..pengeélek..

winter is coming



Csend van, amikor megállsz, csendje hótömbnek, jéglemeznek.
Tisztán hallod, amint most üvegszívem szirmai töredeznek.

..a trágár szavak esélyesek...

A levél ott feküdt széttépve az asztalon. Annyiszor olvastam el, olyan sokszor amennyiszer csak képes voltam. Nem azért mert örömöm leltem volna benne. Nem, ó de mennyire hogy nem.
Eleinte nem akartam elhinni. Azt hittem, hazugság. Olyan ótvar nagy hazugság, mint az eddigi összes többi. Aztán rájöttem, a többszázadik újraolvasásra... ekkorát hazudni... ekkorát hazudni senki nem képes.
A nappalok nem csökkentek. A nappalok nem rövidülnek a halál árnyékától, csak annak, akit elér. De az nem én voltam. Még nem én. A fájdalom ott tombolt bennem. A hírre egyszerre öntött el a féktelen harag, a gyűlölet, a viszonzatlan szerelem kínja és mellé a csalódottság, a kezdődő gyász és a mérhetetlen bűntudat. Hisz én tehettem róla.
Csakis én.
Hisz Sophie talán ma is élne még... ma is élhetne még, ha...
A napok hetekké duzzadtak. A hetek pedig hónapokká, csakhogy egy újabb levelet is kaptam. Abban rövid sorok számoltak be a temetés részleteiről.
Nem tudtam, akarom-e tudni, nem tudtam akarok-e a részese lenni. Sophie annak idején választott. Talán tudta nélkül, talán szándékosan... de nem engem. Haragudtam rá, utáltam érte. Nem értettem sosem, már gyerekkorunkban sem, hogy miért pátyolgatja Hayest. Azt meg végképp nem tudtam felfogni, mit lát benne. Hogy miért volt képes belé szeretni? Hogy tudta elérni nála, az a fekete holló hogy felfigyeljen rá...?
De a lelkem mélyén tudtam jó, Soph ilyen volt. Mindig a gyengék felé fordult, mindig óvta azokat, akiknek szüksége volt rá. Mindig az igazság bajnoka akart lenni és az én szememben tulajdonképpen az is volt. Egykor az volt....
Csakhogy az idők változnak. Az emberi jellem kettős. Hajlik, amerre a szél fújja, és áramlik, amerre a víz mossa. Mondhatnám, hogy ez így volt megírva, de közel sem tudok belenyugodni ebbe.
Az a féreg nem vigyázott rá. Az a féreg felemésztette őt. Őt, a legnemesebb lelket, akit csak ismertem.
A medál ott pihen az asztalon a levél darabjai mellett. Hívogat. Tudom jól, ha megfogom, ha felteszem, csak az ő arcát fogom látni mindenhol. Nem mintha ez nem így lenne az utóbbi napokban. Sosem fogom elfelejteni őt, képtelen lennék rá. Mégis, ez a medál hozzá tartozott, az övé volt. Vissza kellene adnom, talán ez lenne a helyes, de én, ellentétben Sophieval sosem voltam a becsület bajnoka. Nem, én attól önzőbb embernek születtem, rosszabb sorból származom és kapzsibb vagyok.
Napok múltán a kijelölt dátumhoz képest tudtam csak rávenni magam, hogy elmenjek Broxbourne-be. Oda, ahol a Hayes ház áll, oda ahol a családi kripta jeges fogságába került Sophie. Nem volt más dolgom itt, semmi az égvilágon, csak hogy tőle elbúcsúzzak. A ház körüli birtokot a hó fedte. A januári csípős hideg csiklandozta az arcom. A házban két ablakból is fény szűrődött ki. Sosem jártam bent, sosem látogattam meg itt a lányt. Sosem akartam tudni milyen körülmények között él, mert sosem akartam azonosulni azzal, hogy Hayes-é lett és nem az enyém. Sosem láttam a gyerekét sem, mindössze a nevét tudtam.
Benjamin.
Középszerű, ostoba név. Többet vártam volna tőle. Többet vártam volna Coopertől is. De hát... valahogy nem lep meg, hogy a Sötét Nagyúr ellen hasznavehetetlennek ígérkezett. Én inkább haltam volna meg a családommal, inkább haltam volna meg Sophiert, semhogy elnézzem, ahogy lemészárolják..
A háztól keletre fekszik a családi sírkert. Nem túl nagy, de elég hideg. A hó nagy pelyhekben kezd rá esni. Gyönyörűen hófehér, míg minden más feketévé változik. Olyan sötétté, amilyen az én lelkem is.
A gyász ott lüktet az ereimben és minden egyes lépés nehezebbé válik. Nem a bokáig érő hó miatt, hanem a tudat, hogy itt ebben a hidegben találom a lányt, aki a legjobb barátom volt annak idején. A lányt, akiért mindent megtettem volna, mindent feláldoztam volna. A lányt, akiért meghaltam volna én magam ha engem választ, ha engem szeret.
A friss sír kitűnik a többi közül. Egyszerűen csak térdre rogyok előtte. Kezemben ott a lánc rajta a medál lóg, amit tőle kaptam. A fájdalom újra átjárja a lelkem, a veszteség kínja marcangol belülről. Tudom, hogy el kell engednem, de képtelen vagyok rá. Arca újra megjelenik előttem, az, ahogy kioktat, az ahogy megölel. Az illata semmivé foszlik agyamban, csak a halál hidegségét érzem a tüdőmben.
Egyszerűen nem bírom elviselni a terhet. A fehér rózsa kihullik a kezemből le, a hófödte sírra és én a könnyeimmel küzdve üvölteni kezdek. Mintha ezzel visszahozhatnám őt, mintha ez bármin is segítene... pedig nagyon jól tudom, hogy... nem.

[CARTWRIGHT]

CARTWRIGHT



outfit

Winter has come for me, can't carry on
The chains to my life are strong
But soon they'll be gone
I'll spread my wings one more time.

Még mindig megremegtem, ahogy a fülemben csengett Sohpie utolsó sikolya. A karomon szinte újra éreztem a szorítást, amivel a két halálfaló megpróbált féken tartani. Folytak a könnyeim vadul kapálóztam, hogy utánuk mehessek a londoni lakás másik helyiségébe. Éppen a nappaliban voltunk, mikor ránk törték az ajtót ők négyen. Kettő azonnal nekem esett, az egyik még a pálcámat is megszerezte, ledobta a földre, majd rálépett, hogy ketté törjön.
– Ne tegyétek ezt! Ők ártatlanok! Én vagyok sárvérű, én… – Mondtam szinte könyörögve bámulva a feleségem síró alakja után. Még abban a pillanatban is csak Benjamint próbálta a karjai közé szorítani, hogy a testével védje meg.
– Jól vigyáz, mit vállalsz magadra, Cooper… manapság jobb nem sárvérűnek vallani magad…– Súgta a fülembe az egyik halálfaló. Ismertem a képét, a sebhelyről könnyű volt megjegyezni őt. A Nagyúr egyik kifutófiúja volt, ő végezte a tisztogatást.
Még jó párszor megpróbáltam kitörni a szorításukból, de nem sikerült. Sokkal erősebbek és nagyobbak voltak nálam. A baloldalon álló, számomra ismeretlen alak erőteljesen mart bele a lapockámat is megroppantva. A fájdalomtól felnyögtem, a könnyek megindultak, végig futottak az arcomon.
A fiam sikolyára megmerevedtem, majd újra szabadulni akartam. Benjamin minden volt, ami én nem… nem néztek rá úgy az emberek, mint egy törpe szörnyetegre. Ő nem volt veszélyes, ártatlan volt, akárcsak Sophie.
– Ne… ne… kérlek, ne bántsátok… – Üvöltöttem bele a lakásra telepedő csendre. Alig, hogy kimondtam ezeket a szavakat, már is zölden fény villant, melyet Sophien fájdalmas, kétségbeesett zokogása és sikolya követett. Zörgés érkezett a távolból, mintha dulakodnának. Újabb zöld fény villant, de addigra már elernyedve, zokogva lógtam az engem fogva tartók karjai között. Az elmém még szinte fel sem fogta mi történt, a szívem máris megszakadt…
– Én vagyok a sárvérű, nem ők.
– Ezzel most tisztára mostak téged, te mocsok! – Röhögött a sebhelyes halál faló, majd egy kézzel megragadva a falhoz vágott. Nagyot nyekkenve a padlón kötöttem ki. Hangosan kapkodva levegőhöz próbáltam jutni. Egy lágy szellő végig cirógat az arcomon, holott egyetlen ajtó vagy ablak sem volt nyitva. Az orromban éreztem Sophie finom parfümjének illatát, mintha csak ott lett volna mellettem.
Ezekkel az emlékképekkel sétáltam végig az egykori kastély mellett. Sophie halála után a szüleimet is hamarosan eltették láb alól. Azonban az örökségemhez nem tudtam hozzá jutni, így egy ócska londoni lakásban kellett átmenetileg meghúznom magam, nyomorogva. Éppen csak annyira volt erőm, hogy mindennap kijöjjek a sírhoz és bocsánatot kérjek, amiért nem volt erőm megvédeni őket.
Bokáig süllyedtem a hóban, miközben Jackson ott araszolt mögöttem. A kevés megmaradt emberemből ő volt az egyik, aki állandó védelmet kívánt biztosítani nekem. Azt hiszem, annak a maréknyi embernek még jelentett valamit az egykori hatalmam, reményt adott… nekik igen, nekem kevésbé. Még túl friss volt a seb a szívemen és tudtam, hogy bármikor felbukkanhatnak újabb követelésekkel, én pedig nem mondhatok nemet, mert akkor még talán a bosszú sem adatik meg nekem.
– Maradj itt… – Súgtam oda Jacksonnak a kapunál. – Hamarosan jövök.
A kastély ablakain kiszűrődött a lámpák sárgás fénye. Tudtam, hogy a személyzet dolgozik odabent, a drága holmikat akarták elrejteni… ha az örökség még nem is volt az enyém, hát annyi volt bennük, hogy megóvják, ami jogosan engem illet. Ők ismertek, sokan gyerekkorom óta. Talán pont ezért volt olyan nehéz a szemükbe néznem és azt mondanom, nem vagyok méltó a szüleim örökébe lépni… ezt apám is tudta, azért kellett azokat a bizonyos pontokat hozzá írnia a végrendeletéhez. Ezzel akart rávenni, hogy visszatérjek a helyes útra. Egyelőre azonban képtelen voltam.
A temetőként elkerített keleti rész felé vettem az irányt. Éreztem, ahogy egy láthatatlan kéz a szívemre kúszik és olyan erősen összeszorítja, hogy egy pillanatra meg is kellett torpannom. Hangosan kapkodtam a levegőt, pontosan úgy, ahogy azon a napon a lakásomban. Összehúztam magamon a kabátot, hogy ne találjon rám még jobban a hideg, aztán tovább indultam.
Szemeim előtt egyre jobban kirajzolódott a temető kísérteties körvonala és egy alak. Közvetlenül Sophiék sírja előtt. Hamarosan felismertem a szőkésbarna hajat, a széles vállakat. Cartwright volt az. Tudtam, hogy fel fog bukkanni… tudtam, hogy nem úszom meg ezt, mégsem voltam dühös. Azt hiszem, megérdemelte, hogy búcsút vehessen Sophie-tól ő is.
Csendesen álltam meg mellette. Lehajtottam a szememet, úgy pillantottam saját bőrkesztyűbe bugyolált kezeimre.
– Mindennap azt kérdezem magamtól, hogy: ez egy álom, egy borzalmas rémálom, ugye? – Suttogtam, köszönés helyett. – Ő nem ebbe a fagyos földbe való, egy ilyen borzalmas kő alá… – Folytak végig megint a könnyek az arcomon.

winter is coming



Csend van, amikor megállsz, csendje hótömbnek, jéglemeznek.
Tisztán hallod, amint most üvegszívem szirmai töredeznek.

..a trágár szavak esélyesek...

Hangom elnyeli a feltámadó széllökés erős hulláma. Messzire sodorja, valami éktelen messzi helyre, talán oda, ahol Sophie meghallhatja. Remélem legalábbis, hogy látja, hogy tudja, nem csak az a féleszű szerette, aki magának választott. Nem csak ő. Nem csak.. mert én is.
De számít ez? Számít ez most már? Számít ez, ha ő nem választhatsz, nem válaszol, nem nevet? Számít ha meghalt?
A halál túl végleges. Túl kötött. Túl lezárt. Én nem köszöntem el, nem búcsúzhattam el, nem kérhette tőle bocsánatot, nem mondhattam el a gondolataimat. Az érzéseim... azokat talán sosem kellett volna éreznem. De mégis a sajátjaim és hozzá kötődnek. Mi értelme ennek is? Hisz már csak egy halom föld takarja. Egy halom hideg föld.
A pára felszáll ajkaimról, ahogy kiszakad belőlem a fájdalom legjava. Lenézek a havas földkupacra. Még porhanyós, hisz tegnap volt a temetés vagy tegnapelőtt talán. Csodálom, hogy már képes voltam kijönni. Azt hittem évekbe fog telelni. De Alfred szerint jobb túlesni ezen is. Az öreg bölcs, én meg balga módon hallgatok rá. Hát így vagyok itt. Így térdelek egy kupac hant fölött és bánom az életet. Bánom az elmulasztott pillanatokat, a ki nem mondott szavakat, a kihagyott lehetőségeket.
Gyűlölöm magam, amiért nem voltam elég vakmerő ahhoz, hogy a szemébe mondjam az igazságot. Hiába tudom, hogy tudta... talán másképp lett volna minden, ha nyíltan kimondom. Csakhogy én túl önző ember voltam mindig is. Én nem akartam hogy valóban szeressenek mert féltem ettől az új, ismeretlen világtól. Ezután pedig már nem is fog senki. Megástam a saját gödröm és szépen bele is estem. Ott is fogok megrohadni a saját marhaságomnak köszönhetően.
Leveszem a kesztyűm. A kezem remeg. Részben a hidegtől, részben a gyengeségtől. Máskor mindig céltudatos, határozott vagyok, de itt... itt, Sophie sírjánál már nem érzek magamban erőt semmire. Az ujjaim belenyúlnak a hűvös hidegbe. A homokba, ami ellepi őt. A szívem vérezni kezd újra és egy könnycsepp lecsordul arcomon csak azért hogy pillanatok alatt arcomra fagyhasson.
– Mindennap azt kérdezem magamtól, hogy: ez egy álom, egy borzalmas rémálom, ugye?
A hang, ami közvetlen mögöttem csendül nem ismeretlen. Nincs szükségem ahhoz, hogy megforduljak. Nincs szükségem arra, hogy szembe nézzek a tulajdonosával. Jól tudom, hogy Hayes tornyosul fölém, akárcsak egy győztes harcos, aki egy utolsót még belerúg a vesztesbe. Mert igen, én vagyok ennek az egésznek a legnagyobb vesztese. Neki jutott öröm, jutottak percek, órák, boldog napok, évek... Nekem viszont? Csak ábrándok, vágyak, remények, kósza lopott pillanatok, amik nem is azok voltak, amiket igazán akart az ember. Nekem nem jutott semmi csak a kín, és átvette ezt miatta egy még nagyobb fájdalom.
Nem tudom miért jött. Kinevetni? Szánakozni? Utálkozni? Gyűlölni? Mindezt érzem én is irányába. A harag csak a hangja hallatán fellobban bennem. Olyan erővel, hogy elmossa minden addigi más érzésemet.
– Ő nem ebbe a fagyos földbe való, egy ilyen borzalmas kő alá…
- Valóban...
Hangom halk. Vészjóslóan halk. Vészjóslóan veszélyes. Azúrkék tekintetem izzik a  gyűlölettől.
Mit látott ebben a pojácában Sophie? Az én szépséges Sophie-m? Miért mellette kötött ki? Miért vele maradt? Ha velem lett volna, még ma is élne. Én megvédtem volna. Én elrejtettem volna. Én nem hagytam volna cserben.
- Nem ide való. Ő nem ide való. De mégis itt van.
Nyelek egyet. Nehezen tudom formálni a szavakat. A hideg levegő marja a torkom, a fájdalom pedig szét akarja törni a lelkem.
- És miattad került ide.
Remegve szorul ökölbe a kezem. Meg kellene ölnöm ezt a férget. Meg kellene tennem. De nem érdemli meg a tiszta halált. Nem érdemli meg a gyors véget. Szenvednie kell. Szenvednie ugyanúgy, ahogy én szenvedek most, és egész hátralévő életemben.

[CARTWRIGHT]

CARTWRIGHT



outfit

Winter has come for me, can't carry on
The chains to my life are strong
But soon they'll be gone
I'll spread my wings one more time.

Nem néztem meg magamnak jobban Cartwrightot. Nem akartam gyengének látni s azt sem akartam, hogy ő annak lásson engem. A könnyeknek azonban nem tudtam gátat szabni. Ahogy tekintetem a sírkőre vándorolt, újra és újra nagy adagokban indult meg az állam irányába. Nem illett valóban a rideg kő, a fagyott talaj Sophie-hoz. Ő olyan volt, mint a kellemes, melegen cirógató napsugár a hideg tavaszi reggeleken. Az ember szinte vágyta, hogy az arcához érjen és felmelegítse. Nekem nem csak a bőrömet érintette meg, hanem a szívemet is, pedig azt hittem, nem érdemelhetek ilyen csodát. Nem is tudom, mivel szereztem meg őt éppen én magamnak s mivel érdemeltem ki, hogy ilyen gyönyörű családom legyen.
Bele sem gondoltam, hogy bármi baja eshet a családomnak. A halálfalók uralmának idején sem féltettem őket. Sophie félvér volt, én voltam a kis közösségünk rákfenéje, habár minden lehetséges módon megpróbáltam eltitkolni a kilétemet. Tudjukki agyafúrtabb volt nálam vagy legalábbis több lépéssel előttem járt. Tudta, hogy rám szüksége van, de a mugli családom tényét még sem hagyhatta megtorlatlanul. Így Sophie és Benjamin nevét vésték fel a veszélyes elemek listájára, hogy engem tisztára mossanak. Ezt mondta a sebhelyes halálfaló is.
Nem léptem túl közel. Akármennyire is gyűlöltem Cartwrightot, nem akartam belerondítani a gyászába. Ez éppen ugyanúgy az övé is volt, mint az enyém. Tudom, hogy milyen szemmel nézett Sophie-ra. Ki sem kellett mondania azokat a szavakat, én értettem mindent. Ezért beszéltem halkan, ezért osztottam meg vele azokat a gondolatokat, amik gyötörnek. Biztosra vettem ugyanis, hogy ez érzéketlen idiótának tart.
A válasz nem lepett meg. Inkább csak az a hangszín, amivel illetett. Halk volt, de ott csendült benne a veszély. Tudtam, hogy megérdemelném azt a fájdalmas halált, amit szíve szerint nekem szánna… és tudtam, hogy igaza van, ez nem volt kérdés. Én is mindennap gyűlöltem magamat a történtekért, mégsem tehettem volna semmit. Már az is csoda volt, hogy engem életben hagytak.
Nyeltem, egyet ahogy a képembe vágta, hogy Sophie és a fiam miattam hevernek ott a hideg földben. Alig tudtam megszólalni. Igaza volt. Én is magamat hibáztattam mindenéért… mi mást tehettem volna? Tisztában voltam vele ugyanakkor, hogyha eldobnám magamtól az életemet, hát akkor is én vagyok az egyetlen, aki megkeresheti azt a sebhelyes rohadékot a barátaival együtt, hogy aztán megölje. Én tudom, kik ők, hogyan néznek ki és milyen kegyetlenek.
– Igen, Cartwright, miattam került ide. – A hangom őszintén csengett, annyira, hogy még meg is remegett a magukban hordozott súlyok nyomására. Közben, mintha megint ott éreztem volna azt a cirógatást az arcomon. Sophie ott volt velem. A parfümjének nőies aromája is azonnal rám talált. Ettől csak még jobban megindultak a könnyeim.
– Ha csak sejtettem volna, mire készülnek, elrejtem őket… – mondtam rekedten, nem mintha éppen neki kellett volna megmagyaráznom bármit is. Ezek a szavak kimondva is csupán saját magamnak szóltak. – Lefogtak… erősen szorítottak, még a pálcámat is eltörték, hogy ne tudjam megvédeni őket… Sophie-nak pedig végig kellett néznie ahogy megölik a fiát… csak a sikolyaikat hallottam… és nem tehettem semmit… – Súgtam magam elé a szörnyű szavakat.

winter is coming



Csend van, amikor megállsz, csendje hótömbnek, jéglemeznek.
Tisztán hallod, amint most üvegszívem szirmai töredeznek.

..a trágár szavak esélyesek...

Valahol még mindig visszhangzik bennem az üvöltés. A fájdalommal vegyes tehetetlenség dicshimnusza. Ez mutatja meg, hogy élek. Jobban mint az, akit szerettem. A hó meg csak hullik. Olyan természetes ez, mintha mindennapos lenne. A fehér takaróként világot beborító fagyos szépség. Olyan hideg, mint most a lelkem. Hol segít ez? Hol hoz ez megnyugvást? Minek mondta Alfred hogy ide jöjjek? Ugyan minek? Hisz nem vár rám itt semmi, csak egy halom föld, alatta két tetemmel.
A fiúhoz semmi közöm. Őt nem gyászolom. Nem ismertem, nem is érdekel milyen volt. Még úgy sem hogy Sophie fia. Mert egy kis fattyú volt, aki Hayes teremtett. Ugyanolyan szörnyeteg vált volna belőle. Ugyanolyan kis álnok pökhendi, előkelő uraság, aki azt hiszi csak azért mert oda született, ahova szarhat a világra. Én a porban nevelkedtem. A mocsokban fogantam. És mégis vittem valamire. De mit ér ez ha az, akiért csináltam már nincsen?
Hayes jelenléte is undorító. Felfordul tőle a gyomrom. Sosem szerettem, igazából mindig is egy elkényeztetett pöcsfejnek tartottam. Olyasvalakinek, aki kérkedik a vagyonával, a származásával, azzal hogy neki megvan minden és mégis a gyámoltalan gyávát játssza el. Sophie pedig tökéletesen bedőlt a szerencsétlen kisfiú szomorú élettörténetének. Engem bezzeg nem sajnált sosem ennyire. Pedig tudta mi történt velem. Tudta jól...
– Igen, Cartwright, miattam került ide.
Nehezen állom meg, hogy ne álljak fel és pofozzam meg. A kezem ökölbe szorulva remeg. Ujjaim közt a hóval keveredett homok szemei csusszannak ki.
Hideg. Annyira... hideg. Túl hideg.
– Ha csak sejtettem volna, mire készülnek, elrejtem őket… –
- IGEN, el kellett volna rejtened őket!
Nem tűnik fel, de üvöltök. A harag kiszakad belőlem és áramlik. Ki a lelkemből, át az egykori barátom és szerelmem sírján át a férfihoz, aki a nyomorba és a pusztulásba kergette őket.
Pislognom kell egyet, miközben a szürke követ nézem, amire a nevét vésték fel. Sophie Hayes. Legalább írta volna ki a teljes nevét. Így olyan, mintha birtokolta volna, mintha az övé lett volna, pedig tudom jól, ez csak az ábránd.
Cooper sosem volt és sosem lesz olyan erős, hogy bárkit vagy bármit birtokolhasson. És megbecsülni sem tud semmit. Szarrágó kis senki, aki mindent a segge alá kap és ha elveszt valamit, csak nyafog... 
A pislogás következtében egy újabb könnycsepp siklik végig arcomon. Hidege megborzongat, de ellenállok a késztetésnek. Nem akarom, hogy gyengének lásson. Nem akarom, hogy itt legyen. Hát még így sincs nyugtom? Még így se lehetek vele kettesben? Hisz már meghalt, Merlin bassza meg! Meghalt!
Már ha akarnám sem tudnám elvenni, mert egy nagyobb erő tulajdona. Már nem versenghetek érte, mert nincs kiért. Csak az emléke marad, egyedül az. Annak sem adózhatok anélkül, hogy a fejemre járnának? Ráadásul pont ő? Pont ő?
– Lefogtak… erősen szorítottak, még a pálcámat is eltörték, hogy ne tudjam megvédeni őket… Sophie-nak pedig végig kellett néznie, ahogy megölik a fiát… csak a sikolyaikat hallottam… és nem tehettem semmit…
A szavak halk morajlásszerűen érnek el hozzám. Olyan, mintha a természet se akarná, hogy megértsem, mert feltámad a szél csakhogy túl jól ismerem már Coopert. Volt idő, mikor még én is szántam az elesett gyönge kisfiút, aki volt. Mára már csak megvetéssel figyelem a férfit, akivé vált. A szavai jeges tőrök a lelkembe. Azt hittem a szívem teljesen megdermedt már, hogy több csapás nem érhet, de most, ahogy lehunyom a szemem szinte látom magam előtt. Nem több, mint zöld villanás, és oda egy élet.
Az Ő élete.
A tüdőmet teleszívom levegővel, ezzel meggátolom a könnyek további menetét is. Ahogy megszipogok egyet erőteljesen úgy mozdul a karom. A kabátujjammal megdörzsölöm az arcom. Ez magamhoz térít kissé, segít rendezni a vonásaimat és a könnyek jeges marka sem köti gúzsba arcomat.
Lassan fordulok meg és nézek szembe a férfival, akit szívből gyűlölök. A látványa nem csal, ugyanúgy fest mint mindig bár jóval fehérebb. Egy jófajta mugli horrorfilm castingjában tuti befutó lenne.
- Nem tehettél semmit? NEM TEHETTÉL SEMMIT?
Nyögöm ki a megdöbbenéstől lerökönyödve majd már fenyegetően rákiáltva. Nem mentség, hogy lefogták. Nem mentség hogy elszedték a pálcáját. Nem mentség hogy nem tehetett semmit. Mert valamit biztosan tudott volna. Valamit biztosan.
- ÉN MEGHALTAM VOLNA ÉRTE!
Képtelen vagyok megállni, hogy ne üvöltsem a kegyetlen valóságot a képébe. Mire feleszmélek, már meg is ragadom és a mellettünk álló kemény törzsű tölgyfának lököm. Szívem szerint megfojtanám puszta kézzel. Szívem szerint felnégyelném. Szívem szerint a pokolra küldeném. Megfosztott tőle, és akit tetten érnek, annak bűnhődnie kell. Ezért kell úgy játszani, hogy te nyerj. De Cooper Hayes örök vesztes. És magával ránt mindenkit. A szomorú tény pedig az, hogy az élet kegyetlen. És nem az hal meg, aki igazán megérdemelné, hanem mindenki más pusztul el szépen lassan körülötte.

[CARTWRIGHT]

CARTWRIGHT



outfit

Winter has come for me, can't carry on
The chains to my life are strong
But soon they'll be gone
I'll spread my wings one more time.

A szívem hevesen zakatolt, ahogy fejben újra átéltem a történteket. A szavak ugyan egyszerű felsorolásnak tűntek remegő hangomon, lelki szemeim előtt mégis ott táncoltak azok a szörnyű árnyképek. Éreztem, ahogy a lapockám környékén megroppan az a csont, ami lebénított és hiába rángattam magam, mintha csak még erősebben szorítottak volna. Hiába kiabáltam, hiába könyörögtem és bizonygattam, hogy én vagyok a sárvérű, nem akartak meggyilkolni és őket futni hagyni. Tudom, hogy azért, mert szükségük volt rám s nem hagyhatták megtorlatlanul a származásom.
Tudtam, hogy nem lehet még egy olyan csoda az életemben, mint Sophie. Sosem érdemeltem olyan szépséget, olyan finomságot, amit ő adhatott nekem. Nem is értettem, hogyan akadhatott meg a szeme éppen rajtam. Alacsony voltam, sápadt és talán szánalmas is. Hiába vettek nekem a szüleim gyönyörű ruhákat, hiába voltam okos… ez eltörpült az olyan fiúk mellett, mint Cartwright. Sophie mégis képes volt meglátni bennem valami szépséget. Egy ideig azt hittem, hogy csak szánalomból barátkozik velem… de akkor előbb-utóbb vége lett volna. A mi kapcsolatunk viszont a lehető legszebb módon teljesült be. Élénken élt bennem még mindig, ahogy a puha ujjára húzom azt a gyűrűt vagy először adja a kezembe az újszülött fiamat – aki szerencsére az ő szépségét örökölte. Megszakadt a szívem, hogy azok a csodálatos emberek most a hideg földben feküdtek, míg én, ez a söpredék, élhetek.
Még egy jó adag könny áztatta az arcomat, mikor Cartwright felém fordult. A kék szemekbe néztem, de egyelőre nem szólaltam meg. Szipogva bámultam rá, homályos könnyfátyolon keresztül, szinte érezve, hogy mennyire gyűlöl. Igaza volt, miattam történt ez… azért kellett meghalniuk, hogy én életbe maradhassak.
Ahogy rám kiáltott összerezzentem. Nem voltam rá felkészülve, hogy neki essek, hogy azt mondjam nincs igaza… tudhatja, hogy bennem nincs annyi fizikai erő, mint benne. Világ életemben kicsi és törékeny voltam. Elég volt az a két halálfaló, hogy lefogjon – mindkettő hatalmas volt és erős. Aztán meg, mikor elengedtek, mi értelme lett volna megöletnem magam? Túl kellett élnem, hogy később bosszút állhassak…
Ahogy a hátam a fa törzsének ütközött, egy percre még az is megfordult a fejemben, hogy bárcsak megölne, bárcsak véget vetne ennek az iszonyatos fájdalomnak. Már nem maradt semmim, se hatalmam, se családom, se pénzem.
– Én is meghaltam volna érte! Én is, de nem öltek meg, hiába üvöltöttem, hogy sárvérű vagyok… hiába kértem! – válaszoltam, szinte kétségbeesett őszinteséggel, miközben újabb adag könny hagyta el a szemeimet. – Azt mondták, hogy azért ölik meg őket, hogy engem megtisztítsanak a „bűnömtől.”
Egész testemben remegni kezdtem, mintha elhagyna az erőm. Napok óta nem ettem és alig aludtam… csak Sophie és Benji töltötte meg a gondolataimat és nem hagytak nyugodni a történtek. Megadóan dőltem hátra a fa törzsének.
 – Én szeretem Sophie-t… – Suttogtam. – Ha tehettem volna, megmentem, de esélyem sem volt.
Hangosan, remegősen szippantottam nagyot a hideg levegőből. Nem akartam zokogni vagy még gyengébbnek mutatni magam, de már nem volt erőm fenntartani az álcát. Túl sok volt ez a néhány nap. Csak most temettem el a feleségem és a gyerekem. Senki sem kérhette, hogy legyek ugyanolyan, mint előtte.
– Meg kellett volna halnom érte, tudom…

winter is coming



Csend van, amikor megállsz, csendje hótömbnek, jéglemeznek.
Tisztán hallod, amint most üvegszívem szirmai töredeznek.

..a trágár szavak esélyesek...

– Én is meghaltam volna érte!
Nem kellene meglepnie, hogy visszavág. Pláne így, ebben a formában. A saját szavaim ismétli meg, tükrözi le, formálja a saját képére. És mégis, hazugság. Az egész egy kurva nagy hazugság. Gyűlölöm ezért is. Nem tudom kit akar becsapni. Engem? Magát? A világot? Tulajdonképpen kibaszottul mindegy. Mindegy, mert megteszi. Lelke rajta. Mégis bosszant, hogy azt hiszi képes lett volna meghalni a nőért, akit állítólag szeret. Mert nem tette meg. Nem halt meg. Itt van, itt fogom, ujjaim a nyakát körbeölelő kabátgallérra markolnak. Lába fél centivel emelkedik fel a földről, ahogy tartom. Nem nehéz, sőt, meglepően könnyű. Vézna, cingár volt mindig is, és most sem egy kemény kötésű ember. Szánalmas roncs csupán, semmi több.
-  Én is, de nem öltek meg, hiába üvöltöttem, hogy sárvérű vagyok… hiába kértem!
- Kérhetted volna jobban...
Sziszegem a képébe dühösen. Igen, kérhette volna jobban a halált. Vágyhatott volna jobban érte. Mert megfordul a fejemben, hogy ujjaim ráfonjam a csinos kis nyakára és kiszorítsam belőle a szusszt. Öltem már embert, nem nagy kunszt. Tolvaj vagyok, de az utóbbi időben a bérgyilkos melók jobban fizetnek. Igaz rendszerint inkább mugli mesterlövész puskával dolgozom, nem kenyerem a véres metélés, de Hayes kedvéért félreteszem a gyomorforgató undort is ha kell...
– Azt mondták, hogy azért ölik meg őket, hogy engem megtisztítsanak a „bűnömtől.”
Ahogy kimondja a bűn szót, megdöbbenek. Hát erről van szó? Hát emiatt...? Emiatt kellett Sophienak meghalnia? Egy teljes hétig, mióta megkaptam a hírt ezen agyaltam. Nem bírtam aludni eleinte, nem tudtam elfogadni. Még mindig nem tudom. Az első nap, az első levél után az egész szoba berendezését ripityára törtem. Mindent szétvertem, összerugdostam. A karomon még mindig ott a heg, amit az üvegasztal okozott. Alfred ugyan ellátta, de azt hiszem olyan mélyre sikerült a vágást ejtenem hogy talán később is megmarad. Gyenge ár ez Sophie elvesztéséért. Fizettem volna többet is, ha visszakaphatnám. De nem.
A kezem szorítása enged, Hayes lába talajt foghat. A kicsi zömök varjú ismét a földön ácsorog, lakkozott méregdrága cipője ismét a havat taposhatja. Utáltam a piperkőc stílusát. Utáltam az ocsmány öltözködését. Ugyanakkor persze féltékeny voltam rá, hogy neki telik miből. Én csak mások levetett holmijait kaptam, semmi mást...
-A bűneidtől? Miről beszélsz?
A szemem megrebben a szóra, ahogy kiejtem. Milyen bűne lehet Hayesnek? Mit titkol? Mit rejteget? Vagy a sárvére volt az ár? Azért halt meg a lány, mert ő egy rohadék sárvérű?
Igen, a Nagyúrnak voltak fétisei, mint az aranyvérmágia. Jogos lenne ha ezért büntetett volna valakit. Ezért nem volt érdemes kurvára halálfalókkal kezdeni. De hát Hayes ebben is hülye volt. Mindig is hülye volt.
– Én szeretem Sophie-t…
Nem akarom ezt hallani. Arcom eltorzul a szavakra, ahogy a fájdalom újra elönt, de most valahol a szívem tájékán gyülemlik össze. Szerette? Nem. Ő nem szerette, ő birtokolta csak. A szeretet nem ilyen, mint amit ő adott. Ő csak követelt, csak elvett. Kihasználta a lány kedvességét, ártatlanságát, Sophie meg volt olyan balga hogy bedőlt ennek az ostoba színjátéknak. Meg persze azért ott volt a pénz is. Cooper még ha egy sárvérű nulla volt is, egy szerencsétlen barom mégis gazdag családból származott. Hisz itt ez az istenverte kastély... nekem ellenben egy vasam sem volt. Egy árva lyukas galleont se tudtam volna neki adni. Ki akarna olyan életet, ami bizonytalan? Talán ezért is törődtem bele, hogy elvesztettem. De reméltem, hogy később ha felépítem magam talán rájön, hibázott. Talán elhagyta volna ezt a köpcös gnómot és hozzám futott volna... Csakhogy jött a gyerek. A gyerek, aki az utálatom totális megtestesítője volt. Mert a gyerek Hayes-é volt, nem pedig az enyém.
- Nem, te nem szeretted őt. Nem eléggé.
– Ha tehettem volna, megmentem, de esélyem sem volt.
Felhorkantok cinikusan a szavaira.
- Esélyed mindig van Hayes. Mindig!
– Meg kellett volna halnom érte, tudom…
- Igen, ezt jól látod! KIBASZOTTUL MEG KELLETT VOLNA HALNOD ÉRTE!
Megint üvöltöm az utolsó mondatot, és lendületből fogom meg hogy előre lendítsem. Úgy igazítom hogy a sír mellett álljon meg centikre az arca. Akarom, hogy érezze a hüvöset, a hideg poros, állott földszagot. A halál szagát, ami egyszer lesújt rá is. A testét megtartom, karjaim köré feszülnek. Karját kicsavarom és megrántom, hogy fájjon neki. Tudom hogy érzi a kínt, de ez meg se közelíti mindazt, amit én érzek Sophie elvesztése miatt, pedig... nem finomkodom.
- Most nézd meg a műved. NÉZD MEG! Remélem kurva büszke vagy magadra!
Elengedem és meglököm hogy a sír mellé essen. Zihlálok az indulattól, a pára szakaszosan tör fel számból mintha csak egy gőzmozdonyból a füstfelhő.
- Neked is ott lenne a helyed. Mellette. Neked is ott kellene lenned abba a hideg, nedves földben.
Kezemmel vádlón mutatok rá. A jól fésült Chris Cartwright nincs itt, csak egy züllött könnyektől vöröslő szemű idegen foglalja el a helyét, aki a bűnbakot keresi.
- Fogd csak meg, gyerünk! Érezd csak, milyen sors várt volna ha valóban férfi vagy. De nem... te világéletedben gyáva voltál. Csak kihasználtál mindenkit. Csak eszköz számodra mindenki. Kihasználtad Sophie barátságát, a kedvességét, a jó szívét... kihasználtál engem, kihasználtál mindent, amihez csak érsz. Egy undorító féreg vagy. Semmi több..
Kiköpök egyet felé de nem pont rá és elfordulok. Nem bírom nézni őt. Nem bírom elviselni, hogy itt van, hogy itt picsog, mint egy hisztis kislány. A magatehetetlen düh a legrosszabb. Apránként emészt fel. Megölhetném, péppé zúzhatnám az amúgy is torz fejét, de Sophie hangja ott szól a lelkemben, hogy ne tegyem. Ne tegyem, ne bántsam.
Pedig... nem érdemelne könyörületet. Kurvára nem érdemel semmit.

[CARTWRIGHT]

CARTWRIGHT



outfit

Winter has come for me, can't carry on
The chains to my life are strong
But soon they'll be gone
I'll spread my wings one more time.

Az arcomon éreztem a sírkőből áradó hideget. A frissen felásott, a hótól nedves föld szaga átjárta az egész testemet. Tudtam, hogy bosszút kell állnom Sophie-ért és Benjiért, na meg a jövőért, amit elvettek tőlünk azok a halálfalók. Így hát akármennyire is úgy gondoltam, Cartwright megérdemli a gyászolás lehetőségét, készen álltam megvédeni magam, ha drasztikusabbra fordul a helyzet.
A cipőmbe valahol bejutott a hideg hó. Nem voltam már hozzászokva a vidéki nagy havazásokhoz, hiszen Londonban pillanatok alatt eltakarították, amint leesett egy nagyobb mennyiség. Az ember jó formán csak az út széléra sodort, mocsoktól szürkévé vált hókupacokat pillanthatta meg a kora reggeli sétája során. Tekintetem a cipőm orrára vándorolt, ami nem csak a sír mellett várakozó fehér hóba tiport bele, de a földbe is. Láttam, ahogy egy könnycsepp odahullik mellé. Cartwrightnak fogalma sem volt, hogy mit éreztem. Mégis mit tudhatott valaki, aki egy más ember feleségét akarta elszeretni?
Hangosan nyögtem egyet, ahogy kicsavarta a karomat és rántott rajtam egyet. Erősen tartott, ami valahol várható volt egy olyan alkatú férfitól, mint ő. Fordított esetben valószínűleg ő könnyen kiszabadult volna. Ezért, ha támadni is szerettem volna, hát azt nem így teszem, hanem hirtelen, lendületből, bénítóan. Sosem tudtam volna úgy sakkban tartan, mint ő engem.
Jó adag könny futott megint végig az arcomon, ahogy megéreztem újra a simítást a bőrömön. Nem Cartwright volt az és nem is a hideg téli szellő. Éreztem Sophie jelenlétét, parfümének finom illatát, ami olyan könnyen talált rám, akárhányszor csak megjelent a dolgozószobában vagy a közelemben. Hirtelen megint elgyengültem, az izmaimban feszülő ellenállás is eltűnt. Könnyedén taszíthatott a sír mellé a hóba. Dideregve bámultam Christre. – Csak felizgatta magát, Drágám… – szinte hallottam, ahogy Sophie lágy hangja ezt suttogja mögöttem valahol.
Még egy adag könny szakadt ki belőlem. Hagytam, hogy végig folyjanak a cseppek az arcomon az állam irányába.
– Igen! És majd oda is fogok kerülni! – válaszoltam kicsivel hangosabban, mint az előbb. A mondat végén szinte azonnal nyeltem. A hótól nedves, bőrkesztyűbe bugyolált ujjaim azonnal a torkomra simultak. Éreztem, mennyire fájt hangosabban beszélni, mint máskor. Egy ideje nem voltam ehhez hozzá szokva. Csendes voltam, szinte néma.
Mellém köpött, aztán elfordította a fejét. Megint nem volt több egy önző mocsoknál, aki mindent a saját élete tragédiájaként látott. Fogalma sem volt, min mentem át, hogy milyen lehetőségeim voltak, hogy bármit vállaltam volna Sophie életéért cserébe… csakhogy Tudjukkinek kellettem és nem ártott volna nekem, míg szüksége volt a munkámra. Aztán bizonyára engem is a családom után küldött volna.
Belekapaszkodtam a sírkőbe és felhúztam magam. A karjaim még remegtek a fájdalomtól, ugyanis azokra estem rá, amikor ellökött.
– Én szerettem őt, nem olyan önző módon, mint te. – suttogtam magam elé. Közben megint jött a cirógatás valahol az állam környékén. – Nyugodj meg, Drágám… – hallottam meg ismét a lágy női hangot. De miképpen nyugodhattam volna meg? A szívemen még mindig iszonyatosan mély seb tátongott, a könnyeim patakokban folytak és újra meg újra kétségbeesett, zokogó hang is elhagyta az ajkaimat.
– Nem tudok megnyugodni! – válaszoltam halkan. – Ha szeretted volna őt, akkor támogattad volna a boldogságában. Ugyanis miattam volt az, ezért lett a feleségem és ezért szült nekem gyereket. Fogalmad sincs, milyen fájdalmat érzek és mi történt. Én ebben a sírban fogok feküdni mellette, ha megvolt a bosszú, amit ígértem neki.

winter is coming



Csend van, amikor megállsz, csendje hótömbnek, jéglemeznek.
Tisztán hallod, amint most üvegszívem szirmai töredeznek.

..a trágár szavak esélyesek...

Cooper-t olyan könnyű mozgatni, mint egy ócska rongybabát. Olyan ez az ember, akit marionett bábuként rángatnak. Most éppen én, de korábban a Sötét Nagyúr, az előtt meg talán az apja. Volt valaha a maga ura? Volt valaha értelem a fejében? Volt önkényes célja? Terve? Vágya?
Nem. Tudom, hogy nem volt. Ő csak parancsokat teljesít, azt is béna sutasággal. Magam sem értem mit látott benne Sophie... talán az elesett védtelen szerencsétlent. Pedig valójában én voltam a nincstelen félárva. Csakhogy míg engem az élet megedzett, addig őt a selyempongyola, amit a teste köré csavartak emberi ronccsá varázsolta. Nekem életben kellett maradnom leginkább a lány miatt. Hayes pedig látta mindezt. Talán tudta már akkor, hogy szeretem Sophie-t és ezért stoppolta le magának minden figyelmét. Apránként vesztettem el a lány figyelmét. Eleinte csak nem igazán figyelt rám. Szórakozott volt, elfelejtette leadni a háziját, ami rá nem volt épp jellemző. Idővel az órákon sem figyelt már. A közös háziírások elmaradtak, mindig olyasmire hivatkozott, hogy fáradt vagy fáj a feje. Nem foglalkoztam vele, mert nem gondoltam hogy jelentősége van. Én bolond...
Napok majd hetek leforgása alatt döbbentem csak rá kinek is van a keze a dologba. Az pedig ez a varjú volt, aki most itt ücsörög a hideg átfagyott földön a felesége holtteste mellett. Már akkor kölyökkoromban undorodtam Hayes-től. Mikor megkérte Soph kezét és ő igent mondott, már rühelltem. Mikor feleségül vette gyűlöltem. Mondanom sem kell, nem mentem el a szertartásra. Utáltam magamat ezért is, hogy nem tudok örülni a boldogságának. Egyszerűen azért mert azt nem ilyesféle mód képzeltem el. Miután megvolt az eljegyzés megszakadt köztünk a kapcsolat. Ő választott, elköteleződött én pedig tiszteletben tartottam a döntését noha nem értettem egyet és ezt a fejéhez is vágtam.
Mindössze egyszer csókoltam meg, mindössze egyszer kerültem közel hozzá, de tudtam, ilyen élményem sosem lesz senkivel sem.
– Én szerettem őt, nem olyan önző módon, mint te.
Szánalmas röhögésbe kezdek. Hitetlenkedőn, miközben a kezem a lehunyt szememhez szorítom, mint az az ember, akit kínzó migrén gyötör. Most komolyan? Önző? Én lennék az önző? Én? Pont én, aki mindent megtett a lányér? Aki követte volna a világ végére is? Aki a csillagot lehozta volna neki az égről? És pont Hayes jön a rohadt majomszeretetével? Mert ő az aki birtokolta. Ő az, aki egy idő után féltékeny volt rám, aki nem is engedte már Sophie-t levelet sem írni nekem. A gyerek születése után egyetlen levélváltásunk volt nem több. Abban kifejtette elég részletesen, hogy Cooper rühelli a tudatot, hogy velem érintkezik. Látszik mennyire megbízott "szeretett feleségében"...
Gyűlölöm a gondolatot is, hogy ő ítélkezik felettem. Pont felettem. Egy rakás szerencsétlenség, aki a sajátjait sem tudta megvédeni... talán előbb tükörbe kellene nézni.
– Nem tudok megnyugodni!
Nem értem mire fel kiáltja nekem a nyugalmat vagy hogy kihez beszél. Én ugyanis nem szólaltam meg, csak kinevettem. Mert szánalmas. Mert ostoba. És mert fájóan mulattató.
– Ha szeretted volna őt, akkor támogattad volna a boldogságában. Ugyanis miattam volt az, ezért lett a feleségem és ezért szült nekem gyereket. Fogalmad sincs, milyen fájdalmat érzek és mi történt. Én ebben a sírban fogok feküdni mellette, ha megvolt a bosszú, amit ígértem neki.
- Támogatni? Mit? Azt hogy önző módon magadhoz láncoltad? Támogatni, abban hogy megdugod?
Villámgyorsan fordulok meg a tengelyem körül s haragvón tekintek le Hayesre. Cinikusan horkantok egyet, látva, mennyire nyomorultul is fest. A saját művem, nem is vitatom, de a látvány, az a groteszk fekete öltözék, az a haj és fejszerkezet inkább a legalsó gödörbe süllyedt ember képét mutatja. És az is... nem több.
- Ne hidd azt, hogy boldog volt. Maximum azt hitte. És szimplán azért szült neked egy rohadt kölyköt, mert rámásztál esténként. Nem Hayes, ő nem szeretett téged, ő csak szánt téged. Mindig ilyen volt. Mindig jószívű, oltalmazó és kedves. Mindig felkarolta az elesetteket és benned is csak ezt látta. Ő engem szeretett, de félt ezt még önmagának is bevallani. Tudom.
Igazából csak tudni akarom. Nem vitás, valóban Sophie érezhetett valamit irántam, de hogy mennyire volt ez valódi szerelem vagy mennyire nem igazából tökmindegy. Mire felismerte volna, mire elfogadta volna, addigra a könnyebbik és végzetesebb utat választotta, ami Cooper karjaiba lökte.
- És jól látod. Fogalmam sincs mit élsz át. De nem is érdekel. Megérdemled, hogy életed hátralévő részébe magányosan élj a nyomoroddal. Mert egy ilyen féreg nem kell soha senkinek már. Csak Soph volt annyira hülye hogy foglalkozott veled egyedül. Nem lesz más, ne aggódj. Te meg... megérdemled, hogy addig míg mellé nem kerülsz ebbe a kurva földbe emésszen a bűntudat, hogy képtelen voltál megmenteni. Mert egy gyáva alak vagy.
Felé rúgok egy adag havas földet, pont az ölébe pottyan le. Nem érdekel hogy összemocskolom a ruháját, az pótolható semmiség. Az emberi lét... az egyedi és véges. És az az, amit Hayes soha nem tud visszaadni. Mert ő két életet is elrabolt, és ezzel a tudattal élhet tovább. Nem cserélnék vele.
- Bosszú?
Nézem, ahogy feltápászkodik a sírkőbe kapaszkodva, amire a saját családja nevét vésték fel. Még friss a rovás, jól kivehető. Túlontúl jó is.
- Azt hiszed, azzal törleszthetsz? Hogy ettől majd jobb lesz bárkinek? Hogy bárki megbocsájt neked? Vagy a lelkednek?
Szánakozva pillantok rá. Valahol már-már én is megsajnálom.
- Nem... - suttogom. A pára feltör a számból és tovaillan fél pillanat alatt. - .. megölhetsz ezer férfit, nőt vagy gyereke, bűnöst vagy ártatlant... nem fog megnyugvást hozni. Mert a te hibád. A te sarad. Mert egy sárvérű szarzsák vagy!
A kezem ökölbe szorul és remegni kezd. Ideges vagyok, frusztrál az ostoba bamba képe. Frusztrál, hogy nem képes békén hagyni, hogy hajtja a maga igazát, a maga miértjét, amire rohadtul nem vagyok kíváncsi.
- Most pedig takarodj! Legalább így hagy legyek vele együtt. Legalább így..
Nem figyelek már a férfira. Úrrá lesz rajtam a haragot elnyomó gyász és ennek köszönhetően a sír elé rogyok térdre újfent. Csak nézem a lehulló hópelyheket, amik beborítják fehér takaróként a hantot, miközben érzem, hogy a nadrágom kezd átnedvesedni. Nem érdekel a hideg cirógatása, mert csak azt sugallja, hogy Soph ilyen hideg nyirkos, sötét helyen van. Pedig nem ezt érdemelné. A könnyek újra eláztatják a szemem, de nem akarok Hayes előtt sírni. Mindössze csak akkor engedem őket szabadon lehullani, mikor már eltűnik a környékről.

[CARTWRIGHT]

CARTWRIGHT



outfit

Winter has come for me, can't carry on
The chains to my life are strong
But soon they'll be gone
I'll spread my wings one more time.

Van ember, aki érti ezt? Én, aki életem szerelmét, a lelkitársam, a mindenem, a gyermekem anyjának sírja felett zokogok egy szép család után nyúlva a fene nagy semmibe, amiből sosem rángathatom elő kedves alakjukat... Én lennék az, akinek nincs ezt joga megtenni? Nem értettem Cartwrightot, hisz csak egy árnyat üldözött, ami sosem volt igazán az övé. Csak azt látta, hogy alacsony vagyok, gyenge hozzá képest és ezért nem érdemelhettem meg Sophie szerelmét. Valahogy mégis az enyém lett és ehhez nem kellett sem a macsót, sem a menő kviddicsjátékost adnom, csak önmagam. Ez szerette meg. Ezt a Coopert, aki vagyok és aki túl gyenge volt megóvni az életét. Sosem voltam nagy harcos pálca nélkül. A fizikumom nem tette lehetővé, csak könyörtelenül, lesből támadva tudtam meglepni az ellenfeleimet.
Sophie sikolya erőt adott vadul szabadulni próbáltam az engem szorító ujjak bilincséből. De nem tudtam, túl kevés voltam hozzá. Ezért kezdtem könyörögni, bizonygatni, hogy sárvérű vagyok... de nem számított a szavam. Ők csak egy életet akartak az enyémért cserébe. Azon a napon megszakadt a szívem.
A feleségem sírja mellé hullva, érezve a föld átnedvesedett bűzét, azt kívántam bár mellette lehetnék. Tenyerem a mellkasomra vándorolt, hogy fájó szívem fölé simuljon. Újabb adag könny hagyta el a szemeimet, végig vándorolva az arcomat, ahogy Cartwright a fejemhez vágott újabb szörnyűségeket. Sophie nem szeretett... csak azért szülte Benjamint, mert rá másztam... Egyszerre öntött el düh és kétségbeesés.
- Azért szült nekem gyereket, mert szerettük egymást. – mordultam rá, szinte őrülten vágyva a cirógató érzés után, amit Sophie kecses ujjainak tulajdonítottam. Csak azután szólaltam meg ismét, hogy a sírkövet markolva nagy nehezen talpra álltam, megszabadulva minden szimpátiától, amit Cartwright iránt éreztem. Nem akartam többé a sírnál látni, hagyni, hogy meggyászolja Sophie-t. Az emlékét sem volt képes tiszteletben tartani. Egy gyenge, manipulálható nőnek állította be, aki sosem volt.
Leporoltam magamról az ölemben landolt földet, úgy fordultam felé. Nem pillantottam a sírra többé sem pedig a feliratra, amit rávéstek. Éreztem, hogy életem értelme ott áll mögöttem, lehelete finoman cirógatja a fülem. A szívem vadul kalapált. Még mindig őrülten szerettem.
- Fejezd be! – Üvöltöttem rá. Végig hallgattam, hogy milyen szánalmas sárvérű vagyok és elszakadt bennem valami. Nem érdekelt az sem, ha már ott térdepel a sírnál. - Undorító egy mocsok vagy, ez az igazság. Hibáztam, miattam halt meg és ezt a terhet örökké cipelni fogom és akárhány embert megölök, azzal nem mosom tisztára a lelkem. De te, te csak ne magyarázz nekem szerelemről!
Mutatóujjamat egyenesen felé szegeztem, mintha meg akarnám bökni. Remegtek a dühtől és, mintha Sophie puha kezei pont ekkor siklottak volna a vállamra.
- Ne akarj csitítani! – szóltam a feleségemre. - Az egy oldalú, beteges szerelmeddel ne merd még egyszer bemocskolni éppen őt! És ajánlom jól nézd meg ezt a sírt, mert ma láttad utoljára!
Nem érdekelt, ha magyaráz valamit vagy esetleg utánam küld egy átkot – azt könnyedén kivédem. Csak elindultam kifelé, a könnyeket ledörzsöltem az arcomról, hogy a testőröm ne lássa meg. Ugyanezen okokból igazítottam meg a kabátomat és a sálamat. Túl gyűrött lett az atrocitástól, ami ért.
Végül nagyot sóhajtva álltam meg a kapunál. Felnéztem a díszes felsőrészre, amit gyerekként olyan áhítattal csodáltam mindig. - Jackson, szeretném levédetni Sophie sírját, hogy csak a családtagok számára legyen látható. Intézkedj! – Ezzel léptem ki a családi birtokról, hogy visszatérjek a mocskos Londonba.

Köszönöm a játékot!

winter is coming



Csend van, amikor megállsz, csendje hótömbnek, jéglemeznek.
Tisztán hallod, amint most üvegszívem szirmai töredeznek.

..a trágár szavak esélyesek...

- Azért szült nekem gyereket, mert szerettük egymást.
Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy kiröhögjem, képen töröljem vagy szimplán szánjam. Nem tudom elhinni hogy ő maga benyeli ezt. Hát nem látja mi a valóság? Nem képes tükörbe nézni? Minek jó álltatnia magát az embernek? Hisz nem voltak, soha nem lehetnek egy súlycsoportban Sophieval. Míg a lány tiszta volt, ártatlan, egy angyal, addig Hayes maga a megtestesült rossz és gonosz. Mintha csak az ördög szállta volna meg. Mintha csak egy mocskos démon lenne, ami a pokolra taszította volna őt.
Valójában talán én nem tudtam megmenteni Sophiet pont hogy tőle. Talán magam kellene utálnom, még ettől is jobban, mert valójában én vagyok az oka, hogy mellette kötött ki.
Lehettem volna bátrabb, lehettem volna bölcsebb, lehettem volna vakmerőbb... de gyáva voltam, nem igazi griffendéles, mert mikor igazán alkalmam lett volna rá nem voltam az. És ezzel én magam löktem Sophie-t az enyészetbe.
- Fejezd be! Undorító egy mocsok vagy, ez az igazság. Hibáztam, miattam halt meg és ezt a terhet örökké cipelni fogom és akárhány embert megölök, azzal nem mosom tisztára a lelkem. De te, te csak ne magyarázz nekem szerelemről!
Valahol egy arcul csapásként ér a visszavágása. Mindig is egy beteges, sovány, vézna ember volt, olyan akit mindenki bántott. Ő volt az, aki sosem ütött vissza, és még ha meg is próbált visszaszólni is akkora maflást kapott vagy egy csinos rontást, hogy azzal két hétig a gyengélkedőn feküdt.
Megüthetném most is. De azzal kinek lenne jobb? Nekem? Csak az erőt fitogtatnám, mutatná mennyire gyenge, még mindig, de  sokat nem érnék vele. Hayes szinte már immunins a verésre. Vagy neki? Talán emlékeztetné, hol is a helye... de így, hogy Sophie nincs, már minden értelmetlen hülyeséggé válik.
Kurvára nem fontos mér, ki az erősebb. Kurvára nem számít, ki a bölcsebb vagy a tapasztaltabb. Egyszerűen csak nem akarom, hogy itt legyen és nem akarom hogy lássa a nyomoromat. Ellentétben vele és ritkán voltam puhány, ritkán mutattam ki a fájdalmam és nem épp vele akarok ezen osztozkodni. Mindig is önző ember voltam, a kínt is magaménak akarom. Nagy kérés hát, ha magam akarnék maradni? Mert a gyász engem is letaglóz...
- Az egy oldalú, beteges szerelmeddel ne merd még egyszer bemocskolni éppen őt! És ajánlom jól nézd meg ezt a sírt, mert ma láttad utoljára!
Tudom jól, mit jelentenek ezek a szavak. Nem reagálok semmit sem, mert értelmetlen lenne. Valahol talán tudat alatt is ezt akartam. Elvágni magam a dolgoktól, elvágni magam Sophie-tól és Hayes meg is oldotta nekem ezt. Tudom jól, hogy valóban el fog tiltani a sírtól, hogy többé nem jöhetek ide. Tudom, hogy többet nem hozhatok virágot a sírjára, nem olvashatom el a feliratot nem állhatok itt és gondolhatok rá szabadon, csakis most...
A léptek elhalóban vannak ahogy a férfi távolodik, majd végül csak arra eszmélek, hogy a totális némaság vesz körbe. A csend többféle tud lenni. Sokszor halk, semmitmondó. Néha beszédes, és jelentőségteljes. Néha túlontúl fájdalmas, mert a halál szagát hordozza. Pont, mint most.
Csak térdelek a sír előtt, csak peregnek a könnyeim, csak a hideg hó olvad el rajtam, ahogy rám esik egy-egy tökéletes pihe, és bennem ott tombol minden addigi veszteség, fájdalom és harag. Haragszom anyámra, amiért félárvává tett, haragszom apámra, amiért egyáltalán létezett. Haragszom az egykori társaimra, amiért kirekesztettek, haragszom amiért családjuk volt. Haragszom anyámra, amiért meghalt, haragszom Sophie-ra, amiért Coopert választotta. Haragszom a világra, amiért nem volt odaadó és amiért a nyomor gödreiben kell bujdosnom. De leginkább talán magamra haragszom. Hogy miért? Mert így utólag rájövök, mennyi mindent tehettem volna másképp. Ha nem is feltétlen magamért... hát érte. Érte, mert őt szerettem. Tényleg szerettem.
Csakhogy a szerelem múlandó. Az én szerelmem pedig már akkor meghalt, mikor Cooper Hayes ráhúzta a lány ujjára a gyűrűt. És azzal, hogy itt térdelek a sírjánál tudom, hogy végképp meghalt, ahogy vele együtt a lelkemből is egy darab.
A Sophietől kapott medál lüktetni kezd újra a kezemben. Érzem, ahogy elhagy minden erőm és a hóba borulok. Csak sírok és sírok, magatehetetlenül. Úgy, ahogy még talán sohasem. Még a saját anyámat sem sirattam meg ennyire, pedig egy anya, egy odaadó, szerető anya elvesztése is a legnehezebb a világon.
Talán csak órák múlva szedem össze magam annyira, hogy totálisan átfázva és csuromvizesen végső búcsút vegyek tőle. Kezemmel lesöpröm a havat a hideg, kemény kőről, és megcsókolom, mert tudom jól többet ebbe az életbe nem fogom. Hayes kisajátította őt, még így is. Költői. Egyszer csókoltam meg életében, és egyszer holtában...
Diderevge indulok el kifelé, a fák elmaradozó kíséretében. A vaskapuból még visszapillantok, a homályba burkolózó erdősorra. Tudom hogy ott van, ott vár rám, nem megy már sehova. A kastélyban már sötét honol.
Kilépek a boltíves vas alól és érzem, ahogy a mágia életbe lép.
- Viszlát Sophie...
Suttogom magam elé, aztán csak lehunyom a szemem és felemelem a karom. Csettintek egyet, és hirtelenjében tűnök el. Dehoppanálok egyenesen Londonba, mert még van jó pár elintézni való ügyem, de elsősorban biztosan jópár hordó sörnek fogok az aljára nézni.

Köszöntem!