Kastélypark

[Asszem beleszerettem20010530]

Asszem beleszerettem
20010530


csövesruha

.:Rosie:.
:.This heart, it beats
Beats for only you
My heart is yours (my heart beats for you).:

16+, mert csúnya beszéd.

Őszintén rohadtul félek, hogy elbazsom a csókot. Mert oké, random férfias önbizalom, meg minden, de egy lányt sem csókoltam eddig még meg. Egyet se. És nem is igazából azért, mert egy sem vonzott. Nagyon is szerettem megbámulni őket, ha csak egy rövid pillanatra is, elidőzni a formás alkatukon. De egyszerűen nem engedtem magamhoz közel senkit. És még Sierra is tetszett. De valahogy ott már gátat épített közénk az a tüzes múlt. Égetett, egyenesen égetett, akárhányszor ránéztem.  Az anyám rohadt tette égetett, és a bennem lévő jég is. Ugyan úgy égetett.
És akkor berobbant a képbe Rose,és valahogy egyszerűen csak ott állt előttem, ahogy most is itt áll előttem, és full tisztán és egyszerűen megmelenget. A mosolyával, a hangjával, és azzal a kedves ártatlan tekintetével. És valahogy nem tudom. Szinte félek attól, egyenesen rettegek, hogy bántom. Hogy megfagy.
Hiszen bántottad, Jay, nem igaz?
- Jay... - a kegyetlen hangot egyszerűen arrébb söpri az a suttogás. Szinte érzem, ahogy a forró lehelete az ajkaimnak súgják a nevemet. És megborzongok. Mert senki sem ejtette ki így ezeket a szavakat a száján. Ilyen finoman. És úgy érzem mostantól már nem is tudnám gyűlölni a nevemet. Mert valahogy az ő suttogása nem azt fogja eszembe juttatni, hogy az idióta anyám nevezett el így. Hanem az a kellemes napsugár szinte átfesti. És akkor szinte automatikusan gördül az én nyelvemre is az ő neve, mintha valami hülye Cupido teljesen eltalált volna.
- Rosie.
Aztán csak hagyom, hogy hadd fedezze fel az ajkam az övét. És egyre finomabb volt, és egyre jobb. És szinte nem is merem nagyon végigsimítani a hátán, mert nem akarom sehogy sem elijeszteni. És ettől annyira parázok, hogy magamat is meglepem vele, mennyire visszafogom magam. De amikor beletúr a hajamba nem tudom megakadályozni hogy ne csusszanjon ki belőlem egy hümmögő, jóleső sóhajtás. Aztán pedig érzem, hogy visszacsókol, hogy viszonozza, és a szívem. Az a jeges, repedt, jégszilánkos szívem megint meglódul, hogy dörömbölve ki akarjon szökni a mellkasomból. Hogy egy kis fényt kapjon végre. Egy kis meleget.
Aztán megérzem a levegőt köztünk, és az a pici távolság ahogy elsodródunk egymástól már fájdalmas. És ez nagyon idegesítő, mert jesszusom, ennyire nem kéne. De közben pedig ott motoszkál bennem, hogy basszameg a kurva élet, miért is szerettem bele. Inkább csak sűrűn pislogok, és várom, hogy a szívem megtalálja megint azt a lassú hűvös ritmusát.
Egy ideig csendben ölelem, és néha a tekintetemmel fel-fellesek hogy esnek-e még azok a hülye szirmok, hogy Isaac nincs-e a közelben és egyáltalán egyben van-e még Florian. De Rose illata minden egyes elszakított pillantás után visszacsalogatott, hogy legalább a közelében legyek.
- Miért mondanak rólad rossz dolgokat, Jay? Miért, amikor... te nem is...
Először csak egy torok köszörülés futja tőlem, aztán valahogy automatikusan elhúzódom tőle. Egy nagyon picit távolabb, hogy jobban lássam az arcát. Hát persze, hogy hallotta. Azt is biztos hallotta, hogy mi történt köztünk Sierrával. Persze annak a vadabb verzióját. Bár nem is tudom. Az vadabb, amit én műveltem vele.
De mit is mondhatnék? Mindenkit elzavarok, nehogy megöljék őket a szüleim? AKik most is valami beteges eszmének a rabjai? Mert félek, hogy idő kérdése és engem is felőröl? Hogy ki tudja meddig tudok nekik ellenállni, és ki tudja mit teszek meg csak azért, hogy benneteket békén hagyjanak?
Felsóhajtok.
- Talán okuk van rosszat mondani. Nem vagyok olyan jó, Rose... - te is tudod. És talán ez a csók életem legnagyobb hibája? Nem tudom. De mivel ebben a nyomorult fagyos pokolban te adsz napfényt, nem bánom meg. - De én téged nem akarlak bántani... - suttogom, és remélem, hogy meghallja. Félek megint közelebb bújni hozzá. Egy beszari gyáva Mardekáros vagyok. - Valahogy... nem élném túl, ha neked miattam... Megint valami bajod esne- dünnyögöm aztán csak csendben fürkészem az arcát, miközben magamban próbálok valami megmagyarázható okot találni arra, hogy miért félek annyira attól, hogy teljesen összetöröm.

v   é   g   z   ő   s      b   á   l



balliamo

2001. május 30; Roxfort; öltözet

Gyűlöllek. Annyira gyűlöllek. De ezt nem mondhattam. Tudtam, hogy nem mondhatom ki. Mert hiába tűnt úgy, hogy nincsenek gátlásaim, voltak. Csak az emberek tökre elhitték, hogy ismernek.
Anya is azt hitte. De talán... talán már nem is. Talán már nem is érdekelte. Leszarta. Vagy... egyszerűen csak képtelen volt arra, hogy érdekelje.
Voltak mindig is nehezebb időszakaink... Úgy értem, az egész gyerekorrom - az a része, amit vele töltöttem - nehéz volt. De néhány időszak különösen. Főleg, ha bekattant. És jelentsen ez a bekattanás bármit - azt, hogy siralmasan depressziós képeket fest és nem mozdul ki még a kertbe sem, vagy hogy egyszercsak pörögni kezd, és rájön, hogy van egy gyereke, aki kész teljesíteni az álmait... vagyis ő ez gondolja.
Mindig is furcsának tartottam a pszichológiát. Olyan zavarosnak és megfoghatatlan. Mert minden elme más, és valahogy képtelenségnek tűnik párhuzamot vonni közte. Ezt főleg anya miatt gondoltam így. Mert akárhányszor mondjuk utánaolvasgattam annak az idióta betegségének, mintha nem is illett volna anyára. Ő egy egészen más szinten állt, más szinten viselkedett.
És hogy most is mi lelte? Fogalmam sem volt. Egyszercsak felpattant, felvett valami csini ruhát és elszambázott a Roxfortba? Csak hogy megint lökje nekem az idióta dolgait? Amiket már annyiszor átbeszéltünk? Úúúgy utáltam, annyira elegem volt és fárasztott... De inkább csak lenyeltem ezt, mint ahogy mindent, arrébbléptem, és hagytam, hogy Ben áthúzzon a termen.
Magam sem tudom, hogy kötöttünk ki a parkban a fura virágszirmok között, amelyek belecsapódtak az arcomba és tincseim közé akadtak, igazából az elmúlt perceket fel sem igazán fogtam. Mert nem hagytam magamnak időt, hogy felfogjam. Csak nyeltem, nyeltem, nyeltem, minél sötétebb zugába söpörtem azalá a hülye szőnyegnek, mert nem érdemli meg, hogy rajta idegeskedjek. És a másik... nem. Nem... nem történt meg. Mert csak a pillanat heve okozhatta. Mert ami köztünk történik... nem tudom. De nem is akarom tudni. Mert nem, nem, nem...
- Figyelj, Rayla Blake. - Nem akartam elhúzódni, de egy kicsit mégis oldalra hajtottam a fejem, csak hogy ne kelljen ránéznem, a szemébe pillantanom. Nem, ne kérd, hogy én is kimondjam. Mert az elrontana mindent. Mindent... - Te nem vagy olyan, mint az anyád... Ne felejtsd el, hogy benned van az a rohadt szexszi olasz vér is, oké?
Ó, hogy erről volt szó? Már én magam sem tudtam, miről beszélünk igazán. Vagy hogy mire gondolok. Vagy gondolunk. Mert olyan rohadtul... Lehunytam egy pár pillanatra a szemem, mielőtt újra felnéztem volna.
- Ja, tudom... - motyogtam. - Tudom, Ben, tök jól vagyok... Nem keresünk inkább valami piát...?
Közben megéreztem magamon az ajkait is, és halkan sóhajtottam egyet. De ez nem olyan jól eső sóhaj volt. Mert már félrementek a dolgok. Magam sem tudom, hol vesztettem el a fonal végét. De már nem találtam, akármerre is néztem vagy nyúltam. És ez frusztrált. Remek, Rayla, már megint elrontod...
- Senki mellett nem voltam ilyen jól.
Alsó ajkamba haraptam és kicsit eltoltam magamtól Bent. Nem, nem... Fogalmam sincs, hogyan hitettem el ezt vele, de nem... Én nem voltam az a fajta, aki mellett jól lehet, mert én is ugyanolyan őrült voltam valahol, mint anyám. És talán most még nem is látta ezt igazán, de egyszer majd úgyis megpillantja...
- Ben, ez nem... - motyogtam fojtott hangon, még ha nem is tudtam, mit készülök mondani. Kezdtem kétségbeesni, és valahogy menekülni akartam, de nem menekülhetek mindig minden elől, ugye? Ugye...
- Nézd, Lala... Akármire is gondoltál, engem nem fogsz tudni elüldözni magadtól.
- Ugyan már, Ben... - Kihúzódtam a csók elől. A szívem a torkomban dobogott valami furcsa, maró érzéssel a mellkasomban. És azt kívántam, bár végre máshol lennék. Otthon. Mert ott egésznek és normálisnak éreztem magam. Itt? A francba, nem volt normális, hogy így megijeszt pár szó. Hogy ennyire menekülni akarok és kidobálni magamból még az emlékét is. Mert féltem. Olyan nehezen vallottam be magamtól, de borzalmasan rettegtem a szavaktól. Még a jó szavaktól is. Mert fogalma sem volt... semmit nem tudott. Nem voltam elég hozzá, nem gondolhatja azt, hogy elég vagyok. - Én nem vagyok idevaló. Egyáltalán nem. Nem vagyok... - hozzád való. De ha ezt kimondtam volna, akkor elveszítem. És ettől is féltem. Hátrálni kezdtem, egészen addig, hogy végre ismét kapjak levegőt, hogy a lágy szellő az arcomba vágjon és megborzongjak tőle. - Ben, én nem... nem állok erre készen. Nem várom el, hogy megértsd.
Tényleg nem. Mert sosem leszek képes elmondani neki. Ahogy magamnak sem vallok be dolgokat. Hogy is érthetné? Jobbat érdemel. Olyat, akit megért. Olyat, aki megérti. Mert hogyan is érthetném én meg úgy, hogy saját magamat sem...?
Indulatosan kifújtam a levegőt, aztán egyszercsak vágtam egy hátraarcot, és megcéloztam a poharakat. Odamentem, és kutatni kezdtem valami alkoholosnak tűnő után, még ha tudtam is, hogy nem, nem fog segíteni, nagyon nem.

[30/4/2001● RAYLA ●⭃ rólunk szól ⥷tükörképem]

30/4/2001
● RAYLA ●
⭃ rólunk szól ⥷
tükörképem

Wherever you go, I'll be with you
Whatever you want, I'll give it to you
Whenever you need someone
To lay your heart and head upon
Remember, after the fire, after all the rain
I will be the flame

Őszintén szólva nem is tudom mit hittem. Talán naivan azt, hogy képes vagyok lenyugtatni. Hogy talán lehetek jó hatással valakire. Hogy talán egy kicsit olyan tudok lenni, mint apa, hogy talán éretten tudom kezelni a helyzetet, ahogy Aiden is elvárta volna tőlem. De ehelyett csak még jobban összegabalyodtam. És ahogy elhúzódott tőlem, megin ott álltam abban a kibazsott mocsárban. Ahol semmi sem volt biztos, még én sem. Ez pedig egyszerre megin megrémített, és olyan volt, mintha elvesztettem volna az irányítást.
De Ben, te sosem tartottad azt a kezdben.
- Tudom, Ben, tök jól vagyok... Nem keresünk inkább valami piát...?
- Nem hiszem, hogy az segítene, Rayla - dünnyögtem, aztán egyszer csak megéreztem, ahogy eltolt magától. Én meg nem is tudom. Valahogy csendben elfogadtam, hogy oké, hát ezt megint benéztem. Hogy volt valami köztünk. Vagy csak annyira el akartam ezt is hinni, valahogy betegeseb abba kapaszkodhattam, hogy jó is lehet. És lehet ugyan úgy becsaptam magam ezzel, mint ahogy becsaptam magam Estherrel is. Állandóan. Senkinek sem tudok hazudni, csak magamnak. Milyen kibaszottul irónikus nem? De az egész élet egy kibazsott irónia.
Elhiszed, hogy jó. Hogy rendbe jöhet. És aztán amúgy nem. Mert minden ugyan olyan. Ugyan olyan sötét, fekete homályos és üres. És aztán ki is tért előlem. Én meg beleharaptam a számba. Vágtam a lapot, azt hiszem. Elengedtem a derekát és felemeltem a kezem, hogy jó, én nem fogok nyomulni, úgyhogy csak nekidőltem megint a fa törzsének. Éreztem a kérgét ahogy a hátamnak nyomódnak. Összevont szemöldökkel fürkésztem az arcát.
- Ugyan már, Ben... Én nem vagyok idevaló. Egyáltalán nem. Nem vagyok... - Szerettem volna azt mondani, hogy hozzám való vagy. Szerettem volna kibökni valami ilyesmit, mert úgy éreztem. De megint ez csak egy érzés volt, amit félre képzeltem. Lehet az egész nem is volt igazi. Már szinte belebonyolódtam a dolgokba. Azokba  akibazsott fonalakba. És megint nem voltak meg a szavaim a megfelelő szavaim. - Ben, én nem... nem állok erre készen. Nem várom el, hogy megértsd.
Erre felsóhajtottam, és a fejemet is a fa törzsének döntöttem. Egy kicsit olyan értelme volt ennek az egésznek, mintha meg akartam volna erőszakolni. De nyilván nem így értette. Egy pillanatra lehunytam a szememet, hogy aztán belenézzek az övébe.
- Rendben, én nem erőltetek semmit... És nem azért akarlak megérteni, mert elvárod Rayla. Hanem azért mert fontos vagy nekem - böktem ki, de valahogy elveszett ennek az egésznek az értelme. Vagy lehet csak én éreztem így. Nem kéne pont nekem belesüllyedni abba a kibaszott dágványba. Főleg nem akkor, amikor neki most szüksége van rád. Vagyis szeretném azt hinni hogy szüksége van rám. Legalább ebbe az egybe szeretnék egy picit kapaszkodni. Aztán csak hátat fordított. Én meg mint akit odaragasztottak a fához ott maradtam.
Francba, a francba, a francba, Ben, mozdulj már meg.
Hiszen szüksége van rád, nem?
De a lábam nem vitt, én meg felpillantottam az égre, és kiszúrtam azt a két csillagot. Azt  akettőt, amit bármikor megtalálok. Még akkor is, ha eltakarják az eget Anglia fárasztó és komoran bús fellegei.
Mit csináljak, apa?
De nem válaszolt senki. Miért is válaszolt volna, hiszen nem éltek. Egy pillanatra elképzeltem, ahogy Chrissie belibben, csipőre teszi a kezét előttem és Rayla felé bök a fejével.
Ne engedd el.
Ezt mondanád, ugye? De ha ő azt akarja, hogy elengedjem?
Ne engedd el.
És a hang már csak suttogás volt, és nem is tudtam eldönteni, hogy csak valami beteg belső hang búgott a fülembe, vagy megint mániákusan behallucináltam a húgom hangját, de mégis volt annyi ereje, hogy mozgásra bírjon, és ellöktem magam a fától, hogy a pultnál megtaláljam Raylát. Olyan nem vakarhatsz le magadról pillantást vetettem rá, majd magam elé húztam valami random piát.
- Egyedül piálni lehnagoló, csatlakozhatnék, ha nem bánod - álltam meg mellette, majd lögybölni kezdtem az üvegpohárban a jégkockákkal hűtött alkoholt, és felé fordulva rákönyököltem a pultra. Rayla annyira menekülni akart. Talán úgy mindentől. Talán még tőlem is. Talán attól a tudattól, hogy ő is olyan, mint az anyja. Belekortyoltam a hűs italba, hogy valamennyire lehűtsön, és bár nem bíztam abban, segít pont az alkohol összekaparni a beszélőkémet, picit reménykedtem ebben. Nem oldhat meg helyetted midnent Aiden. Elkényelmesedtem, basszameg. Elengedtem egy mély sóhajt, miközben felsandítottam megint az égboltra. MIntha csak valamit ki szerettem volna nyerni, de az égitestek sem beszéltek. Hangjuk csak az élőknek van.
- Figyelj, akármit is gondolsz most, akármi elől is szeretnél menekülni, előlem nem kell elfutnod. - Remek, indíts egy tök beképzelt mondattal, Ben. Gratulálunk. Még meg is tapsoltam volna magam, de nem akartam, hogy mindenki fogyatékosnak nézzen a pultnál. És itt nem is arról volt szó, hogy barátként vagy annél többként akarom hogy gondoljon rám. - Akárhogy is vagyunk, a támaszod leszek, ha tetszik ha nem. Mondtam már többször is, hogy nem hagylak cserben. Főleg nem most. - megittam a pohár tartalmát aztán letettem az üres poharat és úgy folytattam. - Ha csak az kell, hogy melletted legyek, miközben iszol, ha ott legyek, amikor sírni támad kedved, ha valaki kell hogy random leordíts, ha halaki kell, aki mellett baromkodhatsz, akkor is, akkor meg fogsz találni Rayla - tártam szét a kezemet. És akkor is, ha csak valakit meg akarsz ölelni, de azt már túl nyálasnak tartottam. Igazából tényleg gőzöm nem volt már mit is modhatnék neki. AMitől nem rhan el mégjobban. AMitől nem taszítom kilátstalanabb helyzetbe. - Tudod, mindig is nagyra voltam magammal, szóval ez is kurvára beképzeltül fog hangzani. De jah. Ha kell leszek egy biztos pont az életedben - még akkor is, ha elballagok. Még akkor is, ha agyonvernek a rohadt gurkók a kviddics közben. - De ha az kell, hogy békén hagyjalak, ha nem kérsz belólem, akkor mondd azt. És többet nem foglak üldözni.

[2001. május 30.]

Jayce Hansel
2001. május 30.
dress


"There is nothing more truly artistic
than to love people."

Még éreztem a száját az enyémen, akkor is, amikor távolabb húzódtunk. Éreztem az előtte ajkaimra suttogott nevemet, éreztem a vibrálást a mellkasomban, a szívem vergődését, de mintha ide-oda vert volna, felmászott volna a torkomon, éreztem volna nyelvemen a dübörgést. És abban a hosszúnak tűnő, sötét lepellel borított aranyos fényű pillanatban nem számított sem a múlt, sem a jövő. Hogy hogy lesz ezután, hogy fogunk egymásra nézni, hogy mit kezdek ezután a tüskéi okozta kis sebekkel. Hogy mit mondana Charlotte, hogy mit csinált az apja, és hogy vele mit tett, és hogy én mit tettem... Csak az volt fontos, hogy mit tettünk most mi.
Jay finom, melengető lehelete, amely arcom bőrére ütközött. A köztünk elszállingózó kis virágszirom. Az óvatos érintése a derekamon, amely csaknem átparázslott a ruha vékony anyagán keresztül.
Azt kívántam, bár örökké tartana a pillanat. Bár sosem engedne el, hogy visszafussak a kétségekkel és fájdalmas emlékekkel teli kis gödrömbe. Bár örökké így maradnánk, és nem kellene többet aggódnom és izgulnom semmit, mert itt minden olyan természetes és egyértelmű volt... olyannyira, mint még soha.
De persze az idő ment tovább. Sosem volt megállás, csak néha egy kis lassítás, amit muszáj voltunk kiélvezni, ha túl akartuk élni. Mert ennyink volt, a száguldó idő, és lásd, mit hozunk ki belőle - talán semmit. Hihetetlen volt, hogy ez a pár perc mennyire semmiség volt a világnak, az univerzumnak, a mindenségnek, még nekünk olyan sokat jelentett.
Nekünk? Féltem, ahogy felpillantottam Jayre, mert úgy éreztem, képtele volnék elviselni, ha neki mégsem... ha ő nem érezte volna ezt...
A hideg levegő bepréselődött közénk, és végre én is kiengedtem a levegőt a számon át, és már muszáj volt oldalra pillantanom, mert úgy éreztem, szinte fájdalmas módon tapad pillantásom Jay arcára, a vonásaira, amelyben kerestem a meglágyulást, egy kis elégedettséget, valami hasonlót ahhoz, amit én éreztem. Lepillantottam a földre, és kiszúrtam egy kis csokibékát, amint elugrált ott mellettünk, figyeltem egy pillanatig, ahogy játszik egy lengedező szirommal. De ennyi idő kellett valahogy, hogy visszatérjek a valóságba, és befogadjam annak állandó színtelenségét, hogy visszailleszkedjek ebbe a fájdalmas jelenbe, amit már nem tett szebbé Jay csókja.
És hirtelen megszólaltam. Fojtatva a kérdezz-feleleket, de fel sem igazán fogtam, mit beszélek, amíg a szavak teljes egészében el nem hagyták torkom. És már akkor megriadtam, hogy mit is tettem, még azelőtt, hogy Jay hátrébb húzódott tőlem. Felkaptam a fejem. A fenébe, Rose... Hogy ronthatsz el mindent?
Pont ezért volt szükségem Charlottera. Mert nélküle semmi nem ment. Még ha egy pillanatra el is hittem... nem! Tehetetlen voltam és reménytelen, elveszett és menthetetlen Char nélkül. És ez nem változik. Ez sosem változik.
- Jay... - Bocsánatkérés? Megint? Gondolkodni kellene, Rose, nem folyton sajnálatért esedezni. És ezek Charlotte szavai. Megborzongtam, és éreztem, ahogy szorongatnak, fojtogatnak, olyan erősen, hogy ne tudtam szabadulni.
- Talán okuk van rosszat mondani. Nem vagyok olyan jó, Rose... - Nem mertem ránézni. Mert túlságosan szorított ahhoz, hogy ránézzek. Miért nem, Jay? Senki sem olyan jó. Én sem vagyok az.
- De én téged nem akarlak bántani... - Ez nem volt válasz. Tudtam, hogy nem az, mégis felmelengetett. Felpillantottam rá, abba az éles szempárba, de épp csak egy pillanatra. A Hold halovány, sápadt fénye és a mindenfelé ragyogó égők jártak táncot a fiú arcán. - Valahogy... nem élném túl, ha neked miattam... Megint valami bajod esne.
Óvatosan visszahúzódtam hozzá, és hagytam, hogy az arcom végre nekibiccenjen a mellkasának. Hogy visszafurakodjak a biztonságot adó ölelésébe, még ha nem is tudhattam még mindig, jó ötlet-e. Hiszen nem válaszolt, nem mondta el... de nem ítélkezhettem egy ilyen dolog miatt, hiszen miből áll az én ételem? Ugyanebből a tagadásból és hallgatásból.
- Köszönöm.
Odanyomtam hozzá az arcomat. Annyi minden mást mondhattam volna, mégsem jött a nyelvemre egyéb. Még egy gyenge sóhaj sem.
- Te jössz. - Mintha órák teltek volna el, de ezek percek voltak. Jelentéktelen, rövid percek. - Te kérdezel.

v   é   g   z   ő   s      b   á   l



balliamo

2001. május 30; Roxfort; öltözet

Mi a franc ütött belém? De tényleg, mi a franc ütött belém?
Minden helyzetet képes voltam elrontani. Talán ezt is anyámtól örököltem. Hihetetlen, hogy tőle semmi jót nem kaptam. Csak azt a hülye őrületét, és a páncélt, amibe folyton belekényszerített...
Semmi jó nem volt Angliában. Semmi, egészen Benjaminig. Mert ő... ő megértett. Szavak nélkül is megértett, és én ezt élveztem. Hogy nem kellettek szavak. Nem kellettek a kérdések. Csak magához ölelt, és mintha minden a helyére került volna. És én mit teszek? Ellököm magamtól. Folyton csak ellököm. És nem, én ezt nem élvezem. Igazából nagyon gyűlölöm, de képtelen vagyok mit tenni. Mert ez csak megtörténik, és csak úgy élhetem túl, ha mégjobban bezárkózom.
Talán Anglia tette ezt. A sötét, esős Anglia, a Roxfort, ahova nem passzoltam, és a folyton ott lüktető, mardosó honvágy. És közben az emlékek szorítása, amelyet anyám folyton előhozott, elég volt csak megszólalnia, hogy elöntsön a fojtogató görcsösség, amely egész kiskoromban kísértett.
És már magam sem tudtam, mi igazán a baj. Persze, tudtam én, hogy Ben csak segíteni akart. Nagyon jól tudtam. Csupán... Képtelen volta felfogni igazán. Képtelen volta túltenni saját magam marcangolásán, amelyet szintén anyám okozott. Mert ha ismerné őt is, akkor talán jobban látná, hogy mennyire nem kéne engem szeretnie.
- Rendben, én nem erőltetek semmit... És nem azért akarlak megérteni, mert elvárod Rayla. Hanem azért mert fontos vagy nekem.
Hallottam a szavait, tényleg. De talán mégsem, nem, valahogy mégsem. Mitől félek ennyire? Ezek csak érzések... ezek csak... nem is tudom. Valahogy képtelen voltam elképzelni, hogy azt mondjam neki, szeretem. És nem azért, mert ez nem így volt. Mert Ben... Ő valahogy a világot jelentette. Valami olyasmit, amit még sosem éreztem senkinél. És ha képes lettem volna valahogy uralni most az agyamat, biztosan csak visszabújtam volna a karjai közé lenyugodni.
De nem voltam képes.
Valahogy elvergődtem a pultig, és végigpillantottam a poharakon. hirtelen az sem érdekelt, milyen baromi hideg van ehhez a ruhához, csak az egyik pohárért nyúltam, és lehúztam, akármi is volt benne. Kellett egy kis hideg, egy kis friss. Aztán végül az utolsó kortynál szinte arcon vágott, hogy csíp benne az alkohol, és majdnem felhördültem, de aztán csak visszafogtam a fuldoklást. Helyette lehunytam pár pillanatra a szememet. Már megint itt tartok, mi? A piába menekülök, komolyan? Ez szánalmas volt. És én nem voltam ilyen. Nem... A francba is, nem.
Megtámaszkodtam kezeimmel a pult szélében, és mélyen kifújtam a levegőt. Kezdett kimeríteni ez a sok menekülés, kezdett feszíteni a sok eltemetett emlék. És mégsem... Mégsem voltam képes...
Undorodva bámultam az üres poharat, de közben mégiscsak jól jött kicsit a hidegsége, hogy valamelyest felrázzon. De bárcsak ment volna ez magamtól is, pia nélkül.
Elbaszott vagyok, annyira-annyira elbaszott. Anya is megmondta, annyiszor megmondta...
De anyám egy köcsög.
Megéreztem magam mellett Ben testét, a finom illatát is, de nem fordultam felé. Csak makacsul bámultam a poharat és az asztalt.
- Egyedül piálni lehnagoló, csatlakozhatnék, ha nem bánod - jegyezte meg. Fújtattam egyet.
- Nem piálok - dünnyögtem, és mintha ez bármit is segítene, kicsit arrébb toltam a poharat ujjaimmal. Még ezt a napot is sikerült elrontanom... ezt a napot, amikor szórakoznunk kellett volna, jól érezni magunkat. Megérdemelte... Megérdemeltük, nem? És nem. Anyám... de az én hibám is volt, amiért ilyen hatással van rám.
- Figyelj, akármit is gondolsz most, akármi elől is szeretnél menekülni, előlem nem kell elfutnod.
Sóhajtottam egyet. Nem, nem érthette... Nem érthette, mert én ezt csináltam egész életemben, rohantam. Minden elől, amivel kicsit is szembe kellett volna nézni.
- Akárhogy is vagyunk, a támaszod leszek, ha tetszik ha nem. Mondtam már többször is, hogy nem hagylak cserben. Főleg nem most. - Összepréseltem az ajkaimat. - Ha csak az kell, hogy melletted legyek, miközben iszol, ha ott legyek, amikor sírni támad kedved, ha valaki kell hogy random leordíts, ha halaki kell, aki mellett baromkodhatsz, akkor is, akkor meg fogsz találni Rayla.
- Nem fogok sírni... - közöltem fojtott hangon, ami talán pont úgy hangzott, mintha igazából ezt tervezném, de nem. Nem ma, nem most, nem itt... Így is sokkal többször bőgtem már ebben az iskolában annál, mint amennyit terveztem.
- Tudod, mindig is nagyra voltam magammal, szóval ez is kurvára beképzeltül fog hangzani. De jah. Ha kell leszek egy biztos pont az életedben. De ha az kell, hogy békén hagyjalak, ha nem kérsz belólem, akkor mondd azt. És többet nem foglak üldözni.
Megingattam a fejem, egy kissé hitetlenkedő éllel keveredett sóhajjal. Kisimítottam a tincseket homlokomból, miközben ismét körbelestem, nem közelít-e anyám valamerről... Mert én akkor egészen biztosan elvesztettem volna az eszem, de véglegesen.
- Dannazione già... Hogy ne kérnék belőled, Ben? Te is tudod, hogy... - Kifújtam a levegőt. Olyan nehéz volt megtalálni, mit is mondjak. Mindig is, de most különösen. És ezen csak nehezített az angol... pláne, ha ideges voltam, mert már megint inkább olaszul akartam volna elkezdeni hablatyolni. Mert úgy minden csak egyszerűbb volt. Olaszországban minden annyival egyszerűbb volt... - Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, mennyit jelentesz nekem. - Éreztem, hogy végigrohan valami forró zavarszerűség a hátamon a szavaimra, így pedig pláne nem voltam hajlandó ránézni, csak a poharat bámultam. - Én csak... - Én csak? Tudod, néha átragad rám az anyám őrülete, és ilyenkor képtelen vagyok kontrollálni a tetteimet. És ilyenkor előszeretettel megbántok másokat is, tudod, ez már csak ilyen. Ezt kellett volna mondanom. A fenébe nagyon is ezt kellett volna mondanom... De nem tettem. Mert képtelen voltam. - Mindegy. Tudod, hogy milyen könnyen bekattanok. Ne törődj velem. Tényleg... Ben, keresd meg Esthert meg Aident nyugodtan, és szórakozz jól. Komolyan. Megérdemled.
Elsétálhattam volna, vissza a hálókörletbe, de csak ott maradtam, nem mozdultam, és bámultam tovább az asztalt. Mostmár nem érdekelt semmi, nem érdekelt a jövő év, csak haza akartam menni. És még egy hónap. Egy hónap... Fogalmam sem volt, hogyan élem túl. Talán sehogy. Meg lehet innen szökni valahogyan?

[30/4/2001● RAYLA ●⭃ rólunk szól ⥷tükörképem]

30/4/2001
● RAYLA ●
⭃ rólunk szól ⥷
tükörképem

Wherever you go, I'll be with you
Whatever you want, I'll give it to you
Whenever you need someone
To lay your heart and head upon
Remember, after the fire, after all the rain
I will be the flame

Benjamin te elbaszott fasz. De komolyan, hogy lehettem ennyire balfasz? Hogy? Mármint csak értenem kellett volna Raylát, nem? Oké kiakadt az anyjától, ami elég creepy nő volt, de komolyan megint csak visszavonulót tudtam fújni? Miért? Hol van a régi Ben, aki szart bele, ha le akarták rázni  alányok, és ment utánuk, mert vicces volt. De nem tudtam az a régi srác lenni, és azok voltaképpen tét nélküli baromkodások voltak, és nagyjából csak a "farkam után mentem", vagy mi a francot mondott Aiden mindig olyankor. De Rayla annyival többet jelentett. És igazából fogalmam sincsen, hogy Esthernél többet jelentette-e, mert őt is borzalmasan szerettem és képtelen voltam még most is elengedni.
Ez nálunk biztos ilyen családi betegség volt, hogy akit egyszer megszerettünk nem tudtunk elengedni. Tudtam, hogy Aiden is ilyen, még ha nagyon is az ellenkezőjét akarta elhitetni velem. És valahogy ez az egész szituáció anynira megbénított. Mert nem lehetett csak úgy elfelejteni a régi érzéseket és mégis mindezek ellenére egyre jobban kitolta Esthert Rayla, és ez valahogy mégsem okozott olyan lelki féjdalmat, mint amit kellett volna. Pedig tudtan, hogy baszottul szét fogok szakadni, ha majd szakítok vele. Mert annyira nem akartam.
De megráztam a fejem és beletúrtam a hajamba. Rúgj tökön Chrisse, mert  abátyád annyira töketlen gyökér lett, hogy az nem igaz. És tudom, hogy megtetted volna. Szedd már össze magad Ben, ne idétlenkedj!
Vajon ezt mondanád, hogy ha élnél? Beleremegtem ebbe a gondolatba, de nem hagytam, hogy megint szétessek, úgy, ahogy a tetőn tettem.
Odacammogtam a pulthoz, miközben valami régi kamaszkori ismerősöm menet közben hátba lapogatott valami olyasmit mondva, hogy: na Ben, csak eljutottunk ide. Jaja, zsír, bólintottam egyet rá, majd végre sikeresen elvergődtem magam Raylához. Légy már felnőtt, Benjamin. Tényleg itt lenne az ideje. És kurva gyorsan szedd össze magad, és értsd meg Raylát.
Megborzogat az alkohol, ahogy megiszom az üvegből. Amúgy lehet, hogy valami random ott hagyott pia volt, és mindjárt bever nekem valaki egyet, de most még ez sem érdekelt. Mert csak Raylára figyeltem.
- Nem fogok sírni...  - motyogta, mire csak nem bírtam megállni, és kinyúltam, hogy gyengéden megborzoljam a haját.
- Hát persze, hogy nem - dünnyögtem, majd lehámoztam magamról a zakómat, és a hátára terítettem.
- Dannazione già... Hogy ne kérnék belőled, Ben? Te is tudod, hogy... Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, mennyit jelentesz nekem. Én csak...
- Jól van, gyere már ide - húztam megint oda magamhoz, hogy megölelljem megint. Mert most csak azért is meg akartam, és nem tudom, talán féltem, hogy megint eltol magától, de most egy rövid időre hadd legyek az a Ben, aki szar bele. Felesleges volt még többet pofázni, de tényleg. Vajon lassan eljutok odáig is, hogy néha igazán előnyös kussban lenni? Én komolyan igyekszem, remélem majd büszke leszel rám Aiden. Csak öleltem és az arcomat a hajába temettem. Mert kibazsottul jól esett, és mert valahogy tudatni akartam vele, hogy tudom. Hogy tudom, mit érez, és tudom mit érzett az előbb.
- Mindegy. Tudod, hogy milyen könnyen bekattanok. Ne törődj velem. Tényleg... Ben, keresd meg Esthert meg Aident nyugodtan, és szórakozz jól. Komolyan. Megérdemled.
- Hát te hülye vagy - dünnyögtem a hajába, de ez a lehüyézésben semmi olyan bántó él nem volt. - Mi az, hogy ne törödjek veled, hm? - hiszen tudod, hogy nem tudom megtenni, hogy csak úgy itthagylak. - Téged választottalak Rayla. - És Benjamin Fraser nem tágit amellől, akit egyszer kiszemelt magának. - Ha megint elszaladsz én utánad megyek. Bocs, rohadt makacs tudok lenni - eresztettem meg egy vigyort és belenéztem a szemébe.
De az egész idillikus pillanatot megtörte a közén türemkedő felháborodott hang. És egy ideges hátbacsapkodás.
- Te rohadék, megittad a piámat! Tudod hogy egy hetedévessel packázol? - hallottam meg Matt hangját, mire én égnek emeltem a tekintetemet. Majd, egy gonosz vigyorral megfordultam és belebámultam a szemétláda tekintetébe. És akkor egy elképezstő hülye ötletem támadt.
- Helló Godswell, jöttél egy kis emlékeztetőért? - erősen kétlem, hogy ez a szöveg megütötte Aiden szintjét, de a sötétben ugysem tudta pontsan, hogy én vagyok-e vagy ő. És a bunyóban sem látta rendesen a félhomályban Aiden kontaklencsés szemét. És egyszerűen nem tud nem végigrohanni a káröröm, ahogy meghökken és elsápadva ellép előlem.
- Te itt? Mármint... - hebeg összevissza, és Raylára is pislogott, és nagyon látszott, hogy próbált rájönni, ki is vagyok. Na Ben, most szedd össze magad, és add elő Aident. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy nagyjából senki sem ismerte őt rendesen, szóval csak gonoszkodni kéne, nem? Meg elővenni azt a menő dumát. De úgy tűnik ez tényleg hülye. Mert amit kibök, az enyhén szólva kiborított. De most nem verhettem pofán. - Na mi van, Aiden, az öcsét csaját szúrod?
- Addig örülj, amíg én nem szúrlak seggbe - villantottam egy gonosz vigyort. - De te úgyis keményen szereted, nemigaz? - aztán inkább nem vártam meg míg újra megzsólal, őszintén ennyi kreativitás szorult belém, majd átkaroltam Rayla vállát. - Én legalább nem az ölebeimmel játszadozom. Tudod, nekem nem stílusom az édesnégyes - kacsintottam egyet még a Matt köré gyűlt három másik idiótára, majd a lehető legAidenesebben elvonultam.
Egészen addig, míg el nem tűntünk a látóhatárból.
- Hát eddig is tudtam, hogy Aiden fárasztó... de ez durva volt - vigyorogtam Raylára, és még csak le sem esett a tény, hogy nem mentem nekik, mint valami megvadult grizli. Aztán csak magamhoz húztam megint és odafészkeltem magam a lány nyakához, és óvatosan megcsókoltam.

v   é   g   z   ő   s      b   á   l



balliamo

2001. május 30; Roxfort; öltözet

Május 35-én történt. Mindig ezt emlegette, minden egyes alkalommal, és nem érdekelte, akárhányszor is neveztem emiatt őrültnek.
Talán túl sokszor neveztem őrültnek, de... de tényleg az volt... Eszement.
Úgy nézett rám, mintha bolond lennék, miközben közöltem vele, hogy a május nem 35 napos, de igazából egyik hónap sem, és csak tovább nyomta, hogy ő márpedig május 35-én találkozott apával, és akkor szeretett bele.
Honnan ugrott be ez az emlék?
Néha eljöttek olyan pillanatai, általában akkor, amikor újra elkezdte szedni a gyógyszert, hogy egész nap csak sírt. Nem feltétlen ténylegesen - panaszkodott és sajnálkozott, amiért apa megcsalta, mert ő annyira szerette apát, mert apa volt az egyetlen... Amikor pedig jöttek a bekattanásai, mindenfélének elhordta őt.
Furcsa álomvilágokban és mesékben élt... aztán egyszer csak a hideg, rideg valóságban, és én nem tudtam követni, sosem tudtam követni, és őt ez feldühítette. És annyira gyűlöltem, hogy még ő volt dühös...
Rayla Blake!
Összeszorítottam a szemem, a pult szélét markolva, hogy már belezsibbadtak az ujjaim. De nem hagyhattam, hogy átszakadjon a gát, mert már ennyitől is hányingerem lett. Émelyegtem, és sajnos tudtam, hogy nem az italtól. Hanem tőle. Az emléktől. És a szívem összevissza verdesett a mellkasomban. El sem hiszem, hogy idáig követett... El sem hiszem, hogy már itt is itt van.
És aztán megint jött az a hülye, ostoba bűntudat, hogy vissza kéne mennem, meg kéne keresnem, és rávennem, hogy bevegye azokat a kibaszott tablettákat, még ha itt és most nem is tudom lenyomni a torkán. Mert akárhogy is, nem volt itt más, nem volt itt apa, hogy felelősséget vállaljon érte... így nekem kellett, pedig nem voltam erre jó alany, marhára nem.
Furcsa volt, mert általában kisebb-nagyobb kihagyásokkal mindig beszedte. Egyszercsak bekattant valami, és ismét szedni kezdte, azt hangoztatva egész nap, hogy helyes, ez egy jó dolog, így kell. És tudom... tudom én, hogy neki sem volt ez jó... hogy ő is szenvedett, mert minden nap másmilyenné vált. De én is szenvedtem. Mindenki szenvedett. És ha rendszeresen szedte volna a kibaszott tablettát...
- Hát persze, hogy nem.
Akkor talán én sem lennék ilyen.
Szinte megrezzentem, ahogy az anyag a vállamat érte, és halkan sóhajtottam egyet. Hogy lehettem ilyen elcseszett, hogy cseszhettem el ezt is ilyen könnyedén? Annyira gyűlöltem magam. Annyira gyűlöltem, hogy még Bennel is ezt csinálom. Nem értettem, miért jön utánam, miért nem hagyja egyszerűen csak rám. Biztos a múltkori szánalmas bőgésem, amit azon a bulin rendeztem... Édes istenem, nem voltam jobb, semmivel nem voltam jobb, mint anyám. És utáltam... úgy utáltam ezt...
És őt meg közben annyira szerettem. Nem tudom, hogy hogyan. Nem tudom, hogy mennyire mélyen. Nem tudom, milyen szeretet volt ez, nem tudom, mit tettem volna meg érte és mit nem. De szerettem. Mindennél jobban, mindenkinél jobban, és mégis, képtelen voltam ezt valahogy kimondani. Kimutatni... Mindenre képtelen voltam, ami kicsit is normális vagy emberi.
- Jól van, gyere már ide.
És valahogy a karjai közül sem tudtam kibújni, csak a mellkasához nyomtam az arcomat, egy halk, félig elnyomott kis sóhajjal. Nem kellett volna úgy viselkednem, mintha az én problémáim olyan hatalmasak lennének, miközben az övéihez foghatók sem voltak. És ő mégsem vágta ezt a fejemhez soha, csak megölelt, és lágyan ringatott a meleg karjai közt, hogy egy kicsit megint elhiggyem, hogy a dolgok egész rendben vannak így. De csak egy kicsikét... Mert minden egyes kósza kis szellő arcontalált, hogy nem, ez nem így van.
- Hát te hülye vagy - Erre elégedetlenül dünnyögtem egy kicsit. - Mi az, hogy ne törödjek veled, hm? Téged választottalak Rayla. - Képtelen voltam visszafogni, hogy megcsóváljam a fejemet, és oldalra pillantottam. Hisz nem arról volt szó, hogy nem akartam, hogy válasszon? Hisz ott volt Esther, aki annyival jobb volt nálam... annak kellett lennie, még ha én nem is láttam benne. - Ha megint elszaladsz én utánad megyek. Bocs, rohadt makacs tudok lenni.
- Ben... - mormogtam felpillantva rá, de magam sem tudtam, mit is akarok éppen kinyögni. Talán inkább nem kellett volna semmit sem. - Nem...
De mielőtt kinyöghettem volna, valaki belénk csapódott oldalról, pontosabban Benbe, de olyan erősen csapta hátba, hogy még én is belerezzentem. És lehunytam a szemem egy pillanatra. Nem gondoltam volna, hogy ez a pillanat eljön egyszer, de röviden és szárazon hálát adtam magamban ennek a gyökér Mattnek, hogy félbeszakított minket, mert túlságosan nehéz feladat lett volna anélkül megfogalmazni, hogy túl sok ok mutatott azellen, hogy engem válasszon, hogy esetleg megsértsem valahogy. És nem akartam megbántani. Csupán ez volt az igazság.
Nem lehet én, akit választ.
- Te rohadék, megittad a piámat! Tudod hogy egy hetedévessel packázol?
- Hűha, a veled szemben álló másik hetedéves most biztos összepisilte magát... - motyogtam, inkább csak magamnak, és inkább csak kicsit hátrébb araszoltam Benjamin karjaiból, mert valahogy most nem volt kedvem még Matthez is. Így inkább tudomást sem véve róla csak kerestem valami olyan poharat, amiben az ital erősen nem alkoholosnak nézett ki. Na, örülsz, Ben? Jókislány vagyok.
- Helló Godswell, jöttél egy kis emlékeztetőért? - Majdnem félrenyeltem a gyümölcslevet, de köhögés helyett erősen ajkamba kellett harapnom, hogy ne röhögjek fel. De valahogy ez annyira nem Ben volt, és pont így hamar le is esett a dolog... még ha nem is adtam neki sok sikert. De azért a nevetést visszafogtam, és csak pislogtam Mattre, akinek valami furcsaság szaladt végig a fején.
Lehidalok, ez beijedt.
- Te itt? Mármint... - Csak ártatlanul felhúztam a szemöldökömet, ahogy rámnézett. - Na mi van, Aiden, az öcsét csaját szúrod?
Horkantottam rá egyet az eperlevem felől, és csak Ben felé pislogtam, hogy na vajon erre mit lép, bár én csak annyira ismertem Aident, amennyire azokban a nyálas leveleiben írt, de annak azért éreztem a szarkazmusát. Matt azért jobban ismerhette, hiszen barátok voltak az ostrom előtt... Akárhogyan is lehetséges ez.
- Addig örülj, amíg én nem szúrlak seggbe. - Uhh. - De te úgyis keményen szereted, nemigaz? - Uhhhh. Finoman odabújtam Ben oldalához, ahogy átkarolta a vállamat. - Én legalább nem az ölebeimmel játszadozom. Tudod, nekem nem stílusom az édesnégyes. - Úúúúúúhhhh, imádom. Elvigyorodtam, és tapsikoltam is volna, ha az nem lett volna túl feltűnő, helyette csak hagytam, hogy Ben húzzon magával, ahogy sarkon fordult, és közben nekibiccentettem a fejem a vállának. Kihasználtam az előbb megszületett ki jókedvet, hogy véglegesen elüldözzem anyám képét, és úgy tettem, mint máskor. Mintha meg se történt volna. Igen, ezaz. Pont így.
- Hát eddig is tudtam, hogy Aiden fárasztó... de ez durva volt - Ahogy magához ölelt, a nyaka és válla találkozásához simultam arcommal, és lecsuktam a szemem, ahogy az ő ajka is megtalálta nálam ezt a pontot. Most valahogy meg sem fordult a fejemben, hogy eltoljam magamtól, inkább csak mélyen belélegeztem az illatát.
- Gondolj bele, milyen fárasztó lehet neki, ha egész nap ezt kell nyomnia - mormogtam vissza, de nem nyitottam ki a szemem. Túlságosan jó érzés volt szorosan odafészkelődni hozzá. Mennyivel jobb lett volna, ha otthon lettünk volna... Halkan sóhajtottam egyet, rá a bőrére. Nem kéne kimondanom, igaz? Hisz hülyeség.
- Bárcsak ne kéne elutaznom Olaszországba ahhoz, hogy boldog legyek... - mormogtam. - Bárcsak ne gyűlölnék ennyire itt lenni. Akkor minden annyival könnyebb lenne.
És mi is könnyebbek lennénk.

[30/4/2001● RAYLA ●⭃ rólunk szól ⥷tükörképem]

30/4/2001
● RAYLA ●
⭃ rólunk szól ⥷
tükörképem

Wherever you go, I'll be with you
Whatever you want, I'll give it to you
Whenever you need someone
To lay your heart and head upon
Remember, after the fire, after all the rain
I will be the flame

Komolyan csak a szerencsémen múlott, hogy minimélisan megütöttem az Aiden féle hangnemet, mert erősen kételkedtem abban, hogy olyan büszke fapofával bámultam volna a képére, ahogy azt ő szokta. Mert neki olyan rohadtul durván ment ez, hogy néha komolyan csak azt hittem, maszkot vett fel. De igazából igazam is volt. Mert ő az álarca mögül nézett ki. Csak ez az álarc már régen ráolvadt.
De szopás, mert én látlak, tesó. Nagyon is. És emiatt büszke is lehettem volna magamra, hogy átlátok rajta. De nem tudtam. Pont amiatt nem, ami aznap történt. Mert akkor éppen nem láttam mögé. Ez pedig talán életem egyik legnagyobb hibája volt.
És ez az érzés valahogy a Matt elleni győzelmem ízét is elmarta előlem, de nem akartam hagyni, hogy teljesen maga alá gyűrjön az önsajnálat. Rayla miatt nem tehettem ezt meg. Annál szánalmasabb nincs a világon, amikor látod a másikon a kínt, a szomorúságot, a szenvedést, de még te teszel rá egy lapáttal, mert neked jaj de szarabb. Ez nem segít, rohadtul nem segít. És ezt a viselkedést mindig is utáltam. És magamat gyűlöltem volna, ha megint rátámaszkodtam volna, miközben ma sokkal jobban feldúlt volt.
Szerettem volna neki a támasz lenni, valami biztos pont, aki mindig vele volt, még a legnagyobb viharban is. És meg akartam védeni a viharban felé repülő sok szartól.
Amint behúzódtunk a valahanyadik menedékszerűség mögé inkább kihasználtam az alkalmat, hogy valahogy tereljem a témát a bajokról. Holott tudtam, hogy a szőnyeg alatt nem lapulattak meg örökké. De még ha ki is zúdultak volna azok a dolgok, még ha lecsapódtak volna rá, vagy esetleg ránk, én akkor sem engedtem volna el.
- Gondolj bele, milyen fárasztó lehet neki, ha egész nap ezt kell nyomnia - éreztem ahogy hozzám fészkelődött, és valahogy megint minden olyan rohadt egyszerűnek és természetesnek hatott. Olyan idétlen módon mi valahogy mindig egyensúlyba kerültünk. Felhúztuk a másikat. De talán az, ahogy ő tette velem nem is tudja mennyire sokat jelentett nekem. De nem is lehetne szavakkal leírni. Szóval maradt a csend. Az a fajta csend ami néma és mégis érttettük egymást. Nem pedig az a keszekusza zavaros hallgatás, ami mindig egyre gyakrabban leülepedett közzém és Esther közzé.
- Az tuti - vigyorogtam a nyaka puha bőrébe és megcsókoltam. De közben meg mégis fájdalmasan igaza volt Raylának, még ha nem is nagyon tudta. Aiden önmagába már régen belefáradt. De most nekem lesz az a dolgom, hogy felrázzam. Mert erre valók a kisebb tesók. Felrázni a nagyobbat, ha belefárad az életbe.
Vigyázz Aiden, mert jövök.
- Bárcsak ne kéne elutaznom Olaszországba ahhoz, hogy boldog legyek... Bárcsak ne gyűlölnék ennyire itt lenni. Akkor minden annyival könnyebb lenne. - Halkan belehümmögtem a nyakába, és kifújtam az orromon a meleg levegőt. Elengedtem a derekát és a két kezem közzé fogtam finoman az arcát és belenéztem a fáradtan csillogó tekintetébe.
- Mit szólnál, ha könnyebbé tenném, hm? - tettem fel a kérdést, és sejtelmesen elmosolyodtam. Tessék, bemutatom a nagyképű Benjamint, aki megint azt hiszi magáról, hogy minden lány arról álmodik, hogy könnyebbé tegye az életét. Taps, taps. Megköszörültem a torkomat. - Legyél mondjuk nálam, ha eleged lesz. Hidd el tök jól fel tudja dobni a napodat, hogy ha felidegesíted modnjuk Aident, vagy nézed, ahogy a kohnyában összefőzik a levest, a fakanalat és a receptes papírokat.
Közelebb hajoltam hozzá, és finom csókot leheltem a puha ajkaira, majd lehunyva tartva a szemem a homlokomat nekidöntöttem az övének, és átöleltem.
Ha szomorú vagy, majd én visszaadom a mosolyod.
Ha dühös vagy, megölellek.
Ha kifordulsz magadból és elveszted önmagad, és segítek megtalálni.
Igazából nem tudtam, hogy mit is adhatnék neki, hogy egyben legyen. De amim jelenleg volt az jelenleg az érintésekre terjedt ki. Mert ha ezeket elmondtam volna neki, valahogy annyira jellegtelennek tűntek volna.
- Vaagy, leszek neked a mediterránosan Olasz napfény, jó? - kérdeztem már szélesebben vigyorogva, és direkt túltolva ezt a nyálas szöveget, de a hangomból úgyis érezhette, hogy ez tényleg csak szórakozás volt. - Jól mutatnék szerinted a szobám plafonján? - vonogattam a szemöldökömet, majd megborzoltam játékosan a haját.
Közben feltámadt valami hűvösebb szellő, így már tényleg be kellett volna mennük.
- Oké, mit szólnál, ha bemennénk és keresnénk valami nyugis, elhagyatott termet? Remélhetőleg olyat, ahol éppen nem szexelnek. - Pletykáltak olyasmiről, hogy a Trimágus Kupán megrendezett bálon piton rajtakapott két diákot közben és levont tűlük pontot. Bár szerintem maga a tény, hogy Piton feje megjelenik, miközben éppen zajlottak az események önmagában rohadt vicces volt. Aztán, forrón megcsókoltam, majd megfogva a kezét bevonultam vele a suliba. Nem mintha azért kerestem volna olyan helyet, hogy én is lefekdüjek Raylával. Valahogy rohadt bénának gondoltam, és én annak szerettem megadni  amódját elvégre férfi vagyok, a lányok meg szeretik a hangulatteremtést, vagy mi. Szóval ja , nem terveztem éppen egy koszos, kényelmetlen teremben. Aztán megtorpantam és sokat mondóan rávigyorogtam.
- Ó, de adósod vagyok egy Konyha-randival - tettem célzást arra, amikor ősszel éppen az ablakból lemászva mentünk a manókhoz, amikor Esther valamiért olyan sok idő elteltével megkeresett, én meg ott hagytam Raylát, mint eb a Saharát. Szóval ja, itt volt a törlasztés ideje. - Készen állsz pizzamérgezést kapni? - vigyorogtam rá, majd a konyha felé kezdtem húzni.

[Asszem beleszerettem20010530]

Asszem beleszerettem
20010530


csövesruha

.:Rosie:.
:.This heart, it beats
Beats for only you
My heart is yours (my heart beats for you).:

16+, mert csúnya beszéd.

Vajon tudja, hogy milyen hatással van rám? vajon egy picit átlát a jég tükrén, hogy mennyire sokat jelent nekem a közelsége, a melege, a fénye. És valahogy képtelen vagyok acélkék hideg pillantásokkal lenézni rá, amikor szétválunk, mert nem megy. Nem is akarom és nem is megy. Mert ő is olyan gyengéd tekintettel pislog rám. Azokkal a szürkészöld árnyalatú tekintetével, szinte rabul ejt és nem ereszt. Pedig el kéne löknöm, mert nem érdemel meg, mert megint megvághatom. Azt pedig nem élném túl. De ott bújkál az a mosoly a szám sarkában és egyre szélesebbre húzódik, ami annyira durván nem én vagyok, és mégis. Valami elhalt részem, egy megfagyott részem most megolvadt.
És ez Rose miatt van.
De a kérdésére megint érzem. Hogy nem érdemelhetem meg. De tényleg nem tudom, hogy mit is mondhatnék. Eltitkolom, pedig tudom, hogy előbb utóbb kiderül. Hogy lehet Isaac megkeresi és mindent az arcára olvas még azt is, ami nem igaz. És tudom, hogy ha megint megszúrom a jégszilánkokkal, akkor elveszítem. És tudom, hogy tudja, hogy nem adok neki rendes választ. De én ilyen vagyok. Hazudok és egérutat keresek. És mégis rohadtul fáj, hogy ezt vele csinálom. Mert igazából eddig senkinél nem érdekelt. És ezután sem fog, de Rosnak nem tudnék lelketlenül hazudozni.
Látod mit teszel velem? Egy picit azt hiszem magamól jó is lehetek.
De tudom, hogy az sose leszek.
Viszont a kedvedért megpróbálok.
- Köszönöm. - Ne, ne mondd ezt. Nem érdemelem meg. Nekem lenne mit megköszönni, de nem tudom, hogyan kell. Pedig csak egy egyszerű szó. És mégis valahogy olyan nagy súlynak érzem. Az arcát a mellkasomnak nyomja, az én szívem meg megint ki akar ugrani. Annyira nagyon dobog, hogy tök gáz belegondolni abba, hogy hallja. Szóval kurvára zavarba jövök.
- Adj még egy kis időt, Rose. Egyszer majd... Majd elmondom - óvatosan az egyik kezemmel mefgogom az övét, miközben a másikkal a ferekát ölelem és tovább vezetem  atáncoló emberek között. De még anynira a zene sem jut el a tudatomig, hogy milyen. De az is lehet, hogy addigra már rég elüldözlek.
De most az egyszer az is eszembe jut, hogy nem akarok ilyen lenni. Aki ennyire beletörődik abba, hogy egy köcsög fasz. Egy picit, legalább érte szeretnék változni. Egy nagyon kicsit.
A lábam alatt hajlong a fű, és a tekintetemmel az ágre lesek egy rövid pillanatra. Nézem, ahogy a szirmok milyen röhejesen elvegyülnek az égen lévő csillagokkal.
- Te jössz. Te kérdezel.
Elgondolkodva megtámasztom az állam gyengéden a fején, és hümmögök párat. Nem tudom merre kéne tévedni a kérdéssel, ami nem érinti mondjuk őt nehezen. Mert valahogy érzem, hogy ő belül vibrál csak nem tudom mitől.
- Na és neked mi a hobbid? Minden Hollóhátas művészlélek - kérdezem aztán vigyorogva.
Aztán ahogy hallgatom a válaszát, közben megint fellesek, hogy hátha észreveszem a haverom, vagy nehagyj isten valamelyik szekta valamelyik Merlinverte barmát, vagy esetleg Isaacet.
És ki is szúrom. És felém néz. Faszaa. Megfogom Rose kezét, miután válaszol, és húzni kezdem át a tömegen. Elhaladok az italospult mellett, ahol az az idegbeteg Godswell pofázik megint. remélem az a mélabús Griffendéles hajtó megveri, majd megállok ott, ahol már nem láthatnak ránk a tömegből. Kicsit aggódok Florian miatt, de csak meg tudja magát védeni.
- Bocs - dünnyögöm, majd óvatosan magamhoz ölelem. - Van egy-két csávó akinek bököm acsőrét és nem akarlak belekeverni - na bumm, őszinteség. Még én is melepődöm magamon. Igazából nem tudom meddig ölelgetem, aztán egyszer csak kezd lehülni az idő, és valahogy az emberek is kopni kezdenek.
- Visszakísérlek a hálókörletedhez - suttogom hallkan, majd a kezét fogva sétálok végig a folyosókon a Hollóhátasok tornyához, hogy ott egy grimaszt vágjak az ajtókopogtatóra. Megköszörülöm a torkom, és ránézek. A hold besüt az ablakon, és a fénye táncol Rose gyönyörű arcán. Magam sem tudom meddig bámulom, majd egy újabb torok köszürölés után végre megszólalok.
- Fasza volt veled - és a nyomatékosítás kedvéért még bólintok is. - Jó éjt, Rosie - suttogom, és közel hajolva hozzá gyöngéden apró csókot lehelek az ajkára, majd zavartan elhátrálok és beleolvadok a hűvös falak hűs sötétségébe. És belémköltözzön megint a jég.

Elérkezett a hajnal, a vendégek lassan elkezdtek hazaszállingózni,
míg a diákok visszatérnek a hálókörletükbe, hogy kipihenjék az est
fáradalmait.

Köszönjük szépen mindenkinek a játékban való részvételt.
Természetesen a már megkezdett játékokat be lehet fejezni.

v   é   g   z   ő   s      b   á   l



balliamo

2001. május 30; Roxfort; öltözet

Hozzányomtam arcomat Ben puha, meleg nyakához, sunyi módon próbálva így felmelegíteni az arcomat. Mondtam... nem vagyok normális. Én sem vagyok normális, csak úgy nem, mint anyám, és ez rohadtul zavart. Nem volt rendjén. Nekem nem ilyennek kellene lennem... De nem, nem, nem, most ezt elnyomtam. Elnyomtam a hirtelen hangulatváltozásaim kellemetlen gondolatát, elnyomtam maga az anyám gondolatát. Valószínűleg már amúgy is hazament. Különben már megtalált volna. Már csak abban reménykedtem, hogy nem fogom ezt még visszahallani a klubhelyiségben a többiektől. A hülye, pletykás sárgaságoktól mindent kitelt.
Ben is hozzám simult, és végre minden nyugalmassá és helyessé vált. Mi pedig eggyé. Eggyé egymással és a csenddel, amely közénk ülepedett, de nem zavart. Szerettem a csendet. A csend nem kíváncsiskodott, nem akart tudni olyan részleteket, amelyeket nehéz volt előhalászni. Vagy ha mégis... hát, könnyedén lehetett ignorálni.
Pedig tudtam, hogy elmondhattam volna neki. Akármit. És itt nem is erről volt szó... Nem arról, hogy nem bíznék benne, csak... Csak ezek a dolgok túl mélyen voltak. Túlságosan beékelődtek a helyükre, és ha elő akartam volna őket húzkodni, az vérző sebet hagyott volna maga után. Még akkor is, ha ez butaság. De így éreztem. Túlságosan mélyen beillettek már a szőnyeg alá, hogy zargassam őket.
Pont ezért gyűlöltem ennyire hazamenni, azt hiszem. A gyerekkor hülye emlékei miatt, amik beleborultak a nyakamba, amint beléptem az állott szagú lakásba Londonban.
Felpislogtam rá, ahogy két keze közé vette az arcomat, és figyeltem a mogyoróbarna szemek finom csillogását, ahogy ragyogott rajtuk a bál mindenfelől jövő kis fényjátéka. Nyálas, mi? De gyönyörű volt.
- Mit szólnál, ha könnyebbé tenném, hm? - Felhúztam szemöldökömet a sejtelmes mosolyára. - Legyél mondjuk nálam, ha eleged lesz. Hidd el tök jól fel tudja dobni a napodat, hogy ha felidegesíted modnjuk Aident, vagy nézed, ahogy a kohnyában összefőzik a levest, a fakanalat és a receptes papírokat.
A gondolatra azért feltört belőlem egy rövid kis nevetés, és mellkasára csúsztattam a kezeimet.
- Szóval erre használod a tesódat, mi? Nem szép dolog... - ingattam meg a fejemet, aztán sóhajtottam egyet. - Jól hangzik, de tudod, Olaszország az Olaszország... Inkább gyere te velem! Meg felőlem hozhatod a családodat is, a házunkat olyan harminchat fősre tervezték, tudod, olyan olaszosan, szóval elférnénk - vigyorogtam rá, miközben én is közelebb hajoltam, hogy félúton találkozzon az ajkunk. Lágy, finom kis csók volt, amelybe már belekeveredett az előbbi italaink alkoholos éle is. Tényleg, milyen jó is lett volna... Ben, Olaszország. Apa nem tudom, mennyire értékelte volna, de a barátnője odáig lett volna érte, ez biztos. Nem akartam beleélni magam, tényleg, de minden erőfeszítésem ellenére is felsejlettek előttem a képek, ahol a hátsókertben borozunk, ahogy bejárjuk az általam már jól ismert utcákat, ahogy nincsen varázslás, nincsen anyám, csak mi ketten és Olaszország...
- Vaagy, leszek neked a mediterránosan Olasz napfény, jó? - Félvigyorral az arcomon felhúztam a szemöldökömet. Húúúha. - Jól mutatnék szerinted a szobám plafonján?
- Remekül - bólogattam. - Mint valami fura, giccses csillár, ami mindig dumál.
Aztán billegtünk még egy kis ideig, és őszintén, már nem is tudom, mennyi volt az idő, de kezdtem eléggé fázni, a hideg szellő végigszaladgált meztelen hátamon és még itt-ott, ahol nem fedett a ruha. Tehát elég sok helyen. Hiába volt rajtam Ben zakója is, beszaladt alá a levegő.
- Oké, mit szólnál, ha bemennénk és keresnénk valami nyugis, elhagyatott termet? Remélhetőleg olyat, ahol éppen nem szexelnek. - vetette fel Ben, mire egyből bólintottam, megdörzsölve karomat a zakó anyagán keresztül. Aztán felsandítottam rá.
- Miért, mi bajod a szexelő párokkal? - vigyorodtam el, és belekaroltam, hogy aztán elkezdjen befelé vezetni. Átlépve a küszöböt elégedetten sóhajtottam, ahogy átjárt a kellemes meleg. Jó, azért elég kellemetlen lett volna, ha mondjuk valaki olyanra nyitunk rá, akit... most konkrétan Aidenre meg Estherre gondolok, dehát csak nem jutottak volna odáig? Bár igazából... Ki a francot érdekel?
- Ó, de adósod vagyok egy Konyha-randival - Felpislogtam rá, és hümmögtem egyet, mintha nem tudnám pontosan, hogy miről van szó. Pedig emlékeztem... nagyon is tisztán. - Készen állsz pizzamérgezést kapni?
Felhorkantam, és határozottan megindultam a konyha felé, miközben vetettem Benre egy lapos pillantást.
- Viccelsz velem? Talán elfelejtetted, hogy félig olasz vagyok? Pizza folyik az ereimben, Fraser!- közöltem vele büszkén felszegett állal, hogy aztán bevessük magunkat a fura manók és az isteni illatok közé, és az este végre igazán jó fordulatot vegyen... Bár Bennel még a kevésbé jó is jobb volt, akkor is, ha ezt sosem mondtam volna ki hangosan. Előtte meg pláne nem.

☼ Köszöntem szépen! ☼

[2001. május 30.]

Jayce Hansel
2001. május 30.
dress


"There is nothing more truly artistic
than to love people."

Kár, hogy nem kerültél mellém hamarabb, kár minden percért, amit egymás nélkül töltöttünk. Megborzongtam a gondolatra, és szerettem volna, ha az ajka ismét hozzámér. És mintha nem is én lettem volna - tényleg, tényleg azt éreztem, hogy ez nem én vagyok. Mert elvarázsolt. Teljesen. Talán... talán az egész estének köze lehetett hozzá. Ahogy a kis szirmok hullottak ránk, ahogy a szellő meg-meglengette a ruhám alját. Ahogy finom érintése végigcirógatta a derekamat, én pedig halkan sóhajtottam, hogy összekeveredjen a leheletünk.
Hogyan is keveredtünk idáig? Hiszen alig ismertük egymást. Tényleg... Alig ismertük egymást. Persze, voltak dolgok, amelyeket szép lassan felfedeztünk a másikban, amelyeket elmondtuk vagy említettünk... és mégis. Ott húzódott köztünk az a finom, szürkés kis réteg, amely épp annyira volt elég, hogy elválasszon minket bizonyos pontokon.
És mégis.
Szerettem belesimulni az ölelésébe, mert a mellkasához fészkelődve valahogyan teljesnek éreztem magam. Eltűntek a félelmek, az aggodalmak, az apró kis tüskék eltompultak, amelyek olykor a bőrömet karistolták. Az emlékek elhalkultak pár pillanatra. És csak az érintése maradt. Ahogy finoman szuszog a hajamba. És ahogy a szívem vadul dübörög a mellkasomban.
- Adj még egy kis időt, Rose. Egyszer majd... Majd elmondom.
Visszafogtam egy kis sóhajt - de ez a sóhaj nem annak szólt, hogy nem mond többet. Inkább csak egy mélyről fakadó kis szomorúság volt, ahogy hozzábújtam a mellkasához ismét. Mindenkinek van egy keresztje, igaz? Senki nem ússza meg... és ez borzalmas volt. Összeszorult a torkom, ahogy arra gondoltam, milyen keserű is ez az élet. Hogy mennyi sötét és szomorú kis szeglete van, és hogy képtelenek vagyunk anélkül végigmenni az úton, hogy bele nem csúsznánk valamelyik kis zugba.
- Oké - suttogtam vissza, és lehunytam egy pillanatra a szemem. - Én megvárlak, Jay.
Hiszen voltak dolgok, amiket én sem mondtam el. Én is titkolóztam. Mindenki. A titkok beleolvadtak az életünkbe. És volt, hogy már minket is beszőttek, hogy képtelen voltunk kicsavarodni a hálóból. Így csak mégjobban belesimultam Jay ölelésébe, ahogy az ujjaink megtalálták egymást, és folytattuk azt a kis táncszerűséget, amelyet magunk kreáltunk a magunk kis világában.
Halovány mosolyka futott arcomra, ahogy állát megtámasztotta a fejem búbján, és csak hagytam, hogy a szemem újra lecsukódjon, és kicsit megint elmerüljek a finoman hullámzó, puha kis csendünkben.
- Na és neked mi a hobbid? Minden Hollóhátas művészlélek.
Erre kicsit kiszélesedett a mosolyom, és kissé félénken felpillantottam rá.
- Hááát... Szeretek rajzolni. Olvasni. Festenii... - Elgondolkodtam egy pillanatra, és felrémlett szemeim előtt a kép, ahogy Charlotte-tal fetrengünk a padlón, a tévében dübörög a Jóbarátok, mi pedig szétnevetjük magunkat a poénokon. Egyikünk családja sem volt igazán mágus család. AZ övé pláne nem, a szülei muglik voltak, nekem pedig apa... Hát ő apa. Ő örült, hogy varázsló vagyok, de ő maga sokszor már azt sem tudta, egyáltalán hova pakolta a pálcáját. Pedig tudta, hogy anyát mindig lenyűgözi, ha mágiát használt.
Felpislogtam az arcára, és figyeltem egy pillanatig, hogy elkalandozik a tekintete.
- Hát... Azt hiszem, ennyi - tettem aztán hozzá kicsit halkabban. - Nem olyan izgalmas.
Aztán csak pislogtam, ahogy húzni kezdett maga után, de nem ellenkeztem, csak igyekeztem senkinek nem nekimenni és felborulni vagy felborítani. Aztán felnéztem a fiúra, ha végül lefékeztünk.
- Öh...
- Bocs. Van egy-két csávó akinek bököm acsőrét és nem akarlak belekeverni.
- Óó... Oké... - motyogtam pislogva és bólogatva, ahogy magához ölelt, és én csak készségesen beilleszkedtem a karjai közé, kiélvezve a halovány kis meleget amely körbelengett. Nagyon szerettem, ha ölel. Ahogy ölel. Mindent... És ez már túl sok volt. Túl sok voltam.
És vajon érdeklődnöm kellett volna? Nem is tudom... Nem mondom, hogy nem érdekelt, de szerettem kimaradni mindennemű balhéból. Szimplán mert féltem. És gyávaság. Megint.
- Visszakísérlek a hálókörletedhez - szólalt meg aztán ismét, hogy halkan sóhajtottam egyet. Hiába volt már hideg, amely a bőrömön táncolt, szívesen ringtam volna még a keze között. De azért felpislogtam rá, és bólogattam, ahogy a kezemért nyúlt.
A folyosó még elég üres volt, ebből gondoltam, hogy a legtöbben még lent táncikáltak vagy iszogattak, vagy... egyéb, bármi egyéb. Ahogy odaértünk a toronyhoz és a nagy ajtóhoz, amelyen ott virított a hangos kis kopogtató, Jay felé fordítottam, ahogy ő is rámnézett. És végighúztam alsó ajkamon a fogaimat, ahogy figyeltem a halovány fényjátékot a fiú arcán, a szívem pedig ismét dübörögni kezdett, valami eszeveszett tempóban.
- Fasza volt veled - bólintott felém, én meg megborzongtam. - Jó éjt, Rosie.
- Jó éjt, Jay - súgtam vissza, aztán az ajkát ismét megéreztem az enyémen, hogy leragadt a szemhéjam, a bőrömön meg végigsiklott a finom hideg. A karjaim szerették volna közelebb húzni őt magamhoz, de valahogy képtelen voltam megmozdulni, csak élveztem a forró kis érintését, ahogy a szánk összesimult. Aztán ő hátrahúzódott, engem pedig újra elért az élet keserű szele.
Zavartan a fülem mögé gyűrtem egy tincset, ahogy hátrébb lépett, aztán még az arcomra siklott egy kis mosoly is, ahogy szerencsétlenül intettem neki egyet, és elfordultam az ajtó felé, hogy miután kitaláltam a választ, belépjek a klubhelyiségbe, amelynek ezüstös szürkesége lágyan körbevont, és ott mélyen kifújtam a levegőt. A szívem pedig még mindig ide-oda vert.
És arra már szavak sem voltak, amilyen érzelmek lejátszódtak bennem abban a rövidke, mégis olyan hosszúra nyúló pillanatban.

Köszönöm a játékot!