Legalábbis nem olyan dolgokat, amit a normális ember elvárna. A dobozban egyébként egy nagyon is férfias karkötő van, fehér arany. Semmi csicsa, semmi extra. Igazából nem tudom miért teszem, hiszen elege van belőlem, és látni sem akar. Nem kezdhetek el fenyegetőzni, hogy márpedig akkor is kell nekem, és…
- Szükségem van rád.
Hirtelen pattan ki a fejemből, és bár azt mondhatnám, hogy hazudok, de ez nem igaz. Az Olaszországban töltött idő rádöbbentett arra, hogy olyan űrt tölt be az éltemben, amit eddig mástól nem kaptam meg. De ahogy az a nő mondta, nem tudok uralkodni magamon, így veszélyes vagyok mindenkire. Azt mondta, magamra is, de annyira hülye azért nem vagyok, hogy kárt tegyek magamban.
- August, hiányoztál. Gyere velem haza, keresünk egy házat. Nem bántalak többet.
Lehalkítottam a végén a hangom, nem kell másnak is hallania a beszélgetésünk ezen részét. Igazából ennél kevesebb szó is elég lenne, hiszen pontosan tudja mire gondolok. Azt viszont még nem tudom mi lesz, ha visszautasít.

[Keserűbb a kávénál…]

Keserűbb a kávénál…
Piper



1999. szeptember

outfit

Engem akar, engem akar. Ez a gondolat ismétlődött meg újra és újra bennem, ahogy ujjaim a papírpohár oldalát piszkálták. Nem akartam ránézni, de még csak érezni sem az illatát. Az az átkozott dohányfüst még is olyan könnyen nyomta el a kávé jellegzetes, kesernyés aromáját, hogy beleremegtem. Csak egy emlék volt… annak az időnek az árnyékképe az az aprócska érzés, mikor gondolkodás nélkül adtam volna át neki magam… mikor felajánlottam, hogy lakjunk együtt és készen álltam volna felrúgni az életemet. Talán nyáron így is lett volna, egészen addig a langyos nyári éjszakáig, amíg meg nem ismertem Miront. Ott is voltak érzelmi hullámvölgyek, amiket aztán hatalmas hegyek követtek. Azóta pedig, mintha le sem szálltam volna a régi mélységekbe s most is csak egy sötét felhő érkezett fölém Piper képébe. Minden erőmet be kellett vetnem, hogy elűzzem magamtól.
– Ezt neked hoztam.
Rá néztem, illetve arra a dobozra, amit felém nyújtott. Nem mozdultam, úgy bámultam rá, mintha bombát sejtenék benne – ahogy a muglik szokták mondani. Csendesen pislogtam kettőt, aztán talán megköszörültem a torkomat. A kezeim a székre kerültek, a combjaim alatt szorították a fonott kinti szék szélét. A térdeim megremegtek.
– Sajnálom.
Mégis mit sajnálsz, Piper? Semmit. Te nem vagy olyan, amit akarsz azt gondolkodás nélkül elveszed és ki élvezed az utolsó cseppig… Úgy szerettem volna ezeket a szavakat a szemére vetni, csakhogy nem tehettem. Nem akartam vele vitába szállni, nem akartam, hogy karon ragadjon és elrángasson. Erősebb volt nálam, képes lett volna megtenni.
Elvettem a dobozt, de nem nyitottam ki. Csak letettem a poharam mellé az asztalra. Keserű íz gyűlt a számban, amit nem tudtam lenyelni, mert a torkomban is gombóc nőtt. Éreztem, ahogy ezer meg ezer régi, kusza érzés próbál meg megfojtani. Valamikor nagyon szerettem Pipert, talán egy részem még mindig ragaszkodott hozzá és azt kívántam, bár el tudnám felejteni az utolsó találkozásunkat neki. Csakhogy az már olyan sebet hagyott bennem, aminek eredményeként nem is tudtam könnyeket ejteni igazán Ainsleyért. Le kellett róla mondanom, hogy biztonságban legyen… akkor még nem számoltam olyan lehetőséggel, hogy megismerhetek valakit más. Nem hittem volna, hogy lehetnek még ilyen érzéseim bárki iránt. Vártam Pipert, hogy jöjjön el hozzám és vessen véget minden sötét örvénynek, ami még bennem lakozik. Nem maradt senkim egy-két családtagon kívül s még munkám sem volt, amiben meghúzhattam magam.
– Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz… – Leheltem a szavakat kettőnk közé.
Az orromon megint végig cirógatott a dohány illata. Ezért inkább felemeltem a kávéspoharamat és belekortyoltam. Éppen csak egy pillanatra nyomtam el az azt imádott aromát.
– Szükségem van rád.
Tudtam, hogy nem azért van rám szüksége, mert szerelmes. Nem hittem volna, hogy Piper valaha is ilyen mély érzéseket táplált irántam, még ha ki is mondta azt a szót. Egyszerűen csak jobban ragaszkodott hozzám, mint máshoz előttem. Én voltam valamiféle hab a gyilkosságok tortáján. Azért kínzott annyit, hogy a lehető leghosszabban elnyújtsa az élményt. Én pedig szinte önként táncoltam a karjai közé. Vajon tetszenek neki, hogy még mindig fáj az a sebhely a vállamnál, amit tőle kaptam a legutóbb?
– August, hiányoztál. Gyere velem haza, keresünk egy házat. Nem bántalak többet.
Lettem a poharat és hátra dőltem a székemben. Nem néztem Piperre, nem akartam látni azokat a sötét szemeket. A tekintetem a dobozkán állapodott meg, amit nem terveztem elfogadni. Nem tartozik nekem semmivel és én sem neki… hacsak az életemet nem tekinti máris saját tulajdonának.
– Nekem már van egy otthonom és nem megyek sehova. – Jelentettem ki a lehető legkomolyabb hangon. Keresztbe vetettem a lábaimat, hogy még jobban összehúzzam magam, mintha csak egy apró foltocska lennék.
– Nem akarok veled elköltözni vagy veled lenni. Neked nem rám van szükséged, hanem az én megölésemre… – Ezeket úgy súgtam meg neki. – Elvehetted volna ezerszer, de most nem adom oda. Már nem a tiéd, felajánlottam valaki másnak.
A tenyeremet a dobozra fektettem és visszacsúsztattam elé.
– Az ajándékod sem kell. Gondolom, egy testrész van benne, mint a legutóbb.

[Augustus Pye]

Augustus Pye

Sokáig csengenek bennem a szavai. Azt az életet. Úgy tűnik hiba volt nem beavatni őt még jobban azokba a dolgokba, amik végül a távozásomhoz vezettek, és amivel megvédtem őt. Nem magamtól, hanem mástól. Azt gondoltam, azzal már bőven bizonyítottam, hogy tőlem nem kell tartani. Elvégre nem öltem meg. De nem, neki itt kell játszania magát. Tudom, hogy hiányzom neki, máskülönben nem ült volna ide le. Mégis, legszívesebben neki ugranék. Megértett, tudta mikor, mire gondolok, és láttam valamit a szemében. Nem csak azt, amivel ápolt, nem csak azt, amikor ott feküdt mellettem, vagy kérkedőn kihívott, hogy vajon meg merem-e tenni a dolgokat vagy csak nagy a szám. Nem, volt ott más, amit nem tudtam beazonosítani, és mindenképpen meg akarom fejteni.
Az viszont nem lep meg, hogy átlát rajtam. Hiába hoztam neki az ékszert, és hiába csinálok úgy, mintha tényleg sajnálnám. Nem tudom mit tettem, amit sajnálnom kéne, és ezt ő pontosan tudja. Nem hiába van az, hogy ennyi idő alatt már régen kiismert. És mégis, csak egy pillanatra sem képes elhinni azt, hogy esetleg nem olyan vagyok, mint régen. Nem mással szemben, hanem vele szemben.
És pont ezért esnek rosszul a szavai, mikor őszintén mondom el, hogy szükségem van rá, és hiányzott. Mikor olyan szavak hagyják el a számat, amit egyébként másnak soha nem mondanék. Utálom azt, amivé tett, és csak ő tud visszaváltoztatni azzá, ami voltam. Mondjuk egyértelműen nem gondolom át normálisan azt a kijelentésemet, hogy jöjjön velem haza. Nem azért, mert tudom, hogy nem teszi majd meg. Azért, mert egyelőre nincs hova hazavinnem. A régi lakásom ott van, eléggé rumlis, ahogy átkutatták, de még akkor is használható. Egy kicsit rendet raktam ott, de az akkor sem élhető a kettőnk számára.
Egyre idegesebben szívom a szivaromat. Egyszerűen nem tudom mit mondhatnék. Soha nem voltam a szavak embere, inkább a tetteké, de amit tenni akarnék az két dolog miatt sem lehetséges. Az egyik, hogy megígértem neki, nem bántom többé. A másik egy más lerágott csont indok, sokan vannak körülöttünk. Most azért utálom magam, hogy ilyen helyen vártam meg, és mondjuk nem a lakása előtt, hogy kifigyeljem. Vagy a lakásában, mert ismerjük be, nem tartana oda sem bejutni semeddig.
- Akkor remélem boldog leszel ebben az új otthonban és új életben.
Szándékosan hagyják el úgy a szavak az ajkam, hogy tudja, valójában ezt nem is gondolom komolyan. Egyáltalán nem akarom, hogy boldog legyen úgy, hogy nem mellettem az. És tudom, neki mást jelent a boldogság, mint nekem, de tudom azt is, hogy mellettem voltak olyan pillanatai, amikor az volt.
Sértve érzem magam, mikor a kis doboz visszacsúszik elém. Hát tényleg nem értékelte azt, amikor azt a testrészt adtam neki? Pedig megtiszteltetésnek kellett volna vennie, hiszen odaadtam valamit, amit egyébként én nagyon is sokra tartok. Egy olyan testrészt, ami az áldozatnak a mindene volt. Nélküle nem tudott volna élni, és hát én segítettem ezen, hogy ne kelljen választania, vagy később önmagával végeznie. Mert így sokkal jobb móka volt.
Sóhajtok egyet, majd gyorsan legurítom a kávémat, és felállok. Magamhoz veszem a dobozt is, amit ki is nyitok. Hát ezért vállaltam akkora kockázatokat az üzlet felrobbantásával? Ami még mindig felújítás alatt áll, és abból ítélve, hogy még nem jött semmiféle hatóság letartóztatni, nem is tudják, hogy én voltam az. Vagy közöm lenne hozzá. Ellépek Pye mellett, majd az ölébe pottyantom a dobozt ismét. Egy pillanatig hezitálok azon, hogy mondjak-e neki valamit vagy sem, hiszen így pontosan látja a tartalmát.
- Legközelebb ha már visszaadod, azért megnézhetnéd. Ha pontosan annyira ismersz, mint ahogy hiszed, akkor tudnád, hogy nyilvános helyen nem adnék neked testrészt ajándékba.
Végül úgy döntök, hogy a fülébe súgva árulom el ezeket a szavakat, aztán már lépek is el mellőle. Nincs értelme annak, hogy tovább rontsam a drága levegőjét, ő pedig lopja a drága időmet. Pedig mennyivel jobb lenne, ha itt most elő tudnék adni egy könnyfakasztó szerelmi drámát, hogy mi lesz akkor, ha nem fogad vissza. Ismeri már a repertoáromat tudja, hogy nem lennék hiteles benne, a kis barátja pedig túl nagy biztonságban van a Roxfortban. Esélyesen a közelébe se érnék, ha bántani akarnám.
- Még találkozunk.
Mert ki tudja megmondani biztosra, hogy nem? Mert végül is, ki garantálhatja azt, hogy a mai találkozásunk lesz az utolsó? Talán az az autós, aki akkor fordul be az utcába, mikor elérek a járda széléhez? Vagy az az anyuka, aki úgy rohan a gyereke után az úttest felé? Vagy az öreg néni, aki nem is öreg néni, hanem Rowle egyik embere álcázva? Már régóta követ, talán Elliottal való találkozásomkor is ott volt, ebben nem vagyok biztos.
Akárhogy is, kilépek az autó elé, majd meglökve a gyereket az anyja felé várom, hogy az autó elérjen. A fájdalmat úgyse fogom érezni, és biztos nem fogok meghalni sem. még csak színjátéknak se mondanám, nem vágyom Pye együttérzésére vagy aggodalmára, de akarom látni, hogy mennyire hagyom hidegen. Elmenne-e mellettem, a helyzet mellett szó nélkül?
Nem számolom a métereket, amit a levegőben töltök, ahogy a földön megtett fordulatokat sem. Azt viszont érzem, hogy a lábam és a karom is fura helyzetben áll, levegőt is nehezebben kapok, ha nem vagyok elég fürge, a végén még bevisznek egy kórházba, de az ütközés nagyobb volt, mint amire számítottam, de túlélem. Halhatatlan vagyok, csak ki kell jutnom a sikoltozó és síró emberek gyűrűjéből.

[Keserűbb a kávénál…]

Keserűbb a kávénál…
Piper



1999. szeptember

outfit

– Akkor remélem boldog leszel ebben az új otthonban és új életben.
Szinte összerezzentem Piper szavai hallatán. Nem a tartalmuk miatt, csak a hangsúly miatt, amiből pontosan tudhattam: mindez nem több egy kis hazugságnál. Nem akarta az én boldogságomat, talán megvolt róla győződve ő maga is, hogy nem érdemlem meg. Meglehet, hogy igaza volt ebben… hiszen én is már régóta tudtam: valami nem stimmel, valami baj van velem, valami miatt nem vagyok „normális.” Az utolsó szó anyám hangján csendült fel a fülemben és én megint aprónak éreztem magam a hatalmas világban. Sóhajtanom kellett egyet, hogy ne vegyenek rajtam erőt ezek a kusza érzelmek.
Talán nem kellett volna visszaadnom az ajándékát. Mégis inkább így tettem, semmint, hogy szembesülnöm kelljen annak tartalmával. Tudtam nagyon jól mire számíthatok tőle, hiszen egyszer már megtette. Egyszer már kaptam tőle egy ajándékot… egy emberi testrészt. Ezúttal nem szerettem volna hasonlót viszont látni. Nyeltem egyet, ahogy felemeltem a kezemet a dobozról, mintha valami hatalmas terhet pakoltam volna le, attól félve, hogy valaki majd utánam hajítja megint. Nem néztem közben a szemeibe. Nem akartam látni azt a sötét kis csillogást.  Annyira megrezzentem, hogy a székkel is kicsit hátra csúsztam. Hangosan karcolta végig alattam a terasz felületét. Azt hittem, hogy menten nekem esik, ott és akkor végezni fog velem. Le is hunytam a szemeimet egyetlen pillanatra és arra koncentráltam, hogy látni akarom még Miront. Az ő arca, az ő csillogó kék szemei voltak az én ments váram, az egyetlen dolog, ami még megnyugvást hozhatott.
Kinyitottam a szememet, hogy felnézzek rá. Megint ugyanazt a Pipert láttam, akitől hol rettegtem, hol menekültem… de valahol a szívem mélyén szerettem. Sokáig ragaszkodtam hozzá, könyörögtem a sorshoz, hogy hozza el hozzám… hogy vegye el az életemet. Már szabadulni akartam az engem gyötrő álmok közül. Most is, egy pillanatra a kezében szorongatott dobozra pillantva, vártam, hogy bántson. Csakhogy nem ez történt. Egyszerűen elengedte a feketeséget, hogy az az ölembe hulljon. Nem is emiatt rezzentem össze újra, hanem amikor odahajolt és a fülembe suttogot: – Legközelebb ha már visszaadod, azért megnézhetnéd. Ha pontosan annyira ismersz, mint ahogy hiszed, akkor tudnád, hogy nyilvános helyen nem adnék neked testrészt ajándékba.
– Miért nem ölsz meg? – kérdeztem halkan.
Talán nem hallotta meg, talán nem akartam válaszolni nem tudom. Nem is vártam semmit tőle igazából. A kérdés egyszerűen csak ott várakozott a nyelvem hegyén, hogy kimondjam. Nem is az érdekelt, hogy abban a percben, miért nem teszi meg… inkább az, hogy addig miért nem tette meg. Igen, az utolsó találkozásunk felért egy szakítással, véget ért közöttünk valami, mégis azt mondta: ő lesz az, aki elveszi az életemet. Már a halálomon voltam. Ha testileg nem is, lelkileg mindenképpen és ő nem jött, hogy véget vessen a fájdalmaimnak, hogy kielégítse a beteges vágyait. Egyedül voltam, majdnem végem is lett. Csakhogy akkor előkerült Miron a semmiből, megfogta a kezemet és kirángatott a sötét kis lyukamból. Újra élesztett a kedvességével.
– Még találkozunk.
Csak ültem néma csendben. Hallottam, ahogy a cipőtalpa kicsit kopog a járdán. Bámultam az ölembe fekvő kis fekete dobozt. Rettegtem megérinteni is. Ujjaim még is remegve fogtak rá és tuszkolták a kabátzsebembe. Csikorgás, csapódás, sikoltások hangja térített magamhoz abból a borzalmas ülésből. Háttal voltam az úttestnek, így meg kellett fordulnom, hogy láthassam mi történt.
Azonnal felismertem Pipert a földön. Aggódalom futott át rajtam… hiszen tudtam, nem érzi a fájdalmat, de az ő esetében pontosan ez teszi súlyossá az egészet. Azonnal felpattantam és rohantam felé. Nem figyeltem mi a baja, de őszintén reméltem, hogy csak egy kis csonttörés.
– Piper! – Félrelöktem közben a körülötte álló embereket.
Odatérdeltem mellé a földre. A tenyeremet az arcára fektettem. Finoman cirógattam végig a bőrén. Intettem az embereknek, hogy menjenek, nincs itt semmi bámulni való. Szerencsére többen el is sétáltak erre, még egy-egy bámészkodó maradt. Ezért a zsebembe csúsztattam a kezem, úgy hogy ők ne láthassák, ahogy a pálcámhoz nyúlok.
– Mindjárt elviszlek innen…
Óvatosan intettem a pálcával. Senki sem láthatta a testem mellett tett mozdulatot, csak a hatalmas füstfelhőt, ami körbe vett minket. Hallottam, hogy néhányan megint sikoltoznak, de én csak hoppanáltam. Szándékosan úgy, hogy a lakásom galéria részére jussunk, oda ahol az ágy van. Így Piper azonnal rá tudtam lökni és a testét kezdtem el vizsgálgatni.
– Meg ne moccanj! – Szóltam rá. – Ígérem, később megpróbálhatsz sokadszorra is meöglni, de előbb rendbe teszlek egy kicsit.

Köszönöm, Mr. Walsh!
A helyszín szabad.

[- Elnézést! -]

a v e r y & e w a n

2000. június vége

Rózsaszín jegeskávé? Ó, igen.
Elég volt látnom a plakátokon London utcáin, hogy azonnal megfogalmazódjon bennem a gondolat: nekem ez kell. Tudnom kell, milyen íze van egy rózsaszín kávénak. Azonnal. Mint igazi hű Mardekáros, a zöld szín állt szívemhez legközelebb mindig is, de mint igazi tizenhat éves lány, nem tudtam ellenállni az ínycsiklandó, rózsaszín dolgoknak sem. Pláne, ha ez jegeskávé.
Nemrég érkeztem haza a Roxfortból, a napjaim pedig ismét visszatértek a szokásos, itthoni unalmas kerékvágásba. Ráadásként, pár hete, még a kastélyban megkaptam apám levelét, miszerint egész júliusban nem lesz itthon, így lélekben még arra is fel kellett készülnöm, hogy Karennel, a nagynénémmel kell összezárva élnem egy egész hónapon át, apa nélkül, aki legalább enyhítette egy kicsit a tüskés légkört, amikor épp otthon volt persze. Így tehát, nem is volt kérdés, hogy akkor a mai napomat is barangolással fogom tölteni Londonban, és mindenképpen benézek az egyik közeli Starbucksba. A nyaram nagy részét vagy apával töltöttem, vagy pedig a városban fedezgettem fel számomra új helyeket, mert rendkívül szerettem sétálgatni a semmibe, és legalább nem kellett otthon elviselnem a nőt, aki anya halála óta szemtelenül befészkelte magát a családunkba, mintha legalábbis odavaló lenne.
Sokszor kiugrottam az Abszol útra is, és olyankor vittem magammal Jensent, a baglyomat is, hogy ne otthon unatkozzon, de London határozottan muglik-lakta részén kétlem, hogy ez szerencsés lett volna. Tehát szerencsétlen fülesbaglyomat kénytelen voltam otthon hagyni a szobám ablakában, aki ilyenkor rendkívül szomorú és hangos lett, hiszen a kastélyban kedvére repkedhetett ide-oda.
Rendkívül meleg nap volt - pont ezért örültem, hogy az új, tökéletesen nyári ruhámat vettem fel, nem pedig a nadrág mellett döntöttem -, nagyon jól esett belépni a Starbucks légkondival ellátott helységébe. Aztán a következő pillanatban kicsit le is sokkoltam, mert akkora sor volt, hogy konkrétan már az ajtóban megrekedtem. Aprón elhúztam a számat - az egyetlen, ami visszatartott attól, hogy fejemet rázva sarkon forduljak és kimeneküljek a kávézóból, az az volt, hogy időm végtelen volt, mint a tenger, és amúgy sem voltam az a feladós típus.
Kellett várnom egy keveset, mire végre megmozdult a sor, és ekkor előrébb léptem, de két lány éppen most szeretett volna távozni, és az egyiknek sikerült meglöknie egy kicsit - még egyet léptem előre, és sikerült rátaposnom az előttem várakozó férfi cipőjének a sarkára. Azonnal hátrébb ugrottam, amint csak tudtam, és beharaptam az alsó ajkam.
- Elnézést! - szóltam oda gyorsan, remélve, hogy meghallja, és nem kíván - még ennél is - melegebb helyekre.
Beletelt egy kis időbe, mire a sor fogyni kezdett, így már vagy tíz-tizenöt perce várakoztam, amikor már végre megpillanthattam a pultot, mint fénylő kis reménysugarat. Szerencsére nem voltam egy türelmetlen ember, és amúgy is, elütöttem az időt a telefonomon, míg végül én voltam a második a sorban. Izgatottan vártam, hogy kikérhessem az italomat, és végre kimeneküljek ebből a zsúfolt épületből. Az utcán egész biztosan találok egy üres padot valahol az árnyékban, ahol megiszogathatom a jegeskávémat. És persze imádkozhatok, hogy az angliai időjárás ma kegyes lesz, és nem szakad le csak úgy hirtelen az ég.

TO AVERY

Biztosan átok ül rajtam…. igen… Mi más magyarázata lehetne annak, hogy miután aprólékos munkával elkészítettem a rendelt pálcát, az utolsó pillanatban megvágtam magam? Alighanem semmi… és ha mindez nem lenne elég, Roy állandóan kitalál valamit, amivel nehezebbé tegye az életemet. Bár itt a nyári szünet és legszívesebben állandóan Jimmyvel lennék, mindig kitalál nekem valami piszlicsáré feladatot, hogy még véletlenül se legyen időm vele lenni…. Ez igazán csodálatos. Mivel valamiből el kell tartanom magamat, nem léphetek ki az üzletből, de így nem is lehetek a fiammal.
Ez olyan, mint valami 22-es csapdája, amiből nincs kiút. A mai nap után rám fér egy rendes kávé, ezért a faforgácsos-vérfoltos talár helyett magamra kapok egy térdig érő farmert meg egy laza, vasalatlan sötétzöld inget, aztán a Starbucks felé veszem az irányt. Tudom, hogy mugli hely, de én épp ezért szeretem. Itt nem kell összefutnom olyan vevőkkel, akikkel akaratom ellenére le kéne állnom csevegni. Viszonylag gyorsan odaérek a helyhez, viszont ahogy belépek, lefagy a nem létező mosoly is az aromról. Remek, kell ennél jobb? Sosem fogok sorra kerülni. És ha ez nem lenne elég, még rá is tapos valaki a cipőm sarkára. Ösztönösen morgok egyet, nem mintha annyira fájt volna...csak mert nem telhet el úgy öt perc a napból, hogy békén hagyjon az a bizonyos, muglik körében sokat emlegetett Murphy.
Vagy nem is az ő hibája, hanem itt mindenki azon van, hogy az én életemet keserítse meg? Hátrafordulok és egy gyönyörű, szőke lányt pillantok meg, amint beharapja az alsó ajkát.
– Elnézést – szalad ki a száján, amire igyekszem a tőlem telhető legkedvesebben biccenteni. – Nem történt semmi – mondom halkan, aztán visszafordulok. Sajnos, ahogy az várható volt, csigalassan halad a sor… Eltelik vagy tíz perc, mire tényleg sorra kerülök, és leadhatom a rendelésem. – Jónapot. Egy sima jegeskávét kérek mindenféle ízesítés nélkül – közlöm a pultoslánnyal, akinek két rózsaszín gumival felfogott haja egészen óvodássá teszi az arcát. Nem értem, minek öltözik így egy felnőtt nő, talán így akarja jelezni, hogy még véletlenül se környékezze meg senki, mert nincs azon az érzelmi szinten? Talán így van, ki tudja.
-   Uram, próbálja ki a legújabb rózsaszín jegeskávénkat! Szezonális ajánlat, két hétig érvényes csak, nehogy lemaradjon róla – mosolyog rám negédesen a nő, amire egyszerűen kezdek kijönni a sodromból.
-   Nem kell, köszönöm – morgom oda felé. - Csak a kávémat akarom – nyomatékosítom olyan pillantással, amit nem lehet félreérteni: Miért olyan nehéz megérteni, hogy egyes emberek nem azért vásárolnak bármit is, mert az új és divatos? Hanem mert bevált és szeretik.... A kapitalizmus olyan méreg, amit igyekszem elkerülni, már amennyire lehetséges.
A tekintete, szerencsére elhallgattatja, így nincs más hátra, fizetek és a várva-várt kávéval együtt távozom. Sarkon fordulok és belekortyolok, hogy végre lehűthessem magam, amikor a meglepetéstől kiköpöm az első kortyot. Egyenesen az előbb már szemrevételezett szőke lány ruhájára.
- Merlin lyukas zoknijára! Ez sós….Komolyan mindenki azon van, hogy lehetetlenné tegye az életemet? - magyarázom vöröslő fejjel, félig a pult felé fordulva, hogy a lófarkas lány is biztosan hallja, majd észbe kapok.
- Jajj, kérem ne haragudjon! Hadd hívjam meg valamire kárpótlás gyanánt! – nézek a nőre esdeklően, akinek immár a dekoltázs résznél csúnya barna folt „tarkítja” szép, nyári ruháját, az én jóvoltamból. Igaz, hogy az én napom már totálisan elvan rontva, de nem akartam ezt máséval is megtenni. Helyre kell hát hoznom gyorsan ezt a fiaskót.

[- Köszönöm, de nem szükséges -]

a v e r y & e w a n

2000. június vége

Még egy bocsánatkérő pillantást vetettem a férfira, az előző mordulásától felforrt arccal, aztán amikor visszafordult előre, kinéztem az ablakon. Szívesen maradtam volna a hűs helységben addig, amíg csak lehet, de jóformán semennyi esélyt nem láttam arra, hogy legyen hely, pláne mikor végre kézbe kapom a kávémat. Gyűlöltem a nyarat. A meleget, a tűző napot, és hogy mindig leég mindenem, és talán azon kevesek közé tartoztam, aki már a hazautazás napján várja a visszatérést a Roxfortba. Sajna nem bővelkedtem a tényezőkből, amik annyira ide kötöttek volna - talán egyedül apa, de ő egyre csak beleolvadt a munkájába.
Visszafordítottam a tekintetemet előre, már derengett a pult, megpillantottam az arra kihelyezett táblát, ami a legújabb rózsaszín csodát hirdette. Levettem a fekete műbőr hátizsákomat, és beletúrtam, hogy előkerítsem a pénztárcámat. Mire megtaláltam, az előttem lévő férfi már ki is kérte az italát, így előrébb léphettem. Az eladó lány felé fordultam, akinek két copfba fogta sötét tincsei minden mozdulatánál röpködtek az arca körül, és kedvesen mosolygott rám, aztán éppen kikértem volna a jegeskávét, amikor hirtelen... valaki telibe köpött, azt hiszem.
Torkomon akadt a szó, annyira meglepődtem, nem is, inkább valósággal lesokkolódtam. Lassan a mellettem állóra vezettem a tekintetemet, és aprón kifújtam a levegőmet, ami már feszítette mellkasomat az elmúlt másodpercek hatására, amíg meg se rezzentem a döbbenettől. Ugyanaz a férfi volt, akinek az előbb a sarkára léptem, a kezében egy jegeskávéval. Lassan a ruhámra néztem. Ahogy sejtettem, csúnya, barna folt tündökölt annak eredetileg sötétkék, virágokkal tarkított mellrészén. Kifújtam a levegőmet, de hogy legalább megragadjak egy apró kis pozitívumot: legalább nem volt forró.
- Merlin lyukas zoknijára! Ez sós….Komolyan mindenki azon van, hogy lehetetlenné tegye az életemet? - Háborodott fel a férfi a pultos lány felé sandítva, én azonban egyből felkaptam a fejem. Merlin lyukas zoknija... Ez a szóhasználat gyanúsan eszembe juttatta a varázsvilágot, de aztán arra gondoltam, hogy csak fantasy rajongó, hiszen elég furcsa véletlen lett volna, ha pont egy másik mágus támad le a sós kávéjával a Starbucks közepén, nem? Szerintem legalábbis határozottan az volt.
- Annyira sajnáljuk, uram! Azonnal készítünk egy másikat... - szabadkozott elvörösödve a lány, miközben elvette a fickó poharát, hogy aztán adjon egy másik, lehetőleg már nem sós példányt. Közben a férfi felém fordult, és mintha csak hirtelen észbekapott volna, azonnal bocsánatot is kért, aztán felajánlotta, hogy meghív valamire. Kissé tétovázva pillantottam a pult felé, aztán a férfira, a ruhámra, majd ismét a férfira.
- Köszönöm, de nem szükséges - feleltem. - Azonban ha van önnél valami csodás tisztítószer, azért hálás lennék.
Mikor a lány felém fordult, már egy fokkal kevésbé lelkesen, de kikértem a jegeskávét. Aztán képtelen voltam magamban tartani egy halk kis megjegyzést, és ismét a férfi felé pillantottam.
- Egyébként kétlem, hogy Merlinnek lyukas lenne a zoknija. Vagy netán személyes tapasztalat?

TO AVERY

- Annyira sajnáljuk, uram! Azonnal készítünk egy másikat... - mondja szinte elsüllyedve a pultoslány, amire egy kicsit azért megenyhülök. Elvégre én is embereket szolgálok ki, pontosan tudom, milyen érzés elcseszni valamit, aztán meg az idegbeteg vásárló szidalmazását hallgatni. Nem egyszer jártam már úgy én is, hogy farkasszemet kellett néznem dühtől beliluló, kiabáló emberekkel, mert a pálcájuk valamiért nem úgy funkcionált, ahogy szerették volna... És hát, egy rakoncátlankodó pálca bizony elég komoly glaibát tud okozni. Khm.
Úgyhogy moderálom magam és ahelyett, hogy ráborítanám a kárpótlás gyanánt készített újabb kávét, elveszem tőle.
- Oké - motyogok még mindig kicsit zaklatottan, aztán a dominóeffektus másik áldozatát próbálom kárpótolni, aki egészen türelmesen reagál.
- Köszönöm, de nem szükséges. Azonban ha van önnél valami csodás tisztítószer, azért hálás lennék - mondja a fiatla lány, amire nemlegesen rázom a fejem.
- Sajnos az nincs... - felelem habozva, hiszen természetesen hamar megoldhatnáma  dolgot egy pálcaintéssel, de nem itt, muglik között. És hát egyelőre a lányról sem tudom, hogy mennyire sokkolná le egy varázspálca látványa vagy sem.
- Egyébként kétlem, hogy Merlinnek lyukas lenne a zoknija. Vagy netán személyes tapasztalat? - folytatja kedvesen a leányzó, amire egy őszinte mosoly kívánkozik ki belőlem.
- Ami azt illeti, nem személyes, de le merném fogadni, hogy egy igazán szerencsétlen alak lehet, ha már így képes elrontani az ember napját.... Biztos élvezi, hogy másokat is szerencsétlenné tehet - magyarázkodom, mint egy idióta, de sebaj. Már hozzászoktam. A lánynak meg gondolom nem kell hozzászoknia, hiszen most azonnal faképnél hagyhat, ha akar, így, hogy végre megkapta ő is a kávéját. Részemről belekortyolok a sajátomba és megkönnyebbülten nyugtázom, hogy ezt sikerült nem elrontaniuk. Egy kicsit javított a hangulatomon ez a gyors korty ugyan, de azt még nem feledtette el velem, hogy épp az előbb tettem tönkre az ismeretlen hölgy ruháját, amit illene azért helyrehoznom valahogy.
- Szóval visszatérve a foltra... folttisztító itt ugyan nincs nálam, de ha gondolja, otthon kitisztítom magának egy perc alatt. Nem lakom messze, csak öt perc gyalog - ajánlom fel a segítséget, és persze csak ezután esik le, hogy most hívtam fel egy fiatal lányt a lakásomra, aki ránézésre akár a gyerekem is lehetne. Vajon mit gondolhat rólam? Ahogy ez lepörög bennem, rögvest elvörösödöm. Elvégre milyen dolog már, hogy egy korombeli férfi így rányomul egy csinos, fiatal lányra, aki feltételezem még a Roxfortba, vagy ha esetleg mugli, akkor meg valami középiskolába jár? Persze sosem ment nekem a csajozás, tinikoromban sem, így mit is várhattam a felnőttségtől? Hát, ha vártam is valamit, az biztos, hogy semmi jó nem sült ki belőle. Ugyanaz a szenvedés szociális téren, ami mindig is volt.
- Mármint... elnézést, nem úgy értettem.... - hebegem kínok között, a cipőm orrát bámulva. - Igazából a munkahelyem fölött lakom... ami egy műhely. Így a lakásomra nem kéne feljönnie - tetézem tovább a tetézhetetlent.
Gratulálok Slinkhard. Ezt megint gyönyörűen összehoztad....Csoda, hogy még nem égtél szénné itt helyben.
- Elnézést, még be sem mutatkoztam.... - nyújtom felé szabad kezemet kissé remegve.
- A nevem Ewan Slinkhard.

[- Szóval ez valami lánc, mindenki, akit egy kicsi rossz ért, szerencsétlenné tesz valaki mást is...? Várjunk, végül is logikus -]

E W A N

2000. június vége

Miután a pult mögött álló copfos lány kiszolgálta a férfit, gyorsan elkészítette az én jeges csodámat is, amiért már annyi ideje áhítoztam. Természetesen az is hamar realizálódott bennem, hogy ennyi pénzért ez az egész nem is akkora élmény, mint amilyet mondjuk a képeken váltott ki bennem, vagy akár a mögöttem kígyózó sor akármelyik tagjából, aki szintén valami hozzám hasonló indokkal tért be a kávézóba, de itt már késő volt visszakozni, ha már eddig eljöttem.
Ami pedig a ruhámat illeti... nem voltam boldog, de szerencsére nem látszódott olyan tisztán a folt az amúgy is sötét anyagon, és amúgy is, minek bosszankodjak rajta sokáig, ha amúgy sem tehetek semmit? Még nem voltam tizenhét éves, hogy varázslatot használjak a Roxfort falain kívül, de már nagyon vártam a pillanatot, egyébként. Bár nem voltam benne teljesen biztos, hogy mennyire tudnám kihasználni, hiszen szerintem otthon elég lenne egy Lumos-t elsütnöm ahhoz, hogy Karen hangosan visítva kirakjon az ajtón kívülre. Mondjuk lehet, hogy ő pont ezt a pillanatot várja. Úgy értem, eddig is szívesen megtette volna, akármelyik percben, de akkor legalább tényleges indoka is lehetne. Na, de el Karentől... szóval ha használhatnék varázslatot, akkor legalább ebben a helyzetben könnyedén eltüntethetném a kis foltocskát mellkasomról, persze valami olyan helyre húzódva, ahol ezt egyetlen mugli sem látja.
Mielőtt a kezemben foghatta volna a poharat, még visszafordultam a továbbra is mellettem álldogáló férfi felé, ahogy az válaszolt halk kis megjegyzésemre.
- Ami azt illeti, nem személyes, de le merném fogadni, hogy egy igazán szerencsétlen alak lehet, ha már így képes elrontani az ember napját.... Biztos élvezi, hogy másokat is szerencsétlenné tehet. - Ezen már kénytelen voltam egy halványat mosolyogni, némán szórakoztam. Közben pedig kifizettem a kávémat, és elvettem a lánytól a kellemesen hűs műanyag poharat.
- Szóval ez valami lánc, mindenki, akit egy kicsi rossz ért, szerencsétlenné tesz valaki mást is...? Várjunk, végül is logikus - bólintottam, és ismét lepillantottam a ruhámra. - Szóval most én jövök, igaz? Hmm, nem is tudom, kit kéne... Felborítani székestül, esetleg kilökni a kezéből a kávéját... - Közben lassacskán elindultam kifelé. - De úgy láttam, hogy önt most nem Merlin tette szerencsétlenné, hanem a kiszolgáló lány. Vagy ha nem ő csinálta a kávét... Ó, vagy én. Az előbb véletlenül ráléptem a lábára, nem? Szóval ez ilyen visszaadásos-támadás volt, értem én...
Természetesen nem gondoltam komolyan, reméltem veszi a lapot és nem leszünk kénytelenek feszengős haragban elválni - amire egyébként én már épp fel voltam készülve, alig vártam, hogy csendesen keressek valami kis hűvös helyet, de a férfi ekkor ismét megszólalt.
- Szóval visszatérve a foltra... folttisztító itt ugyan nincs nálam, de ha gondolja, otthon kitisztítom magának egy perc alatt. Nem lakom messze, csak öt perc gyalog. - Éppen megkóstoltam az italomat, és Merlinre, egy pillanatig biztos voltam benne, hogy most rajtam lesz a sor, hogy azt kiköpjem valamelyik szembejövőre. Vagy éppen magára a férfira. Elkerekedett szemekkel néztem felé, ő pedig fülig vörösödött, és gyorsan folytatta: - Mármint... elnézést, nem úgy értettem.... Igazából a munkahelyem fölött lakom... ami egy műhely. Így a lakásomra nem kéne feljönnie.
Egy picit köszörültem még a torkomat, miközben előre fordultam, hogy kisurranjunk az ajtón a befelé hullámzó tömeg mellett; nem is tudom, hogy inkább azért, mert nagyon hideg volt a kávé, vagy a férfi szavai tették meg erősebben a hatásukat, de kellett még pár lépés, hogy összeszedjem magam.
- Hát, őő, izé... Nagyon kedves, de ami azt illeti, én is elég közel lakom, szóval talán kihagynám aa... műhely látogatást.
Igazándiból még nem terveztem hazamenni, bár egészen átgondoltam a dolgot, amint lepillantottam a ruhámra. Még szívesen benéztem volna ide-oda, de azt hiszem, most inkább mégis hagynom kéne.
Kicsit odébb húzódva a bejárattól pont egy fa takarta el a tűző napot, és bár így is elég meleg volt, tűrhető volt a dolog. Megálltam, és kicsit bizalmatlanul pillantottam a férfira, aki kezét nyújtotta felém, és közben bemutatkozott.
- Örülök - motyogtam, és gyengéden kezet ráztam vele. - Avery Cassen.
Miután kezet fogtunk, kissé zavartan elhúztam a kezem, és miközben végigsimítottam a ruhámon, körbepillantottam. Meg akartam várni, amíg ő elindul, hogy véletlenül sem ugyanarra menjünk... az kicsit ciki lett volna, nem? Egyébként a helyzet a férfi előző megjegyzése  híján nem is lett volna az, és bár valószínűleg tényleg csak rosszul hozta ki a szó, akkor is kellemetlen volt.

TO AVERY

- Szóval ez valami lánc, mindenki, akit egy kicsi rossz ért, szerencsétlenné tesz valaki mást is...? Várjunk, végül is logikus. Szóval most én jövök, igaz? Hmm, nem is tudom, kit kéne... Felborítani székestül, esetleg kilökni a kezéből a kávéját... – felelte a lány meglehetősen humorosan, amire elmosolyodom.
- De úgy láttam, hogy önt most nem Merlin tette szerencsétlenné, hanem a kiszolgáló lány. Vagy ha nem ő csinálta a kávét... Ó, vagy én. Az előbb véletlenül ráléptem a lábára, nem? Szóval ez ilyen visszaadásos-támadás volt, értem én... – humorizátl tovább, miközben sétáltunk kifelé a kávézóból.
- Így van, ez egy hidegvérrel kitervelt, előre megfontolt akció volt – nevettem rá kissé félszegen. Tudom magamról, hogy a humorom nem a legjobb, így igyekszem minél kevesebbet alkalmazni. De ezúttal képtelen voltam kihagyni, hogy elkapjam a magasra repült cikeszt, na meg, mégis mi történhet, ha elsütök egy szar poént valaki olyannak, akit nagy valószínűséggel soha többé nem fogok látni az életben? Semmi. Nos, azt hiszem, ezt elkiabáltam kissé, mert amint elhagyta a számat a lakásomra felhívós duma, láttam a lányon, hogy teljességgel lesokkoltam. Majdnem kiköpte az italát és annyira ledöbbent, hogy kétszer akkorára kerekedett a szeme, mint eddig.
Hiába próbáltam menteni a helyzetet, természetesen esélytelen voltam, így végül lemondó arccal bámultam a cipőmet, és vártam, hogy szénné alázzon a szavaival. Ezutóbbi nem történt meg, nagyon diplomatikusan reagált:
- Hát, őő, izé... Nagyon kedves, de ami azt illeti, én is elég közel lakom, szóval talán kihagynám aa... műhely látogatást – mondta érezhetően bizalmatlanul, amit tökéletesen meg tudtam érteni, mégis fájt valahol.
- Persze, teljesen megértem és elnézést, hogy felhoztam... Hülye ötlet volt - motyogtam megsemmisülten.
Talán jobb, ha egy ideig nem találkozom Jimmy barátaival sem. Nehogy beégessem szegényt…
- Örülök – rázott kezet velem a lány, akinek immáron a nevét is megtudtam: - Avery Cassen.
Már ha nem mondott direkt más nevet, mert egy perverz szatírnak néz, aki fiatal lányokat akar felcsalni a lakásába… Gyakorlatilag elmehetnék cukrosbácsi helyett kávésbácsinak is ezentúl. Remekbe szabott. Láttam rajta, hogy azonnal szabadulni akar a helyzetből, ami mostanra tarthatatlanul kínossá vált, így halkan elmormoltam az orrom alatt, hogy:
- Viszontlátásra – majd fogtam magam és megindultam hazafelé. Szegény lány, talán most napokig azon fog izgulni, hogy követem-e vagy ilyesmi… Legszívesebben visszafordultam volna, és kifejtettem volna, hogy én tulajdonképpen nem vagyok őrült, nincs mitől félnie de azzal talán épp az ellenkezőjét bizonyítottam volna, így megtorpanás nélkül haladtam tovább az úticélom felé, nehogy ismét ráhozzam a frászt. A lényeg, hogy a tanulságot leszűrtem: Egy: a jövőben messziről elkerülöm ezt a kávézót, nehogy ismét összefussunk. És kettő: Inkább elkerülöm az összes kávézót és otthon főzöm meg magamnak a kávét. Mert úgy tűnik, ha nincs elég koffein a szervezetemben, veszélyesen hajlamos vagyok a beégésre.

Köszönöm a játékot!

A játéktér szabad!