MindenKisütödéje

A város szívében, a Fő téren nyitotta meg a pocakos kis félvér úr az egyszerű, de nagyszerű névre keresztelt MindenKisütödéjét. És ő bizony komolyan gondolta a nevet. Itt aztán az éhes utazó mindent megtalál a legalapabb mugli ételektől kezdve a máguskedvencekig. A nyitvatartás rugalmas, a koszt házias. A vendégsereg pedig oylan színes, hogy a mugliktól kezdve a mágusok legjaváig itt aztán midnenki megfordul.

SIERRA FERN

2000; július közepe
téren

Magamhoz képest vidáman lépkedem Godric's Hollow utcáin. Úgy érzem, végre elkezdhetem összekaparni magam. Úgy érzem, jó ajánlatot sikerült kifognom itt. Egy hallás után igazán bájos kislány számára keresnek zongoratanárt. Heti két alkalommal kéne jönni két órára. Persze először egy beszélgetésen kell átesni anyukával és magával a kislánnyal. Azért egy kis félsz is van bennem, mert mégiscsak a négy-öt éves kisgyerekek tudnak a legkegyetlenebbek lenni. A karórámra pillantok, és örömmel nyugtázom, hogy még óráim vannak addig, amíg meg kell jelennem a lakásnál. Így legalább lesz időm arra, hogy beüljek valahova enni. Egy régebbi ismerősöm ajánlotta a főtéren álló éttermet. Ahogy belépek, érzem, hogy itt egy jót fogok enni, a meleg és friss ételek illata lengi be az egész helyet. Körbe pillantok, nincs sok üres asztal. Az egyik ablak melletti asztalnál foglalok helyet, és nézek körbe ismét. Nézelődésemet a pincér szakította félbe, aki egy étlapot csúsztatott elém az asztalra, majd egy kedves mosollyal köszöntött a helyen.
- Üdvözlöm a hölgyet a MindenKisütödéjében! Esetleg hozhatok valamit inni, amíg választ?
Ölni tudnék egy jó cappucinoért. De tényleg. Felmosolygok a pincérre és úgy válaszolok.
- Csak egy capuccinot kérnék, köszönöm.- mire a mondat végére érek, a pincér már el is sasszézik az asztalok között, én pedig elkezdem olvasgatni az étlapot. Annyi féle étel van felsorolva, van olyan, amiről még életemben nem hallottam, pedig nem vagyok egy rossz evő, még ha ez az alkatomon nem is látszik. Végül egy kellemesen hangzó ismerős mellett döntök, a rántott camembert-rel nem nagyon lehet mellélőni. Ahogy a pincér megjelenik a cappucinommal, le is adom a rendelést, és úgy fest, minden a legnagyobb rendben lesz, megvan a koffeinadagom, mindjárt lesz kajám is, aztán mehetek állásinterjúra. Úgy tűnik, minden jól alakul, végre. Van egy kis nyüzsizés az étteremben, de nem nagyon tud zavarni, végre egyszer jó kedvvel tudom szürcsölgetni a kávémat. A pincérek sürögnek, forognak, lassan eltelik fél óra is, mióta rendeltem, kezdek aggódni, hogy vajon mi tarthat ennyi ideig. Aztán egyszer csak odasasszézik hozzám egy másik pincér, és lerak elém egy tányér furcsa tésztás valamit. Sokkoltan nézek a tányérra, majd felállok, hogy a pincér után szóljak, de késő, eltűnik a kétszárnyas lengőajtó mögött, ahol a konyha sejlik.

[Bumm Bumm2000. júliuswith Kayla]

Bumm Bumm

2000. július

with Kayla

Az asztallapra könyökölve végigfuttatom tekintetem az étlapon. Az előre kikért levendulás limonádém már ott pihen előttem, apró jégkozkák és mentalevelek úszkálnak a buborékok közt, és halvány lilás színben dereng. És finom is. Nagyon szeretem a levendulát.
Olyan jó volt végre kimoccanni egy kicsit itthonról. Nem csak rózsaszín ködöt látni mindenfele, nem Dorothy visítását hallgatva, nem a rózsakert folyton olyan idegesítően tökéletesen képét bámulni minden egyes nap. Nem is tudom. Talán tényleg kezdek becsavarodni, belecsavarodni ebbe a tökéletességbe. A tettetések sorozatába... Hányingerem van tőle. Meg tulajdonképpen nagyon sok mindentől mostanában.
Mire észbekapok és ismét ráfókuszálok az étlapra, a pincér már felettem áll. Óh, bakker... Gyorsan végigpörgetem a tekintetem még egyszer az éppen jelenlegi oldal sorain.
- Ömm... egy paradicsomos tésztát szeretnék kérni parmezánnal - bököm ki az első szimpatikus ételt, és egy halvány kis mosolyt is villantok felé, hátha az oldja az előbbi szerencsétlenkedő képét.
Amíg az ételemre várakozok, kibámulok az ablakon. A város gyönyörű terét bámultam, az elhaladó embereket, állatokat, családokat, barátokat. Legalább a szívem már nem csavarodott össze. Nem érdekel. Nem érdekel, hogy nekem ezek közül minden csak valami nyomorék felé módon létezik...
Kit érdekel?
Sokáig bambulok ki az üvegen a gondolataimba merülve, hogy a gyomrom már nagyokat korog. Kissé türelmetlenkedve körbesandítok, hátha megpillantom a pincért a tésztámmal, és valami isteni szerencsével ki is szúrok egy tányért, dúsan megrakva tésztával... Ó, jó ég! A számban összeszalad a nyál, és izgatottan toporgok, előre fordulva.
De aztán sehol semmi. Hol az ebédem?
Nem kapom meg, szóval újra körbefordulok... s épp kiszúrom, ahogy a pincér leteszi egy asztalra egy lány elé, aki csak zavarodottan pislog, a srác meg már rohan is tovább. Ajjj, ne már... Ez kellemetlen lesz.
Kissé bosszúsan és persze kevés zavarral fűszerezve felállok, és megközelítem a lány asztalát. Odaérve lágy mosolyt villantok.
- Szia, ömm... Azt hiszem, ez az enyém lesz... - A tál felé mutatok. De finom illata van... - Ha minden igaz...
Azonban alig hogy kimondom, még bőven azelőtt, hogy esetleg a tányérért nyúlnék, hirtelen valami történik. A hangot semmihez sem tudnám hasonlítani... Reccsen és placcsan és bumm. Az utolsó pillanatban van esélyem a karomat az arcom elé kapni, de így is mindenemet beteríti a cucc. Ne, ne, neee! Szegény tészta... De miért is robbant fel?!