A Főutca

Egy hosszú, kanyargós utca, amely keresztüvezeti az embert egész Roxmortson.
A főutca két oldalán főképp boltok, és azok hívogató kirakatai sorakonak. Na meg egy-két kocsma vagy teázó bejárata. Itt minden megtalálható, amire csak egy mágusnak vagy bosorkánynak szüksége lehet. Itt tehát mindig nagy a jövés-menés, s nem csak a diákok roxforti látogatása alkalmával.

[Életemet és véremet a varázslényekért!!!]

csakeggönc

Evil Theme

Életemet és véremet a varázslényekért!!!

Aveee

(2000. 09. 28.)

A macskámat lerángatom a puha pulcsimról, hogy végre fel tudjam venni. Tarzam mostanában mintha megkergült volna egy picit. Ruhamániás lett, minden cuccomhoz odabújik, pedig itt vagyok neki én. De ki érti a macskákat. Én nem az tuti. Sietve kiengedem még a baglyomat is, hadd repkedjen szabadon egy kicsit, ln pedig sietek le a suli elé a többiekhez.
- Csákány, mizu? - vetődöm Avere, hogy megöleljem. - Most aztán bekeményít a két prefis hm? - kérdezem vigyorogva, miközben elindulunk.
Akármennyire is vagyok még egy picit most is ellene a varázsdolgoknak, Roxmortsot nem tudom nem imádni. Annyira barátságos és kellemes hangulatú hely, nagyon a szívemhez nőtt a fura házaival és a mégfurább üzleteivel. Olyan barátságosságot és kedvességet áraszt magából, hogy még az én szívemet is tocsogóssá olvasztja. Milyen érzelmes lettem újfent. Nagyban beszélgetünk, amikor beérünk a feluba, én pedig éppen meg akarom kérdezni, hogy hol vagyünk valami nem túl mozgó, hiperaktív nasit, amikor belém jön egy ipse, a landület pedig Avenak lök, így nagy eséllyel elesünk.
- Bocsi... De kretén egy alakok vannak. pedig az előbb éppen szentimentálisan azon töprengtem, milyen kedves errefelé mindenki - motyogom, majd segítek Avenak is feltápászkodni. Aztán még szemügyre se vehettem a fazont, mert eltűnt, mint kelpie a mocsárban.
- Na, mit gondolsz, mi izgiset csináljunk? - kérdezem végül. - Arra gondoltam be kéne szerezni néhán ykevésbé közveszélyes édességet. Te szeretnél valamit vásárolni? - kérdezem, majd miután eldöntjük merre megyünk, megindulunk a célunk felé.
- Neked nem volt gyanús az a pasas? Olyan sötét alaknak tűnt, pedig errefelé nem nagyon szoktak olyanok mászkálni.
Eközben bemegyünk a boltokba, amiket célként kiszemelünk, majd amikor jól megrakodva kisétálunk az ajtón, megint észreveszem a gyanús fazont, de most már látjuk is teljes, csodás valójában. Éppen a Szellemszállás felé oson, sötét köpenyben, az egyik kezében pedig egy ketrecet tart, amiből halk erőtlen nyávogást lehet hallani.
- Ave, ugye te is arra gondolsz, amire én? - fordulok felé.

[2000. szeptember 28.]

S O P H I E
2000. szeptember 28.

.outfit.

Amikor is egy biznisz beindul...

A nap felé fordítottam az arcomat, és süttettem halovány bőrömet, szénaszín sörényemet. Imádtam az őszt, minden apró kis vonásával együtt... Persze az esőt feltartásokkal kezeltem egy bizonyos nap óta, de eddig egészen megúsztuk, és az évszak egy olyan gyönyörű arcát mutatta, amely miatt szívem szerint egész nap csak kint ugráltam volna a levelek közt bűbájtan helyett...
Aztán persze feleszméltem a lépéshangokra, és kissé bosszúsan visszalestem a kastély felé. Hol van már Sophie? Megbeszéltük, hogy találkozunk a suli előtt, de a csapat már mindjárt elindul, ő meg még sehol...
Egyébként nem voltam egy türelmetlen típus, de már alig vártam, hogy leérjünk Roxmortsba. Talán a Három Seprűt elkerülöm, de egyébként minden porcikáját imádom a kis falunak... Az előbbi gondolatra lesandítottam a csuklómra, és megszemléltem a pulcsim színes ujja alól épphogy kikandikáló heget, amely úgy tűnt, nem akar eltűnni egyhamar... Aztán zsebredugtam kezeim. Nem volt jó emlék, ezért nem is akartam, hogy befészkelje magát a gondolataim közé. Nem kísértettek rémálmok a tükörszobával kapcsolatban, de az tény, hogy azóta azért kicsit elbizonytalanodok, ha tükröt látok. És még egy ilyen előadásra jegyet nem veszek, na az is fix...
Alighogy azon merengtem el inkább, milyen szép őszirózsa nyílik a jobbomon, valaki rám vetette magát, és szorosan átölelt. Erre tettetett vádló tekintettel lestem rá, de azért fél kézzel átöleltem, miközben másikkal a lassacskán távolodó diákok felé böktem.
- Eke! Na, azt ne mondd, hogy feltartott a macskád! - csipkelődtem a késésére, aztán belekarolva húzni kezdtem a csapat után. A következő szavaira aztán rávigyorogtam. - Ó, naná. Baromi menők leszünk. Uh, várj, már azok is vagyunk.
Persze viccnek szántam, de az tuti, hogy a Mirás-lócicás eset óta, kifejezetten sokat látott prefektusnak soroltam magam... Pedig még egy hónapja se kezdődött a tanév.
Lassacskán utolértük az évfolyam és háztársainkat, hogy úgy folytassuk utunkat Roxmorts felé. Közben ismét Sophie felé biccentettem.
- Lassan Hagrid felé is el kéne látogatni... - vetettem fel az ötletet. - Szerinted hogy van mostanában Puszedli?
A legutóbbi alkalommal, amikor meglátogattuk tapsifüles kis barátunkat a vadőr hátsókertjében, az óriás elújságolta, hogy a hidegebb esténken beviszi, és akkor együtt alszanak Agyarral. Ami meglehetősen aranyos, bár én nem biztos, hogy meg merném kockáztatni... Ezen gondolkodtam, amikor Sophie oldalról erősen nekem ütközött valami hatására, és egy az ajkamon kiszaladt rövid sikkantás kíséretében mindketten a porban végeztünk, egymás hegyén-hátán.
- Pff... - bosszankodtam, ahogy Sophie felsegített. Gyorsan leporoltam a nadrágomat, és szigorú pillantást vetettem a közelben kuncogó két griffendéles lányra, akik ránézésre első-vagy másodévesek lehettek. Azok aztán gyorsan el is fordultak, miközben én a támadónk után nyújtogattam nyakam. Persze nem volt sehol...
- Biztos csak egy vicces kedvében lévő elsőéves - vontam végül vállat, hogy tovább induljunk.
- Na, mit gondolsz, mi izgiset csináljunk? - kérdezte Sophie. - Arra gondoltam be kéne szerezni néhány kevésbé közveszélyes édességet. Te szeretnél valamit vásárolni?
Felcsillant a szemem.
- Ó, naná, éhen halok... - Mondjuk én mikor nem vagyok éhes? - Vegyünk valami gusztustalant! - kontráztam lelkesen, majd az előbbi sérelmeimet el is feledve kézen ragadtam és lelkesen az első kiszemelt üzlet felé rángattam. Az édesség volt a gyengém. Ha nem csoki... Azt sosem szerettem igazán, csak egy-két formájában és állagában.
- Neked nem volt gyanús az a pasas? Olyan sötét alaknak tűnt, pedig errefelé nem nagyon szoktak olyanok mászkálni.
Megvontam a vállam.
- Én nem igazán láttam - válaszoltam, cukorlázban égve, így annyira nem is vettem komolyan a kérdést.
Bent mindenféle külsejű és ízű dolgot összeválogattunk. Volt köztük biztonságos és néhány elég megkérdőjelezhető darab is, mindenesetre nekem csak a felhőízű rágógumi lebegett a szemem előtt... Tökéletesen ostobaság volt erre költeni a pénzünket, de egyelőre még úgy éreztem, megérte. Persze tudtam, hogy miután befalunk mindent, ez már nem így lesz...
Alighogy kiléptünk az ajtón, Sophie felkapta a fejét, hogy még majdnem fel is kuncogtam, milyen hirtelen szagot fogott valami után, de aztán inkább követtem a tekintetét. Mosolyom egyből elpárolgott, amint kiszúrtam az alakot, amit az imént említett. Furcsa, sötét lepelben osont, és az a valami a kezében...
- Ave, ugye te is arra gondolsz, amire én? - kérdezte Sophie felém fordulva.
- Oké, azt hiszem, az édesség ráér... - válaszoltam, váltva vele egy cinkos pillantást, majd az édességeket gyorsan a hátizsákomba lökve előkapartam pálcámat, és a Szellemszállás felé lendültem. A fenébe, én nem akarok itt kirándulni... De a kötelesség az kötelesség... Meg amúgy is, képtelen voltam tagadni: hajtott a vérem egy kis vadászat után, a figura túl gyanúsnak nézett ki ahhoz, hogy semmi rosszban ne sántikáljon. Egyszerűbb lett volna egyszerűen csak értesíteni egy tanárt... Dehát abban mi az élvezet és az izgalom?

[Életemet és véremet a varázslényekért!!!]

csakeggönc

Evil Theme

Életemet és véremet a varázslényekért!!!

Aveee

(2000. 09. 28.)

Ave azonnal magával is húz a többiek felé, én pedig igyekszem nem orra esni a saját lábamban, és nagy nehezen fel is veszem vele a rohamos lépteinek ritmusát. Nem vagyok az a lelkes fajta, maximum ha elragad a hév, de rámtör most egy kisebb fajta bágyadtság, és kevésbé lelkesen húzódok Ave után. Kicsit nyomott hangulatba kerülök,ahogy megcsap az őszi szél, de szerencsére barátosném vidámsága ragadós.
- Lassan Hagrid felé is el kéne látogatni... Szerinted hogy van mostanában Puszedli?
- Óóóó, ez jó ötlet, már hiányzik a nyusziölelés - csillan fel azonnal a szemem. - Biztosan nagyón jól megvan, Agyarral és Hagriddal. Az a kutya amúgy is olyan mint egy óriási nyuszi, szóval nem hiszem, hogy valaha is bántaná.
Amúgy is legutóbb nagyban utána néztem a nyulaknak, biztos, ami biztos, és mindenfelé azt írták, hogy rendkívül társas lények, akik csak akkor képesek a kényelmes nyugodt alvásra, ha van mellettük valaki aki őrszemkedik. Mondjuk nyilván logikus, hiszen zsákmányállatokról van szó... Bár igazán belemerültem a témába, nem vagyok most sem egy nagy nyúlszakértő... Na meg emiatt lett meglehetősen siralmas a multkori átváltoztatástanos dogám. De abból béna vagyok eleve. Na meg inkább Puszedlin járt az agyam. De tanultam valamit, szóval nem az időt loptam. Csak ugyebár nem azt amit kéne. Na mindegy. Na jó, ezt is túlmagyaráztam magamnak. Nagyszerű vagy Sophie.
- Téged mellesleg nem készít ki a baglyod? Mondjuk nekem sem azzal van a bajom, ő elvadászgat meg elegerészget magának, tök jól elvan... Csak a macskámmal nam bírok. Mindig befekszik a ruháimra, és nem bírom leszedni őt a cuccaimról. Jobban kötődik a cuccaimhoz mint én... Arra gondoltam jó lenne még egy jószág, aki kötődik is hozzám - sóhajtok. a bengáli cicákban van valami túlságosan előkelői kisajátítós vonal,így nem is nagyon pendülünk egy húron. - Vagy de menő lenne valami varázsizéke - teszem hozzá elgondolkodva, miközben bóklászunk a főutcán.
Amúgy is eég sokmindenen töröm az agyam, mert valami málé kitalálta, hogy rámozdultam arra a Nolanra. Nem tehetek róla, hogy csak mardekáros közeli ismerőseim vannak, biztos ők a keresztjeim, vagy mim. De én megvagyok szerelem nélkül. Amúgy is legyeskedik körülötte valami griffendéles lány, én meg alapból konfliktus kerülő lévén nem is másznék pluszba arra a srácra. Na mindegy. Jó fej tényleg, de jelenleg nem égek tőle ezer fokon.
A nagy magamban motyogásból aztán ugyebár kizökkent valami tasla pasas, akit ezek szerint csak én veszek észre. Na mindegy, gondolom semmi komoly izé nincs vele, elvégre ez egy "biztonságos" környék, eltekintve a nyári kalandtól. Azt hiszem nem bízok soha többé a szerencsehozó mágikus kaparós sorsjegyekben... Meg ilyesmikben.Nem mintha eddig bíztam volna bennük. Elgonolkodva megvakargatom a halványuló heget. Kissé rémisztő, hogy valakik felhasználják a véremet valahol. Mondjuk legalább azt megmondhatnák hanyas a vércsoportom...
- Ez elég gusztustalan? - mutatook a boltban egy nagyon udni trutyiszerű, EHETŐ! izére, ami ráadásul úgy néz ki, mintha még magátó plüttyögne... - Mostanában nagyon bejöttek ezek a nyálka akármik a boltokba.. Mikor Nirának segítettem a vonaton, a büfékocsi is tele volt ilyesmikkel... - magyarázom, de azért még azt is felkapom, és megveszem.
Kiérve azonban egy csapásra is elpárolog a kedvem, amint meglátom a fura pasit, de most már valami nyávogó ketreccel a kezében. Míg Ave természetesen tettre készen lendül a pali után, én kissé ügyetlenkedve, hátrébb követem, mert menet közbe gyömöszölöm a cuccokat a táskámba. Na meg magamat tapogatom megint végig, és reményekedk, hogy hoztam magammal pálcát. Hét igen, mostanság is úton útfélen elfelejtem magammal vinni szegényt az órákra, de valahogy nem áll rá az agyam. Ha meg el is rakom, elfelejtem, hogy elraktam-e. Hát minden esetre majd kiderül. És én is tartom az irányt a Szellemszállás felé, ahol még sosem voltam, de nem sok kedvem volt ott lenni. Az meg eszembe se jut, csak már a Szellemszállás orra előtt, hogy léteznek tanárok is. Na mindegy. Ha már itt vagyunk, akkor itt vagyunk.
- Neked van valami terved? - kérdezem suttogva, majd bebújok a kerítés kapuján, Avet követve.

A sztori folytatódik a Szellemszállásterületén, a helyszín szabad!

[Elliot-san2000. 10. 01.ongaku]

Yoroshiku onegaishimasu!
dressu

Elliot-san
2000. 10. 01.
ongaku

Sose hittem volna, hogy a dolgozat javítás még lehet ilyen fárasztő. De talán kicsit másképp állnak a diékok a bájitaltanhoz, mint a mugli gyerekek a biológiához. Bár nem túl népszerű egyik tárgy se. Nagyon sóhajtok, és leteszem a tollam, majd kinyújtóztatom a tagjaim. Megsimogatom a padlón kinyúlt, lustán henyélő cicámat, aki egy fél dorombolást hallatva a hátára fordulva szunnyog tovább. Kicsit álosító ez az őszi este. Leemelem a friss, gőzölgő csészét az asztalról és belekortyolok. Felmelegít és elrepít egy melegebb helyre. Az ősz kellemesen álmosító hangulata úgy tűnik a diákokra is igen csak erőteljesen hat, mivel sajnálatos módon nem sikerültek jól a dolgozatok. Lehet tanárként elbuktam? Eszembe jut, hogy vajon Shoutának hogy sikerült volna.  Kissé abszurd lenne, hogy én vagyok az anyja és a tanár is. Vagyis csak lennék. Már nemvagyok. És nem is leszek. Biztos, hogy sokkal szigorúbb lennék vele. Talán emiatt eltávolodott volna tőlem. De az is lehet, hogy ugyan úgy bántam volna vele is. Lehunyom a szemem és teázás közben elképzelem milyen is lenne ő most. 11 évesen. Aztán persze megint rácsöppen egy forró teacsepp a combomra, és visszatérek a jelenbe. Halk sóhaj, és máris lassan kezdődik egy újabb hét, és én még mindig minden nap arra gondolok, hogy bárcsak őt is ott látném a többiek között.
Ahogy mélázva üldögélek a te alassan kihűl, a macska oldalra fordul, és 5-öt. A teára nézve eszembe jut, hogy rég nem ittam sakura ízesítésüt, mire hirtelen felrémlik, hogy most a héten mindenféle különleges bódés dolgok vannak Roxmortsban. Fel is pattanok, majd a pálcámmal intve végzek néhány gyors háztartás bűbájt, majd kilépek az ajtómon és telejsen japános hangulatba emelkedve elindulok Roxmortsba.

Ahogy odaérek a főutcára megint megcsap az a kellemes nosztalgikus érzés, és ilyen hasonló hangulatom volt, a Covent Gardenben lévő japán napokon is, amikor azzal a kawaii Scarlet-sannal töltöttem egy nagyon kellemes délutánt. Bár ürültem a társaságnak most úgy érzem jobb, ha egyedül vagyok, hiszen sok mindenen kell gondolkodnom. Ahogy a bódék között lépkedem, átgondolom a tanári módszereimet, és azt, lehet valami más struktúrával kéne tartani az órákat, hogy a gyerekek többé kevésbé élvezzék a bájitaltan szépségét.
AHogy ezen merengek éppen megtalálom azt, amit keresek, egy teás bódét, ahol egy kedves, bár igen csak szétszórtnak tűnő ázsiai társam áldogál. Egy pillanatra összezavarodom, hogy nem-e a kínai standhoz tévedtem, mert ő inkébb néz ki kínainak, mint japánnak, de aztán látom, hogy a kínais résznél sokkal nagyobb tömeg áll. Itt pedig sakura tát árulnak. Én meg szeretem a szakura teát. Minden esetre most kissé fáradt is vagyok ahoz, hogy gyorsan forogjon az agyam.
Megállok a stand előtt és illedelmesen köszöntöm az eladót.
- Hajimemashite. Yoroshiku onegaishimasu - mondom mosolyogva, majd japánul megjegyzem, hogy nagyon kellemes illata van a teáknak, és kérek én is egy jó nagy adag sakura teát. - Ii tenki desu ne - mondom mellékesen utalva arra, hogy szép napunk van ma. Mondjuk ez igaz volt.  A maga nevében szép napunk van.

Hova rohanok már megint?


Hana
2000. október

.outfit.

Akárhányszor Roxmortsba érkezem történik valami. Az egy dolog, hogy a Szárnyas Vadkanban már tizenöt-tizenhat éves fejjel kivívtam, hogy a legtöbben fújjanak rám, így a legtöbb vénróka szinte azonnal nekem esett, mikor volt erre lehetősége. De természetesen Kopasz Pete volt az egyik legingerültebb, ha csak egymásba botlottunk. Egy párbaj során ugyanis csalással győztem le… legalábbis szerinte. Mégis ki szabadta meg, hogy csak varázslással lehet küzdeni a másik ellen? Én ugyanis, mivel lefegyverzett, fogtam egy nehéz, fémkorsót és csuklón dobtam vele, mire elejtette a pálcáját és a töréssel bizony medimágushoz kellett mennie. Azóta is állandóan el akart kapni, pedig már több, mint tíz év telt el.
Ezúttal azonban, hiába vágytam nyugodt sörözésre. Pete nem csak fenyegetni lépett mellém, hanem magával hozott még két-három másik alakot is, akik hozzá hasonlóan le akarták tépni a fejemet.
– Na, mi van, O’Mara? Nem vagy már olyan nagyfiú? – kérdezte gúnyosan a kopasz fickó, ahogy egészen közel lépett. A bűzös leheletét azonnal megérezhettem, bele is borzongtam, de az öklendezést még sikerült visszatartani. Meglehet, hogy csak azért, mert éppen a bordáim közé nyomta a varázspálcáját. – Nincs itt az íród, hogy bebújj mögé, mi? – Röhögött fel, mire a kis barátai is röfögni kezdtek mögötte. Gúnyosan elvigyorodtam a kondáskórusra. Na ebből vágd ki magad, Elliot… de büdös gyorsan! Bíztattam én magam, de az az őrült szalag a csuklómon megint annyira élvezte a vészhelyzetet, hogy lüktetni kezdett. Úgy pumpálta fel bennem az adrenalint egy pillanat alatt, hogy annak aztán képtelenség lett volna ellenállni.
Felemeltem a sörös korsó és nyugodtan kortyoltam belőle egy hűsítő adag, kellemes italt. Úgy tettem, mintha meg sem rázna, hogy egy pálca fúródik egyenesen a testembe. Aztán, mikor Pete éppen elfordult, hogy a kis barátainak kiadja az utasítást, meglendítettem a korsót, annak tartalma egyenesen az arcába zúdult. Megfogtam a csuklóját, kicsavartam, hogy kiessen belőle a pálca. Aztán, fellökve és jól oldalba könyökölve a másik két öregembert, kirohantam a kocsmából. Nem számított hogy éppen mögöttem talált bele az ajtófélfába egy átok. Ezt már megszoktam. A lételemem volt. Viszont szednem kellett a lábam, nehogy utolérjenek.
A Főutcára tévedtem, ami rendszerint csak hétvégén elképesztően forgalmas, vagy legalábbis azokon a hétvégéken, amikor Roxmortsba engedik a kastély diákjait. Ez most éppen hétköznap volt, így nem sok esélyem volt rá, hogy akár véletlenül is szembe találjam magam eggyel. Most más fajta tömeg fogadott… az igazat megvallva elég váratlan. Egy halom kínai… hát félvérként elég szar volt ilyenek közé keveredni. Egyrészt majdnem mindenkinél magasabb voltam a magam 178… nem, Elliot, 180… centijével. Azonnal ki is húztam magam, mintha azt akarnám sugallni, hogy: nem, én bizony jobb vagyok nálatok. Csakhogy erre nem sok időm volt, mert még hallottam Kopasz Pete káromkodását a távolból. Hát az egyik üres stand mögé beugrottam, mintha én is eladnék valamit. Felemeltem egy csészébe kitöltött gőzölgő teafélét. Büdös volt, mint az isten nyila, meg valami virág is volt benne… biztosra vettem, hogy Forest rajongott volna érte.
– Hajimemashite. Yoroshiku onegaishimasu – valami nőci szövegelt nekem. Erre úgy néztem rá, mintha földönkívülit látnék. – Ii tenki desu ne.
Két nagy pislogás után is csak az jutott eszembe, hogy ez meg mi a szart akar tőlem. Szóval nem voltam előrébb, de mivel a rögtönzés szokás szerint remekül ment kiböktem valamit halandzsa nyelvem. Majd azt hiszi akcentusom van és csá: – Csingcsang hajimaji… – A végére persze elröhögtem magam. De nem megy ez nekem, azért odaadtam neki az előbb megszaglászott teát.
– Én nem beszélni te nyelv – artikuláltam, hátha akkor megérti.

[Elliot-san2000. 10. 01.ongaku]

Yoroshiku onegaishimasu!
dressu

Elliot-san
2000. 10. 01.
ongaku

A tömeg nem volt most az a kellemesen zajos, sokkal inkább nagyon hangos volt mindenki. Milyen nosztalgikus. Régebben volt ilyen nagy hangzavar  a japán piacokon. Esteledett, és a fények sem voltak túl jók, így nem igazán tudtam megállapítani, hogy a teás bódé előtt álló fiatal férfi most japán-e, vagy nem. Minden esetre kellő magabiztossággal köszöntem rá, abban reménykedve, hogy érti is amit mondok. Na meg talán kicsit kiabálva is. Remélem nem vezsi magára ezt a számomra is nem túl megszokott erőteljesebb hangnemet. Igazán kellemetlen lenne, ha emiatt még meg is sérteném.
– Csingcsang hajimaji… - mondja az úr, mire el is neveti magát. Erre kissé félre billentem a fejem. Hm, ez vajon milyen nyelv? lehet mondott valami vicceset? Fogalmam sincs, talán thaiföldi? Iie, iie, az sokkal erőteljesebb. Esetleg vietnámi? De mégis hogy keveredne pont egy vietnami árus a japán standhoz?
Összeráncolom a homlokomat, és erősen gondolkodok, hogy mit csináljak, mikor újra megszólal a férfi.
– Én nem beszélni te nyelv – szol hozzám meglehetősen érdekes angolsággal. Óh, szóval se az angolt, se a japánt nem beszéli túl jól. Hm, kicsit közelebb hajolok, hogy szétnézzek a teák között, hátha valami nyomra bukkanok a rejtélyes származását illetően. Mivel így kicsit élesebben is látom az arcát, észreveszem rajta a kínai vonásokat, bár kínainak kissé magasnak találom. Minden esetre bocsánatkérően meghajolok.
- El-né-zést - artikulálom én is. - Ni hao - köszöntöm kínaiul, bár eddig terjed a tudásm eme roppant összetett és bonyolult csodás nyelvből. Minden esetre igyekszem egyszerűbben beszélni hozzá.
- Kérhetnék. Sakura. Teát? - mondom tagoltan. Nem tudom, hogy ért-e egyáltalán angolul, de mivel eszembe jut, hogy ez a kérdés talán tisztázná a félreértést, fel is teszem. A szétszórtságod nem ismer határokat, Hana, csóválom magamban a fejem.
- Beszéli angol? - kérdezem majd azért megszaglászom a többi teát is.
Aztán ahogy megkérdezem, szöszmötolást hallok a nem messze az teás árustól, majd egy japánforma alak közelít felénk meglehetősen ingerülten hadonászva, és mintha magyarázna valamit a másik eladónak, bár még túl messze van ahhoz, hogy bármit is értsünk belőle.

Hova rohanok már megint?


Hana
2000. október

.outfit.

Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd kínainak kell kiadnom magam… vagy japánnak… franc se tudja… szóval, hogy majd egyszer ázsiainak kell kiadnom magam, hogy rejtekhelyet találjak magamnak. Mostanában megint egyre több idióta üldöz. Talán azért, mert elterjedt a híre, hogy Nattal szakítottunk, én meg szép lassan visszaszivárogtam a régi életembe. Megint eljártam ide-oda, megint megszereztem ezt-azt és élveztem. A korábban annyira gyakori, bizsergő, adrenalindús érzés megint rám talált és meglepően elszórakoztatott. Azt hittem, majd ha felborul a szexuális életem, megint minden borzalmas lesz. De nem… így hát nem is volt olyan meglepő, hogy még egy kicsit élveztem is ezt a futkározást. Nem számított, hogy a lábamba belenyilallt a fájdalom.
Aztán jött az a csaj. Az a Konnicsicsa vagy ki a fene. Hát nem tűnt éppen normálisnak, ahogy kézzel-lábbal kezdett el kapálózni. Úgy tűnt, nem érti az angolt és ez nem lepett meg. Már ránézésre is áradt belőle valami furcsán ázsiai, ami bennem sosem volt meg. Hiába ezek a keleties vonások, engem angolnak neveltek, enyhe ír beütéssel. Nem volt semmiféle kapcsolatom azzal a világgal s azzal a nyelvvel. Még anyám sem szólalt meg rajta a jelenlétemben.
– El-né-zést – közölte őrülten artikulálva. Biztos voltam benne, hogy ezzel a bazárral együtt érkezett, valahonnan jó messze innen és egy árva szót sem beszélt a nyelvünkön. Már ez az elnézést is nagy szó lehetett tőle. Komolyan kezdtem megsajnálni, amiért ma nem fogunk szót érteni. – Ni hao…
Oldalra billentettem a fejem és vadul pislogtam. Fogalmam sem volt, mi az a nyi hó… Meglehet ez is az elnézést volt, csak éppen a saját nyelvén. Ha bármilyen nyelvet is beszéltem egy kicsit az angolon kívül, akkor az a francia volt. Párizsban és a vidéki részeken ugyanis hosszabb ideig időztem, mint bárhol máshol a nagyvilágban. De nem tudtam túl sokat kipréselni magamból. A jónapos, jóestét és egyéb általános szövegek persze mentek, na meg a kávémat is meg tudtam rendelni magamnak.
– Kérhetnék. Sakura. Teát? – Még mindig tagoltan beszélt, de ezt legalább viszonylag jól rakta össze. Felé nyújtottam a kezemben lévő valamit, ami nem tűnt teának éppenséggel, csak valami hasonlónak. Fogalmam sem volt, hogy erre gondol-e.
– Beszéli angol?
Erre már kénytelen voltam felhúzni az orromat. Mégis miféle kérdés volt ez? Már ránézésre is egyértelmű volt, hogy csak félvér vagyok. Ha csak átnézett a többi standhoz, láthatta, hogy hozzájuk képest is egy fejjel nagyobb vagyok, pedig én sem ütöttem meg az átlagos magassági határt. A sötét hajam sem feltétlen anyám érdeme volt, ugyanis Phillip is fekete hajú volt fiatalon… talán csak a szemem volt annyira sötétbarna, mint az övé.
– Nesze. – Közöltem és az ujjai közé nyomtam a kis poharat, úgy hogy kis is löttyent belőle egy kisebb adag. – Miért ne beszélném a nyelvet? Angol vagyok, az istenért. Csak az anyám volt kínai. – Sóhajtottam bosszúsan.
Közben valami dühös beszédet hallottam, nem néztem oda. Egyrészt, mert amúgy sem értettem volna a sok ázsiai között, inkább csak átugrottam az asztal felett, úgy hogy közvetlenül a nő mellett kössek ki. A sérült combom nem különösebben értékelte a dolgot. Azonnal belenyilallt a fájdalom megint, én pedig nyekkentem egyet. Azért magamhoz vettem én is egy olyan pohárka teát.
– Akar nekem segíteni? – kérdeztem, aztán elnéztem a tömeg feje felett, abba az irányba, ahonnan jöttem. Kopasz Pete jellegzetes képét kutattam, ám egyelőre nem szúrtam ki.

[Elliot-san2000. 10. 01.ongaku]

Yoroshiku onegaishimasu!
dressu

Elliot-san
2000. 10. 01.
ongaku

– Nesze. - nyomja a kezembe a teát, mire boldogan pislogok rá, és még az sem zavar, hogy kilöttyen. Talán lehet, hogy új a kiszolgálás terén, én sem végzek tökéletes tanár munkát az iskolában, de nem is vagyok az a típus, aki emiatt mérgelődik. Már meg is köszönném, amikor hevesen folytatja az illető.
– Miért ne beszélném a nyelvet? Angol vagyok, az istenért. Csak az anyám volt kínai.
Hogy jó emberismerő lennék. Nos, ez természetesen nincs így. Nem volt így, amikor beleszerettem abba a férfiba, akibe nem kellett volna. Nem volt így, amikor azt hittem megszökhetek előle és a fiammal végre békét lelek. Nem, úgy érzem elvakít a naivitásom. És az, hogy nem veszek észre bizonyos, talán túl szembetűnő jeleket. Valahogy így van ez most is. De szokás szerint csak túlgondolom, és természetesen mind a kettőnket kellemetlen helyzetbe hozom az által, hogy nem godolkodom előre. A te formád, Hana, megint a te formád. Akármi is történik, te mindig utólag gondolkodsz.
Mattakuu.
Szóval határozottan elsápadok, és majd enyhén vörös lesz az arcom zavaromban. Te jó ég, ez nagyon kínos, és mennyi kellemetlen pillanat. Yare, yare, hogy is hozhatnám ez helyre? Nos egyrészt természetesen úgy, ahogy azt a jó ízig-vérig japán szüleim belém nevelték. Szóval erősen hajlongani kezdek sűrűn egymás után.
- Sumimasen! Nagyon sajnálom! - legyezgetem szabad kezemmel az arcom zavaromban.
Aztán már jön is az alacsony japán árus hadonászva, és az az érzésem egyre jobban, hogy ez a férfi itt lehet, hogy nem éppen a standhoz tartozik. Mielőtt bármit is kérdeznék, már át is manőverezik mellém.
- Oh, sugoii desu, ezt szépen csinálta - mondom mosolyogva, bár ahogy elnézem elég kellemetlenre sikerülhetett a landolás. - Jól van? - kérdezem meg automatikusan. Ahh, ezek a belém rögzített fontoskodási szokások kezdenek kicsit fárasztani. Nem mintha nem érdekelt volna, csak lassan nekem is kellemetlen, hát akkor még neki!
- Akar nekem segíteni? – kérdezi inkább, mire izgatottan válaszolok. Bár ki tudja, ki ez a férfi, és mit akar tőlem, még azt is elfelejtem, hogy talán árthat nekem, de valamiért olyan izgatott lettem, mintha csak kakurenbot játszanék. Pedig már rég nem vagyok gyerek.
- Hai, hai - bólogatok serényen és és izgatottan. - Ha megbocsájtja ezt a faragatlanságot tőlem... - mondom, majd a karjába karolva húzni kezdem, miközben a közelbe érő mérges homfitársam is felénk ér. Mielőtt bármiképpen is kifakadna, gyorsan előadok a nyelvünkön egy mesét arról, hogy sokan sorakoztak a standnál, míg elment és a társam volt olyan kedves és lelkes, hogy helyettesítőleg beállt kiszolgálni, aztán a tipikus japános köszönöm-viszlát stb. búcsúzás után húzom is tovább a férfit, bele a tömegbe, ahol elengedem a karját, mert kezdtem bepánikolni. Megköszürölöm a torkom.
- Miben lehetek a segítségére Mr...? - pislogok rá kíváncsian. - Watashi wa Hana Tachibana desu... Azaz, jaj, elnézst, Hana Tanchibana vagyok - bólintok felé mosolyogva.
Megismerkedésünk kellemes pillanatát aztán valami egészen kellemetlen dolog szakítja félbe. Felismerem a rossz arcokat. Láttam belőlük eleget. És valahogy, rejtélyes módon körülöttünk négy is felbukkan belőlük. Aztán mintha csak egyszerre rángatná őket valami, megindulnak felénk, a kopasz, vagy csapzott fejeikkel, és úgy löködik félre az útjukba eső embereket, mint a terelők a gurkókat. Szóval bennem megszólal a pánikroham, és kétségbeesve próbálok valami rést találni a tömegen, hogy átfurakodjunk rajta. AZtán azt teszem amit a legtöbb tipikus nő. Felvisítok.
- KYÁÁ, TARANTULA DESU! - mutatok valahova le a földre, mire a pánik ragadós, és mindeki kiabláva szaladgálni kezd, elsodorva kissé a fura alakokat is, hogy kereket oldhassunk a felfordulásban.

Hova rohanok már megint?


Hana
2000. október

.outfit.

– Jól van? – kérdezte a kis ázsiai nő, mikor mellé huppantam, át a standon keresztül. Valószínűleg elég fájdalmas arcot vágtam ahhoz, hogy feltűnjön neki minden fájdalmam. Inkább tereltem is témát, már nem lett volna jó, ha a Kopasz Pete éppen itt bukkan rám. Túl könnyű terep még a tömegnyi kis ember ellenére is.
– Hai, hai – bólogatott.
Fogalmam sem volt, milyen hájról beszél, ezért két bénát pislogtam felé. Nem tudtam eldönteni, hogy ez valami rohadtul vicces beszédhiba vagy valami másnyelven karattyol már megint. Mindenesetre, mikor belekarolt a karomba, úgy voltam vele, másról nem is lehet szó, mint valamiféle beleegyezésről, aminek most örültem. Így akár egy andalgó házaspárnak is tűnhettünk ezen a macskaköves úton. Sőt, talán ha kicsit összehúzom a szemem, én is elmegyek kínainak. Megvannak azok az ázsiai vonások, csak valamivel kevésbé jellegzetesen, mint másoknak. A tekintetem kicsit nyíltabb, az orrom sem olyan veszett lapos, sőt egészen szép kis formája van. Nem baj, O’Mara, egy jó csingcsangcsung megmenthet még ma. Húztam össze a szemeimet, ami nagyjából egy negyed percig működhetett is. Aztán feladtam.
– Ha megbocsájtja ezt a faragatlanságot tőlem...
– Háj, háj… – utánoztam és kissé ijedten hátra fordultam, ellenőrizve biztonságban vagyunk-e. Majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy a napfény ott hátul Kopasz Pete bamba fején csillant meg. Nem baj, nem számít, a lényeg, hogy megvan a fedősztorim. Szegény ázsiai fiú, a szegény kis feleségével az utcán.
Míg a csaj karattyolt, azzal voltam elfoglalva, merre lehetne menni. Azonban megoldotta helyettem, egyszerűen behúzott a következő pillanatban a tömegbe, ahol ő bizonyára el is tudott vegyülni, én viszont jó részt mindenki feje felett átláttam.
– Franc… – Motyogtam és behajlítottam a térdemet, amit nem köszönt meg a sérült lábam. Megint őrülten lüktetni kezdett, mintha csak tegnap döfte volna át az a nyamvadt csapda.
– Miben lehetek a segítségére Mr...? – kérdezte. Aztán hirtelen jött valami karattyolásos bemutatkozás: – Watashi wa Hana Tachibana desu... Azaz, jaj, elnézst, Hana Tanchibana vagyok.
Hümmögtem egyet, mint egy időhúzás gyanánt. Hirtelen nem tudtam eldönteni hogyan lenne célszerű bemutatkozni. Foresttel nem vagyunk úgy isten igazából együtt, mégis az ő vezetékneve tűnt a legcsábítónak erre az alkalomra. A Lee túl kínais és nem akartam, hogy beleélje magát a helyzetbe. Az O’Mara pedig… az O’Mara.
– Elliot Forest. Egyelőre. – Mondtam határozottan. Ha ismert is a pletykalapokból vagy a Prófétából, akkor is talán hallotta, hogy szakítottunk és ez bizony nagyon is feltételezi, hogy hamarosan leadom azt a nevet.
Hamarosan megpillantottam a kopasz fejet a távolban. Nem érdekelt a nevem már, ösztönösen hátrálni kezdtem, de úgy, hogy körülöttem jó pár embert feldöntöttem. Aztán a csaj, mellettem felsikkantott, én meg akkorát ugrottam, mint akibe villám csapott.
– KYÁÁ, TARANTULA DESU!
Nem tudtam, hogy ez terelés volt-e, mindenesetre megragadtam a karját és megpróbáltam a főútról behúzni egy mellékutca óvásába. Nem azért, mert itt nem fognak megtalálni. Megfognak, mert Kopasz Pete addig hajt, míg előbb-utóbb le nem tépi az arcomat.
– Nem kizárt, hogy meg kell védenünk magunkat, drágám – közöltem aztán és előrángattam a pálcámat a kabátom alól. – Ezek veszélyes alakok. – Tettem hozzá és még beljebb húztam az utcába. Igazából nem is utca volt, csak egy aprócska sikátor két üzlet épülete között.
– A véremet akarják azok hárman.

[Elliot-san2000. 10. 01.ongaku]

Yoroshiku onegaishimasu!
dressu

Elliot-san
2000. 10. 01.
ongaku

Nem kimondottan előnyös egy helyzet, ugyanis nála mindeki kisebb. Azt hiszem kicsit furcsa a helyzet, ugyanis sokkal magasabb, mint a körülöttünk lévő tömeg, így még mókásnak is találom, de azért elfolytom a mosolyom, mert úgy tűnik, valamiért nagyon bele szeretne olvadni ebbe a tömegbe, és elég kétségbeesetten próbálkozik is. Szeretnék segíteni neki valahogy, de nem tudom, hogyan is tegyem, vagy egyáltalán miben segítsek neki.
Felvetődik bennem az is egy percre, hogy valami kélygyilkos bőrét mentem, vagy esetleg egy Halálfalóét, de megint csak győz az a naivitásom és a megrgzött kötelességtudásom, hogy segítsek azon, akin úgy látom, hogy kell. Iagzán kellemetlen tulajdonság, de ez már olyan nagyon belém van vésve, és talán akkor erősödött meg igazán, amikor Shouta még élt.
Szomorúan felsójhatok, ahogy eszembe jut a kisfiam, de erős vagyok és méltóságot erőltetek magamra, hiszen ez az elvárás és nem lehetek most gyenge. Ki tudja, mi vár még rám a mai napon. Ugyanis sosem lehetett tudni.
- Elliot Forest. Egyelőre.
A bemutatkozásra csodálkozva feépislogok rá. Olyan ismerős ez a név. Összeráncolt szemöldökkel idézem fel az emléket, aztán eszembe jut az az incidens a fűszerkereskedésben, és az az ilyesztően óriási férfi, aki segített visszaszerezni a nyakláncomat attól a furcsa lénytől. Nahát micsoda véletlen egybeesés. Lehetséges, hogy közeli kapcsolatban állnak, de lehet ez egy nagyon furcsa véletlen is. Viszon roppant udvariatlanság lenne ilyesféle bájcsevejt felhoznom, úgyhogy csak elmosolyodom és bólintok. Mindig örülök az új ismertségnek, annak ellenére, hogy kicsit tartanom kellene a távolságot. De azt hiszem érzelmileg teljesen össze vagyok zavarodva.
Szerettem volna kedvesen megérdeklődni, hogy mi szél hozta erre, miféle különleges ízekre vadászik, és hogyan keveredett a pult mögé. Iie iie, ez túl személyes. De még mélyebben bele sem tudtam gondolni, hogy miféle beszédtámét hozzak fel, az útitársam hátrálni kezd, és meg mint valami könnyű, frissen mosott paplan ellenállás nélkül libbenek utána. Micsoda erő lakozik benne, gondolom csodálkozva, miközben körülöttünk kiakadnak és a saját nyelvükön káromkodnak felé, de aztán a kopasz alak és  atársai megindulásából és Elliot-san furcsa magaartásából arra jutok, hogy el kéne terelni a figyelmet így egy nagyot sikítva mindekire ráhozom a frászt, majd ki is kerülünk a kavalkádból.
- Elterelőhadművelet teljesítve - csúszik ki közben a számból, mert mindezek ellenére még ott ég bennem az elszánt gyerekkori harciasságom, ami most is felszínre jut. AMint egy mellékutcába érünk aztán mégis megrémülök, és mindenféle dologra gondolok, hogy mégis mit akar velem tenni, meg miért vagyunk itt, meg mit képzel, és ha hozzám nyúl kitöröm a fogait, aztán megszólal.
– Nem kizárt, hogy meg kell védenünk magunkat, drágám. Ezek veszélyes alakok
Veszélyes alakokat reggelizem! Mondja a lelkes gyermeki hang a fejemben, de e helyett egy finomabb választ adok.
- Nos, ez rendkívül izgalmasan hangzik, számíthat rám, Elliot-san - bólintok határozottan, de azért a lelkesedésem is látható. Nem kéne így viselkednem, de ez akkor is nagyon izgalmas. Rég nem párbajoztam már. Én is előkaparom a saját pálcámat, miközben a sikátorban beljebb húzódunk.
– A véremet akarják azok hárman.
- Nos, azt nem hiszem, hogy megkapják - válaszolom elszántan és tettre készen, és harci helyzetbe helyezkedem. Hallom is ahogy csörtetve közelednek, én pedig már most undorodok tőlük. Gondolom ilyen helyzetben felesleges harci megbeszélést tartani, mert már repül felénk egy átok, amit még éppen hogy sikerül kivédenem. Kicsit elszoktam már a párbajozástól.
- Egér egér ki a házból - gügyögi az egyik, mire megpillantanak minket. NAgyon gyorsan hatástalanítani kellene egyet közülük. Aztán amint észrevesznek, rám sandítanak, miután gyors pillantást vetnek ELliot-sanra. Még meg sem kell szólalniuk, de már tudom, hogy mi jár a fejükben, főleg azok után, hogy az egyik füttyent, a másik cuppog. De azért nincs megállva az élet záporoznak az átkok és az ellenátkok is.
Na jó, most mérges lettem.
- Spretrello corruptela - kiáltom, majd az egyik alakra a nagy varázspárbaj közben rászabadulnak a denevéreim, így kizökkentik az alakokat a harcból. Nem sokat teketóriázok, és azt hiszem ELliot-san sem, így arra az alakra célzok, akit betámadnak a denevérek. - Obstructo!
Halk puffanás jelzi, hogy az egyik kellemetlenkedő alak eltalál, de nem vagyok elég figyelmes, így egy kósza átok vállon talál, amitől megtántorodok. De ninc ssok idő ezzel foglalkozni, Elliot-san felé lesek, hogy ő jól van-e.

Hova rohanok már megint?


Hana
2000. október

.outfit.

Behúztam a nőcskét az egyik mellékutcába és úgy lestem ki a tömeg felé, ahonnan el került hamarosan Kopasz Pete csillogó feje. Csak akkor néztem vissza a nőre, mikor már biztos voltam benne, hogy harc lesz ebből az egészből. A pálcámat előkapva már arra próbáltam koncentrálni, hogyan csaljak elő valami olyan varázslatot, ami biztosan leteríti a lábáról a szerencsétlent. Az az igazság, hogy a nyomorultságára ellenére egészen szívós alak volt és könnyedén billentette ki a párbajozást a testi fölényével.
– Nos, ez rendkívül izgalmasan hangzik, számíthat rám, Elliot-san.
– Cseppet sem izgalmas. Inkább borzasztóan fájdalmas lesz. – mondtam és úgy álltam meg a mellékutca bejáratával szemben, hogy a pálcámat is előre szegeztem. Nem volt más választásom, mint megvédeni mindkettőnket. Amilyen határozottan beszélt ez a nőcske, pont annyira tűnt törékenynek.
Ahogy szembe néztünk Kopasz Pete-tel és a két kis barátjával, mindjárt tudtam, milyen mocskos gondolatok játszódnak le a fejükbe. Bár előbbit úgy tűnt én jobban lefoglalom. Időm sem volt jó formán Hana elé ugrani, ugyanis Pete fejjel nekem rohant és ledöntött a földre. A pálca pedig egyenesen kirepült a kezemből, bele az utca mocskába. Valószínűleg ez nem a leglátogatottabb környéke volt Roxmortsnak, hiszen egyetlen üzlet sem volt erre, csupán néhány hátsó ajtó és hulladékgyűjtő.
– Megdöglesz, O’Mara! – vicsorgott rám Pete, ám én egyet fordultam alatta. Ahogy hasra vágtam magam és kúszni kezdtem a földön, hogy megragadjam a pálcámat, ő is így tett és megpróbált belenyomni a mocsokba. Így éppen csak nem értem el a fegyveremet.
Közben hallottam, ahogy a kis nő harcol a távolban. Az biztos, hogy jobban a kezében tartotta az irányítást, mint én. Egy puffanást is talán hallottam, de nem tudtam figyelni, Pete ugyanis minden erejét bevetve, belemarkolt a hajamba és hátra húzta a fejemet. Gyerünk már, O’Mara! A szalag vadul lüktetni kezdett a csuklóm körül. Éreztem, ahogy az adrenalin újabb löketet ad, így kiszakítva a hajam a szorításából, lendületesen fordultam meg és arcon is vágtam. Legurult rólam, én pedig láthattam, hogy jó pár hajszálam ott van az ujjai között. Hátra nyúltam, hogy megragadjam a pálcám és rá szegezzem: – Jól vagy kislány? – kérdeztem Hanát, ahogy talpra szökkentem. – Liathegens! – Kiáltottam és a kis kék golyók úgy csapódtak bele Pete testébe, hogy azonnal elvesztette az eszméletét a fájdalomtól.
Ezután ugrottam a nő mellé, hogy kisegítsem egy varázslattal. A harmadik alak ugyanis dühében vagy éppen a pániktól, de annyira elveszítette a türelmét, hogy láttam, készen áll arra, hogy egyszerűen csak feldöntse a csajt, mielőtt az reagálhatna bármit. Így hát rajtam volt a sor, hogy Pete módjára, fejjel neki menjek. Mint egy megvadult bika, úgy lőttem ki és rohantam neki. Hamarosan a macskaköveken találtuk magunkat mindketten, kilógva a mellék utcából – ami jelezte, milyen nagy lendülettel estem neki.
– Dormito, te köcsög!– varázsoltam rá. És mikor nagy horkolással végül elaludt, akkor fordultam hátra a kis nő felé. Ellenőrizni akartam, hogy rendben van-e. Az én testemet a két esés miatt több horzsolás is borította. A nadrágom is felszakadt a lábszáramon a földet éréskor, a könyökömnél pedig a kabátom adta meg magát, láthatóvá téve a vérző sebet.
– Nem sérültél meg? – kérdeztem és visszasétáltam elé. – Ezek az állatok simán neked estek volna.

[Elliot-san2000. 10. 01.ongaku]

Yoroshiku onegaishimasu!
dressu

Elliot-san
2000. 10. 01.
ongaku

Yare, yare, úgy felgyorsulnak az események, hogy csak kapkodni tudnám a fejem. Elliot-san a földön van, én pedig bekaptam valami kellemetlen átkot a vállamba, de majd unkább utólag foglalkozom ezzek, ugyanis lefoglal az, hogy életben maradjak. Az egyik talpon maradt férfi nagyon rémisztőan fest, így számos rossz emlék megakadájoz abban, hogy helytállóan harcoljak, pedig a legkevésbé sem szeretnék a terhére lenni ELliot-sannak. És amúgy is mindig kellemetlenül érzem magam, ha túlságosan esetlennek tűnök, de azt hiszem ezt anyámtól örököltem.
Viszont amikor mellettem dulakodik Elliot-san képtelen vagyok odarohanni hozzá, mert a másik férfi egyre durvábban és durvábban ront nekem, én pedig védekezésre szorulok, és csak reménykedem, hogy nem talál szíves egyik varázslata sem. Azt hiszem mégis csak igaza van, kicsit fájdalmasabb ez a kelleténél. De azért Elliot-san kérdésére kiszűrök egy Hait, mert mégsem mondhatom azt, hogy nem vagyok jól, az túl elesett lenne.
Szóval nem nagyon tudom mi történik, csak hátrálok, ő meg támad, én védekezek, aztán egyszer csak felbukkan mellettem Elliot-san, és mire összeraknám az eseményeket, már egy szamiurájt is megirigyelő gyorsasággal veti a támadóra megát egyenesen fejjel. Én csak csodaálkozva pislogok utánuk, ahogy elterülnek a földön, majd kisvártatva összeszedem magam, és Elliot-san segítségére sietek, de mire odaérek, már horkol is a harmadik férfi.
– Nem sérültél meg? Ezek az állatok simán neked estek volna - mondja, én meg megtapogatom a vállamat. Nem volt vészes, csak meglehetősen zsibbadt.
- Óh, ez nem vészes sérülés, Elliot-san - mosolyodom el bíztatóan. - Hmm, lehet igazad van - sóhajtok mélyet. Arigatou gosaimashita - hajolok meg előtte, elvégre mégis csak igaza van, belegondolni is sokkoló, mi történ volna. - Azért remélem nem voltam túlságosan a terhére, és azt is, hogy nincs súlyos sérülése - mérem végig őszinte aggodalommal.
A tömeg egyre kezd kíváncsian gyűlni, ami azt hiszem egy kissé veszélyezheti Elliot-sant. Ha a helyében lennék én is kereket akarnék oldani hamar.
- Nagyon örvedtem a találkozásnak, Elliot-san, és ennek a kis kalandnak is mindezek ellenére - hajolok meg még egyszer.- Azt hiszem értesítenem kéne az aurorokat, hogy a megfelelő helyre kerüljenek. - Nem akartam és nem is illett firtatni, hogy mi köze van hozzájuk Elliot-sannak, azt hiszem úgysem szívesen társalgott volna ilyesmiről, így hát sokatmondóan még ránézek. - Ha az érzésem nem csal, akkor nem igazaán szeretne itt lenni, amikor megjelennek az aurorok, ne aggódjon, majd kitalálok valamit - kacsintok rá cinkpsan, majd búcsúzóul meghajolok.
Miután Elliot-san eltűnik, értesítem az aurorokat, akik pillanatokon belül meg is jelennek és összenyalábolják őket.
Amint a nagy sűrgés-forgás alább hagy, én is elindulok, vissza a Roxfort felé, mert holnap is vár rám egy csomó bájitaltan óra.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

ROXMORTSI ADVENTI VÁSÁR



2000. december 21.

Roxmortsi utcáin hétvégén mindig hatalmas volt a tömeg, ám ezen a bizonyos hétvégén még az átlagosnál is nagyobb volt. Már jó pár napja tartott a karácsonyi vásár, de ezúttal a roxfortos diákok is kimozdulhattak végre, hogy megcsodálják a falubeli forgatagot. A legtöbbjüket talán a kis fabódéknál árult különböző karácsonyi ereklyék: üvegdíszek, éneklő csengettyűk és „hohohohót” rikácsoló Mikulás figurák érdekelték. Mindez csodaszép karácsonyi ajándék lehetett persze, így aki még nem szerzett be semmit, az itt bizonyára megtehette.
A Főút tehát telis-tele volt ezekkel a bódékkal. Ahogy leért az ember a Roxforttól a faluig, először egy forrócsoki árusító kocsival találhatta szemben magát, közvetlenül a gesztenye árussal szemben. A piros, zöld és kék bögrék gyorsan megteltek a forró, édes itallal, a tejszínhabbal és persze minden mással, amit az ember óhajtott. Volt ott sós karamelles szósz, mályvacukor, mindenízű drazsé, piros-fehér csíkos cukorpálca. Így az ember azonnal megmelengethette az ujjait a forró bögrén, ami abban az eszeveszett hóesésben nem volt utolsó dolog!
Hamarosan felcsendült a karácsonyi kórus első dallama, s ahogy gyűlt a tömeg úgy, mintha egyre csak hangosabban és erőszakosabban énekelték volna azt a bizonyos Kiskarácsonyt. Aki csak tehette menekült is közelükből, talán éppen a Főút másik végében lévő pecsenye árushoz, akinél a különböző sült húsok és raguk mellett az ember a hagyományos karácsonyi süteményválasztékból is szemezhetett. Itt is ugyan fel volt szerelve pár éneklő csengettyű, ám azok csak lágyan dudorászták a közismert ünnepi dalokat.
Persze volt, aki nem zavart a zene és inkább elvegyült az árusok között. Így találhatott rá arra a bibircsókos banyára, aki egy halom karácsonyi ruhába bugyolált manódíszt árult. Látszólag ártalmatlan kis bábuk voltak, ám ha az ember túl közel merészkedett hozzájuk, akkor különböző sértéseket vágtak az ember fejéhez, mint például: Boldog karácsonyt, tökkelütött! Leharapom a virgácsodat, te rosszcsont! A legtöbben borzongva siettek tovább ettől a bódétól, egyenesen át a Weasley Varázsvicc Vállalat valamivel nagyobb és szórakoztatóbb standjához.
Aki hagyományosabb karácsonyi portékákra vágyott, az is találhatott kedvére valót. Az egyik kis utca felé egy körhinta dolgozott. Kivilágított, míves darab volt. Szépen faragott lovaival, piros-arany festésével, lágy zenéjével maga volt a megtestesült ünnepi hangulat. Akárcsak a közevetlenül mellette várakozó koszorúkat árusító stand, ami éppen szomszédos volt egy mézeskaláccsal megrakott pulttal. Ez utóbbi mögött kedves arcú boszorkány kínálta a finomabbnál finomabb édességeket és a kifejezetten dísznek szánt, keményebb darabokat.
Az erőteljes hóesés lassan enyhülni kezdett, olyan lágyan szitált immáron, mintha csak valaki egy jó adag porcukrot igyekezett volna az arra járok nyakába zúdítani. Ezzel együtt pedig, mintha a korábbi túlzottan is erőszakos karácsonyi hangulat is enyhülni kezdett volna, a vásárt átjárta egyfajta ünnepi meghittség, s már a kórus sem visongott annyira, mint korábban. Már-már mindenki elhitte, hogy igazi béke veszi körbe. Nem csoda, hogy már volt, aki észrevette, hogy egy-egy standnál fagyöngyöt tettek ki. Így nem csak vidám diákokkal, de andalgó párocskákkal is megtelt a Főút.
Azt azonban még senki sem vette észre, hogy a manós banya portékái szép lassan elszabadultak. Alig négy manó maradt a standnál a többi úgy döntött önálló életre kell és nem restelltek meghúzni magukat egy-egy hóbucka vagy stand mögött, várva, hogy az arra tévedőt jól bokán – vagy egyéb testrészen – harapják, esetleg odaszóljanak pár keresetlen szót. S ha ez nem lett volna elég, még a forrócsoki árus kotyvaléka is megvadult és olyan erősen bugyogott, hogy egyenesen arcon köpött egy-egy arra járót. S mintha… mintha hirtelen mindenhol ott lettek volna azok az átkozott fagyöngyök!

A játékra január 1-ig lehet írni.
Lehet szösszenet vagy minijátékot is játszhattok.
Hozzászólásonként 5 pont jár.
Diákok, felnőttek, akárkik is csatlakozhatnak!

B   e   n   j   a   m   i   n


l'inverno è qui

2000. december 21; Roxmorts; öltözet

Vannak dolgok, amiket utálok. Ilyen például Anglia. Az eső. A hideg. A hó. És lám, most valahogy mintha mégse gyűlölnék mindent és mindenkit, pedig az előbb említett négyből három fixen itt lóg a nyakamban.
Fogalmam sincs, mi az oka, hogy még nem voltam Adventi vásáron, de azt hiszem, nagyon sok mindenből kimaradtam. Épp egy piros bögrét szorongatva keltem át az emberek tömegén, igyekezve úgy manőverezni, hogy egyrészt, senki nyakába ne borítsam bele a frissen szerzett forrócsokimat, másrészt más se öntsön rám semmit és senkit, na meg nézelődjek is, hiszen ezek a standok valami elképesztően aranyosak.
Hallottad?! Életemben először nem kritizálok valamit, ami varázsból van és még angol is. Lehidalok magamtól.
Na, és ha már forrócsokiii... én még sosem láttam ilyen életemben. Úgy értem, csak nézd meg. Forró, melengeti az ujjaimat a bögre falán át, nagy adag tejszínhab a tetején, egy kis sóskaramellás szósz, és még ki tudja, mik rejtőznek ezen réteg alatt... Remélem, mályvacukor, jó vastagon. Ha már diabétesz, akkor legalább karácsonykor üssön be.
Be kell, hogy valljam, ez az egyetlen ünnep, ami nem feltétlen volt mérföldekkel szebb és jobb Olaszországban. Úgy értem, általában ott is latyakos és sáros volt az ünnep, ráadásul a mediterrán időjárás miatt talán még jobban hangulatát vesztette az egész. Szóval ebben az esetben egyedül az ottani házunk és apáék hiányoztak. Emlékszem, mindig igazi fenyőt vettünk - a mostani műfenyővel szemben itthon, anyával -, hatalmasat, ami a nappali plafonját súrolta, pedig nem volt egy alacsony a belső tér. Amíg anya sütött-főzött a konyhában, addig mi az unokatestvéreimmel a fát díszítettünk, de néha azért besegített apa is, hiszen tényleg magas volt. Karácsonykor összegyűlt aztán mindenki, pontosabban apa részéről. Apa szülei, testvérei, mindenféle közeli-távoli rokon, és hát imádtaaam. Olyankor hirtelen mindig ellepett a társaság, az én korosztályomba eső unokatesóimmal éjszakába nyúlóan játszottunk mindenféle hülyeséget, de olykor a többiek is beszálltak. Sosem felejtem el azt a hatalmas, családi monopoly-partyt, amikor a társaság két részre szakadt, és majdhogynem vérremenő küzdelem folyt a bankókért. Akkor talán kicsit ijesztő lehetett, pláne mondjuk egy kívülállónak - egy rakás ordítozó olasz, na -, de visszatekintve mindig hatalmasat vigyorgok az emléken. Mint most. Ó, jó ég, remélem senki nem néz hülyének, hogy itt vigyorgok az utca közepén.
Ilyenkor persze nem ment mindenki útjára egyből, hanem még napokig, akár szilveszterig is ott csövelt a hatalmas házban a fél família - hiszen olyan rohadék másnapos volt mindenki, hogy nem mert autóba ülni, aztán na, úgyis mindjárt jön az újév, akkor meg már miért ne részegedjünk le megint itt?
Imádtam. Te jó éééég, mennyire imádtam! Most már persze minden máshogy zajlik. Mi anyával Angliában, összeülünk a kis műfenyő alatt és hülye karácsonyi zenéket hallgatunk, miután félig felégettük a konyhát, és már a főzéskor úgy teleettük magunkat hogy a vacsorához hozza se nyúlunk. Igazából egész békés, azt hiszem, ez az egyetlen időszaka az évnek, amikor hirtelen már nem is haragszom annyira anyára, és egy kicsit ő is magába száll.
Aztán persze kezdődik minden elölről. Na de mindegy is, nem ez a fontos. Karácsony, szeretet, béke, mézeskalács, ilyenkor ezekre kell koncentrálni, nem a rossz dolgokon stresszelni.
Ahogy kicsit kevésbé zsúfolt részre értem, hosszan belekortyoltam a forrócsokimba. Úristen! Úúúúriiisteeen... Bár forró volt és majdnem leégett a nyelvem, ez nem érdekelt, mert ennél finomabb mennyei nedű még sosem érte a nyelvem... És igen, itt vannak benne a mályvacukrok, jó olvadtan, meg valami ropogós finomság is... Hmmm, jó ég, itt halálozok el.
A nagy élvezetekből lassacskán kizökkenve aztán inkább körbenéztem a téren, már amennyire láttam az emberektől, hogy merre is menjek tovább, aztán inkább csak folytattam tovább egyenesen az utam. Balról a kórus olyan erősen harsogott valami karácsonyi dalt, hogy köszönöm szépen, de inkább kihagyom ennek a közelebbről való megismerését, így szinte távolabb menekültem, s így futottam bele egy standba, mindenféle fura bábuval. Az egyikhez közelebb is hajoltam, ajkam sarka vigyor féleségre húzódott.
- Milyen aranyos vagy... - mondtam, csak úgy az orrom alatt motyogva, hogy más ne nézzen hülyének, de jóég, asszem' én tényleg begolyóztam, mert ez válaszolt.
- Aranyos a bűzölgő sárkánytrágya! - Vékony hanggal visította az arcomba a szavakat. - Rusnya boszorkány!
Olyan hirtelen lendülettel húzódtam hátra, hogy valakibe bele is ütköztem, és épp csak egy kicsin múlott az is, hogy ne borítsam magamra a forrócsokimat. Na, az lett volna a katasztrófa! Akkor biztosan lecibálom ennek a kis rohadék manónak a fejét a gombszemeivel együtt.
- Undok! - közöltem vele durcásan, aztán megpördültem, hogy lássam, ki esett áldozatul a bábu miatti vetődésemnek. Hát nem sikeresen egy felsőbb éves srácot sikerült majdnem felborítanom? Mármint sejtem, hogy felsőbb éves, mert olyan érett feje van, érettebb, mint az én évfolyamtársaimnak. Egyébként meg kicsit ismerős volt, de ezt betudtam csak a Roxfort folyosóinak.
- Bocsi! Remélem nem okoztam benned maradandó sérülést, csak beszólt egy törpe. - Csak utólag realizáltam, hogy erre most azt hiheti, nagy ádázul, elsősökkel kötekedek. - Mármint... Egy ilyen bábu izé... - Ez még szarabbul hangzik, folytasd csak, Rayla! - Őőő, tök mindegy. Jól vagy?
Közben, a bögrémet szorosan markolva kissé odébb is húzódtam, mert neeem túl szimpatikusak ezek a bábuk, és inkább odébb állok, mielőtt valamelyik még meg is húzgálja a hajam, aztán összeverekedünk, és nézhetünk. Én is, mindenki is, ez a srác is, meg a manókat árusító néni is.