Könyvtár

A könyvtárban mindig csöndben kell maradnod, s a legnagyobb tisztelettel kell bánnod a könyvekkel, mert ha véletlenül nem így cselekszel akármelyik pillanatban lecsaphat rád a könyvtárosnő, Madame Irma Cvikker haragja…
Vigyázat! A zárolt részre csupán tanári engedéllyel szabad a belépés, s néha még azzal sem. Ha belógni próbálsz és elkapnak könnyen meglehet, hogy másnap már a Roxfort Expresszen ülsz, és hazafelé utazol.

[- Szerencsénk volt. -]

M I R A

2000. szeptember

Továbbra is kissé bizalmatlanul szemeztem az előttem lebegő szürkével. Mira azt mondta ugyan, ne bosszúálló típus, én azonban ebben nem voltam száz százalékig meggyőződve, az alapján, hogy hogy forgatta felém szemét, különösképp a kezemben tartott pálca felé. Biztos voltam benne, ha tud mozogni, még fintorog is mellé.
Útközben persze a varázslat kezdett olvadozni, miközben a sál végét fogva húztam előrébb és előrébb a lovat, miközben a griffendéles lány tolta hátulról, egyre többször tűnt fel, hogy meglibbenti a sörényét vagy az ajka moccan. Azzal nyugtattam magam, talán nem egészen így nézne ki a dolog, ha meg akarna harapni. Inkább csak játékos ajak-emelgetésnek tűnt, hogy jééé, ez már mozog. Bár ki tudja, nem értek jól a lovakhoz.
A könyvtár ajtajáig eljutva csak pár szót váltottunk, a végére már mindkettőnk kimerülten zihált a megerőltetéstől, ezzel szemben Nemezis jókedvűen dobálta a sörényét, felismerve, hogy már erre is képes. Örülök, hogy ő legalább jól érzi magát...
Épp kitártam az ajtót, amikor tompa hangok ütötték meg a fülemet. Megfagyott a vérem, a szívem félredobbant a testemen átvágtató rettegéstől. Éppen csak végigfolytak a lehetőségek a fejemben, amikor meglepően gyorsan, Mira már cselekedett is, és belökte a lovat a küszöbön. Éppen hogy utánuk vetettem magam, amikor ő már bevágta a könyvtár nehéz ajtaját, és bent tartottam a levegőmet. A lónál ekkor törhetett meg teljesen a varázslat, a lökést erejétől kissé jobbra-és balra csúszott patái már teljesen a padlót súrolták, de egyelőre nem mozdult, csak rémülten fixírozta a háta mögött álló gazdáját. A beszélgetés felhangosodott... majd lassacskán tovatűnt a folyosón. Megkönnyebbültségemben felnyögtem, és a legközelebbi polcsornak vetettem a hátamat.
- Szerencsénk volt. - Még mindig halkan beszéltem, a biztonság kedvéért. - Ha egy perccel előbb tűnnek fel...
Miközben megnyugodtam, Mezzi nekiindult, hogy felfedezze, miféle helyre is hoztuk be. Mira pedig elkezdte feltálalni nekem az előző kérdésemre a választ, és mire észbekaptam, már répakészítési tippeket hallhattam. Kicsit felvontam a szemöldökömet, aztán elmosolyodtam.
- ...Mondjuk ő megenné pucolatlanul, nyersen is, de én főve, felkarikázva, egy kis vajon megpárolva, fokha... Na mindegy, nem is tudom, minek beszélek erről. Keressük meg azt a varázslatot. Illetve azt a könyvet. A polc... Szekr... Melyik sor... könyvtárrész... Hogy fogjuk itt megtalálni?
Na igen, ez egy remek kérdés volt... Végigpillantottam a sorokon, és kicsit elhúztam a számat.
- Háát... - Szavaimból a ló hatalmas tüsszentése rezzentett ki, mire ijedten megrándultam, és azt is elfelejtettem, mit akartam mondani.
- Csss! – morgolódott Mira, majd ismét felém fordult. Kissé tanácstalanul tettem csípőre a kezem, és körbefuttattam tekintetemet a helyiségben ismét. – Tudsz jó hangtompító varázst? Vagy bármit, amivel kevésbé feltűnővé tehetjük, míg megtaláljuk a tűt a könyvkazalban?
- Egyedül a Silencio jut eszembe most, de az csak a beszédre hat, és nem tudom, lovakra egyáltalán használ-e... - Végigmértem a lovat. - Meg szerintem, ha mégegyszer rávarázsolnék, felrúgna... Hé, szerintem azt nem kéne megenned... Basszus!
Az addig kíváncsian szaglászó ló most konkrétan beleharapott egy zölden bundával bevont, vaskos könyv gerincébe, és ki is rántotta a helyéről. Az persze hangos csattanással érkezett a földre, amikor a ló elengedte, elfogadva, hogy ez bizony nem fű. Lappal lefelé, ám kinyitva esett, ez pedig egészen addig a pillanatig nem is számított, amíg, amikor közelebb léptem, hogy visszapakoljam, mocorogni nem kezdett.
- Ugh... - Bizalmatlanul fintorogtam, ahogy lehajoltam a könyvhöz. Valami bonyolult latin neve volt, nem jöttem rá, mi lapulhat a kötetben. Azért bíztam benne, hogy semmi veszélyes, ez mégiscsak a diákoknak fenntartott rész... - Ha valami kiugrik és berángat a könyvbe, viszem magammal a lovadat is, Mira...
Lassacskán odanyúltam, és felemeltem a könyvet... A mozdulatommal pedig egy tucatnyi pillangó reppent ki a lapok közül, hogy majdnem ismét eldobtam a kötetet.
- EE! - Néhány az arcomnak érkezett, gondolom eltévesztették az irányt, így miközben igyekezte kitérni előlük, vakon becsaptam a könyvet. Ezzel egyidőben, kis sercegő hanggal az összes apró lánggal eltűnt, és fekete hamu-és papírdarabok formájában a padlóra hulltak. Morgolódva felpattantam, és miközben a könyvet visszatettem a helyére, leporoltam ruhámat, ami szintén a papírpillangók maradványaitól dúskált. Aztán Mirára néztem.
- Talán ezen a soron lehetnek az állatokkal kapcsolatos könyvek... - találgattam, ahogy bekukkantottam a polcra, amelyre visszatettem a szőnyegkötésű pillangó enciklopédiát. Különböző, de végeredményben élőlényekhez kötődő köteteket láttam. - Szerintem nézzünk körbe itt és a környéken. Hátha találunk valamit...
Tényleg reménykedtem benne, hogy így lesz, és nem kell kirándulnunk még a másik részlegre is.

Cause I know you were trouble...
• 2000. szeptember 1. •

 

Volt nekem az életben valaha is szerencsém? Cartwright szerencsétlennek nevezett, mikor először találkoztunk. Elliot majdnem hozzám vágott egy lángoló nyakkendőt. EVyne néni, mikor átvette a gyámságomat, azt mondta, jobb lett volna, ha nem élem túl a támadást én sem. És Avery igazából meg kellett volna büntessen. Mind elég balszerencsés helyzet, és mégis mindben volt valami csodásan nagyszerű…
- Aha, néha mázlim van... - vigyorodtam el vállat rántva. Mint egy kellemesen hajmeresztő hullámvasút, olyan ez. Néha hajszálon múlik, hogy kiessek,  de azért csak utazok tovább.
- Egyedül a Silencio jut eszembe most, de az csak a beszédre hat, és nem tudom, lovakra egyáltalán használ-e... Meg szerintem, ha mégegyszer rávarázsolnék, felrúgna... Hé, szerintem azt nem kéne megenned... Basszus!
Tátott szájjal figyeltem az eseményeket, amik az áldozatul esett nyomdatermék kinyitásából keletkeztek. Nem vettem komolyan Avery fenyegetését, mert gondolom félig csak viccnek szánta, de azért idegesen nevettem fel.
- Nahát, pillangók - tátottam el a számat, aztán gyorsan becsuktam, nehogy kései nassolni való legyen valamelyik, esetleg számba tévedő röpködő rovarból. Egészen addig tetszettek, amíg fel nem csaptak a lángok. Azok látványa egy korábbi, pusztító tűzorkánt idézett lelki szemeim elé, hullott a vörösen izzó pernye, füst keserű bűze fojtogatott...
Persze tudom, hogy ez csak a poszttraumatikus sokk gonosz játéka, de nem tudtam megálljt parancsolni a feltörő rettegésnek. A szám elé kaptam a kezem, behunytam a szemem, és kis híján Mezzi nyakába ugrottam. A szívem felmászott dobogni a garatomig, és úgy szuszogtam, mint aki kilométereket futott. Mire Avery rámnézett, valamennyire összeszedtem magam, a kezem még a szám előtt volt, de a szemem már újra igyekezett huncut lazasággal csillogni.
- Szegény pillangók. Szörnyű - sóhajtottam, aztán felkaptam a közeli asztalról egy nagyon is ismerős, vaskos tankönyvet.
- Nesze, ezt edd meg, ennek úgysincs annál hasznosabb felhasználási módja - mondtam a lónak, és megvető fintorral a szájába nyomtam a Mágiatörténet tankönyvet. Így elhallgattattam őkelmét, közben pedig kifejeztem a véleményemet az általam utált tárggyal kapcsolatban.
- Talán ezen a soron lehetnek az állatokkal kapcsolatos könyvek… - Avery válla felett én is bekukucskáltam a sorba, aztán bólintottam a javaslatára, és nekiláttam lepakolni a könyveket. Míg lapozgattunk, kellemesen megnyugtató aláfestést kölcsönzött munkánknak az a megnyugtatóam ütemes ropogtatás, amely a ló és a Bathilda Bircsók féle könyv felől szólt.
- Kistestű melegvérűek talpaspohárrá változtatása… Növényevők ragadozóvá változtatása, na. Ja nem. Nem akarok a lónak tarajos farkasfogakat. Ki találja ki az ilyen varázslatokat, de most komolyan? - fakadtam ki a századik ilyen teljességgel haszontalan varázslat után. Nagy sóhajjal fejeltem rá a “Hogyan turbózzuk fel házikedvenceinket? című tudományos műre, aztán Averyre sandítottam.
- Ha legalább legkicsinyíthetném, mondjuk annyira, hogy beférjen a zsebembe, vagy egy játék-istállóba... Te találtál valamit?

[- Amúgy egészséges az, hogy könyvet eszik? -]

M I R A

2000. szeptember

Miután csóri pillangókból szenes kis darabok maradtak csupán a padlón, Mira felé fordultam. A szája elé kapott tenyérrel állt, amit nem igazán értettem, hiszen nem volt akkora az az apró felcsapó kis füst, de aztán végül nem kérdezősködtem, csak figyeltem, ahogy a lova szájába tömködi az egyik tankönyvünket.
- Amúgy egészséges az, hogy könyvet eszik? - érdeklődtem, amint a polcsorhoz léptem, és keresgélni kezdtem. - Jó, mondjuk néha az én baglyom is megrágcsálja a tankönyveimet, de az más...
Furcsálló pillantást vetettem a patás felé, aki maga elé bambulva rágcsálta a kötetet. Hát, biztos finom...
A kezdeti lelkesedésünk aztán csökkenni kezdett, ahogy nem találtunk semmi érdemlegeset Mirával. Közben én feszülten füleltem kifelé, hallok-e bármit a folyosó felől, ám ha volt is zaj, a ló tompa rágása elnyomta azt. Azon kívül, hogy a kertészkedés minden apró kis fortélya szembe jött velem, volt még itt egy csomó finomság, elkeveredtem a bagolyosta csodás világába, de a köztes polcokon hasonló köteteket találtam, mint Mira.
- Kistestű melegvérűek talpaspohárrá változtatása... Növényevők ragadozóvá változtatása, na. Ja nem. Nem akarok a lónak tarajos farkasfogakat. Ki találja ki az ilyen varázslatokat, de most komolyan? - hitetlenkedett a lány, mire egyetértően bólogattam, visszacsúsztatva egy könyvet a helyére. Tengeri szörnyek, ámítás vagy valóság?
- Hát ja... Bezzeg azt sehol nem írják, hogy lehet a cápát házikedvenccé idomítani... - motyorásztam. Az utóbbi időben valami rejtélyes fanatizmus alakult ki bennem a cápák irányába, volt is nagy plüsscápám, aki általában az ágyamon hevert, és vele aludtam... De ez nem gáz, oké? A plüssök a legjobb dolgok a világon, mondjon bárki bármit.
- Kell lennie itt valami használhatónak - közöltem körbenézve, nagyokat pislogva a pálcám fényében. Már ez sem volt elég a fáradó szememnek, kezdtem álmosodni. Vajon egy Invito bűbájhoz mit kéne hozzátoldanom, invito könyv ami leírja, hogy változtass egy lovat macskává?
Egy ideig még nézelődtünk, de sehol nem találtunk semmit. Mi van, ha egyáltalán ez a varázslat nincs is leírva sehova? Ha meg le van, mi az esélye, hogy pont megtaláljuk ezernyi kötet között? Amikor már jogi irományokhoz tévedtem, fáradtan nekivetettem a hátam a szekrény szélének, és sóhajtottam egy nagyot, az ajkaimon kiszáguldó levegő fellebbentette a port egy vaskos darab tetejéről.
- Oké, szerintem ez egy veszett ügy. Mi lenne, ha levinnénk Hagridhoz ma estére, aztán ő hátha... - Számra fagyott a szó, amikor észrevettem valami szokatlant a szemem sarkából. Lévén, hogy tavaly RBF-eztem, sokat jártam a könyvtárba, így azért abban biztos voltam, hogy a zárolt részre vezető rácsnak nem kéne nyitva lennie, semmilyen körülmények között... De most nyitva volt. Meredten bámultam, felé világítva a pálcámmal, kicsit hunyorogva... ez hármat jelenthet. Egy, Frics... kettő, hogy valaki épp bent van... három, hogy valaki bent járt, de olyan sietősen távozott, hogy elfelejtette visszazárni. Az utolsó tűnt a legvalószínűbbnek. Egy diák... egész biztosan egy diák...
S én egyből kombinálni kezdtem. Mira azt mondta, van egy rosszakarója. Aki visszaváltoztatta a macskáját lóvá. És aki diák - tehát ilyen varázslattal csak nagyon egyedi esetben lehet képben. Például, ha betör a zárolt részlegre.
- Te is látod, amit én? - Úgy suttogtam, mintha gondolataimmal szemben mégiscsak az elsőben hinnék, hogy van itt még valaki. - Gyere utánam. Halkan és óvatosan!
Némán ellöktem magam a polctól és a bejárat felé indultam. Kicsit izgultam... de amint átsurrantam a résen, semmi különöset nem éreztem. Hisz akárhogy is, már így is tilosban jártam. Innen már lényegtelen, miért csapnak ki - a lóért, vagy a könyvtárért?
Nem kellett sokat mennünk előre, a legközelebbi asztalkán egy könyvet vettem észre kitárva, mellette a földön pedig egy törött üvegű lámpást. Te jószagú... S mégis megtorpantam, mielőtt közelebb érhettem volna, úgy szemléltem a látványt.
- Gondolod, hogy ez egy csapba? - súgtam oda Mirának.

Cause I know you were trouble...
• 2000. szeptember 1. •

 

- Amúgy egészséges az, hogy könyvet eszik?
Tűnődve pillantottam ela könyv felett Mezzi irányába. A nyelvét nyújtogatva szabadult meg épp az odaragadt papírdarabkáktól meg betűktől.
- Szerintem ez csak olyan neki, mint nekünk a rágó. Kis intellektüell, falja a könyveket… Remélem, ha baja lenne tőle, nem csinálná - kuncogtam, majd visszatértem a kutatómunkához.
- Hát ja... Bezzeg azt sehol nem írják, hogy lehet a cápát házikedvenccé idomítani…
- Sima ügy. A tenyeredből kell etetni - dünnyögtem, és lapoztam egyet az aktuális, persze teljesen hasznavehetetlen könyvben. - Hogy jutott eszedbe amúgy? Vannak ilyen irányú terveid? - kérdeztem, csak hogy elüssük az időt.
- Oké, szerintem ez egy veszett ügy. Mi lenne, ha levinnénk Hagridhoz ma estére, aztán ő hátha...
Szomorúan pillantottam fel Averyre. Igaza volt, de akkor is… Lelombozott a gondolat, hogy más gondjaira bízzam az én “kis” kedvencem. Amikor elhallgatott, követtem a pillantását, és érdeklődve húztam ki magam. Hogy nem vettük ezt eddig észre?
- Te is látod, amit én? Gyere utánam. Halkan és óvatosan! - Bólintottam, és úgy osontam a szöszi prefektus után, mint egy árnyék. Mondjuk az nem segített, hogy Mezzi nagy patakopogással követett minket, de gondolom, ha volt ott valaki, az már eddig is meghallotta volna a vircsaftolásunkat.
- Gondolod, hogy ez egy csapba?
A fejemet ráztam, és bár óvatosan, lépésről lépésre megfontoltan, de közelítettem a könyvhöz.
- Nem csapda. Csak a csapda része - fújtam ki a levegőt dühösen, és a szövegre böktem pálcám fénylő végével, hogy Avery is láthassa a sorokat, amik az átváltoztatott állat visszaalakításáról szóltak.
- Ne érj semmihez még egy pillanatig - kértem csendben Averyt. Majd szétvetett a méreg, ugyanakkor úgy dobogott a szívem, mint a vadászkonak, ha nyomot kap. Kiderítem, ki ez a sárkánysegg-fej, aki azzal szórakozik, hogy engem bosszant. És ha kiderítem… Na akkor valós oka is lesz annak, amiért kirúghatnának.
Tüzetesen végigpásztáztama  környéket, ujjlenyomatot, hajszálat keresve. A porban végül ráakadtam egy cipőnyomra.
- Gondoskodom róla, hogy Hamupipőke kiléte napfényre kerüljön - böktem a nyom felé, hogy Avery is láthassa. Egy pergament kaptam el az egyik kihelyezett asztalról, majd Mezzi orra elé dugtam. Amikor szaglászni kezdte, egyszerűen orrba töröltem vele. Jó nyálas lett.
- Na, így ni - mondtam, majd az átnedvesedett papírt a nyomra lapítottam, s felemeltem. Így keletkezett egy undorító, ámde rendkívül pontos másolatom a cipőtalpról.
- Nézzük azt a könyvet - mondtam, s amíg a pergamen száradt, odatérdeltem a könyv elé. Sok furcsa, állatkínzásnak tűnő varázs mellett ott volt egy, ami végre megfelelt nekünk.
- Felis transformatus - böktem a nyitott ajtóban álló ló felé, de nem történt semmi, csak nyávogott egyet a paci.
- Talán… Megpróbálnád? - kérdeztem Averyt, és felé nyújtottam a leírást. Bíztam benne, hogy meg tudja csinálni, gondolom nem véletlenül lett prefi, és hát mégiscsak felsőbb éves… Amikor a varázslat végre sikerült, a ló egy villanást követően eltűnt, helyén pedig egy fehér cica fogott ruganyosan padlót négy pici mancsán.
- Csodás - sóhajtottam megkönnyebbülve, és felnyaláboltam az állatot, meg a pergament is. És kitéptem a két varázslatról szóló lapokat a könyvből, egy bocsánatkérő fintor kíséretében.
- Muszáj ezeket begyakorolnom, utána visszahozom - magyaráztam. - És ha esetleg találkozol egy ilyen cipő talpnyomával... - emeltem meg a papírra felvett mintázatot Avery felé. - … akkor majd szólj. Nem szeretném nagy dobra verni, de elkapom, aki ezeket műveli, az biztos - puffogtam szikrázó szemekkel, de aztán egy sóhajjal elengedtem a dühöt. Fáradt voltam most ehhez.
- Avery, nem tudom eléggé meghálálni a segítséged… Felajánlanám, hogy segítünk visszaszökni a házad hálókörletébe, de mivel prefektus vagy, gondolom ez nem volna nagy szívesség. De tényleg, jövök Neked eggyel. - A cica nyávogott egyet, de nem panaszosan, inkább csak hogy hallassa hangját, majd bevackolta magát a karjaim közé. Jó volt, hogy mára már biztonságban tudhattam. Alig vártam, hogy megpihenhessek ezután a hosszú nap után. Ami hála Averynek, nem torkollt katasztrófába.

Köszönöm szépen a játékot!

[- Imádnám! -]

M I R A

2000. szeptember

Átkutattunk mindent, vagy legalábbis úgy éreztük, vagy legalábbis én, mert már azon kívül, hogy egyre inkább ragadt volna le a szemem a fáradtságtól, tényleg semmi hasznos nem akadt az utunkba. Mindenféle hülye, haszontalan varázslat, bájital, de semmi, amivel egy lovat macskává lehetne alakítani... Nem is értem.
Közben elbeszélgettünk erről-arról kínunkban, én meg tettem valami cápás megjegyzést.
- Hogy jutott eszedbe amúgy? Vannak ilyen irányú terveid?
Képtelen voltam visszafogni, elvigyorodtam egy vaskos, öreg kötésű felett, amelyről port szállt a zöld-ezüst pulóveremre. Cápák? Rohadt aranyosak, baromi aranyosak, oké? Bizonyított tény, hogy több ember hal meg karácsonyfa füzérbe csavarodva, mint cápatámadásban. Nagyon alulértékelt állatok, rendben?
- Imádnám! - sóhajtottam fel, szinte vágyakozva. - Felnevelni egy bébicápát. El is nevezném.
Igazából volt nekem otthon egy elég méretes plüssöm, egy álom rajta aludni, de hát mégsem hozhattam el a suliba... Bár most, hogy mindjárt nagykorú leszek, lehet, hogy lekicsinyíthetném, és akkor beleférne a ládámban... Khm. Úgy értem, nagykorú leszek. Nem kellenek nekem cápa plüssök az életben maradáshoz.
Néhány kör újabb továbbkutakodás után sem találtunk semmi használhatót, majd nyomra bukkantunk  a könyvtár zárolt részén. Na, nem mondom, hogy így képzeltem a mai napomat... Tulajdonképpen egészen idáig bele sem gondoltam úgy igazán komolyan, mi van, ha lebukunk. Rohadtul kicsapnak. Repülünk a suliból. Nos, lehet, hogy idén kicsit döcögősebben indult az év, és még nagyon hiányoznak Ellioték, de azért a Roxfort akkor is az életem legjelentősebb részét képzi. Mi lett volna velem, ha az év háromnegyedét nem tölthetem itt, hanem akkor is Karennel kellett volna nyomorognom? Komolyan nem vagyok benne biztos, hogy túléltem volna.
Ráadásul így kicsit anyát is közelebb érezhetem... hiszen ő is boszorkány volt. Ugyanitt tanult, a jó öreg falak közt. És már csak két év... Minden nappal egyre kevesebb...
Mira szavaira megálltam a rácsos bejáratnál, és csak figyeltem, hogy miben mesterkedik. Meg kell hagyni, baromi kreatív a csaj. Ha nem kedveltem volna meg pont emiatt, akkor mint prefektus, nagyon kéne utálnom. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem fog még bosszúságot okozni... de azt hiszem, elmondható, hogy köztünk épp kialakult valami kimondatlan szövetség.
- Tyúha... - motyogtam, a nyálas talpnyomizét szemlélve. - Okos... Remélem tartós is lesz ez a cucc.
Mikor végre közelebb léptünk a könyvhöz, oldalra billentettem a fejem. Nem voltam biztos benne, hogy az a bizonyos valaki véletlen hagyott itt mindent, így, hogy a vak is lássa, valamiben sántikált. Talán pontosan tudta, hogy Mira a nyomára akad. Talán ez is volt a célja. Akárhogy is, vagy nagyon ostoba... vagy okosabb, mint talán bármelyikünk is gondolja.
- Felis transformatus - zengte Mira a varázslatot a pacijja felé, de az csak bambán, könyvmaradványokkal a szájában pislogott felé, konkrétan majdnem megkérdezte, hogy mi a jó micsodást akar. Aztán a tűzpiros lány felém fordult. - Talán… Megpróbálnád?
Lepillantottam a lapokra, és alsó ajkamba haraptam, ahogy átfutottam a sorokat. Hát azért reméli, ez az egész nem annyira része a csapdának, hogy ez a bűbáj valami álcázott fekete mágia és rohadtul molekuláinkra szakadunk...
- Naná... mi baj történhet? - A hangomból csak úgy sütött a leplezetlen szkeptimizmusom. Megemeltem a pálcámat, a lóra fogtam. - Felis transformatus...
Elsőre nem is, de másodjára izzani kezdett a pálcám hegye, a ló pedig villant egyet, és a következő pillanatban szőrmős kis izéként pislogott mindenfelé. Haláli. Haláli.
- Nem haltunk meg! - Éljendeztem, ő meg addig felnyalábolta a macskáját. Aztán eldugtam a pálcámat, ebben a szögben a holdfény pont kellőképp világos lepelt terített a területre. Mira felé fordultam, ahogy kitépte a lapokat, aztán csak észbe kapva, kisiettem a zárolt részlegről. Ha ő is kiért, halkan vissza is hajtottam az ajtaját. El se hiszem...
- Muszáj ezeket begyakorolnom, utána visszahozom - magyarázkodott közben Mira. - És ha esetleg találkozol egy ilyen cipő talpnyomával...
Biccentettem.
- Vidd csak, felőlem. De tényleg hozd vissza, sose tudhatod, ki akarja macskává változtatni a lovát a közeljövőben... - Félmosolyt eresztettem felé, majd kicsit komolyabbra váltottam. - Rajta leszek az ügyön, már amennyire rajta lehetek.
A most látottak után valahogy nem kételkedtem benne, hogy aki Mirabellaval ki mer kezdeni, az tökös csávó lehet ám. Vagy csaj. Ki tudja?
- Avery, nem tudom eléggé meghálálni a segítséged… Felajánlanám, hogy segítünk visszaszökni a házad hálókörletébe, de mivel prefektus vagy, gondolom ez nem volna nagy szívesség. De tényleg, jövök Neked eggyel. - A cica felé nyúltam, és lágyan megcirógattam a fejét. Így egy kicsit azért szimpatikusabb volt, mint patás formájában.
- Inkább te próbálj meg feltűnésmentesen ágyba jutni, és akkor én is megúszom... Óvatosan, Mira. Látom vonzod a bajt... Figyellek... - Összehúzott tekintettel, gyanakvó pillantást vetettem rá, mielőtt kicsusszantam előle, hogy visszainduljak a hálókörletembe. Persze vicc volt, félig meddig, tényleg figyelni fogom, de csak azért, hogy ne lábatlankodjon el ismét a lómacskája valamerre... Esetleg akkor már nappal. Na, az igazi, vérbeli káosz lenne.

Köszönöm szépen!
A helyszín szabad.

[Rayla]

Rayla

2001. május eleje


parázsló léptünk nyoma: hamu

Egy tökéletes délutánhoz nem is kellhet más, mint a könyvtár nyugalma, három tekercsnyi házidolgozat rúnatanból meg mondjuk én. Persze nem tagadom, hogy ha felbukkanna egy manó egy bögrényi gőzölgő forró csokival, akkor hálás lennék. Főleg, mert hiába a harmónia meg nyugalom, már legalább húsz perce ugyanannál a mondatnál tartok, és a penna sercegése helyett az ideges kopogásom hallatszik az asztalon.
Koncentráció, kitartás, szorgalom. Eddig egyiknek sem voltam híján, megy mint a karikacsapás…de nem akkor, ha minduntalan elvonja a gondolataimat Ben. Meg az, amit mond, és ahogy mondja. Felsajdul a mellkasom az emlékre, a mondatokra. Mert valami különös hiányérzet motoszkál, hogy többet is mondhatott volna és mindenképpen meg kéne keresnem, hogy…
Sóhajtva rázom meg a fejem és próbálok visszatérni a mondatokhoz.
De hiába.
Becsukom a könyvet. Akármilyen képtelenség, egyszerűen muszáj járkálnom egy kicsit. A már nem kellő köteteket magam előtt lebegtetve indulok el a sorok között, hogy egyet-egyet a helyére csúsztatva csináljak rendet. Mert ha már belül nem megy, legalább kívül sikerüljön.

Azt hiszem első pillantásra fel sem fogom, hogy ő az, a tekintetem csak érintetlenül siklik át rajta. Aztán végül leesik. Nem tudom mi… a haja, az illata, az a tömény déli erotika ami belőle árad? Elfintorodom és lassan, óvatosan lépek mögé, hogy aztán ajkaimra mosolyt varázsoljak. Csendben figyelem a ténykedését, válla fölött belepillantva az irományba. Csak pár másodperc után szisszenek fel.
- Ezt itt azt hiszem összekeverted. Nem mindegy, hogy ferrum vagy ago! És ha jól látom egy e betűt is kifelejtettél itt - a válla fölött átnyúlva mutatok az említett szavakra, majd kicsit bizonytalanul húzom el a kezem.
- Mármint… ne haragudj, csak gondoltam… - hátrébb lépek egy kicsit. Te jóságos ég! Hát még magamnak is ilyen nehezen vallom be? Tartok tőle. Tartok attól, amit mondani fog, amit mondhat, amit okozhat és attól, hogy túl sebezhető vagyok a szemében.  - …csak segíteni szerettem volna.
Lesütöm a pilláimat, majd halványan elmosolyodva vonom meg a vállamat ahogy kék lélektükreim Rayla arcát kutatják. Nem hazudtam.. csupán nem mondtam el a teljes igazságot. Mert szívesen segítek, ha kell az egészet átnézem neki, hogyha gondolja, de… nem kizárólag segíteni szeretnék. Ám attól, hogy mélyebbre ássak, félek. Mert ki tudja mit találok…
Intek egyet a pálcámmal, mire a mellettem lebegő könyvek visszatérnek a kezembe. Egyszerűen szükségem van valamilyen kapaszkodóra, így két karommal átölelem a köteteket.

E   s   t   h   e   r


dramma per favore

2001. május eleje; Roxfort könyvtára; talárban

Bűbájtan... Bájitaltan... Már magam sem tudtam, mi ez.
Egy apró fintor suhant át arcomon, ahogy a kézírásom megdőlt, itt-ott elnyújtott formáit figyeltem, és próbáltam felfogni, hogy mit is írtam le. Előttem egy tankönyv meg egy a könyvtár polcairól szerzett kötet hevert, de mintha abban is kezdtek volna összefolyni a betűk. Halkan sóhajtva a plafon felé emeltem a tekintetem. Már május van... Már nemsoká vége... Ezzel igyekeztem nyugtatni magam, de az érzelmeim még sosem voltak ennyire vegyesek a tanév végét illetően.
A nyárra gondoltam, hogy mennyire jó lesz ismét beszippantani az olasz levegőt, de közben ott égett bennem Ben képe... Annyira lángolt, hogy szinte fájt. Már most, ha belegondoltam, milyen lesz, hiányzott.
Ugyanakkor meg ott volt ez az egész kavarodás. Ben és Esther, Esther és Ben... és én. Nem is tudom, hol éreztem magam ebben az egész háromszögben, olykor kicsit közelebb Benhez, aztán távolabb. Persze, tudtam én, hogy nem helyes, amit csinálunk... Tökéletesen tudtam.
Hogy érdekelt-e? Az egy kicsit más kérdés.
Egyszerre voltam dühös arra a csajra, ugyanakkor nem értettem... Nem tudtam összerakni őt magamban. Nem tudtam összerakni a fejemben semmit, ami csak hozzá volt kapcsolatos, még az érzéseimet sem. Nem kedveltem, persze. Haragudtam rá, hiszen csak a Ben előtt levegő múlt képe volt, és talán egy kicsit féltékeny is voltam?
Hiszen Esther gyönyörű, okos, mindenki kedveli, és Ben... Tudtam, hogy hiába minden szó, mi ketten sosem lehetünk egy szinten. Különben nem lett volna ez az egész helyzet. Különben Ben el tudta volna dönteni, melyikünket is szeretné igazán.
Annyira kusza volt ez az egész... Amikor csak tehettem, elfordultam, hogy még csak ne is lássam a lány arcát a folyosón, de nem volt egyszerű megbirkózni azokkal az érzelmekkel, amiket ők ketten váltottak ki belőlem. Túl sok érzelem. Egyszerre akartam vele versengeni és magabiztosan kihúzni magam, hogy én fogok nyerni, egyszerre rettegtem, hogy egyszer csak Ben eltol magától, és kézenfogva Esthert hátat fordít mindennek, ami mi vagyunk és voltunk, éreztem, hogy mennyire dühös lennék, ha ezt tenné, és éreztem, hogy mennyire kicseszettül fájna. Közben meg ott volt Esther... A látványa, az a kis gyönge bárány... Annyira álszent volt. Annyira kicseszettül álszent.
Mert ő nem az volt, ami a felszínen. Ezt... egyszerűen csak tudtam.
Beleharaptam alsó ajkamba, hogy aztán azon rágódva egy darabig visszaerőszakoljam a figyelmem a papírra előttem. Jesszusom... Mi a fenét is akartam leírni? Úgy öt perccel ezelőtt? Biztos vagyok benne, hogy volt valami ötletem... Még meg is akartam keresni a könyvben... Hát, mostmár mindegy, gondolom. Amúgy is, hogy szó kell még?
Fújtattam egyet, a plafon felé pillantva, ám ebben a pillanatban arcon csapott az illat... Az, amit a hülye se tudott volna nem észrevenni. Hiszen olyan erős volt, hogy még oda se ért mellém, mikor megcsapott.
Légyszíves vonulj el mögöttem, ne is vegyél észre, rám se nézz, és akkor mindenkinek nagyon jó lesz, rendi? De nem, persze, hogy nem, persze, hogy...
- Ezt itt azt hiszem összekeverted. Nem mindegy, hogy ferrum vagy ago! - Ó, tényleg? Mert szerintem tökre mindegy. Azt se tudom, mit jelentenek... - És ha jól látom egy e betűt is kifelejtettél itt.
Oda sem figyeltem, ahogy mutogatott ott a lapon. A plafont figyeltem még egy kis pillanatig, mielőtt sóhajtottam volna egyet, kissé ingerültebben, mint azt terveztem. Tudja, hogy mi ketten nem jövünk ki... És akkor nagyon szépen fogalmaztam. Akkor mégis miért szól hozzám önszántából?
- Kösz... - morogtam aztán. - De szerintem nem kértem a segítségedet.
Persze, jót akart, meg minden... De aztán őt ismerve, mindjárt gondol egyet, és olasz kurvának nevez megint. Nem mintha nem kaptam már meg párszor, szóval egészen el is engedtem a becenevet, de attól még rátámadhatok egy enciklopédiával, így, hogy nincs itt Ben, hogy megvédje.
- Mármint… ne haragudj, csak gondoltam… - Letettem a pennámat, és hátrapillantottam rá, ahogy lépkedni kezdett. - …csak segíteni szerettem volna.
Segíteni? Komolyan segíteni szerettél volna, Esther? Miért nem segítesz magadon azzal, hogy levegőnek nézel?
- Ahaaa... gondolom...
Hirtelen elpattantam, és elkezdtem összeszedegetni a cuccaimat, már a dolgozat sem érdekelt, beadom így, egy rossz jegy már meg sem kottyan igazán. Úgy sem fog számítani, amikor végre itthagyhatok mindent... Felkaptam a könyvet és a jegyzeteimet, hogy mellkasomhoz öleljem őket. Aztán már majdnem elléptem mellette, de aztán mégis... mégis visszaléptem elé, és ránéztem. Azokba a hibátlan, kék szemekbe. Mert persze. Rajta minden annyira rohadt hibátlan volt. És én nem értettem... De tényleg nem.
- Kérdezhetek valamit, Esther? Miért jössz egyfolytában utánam, hm? Miért keveredsz a közelembe  valahogy folyton, miért szólsz hozzám, miért próbálsz meg kedves lenni velem? Nem kell törnöd magad. Komolyan nem! Ha azon aggódsz, hogy ellopom a pasidat, akkor sem segítesz ezzel a dolgon.

[Rayla]

Rayla

2001. május eleje


parázsló léptünk nyoma: hamu

Nem tudom mit csinálok itt. Miért indulok el a sorok között, miért simítanak végig ujjaim a könyvek megnyugtató gerincén… de mintha lépteimnek egyetlen célja a hugrabugos lány lenne. Mert mégis felé mozdulok, oda visz a sors, vagy Isten, nevezzük, aminek csak szeretnénk. De a földbegyökerezett láb és elnémuló pillantás mögött annyi, de annyi kérdés lakik. A tétovázás, a kíváncsiság és a félelem kérdései.
Ha Margaret itt lenne hevesen a húsába marva tépné ki belőle a válaszokat. Ha kell a körme alatti vérből olvasná ki. Makacsul, nem tágítva és erőszakosan. De én nem Margaret vagyok. Nekem csak maradnak a mit sem érő szelíd módszerek. Az egyhelyben toporgás, a kétségek és az örök félelem.
Mégis… megállíthattam volna a kezemet a mozdulat közben. Csendben maradhattam volna, elsétálva, hogy csak önmagam marcangolásába bújjak vissza. De egyszer talán az életben én is lehetek bátor, nem? Ennyi sem adatott?
- Kösz... De szerintem nem kértem a segítségedet - azt hiszem ekkor húztam vissza a kezemet, de ebben nem vagyok biztos. Az az elemi gyűlölet sütött minden szavából és égetett. Rayla Blake nem az a lány volt, aki csak egy kicsit csinált bármit is. Ha utált, minden porcikája ezt üzente.
És én meg mit csináltam? Mi mást, mint gyáván visszakoztam. Hátráltam és hagytam, hogy Rayla teret nyerjen. Most itt éppen úgy, mint Ben életében. Ám a felismerés, hogy ez mennyire is volt végzetes hiba, még váratott magára. Egyelőre csak a baljós sejtések, az elsuttogott szavak és furcsálló pillantások lehettek pilléreim. Nyeltem egyet ahogy karjaimat védekezőn a könyveim köré fontam.
- Ahaaa... gondolom...
Összerezzentem a hirtelen mozdulataira. Nem értettem a hevességét, abból nem származik gondja, ha egy felsőbb éves segít neki. Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy ezt meg is mondom neki, szólásra nyitottam a számat, majd inkább becsuktam. Mert éreztem, hogy nem ez zavarja. És a nyugtalan sejtelem baljóslatúan fészkelte belém magát. Érteni akartam, és mégis áldottam a tudatlanságomat. Így minden jó volt, elnézni egymás mellett, nem kapargatni mást, csak a felszínt.
- Kérdezhetek valamit, Esther? - Bólintottam.
- Persze, ha a dolgozatoddal kapcsolatban, akkor szívesen segí… - nem tudom miért erőltettem ezt az egész tanulós témát. Makacsul ragaszkodtam ahhoz, ami nem árthat, ami nem vájhat mélyre. És miért? Mert megint csak féltem. De Raylával nem volt ilyen könnyű szót érteni. Félbeszakított, és csak úgy ömlöttek belőle a szavak. Éreztem a keserűséget, a hevességet, azt a vihart, ami veszélyes volt. Ami elől csak menekülni szerettem volna.
- Miért jössz egyfolytában utánam, hm? Miért keveredsz a közelembe  valahogy folyton, miért szólsz hozzám, miért próbálsz meg kedves lenni velem? Nem kell törnöd magad. Komolyan nem! Ha azon aggódsz, hogy ellopom a pasidat, akkor sem segítesz ezzel a dolgon.
Pislogtam párat és lebiggyesztettem az ajkaimat. Pár perc is eltelt mire meg tudtam szólalni.
- Én… én nem tudom miről beszélsz - megcsóváltam a fejem értetlenül. - Nem aggódom - hazugságok Esther, hazugságok! Igazán tudhatnám, hogy mindenen aggódom. Mindentől félek és ezért utálom is magam. Mert képzeld drága Rayla nem minden az a tökéletes máz, aminek látszik. Talán ha egy kicsit okosabb és idősebb leszel rádöbbensz, hogy érdemes mások mögé nézni. És akkor végre sikerül leszállnod erről a hevesen táncoló magas lóról.
- Egyáltalán nem követlek, nem koslatok utánad, és köszönöm szépen, de Bennel nagyon jól megvagyunk. Ezer olyan szállal kötődik hozzám, amit egy ilyen kis gyenge szellő nem tud eltépni - ránéztem. Végre kihúztam magam és ránéztem. De heves szívdobogásom mögött végig csak arra tudtam gondolni, mi van ha a szélből vihar lesz? Mi van, ha tényleg képes mindent összekuszálni és elrontani? Még azt is, ami köztünk van Bennel. Mert nekünk múltunk volt.. olyan múltunk, ami nektek már sosem lesz. Ezt ugye te is megérted? És ebbe, ha egy kicsit is jól nevelt lennél, tudnád, hogy nem illdomos beleköpni.
Az ujjbegyeim kifehéredtek ahogy szorítottam a könyveket.
- Nem tudod ellopni tőlem - mosolyodtam el lágyan. Szerettem volna biztosnak lenni a kijelentésemben. Ben emlékébe kapaszkodtam. Abba, ahogy orrához húzta a tincseimet mélyen beszívva a kókuszillatot. Ahogy olyan hevességgel tudott csókolni, mint senkit. - Arról meg igazán nem tehetek, hogy Ben apró kis figyelmességét összekevered valami mással - Csakis erről lehetett szó. A kis Rayla azt hitte, hogy mert Ben Fraser kicsit is beszélgetett vele, máris joga van utána kapni, hogy elmarja tőlem. Szerettem volna elhinni azt, amit mondtam, de a nyugtalan érzés cseppet sem csökkent. Mintha egy fontos részlet fölött elsiklottam volna.
- Ne aggódj, rengeteg hal van még a tengerben, talán… nézegess a te évfolyamodban - egy kis hezitálás után végül kezemmel megsimítottam a lány vállát. Merlin segíts, mikor kezdtem randitanácsokat osztogatni? Azt hiszem kezdem elveszíteni a józan eszemet. Pedig csak ki akartam térni Rayla gyűlölete elől. Eloszlatni a kételyeket, biztosnak lenni abban, hogy Ő még mindig csak az enyém. De éreztem, hogy megnyugtató mosolyom hamis. A szavaim üres manírral hasítanak a csendbe és a kezem megremeg.
Mégis… te is tudod Rayla: én csak segíteni szeretnék.

E   s   t   h   e   r


dramma per favore

2001. május eleje; Roxfort könyvtára; talárban

Hazudós vagy, kétszínű, és azt hiszed, tökéletesen kevered a lapokat, pedig rohadtul nem, Esther.
Vajon azt gondolta, nem tudom? Hogy nem látok át a törékeny, gyönyörű kis vázán, amit Benjamin előtt is felhúz, és bizonyára felhúzott Aiden előtt is? Azt hitte, azért gyűlölöm, mert magamnak akarom Bent? Jesszusom! Azt akartam, hogy Ben boldog legyen, akármilyen marha közhelyesen is hangzik ez... És ha Esther lett volna az, aki boldoggá teszi, hát hajrá!
De nem. Nem, nem, nem. Akkor nem futott volna ez a sok szál mögötted, ha boldog veled, kiscsillag.
És egyszerűen nem értettem, mire igyekszik ennyire. Őszintén... Jópofizni velem, hogy aztán bűntudatom legyen? Nem voltam én ostoba. Persze, nem véletlen nem a Hollóhátasok közé sorolt a süveg, persze, nem értek igazán a mágiához, és még mindig nem találom a helyem a varázsvilágban, de leszarom én a varázslást, őszintén. Az most egyáltalán nem számít. És ha ezeket nem vesszük, megvan nekem a magamhoz való eszem. Akkor is, ha az
ellenkezőjét gondolod, akkor is, ha olasz kurvának titulálsz.
És én tényleg, őszintén nem akartam vele veszekedni. Pedig ha valaki, hát én nehezen tudtam magamban tartani az indulataimat. De nem akartam emiatt elveszíteni Bent... Hogy beleállok valakibe, akit annyira szeret... És Esther mintha valahogy ki akarta volna provokálni...
Ó, hát persze, hiszen ez volt a terve! Hogy nem esett le hamarabb? Felszegtem az államat, miközben cuccaimat magamhoz ölelve farkasszemet néztem vele. Kicsivel magasabb volt nálam, de ez csöppet sem zavart. Nálam amúgy is mindenki magasabb volt. De pontosan tudta ő is, hogy Ben borzasztó dühös lenne, ha megtudná, hogy csúnya dolgokat mondtam a barátnőjének... És pont ezt akarta. De nem vagyok hülye, Esther. Mikor jössz már rá?
- Egyáltalán nem követlek, nem koslatok utánad, és köszönöm szépen, de Bennel nagyon jól megvagyunk. Ezer olyan szállal kötődik hozzám, amit egy ilyen kis gyenge szellő nem tud eltépni. - Felhúztam a szemöldökömet. Annyira... Annyira földöntúli érzés lett volna az arcába köpni, hogy nem, Esther, rohadtul nincs igazad. Tévedsz. Baromira tévedsz. De nem. És olyan jó érzés lett volna egyszer csak odalépni hozzájuk, és magamhoz húzni Bent... Hogy észbekapjon a kis angyal, hogy rájöjjön... De nem, nem, nem.
Csak horkantam egyet.
- Akkor örülök... Sok boldogságot nektek! Mostmár lekophatsz.
De csak nem akart lekopni. Mert ideges volt, rohadtul ideges. Látszott minden mozdulatán... És persze, erről pletykált az egész suli. Jóó, nem az egész... De elég sokan. Túl sokan ahhoz, hogy füle botját se mozdítsa. Talán nála tényleg csak az működött volna, ha végignéz valami olyasmit, mint a tegnapi találkozónk Bennel... És ez részem, egy elég határozott részem ezt baromira élvezte volna.
- Nem tudod ellopni tőlem. - Ez a mosoly... Könnyedén letörölhettem volna az arcáról, de csak hagytam, hadd élvezze ki egy kicsit, hogy azt hiszi, a szavainak van bármi jelentősége is. - Arról meg igazán nem tehetek, hogy Ben apró kis figyelmességét összekevered valami mással.
Kis figyelmesség volna az, ha magához húz és kifulladásig csókol? Már értem, miért nem tűnt fel és jelentett gondot neked, hogy egy helyett két ikerrel kavarsz. Megforgattam a szememet, aztán é is csak felhúztam magamra valami kis mosolyt, és mellé még hitetlenkedve fel is húztam a szemöldökömet. A kétségbeesés... Csak a süt a szavaidból, Esther. Bárcsak elmondhatnám mindezt neki! Annyira jó érzés lenne.
- Talán emlékeztesselek, hogy előbb voltam, mint te? - kérdeztem, ujjaimat pedig végigfuttattam a könyv tetején. Persze, az első találkozásunkat nem lehet igazi ismeretségnek nevezni... De ez most nem számított, nem kell neki azt tudni, hogy pár hosszú évig nem tartottuk a kapcsolatot. - És amúgy is, már barátok voltunk, mire... mire jöttél te. Jöttél te a kétségbeesett féltékenységeddel, mert rettegsz, hogy kicsúszik a kezeid közül... De Esther, ne aggódj, nem kellett én ahhoz, hogy elveszítsd Bent.
És egy kegyetlenséget képtelen voltam nem hozzáadni. De borzalmasan felhúzott. És tényleg - bíztam benne, hogy Bennek is legyen annyi esze, hogy egyszer rájön, mit tesz vele Esther. Hogy a múltba láncolja, hogy kalitkába zárja, hogy visszatartja. És Ben nem érdemli ezt. Még akkor sem, ha fel sem tűnik neki igazán.
De aztán messzire ment. Esther, rohadtul túlmentél egy határon, az én határaimon...
- Ne aggódj, rengeteg hal van még a tengerben, talán… nézegess a te évfolyamodban. - Nem is érdekeltek a szavai, de ahogy a keze a keze a vállamhoz ért... Cazzo, szerettem volna eltörni. Talán brutális voltam, és túlságosan heves... De Esther tényleg hülye volt. Annyira hülye volt! Mert még csak ötlete sem volt, hogy kibe áll bele. Inkább örült volna, hogy meghúztam magam! De nem, nem, engem ne érints meg, engem ne lengj körbe a fullasztó kókuszaromáddal, tőlem rohadtul maradj távol.
És el is kaptam a kezét, még félúton a mozdulat közben. És annyira nehéz voltam... De aztán nagy erőfeszítés árán, csak lelöktem magamról az ujjait, vissza a határvonalon kívülre.
- Ne nyúlj hozzám, Esther... Rohadtul ne nyúlj hozzám, érted? És pláne ne osztogasd az idióta szerelmi tanácsaidat, inkább gondolkozz el azon, hogy mennyire tisztességes dolog egyszerre két ölben üldögélni... És milyen dolog valakit a halott ikertestvére nevén hívni. Mérgező vagy, Esther, rohadtul mérgező...
Sajnálhattam volna, hogy Ben ugyanezt csinálja vele a háta mögött. De képtelen voltam rá. Mert megérdemled... Ám mielőtt a szavaim egy olyan irányba keveredtek volna, amiket aztán ténylegesen megbánok, egyszerűen elléptem előle, és elindultam a Könyvár kijárata felé. Én végeztem, légy hálás.

[Rayla]

Rayla

2001. május eleje


parázsló léptünk nyoma: hamu

Nem voltam hülye. Pontosan éreztem azt az indulatot ami benne lüktetett a felszín alatt. Azt a gyűlölködő pillantást, amivel végigmért.. és ami megijesztett.  Nem akartam ártani neki, hogyan is tudtam volna. De abban korántsem voltam biztos, hogy ő nem tenné-e meg. Mert mindig mindenkiben annyi felgyülemlett indulat és érzés volt és az emberek ettől gyakran agresszívak lesznek. Bántanak másokat, pedig ők sem akarják. Hiszen Rayla Blake csak nem lehet olyasvalaki, aki szeretne fájdalmat okozni, nem?
Nem tudtam hova tenni a viselkedését, és idegesen toporogtam, mert éreztem. Átjárt a sejtés, hogy valami sokkal több húzódik a háttérben. Hogy van valami benne, ami miatt ekkora ellenszenvvel viseltetik irántam és valami… ami miatt nem akar túl sok időt tölteni velem. Az ajkamba harapva figyeltem, ahogy összepakolja a holmiját és szemeimet gyorsan elkaptam róla, mikor rám nézett. Jó lett volna egy kicsit belelátni a fejébe, éppen csak annyira, hogy kiolvashassam belőle azt a pár szót, ami engem érdekel. De még mindig túlzottan féltem attól, mit találhatnék ott. Különben sem vagyok legilimentor.
- Akkor örülök... Sok boldogságot nektek! Mostmár lekophatsz. - Durva volt. És a horkantása, a felém köpött szavai belém martak. Utáltam, hogy ilyen érzékeny vagyok, és elszomorít. Minden egyes alkalommal elszomorít az emberi kegyetlenség. Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor csendben fognom kellett volna egy könyvet, hogy beletemetkezzek a mesevilágomba és valóban „lekopjak“. És mégis folytattam. Egy kicsit hittem benne, hogy a megrendíthetetlen jóindulatommal megváltoztathatom a világot. Hogy legalább ellensúlyozzam a sok mocskot, ami szétterül a Roxfort szőnyegén. De talán sosem lesz elég erőm igazán bátornak lenni ehhez.
- Talán emlékeztesselek, hogy előbb voltam, mint te? - Az ajkaim elnyíltak a meglepettségtől ahogy kimondta a mondatot. Hirtelen nem futotta többre pár kínos hümmögésnél és.. mégis hogy értette, hogy ő volt előbb?! Mármint tudom, ismeri, de… ők mindig is csak barátok voltak, nem? Vagy tényleg teret engednék Margaret örökké kétértelmű megjegyzéseinek, amik eddig mind szelíden peregtek le rólam? - És amúgy is, már barátok voltunk, mire... mire jöttél te. Jöttél te a kétségbeesett féltékenységeddel, mert rettegsz, hogy kicsúszik a kezeid közül... De Esther, ne aggódj, nem kellett én ahhoz, hogy elveszítsd Bent.
Pontosan ott mart belém, ahol a leginkább fájt. Elképesztően értett hozzá, hogy csak kapkodva a levegőt, fejemet tagadólag rázva figyeljem a mozdulatait, az arckifejezését és közben belém markoljon a félelem. Újra és újra. Mert a Rayla szavai nyomán keletkezett kétségbeesés légszomja a csontomig marta a húst.
- Engem sosem fog tudni elfelejteni - feleltem halkan és egy kicsit kihúztam magam. Nem fogok megalázkodni, nem fogok úgy csinálni, mint aki gyenge. Mert Blake pontosan erre játszott. El akarta érni, hogy gyengének érezzem magam, valakinek, aki csak kétségbeesetten kapaszkodik a múltba. Mert fél a változástól. Fél az újtól. Nem sajnáltam Bent másoktól, nem akartam kisajátítani… és mégis… nem tudtam elképzelni, hogy az ajkai mást is csókolhatnak, hogy a kókuszon kívül lehet számára bármi csábító. De emlékeztetnem kellett magam, hogy én már ellöktem egyszer. Eltaszítottam mindkettejüket.

Ahogy hozzám ért, mintha égettek volna az ujjai. Szerettem volna rögtön visszahúzni a kezem, de pont egy másodperccel tovább tartotta, mint még elviselhettem volna. Mert izzó, forró gyűlölet volt minden mozdulatában. És azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor megértettem. Rayla nem magam miatt utált, hanem Ben miatt. Ijedt villanással fúrtam kék pillantásom az övébe, hogy aztán hátráljak párat, amint szabaddá váltak a kezeim.
- Ne nyúlj hozzám, Esther... Rohadtul ne nyúlj hozzám, érted? - lehajtottam a fejem és nagyot kellett nyelnem, hogy a feltörni készülő könnyeket elfojtsam. Mert már csak az hiányzott, hogy itt, előtte csorduljanak ki. - És pláne ne osztogasd az idióta szerelmi tanácsaidat, inkább gondolkozz el azon, hogy mennyire tisztességes dolog egyszerre két ölben üldögélni... És milyen dolog valakit a halott ikertestvére nevén hívni. Mérgező vagy, Esther, rohadtul mérgező...
Felkaptam a tekintetem. Minden egyes szava újabb és újabb réteget mart le rólam. Én? Én vagyok a mérgező? Csak nézz magadra Rayla Blake. Itt vagyok, kedves vagyok, segíteni akarok és csak kérdezni valamit, egy fullasztó kérdést, amit sehogyan sem tudok kibökni, mégis olyan, mintha megfulladnék az érzéstől, hogy bennem reked… te pedig apró késszúrásokként vágod belém a szavaidat. Szemből támadsz és..
Mérgező vagy, Esther, rohadtul mérgező…
mérgező vagy…
mérgező..
Ráztam a fejem, tagadtam és nem akartam elhinni, hogy ezt gondolja rólam. Én nem akartam ilyen lenni? Én.. én mindig a jó vagyok a történetekben, hát miért nem fogadod el te is? Ben.. Aiden… Ben.. nem szándékosan kevertem őket, ugye? Mindig is összetartoztak és ha az egyik hiányzott nem tölthettem ki a másikkal még akkor sem, ha elképzeltem, hogy így lehet. Sosem akartam az egyikükkel megelégedni. Mindig ketten kellettek.
Későn eszméltem fel, hogy már el is lépett előlem.
- Rayla, várj! - utána kiáltottam. A könyveket leraktam egy asztalra, és az sem érdekelt, ha a szent csendet megtöröm a kiabálásommal. Csak utol akartam érni és mindig halk lépteim ezúttal hangosabban koppantak a kelleténél.
Tanulhattam volna a korábbiból, tanulnom kellett volna, mégsem jutott el a tudatomig, hogy azt kérte, ne érjek hozzá. Így a karja után kaptam, épp csak egy kicsit megszorítva. Nem akartam, hogy fájjon neki, annyit szerettem volna kérni tőle, hogy feleljen, hogy válaszoljon nekem igazán. Ziháltam, a hajam összekócolódott és a tekintetem kérlelőn meredt az arcára.
- Mi van veletek Bennel? - nem tudtam egyértelműbben fogalmazni. Nem akartam teret engedni annak a sejtelemnek, amit a falak susogtak. Tagadtam, tagadtam és befogott füllel ráztam eddig a fejem Margaret hülyeségeire. De az ujjaim között mégis átszűrődött a sejtelem. Tudtam, hogy könnyektől csillogó tekintetem ezúttal is kért. Csak arra kért, hogy válaszolj!
Mert talán életemben először készen álltam arra, hogy szembenézzek egy igazsággal a menekülés helyett

E   s   t   h   e   r


dramma per favore

2001. május eleje; Roxfort könyvtára; talárban

Tudtam, hol kell támadnom. Talán ez volt az egyetlen fegyverem egész életemben... De valahogy mindig éreztem, hova kell böknöm, ha fájdalmat akarok okozni.
Tudtam, hogy anyámnak csak arrébb kell lökni azokat a hülye festményeit az útból, tudtam, hogy fel kell hozni neki, hogy ne rajtam próbálja kiélni az elbaszott életét. Apát az bántotta volna a legjobban, ha felháborgatom, hogy megcsalta anyát, de vele egyszerűen még én sem voltam képes konfliktusba keveredni. Azt hiszem, őt szerettem a legjobban a világon. Meg igazából a barátnője is aranyos volt... Szinte úgy szeretett, mintha tényleg az anyám lenne, amit még én is nehezen hittem el olykor. És Ben? Ha Esthert bántottam volna a szavaimmal... Aident, vagy a családja többi tagját... De ezt akkor sem tettem volna meg, ha esetleg nagyon összekapunk. Mert annyira én sem voltam kegyetlen, hogy valaki halott... vagy csak sokáig halottnak hitt családtagjaival támadjak.
e Esther egészen más volt. Őt nem sajnáltam. És láttam azokat a visszanyelt könnyeket, amelyeket nem engedett kigördülni a szeme sarkából. Mert felismertem, ahogy az a fehér rész fájdalmasan elpirosodik, felismertem az ajka szinte láthatatlan megremegését. Csúnya lett volna azt mondani, hogy mindez elégedettséggel töltött el... De talán egy kicsikét, egy pillanatra... valami olyasmivel.
Nem hatsz meg, Esther, rohadtul nem hatsz meg.
Hogy gonosz voltam-e? Egy kicsikét igen, ám ezt sosem tagadtam. És csak úgy nem jött elő... ki kellett provokálni, hogy ennyire támadni akarjak, és Esthernek baromira nagy szerencséje volt, hogy ott volt Benjamin... Különben már tényleg a sarokban bőgne.
- Engem sosem fog tudni elfelejteni. - Komolyan, erre vagy a legbüszkébb? Úgy húzta ki magát, mintha ez valami díjnyertes dolog lenne, valami siker, amit csak olyan kevesen érhetnek el... Én meg csak a szememet forgattam. Hallod egyáltalán, amit mondok? Csak mert sosem vicces olyannal vitatkozni, aki túl hülye ahhoz, hogy felfogja a sértéseimet.
- Hurrá, Esther! Gratulálok hozzá! - morogtam. Egy kis pillanat... mindössze ennyi telt el a gúnyos szavaim után, mielőtt jött volna a vérvörös hullám... A düh, az a hihetetlen kegyetlen vágy, hogy nekimenjek, és átborogassam ezen a rohadt íróasztalon, hogy még ahhoz is jó mély levegő kellett, hogy ne kíséreljem meg eltörni a csuklóját, ahogy hozzáértem... Nem vagy te semmit, Esther, rájöttél már? Nem érdem valaki más oldalán felmászva azt hinni, hogy elértél bármit is az életben... Mert láttam én rajtad. Hogy csak egy üres, kongó váz voltál, amelyet olykor feltöltöttek Ben szavai...
És egy egészen kicsit azért sajnáltam, hogy őszinte legyek. De tényleg, annyira kicsit, hogy az csak bőven a kiosztása utáni percekben fogalmazódott meg bennem. Vajon látja Ben is, hogy mennyire rohadt üres, és ezért nem meri elhagyni? Ez megint egy gonosz kis gondolat volt... De Esther minden egyes rétege ezt okozta, ezt váltotta ki belőlem... Az az elbűvölő, ártatlan hercegnő, a kétségbeesett szerelmes, a lány, aki mindig mindent jól tesz, aki semmivel nem szolgált rá arra, hogy bántsák, és aki közben olyan romlott volt, mint Hófehérke almája... Ez nem egy mese, feltűnt már, Esther? Ez a való élet, és a kettőnek semmi köze egymáshoz.
Annyi szó... Annyi visszafogott indulat... De egyszerűen csak magamhoz öleltem a könyveimet, és elindultam. Biztos voltam benne, hogy nem fog követni. Miért is tenné? Ő csak kedves akart enni, mint ugyebár mindig, én pedig undokul belevágtam a lelki világába, a vattacukor felhők és az egyszarvúk közé. Vajon ezután rohan majd panaszkodni Bennek, hátha nem áll többé szóba velem a fiú? Akkor végre elérné, amit annyira akar...
- Rayla, várj!
Mi a jó ég az, amit még annyira el akar mondani? Mérgesen fújtatva a plafon felé emeltem a tekintetem, és nem lassítva vágódtam is ki a Könyvtár ajtaján, egyenesen valamelyik lépcső felé iramodva. Utáltam ezeket, rettegtem, hogy egyszercsak kiesik alólam valamelyik, de most olyan magabiztossággal léptem rá, mint még soha, és drukkoltam is, hogy azelőtt kanyarodjon el, mielőtt Esther utolérne. Én biztosan gyorsabb vagyok, mint ő, úgy érzem, ott vannak például az ikrek - és most nem Fraserékre gondolok -, amelyeket elnézve, azért egy egészen külön élmény lehet... igazából bármit csinálni velük. Én azért egészen örültem a visszafogott méreteimnek.
- Che cazzo è?... - motyogtam, inkább csak magamnak, de aztán csak meghallottam léptei puffanását és a zihálását, így egy elfúlt sóhajjal felé fordultam. - Mit akarsz még, E...
- Mi van veletek Bennel? - A levegő megállt egy pillanatra... Megfagyott, és a bőrömre is kiült a dér.
Cazzo...
Tudtam, hogy Ben nem tud hazudni... én azért valamivel jobb voltam nála, de akkor sem élveztem. Baromira nem, pláne, ha egy ilyen nagy dologról volt szó... Mert persze, el lehetett azt füllenteni, hogy igazából nem én törtem össze azt a tányért, hanem Alonzo, hogy nem én ettem meg utolsó hat szelet tortát, meg az eldugott kekszedet sem a szekrény aljából, de nem... ez nem olyan dolog volt, amiről lehetett...
Az addig békésen haladó lépcső hirtelen akkorát rándult, hogy nekicsapódtam a korlátnak, és két kezemmel meg is ragadtam azt, mielőtt átvágódom afelett, és a mélybe zuhanva szörnyethalok... Ám ez a reflex egy pillanatig tartott csupán... Aztán Estherre néztem ismét, és komolyan elgondolkodtam, hogy inkább levetem magam.
Ez most komoly?! Szóval helló, karma, mi? mellesleg meg, fúúúúúj, de kibaszottul utállak, Szeszély!!
- Non ci posso credere... - motyorásztam bosszúsan, mielőtt csak feljebb tolva magam ismét a lányra emeltem a tekintetem... Amelyből persze az eddigieknél is tökéletesebben kiolvashatta az elevenen utálatot. - Remek... Cazzo! Nagyon remek!
Megrugdostam a korlát alját párszor, hátha... Dehát semmi, persze, hogy semmi... A válaszadáshoz pedig csak egyre közelebb sodort ez. Így nem habozhattam tovább, muszáj volt végre megszólalnom, egy mély sóhaj után.
- Barátok vagyunk... Ha ennyire nem bízol benne, Esther, akkor inkább szakíts vele... - motyogtam oda, de épp csak szemem sarkából illettem egy pillantásra. Szinte fájt az éles hazugság, de mit tehettem volna...? Ezt nem mondhattam el én, Benjaminnak kellett. És ezt ő is tudta... Mindketten.