Sakáltanya

A Sakáltanya nevű szórakozóhely Hertfordshire kertvárosában helyezkedik el. Az Oak Street 52. szám alatt. Az egyetemváros fiatalsága előszeretettel ül be egy egy sörre, vagy épp erősebb italra. Kívül és belül meglehetősen modern képet mutat a hely. Kívülről talán kicsinek tűnik a hely, de belül meglepően tágas. Még egy színpad is elfért, mely teret ad alkalmi együtteseknek, hogy esténként szórakozhassanak a vendégek. Emellett egy tágas bárpult is, és egy pár elkülönített boksz is szolgálja a vendégek kényelmét. Hátul viszont egy kisebb iroda is helyt kapott, ahol a tulaj, Elektra Skouris az ügyeket intézi, és tárgyal a megrendelőivel. Ide idegeneknek a legszigorúbban tilos a belépés.

[Elliot O’Mara]

Elliot O’Mara
1999. szeptember

Még szerencse, hogy néhány partneremnél nem feltűnő, ha egy olyan tiszta helyre tér be, mint ez a kis szórakozó egység is. Bár én lógok ki a korommal a legjobban a sorból, a boxoknak köszönhetően nem szúr szemet mindenkinek. Szerencsére a hangos zenebonától távol sikerül elhelyezkednem, és itt is bonyolítom le az üzletet. Egy időre viszont kénytelen leszek meghúzni magam, és azzal foglalkozni, hogy a látszatot fenntartsam. Így, hogy Forest kicsúszott a kezemből, muszáj lesz pihentetnem a terveim Elliotra való részét. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy nem fogom továbbra sem figyelni.
Igazság szerint, az elmúlt egy év alapján büszke vagyok rá, és ha ilyen ütemben halad tovább, akkor hamarabb fogja elérni azt a szintet, amire szántam, mint gondoltam még akkoriban. De ehhez először el kell távolítanom Forest mellől valahogyan. És nem ártana egy normális nőt is szereznem neki. Fawcett ígéretes volt, és még most is az, de lehet valami ismeretlen libát kellene felkérnem külföldről. Akkor a hamis igazolás mellett megmaradhatna a család aranyvérűsége is. Legalábbis addig, amíg a másik tervem nem sikerül teljesen véghez vinnem. Fawcettel már az is a probléma, hogy túl nagy az ellenállása az irányomba. Félő, ha még egyszer használjuk rajta az exmemoriamet, akkor örökre elveszhet még az Elliotról lévő emlékei is.
Sóhajtok egyet, mert mindenképpen érdemes meggondolni ezt a lehetőséget, és nem is mutatták még ki kísérletekkel, hogy egy emberen hányszor lehet emléktörlést végrehajtani, de nem is én akarok lenni az, aki először kipróbálja. Inkább fizetek valakinek, annak a Walsh-nak akár, akit egyszer Janus említett, hogy próbálkozzon meg vele. Igen, ez lenne a legjobb. Most is őt várom, talán meg is említhetném neki amolyan mellékesként.
Egy pohár whisky van a kezemben, a jeget terelgetem benne, várva, hogy a napom tovább folytatódjon. Még szerencse, hogy a nagyobb megbeszéléseimet nem itt ejtem meg, és az is, hogy az a kopasz alak képes úgy kinézni normálisan, mintha beilleszkedne ebbe a helybe. Meg is érkezik, mire rendelek neki valamit, amit kér, és gyorsan a tárgyra is térek. Ma még van egy kellemetlen találkozóm.
- Nemrég azzal fordult hozzám, hogy derítsem ki, ki akarja megölni magát. Protektorként nem tudom, hogyan jutott eszébe ez a kérés, de sikerült rájönnöm valamire. Ennek azonban ára van.
- Mit akar cserébe érte?
Tudom, hogy át kellett szöknie, mert az illető még mindig vadászik rá, ezért nem is lep meg a gyanútlan érdeklődése. Rövidre akarja zárni a saját ügyét, és én nem fogok az útjába állni. Egy dossziét tolok elé, amit azonnal meg is néz.
- Minden benne van. Csak azt kérem cserébe.
Gyorsan átfutja a lapokat, majd bólint. Elvisz mindent az asztalról és távozik is, miután megissza a saját italát.
- Jelentkezem, amint van valamim.
Megemelem a poharam jelzésként, hogy várom a jelentkezését, majd el is hagyja a helyiséget. Ezzel az egyel már végeztem is. Most jön a nehezebb eset. A fiam bár egyre jobban hasonlít rám az anyjával szemben, azok a romlott magok túl mélyen ülnek meg benne. Még nem ismerte fel, hogy a javát akarom. Természetesen úgy, hogy ő nagyobb mértékben szolgálja az enyémet. De ehhez még kell egy kicsit idomítanom.
Intek a pincérnőnek, hogy hozzon még egy pohárral az italomból, majd nem sokkal később, hogy azt megkapom, meg is érkezik az, aki miatt még mindig ezen a helyen rostokolok. Ott áll, és úgy néz rám, mint aki éppen csak nem öl meg a tekintetével. Pedig ha tudná, hogy ezzel a tekintettel még megcsikálni se tudna, akkor feladná.
- Üdvözöllek - mondom egy szivar rágyújtása közben.
Kezemmel a szemben lévő székre mutatok jelezve, hogy oda leülhet. Még véletlenül sem szeretném egy karnyújtásnyi területen belül tudni magamhoz képest. Az ő érdekében is lehet jobb lenne, ha távol maradna, mert itt sem tudná kivédeni az átkot, ahogy legutóbb a saját lakásában sem tudta. A közelség veszélyessé teszi a kapcsolatunkat, ezt talán elkönyvelhetjük a sajátosságunknak.
- Mi volt az a sürgős bagoly? Miért akartál ennyire gyorsan látni?
Remélem, hogy meggondolta magát, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem. Azt is tudom, mi a találkozó oka, de azért hagyom, hogy ő tombolja ki magát azzal, hogy a fejemhez vágja a vádjait. Amiket nem tud bizonyítani.

S Z Á M O N K É R É S


1999. szeptember

.outfit.

Túl sok volt már. Túlságosan fájt az egész… Nem tudtam, mit tehetnék. Nem tudtam, hogy okos döntés-e leleplezni magamat, hiszen azért varázsoltam a hajam szőkére, hogy ne ismerjenek fel… hogy apám nem tudja, én vagyok az. Most pedig egy kósza gondolattól vezérelve indultam meg az elcseszett kocsmába, nem érdekelt, hogy meglátja. Nem érdekelt sem. Nat már hosszú napok óta felépülőben volt és én képtelen voltam nézni, milyen aprónak tűnik a mások hatalmas, erős ember.
Hertfordshire csendes volt és néma… mintha az egész környezetem tudná, mire is készülök. Ujjaim ösztönösen vándoroltak a zsebembe. Rászorítottam a sötét bársony anyagra, éreztem rajta az apró földszemcséket. A barlangban találtam, a tó közelében. A nagyember azt mondta, hogy ott kínozták Natot varázslatokkal… és tudtam, hogy Phillip képes lett volna ilyesmire, képes lett volna arra játszani, hogy megtörje a lelkét. Az egyetlen fizikai sérülést a bőrébe maró kötelek jelentették, amivel megkötözték a tagjait. Tudtam, hogy a szíve sérült. A lelke bánt azt, amit miattam kellett elszenvednie. S ahogy újra és újra ránéztem, amint betegesen, fáradtan hevert a mocskos mugli lakás kihúzható kanapéján, én is egyre gyengébbnek éreztem magamat. Nem várhattam el tőle, hogy ekkora áldozatot hozzon értem, de ő vak volt még mindig. Csak az érzelmeit látta. Ezért jöttem ide, mert nekem kellett dönteni, amihez pedig a tisztánlátás volt szüksége.
Ahogy átléptem a küszöböt a kinti hideg és szemerkélő eső után kellemes meleg váltotta fel. Éreztem, amint végig cirógat az arcomon. Hirtelen nem is éreztem meg az alkoholos italok aromáját, a dohány füstöt, csak ácsorogtam ott, várva, hogy kihűlt ujjaimat is elérje a kellemes langyosság. Csak éppen a szívem hagyott ki egy ütemet, ahogy megpillantottam Phillipet. Még erősebben markoltam rá az anyagra, ahogy tekintetem a tekintetébe fúródott. A szalag lüktetni kezdett a csuklómon, elfojtottam egy morgást, ahogy mellkasomba vadritmus költözött. Tudtam: meg fogom ölni, meg fogom ölni nyilvános helyen, ha valaki nem fogja le a kezemet. Az a valaki pedig én magam voltam. Az az Elliot, akit valahol Európában egy hatalmas erdő közepén hagytam a békében. Csak ő volt képes lefogni a vadállatot, akivé váltam…
Közelebb sétáltam az asztalához. Figyeltem, ahogy egy szivart próbál meggyújtani. Undorodtam még ettől a mozdulatsortól is.
– Üdvözöllek – mondta.
Közben intett, hogy üljek le vele szembe. Én még is hosszú pillanatokig álltam ott, a szék mögött és csak bámultam az emberre, aki az apámnak tartotta magát. Azt kívántam, bár ne ismertem volna meg, bár maradtam volna az én kis csigaházamba, ahol a világot utáltam, köztük őt is, mert nem mutatta meg nekem magát. Inkább azért gyűlöltem volna, semmint Nat miatt.
– Mi volt az a sürgős bagoly? Miért akartál ennyire gyorsan látni?
Hát leültem. Bámultam rá a magam megvető módján és azon gondolkodtam, mennyire kiverném a szivart az ujjai közül. Hogy nyakon önteném az átkozott whiskeyvel, amit kihoztak neki… vagy csak bokán rúgnám az asztal alatt, hogy megzavarva ezer átkot szórjak rá. Már nem féltem kimondani a halálos átkot sem… nem féltem volna megölni és a nyakamra hozni ezer aurort, ha ez Nat életének az ára.
– Ezért akartalak látni.
Kihúztam a zsebemből az anyagot. Az asztal közepére tettem. Egy szakadt kis bársony darabka volt a köpenyből, amit annyiszor viselt. Ott volt rajta az a halovány kis minta is, ami az alját díszítette. Beletúrtam idegességemben a szőke tincsekbe, mintha ezzel az egyetlen mozdulattal akarnám legyűrni a remegésem.
– Mit vársz tőlem? Mit? Azt, hogy legyek az örökösöd? Hogy hagyjam el? Miért nem érted meg, hogy szeretem? – Tudtam, hogy túl sok a kérdés és nem fogja egyszerre megválaszolni mindet. Én mégis mindent felsoroltam, ami eszembe jutott, amik napok óta kavarogtak bennem. Valójában meg sem vártam a válaszát, csak folytattam: – Nem kell az apámnak lenned. Nem várok tőled semmit, vedd vissza a pénzt és a kastélyodat. Én nem akarok a fiad lenni…

[Elliot O’Mara]

Elliot O’Mara
1999. szeptember

Valamiért van egy olyan érzésem, hogy teljesen felesleges ez a találkozás. Dűlőre továbbra sem fogunk jutni, a tervem következő fázisába pedig nem tudok belekezdeni. Nem most, amíg ingoványos a talaj. Nem csak Elliot körül, hanem körülöttem és Esmé körül is. Igazából bárki jó lenne nekem, aki képes azt mondani, hogy követi a parancsaimat. Mert ha Elliotot a család fejévé is tenném, akkor sem engedném el a kezét addig, amíg élek. Addig csak bábnak kell aztán meg majd úgyis az ő dolguk, hogy mi történik.
Nézem, ahogy szerencsétlen módjára csak ott áll az asztal mellett. Pedig ismerhetne már, addig nem fogok vele tárgyalni, amíg le nem ül. Már ha tárgyalni jött nem pedig megint számon kérni, mint általában. Akármi is legyen az, nem fogok engedni neki. Nem is tudom, miért tenném. Semmit nem akar adni cserébe, semmit nem hajlandó megtenni. Pont olyan engedetlen, mint egy kamasz.
Pár pillanattal később egy kis szövet darab kerül az asztalra. Ez az én köpenyemből van. Nathaniel barlangjában hagytam el, mikor valami gaz megtépte. De szerencsére nem csak nekem van ilyenje és erről Madam Malkin is tudja biztosítani. Tehát továbbra sincs semmilye ellenem csak a gyanúja esetleg. Azt pedig nem is csodálom annyi utalás után.
- Szép darab. Honnan van?
Kicsit megforgatom a kezeim között majd visszadobom a helyére. Nem csinálok úgy, mintha megfogott volna. Különösebben nem is érdekelne, hiszen gondoskodtam róla, hogy ne találjanak ott bizonyítékot.
- Mondtam már, hogy mit várok tőled. Ennél érthetőbben nem tudom megfogalmazni, kölyök.
Sóhajtok egyet, majd lerázom a szivarról a hamut. Úgy tűnik egyértelműbben kell fogalmaznom, és talán ennyi engedményt még tehetek. Vagy legyen inkább egyezmény? Nekem mindegy. Felveszem a poharat és kicsit meglötyögtetem a tartalmát.
- Olyanról akarsz lemondani, amiről nem tudsz? Elliot, biztosan én vagyok az apád, és a mostani terveimben már Jia sem tudna megakadályozni. A sorsod már akkor eldöntetett mikor megszülettél… nem is mikor megfogantál.
Csak akkor talán még én nem tudtam róla. De erről neki igazából nem kell tudnia. Hogy hisz-e bizonyos mugli badarságokban, mint a reinkarnáció vagy az inkarnáció vagy a karma meg bánom is én még mi, az pedig csak is rá tartozik.
- Vajon mennyit tudnál visszaadni abból, amit neked adtam? Mi lenne, ha azt mondanám, hogy a hiányzó összeget fizesd vissza?
És talán most ebbe nem gondolt bele, de ha azt hiszi, hogy bemegyünk a Gringottsba, visszaveszem a vagyonát a számlámra és ezzel el van intézve minden, akkor nagyon is téved. Megtehetném, mert különösebben nem izgat az az összeg vagy a kastély, de minden más igen, ami ahhoz kapcsolódik.
- Nem választhatsz. A fiam vagy és kész. Ezt jobb ha elfogadod.
Kicsit előre hajolok az ültő helyemen, majd suttogva folytatom. Legalábbis annyira suttogva, hogy biztosan ne kapjon el senki sem egyetlen szót sem az, aki elhalad a közelünkben.
- Visszaveszem, de akkor visszaveszem Esmét. Érdekes lenne újra együtt dolgozni vele. A galériádnak is annyi lenne, pedig mennyire jól indult. Szép tervek, nagyszerűen megfért volna az enyém mellett. De…
Kicsit meglendítem a kezem, hogy jelezzem, nekem mindegy mit csinál. Várok egy kicsit, hogy eméssze ezeket a szavakat, a neheze úgyis most jön majd csak.
- Alkut ajánlok, ha ennyire fontos neked Forest. Elismertetlek fiamként, átveszed a helyem, elveszel egy normális nőt, de ha mellette megtartod szeretődnek azt az írót, az már a te dolgod. Ha erre igent mondasz, akkor békén hagyom. Amíg úgy ugrálsz, ahogy én fütyülök.
Ha így állunk, akkor legalább kimondom nyíltan. B tervnek még mindig jó, ha ott lesz az a nő, akit pedig nem nyiltan, de én irányítok. Elnyomom a szivarom, és várom a válaszát.
- Annak a nőnek nem muszáj Esmének lennie, őt te választhatod ki, de hidd el, jobb egy már betört lovat újra meglovagolni, mint egy újat betörni.
Remélem ezzel azért segítek neki a döntés hozatalban. Ha nem is nagyon, de legalább valamennyire elbizonytalanítom. Aztán nem kell tudnia, hogy mi is lesz valójában a feleségének vagy Forestnek a sorsa. Mert balesetek mindenkit érhetnek.
 

S Z Á M O N K É R É S


1999. szeptember

.outfit.

Az anyagot bámultam, ahogy ott feketéllett előttem a régi, ütött-kopott asztallapon. Tökéletesen kivehető volt annak a mintája még abban a félhomályban is, ami a kocsmában uralkodott. Nem voltam hülye, tudtam, hogy hozzá tartozik, hiszen bele is bújtam abba a ruhadarabba, amihez tartozott. Szinte éreztem az orromban azt a dohányszagot, ami áradt belőle. Apám illata volt az, valami olyan, amit könnyedén hozzá köthettem.
Hagytam, hogy ő is a kezébe vegye az anyagot, hogy megnézze magának. Nem tudtam, miért színészkedik, hiszen azonnal kiszúrhatta, mivel áll szemben. Nem, most is ostobának kezelt, most is megkérdezte honnan van, de nem méltattam még válaszra sem. Hiába nézett teljesen hülyének, nem adtam alá még inkább a lovat. Nem akartam felhúzni magam, hiszen, nem miatta jöttem ide, hanem azért, mert meg akartam menteni Natot, meg akartam menteni azt a kis csoportot, amit ő egyszerűen csak a családunknak nevezett. Szerettem, hogy neki fontos ez az egész… de a látványt, ahogy meggyötörten, szinte aprón feküdt az aprócska lakás kihúzható kanapéján, gyűlöltem. Szerettem, mikor nagy volt, szerettem, mikor elképesztő erő lakozott benne… és még ha ő nem is hitte el, ott volt.
– Mondtam már, hogy mit várok tőled. Ennél érthetőbben nem tudom megfogalmazni, kölyök.
Utáltam, ahogy formálta azokat a kegyetlen szavakat. Utáltam, ahogy rám nézett és még mindig alsóbbrendűnek kezelt. Az asztalra akartam csapni, erőteljesen nézni a szemébe és azt üvölteni: „Vegyél már komolyan, te barom!” Nem vicceltem. Már nem az a helyzet volt, amikor megakadályozott volna az a tény, hogy ő az apám. Ártott nekem, ártott az én Nathaniel Forstemnek, amiért már sok embert meg akartam ölni… és egyet lényegében sikerült is.
– Olyanról akarsz lemondani, amiről nem tudsz? Elliot, biztosan én vagyok az apád, és a mostani terveimben már Jia sem tudna megakadályozni. A sorsod már akkor eldöntetett mikor megszülettél… nem is mikor megfogantál.
A francokat dőlt el, te vén hülye… – Mordultam fel magamban, de még mindig nem szóltam. Ellenkezni akartam, ellenkezni minden porcikámmal. Mégis szinte egy végső kardcsapásként ért a következő mondata: – Nem választhatsz. A fiam vagy és kész. Ezt jobb ha elfogadod.
A fia vagyok… igen az vagyok és ő mégis egyetlen elcseszett tárgyként kezelt. Nem akartam a fia lenni, nem akartam a vagyont, amit adott. Nem volt rá szükségem, inkább keményen megdolgoztam volna minden egyes galleonért… még ha sejtettem is, hogy Nat mellett erre aztán semmi szükség nem lett volna. 
– Visszaveszem, de akkor visszaveszem Esmét. Érdekes lenne újra együtt dolgozni vele. A galériádnak is annyi lenne, pedig mennyire jól indult. Szép tervek, nagyszerűen megfért volna az enyém mellett. De…
Felemeltem a kezem, mintha azt akarnám, hogy ne beszéljen.
– Hé… – A szavamba vágott. Nem tudtam folytatni. Túl erőszakos volt és túl erősnek hitte magát, teljesen ok nélkül. Legutóbb is legyőztem és tudtam, hogy itt még könnyebben meglepném. Könnyedén csempészhetnék mérget az italába, vagy egyszerűen előkapva a pálcámat megölném.
– Alkut ajánlok, ha ennyire fontos neked Forest. Elismertetlek fiamként, átveszed a helyem, elveszel egy normális nőt, de ha mellette megtartod szeretődnek azt az írót, az már a te dolgod. Ha erre igent mondasz, akkor békén hagyom. Amíg úgy ugrálsz, ahogy én fütyülök.
Csak ráztam a fejemet. Kezeim az arcomra siklottak, majd az ujjaimat a hajamba fúrtam. Egy pillanatra a szőkére változtatott tincsekbe markoltam. Nem, az nem lesz… soha… soha… – próbáltam én értelmes gondolatot megfogalmazni, csakhogy nem ment.
– Annak a nőnek nem muszáj Esmének lennie, őt te választhatod ki, de hidd el, jobb egy már betört lovat újra meglovagolni, mint egy újat betörni.
Az asztalra csaptam, de ököllel. Éreztem, hogy megreccsen minden csont az ujjaimba. Közelebb hajoltam hozzá. A szemébe akartam nézni, nem érdekelt semmi más. Komolyan kellett venni. Komolyan kellett vennie, mert nem játszottam tovább. Véget akartam vetni ennek az egésznek. Haza akartam menni Tengerszembe ostoba bujkálás nélkül. Élni akartam, létezni… nem pedig Natot ápolni, mert nem gyógyul rendesen egy ócska mugli környék még ócskább lakásában.
– Visszaadok mindent. Kifizetem az összes pénzt, amit nekem adtál és elköltöttem… mivel van, aki támogat, megtehetem. – Jelentettem ki, de össze kellett szorítanom a fogaimat, hogy ne üvöltsek. Így csupán sziszegés volt minden szavam. – A galéria pedig ugyanúgy fog működni és vele együtt Esmé is a párfogásunk alatt marad.
Igen, direkt beszéltem többes számban, mert nekem volt egy nagy előnyöm Phillippel szemben. Engem szeretett valaki, velem törődött valaki, akihez rohanhattam, ha elfogyott a pénzem, aki gondolkodás nélkül segített. Hiszen jóformán eddig sem éltem Phillip pénzéből, Nattól kértem, ha kellett. A lehető legkevesebb alkalommal mentem a Gringottsba. Lényegében csak a kastély felújítása és Esmé párfogása ment a saját vagyonomból.
– Vedd el az emlékeimet a családodról és rólad! – Parancsoltam rá, de tudtam, hogy úgy sem fogja megtenni. – Megszabadulsz tőlem egy életre… csak hagyj engem békén… hagyj élni…

[Elliot O’Mara]

Elliot O’Mara
1999. szeptember

Az ember azt gondolná, hogy meghozni egy döntést, ami a javunkat szolgálja, könnyű. Elliot mindent megkapna, amit akarna, csak el kell fogadni a feltételemet és boldog lehetne az írójával. De nem látom rajta, hogy dacol. Le se tudná tagadni. Látom rajta, hogy nem hiszi el azt, amit a köpenyről mondtam, de remélem nem várta el, hogy majd bűnbánóan letérdelek elé és beismerem bűneim. Főleg akkor, mikor sajnálom, hogy megszökött. Ha nem lett volna az a nyavalyás tárgyalás, amire vissza kellett mennem a Minisztériumba, akkor most már minden másként alakult volna.
Elliot ráadásul olyat vár el tőlem, amit ennél világosabban nem tudnék megfogalmazni. Sóhajtok egyet, majd szívok egyet a szivaromból. Várom, hogy megeméssze a szavaimat és megadja rá a választ. Tudom, hogy nem fogja elfogadni, amit akarok, de akkor majd megoldom másként, hogy mégis megtegye. Azt hiszi, hogy sarokba tud állítani? Vagy lemondok a terveimről? Téved. Túl sokról mondtam már le az ő kedvéért is, és mindenki másért. Erről nem fogok.
Tudom, hogy meg fogom kapni azt, amit akarok. Ha kell akkor csúnya eszközökkel. Ha kell, akkor ezentúl nem fogom vissza majd még ennyire se Lisbeth-et, és nyíltan mellé állok, megvárom mire jut majd ő, és csak akkor lépek, mikor már teljesen le van gyengülve, és elvesztette minden reményét. Mert ismerem annyira a lányom, hogy amíg én csak minden eszközt megragadva próbálom szétválasztani őket, Lisbeth a gyilkosságtól sem riadna meg.
Hümmögök egy sort, amíg a válaszát hallom. Tényleg azt hiszi még mindig, ha visszaadja a pénzt, amit kapott, akkor békén hagyom? Ennyire kicsinyesnek néz? Ha így lenne, akkor nem is adtam volna neki. Azt pont azért adtam, hogy rájöjjön mennyire jó, ha megtehet bármit, mindent, mert a pénz hatalom, és bárki megvehető vele.
- Nem kell visszafizetned, de zároltatjuk a számlát, és nálam lesz a kulcs hozzá.
Ez egy félig jó megoldás. Nem kerülne vissza hozzám teljesen, de ő sem férne hozzá. Innen pedig akár mehetünk is majd a Gringottsba, hogy elintézzük ezt. Nem fogom tovább bizonygatni, hogy nekem nincs szükségem arra a pénzre, ha neki se, akkor legyen így vagy odaadom másnak. Kíváncsi leszek tényleg ugyanúgy tud majd működtetni egy galériát a saját tőkéje nélkül, a kastélyt is a saját pénzéből kell fenn tartania vagy az írójáéból, vagy úgy, ahogy akarja.
Mély hallgatásba burkolózok a másik felvetése után. Hosszú percekig nem szólalok meg, és nem azért, mert ezzel akarom a feszültséget fokozni. Az ajánlata valahol meggondolandó, hiszen ha nem emlékezne ránk, akkor újra egy másik úton tudnám magamhoz édesgetni. De másrészről ott van az a kérdés is, hogy mi lenne azokkal, akik tudnak a kapcsolatunkról? Forest és Fawcett emlékeit nem vehetnénk el, tehát egy pillanat alatt romba tudnák dönteni a terveinket.
- Nem veszem – mondom ki végül a döntésem. – Nem lenne értelme elvenni az emlékeid. – Kicsit fészkelődni kezdek, majd folytatom a mondandóm. – De békén hagylak. Amint végeztünk a Gringottsban elengedlek.
Legalábbis látszólag. Bár a terveim lényege az lenne, hogy a folyamatos nyomás alatt tartással egy idő után megtörjem őt. Mégis látszólag annyira ragaszkodik az elveihez, hogy inkább lemond a saját életéről is akár, csak ne kelljen a bábomnak lennie. Ebben az állapotban nem tudnék vele sok mindent kezdeni.
- De van egy kérésem. Szükségem lenne egy festményre. És most mint vevőd, megbízód fordulok hozzád. – Átadok neki egy listát a szükséges festékekről, köztük a karibi kékkel és a bermuda vörössel, amiket ugyan meg lehet szerezni úgy is, hogy nem megy el oda az illető, de nagyon drágák. Nem kisebb célom van ezzel, mint bebizonyítani, nagyobb szüksége van rám, mint hinné. – Ha ezeket beszerezted, akkor szeretnék beszélni Esmével a képről. Van néhány kitételem, amit csak ő érthet.
Az igaz, hogy ezzel mondjuk pont azt bizonyítom rövid távon, hogy a pénzre van szüksége, hosszabb távon majd meglátja, hogy rám van. Főleg, ha esetleg odamerészkedik a háromszöghöz. Külön élvezet lenne, ha vinné Forestet is.
- És Nathaniellel is egy könyvvel kapcsolatban. Mind a kettejükkel szigorúan a te feltételeiddel és jelenlétedben.
 

S Z Á M O N K É R É S


1999. szeptember

.outfit.

Le sem tagadhatta, hogy ő tette. Phillip rosszabb színész és még rosszabb tárgyalópartner volt, mint emlékeztem rá… de nem is ez mart belém igazán. Csupán a tény, hogy megint felismertem: ez az ember az apám, neki köszönhetem az életem és azt az átkozott sötétséget, ami bennem dolgozni. Hányszor döntöttem el, hogy egyszerűen átadom magam a fekete örvénynek és sodródom vele! Ám, ha ez így is lett volna, sem képzeltem el az életem Nat nélkül… nem, képtelen lettem volna egy olyan világban élni, amiben ő nincs benne vagy legalábbis nem társ, csupán szerető minőségben. Nathaniel Forest volt az én támaszom, az én mindenem. Phillip azt hitte csak szórakozom, talán még azután is azt hitte, hogy Nattal összekötöttem az életemet.
Az a kezem, amelyiket nem az asztalon pihentettem, még egyszer végig simított a szőke, kissé idegennek ható tincseken. Aztán az ölemben állapodott meg. Éreztem, ahogy a zsebemben feszül a pálca és annyira, de annyira szerettem volna előkapni és addig kínozni az apámat, míg nem könyörög a halálért… tudtam, mit tett Nattal. Tudtam, hogy megpróbálta érzelmileg tönkretenni azokkal az átkokkal. Talán megfélemlítésnek szánta, de én csak erősebb lettem tőle… még jobban meg akartam védeni, azt ami az enyém. Csakhogy a felismerés ezen a téren is kegyetlen volt és fájdalmas. Képes lettem volna szakítani vele, hogy életben tartsam, de ezt nem köthettem az apám orrára.
– Nem kell visszafizetned, de zároltatjuk a számlát, és nálam lesz a kulcs hozzá.
Mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről, a sóhaj úgy tört ki belőlem. Vártam, hogy véget vessen a közöttünk húzódó csendnek, miután egy bólintással nyugtáztam a döntését. Jobb volt a hozzá kapcsolódó kötelékeim nélkül… jobb volt, hogy nem láncolt hozzá már tényleg semmi. Szívesen mondtam le bármilyen vagyonról azért, hogy megszabaduljak tőle. Valahol a szívem mélyén persze sejtettem, hogy lesznek még itt „de”-k és próbálkozások. Csakhogy nekem erősnek kellett maradnom. Tudtam: fogok még eleget harcolni ellene, ha nem szabadít meg az emlékeimtől.
– Nem lenne értelme elvenni az emlékeid. – Lesütöttem a szemem, de hallottam, ahogy fészkelődik. – De békén hagylak. Amint végeztünk a Gringottsban elengedlek.
Hogyne… Mordultam volna, de jobban esett a csendbe burkolódzni, nem mutatni valódi érzéseket. Így ő is pontosan annyit tudott rólam, mint amennyit én róla – habár sejtettem, hogy már régen forral valamit. Phillip Rowle nem az az ember volt, akibe meg lehet bízni, nem csoda, hogy anyám is menekül előle. Ráadásul mit tett Esmével? Undorító ember, undorító, amiért hozzá merészelt érni és a bábjának merte használni. Az volt az utolsó csepp bizalmam felé, ami akkor elpárolgott… képtelen lettem volna apaként tekinteni rá, még ha szégyenszemre az is volt.
– De van egy kérésem. Szükségem lenne egy festményre. És most mint vevőd, megbízód fordulok hozzád.
Valami lista került elém az asztallapra, nem fogtam meg. Nem nyúltam hozzá, csak bámultam a különböző tételeket. Nem akartam felfogni, nem akartam megérteni, miket kanyarított rá cirkonyás betűvel. Vevő? Megbízó? Őszinte felháborodással pillantottam apámra, még csak el sem akartam rejteni az iránta érzett megvetésemet. Hát ennyire hülyének néz? Hát ennyire ostobának tart, hogy azt hiszi, megtennék még érte bármit is?
– Ha ezeket beszerezted, akkor szeretnék beszélni Esmével a képről. Van néhány kitételem, amit csak ő érthet.
A mondat végére gúnyos mosoly ült ki az arcomra. Ha nem teljesen hülye, akkor rádöbbenhetett, hogy ennek a beszélgetésnek közel sem az lesz végkimenetele, amit akart. Azt hitte, hogy a történtek után a galériám és Esmé közelébe engedem?
– Ó, tényleg? – Gúnyolódtam.
– És Nathaniellel is egy könyvvel kapcsolatban. Mind a kettejükkel szigorúan a te feltételeiddel és jelenlétedben.
Hát ez több, mint hülye! – kiáltott fel bennem a kis hang. Arcomat a tenyereimbe temettem és megráztam a fejemet. Ha lett volna egy kis esze, könnyedén rájöhetett volna, hogy Nat mellett nincs szükségem éppen az ő pénzére, sőt még talán Esmé ellátásval kapcsolatban sem. Tudtam, hogyha előállok azzal, hogy mire van szükségem, Nat megadja… főleg, ha ez apámmal szemben biztonságot jelentene.
– Akkor ezt most ideje tisztáznunk, apuci. – Jelentettem ki. – Semmiféle megbízást nem vállal neked Esmé, míg én vagyok a mecénása. Nat pedig soha a büdös életbe nem fog a te közeledbe kerülni.
Felháborodva pattantam fel a székből.
– Ha ilyen hülyének nézel, akkor nincs miről beszélnünk. – Elővettem a zsebembe süllyesztett széfkulcsomat és kidobtam elé az asztalra. Ugyanerre a sorsra jutott a Dunnotar bejáratát nyitó, nagyobbacska, díszes darab. – Végeztem veled.
Ennek ellenére nem rohantam el. Látni akartam a reakciót. Látni akartam, hogy rosszul esett neki legalább egy kicsit, hogy ilyen könnyen átláttam az elcseszett hülyeségein.

[Elliot O’Mara]

Elliot O’Mara
1999. szeptember

Kezdett kevésbé szórakoztatni ez a helyzet. Eddig még el tudtam foglalni magam, és jó volt látni a fiam arckifejezését is, de ez mostanra elmúlt. Lassan úgyis indulnom kéne máshova, nem szeretnék több szót fecsérelni arra, amire nem éri meg. Mert már rég megtanultam, hogy az idő a legfontosabb tényező nagyon sok esetben.
Figyelem, ahogy nézi a listát, de nem szól. Vajon tényleg megteszi, vagy úgy fog viselkedni, ahogy számítok rá? Mondjuk a végeredmény szempontjából nem is fontos. Most csak az a lényeg, hogy megtudja milyen egyedül lenni. Mert el tudom venni tőle azt, amit a legjobban szeret. Meg tudom adni neki, amitől a legjobban fél. Egy idő után megunom a játszadozást, és akkor Nathaniel Forest nem fog előkerülni egy barlangból. Legalábbis nem egy darabban.
- Azt majd meglátjuk, hogy vállal vagy nem vállal. És ha tudni akarod, akkor még ennél is kevésbé bízok abban, hogy a kis szeretőd soha többé nem fog szóba állni velem. Hidd el, el fogom érni, hogy ő maga keressen fel.
Még nem teljesen voltam biztos benne, hogy ezt miként fogom elérni, de biztos voltam benne, hogy ez meg fog történni. Akár így, akár úgy. Ha kell, akkor megfordítom a helyzetet, és azzal csalom magamhoz, hogy Elliot eltűnt. Ki ne kapna be egy ilyen csalit főleg akkor, ha az illető tényleg eltűnik néhány napra?
Rezzenéstelenül nézem végig, ahogy a kulcsok ott landolnak előttem az asztalon. Nem értem, hiszen azt mondtam, hogy együtt megyünk el oda aztán kérem vissza. De legyen, ha neki így is jó, akkor megkapja ezt.
- Nem nézlek hülyének, Elliot. Csupán én el tudok választani valamit valamitől, míg te ezek szerint nem.
Felemelem a kezem és megadom neki, amit akar. Ha végzett, akkor nincs mit tenni. Hagyom, hogy elmenjen. Mármint hagynám, de nem teszem. Ennyire azért nem vagyok hülye. Inkább belefogok egy újabb játékba. Mert a miénk egy örök körforgás lesz ilyen szempontból. De azt hiszem, így még jól is kijöhetek belőle valamennyire.
- Tudod, nagyon hülyén áll rajtad ez a hajszín. És ha jól meggondolod, akkor talán Forest kivizsgálásával kéne törődnöd nem ezzel az ócska álcával. Melyik félvér kínai kinézetűnek van rajtad kívül szőke haja?
Tudom, hogy nem érti a szavaim lényegét, ezért nem is váratom sokáig a magyarázattal. Elé tolok egy borítékot, melyet korábban készítettem már össze. Mivel tudja vagy legalábbis sejti, hogy én voltam az, aki elrabolta a szeretett íróját nem fogom megjátszani magam.
- Figyelmeztetlek, hogy ebben a dossziéban olyan információk vannak, amik meg is menthetik, de meg is ölhetik a kedvesed. – Elfintorodom attól, hogy Forestet így kell hívnom. – Egy listát találsz benne, ami különböző bájitalok összetevői, de egy hiányzik belőle egy méreghez, ami kínok közt öl. Szerencsére vagy szerencsétlenségedre ez egy olyan összetevő, ami bármilyen, még egy mugli háztartásban is megtalálható. Mivel patikus vagy, illetve az öcséd az, ki fogod találni miről van szó, csak nehogy késő legyen.
Illetve odateszek még egy dossziét az asztalra. Arra először nem akarok mondani semmit, de aztán mégis megteszem. Nem akarom, hogy itt hagyja anélkül, hogy megnézné őket. És nem akarom más miatt sem.
- Tengerszem van benne. Fényképek.
A Tengerszemes képeken az látszik, hogy a lakást teljesen feldúlták, az üvegek kitörve, a bútorok megrongálva. Pont olyan, mintha kerestek volna valamit. Csakhogy ezek a képek manipulálva lettek. A ház ott és úgy van, ahogy hagyták, de ha szerencsém van, akkor ezek a képek bőven elegek ahhoz, hogy kiugrasszam őket a rejtekhelyükről.
- És még valami van abban a borítékban. Egy másik kép, egy kislányról.
Éppen sikerült egy képet csinálnom Amberrel közösen mielőtt még az óvónője felfedezte volna, hogy odamentem hozzájuk. Bár, az a nő egy egyszerű mugli volt, szóval egy kis memória törléssel simán el tudtam volna intézni.
- De mint mondtam, ez az egész már nem számít. Azt csinálsz, amit akarsz. Békén hagylak. Ott van mindenem a kezedben - ha Elliot felveszi, ha nem akkor előtte az asztalon -, innentől te döntöd el mit csinálsz ezekkel az információkkal. Fiam.
 
 

S Z Á M O N K É R É S


1999. szeptember

.outfit.

Képtelen voltam megérteni, hogyan tud ez az egyetlen ember ekkora fájdalmat okozni. Más azt hinné, hogy egy apának van szíve, meghallgatja a gyereke segélykiáltását… csakhogy Phillip Rowle képtelen volt észrevenni ezt. Képtelen volt rájönni, hogy azért állok ilyen összetörten előtte, mert éppen ő okozta azt a hatalmas sebet a szívemen. Vajon belegondolt, milyen érzés volt nekem Natot összetörve látni, aprón, betegen? Nem hinném… nem hinném, hogy tudta volna mit érzek legbelül… hogy magammal harcoltam abban a pillanatban is, amikor dühösen néztem a szemébe.
Önző voltam még mindig. Az eszemre hallgatva felajánlottam volna neki az engedelmességem. Ezzel meg tudtam volna menteni Nathanielt. Csakhogy talán az a csepp sötétség, amit ettől a borzalmas embertől örököltem, folyamatosan felszította bennem az önzőséget. Az ujjaim görcsösen kapaszkodtak az életbe, amit megszereztem magamnak, amiben boldog és szerelmes voltam. Már egyszer hagytam, hogy elragadja tőlem mindezt a Rowle család egyik tagja, nem akartam ismét engedni ennek a szörnyűségnek. Nem akartam újra álomba sírni magam, majd belehajszolni olyan tettek be, amiket hónapokkal később is bánok… de nem, valószínűleg egy újabb szakítás, egy újabb hatalmas veszteség magával rántana a hatalmas feketeségbe, elvenné a józan eszemet, aztán az életemet is. Küzdenem kellett azért, amim volt, akár úgy is, hogy legyőzöm Phillipet, hogy legyőzöm Lisbethet, legyőzöm az egész családot. Talán nem voltam erős, de a szívem hajtott volna ellenük, ha úgy hozza az átkozott sors.
– Azt majd meglátjuk, hogy vállal vagy nem vállal. És ha tudni akarod, akkor még ennél is kevésbé bízok abban, hogy a kis szeretőd soha többé nem fog szóba állni velem. Hidd el, el fogom érni, hogy ő maga keressen fel. – Magyarázta, mintha ez válasz lehetne az elhangzottakra.
Sosem fogja elérni, hogy Esmé a közelébe menjen. Ha kell odaköltöztetem magunkhoz, nem foglalkozva Nat felháborodásával sem, mert akkor legalább magam mellett tudnám, biztos lehetnék benne, hogy nem eshet baja. Gyűlöltem, hogy megint dacos kisfiúként álltam apámmal szemben és ő azt hitte hatalma van. Nincsnek semmilyen. Egyszer már legyőztem és csak a bennem lakozó kegyelemnek köszönhette, hogy még életben van. Nem ölhettem meg, nem vehettem el az életét, mert az olyan lett volna, mintha magammal végeznék. Ő és én egyek voltunk valahol, csak két különböző testben. Ezért volt az egész feszültség. Ezért harcoltunk egymással, mert a mágnesnek ugyanazon oldala voltunk, melyek taszították egymást.
– Nem nézlek hülyének, Elliot. Csupán én el tudok választani valamit valamitől, míg te ezek szerint nem.
Rohadtul nem érdekelt, hogy felemelte a kezét. Az asztalra támaszkodtam és közelebb hajoltam az arcához. Nem akkor fogok kisétálni a kocsmából, amikor úgy döntött, hogy hajlandó lesz elengedni. Nem fogom hagyni, hogy az övé legyen megint az utolsó szó. Már elegem volt belőle.
– De hülyének nézel és ez a legnagyobb hibád, apuci. – Válaszoltam olyan dühösen, hogy megremegtek az ajkaim. – Ezzel a viselkedéssel csak ellenállást érsz el, semmi mást. Szánalmas, hogy ezt nekem kell kimondanom és nem ismered fel magadról. Neked protektorként tudnod kéne, hogyan manipuláld az embereket, de mindennek csak az ellenkezőjét éred el.
Felegyenesedtem, de még mindig nem léptem el az asztaltól. Undorodva néztem rá, nem tudtam elhinni még mindig, miket volt képes tenni ellenem. Tudom, hogy összefogdosta Esmét, tudtam, hogy ártott Natnak, kezdett túl messzire menni. Reagannél kattant be valami. Valami olyan, amit nem tudtam visszafordítani, főleg azok után, hogy felpofozott.
– Azért nézek ki így, mert a kis embereid is olyan ostobák, mint te. Csak a nyilvánvalót nem szúrják ki. – Gúnyos kis grimasz ült ki az arcomra. Beletúrtam a hajamba, mintha még jobban mutogatni akarnám neki azokat a szőke tincseket. Örültem volna, ha fintort vagy undorodó arckifejezést vált ki belőle. Imádtam bosszantani, pontosan annyira, amennyire ő szeretett engem kínozni.
– Figyelmeztetlek, hogy ebben a dossziéban olyan információk vannak, amik meg is menthetik, de meg is ölhetik a kedvesed. Egy listát találsz benne, ami különböző bájitalok összetevői, de egy hiányzik belőle egy méreghez, ami kínok közt öl. Szerencsére vagy szerencsétlenségedre ez egy olyan összetevő, ami bármilyen, még egy mugli háztartásban is megtalálható. Mivel patikus vagy, illetve az öcséd az, ki fogod találni miről van szó, csak nehogy késő legyen.
Nem pillantottam le az elém tolt borítékra és azt követő mappaféleségre sem. Nem akartam komolyan venni, nem akartam befogadni az újabb zsarolást. Túl sok volt. Phillip félúton járt ahhoz, hogy felülírjam a korábban megfogalmazott gondolatokat és akár nyíltan rátámadjak. Egyelőre csak erőltetetten felnevettem, de nem vettem le róla a szememet. Nem nyúltam semmi után, amit elém tett.
– Tengerszem van benne. Fényképek.
Nyeltem egyet. Miattam tudta, hol él Nat… miattam ismerte a közös életünk helyszínét, hiszen én magam hívtam oda, amikor azt hittem, hogy a fia lehetek. Megmutattam neki a mókusaimat. Megmutattam neki az életet, amit élek és amiért megöltem Reagant. A csuklómba égetett „egy senki” feliratot is ismerte. Ha csak sejtette volna, mennyi erőt kapok attól a hegtől, talán nem merne ilyet tenni velem. Bár érezte volna, amit én éreztem, mikor Merel szalagja megint táncolni kezdett a csuklóm körül, szinte szítva azt a dühöt ellene.
– És még valami van abban a borítékban. Egy másik kép, egy kislányról.
Újabb nyelés. A kezemet a zsebembe csúsztattam megint. Rászorítottam a pálcámra és kihúztam onnan. Egyelőre a testem mellett tartottam. Már megfogalmazódott a varázslat a fejemben, de még nem intettem. Azonnal Ada és Amber jutott eszembe, ők voltak az én gyerekeim, ha már sajátom nem lehetett. Nem volt más, akiknek azt a fajta szeretet adhattam volna.
– És még valami van abban a borítékban. Egy másik kép, egy kislányról.
Phillipre emeltem a pálcámat. A kocsma elég füstös és zsúfolt volt ahhoz, hogy egyelőre ne tűnjön fel senkinek ez a mozdulat, ha pedig még is észrevett volna valaki, hát rohadtul nem érdekelt. Hívják csak az aurorokat, vigyenek csak el, de akkor Phillipet rántom magammal és együtt rohadunk meg az Azkabanban.
– Szart sem érnek a fenyegetéseid. Csupán újabb szögek a koporsódon, ami hamarosan a föld mélyén köt ki veled együtt. – Halkan beszéltem. Nem számított, hogy érti-e a zajoktól.
Végül leengedtem a pálcámat. Megfogtam a whiskeys poharat és annak a tartalmát az elém pakolt papírok tömegére öntöttem. Magamra erőltettem egy őrült mosolyt, meg akartam rémíteni és ehhez minden eszközt hajlandó voltam felhasználni.
– Tudod, imádom a tüzet… a lángokat, ahogy kellemes meleget árasztanak magukból. – Folytattam és hátrébb húzódtam. Aztán egy pálcaintéssel lángba borítottam a papírkupacot. Az alkoholtól nagy hévvel tört fel. – Annyit érsz, mint ez a kupac papír… és ha eljön az idő én majd hamuvá égetlek. Csak adj rá okot újra... ez volt az utolsó figyelmeztetésem. – Tettem hozzá, de közben már éreztem, hogy valaki megragadja a kezemet. Talán Phillipet is elkapták, nem figyeltem, mert minden erőmmel azon voltam, hogy ne essek el, miközben rángatnak.
Egy pillanattal később pedig már a kocsma előtt találtam magam. Hűvös őszi szél fújt, ezért összehúztam magamon a kabátot.

[Elliot O’Mara]

Elliot O’Mara
1999. szeptember

Öreg vagyok én már az ehhez hasonló tárgyalásokhoz. Elliot sokkal jobban leszívja az energiám, mint azt korábban gondoltam. Mint azt valaha gondoltam volna. Talán legközelebb nem egy tárgyalás sorozat közepére hívom majd őt, hanem egy teljesen más időpontra. Mert most nem tudok teljes egészében rá koncentrálni, és ez részben annak is az oka, hogy most egy kicsit békén akarom hagyni. Igen, jobb lesz a szünet neki is, meg nekem is. De nekem főleg. Mert ki mondta, hogy ettől még nem fogok ügyködni a háttérben?
- Mi van akkor, ha nem akarlak manipulálni? Komolyan azt hiszed, hogy azzal majd elérek valamit? Ugyan, nem fogok és ezt te is tudod.
Rengeteg példát tudnék mondani, mikor tényleg semmi közöm nem volt ahhoz, amit ő tett vagy ami történt vele, és mégis az én torkomnak esett neki. Nem mintha nem lett volna oka az előzmények alapján, de akkor ott, mikor megvádolt a Reagan testének eltűntetésével és tudom, hogy nem hitte el, amit mondtam neki, szóval akkor ott elhatároztam, nem érdekel a továbbiakban az, hogy olyannak mutassam magam, amilyennek látni akar. Vagy úgy manipuláljam, hogy nekem jó legyen. Egyszerűen nem érdemli meg a könnyebb utat.
- Hiába rázod itt magad a szőke hajaddal, engem nem hat meg, ahogy láthatod, hiszen percek óta csinálod. Egy valami viszont eszembe jutott róla, és ez mélyen elszomorít, mert hát úgy tűnik csak egy kitartott, unatkozó ribanc lettél.
Szándékosan használom ezeket a szavakat. És most, hogy visszaadta a széf kulcsait, tényleg csak egy kitartott valaki lett. Talán rájön majd, hogy ez nem az ő világa, hogy van más lehetősége is azon túl, mint amit most lát maga előtt, de addig is csak úgy bánok vele, ahogy ő is bánik velem. Se többet nem kap vissza, se kevesebbet. De a szavamhoz tartom magam, nem fogom innentől kezdve egy ideig nyaggatni. Mással kell foglalkoznom, és elő kell készítenem a terepet.
Nem lep meg, hogy a dossziék után közel hajol hozzám, bár kényszerítenem kell magam, hogy ne mozduljak, nem fogom megadni neki azt a lehetőséget, hogy a rám szegezett pálcájával megijesszen. Tudom, hogy csak fenyeget, de ő sem tesz semmit, ahogy én sem. Ez egy macska-egér játék.
- Pont olyan nagy a szád, mint az enyém. Nem támadnál meg, és ha jól emlékszem, akkor legutóbb, amit olyan nagyon hangoztatsz, akkor sem te voltál az, aki rám támadott, és akinek köszönhetően talán elintézhettél volna, hanem Esmé. Látod, ő sokkal tökösebb nálad, ha arról van szó, hogy meg kell védenie valakit. Akár önmagát. Ami pedig a koporsómat illeti, csak akkor szállok alá benne, ha te voltál az, aki beütötte az összes szöget.
Tudom, hogy megölte Reagant, hogy megölte azt a bérgyilkost is, mégis az más a mi szempontunkból, és pont ezért érdekes az összehasonlításom. Hiszen Esmé saját magát és Elliotot védte velem szemben, ahogy a fiam Nathanielt Reagannel szemben és Esmét a bérgyilkossal szemben. Mégis velem szemben egyiket se tudja úgy igazán megvédeni, hiszen mind a kettő ott volt a karmaim között. Mit csinált volna, ha elveszem tőle őket? Még akkor is, ha csak a látszatát adom meg neki.
Nézem, mit is akar az italomtól, de hamar rájövök. Nem hiszem, hogy csak eláztatni akarná a dossziékat, ezért az asztal alatt a pálcámért nyúlok. Látom, hogy nem csak tréfálkozik, hanem képes lenne valóban felgyújtani ezt a helyet csak azért, hogy még csak meg se kelljen néznie azokat a képeket.
- Próbáld meg – provokálom. – Semmit sem érsz, még egy ujjal sem értél hozzám, de a pofonom remélem még sajog.
Úgy sziszegtem a fogaim között a szavakat arra várva, hogy mikor kell eloltanom majd a tüzet, amit szít. Nem is kell sokat várnom, egy pillanat múlva már ég is az asztal közepén lévő dossziék halma. Egy újabb pillanat múlva pedig több ember jelenik meg, elrángatják Elliotot, én pedig eloltom a tüzet, majd felállok. Úgy gondolom, ideje lesz távoznom, és talán vissza sem térnem, legalábbis jó ideig biztos nem.
- Nem kell figyelmeztetniük, megyek. – Előveszek egy kisebb erszényt, majd a tulajdonos kezébe adom. – A károkra. Remélem elég lesz.
Valójában sokkal többet adok, de biztosra akarok menni. Összeszedem a holmim, majd elindulok kifelé. Az ajtón kilépve megigazítom a nyakkendőm, tekintetemmel Elliotot keresem. Egy pillanatig habozok, nem tudom oda akarok-e menni hozzá a történtek után. Aztán meggondolom magam, hiszen úgy érzem, nem fogta fel teljesen a mondandóm lényegét.
- Ostoba vagy. Minek kellett ezt a felfordulást csinálni mikor megmondtam, hogy ezeket a képeket nem fogom felhasználni? De tudod mit, menj csak a saját ostoba fejed után, talán elvisz megint egy olyan helyre, ahonnan nem tudsz élve kikerülni, és akkor nem lesz ott senki, aki megmentsen. Mert én még emlékszem rá, hogy könyörögtél a megmentésedért, mikor átdöfte az a lándzsa a lábad.
Megütöm a kezemben lévő papírral azt a részt, ahol megsérült, majd távozni készülök. Nincs több mondandóm neki.
 

S Z Á M O N K É R É S


1999. szeptember

.outfit.

Hát létezik nála szörnyűbb apa, O’Mara? A kegyetlen kis hang szinte beleröhögött a fülembe, én még is megborzongtam a gondolatra, habár a kinti hideg szellő is megborzolta kicsit a hajamat. Phillip Rowle volt az, aki összetörte a képet, amit annyira magaménak akartam tudni. Ha irigykedve néztem Deant és Danielt gyerekként, gyakran menekültem ahhoz… tudva, hogy nekem is van valahol egy apám és talán éppen ő is így tanítana engem kviddicsezni. Még a télen bomlott meg az egész, az első találkozásunkkor, amikor ártani akarta Esmének, ártani akart nekem. Imádtam, ami közben történt, hogy törődik velem, hogy felkeres, hogy nem hagy magamra… ragaszkodni kezdtem. Csakhogy, amikor megnyugtatásra volt szükség, ő a sérült képet szinte lángra lobbantott a szívemben azzal a pofonnal. Minden megsemmisült, mintha egy álarc zuhant volna le róla és megláttam újra azt a valóját, aki nekem ártott.
Ribanc… Nyeltem egyet. Pofon… A szavai úgy hergeltek, mintha egy megvadult ló volnék, amit addig rugdosott, míg kénye kedve szerint el nem indult. Elkezdett betörni, olyanra formálni, ami neki jó. Agresszív lettem – világ életemben az voltam, de ő mintha ezt is a saját hasznára fordította volna. Nem tetszett, hogy győzelemre áll a kettőnk harcában, de tudtam: talán pont az lesz a fegyverem, amit ő vált ki belőlem. Ugyanakkor minden dühöm mellett ott volt a csalódottság, hogy ilyen jelzőket használ rám. Ismert, tudta, hogy nem leszek kitartott, mert megoldom, ha szükséges és igen, nagyon is annak bizonyult a dolog most, hogy a széfkulcs kikerült a kezemből.
Hangosan sóhajtottam, mikor megéreztem az illatát az orromban. Csak álltam ott és nem szóltam. A szemközti utcaképet bámultam, még ha nem is fogtam fel belőle semmit. Túlságosan azoknak a dolgoknak a hatása alatt voltam, amit ő tett velem odabent. Még éreztem az orromban az égett alkohol és papírszagot. Imádtam az elegyét.
– Ostoba vagy.
Kösz az infót, apuci. Ahogy mondani szokták: az alma nem esett messze a fájától, nem igaz? Ennyit reagáltam volna, de nem szólaltam meg, hagytam, hogy előhozakodjon a monológjával. Hallgattam a szavait, néma csendben, de közben nem néztem rá, akkor sem ha ő közben engem bámult.
– Minek kellett ezt a felfordulást csinálni mikor megmondtam, hogy ezeket a képeket nem fogom felhasználni? De tudod mit, menj csak a saját ostoba fejed után, talán elvisz megint egy olyan helyre, ahonnan nem tudsz élve kikerülni, és akkor nem lesz ott senki, aki megmentsen. Mert én még emlékszem rá, hogy könyörögtél a megmentésedért, mikor átdöfte az a lándzsa a lábad.
Lehajtottam a fejemet és megráztam. Keserűséget éreztem… hát ilyen egy apa? Felhánytorgatja a gyerekének mit tette meg érte? Egy szülő nem szülő egész életében? Nem az a feladata, hogy megvédje a fiát? Megpróbáltam lenyelni az érzéseket, mintha csak egy hatalmas falat volna az egész… nem sikerült. Amikor meg akartam szólalni, megremegtek az ajkaim. A torkom száraznak tűnt, alig akartak hangok feltörni belőle.
– Miért nem érted meg, hogy nem vagyok annyira hülye, mint hiszed? – kérdeztem vissza ezúttal már értetlenül. – Mindketten tudjuk nagyon jól, hogy azokat a képeket felhasználtad most is, csak talán nem az eredeti terveidnek megfelelő formában.
Ránéztem, mielőtt még elmehetett volna.
– Azt tökéletesen megmutattad, hogy a kezed mindenhova elér. – Folytattam halkan. – Belefáradtam ebbe. Keress egy nőt, aki szül neked egy fiút, ha Lisbeth nem felel meg örökösként. De én nem akarok tovább a fiad lenni.
Tettem hátrébb tőle egy lépést. A hátam éppen az épület falának ütközött, de nem érdekelt. Nem fájt, nem számított semmi sem már.
– Nem kell többé megmentened sem. Tudom, hogy nem szeretsz, csak egy sakkbábú vagyok, akit ide-odamozgathatsz a táblán. Csakhogy most te magad voltál, aki kiejtett a játékból. – Suttogtam egészen. – Azt mondtad, hogy szerelmes voltál az anyámba. Ha az voltál, akkor tudnod kéne mit érzek Nat iránt, annak az emléke pedig még Esmé iránt is megvan. Azzal, hogy a körülöttem lévőknek ártassz, nekem is… mintha egy kést forgatnál meg újra és újra a mellkasomban.
A mondat végére elmosolyodtam. Gúnyos kis grimasz volt valójában az egész, mintha akkor ismertem volna fel, milyen naiv kölyök voltam…
– Furcsa, hogy alig néhány hónapja még hittem benned. Tessék, végeztem, nem próbálok meg rád hatni. Menj, ha menni akarsz…
Én nem mozdultam. Csak álltam, hátamat a falnak vetve. Tudtam, hogy könnyedén hátat fordítana nekem, hogy nem is nézne vissza és ugyanúgy folytatódni fog a hülye macska-egér játékunk.

[Elliot O’Mara]

Elliot O’Mara
1999. szeptember

Örülök neki, hogy sikerül úgy kisétálnom a helyről, mintha mi sem történt volna. Nem mondom, hogy nem volt még ilyenben részem, de akkor csak egy kisebb összezördülés volt egy másik alakkal, aki azt hitte, hogy okosabb nálam. Szerencsére akkor is jól kijöttem a dologból annyi csupán, hogy a megtakarításom lett egy kicsivel kevesebb. De ez legyen már a legkevesebb, hiszen a büszkeséget, a jó megítélést mindig is többre tartottam a pénznél, és úgy tűnik a fiam ezt nem képes meglátni. Azt hiszi a pénz miatt csinálom az egészet, de téved. Bebizonyítani nem fogom neki, majd rájön magától. De ha nem, az sem érdekel.
- Mert semmit sem teszel azért, hogy elhiggyem. Ha képes lennél olyanokat tenni, mondani, ami azt bizonyítaná, hogy nem vagy ostoba, akkor elhinném.
Igyekszem rövidre zárni amennyire csak lehet ezt a beszélgetést. A továbbiakban nem igazán van mondandóm neki, ahhoz pedig kedvem sincs, hogy újra összevesszünk a nyílt utcán. Abba viszont beletalált, hogy a képek nem az eredeti terveim szerint lettek felhasználva, de ezt azért nem éri meg beismernem, mert meg se nézte őket. Ha legalább az meg lett volna, akkor még talán beadnám a derekam.
- Még mindig itt tartasz? Hányszor akarod még elmondani, hogy nem akarsz a fiam lenni? Mintha lenne beleszólásod. Ha kicsit tovább gondolsz az örökségemen túl, akkor talán rájössz, hogy genetikailag a fiam vagy. Ha a fejed tetejére állsz akkor is.
Tudom, hogy nem erre gondol, de akkor is jobb tisztázni a feltételeket. És míg a genetika nem hazudik, addig nincs mit tenni ellene. Az viszont igaz, hogy jogosan Lisbeth-et illetné az örökségem, a család nevének tovább vitele, de addig amíg az másként nem változik, muszáj egy fiú örökösömnek is lenni. Remélem Kean minél hamarabb intézkedik, és akkor vagy megoldódik ez a helyzet, vagy sem. De ez legalább adott egy jó ötletet.
- Ha már olyan jóban vagy az unokatestvéreddel, szólj neki, hogy ne húzza tovább a tervének bevezetését, mert azzal megszabadulnál te is. Ha Lisbeth-et megtehetném örökösömnek, akkor talán lemondanék rólad ilyen szempontból.
Tudom, hogy a megmentéssel mélyen a lelkébe gázoltam, és ezt nem is felejti el az orrom alá dörgölni. Persze, most így gondolja, de vajon a kis barátja, aki néha azt se tudja, hol kéne keresnie ott lesz majd, amikor probléma van? Mert Elliot, akárhogy nézzük, nem tudja majd megtagadni saját magát. Egy tolvaj mindig tolvaj marad.
A kés szó hallatán viszont elmosolyodom. Hát rájöttél végre? Igen, pont az a lényeg, hogy úgy érezd kést forgatnak benne. Szerinte mitől fog majd megerősödni? De ahogy látom, ő is rájött erre, így nem kell majd tovább magyaráznom a dolgokat.
- Mert naiv voltál, és nem ismertél. De a mostani helyzetet részben magadnak köszönheted. Ha akkor hiszel nekem, mikor megmondtam, hogy nincs közöm annak a testnek az eltűnéséhez, akkor talán nem lennénk most itt. Vagy legalábbis nem így.
Ha láttam volna, hogy lehet vele alkudozni, hogy képes hallgatni rám. Ha akkor nem fordul ellenem, akkor talán tényleg nem tartanánk itt. De ez már a múlté, és mindent magának köszönhet részben, ami azóta történt.
- Tudod, Nathaniel talán megbocsájt neked, ahogy mondtad, de mi van az öcséddel, az unokahúgoddal és Esmével? Ők is mindent meg fognak?
Pusztán kíváncsiságból teszem fel ezt a kérdést. Tudjuk, hogy a szerelem sok mindenre képes, de vajon egy családi kötelék vagy egy exbarátnő is képes ugyanarra a megbocsájtásra? Eltűnhetnek, akár annyira is, hogy ne találjam meg őket. Megváltoztathatja a külsejét, ha akarja, de az érzések ugyanazok maradnak.
Nincs kedvem több szóra, egyébként is mennem kell, szóval még egyszer alaposan végigmérem, ahogy ott áll a fal tövében, de végül nem szólok semmit, csak elfordulok és biccentek egy férfinak, aki nagyon figyel minket. Nem ismerem, de nem akarok bajt kavarni. Nem annál nagyobbat, mint ami egyébként is kerekedett.
- Ég veled, még találkozunk!
Meg sem várva a válaszát ellépek mellőle, majd igyekszem beolvadni a tömegbe. Nem érdekel, ha kárhoztat, lényegében az nem volt jó neki, mikor kedves voltam, most hogy nem vagyok az, ez sem jó. Akkor kap belőlem azt, amilyen kedvem éppen van. De egyelőre időt, mert most arra van a legnagyobb szükségem.
 

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad!

B O C S . P I P E R

szett

háttérzene

Egy kicsit lehoztak az életről ma... Mégpedig azzal, hogy a rendezőnk, Dickett úgy átvariálta a darabot, hogy az teljesen szétesett. És ezzel a véleményemmel nem voltam egyedül a társulatban. Mégis mi a sárkány anyjáért menne vissza a rég meggyűlölt szerelméhez a főszereplő, ha előtte - kínkeserves tapasztalatok árán - már új életet kezdett? Nonszensz. Amikor elolvastam az újraírt szövegkönyvet, akkor bevallom, igazán csalódott voltam. Dühös nem. Azért ahhoz, hogy valaki kihozzon a sodromból, ennél jóval több kell.
Színészként nem először szembesültem azzal, hogy gyakorlatilag egy bábu vagyok a színpadon, aki a rendező kénye-kedvére produkálja magát, de ez az érzés most volt az eddigi legmélyebb. Szinte ki  tudtam tapintani a mellkasomban azt a ronda, sötét gócot, amikor a próbán előadtam a kérdéses jelenetet, és Dickett boldogan vigyorogva veregette meg a vállam.
- Király volt Giacomo. Ez az, amit akartam. A közönség zabálni fogja!
Már a nyelvem hegyén volt, hogy a közönség nem disznó, hogy bármit is zabáljon, de aztán inkább csak vállat vontam, és ennyit mondtam.
- Kösz Ed.
Nem is tudom, valahogy ma úgy éreztem, hogy nem csak az én karakterem nem volt a helyén, hanem a többieké sem. Mármint az alakítással nem volt gond, mindenki brillírozott... de ettől függetlenül egy mugli szappanoperával vetekedett az egész.... Oda nem illő mondatok és tettek gyülekezete váltotta egymást, csak hogy minél nagyobb katarzis ívet járjon be a darab. De éppen ez az... Mivel a szerepek nem voltak logikusok és hitelesek, a karakterdrámák sem jöttek ki. Egész nap próbáltunk, és a végére már egy hiba nélkül adtuk elő a darabot, Ed pedig magánkívül volt a lelkesedéstől. Én viszont nem is süllyedhettem volna ennél mélyebben bele az apátiába. Talán még inni sem volt kedvem  igazán, de jobb híján csak beültem a Sakáltanyába egy vajsörre. Keményebb piához most nem volt kedvem és szomjas is voltam, úgyhogy emellett döntöttem. Már túl voltam pár kortyon, amikor megpillantottam azt a vörös hajú lányt, akit láttam már néha. Nem egyszer csak miatta tévedtem be Füves Barneyhoz és vettem valamit, csakhogy egy percre megfürödjek sütkérező mosolyában. Az a mosoly... Bármely bájitalnál jobban gyógyított. Ez kellett nekem most is. Feltápászkodtam hát, hogy odamenjek hozzá és meghívjam valamire, amikor egy félresikerült lépés következtében megbotlottam és hatalmasat vetődtem előre. - Áú!
Bár tompítottam az esést valamelyest a könyökömmel és az alkarommal, így is rohadt hangosan értem földet. Láttam, hogy sokak mellett ő is észrevette lúzerkedésemet. Remek, most aztán biztos mély benyomást tettem rá...Nála jobban csak arra a férfira tehettem mély benyomást, akin az egész vajsöröm landolt. Kissé kipirult arccal tápászkodtam fel a beégésem miatt, és a komoly ábrázatú férfihoz fordultam, kezemet bocsánatkérően széttárva.
- Bocs öreg harcos - mondtam mentegetőző hangon. - Meghívhatlak valamire, hogy kárpótoljalak? Bár eredetileg nem rá akartam költeni a pénzem, hanem a patikus szépségre, szükség törvényt bont, és hát a nőnél már valószínűleg úgyis teljesen elvágtam magam.

[Giacomo B. Santeria]

Giacomo B. Santeria
2000. május

Örülök, hogy végre kimondhatom azt, végre kezdek egyenesbe jönni. Még egy embert kell megkeresnem, és még egyet azért, hogy az utolsó simításokat is elvégezzem a bolton, aztán újra meg tudok nyitni. Azt nem mondom, hogy az életveszély ezzel ne múlt volna el, vagy valamilyen furcsa módon már most kezdenek felém szállingózni a megbízások azzal kapcsolatban kit kéne kiiktatni, kit kéne megfigyelni ilyenek. Mintha mágnes lenne bennem, nem tudok elrejtőzni, ha itthon vagyok.
De akkor most hagyjuk is ezt. Ez a délután az enyém, és kikapcsolódásra fogom használni. Legalábbis addig, amíg meg nem látok egy ígéretes embert. Úgy tudom, hogy ide is járnak azok, akik elég lealacsonyítónak találják a Zsebpiszok köz kocsmáit, de úgy ahogy én is, nem igazán lenne itt a helyünk. Ha alvilági figurákról van szó, akkor szerintem a normális emberek többsége hasonlókra gondol, mint én. De ez igazából nem is érdekel. A normális emberek hülyék. Mi a jó abban, ha soha egyetlen állítólagos szabályt nem szegsz meg?
Most komolyan, van még olyan, aki azt mondja, hogy a ’Ne ölj!’ vagy a ’Ne bántsd felebarátodat.’ azok helyes törvények vagy mik? Badarság. Inkább a pulthoz lépek és rendelek egy hosszút és egy rövidet is. Le kell mosnom a mai nap fáradalmait. A hely pedig eléggé tele is van ahhoz, hogy csak viszonylag hosszas keresgélés után találjak magamnak helyet. Nem szeretek egyedül inni, még akkor is, ha egyébként a kocsma tele van. Akkor azt megtehetném otthon is. Az italom azonban nem élvezhetem olyan sokáig. Pont emelném a számhoz, mikor valami idióta, aki látszólag már nem áll a lábán, nem, hogy kiveri az enyémet a kezemből, de még az övét is rám önti.
Komolyan? Pont most, mikor ki vagyok öltözve, most kell megtalálnia egy ilyennek? Egyelőre csak némán nézek az üres poharam után, majd felállok. Így jócskán fölé kerekedek egészen addig, amíg ő is fel nem áll. Így már elég fiatalnak tűnik, és ha jobban megnézem magamnak, akkor elég esetlen is. Azt hiszem, egyelőre – ha másért nem is, de a kocsmában tartózkodók miatt – eláshatjuk a csatabárdot.
- Öreg? – húzom fel a szemöldököm.
Oké, tudom, hogy megviseltek a mostani nyugodt időszakok, de azért nem hiszem, hogy a gyilkolás és a vér hiánya mindjárt öreggé is tettek volna. De értékelem, hogy igyekszik, ezért megtarthatja majd mind a kilenc ujját.
- Mire visszaérek a mosdóból, legyen itt az asztalon az az ital – dörrenek rá. – Meg te se menj sehova!
Mondhatnám, hogy nem akarom szem elől téveszteni, de az nem lenne így teljesen igaz, mert akkor ki se mennék a mosdóba. Szerencsére meg tudok fordulni addig a ruhám szárításával és kitisztásával, mire az italt kihozzák. Az alak pedig tényleg ott ül. Nem tudom mit lát bennem, és miért nem rohant az egyik nő után, akihez mondjuk valószínűleg is tartott. Olyan jó bőrnek tűnt. Igazán megpróbáltam volna, hogy milyen mikor sikít.
- Szóval egész éjjel az agyamra akarsz majd menni, vagy gyorsan ledöntjük és el is búcsúzunk. Lenne más dolgom is.
Ha elég jó, akkor ő is elszórakoztathat nyugodtan. Lenne rá ötletem, hogy miként nézzem meg belülről úgy, hogy kevésbé fájjon neki. Ennyi legalább jár neki, ha már fizetett egy kört nekem. De amúgy még fog, ez biztos, mert most még mindig egy mínuszban vagyok.
- Amúgy kettővel tartozol. Pontossabban most már eggyel, mivel a sajátomon kívül van egy ajándék kör is – kacsintok és elmosolyodom.
 

B O C S . P I P E R

szett

háttérzene

Kicsit beparáztam, mikor megláttam a felém magasodó, meglehetősen masszív testet. Ennek a fele se tréfa bakker....
- Öreg? – kérdezte kissé berágva, amire egyből átváltottam békekötő üzemmódba.
- Hé...ne már, láttad te is, hogy véletlen volt.... Hidd el, én se így terveztem - vigyorogtam rá, széttárva a két kezem, hogy ezzel is egyértelműen üzenjem neki, részemről a leghalványabb szándékosság sem volt a történetben. Hát tényleg nem így készültem lenyűgözni a vörös szépséget, aki - bár volt olyan jófej, hogy megpróbálta leplezni - de így is láthatóan rajtam röhögött.
- Mire visszaérek a mosdóból, legyen itt az asztalon az az ital – morgott rám erősen. – Meg te se menj sehova! - adta ki az ukázt a mogorva fazon, mire beletörődőn sóhajtottam egyet.
- Legyél szíves.... - szóltam oda a pultos csajnak. - Kérnék még egy kört abból, amit a morcos barátom rendelt, meg egy vajsört is magamnak - vigyorogtam a csaposra, aki mosolyogva intett egyet, hogy vette az adást. Megkönnyebbültem, hogy nerm mindenki vesztette el azért a humorérzékét körülöttem....Még.
Egy pálcaintéssel felszárítottam volna a padokat meg az asztalt, de muglik is jártak ebbe a csehóba, úgyhogy ettől most eltekintettem. Néhány szalvétával felitattam, amit lehetett, aztán leültem az ismeretlen dementorral szemben lévő helyre.
- Szóval egész éjjel az agyamra akarsz majd menni, vagy gyorsan ledöntjük és el is búcsúzunk. Lenne más dolgom is - kérdezte visszatértében, még mindig egy téli álmából felébresztett morgó medvére emlékeztetve.
- Részemről mehet az utóbbi - vigyorogtam rá lazán. - Őszintén szólva elég szar napom volt, és nem tervezem túl hosszúra nyújtani - vallottam be vállat vonva.
- Amúgy kettővel tartozol. Pontosabban most már eggyel, mivel a sajátomon kívül van egy ajándék kör is – mosolyodott el, miközben furán megremegett az egyik szeme. Finoman szólva kizártnak tartottam, hogy ez az arc olyan gesztikulációra is képes volna, mint a kacsintás, ezért leesett az állam. A meglepettség erősen kiült az arcomra. Nem, nem diszkréten, hanem tátott szájjal bámultam rá, és aztán sajnos hangosan ki is nyögtem, ami a fejemben volt.
- Tikkel a szemed Öreg? Vagy belement valami? - kérdeztem még mindig ledöbbenten.
- Segítsek kiszedni? - toldottam meg a szívélyesnek szánt, egészségügyi állapotára irányuló érdeklődésemet még egy kérdéssel. Nem tehettem róla, valahogy annyira idegennek tűnt ettől az arctól mindenfajta lazaságra emlékeztető mimika, hogy komolyan azt hittem, baja van a szemének. Szerencsére ebben a pillanatban megérkezett a felmentősereg a barnahajú, kékszemű pultos személyében, aki mosolyogva tette le a rendelésünket az asztalunkra. Hogy lehet, hogy eddig nem figyeltem fel erre az Istennőre?! Pedig hetente legalább kétszer lejártam ide. Igaz, akkor már általában volt bennem "egy-két" feles, amit a srácokkal rituálészerűen vágtunk be próba vagy előadás után, és ez erősen ronthatott a látásomon.
- Egészségetekre! - mondta a kis édes, majd sarkon fordult és elsétált. Ami azt illeti, roppant nehezemre esett volna nem megbámulni távozó alakját.... úgyhogy nem is fogtam vissza magam. A mai nap után ennyi legalább kijárt nekem, ha már a patikus csaj előtt így beégtem.
- Anyás... - szaladt ki a számon az elismerés. - Ez eléggé adja... - mosolyodtam el álmodozó tekintettel, és ezúttal rajtam volt a sor, hogy rákacsintsak újonnan szerzett ivócimborámra.