Gurulás négy keréken

Moxi Roller Skate Shop





Moxi boltja a Covent Garden egyik jelentős és igen népszerű helye.
Leginkább azokra a sportokra fókuszál, ami kerekekkel rendelkezik, így például
mindent megtalálhatsz itt, ami görkorcsolyával és gördeszkával kapcsolatos.
Moxi vásárlói köre elsősorban varázstalanokból áll, azonban ő maga is
szenvedélyesen rajong ezekért varázsló létének ellenére, ezért a bevállalós
boszorkák és varázslók is szívesen keresik fel a boltját.

Sophie
1999. július

          Nem hiszem el, hogy sikerült erre rávenni, de muszáj. Imádom ezt a görkorcsolya dolgot, és ahogy Sophie mondta, fitten is tart. Kicsit jobban meg is tudom futtatni Felixet, és talán Regitől se maradok annyira le, ha elmegyünk közösen futni. Mármint a részemről így csalás lesz természetesen, hiszen ő fog csak futni, én pedig gurulok, de ez még talán megbocsájtható.
          Meg is beszéltünk egy találkozót Sophie-val, hogy kiválasszuk a nekem ideálisat. Egyszer már kipróbáltam az övét, és nagyon tetszett. Igazából az vitt rá arra, hogy vegyek magamnak is. Eleinte nagyon sokat estem, meg nem tudtam megállni, de ez mostanra már megváltozott. A megállás hiánya még most sem tökéletes, de legalább már nem esek el olyan sokszor, mint eddig.
          Megállok a bolt melletti kávézónál. Ide beszéltünk meg találkozót. Mondjuk most elsősorban a görkori bolt érdekel, de ha már meg van a szerzeményem, akkor majd akár ihatunk is egy kávét. Szép lassan át is csorgok a szomszédos kirakat elé, és nézem a szebbnél szebb kirakatban lévő görkorikat. Van itt mindenféle színben és mintával. Ha jól tudom, a tulajdonos varázsló, így talán tud olyat készíteni nekem, amilyet akarok.
          Egy kis idő múlva érzem, hogy valaki mellém lép. Ennek mondjuk az lehet az elsődleges oka, hogy a még magasan lévő nap nem süt rám már mindenhol. Oldalra fordítom a fejem, és elmosolyodom.
          - Szia Sophie! – ölelem meg. – Már nagyon izgatott vagyok.
          A kávézó felé pillantok, hiszen megígértem, hogy oda is beülünk majd, és csak azért, mert nem ott kezdünk még nem jelenti azt, hogy meg is szegném a szavam, de jobban szeretném már a kis közlekedési eszközömmel a kezemben elfogyasztani a teámat, kávémat vagy majd, amit megkívánok.
          - Hova menjünk először? Ugye nem gond, ha a boltba?
          Ha létezik olyan, hogy boci szemekkel néz, akkor most rám különösen igaz. Nem szeretem ezt a fegyvert használni, de néha muszáj, és olyankor igyekszem a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből. Máskülönben biztos vagyok benne, hogy nem mentem volna el Németországba, és nem jártam volna Olaszországban sem. Már csak az unokabátyámtól kellene kiharcolnom valamit, csak még azt nem tudom, hogy miként. Pedig annyira elmennék megnézni a lakását.
          Tovább nézegetem a kirakatban a görkorikat, majd végül is megakad a szemem egy sima fehéren. Ez nem a kirakatban kapott helyet, hanem beljebb a boltban. Le kell nyugodnom, nem szabad azonnal letámadnom a boltot, mert annak nem lesz jó vége. Konkrétan a végén még ott állok majd középen, a bolt szétszedve, és nem tudok majd dönteni, hogy mit szeretnék.
          - Menjünk inkább kávézni. Régen találkoztunk, beszélgethetnénk is egy kicsit.
          Átvezetem társamat a kávézóhoz, és leülök a kerthelyiség egyik asztalához. Nem tudom itt érkezni fog majd egy pincér vagy sem, de azt biztos észrevesszük, ha jó sokáig nem lép hozzánk senki.
          - Mesélj, mi van veled mostanában? Hogy telik a nyár?
          Fura, hogy mióta kikerültem a Roxfortból nem igazán zavar, hogy ki, melyik házba jár. Már akkor sem értettem a dolgot, legalábbis a vége felé, de betudtam annak, hogy a sok diákot valahogy el kellett osztani, aztán kész. Biztos aki kitalálta, az tudta, hogy miért csinálja, amit csinál.

[Esmé]

Kashmir


Esmé
1999. június

A vonatról lebotorkálva még mindig érzem a hajamon Othello és Aida kölykeinek a szőrét. Huszon öt macska…a végén már a kis fészerben fogok élni… Gondolom beletörődve, de nem túl nagy bosszúsággal. Miért is lennék mérges Rose nénire? Család helyett családom, ahova mindig biztosan hazatérhetek.
Fogalmam sincs, hogy vitt rá a lélek, hogy Esmével menjek korit nézni. Még magamnak is meglepetést okozok. Olyan lelkes volt a korik iránt, hogy önkéntelenül magával ragadott a kirobbanó lelkesedése. És egészen gyorsan bele is jött, a kezdeti esések után. Igazán megérdemel egy saját cuccost.
Még van időm bőven megérkezni Moxi boltjába, bár kicsit bántam, hogy nem mugli az eladó, de már lassan el kéne fogadnom, hogy a varázslótársadalom emberei is ugyan úgy az élet része… Csak nehéz. Mély sóhaj szakad ki belőlem, majd fülemre vágom a táskámban lapuló lejátszó fülhallgatóját, és belemerülve Led Zeppelin melódiájába elindulok a Covent Garden felé.
Ahogy megpillantom Esmét a koribolt kirakata előtt lelkesen ácsorogni, tőlem szokatlan módon elmosolyodom, mert eszembe jut az, amikor Rose nénit ráncigáltam el egy ócska kis boltba Blackpoolban, hogy kiválaszthassam az első görkorcsolyámat.
- Szia Sophie!
- Szia Esmé! – köszöntöm, majd zavarba jövök, amint megölel. Nem vagyok ehhez hozzászokva, de nem akarom megbántani, hogy csak állok, mint egy kaktusz, így esetlenül visszaölelem.
- Már nagyon izgatott vagyok! – folytatja lelkesen.
- Óh, én is így voltam az első korcsolyával, túl voltam pörögve, mint egy búgcsiga. Alig vártam, hogy azzal száguldozzak – osztozom a lelkesedésén már egy kicsit jobban feloldódva. Bár jóval idősebb nálam, egész jól kijövünk. Észreveszem, ahogy a kávézó felé néz kissé tétován.
- Hova menjünk először? Ugye nem gond, ha a boltba? – kérdezi tőlem, majd rám pillant hatalmas őzikeszemekkel. Hát valakinek legalább élet is csilloga tekintetében, nem úgy, mint az én szellemszemeimben. Nekem igazából nem számít a sorrend, szóval megrázom a fejem.
- Dehogy is! Kezdhetünk ott, ha szeretnéd, nekem mindegy. Alkalmazkodó típus vagyok. Az is lehet, veszek magamnak egy újat, a régin te is tapasztalhattad, hogy nem túl stabilak a kerekek… És jelenleg a kiscicák jobban szórakoznak vele – sóhajtok egyet. Mivel varázsló a boltos simán megkérhetném, hogy hozza helyre, de valahogy e téren még mindig makacs vagyok. Meg nincs szívem a kölyköket kiszedni a búvóhelyükről.
Esmé tovább nézelődik a boltban, és ahogy észre veszem, ki is szúrt egyet magának. Én is végig pillantok a kínálaton. Mennyivel több itt a választék, mint Blackpoolban. És mennyivel üdébb a bolt is. Úgy tűnik mindig képesek valahogy feldobni az atmoszférát. Erről persze rögtön Weasley ikrek által alapított bolt jut az eszembe és már messzire el is terelődnek a gondolataim. Esmé hangja zökkent vissza.
- ….Kávézni. Régen találkoztunk, beszélgethetnénk is egy kicsit.
- Hüm? Jah, bocsánat elkalandoztam – motyogom zavartan, majd kicsit élénkebben válaszolok. – Oké, akkor irány a kávézó. Régen ittam forró csokit. Azt a legnagyobb hőségben is képes vagyok elszürcsölgetni.
Ahogy lehuppanunk egy szimpatikus helyre, orromat megcsapja a jellegzetes kávéillat, amiért mindig is odavagyok.
- Mesélj, mi van veled mostanában? Hogy telik a nyár?
Hát igen, jó régen ültünk le hosszabban is beszélgetni, már idejét se tudom, mikor láttam őt, a korizás előtt.
- Óh, hát nem sok. Nem élek valami aktív életet. Rose néni cicáit kerülgetem, Otelló és Aida almot rakott és jó sok kölyök született. Őket is operahősökről és drámaszereplőkről nevezte el. Faragok általában, most éppen egy fából készült virágcsokron dolgozom, szóval leginkább művészkedek, már ha ezt annak lehet nevezni – mosolyodok el. – Kicsit... élvezem azt is, hogy távol kerülök a varázsvilág nyüzsgésétől... – vallom be félve. Esmé az a típus, akinek bármit szívesen bevallana az ember.
- És veled mi újság? - terelem gyorsan a témát. Sosem szerettem sokat beszélni magamról. -  Nagy a pörgés nálad? –kérdezek vissza érdeklődve.

Sophie
1999. július

          Nem sikerült döntenem. Elsőre csak szemezek az egyikkel, de valamiért nem tudom megvenni. Vonz, de annyira nem, hogy leemeljem a polcról és magamhoz vegyem. Nem mondom, szépek a kerekei, bírnám őket, ha rajtuk kéne koriznom, de nem tudok dönteni és ez borzalmas. Inkább megkérem Sophie-t, hogy menjünk kávézni egyet, ha ő nem kér. De mielőtt még kirángatnám a boltból inkább felé fordulok.
          - Nekem még nem sikerült választani. A kávé után visszajöhetnénk. Neked meg van, hogy mi legyen?
          Én nem vagyok annyira cicás, inkább kutyás, nem véletlenül van nekem ott Felix, de azért kipróbálnám azt is milyen lehet egy macskával együtt lakni. Úgy gondolom, legalábbis a macskás ismerőseimből kiindulva, hogy nem lehet olyan sok ’gond’ velük, mint egy kutyával. És mégis én imádom a kutyámat, bármit megadnék érte, hogy életem végéig velem maradjon, de tudom, hogy ez nem lehetséges. Kivéve, ha leadom festői hajlamom és átmegyek őrült tudósba, aki felfedezi, hogy lehet megnövelni a kutyák élettartamát a bölcsek köve nélkül.
          Kihátrálok lassan a boltból, majd egy üres asztal felé indulok. Közben nem veszem le Sophie-ról a szemem. Olyan fáradtnak tűnik és mégis mintha ragyogna. Nem értem, hogyan csinálja. Én bezzeg nem vagyok képes semmire, miután átdolgoztam egy teljes éjszakát.
          - Ne is kérdezd. Szerencsére volt időm egy kis nyaralásra, de egyébként dolgozok folyamatosan. Van egy megrendelésem, illetve kettő, ami nagyon komolynak tűnik, és nagyon oda is kell figyelnem, ha nem akarom elrontani.
          Oké, az iskolára nem kell annyira készülni, de a kiadóban ettől még minden nap ott kell lenni, és mivel nincs iskola bevállaltam a teljes munkaidős munkát. Mellette pont annyi szabadidőm van, amivel el tudom készíteni Miron és Nat képét is. Mondjuk elég fura ott a helyzet, de remélem sikerül majd tényleg összehozniuk valamit, és nem én leszek a fekete bárány, aki tönkretette két ember életét azzal, hogy hamis reményt keltett.
          Közben figyelmesen hallgatom mit mesél. Azt sejtettem, hogy Sophie-nak lehet valamilyen háziállata, de nem gondoltam, hogy az majd pont cica lesz.
          - Persze, hogy annak lehet nevezni. Ne viccelj, minden ami kreativitást igényel, az szerintem művészet. Vagy legalábbis lehet művészetnek is tekinteni.
          Kicsit meghökkenek, bár érthető, hogy a varázsvilág nyüzsgése lehet valakinek zavaró. Legalábbis annak, aki nincs hozzászokva magához a sok emberhez. Azért mondjuk Londonban eltölteni egy napot az még az én idegeimet is kikészíti, ezért ha lehet akkor kerülöm is.  De a jelenlegi lakhelyem az több is mint tökéletes, szóval nem hiszem, hogy valaha el fogok onnan költözni. Pont annyira nyüzsgő, amennyire nekem kell, és mindent megkapok, amit csak akarok.
          - Hé, én megértem. Néha az ember a háta közepére se kívánja ember társait, és ha azok még varázsolni is tudnak, akkor főleg nem akar még a közelükbe se menni, mert a mostani időkben biztos vagyok benne, hogy valami baljóslatúan történik.
          Hamarosan megjelenik a pincér, és én leadom egy vízre és egy kávéra a rendelésem. A férfi megvárja, amíg mind a ketten döntünk, majd távozik is.
          - Én hamarosan megyek Izraelbe. Az egyik megrendelőm szülei ott laknak, és mivel idősebbek már nem tudnak ide jönni, szóval én megyek hozzájuk. De amúgy elég csöndes eddig. Hiányzik a barátom, mikor nem vagyok vele, de azt hiszem, ez még kibírható.
          Megragadom az alkalmat, hogy visszatereljem a témát a faragásaira. Olyan jó lenne látni a munkáját. A Roxfortban nem volt rá lehetőségem, amennyiben volt is benn egy-egy ilyen munkája. Még mindig hülyeségnek tartom ezt a házas elosztást, és talán az olyanok ragaszkodnak csak hozzá, mint Malfoy vagy Parkinson.
          - Majd megnézhetem egy-egy munkád? Olyan kíváncsi vagyok, hogy miket faragsz.
          Még az is lehet, hogy össze kéne fognunk kicsit. Az én festés tudásommal, az ő faragásai életre kelhetnének. Vagy fordítva. Az én festményeim az ő faragásaival. Nagyon érdekes lenne.

[Esmé]

Kashmir


Esmé
1999. június

Ahogy elnézem, Esmé még egy picit nézegeti a kirakatot. Én valamilyen klasszikusat szeretnék, meg az sem ártana, ha cserégletni lehetne a kerekeit. Főleg úgy, hogy láttok néhány mintásat is. Talán van az eladónak néhán alketrésze.
- Nekem még nem sikerült választani. A kávé után visszajöhetnénk. Neked meg van, hogy mi legyen?
- Hm. Hát én olyan klasszik feketére gondoltam, az olyan menőn néz ki. Az előző korim rózsaszín volt, de azt már kevésbé szeretém a lábamon tudni, mintha kinőttem volna belőle. A feketét meg szerintem nem tudnám megunni - vonom meg a vállam. - Te hogy állsz a döntéssel? Látom nehezen foglalsz állást, mindegyik szuperül néz ki. Ha esetleg egy színnél nem tudsz megállapodni, színváltósra is festhetnéd, ha lehetséges - javasolom.
Közben Esmé úgy dönt, és a következő pillanatban már az asztalok felé bandukolunk. Út közben megrecsegtetem a kezemet, mostanában túl gyakran húzza össze a görcs. Remélem nem lesz valami izületi betegségem, nem is tudpom mit kezdenék magammal, ha  faragás lehetőségét is elveszítem.

- Ne is kérdezd. Szerencsére volt időm egy kis nyaralásra, de egyébként dolgozok folyamatosan. Van egy megrendelésem, illetve kettő, ami nagyon komolynak tűnik, és nagyon oda is kell figyelnem, ha nem akarom elrontani.
- Nahát, az nem semmi - mondom őszinte csodálattal. Esmé fantasztikusan bánt minidg az ecsettel. - Hát szurkolok, hogy minden klappoljon - mosolygok el. Emlékszem régen nagyon utáltam, sőt egyenesen megvetettem azokat a képeket, amik mozogtak. A fotókon mindig is szerettem, hogy egy adott pillanat van örökre lefotózva, és az nem mozog úgy, mintha gif lenne. A festményekkel, bár más volt a helyzet, mégis nagyon nehezemre esett megszokni még azt is, hogy Dumbledore integet felém az igazgató irodajában. Ez valahogy olyan... Fura...

- Hé, én megértem. Néha az ember a háta közepére se kívánja ember társait, és ha azok még varázsolni is tudnak, akkor főleg nem akar még a közelükbe se menni, mert a mostani időkben biztos vagyok benne, hogy valami baljóslatúan történik.
- A Szeszélyre gondolsz? Na igen, nagyon furcsa. Bennem már az is felmerült, hogy lehet valakik csinálják. Vagy nem is tudom. De roppant kellemetlen, és idegesítő. Kicsit mintha valamiféle összeomlást jelezne. Az elég katasztrofális lenne. - Régebben nagyon is örültem volna ennek. Igen. Azt hiszem én tapsikoltam volna örömömben, hogy annyi az egész varázslós cécónak, és elszabadulhatok innen. De valahogy mégis csak a részemmé vált. - Belegondolni is szörnyű, mit csinálnának, ha egyik napról a másikra megszűnne minden varázserő. Főleg azok, akik ebbe a társadalomba születtek bele, nemismervén az én mugli világomat. - Igen, vajon én is mit kezdenék magammal? Teljesen más oktatás, teljesen más pályák. Azt hiszem a társadalom peremére sodródnék. Egy kicsit beparáztam. Sophie, te vészmadár. Balthasar ilyenkor jól kupán vágott volna. Ó, Balthasar. Erre a gondolatra aztán teljesen magamba zuhantam.

Na jó, kapd össze magad, te lány, ne rontsd el szegény Esmének se a hangulatot, főleg nem korinézésnél. Megrázom a fejem.
- Hű, de depresszív témára kanyarodtam, azt hiszem forrócsoki helyett inkább le kéne hűtenem magam, mert a végén túlfűt ez az egész - nevetek zavartan. Szerencsémre meg is jelenik a pincér, én pedig rendelek egy másfél literes limeos limonádét.
- Jó sokat utazgathatsz a munkád miatt, mész valamerre mostanában? - kérdezem gyorsan.
-Én hamarosan megyek Izraelbe. Az egyik megrendelőm szülei ott laknak, és mivel idősebbek már nem tudnak ide jönni, szóval én megyek hozzájuk. De amúgy elég csöndes eddig. Hiányzik a barátom, mikor nem vagyok vele, de azt hiszem, ez még kibírható.
- Izraelbe? Azta, nem semmi. Hm, hát, legalább kirobbanó örömmel fogjátok egymást fogadni, ha találkoztok - válaszolom bíztatóan. - Mindig is kíváncsi voltam rá, de mégis hogyan csinálják a festők, hogy mozognak a képek? - kérdezem őszinte érdeklődéssel.  

- Majd megnézhetem egy-egy munkád? Olyan kíváncsi vagyok, hogy miket faragsz.
A kérdése váratlanul ér, és még el is pirulok picit. Hű, eddig szinte senkit sem érdekeltek. Nem mintha olyan nagy dobra vertem volna, mindig is szerettem kerülni a feltünősködést. De azért nagyon is jól esik, hogy valaki a"munkáim" iránt érdeklődik, Rose nénin kívül.
- Ó... Hát hogyne, nagyon szívesem megmutatom őket. Igazából szeretek virágokat faragni, meg állatokat Mostanában mániám az, hogy kivágok egy kisebb-nagyobb falapot és arra mindenféle mintákat vések, meg faragok.  A kelta motívumok nagyon szépek, és elég bonyolultak a gyakorláshoz - lendülök bele a magyarázásba. - Mivel érdekel a pálcakészítés, néha egy-egy gallyat csak kidíszítek. Szeretek fával dolgozni, így a kivágásának is megadom az értelmét, hogy más alakban, de tovább őrzöm - mosolyodom el.

Közben kihozzák a megrendelt italokat, én pedig kellő örömmel hörpintem fel az első kortyokat. Kicsit megborzongok és fintorgok, mert észveszejtően savanyú ez a limonádé, de pont ezért szeretem.
- De még sokat kell tanulnom, mert nem tökéletes így sem a tudásom. Én is nagyon kívácsni vagyok a te munkáidra.

Sophie
1999. július

          Kicsit megkönnyebbülök, mikor elhagyjuk a görkori boltot. Nem azért, mert meggondoltam magam, és mégsem szeretnék venni. Inkább azért, mert így lesz időm átgondolni, hogy mit szeretnék. A fekete szín sem igazán elvetendő dolog, de a legjobban az tetszik, hogy saját magam megfesthetném amilyenre csak akarom, és ahányszor csak akarom. Mondjuk ehhez az is kellene, hogy tudjam, hogyan kéne csinálni. Nem sok anyagot tanultunk eddig, amire lehet, de akkor majd úgy választok, aminél nem probléma. Ha jól láttam, akkor a boltban is vannak varázslattal létrehozott darabok. Ha egy olyan embernek sikerült, aki talán nem festészetet tanult, akkor nekem is sikerülnie kell.
          - Azt valahogy meg tudom érteni, hogy a rózsaszín már nem az a szín, amibe szívesen belebújnál.
           Bár, ez talán nem mindenkire vonatkozik. Rám például biztos nem. Én szeretek néha rózsaszínben járni. Mondjuk azt nem tudom, hogy egy állandóan rózsaszínben pompázó görkorinak örülnék-e. Megköszönöm a szurkolást Sophie-nak, bár még én magam sem tudom, hogy mit gondoljak. Keménynek tűnik a nyár, és nem tudom, hogy miként fogom majd kivitelezni. De majd úgyis megoldom, és segítséget biztos fogok kapni majd a barátaimtól.
          - Igen, a szeszélyre gondolok. Elég nyugtalanító, de azt nem hiszem, hogy egy valaki állna mögötte. Ez senkinek sem lenne jó.
          Az viszont elgondolkodtató, hogy az olyanok, akik egyáltalán nem ismerősek a varázstalanok világában, mihez kezdenének? Nem csak aranyvérűekről van szó, hanem sok félvér sem találja már a helyét a varázstalanok között. Ettől a gondolattól teljesen kikészülök. Van nekem is olyan barátok, aki nem boldogulna. Ez katasztrófához vezetne mind a két világ esetében.
          - Szerintem ne is gondoljunk arra, ami történik. A hatóságok már biztosan kutatják az okát, és rövidesen előállnak majd valamivel.
          Hevesen bólogatok csak, miközben a pincér felveszi a rendelésünket.  Nem akarok vészmadár lenni, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan komolyabb módon fog lebukni a világunk, és akkor Kingsley sem fogja tudni megállítani az áradatot, ami elindul és végig fog hömpölyögni. De igaza van Sophie-nak, elég ebből a depresszív témából, és inkább evezzünk boldogabb vizek felé. Főleg, mert nagyon érdekel a munkája, és esetleg egy közös projekt is tök jó lenne. Persze, nem addig, amíg a Roxfortba jár, vagy legalábbis nem iskola időben, hanem nyáron, ahogy most is összejöttünk.
          - Ha gondolod egyszer elmehetünk oda ketten is. Én most nem szórakozni megyek, ezért nem tudom megígérni, hogy gyere velem Izraelbe, de mehetünk máskor is. Mondjuk ahhoz megint össze kell szednem egy kis tőkét majd, de nem lesz gond. Mi történt a barátoddal?
          Remélem nem egy nagyon kínos és érzéketlen pontot érintek a kérdésemmel. Nem akarok még valakit látni, aki a háborúban elvesztett barátját siratja. De persze az is az élet velejárója nekünk most, sajnos. Mindenkit ért veszteség, engem is, és sokáig nem is tudtam apáról beszélni, a medálja azonban még mindig itt lóg a nyakamban. Nem tudok soha megválni majd tőle.
          - Hát, mondhatnám, hogy szakmai titok, de amúgy nem – mosolyodok el. – Amíg a fényképeknél más az előhívási módszer a varázstalanokéhoz képest, addig a festészetben és a rajzoknál egy igét kell használni a mozgó képekhez. Persze lehet bonyolultabb módot is alkalmazni, de az drágább és több időbe telik. Ott három vagy több képet festek vagy rajzolok egy vászonra, és ezek különös összeolvadása adja azt, ahogy egy kép mozog.
          Ha nem lennék erre a nyárra már tele, akkor azonnal elmennék Sophie-hoz, de nem lehet. Ez a két projekt, amin dolgozom, túlságosan is lekötik az időmet. De legalább más nem zavar az újabb és újabb megrendelésekkel. Ezeket fél évvel ezelőtt még nem tudtam volna bevállalni.
          - Pálcakészítő leszel? Szerintem nagyon szép pálcákat tudnál csinálni.
          Közben megérkezik az italunk is. Végül is a kávé helyett én is valami hűsítőt rendeltem, így most nagyon jól esik, ahogy legurul a torkomon a kellemes gyöngyöző ital. Elmosolyodom kicsit, amikor meglátom társam fintorát. Biztos jó savanyú lehet az az ital.
          - Bármikor küldesz egy baglyot, hogy jönnél, akkor gyere nyugodtan. Mondjuk leginkább hétvégén, hétköznap a kiadóban is dolgozom, akkor kevésbé érek rá.
          Persze, pár órára nem lenne gond akkor sem, csak ismerem magam, az nem pár óráig tartana. Annyi erővel már tarthatnék pizsipartit is, és akkor…
          - Tényleg, gyere hétvégén, és akkor rendezünk egy görkoris pizsiparit. Mit szólsz hozzá? Felix is biztos örülne, ha megismerne. El tudnánk vinni sétálni is, és amekkora a mozgásigénye, a görkorikkal még nem is tudnánk lépést tartani vele.
          Szinte kérlelő szemekkel nézek rá, amikor is a háta mögött kiszúrok valamit. Talán csak a hőség játszik velem, hogy úgy tűnt egyértelműen figyelnek, mert miután iszok megint egy kortyot, akkor eltűnik az illető. Nem tetszik ez nekem, de nem tudok ellene tenni sem, ha tényleg csak hallucináció volt.

[Esmé]

Esmé
1999. június

Egy kicsit még fanyargok mgamban, amiért sikerült megint kissé laposabbra vinni a társalgás hangulatát. Istenem, Sophie, kesergőbb vagy egy keservesnél is. Gondolom magamban, miközben Rose néni jut eszembe, amikor néha nekiáll keservest énekelni. Szinte alig láthatóan bosszúsan megrázom a fejemet.
- Szerintem ne is gondoljunk arra, ami történik. A hatóságok már biztosan kutatják az okát, és rövidesen előállnak majd valamivel.
- Igazad van, és bocsi, örökös pesszimista vagyok - nevetek fel kicsit, majd megforgatom a szemeim. - Biztos teljes erőbedobással dolgoznak - dünnyögöm.
Milyen kellemetlen lenne, ha egyszer csak kitudódna a varázsvilág létezése. Ahogy Esmére pillantok, szinte biztos vagyok benne, hogy ő is ugyan erre gondol. Ilyenkor szégyellem magam, hogy szinte lassan megint csak képtelennek bizonyoluk a normális boldogságra, de reménykedem benne, hogy nem vagyok érzéketlen tuskó. Gyerünk, kapd össze magad, csak megy ez neked, elvégre neked is van szíved. Ahogy ezt gondolom igyekszem egy kicsit vidábabb ábrázatot vágni, és inkább Esmét hallgatom, ahogy mesél.
- Ha gondolod egyszer elmehetünk oda ketten is. Én most nem szórakozni megyek, ezért nem tudom megígérni, hogy gyere velem Izraelbe, de mehetünk máskor is. Mondjuk ahhoz megint össze kell szednem egy kis tőkét majd, de nem lesz gond.
Hát ez teljesen meglep, ugyanis álmomban sem jutna ilyen az eszembe, hogy valaki elhív egy külföldi útra magával. Viszont rég elfelejtett örömöm egy pillanat alatt kiül az arcomra.
- Atya-gayta, tényleg? - ragyog fel a szemem. - Még sosem voltam Anglián kívül sehol máshol - válaszolom elábrándultan. - Azt mondják Izrael főtere a legkülönlegesebb, mert egyszerre megférnek ott a különböző vallású emberek, hiszen többféle templom áll ott egymés közelében. Olyan izgalmas hely lehet, azt hiszem mindegyik épületbe, ha beszabadulnék, vasvillával se tudnának kiüldözni. Nagyon szeretem a mugli építészetet, bár az is lehet, hogy néhányba a varázslók is besegítettek - ered meg a nyelvem, és lendületesen fecsegek. Lehet egy másik életben, ha mugli maradtam volna, valláskutató lettem volna, mert ez is régebben nagyon érdekelt. És ott van a sivatag is. Imádom a vizet, de annyira különleges és egzotikus világa van a sivatagoknak. Ha elmennénk együtt tevegelhetnénk egyet. Biztos nagyszerű kland lenne, ahogy azokon az aranyos jószágokon baktatunk - ahogy a kis monológom végére érek kicsit elpirulok. Na tessék, most egy másik Sophie voltam. Nem csoda, ha azt gondolják személyiség zavarom van. Bár ez most nem nagyon zavar, Esmé talán nem néz ezzel a viselkedéssel UFÓ-nak. - De természetesen nem hagynám, hogy minden költséget te állj, nem szeretnék ingyenélő lenni. Van némi félretett aranytartalékom, úgyhogy azt is bedobom szívesen, hogy ne téged terheljen minden költség - ajánlom fel.

Szóba kerül Balthasar is, de már előre felkészítem magam a rá vonatkozó kérdésre, így nem ér hidegzuhanyként. Ideje lassan, de biztosan feldolgozni azt, ami történt. Nagyon mélyen felsóhajtok. Szinte biztos, hogy Esmének sem könnyű. Észreveszem, hogy a nyakában lógó medált megérinti. Sőt ezer százalék. Nagy levegőt veszek.
- Balthasar bátrabb volt, mint én. Ő segíteni akart a többieknek, akik elkeveredetk, vagy kiszöktek a harcmezőre. Én pedig úgy döntöttem segítek neki. Tudod, nem vagyok egy hős alkat, nem éreztem sosem azt, hogy mindekit meg kellene mentenem a világon, nem vagyok egy Harry Potter - vonom meg a vállam. - De Balthasabnan néha úgy éreztem több merészség van, mint az összes Griffendélesben egyszerre. Aztán valahogy elkeveredtünk egymástól. Nagyon megrémültem, és harchelyett elbújtam Hisztis Mirtil mosdójában. Valamiért vele mindig is jóban voltam, így segített elrejtőzni, amikor berontott oda is néhány szörnyeteg. Biztos vagyok benne, ha nem bújok el, talá több diák is élhetne. De azt hiszem ez az én keresztem, és lehet mások is cipelnek ilyen terhet, a sok "mi lett volna ha" címmel. Aztán amikor lejjebb ült a vihar kimerészkedtem. Egy kisebb tömeg közelében találtam rá. Akik látták mi történt azt mondják, Bellatrix ölte meg. Azzal az átokkal. Legalább nem szenvedett - sóhajtok, de végül elmosolyodok.
- Muszáj nem sírnom miatta. Mérges lenne. És az, hogy most már tudok erről beszélni, azt jelenti nem fáj annyira. Mindeki elvesztett akkor valami fontosat. Akkor is, ha senki nem halt meg a barátai, a családja közül. De erősnek kell lennünk, és mindezek ellenére a kedvükért képesnek kell lennünk tovább lépni, és előre tekinteni. Akkor úgy érzem, ők is boldogok - bökök fel az ég felé - mert szerintem mindig is figyelni fognak minket. Aztán ha én is egyszer odakerülök, nem akarom, hogy Bal leszidjon - nevetek fel. - Azt hiszem eleget nyomattam a szentbeszédet. Tudom, hogy neked is fáj minden ami akkor történt.

Végül ismét könnyebb téba felé kanyarodunk, és nagyon is érdeklődve hallgatom végig Esmét. Nem is sejtettem, hogy ilyen érdekesen alkotnak a festők ebben a világban.
- Ez nagyon fantasztikusan hangzik - lekesedem fel. - Mindig is csodáltam azokat akik képesek festeni. Valahogy ahhoz sosem értettem - kacaog fel. Mér nagyon kívácsi vagyok a művészetére.
- Hát néha a suliban is, unalmas szüneteim közepette nekiállok apróbb dolgokat farigcsálni, szóval ha a Roxfort felé tévedsz, biztos, hogy tudok valamit mutatni.-  Ahogy szóba kerül, hogy csak egy bagoly és elugorhatok hozzá megörülök.
- Tényleg, gyere hétvégén, és akkor rendezünk egy görkoris pizsiparit. Mit szólsz hozzá? Felix is biztos örülne, ha megismerne. El tudnánk vinni sétálni is, és amekkora a mozgásigénye, a görkorikkal még nem is tudnánk lépést tartani vele.
Nos, Esmé is nagyon lelkes tud lenni, ha valamibe belelendül.
- Nagyszerű ötlet, és bár nagyon szeretek Rose nénivel lenni, kicsit néha unalmas mindig kerülgetni azt a sok nyávogó cicát. Nagyon régen nem kutyáztam, úgyhogy benne vagyok! Milyen fajta kutyád van? - kérdezem érdeklődve.
Ahogy a hűsítő italainkat kortyolgatjuk, észreveszem, hogy Esmé tekintete a hátam mögé siklik. Azonnal én is oda kapom a fejem, a kíváncsiág és az aggódó arckifejezése miatt. Valami mintha, egy villanásnyira mintha láttam volna valamit... De lehet, hogy ez csak egy árnyék. Nyáron sok a délibáb.
- Te láttál valamit? - kérdezem a szemöldököm ráncolva.

Sophie
1999. július

          Milyen lenne, ha kitudódna a varázsvilág létezése? Sokszor gondoltam már erre, főleg a háború környékén. Érdekes, hogy időről-időre mindig belebotlok olyanokba, és többségében fiatalokba, akik legalább kíváncsiak lennének rá, milyen lehet, ha a varázstalanok megtudnák, hogy létezünk. Hallottam már sokféle teóriát válaszként. Az egyik, hogy háborút indítanának ellenünk, a másik, hogy rabszolga sorba akarnának hajtani. A legérdekesebb és talán a legnormálisabb az volt, amikor is semmit nem szólnának, és meg tudnánk élni egymás mellett. Ez a leghihetetlenebb is számomra, ismerve a varázstalanok múltját és hozzáállását másokhoz.
          - Nem ismerlek annyira, de talán azért van ez így, mert nem volt még olyan dolog az életedben, ami optimizmusra adott volna okot. Nem gondolod? De remélem nincs okod, hiszen a fafaragással sok sikert elérhettél már most is.
          Elmosolyodom. Tetszik, ahogy lázba hozza az utazás. Mondjuk megértem, ha nem volt még az országhatárokon kívül. Mikor először mentem én is külföldre, akkor én is be voltam zsongva. Mondjuk mindig be vagyok zsongva, ha utazni kell, de ez legyen most a legkevesebb. Most annak örülök, hogy ezzel az utazás dologgal sikerül őt is fellelkesítenem.
          - Ez érdekesen hangzik. Ha eljutok oda, akkor mindenképp megnézem őket. Vagy lehet mégsem, mert akkor együtt meg tudjuk nézni, és úgy sokkal izgalmasabb lesz.
          Nem nézelődni megyek, annyira nem tudom se Felixet itt hagyni, se a munkámat. Jó lenne egy hétvége alatt végezni, vagy max négy nap alatt. Mondjuk a sivatagokért nem rajongok annyira, inkább tengerpartos és hegyes vagyok, de mivel sivatagban még nem voltam, még ez is megváltozhat.
          - Persze, én is úgy gondoltam, hogy közösen állnánk az utat, de akkor is gyűjtenem kell. Most megyek egyszer, és annyi félretett pénzem nincs, hogy kettőt finanszírozzak. De talán majd karácsony környékén, ha addig nem jön közbe semmi.
          Kicsit bánom, hogy rákérdezek Balthasar kilétére. Sejtettem, hogy nem lesz majd könnyű menet, de azért nem gondoltam, hogy nagyon nehéz lesz. Mert mosolyogni egy ilyen beszámoló után a lehető legnehezebb. Főleg akkor, ha egyébként ezt pont az ő kérése volt.
          - Én leléptem a Roxfortból a csata idején. – Egyszerre sikerül büszkén és szomorúan is mondanom, bár magam se értem hogyan. – Mardekáros voltam, egyébként se maradhattam volna, szóval inkább segítettem a kisebbeket. De a veszteséget én is átérzem. Apa még Dumbledore halála körül eltűnt, majd a szeptemberi tanévkezdés előtt még halottnak nyilvánították. Nem keresték sokáig, mit ne mondjak. Bár, azt is tudjuk, hogy miért nem.
          Azóta valahogy beletörődtem, hogy ha nem is halt meg azonnal, ha él is, nem emlékszik ránk. Más nem adna rá magyarázatot, hogy miért nem veszi fel velünk a kapcsolatot. De nem is akarok erről beszélni, tényleg. Elég a szomorú dolgokból, a múlton át kell lépni. Jobb is, ha sikerül kicsit másik irányba terelni a témát. Ilyen a faragása és az én festésem.
          - Nem járok gyakran a Roxfort felé, de majd teszek egyik nap egy kitérőt, oké? – mosolyodom el. 
          Nem akarom lesokkolni vele, hogy nem csak névrokona vagyok az egyik tanárának, hanem távoli ugyan, de vérrokona. Mellesleg nem ártana most már Willow-t se meglátogatni. Igaz, nem tudom most merre járhat a nyáron, de a lakásánál csak találok valami nyomot. De a nyárnak még nincs vége szerencsére úgyhogy mindenre lehet egy kis időm. A szabad hétvégére is Sophie-val.
          - Ennek nagyon örülök – iszok egy kortyot az italomból. – Egy Jack Russel terrierem van. Nagyon kis aranyos, eleven és vigyáz rám. Nem is kérdeztem, ugye nem vagy allergiás a kutyaszőrre?
          Hallottam, hogy a varázstalanoknál van valami hasonló betegség, és mivel nálunk varázslóknál nem elfogadott dolog a kutya tartása, nem árt megkérdezni, mert akkor a hétvége előtt el kell vinnem anyához Felixet. Gondolataim azonban hamar eltereli az árnyékban álló férfi. Remélem nem ő küldte. Akkor a legjobb lesz, ha szólok Elliotnak, mert nem akarok újabb botrányt, megfigyelést. Nyugodt életet szeretnék.
          Szerencsére az idegen visszahúzódik az árnyékba, mikor barátnőm is megfordul. Talán csak hallucináltam, és nem is minket figyelt, hanem csak errefelé. A női ösztönöm mégis azt súgja, hogy vigyáznunk kell, mert még bajunk eshet.
          - Csak azt hittem, hogy valaki figyel, de tévedtem. Talán csak üldözési mániám van. Néha azt gondolom, hogy vagy a szakmám, vagy a boszorkány létem nagyon is rám van írva. Tényleg, nem vagyok festékes valahol?
          Kicsit elforgatom a fejem, hogy mindenhol alaposan meg tudjanak nézni. Remélem sehol se maradtam foltos, de nem lepődnék meg rajta, ha valahol mégis.

[Esmé]

Esmé
1999. június

- Ha ki is tudódna, valamilyen szinten mindneki kénytelen lesz alkalmazkodni egymáshoz. Meg, ha jól tudom, a mi mugli miniszterünk tud erről a világról, szóval annyira szörnyű csak nem lenne a helyzet. Csak megszokni az ismeretlent annál nehezebb - gondolkodom el, és rögtön eszembe jut az, mennyire nehezen találom én itt a helyem, Hiszen sosem szerettem volna boszorkány lenni, és tessék-lássék, ez lett belőlem. De mai napig kűzdök a bennem dúló kettős érzelmekkel.
Egy kicsit vidámabb gonolatra terelődik a figyelmem, hiszen teljesen be lettem zsongva az utazástól. Remélem hamarosan lesz lehetőségünk közösen kiruccanni Izraelbe.
- Ez érdekesen hangzik. Ha eljutok oda, akkor mindenképp megnézem őket. Vagy lehet mégsem, mert akkor együtt meg tudjuk nézni, és úgy sokkal izgalmasabb lesz.
- Egyetértek - bólogatok. Most biztos nem túristáskodni megy, hanem dolgozni. - És azok az ételek.  A legjobb dolog lehet ilyankor végiglakmározni a helyi finomságokat - ábrándos tekintettel nézek Esmére. Imádom az egzotikusabb ételeket.
Ahogy Balthasarról beszégetünk, észreveszem, hogy Esmé megbánta, hogy érdeklődött felőle. Bíztatóan rámosolygok, hogy nincs ezzel gond. Lassan, de biztosan megtanulok ezzel együtt élni. Muszáj. Nem örlődhetek örökösen rajta, mert bediliznék, mint anyám.
- Én leléptem a Roxfortból a csata idején - úgy mondtha mintha büszke lett volna rá, de mégis némi szomorúság vegyült a hangjába.
- Ugyan, szerintem ezt nem kell szégyellni. Én is ezt tettem volna a helyedben. Maga volt az őrület...
- Mardekáros voltam, egyébként se maradhattam volna, szóval inkább segítettem a kisebbeket. De a veszteséget én is átérzem. Apa még Dumbledore halála körül eltűnt, majd a szeptemberi tanévkezdés előtt még halottnak nyilvánították. Nem keresték sokáig, mit ne mondjak. Bár, azt is tudjuk, hogy miért nem.
- Szerintem nagyon jó dolog volt tőled, hogy a kicsíket kimenekítetted. Sajnálom - mondtam letörten. Sosem tudom teljesen átérezni a többiek szülő utáni ragaszkodását. Nekem szinte olyan, mintha sosem lett volna anyám. Csak egy nő volt, akire önkéntelenül is vigyáztam. Bár Rose nénire úgy tekintek, mintha a családom lenne, ő mégsem léphet az anyám és az apám helyébe. Elképzelni sem tudom, milyen szörnyű érzés volt Esmének megtundi, mi történt az apjával.
Egy kicsit mind a ketten fellélegünk, amikor a művészetek felé vesz irányt a beszélgetés. Én is sokkal elevenebb vagyok, ha a szenvedélyemről beszélek.
- Nem járok gyakran a Roxfort felé, de majd teszek egyik nap egy kitérőt, oké?
- Jaj, csak tényleg akkor, ha neked sem okoz gondot - szabadkozom. Kicsit ismerős a neve, de nem tudom honnan. Annyira rossz a névmemóriám, hogy képtelen vagyok felidézni, miért hangzik úgy, mintha hallottam volna már. Mindegy is, annyira nem is fontos. Kíváncsi vgayok, milyen kutyája van. Bár macskás háttérrel rendelkezem, nagyon szeretem a kutyákat is. Meg nagyjából minden állatot. Lassan ki is iszom a limonádémat. Annyira kellemesen lehűt ez a savanykás íz, jóleső bizsergés szalad végig rajtam. Egész kellemes itt üldögélni és beszélgetni, örülök, hogy nem tudtuk le hamar a talit egy gyors korivásárlással.
-  Egy Jack Russel terrierem van. Nagyon kis aranyos, eleven és vigyáz rám. Nem is kérdeztem, ugye nem vagy allergiás a kutyaszőrre?
- Ó! Azok olyan aranyosak, annyira édesen néznek ki a lefelé konyuló füleikkel, hogy hihetetlen - nevetem el magam. - Tudtommal nem vagyok allergiás semmire. Már várom, hogy találkozzak vele - mondom lelkesen.
Esmé olyan, minthafigyelne valakit, de ahogy én is hátra kapom a fejem, csak valami árnyékszerűséget látok. Kicsit aggodlmasan néz, és belém is nyilal egy rossz érzés, de elhessegetem. Ugyan mi bajunk lehetne ezen a nyári délutánon?
- Csak azt hittem, hogy valaki figyel, de tévedtem. Talán csak üldözési mániám van. Néha azt gondolom, hogy vagy a szakmám, vagy a boszorkány létem nagyon is rám van írva. Tényleg, nem vagyok festékes valahol?
- Hmm - hajolok kicsit közelebb hunyorogva, de megnyugtatom, hogy mindenhol foltmentes. - Viszont a kézfejeden maradt egy kis zöld folt.
 

Sophie
1999. július

          Sokkal kellemesebbnek indul ez a délután, mint eredetileg. Az idő is remek. Az ilyen délutánok azok, ahol csak leülsz beszélgetni az ismerősöddel, rokonoddal, és azon kapod magad, hogy rohan az idő. Rengeteg témát át tudtok beszélni, és még a világ problémáját is akár meg tudjátok oldani. Aztán persze ugyanoda lyukadunk ki, mint előtte, boldogok vagyunk, mert találkoztunk. A végén is boldogok vagyunk, mert újra találkozni fogunk.
          Izrael pedig új lendületet ad a beszélgetésünknek. Nagyon örülök neki, hogy szóba került, bár annak már kevésbé, hogy ilyen sok jó információt tudok meg. Semmire sem lesz időm a vázlatokon és a család megismerésén kívül. Ha szerencsém van, akkor talán egy rövid sétát tudok majd tenni a városban, de jobb lesz, ha minél korábban visszajövök. Nem tudom, Nat hogyan reagál arra, hogy odamegyek még azelőtt esetlegesen, hogy ő viszont láthatná a családját.
          Aztán persze hamar a csatára terelődik a téma. Nem bánom, amit tettem, bár néha úgy érzem, hogy rossz döntést hoztam. A múlton viszont nem rágódom. Néha eszembe jut, de aztán hamar át is lépek rajta. Nem hirdetem, hogy mit tettem vagy mit nem. Úgyis mindenki tudja, és pont ez volt az egyik oka annak is, hogy nem mentem vissza, hanem inkább a főiskolát választottam. Biztos nem jártam olyan jól, mint azok, akik most végeztek, de elegem is volt abból a helyből. Túl sok minden történt, nyugalmat akartam már.
          - Nekem nem okoz gondot a Roxfort felé menni – mosolyodom el az italom felett. – A Sötét varázslatok kivédése tanár az unokabátyám. Ha tartani akarom vele a kapcsolatot, akkor kénytelen vagyok elmenni oda.
          Ez nem egy olyan információ, amivel szintén dicsekedni szoktam. Ráadásul ez leginkább egy ilyen saját magamnak tett ígéret is. Se neki nem akarok rosszat, se magamnak azzal, hogy így közeledjenek hozzá. Mert nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, ha valaki túl sokat kérdez róla, az nem tőlem akar bármit is.
          - Szóval, lehet az a pár még több is lesz, mint számítasz rá – kacsintok egyet.
          Aztán persze az is lehet, hogy egyáltalán nem lesz egy sem abból a látogatásból. Legalábbis ami a Roxfortot illeti. Mert amúgy biztos vagyok benne, hogy egyszer elmegyek meglátogatni Sophie-t, és abban is, ha abban az időben összedugjuk a fejünket, akkor valami jót is ki fogunk tudni hozni belőle.
          És ha már itt tartunk, akkor hamar Felixre is terelődik a szó. Nem elkerülendő, ha valaki allergiás a kutyaszőrre. Bár nem tudom elképzelni ez a fajta allergia miért alakult ki, de legyen.
          - Örülök neki, mert nagyon nagy a mozgás igénye, szóval sétálni biztos kell majd vele. Akkor aztán kihasználhatod a lehetőséget. Szeret játszani.
          A fura idegen azonban megakaszt abban, hogy Sophie-ra tudjak figyelni. Nem akarom elkiabálni, hogy talán egy varázslóról van szó, de mindenképpen gyanús, ahogy méreget minket. Mert azt letagadni sem tudná, hogy minket méregetett. A pillanat azonban hamar elmúlik, és ahogy ő eltűnik, úgy szép lassan én is megnyugszom. Hamar vissza is terelem a témát a saját dolgaimra.
          - Hol? – kérdezem a festék foltot keresve.
          Miután megtalálom a foltot, elkezdem dörzsölni, de nem járok teljes sikerrel, csak felsértem a bőrömet. Egy sóhajjal törődők bele a sorsomba. Majd otthon eltávolítom. Legalább látják, hogy mivel foglalkozok. Vagy mit tudom én.
          - Ez most már így marad. Majd otthon lemosom. Amúgy…
          Belém fagy a szó, ahogy látom a korábbi férfit felénk rohanni. A pálcámat nem tudom elővenni ennyi varázstalan előtt, de már annyi időm sincs, hogy a táskámat magamhoz vegyem, amiről kiderül, hogy pályáztak rá. Hiába volt közel hozzám, alig egy kar távolságra, már el is ragadta tőlem.
          - Kapják el! – pattanok fel és indulok meg a férfi után.
          Az emberek között nehéz követni a nyomát. A számlát még szerencse, hogy már kifizettem korábban, így legalább azzal nincs gond. Csak azt nem tudom, hogy Sophie rohan-e utánunk. Ha nem, akkor majd visszamegyek hozzá. De addig is befordulok a sikátorba, ahol láttam eltűnni, és hirtelen meg is torpanok, mert a férfi egy kisebb banda tagjának tűnik, akik ott vártak ránk, és látszólag arra nem igazán számítottak, hogy majd tudom tartani vele a lépést.
          - Adja vissza a táskámat, és nem lesz baj.
          Ennyi emberrel elbírnék, és ha szerencsém van, akkor nem sokat kéne magyarázkodnom a varázslat használata miatt sem. A kérdés már csak tényleg az, hogy Sophie jött-e mögöttem vagy sem.

[Esmé]

Esmé
1999. június

Egy kis ideig lehunyt szemmel hallgatom a világ dolgait, és csak élvezem ezt a jó időt. Tényleg jó dolog kimozdulni és nem csak egy hadseregnyi macskát kerülgetni a négy fal között. Az izraeli út nagyon fellelkesít, de még túl korai az, hogy álmodozzak róla. Esmé sem sétakocsikázni megy. Ahogy látom rajta eléggé le fogja őt kötni az a megbízás.
- Nekem nem okoz gondot a Roxfort felé menni. A Sötét varázslatok kivédése tanár az unokabátyám. Ha tartani akarom vele a kapcsolatot, akkor kénytelen vagyok elmenni oda.
Na erre kishíján félre nyelem az innivalóm. Fawcett? Óh, hát basszus, tényleg! De szamár vagyok. És ez de vicces.
- Nahát, ha nem mondod, fel se tűnt volna - vigyorodom el. - Borzalmas a névmemóriám - mosolygom. Izgis lehet, ha valaki ilyen benfettes köröben is mozog.
Egy ideig még beszélgetünk, aztán megint észreveszem, hogy Esmé igen csak nyugtalanul pillog a hátam mögé, és pedig ismét odanézek, már egy nagyobb gombóccal a torkomban. Az események pedig itt szélsebesen felgyorsulnak. Egyszer csak valami ismeretlen muksókezd el felén rohanni, mint valammi eszelős. Ekkor pedig az jut eszembe, hogy nincs nálam pálca, elvégre nem varázsolhatok sulin kívül, másrészt autómatikusan a pohár után nyúlok, hogy hozzávágjam. El is találom vele, de sebet nem ejtek rajta, csak egy baromi kellemetélen foltot a fején. Magamnak meg plusz költséget. A próbálkozás abban is sikerteln, hogy megálljon, ugyanis, csak hopp, felkepja Esmé minden bizonnyal aranyat érő szütyőjét és rohan is a vakvilágba.
- Kapják el! - kiabálja, de én tudom, hogy hasztalan, ugyanis az emberek ilyenkos csesznek segíten, csak bambuénak, vagy félre néznek, vagy elugranak  atolvaj elől, mert lehet fegyver van nála. Egyet sem pislogok, Emsé már utána is iszkol, én meg ott maradok a sok hülye ember között egy meglehetősen ideges pincér társaságában.
- Azonnal fizesse ki a kártérítést! - toporzékol előttem az ipse. Engem meg ideges éllapotban talál meg, így rámordulok.
- Ó, ne rinyáljon már, ez csak egy sima üvegpohár a kínaiban is talál ilyet. Nesze akkor, fogja a kártérítést és egye meg! - csapok az asztalra egy köteg pénzt, majam se tudom mennyit.- Éppen most tűnt el egy toljav a barátommal és a táskájával együtt, úgyhogy én megyek is -  mordulok még vissza rá, és a tömeg sűrűjébe vetem magam.
Arról viszont elfelejtkezem, hogy eltévedek, úgyhogy spontán megyek bele a vakvilágba, a majd csak oda találok ahová kell alapon.
Elrohanok sok sok utca mellet majd lehagyok egy sikátort is, aztán mér tényleg nem tudom, hol a fenée van Esmé. Idegesen felsóhajtok és visszafelé kezdek inkább indulni. És nagyon reménykedem, hogy nem lesz semmi baja. Vagy esetleg valamilyen isetni csoda útján mégis csak megtalálom. Megtehetném azt is, hogy körbekérdezek, de akkor biztos, hogy mini sztrókokat kapnék, mert nem igazán vagyok az idegenekkel való kapcsolatteremtés magaslatán. Továbbra is őrülte forgatom a szemem, és egyre reménytelenebbül keresem őket, amikor elhaladok megint a sikátor mellett és megpillantom a csoportosulás előtt Esmé hátát.

Sophie
1999. július

          Tudom, hogy keresem a veszélyt, és tudom, hogy a festés mellett szükségem is van rá. Meg tudom védeni magam, és ki tudok állni magamért, hacsak nincs valami, ami megakadályoz benne. De lassan kezdem úgy érezni, hogy a baj lehetne a második nevem, mert akár akarom, akár nem, megtalál. Pedig én tényleg csak egy jó kis délutánt akartam eltölteni Sophie-val és megtanulni korcsolyázni, de legalábbis kiválasztani a megfelelőt. Kérdőn nézek viszont barátnőmre, miután megemlítem neki, miért tudok menni az iskolába, lényegében, amikor csak akarok.
           - Bennfentes? Nem mondanám úgy, hogy ez az lenne. Mázli. És ne aggódj, elég nagy a család, ha jól tudom, valahol Írországban is tudnék még rokonokat keresni, de odáig soha nem mentem el.
          Szóval a lényeg, hogy a név nem minden. Azért, mert egyezik még lehetnénk idegenek is. Ahogy azok is voltunk két évvel ezelőttig. Akkor vissza az akcióhoz. Mert az is lesz, és egyszer csak megjelenik a férfi, akit az előbb is kiszúrtam. Sophie ugyan próbálja megállítani a poharával, de mintha nem érne semmit. Rohan tovább, akár egy eszelős. Aztán már a táskámmal rohan tovább. Felpattanok a helyemről, egyenesen utána iramodok. Nem is foglalkozok azzal, hogy mi történik barátnőmmel. Csak remélem, hogy jön utánam, és nem marad le valahol.
          Nem figyelem, nincs rá időm, csak rohanok a férfi után. Egy picit hagyom távolodni, hogy azt higgye sikerült leráznia, de pontosan tudom melyik sikátorba tér be.  Ismét kérem tőle a táskámat, de erre a kis társaságával együtt elmosolyodik. Azt hiszik, hogy nem tudnék elbánni velük? Mondjuk ha tényleg varázstalanok, akkor nem lesz gond, ellenkező esetben már lehet. Nem tudok jól párbajozni.
          - Mire várnak? Miért nem adják vissza, ami az enyém?
          Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy mi járhat a fejükben, de remélem nem az, hogy most egyszerre rám ugranak. Egyelőre nem akarom elővenni a pálcámat, nem szeretném esetleg idő előtt lebuktatni magam. Főleg úgy nem, ha tényleg varázstalanok. Sophie nem varázsolhat, erre is figyelnem kell. Egyelőre nincs is velem. Még őt is meg kell majd keresnem, ha itt végzek. De addig is teszek egy lépést hátra, mintha menekülőre fognám inkább mert meglátom a pálcát az egyik kezében. Egy varázslónak miért van ilyenre szüksége? Piti tolvajlásra, mert ez lényegében az.
          - Ha nem sikítasz, akkor hamarabb szabadulsz. Ha sikítasz, akkor pedig teszünk róla, hogy a barátnőd is kapjon abból, ami rád vár.
          Hátrafordulok, ekkor látom meg, hogy Sophie ideért. Őt akkor sem vonhatom be a csatába. Mondjuk, ha jól tudom, akkor felnőtt jelenlétében varázsolhatnak a diákok is, csak varázstalanok jelenlétében nem, és felnőtt nélkül. De ez most részletkérdés, nem fogom kockára tenni a tanulmányait. Megoldom én ezt egyedül is.
          - Nem hiszem, hogy eljutnátok odáig, hogy egy ujjal is hozzáérjetek.
          Előrántom a saját pálcámat, és azt veszem célba, akinél először megláttam. A férfiak arcán zavart látok, ettől én is összezavarodom. Talán nem tudták elképzelni, hogy boszorkánnyal van dolguk? Manapság bárhol felbukkanhat egy varázstudó, még csak helybelinek sem kell lennie.
          - Szép botod van neked is, honnan szerezted? Én gyűjtöm ezeket. Nem tudom mire jók, de szépek. Nem akarod a táskádért cserébe odaadni nekem?
           Leesik az állam. Ezek varázstalanok, és az egyikük pálcát gyűjt? Most komolyan? Hihetetlen. Így viszont könnyű dolgom lesz, odalépek barátnőmhöz, és a fülébe súgok.
          - Tudsz valamit, amivel el lehetne terelni a figyelmüket, amíg elkábítom őket és visszaszerzem a táskám?
          És gyorsan is kéne kitalálni azt a trükköt, mert a háttérben az alak már turkál is benne, és ha rájön, hogy sokkal nagyobb belülről, mint amilyennek kívülről látszik, akkor még bajba is kerülhetünk. Nagyobba, mint amilyenben most vagyunk.

[Esmé]

Esmé
1999. június

Nagyon szerencsétlen vagyok, mert már hallom is, hogy teljesen lebuktattam magam. sapnivaló titkosügynök lennék, még jó, hogy nem török ilyen babérokra, vagy mi. Mindenesetre nem tűnnek olyanoknak, mint akik minden percben képesek lennének előrántani valami pisztolyt. Olyan random jöttment tolvajok nének ki, bár ahogy elcsípem a szóbeszédet, igazán furák, mert gyűjtik a pálcát.
Hhhh. Sóhajtok egyet, majd csak úgy beleyúlok a szütyőmbe, és nem is hiszem el, de ott a pálcám. Sosem örültem még ennyire a vázspálcámnak, bár nem vagyok benne biztos, hogy varázsolhatok-e. Bár Esmé felnőtt, szóval mintha valami ilyesmi rémlene. Nem mintha a világ legjobb varázslója lennék, hirtelen azt se tudom mégis milyen bűbájjal kéne nekik esni.
Gondolataimból Esmé zökkent ki, amint felém igyekszik.
- Tudsz valamit, amivel el lehetne terelni a figyelmüket, amíg elkábítom őket és visszaszerzem a táskám?
- Ööö... - sül ki az agyam rövid időre, eszembe jut a sóbálvány varázslat, de hogy azt egyszerre mindekin alkalmazni tudnám, erőssen kétlem, nem vagyok én valami fantasy hős, vagy mi. - Talán ha azt tettetném, hogy hívom a rendőrséget?
Hát igen, ennyire kreatív vagyok. Közben Esmé mögé lopakodik az egyik ürge, bár gőzöm sincsen, miért, egészen addig, amíg fel nem emeli a kezét, amivel valami falapot fog. Gyorsan arrébbrántom, ám nem néztünk ki túl szerencsésen, mert beljebb kerültünk a sikátorba, és a kifelé vezető utat elállta az egyikük. Halvány gőzöm sincsen mibe keveredtünk, és az agyam túlpörgött, mert a nyáron túl sok filmet néztem. Hát lesz, ami lesz, előveszem apálcám, és remélem, nem csinálok vele még több gondot. Gyorsan előveszem a pálcám, amíg egymással veszekednek, ugyanis nem tudják eldönteni, hogy mit is akarnak velünk kezdeni. Igazi maffiózók, gondolom szemforgatva, de azért igyekszem nem lebecsülni őket.
- Rictusempra - kiáltom a világ egyik legegyszerűbb bűbáját - Hát, Esmé, azt hiszem ennyi telik jelenleg belőlem, nem vagyok egy harcos - vonom meg a válam,miközben hangos hahotázásba kezd az egyik tag.
- Hát téged meg mi lelt, megrákultál? - kérdezik tőle a többiek, mire az válaszolni sem bír, csak kacag, és kiesik a kezéből Esmé táskája és pálcája.
- Na és most mi legyen? - kérdezem kicsit pánikolva, mert attól tartok valamit nagyon elrontottam.
A következő pillanatban, az egyik alak kiugrik asikátorból, akit most látok először, és a társaságra üvölt.
- Ti agyatlan barmok! - kiáltja, majd hirtelen előveszi ő is a pálcáját és ránk szegezi, miközben az ajkai elmormognak valamit, én pedig autómatikusan védekezek egy pazsbűbájjal, majd ismét Esmére nézek.
- Ejha, ez vártalan volt... Nos, mit csináljunk?

Sophie
1999. július

          Soha nem fogunk kikerülni innen és minél beljebb keveredünk a sikátorban, úgy érzem, annál nagyobb lesz a baj is. Annak legalább örülök, hogy Sophie megtalált és nem kóborolt el, vagy a kis magánakcióm után nem kapták el. Nem hiszem, hogy zsarolnának vele, de soha nem lehet tudni. A varázstalanoktól könnyen kitelik minden. Gyorsan segítséget is kérek tőle, mert ezt a helyzetet pillanatok alatt meg lehetne oldani néhány varázslattal, de mivel nem vagyok jó párbajozó, és leginkább a sok emberrel nem tudok mit kezdeni, kell a figyelem elterelés.
          - Ha van olyan varázstalan telefonod, vagy tudod kezelni, akkor nekem jó. Egy próbát végül is megérhet. Ennél rosszabb már úgysem lehet.
          Egy pillanat, amíg nem figyelek, és már csak azt érzem, hogy barátnőm elránt magával. Csak ekkor felpillantva látom meg, hogy egy deszkával le akartak ütni. A szemétláda komolyan hátulról akar támadni egy lányra. Oké, nőre?
          - Most mérges vagyok – súgom oda Sophie-nak. – Innen mindenért vállalom a felelősséget.
          Igazából ők lefoglalják saját magukat, így nem kell tartanom tőle, hogy bármilyen módon majd keresztbe tesznek nekem vagy a terveimnek. Még annak is örülök, hogy barátnőm így feltalálja magát. Legalább addig van időm nekem is kitalálni, hogy mit szeretnék. A vállára teszem a kezem, és rámosolygok.
          - Nem is kell harcosnak lenned, ennyi is elég, köszönöm.
          Fogom a saját pálcámat és az egyik másikra is küldök egy varázslatot, így már ketten nevetgélnek a sikátorban. Ez bőven elég nekem, hogy a harmadikat valahogy lefegyverezzem másként. Már lépnék is közel hozzá, amikor belép egy eddig ismeretlen férfi, de úgy tűnik, hogy ő nagyon is ismeri a többi férfit. Kérdőn pislogok a belépőre, mert fogalmam sincs, hogy ki lehet. Teszek néhány lépést a táskám irányába, de akkor jön az átok, és ha nincs barátnőm, akkor valószínűleg el is talál.
          - Ez több volt, mint váratlan.
          Farkasszemet nézek a férfival, majd odaállok Sophie elé. Ez nem egy kisebb párbaj lesz, és nem szeretném, ha megsérülne. Előre lépek, hogy világossá tegyem, én vagyok az ellenfele és nem a mögöttem álló lány. Megmarkolom a pálcámat. A mérgem ugyan elszáll, de azért így is képes lennék leszedni. Valahogy előrébb kell tolni a sikátorból kifelé, hogy magamhoz tudjam venni a táskám.
          Átkok követnek átkot, bűbájok, bűbájokat. Nem tudom, mit tudnék még tenni, van, amikor ő a jobb, van amikor én. Van, hogy csak úgy sikerül kikerülnöm egy átkot, hogy kilépek előle. Ez legalább az unokabátyám hatása. A többi férfi pedig csak néz. Még mindig nem lehet róluk letagadni, hogy egyszerű varázstalanok. Ebből sokkal nagyobb botrány lesz mint ami kerekedhetett volna egy táskalopásból. Sikerül annyira kiszorítanom, hogy magamhoz vegyem a táskámat, de az az egy pillanat amíg félrenézek érte elég, hogy egy átok eltaláljon, hátrarepülök, és igazából elterülök a földön.
          - Mi a fene? – kérdezem, mikor nem tudom mozgatni a táskámat markoló bal karom.
          - Az átok ott bénít meg, ahol eltalál. Most a szívedre célzok, szerinted mi lesz, ha ott eltalál?
          Ki tudom majd védeni, a jobb karommal még semmi baj sincs. Hirtelen azonban meggondolja magát, és egy csonttörő átokkal eltöri a lábam. Így már biztos nem fogok tudni menni sehova. A szemem könnybe lábad a fájdalomtól, de nem fogom feladni. A barátnőmnek szüksége van rám, és ennyi baleset még akkor is érhetne, ha most görkorcsolyáznék.
          - Nem mersz a szívemre célozni.
          Nem válaszol csak villan a pálca és robogni kezd felém az átok. Nem akarom látni, ahogy betalál, ezért random elnyúlok a földön, legyen ami lesz. Ez a mozdulat elég hozzá, hogy ne a szívemet találja el, hanem a másik lábamat.
          - Szuper, most már egyáltalán nem tudok megmozdulni – dörmögök.

[Esmé]

Esmé
1999. június

Na jó, most már biztosan tudom, hogy a telefonálás nem segít, mégis hogy magyaráznénk meg azt, hogy két felnőtt és egy kiskorú pálcával hadonászik és varázsol? Kb. sehogy, olyan nagy ajba meg nem akarok keveredni, hogy a mugli meg a mi miniszterünk elé kerüljek. Vagy túlaggódom? Minden esetre elvetem az ötletet a telefonálgatástól.
Mellesleg Esmé azt mondta mérges, mondjuk ki nem akadna ki, ha mondjuk hátba támadják valami deszkával. EZ események rohamosan felgyorsultak, és a hatástalanított ipsék után előugrott ez a pasas, aki valami bandavezér szerűség lehetett, és kajak tud varázsolni. Ráadásul eléggé erőszakosan.
Esmé nagyon ügyesnek bizonyul, én pedig azon agyalok, hogy mégis mit csináljak. Azt határozottan észreveszem, hogy engem valahogy elfelejt, legalább is figyelmen kívül hagy, így míg Esmé vívja a csatáját, elhatározom magam. Settenkedésben mindig jó vagyok, így igyekszem a fazon háta mögé kerülni, és kerülgetem mellé a röhögőgörcsöt kapott társait is. Van egy tervem. Nem ezzel fogom megváltani a világot. De ezt már régebben kidolgoztam magamban, arra az esetre, ha valaki random megtámad. Csak most kicsit más a helyzet.
Szóval éppen sikerül az ürge mögé kerülnöm, szerencsére sok a kuka és a sok vacak, amik mögött osonni tudok. Közben hallom, hogy Esmé is bekap néhány varázslatot meg az idegen is. Némán hóhajtok egyet, amikor már majdnem a háta mögé kerülök. Egy ideig nagyon nagyon szurkolok, hogy ne forduljon meg felém, amikor látom, hogy Esmé a táskájáért nyúl. Jajj, nee, ne csinálj hülyeséget, nyitom ki a számat, hogy kiálthassak, de elkések vele, és kettőt pislogva egy reccsenést hallok, majd Esmé puffanását, ahogy eldől a földön.
Aztarohadt, ez egy állat! Magamtól is meglepő bártorságra vall, de megindulok a fazon felé, aki nagyon elégedett hangon kacag. Újra emeli a karját, hogy ismét suhintson, ezúttal a szívére, én pedig szedem a lábamat ahogy csak tudom, majd amikor hozzá érek, minden erőmmel meglendítem a lábamat, és jól tökön rúgom.
- Arrhharrg! - nyögi az emberünk, majd ösztönösen a férfiasságához kap, és összerogyik, én pedig már kiáltom is a varázslatot.
- Dormito! - a támadás célba is ér, a fazon mint akit kupán vágtak kábulva elterül a földön. Én mit sem törődve vele, Esméhez szaladok.
- Hjajj, a frászt hoztad rám - sóhajtok. - Te jó ég, most mit csináljak veled, hogy kell ezt feloldani? - gondolkodok, majd nagy nehezen előhalászok valammi megoldásfélét az emlékezetemből. - Finite Incantatem - mondom, és várom, hogy megszűnjen az átok, ami eltalálta. - Naa, tudsz mozogni? Ezek után tényleg jól fog esni egy kis korizás - nevetek fel.