+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  A KisLak új lakója
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A KisLak új lakója  (Megtekintve 4368 alkalommal)

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 08. 10. - 20:46:04 »
+1

London és Észak-Írország



2000. augusztus
Naplózva


Avery Cassen
Eltávozott karakter.
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 08. 10. - 22:21:53 »
+2

A FOREST HÁZASPÁR

.outfit.
2000. augusztus

Halkan beszívtam a levegőt ajkaimon, miközben tekintetemet, szinte centiről-centire végigfuttattam a félhomályba borult szobámon. A csupasz, halványlila falamon, reggel bevetett, ám mostanra összegyűrődött ágyamon és a nyitott ajtajú szekrényeimen, amelyeknek annyi emléket kellett volna árasztaniuk felém, ám nem tették, helyette csak mintha vádlóan meredtek volna rám: "Komolyan? Ez a megoldás?"
Tudtam, hogy nem. Legalábbis majdnem biztos voltam benne, hogy tudom. A legutóbbi kis kiruccanásomnak nem volt jó vége, az apám csak még dühösebb lett rám, amit meg kéne értenem, hiszen mégis csak megijeszthettem, hogy eltűntem, de szinte nevetséges volt, hogy úgy tett, mintha egyáltalán nem tudná az okát.
Pedig most már ő is az volt. Próbáltam ellene küzdeni, de vajon mit csinálhattam volna másképp ahhoz, hogy Karen ne fertőzze meg az egész családunkat, vagy legalábbis azt, ami maradt belőle?
Könnyáztatta arcom még égett az ütéstől, amely után bezárkóztam a szobámba. Sosem hallottam apámat ordítozni. Összekuporodtam az ágyam és a szekrénysor melletti kis résben, mintha így nem hallanám, mintha így kizárhatnám magam a dologból, mintha nem tudnám, hogy a szidó szavai nem csak a nagynénémnek, de nekem is szólnak, ám akármilyen erősen szorítottam a kezemet a fülemre, a hangja úgy is átütött.
Mióta hazajött Németországból, minden csak rosszabb lett, pedig annyira vártam azt a pillanatot, mint éhező egy falat kenyeret. Egy egész hónap itthon nélküle, a folytonos viaskodásaink Karennel, és az egyetlen, ami miatt nem vesztettem el a józan eszem a folyton körbelengő negatív hangulatban, apám volt. Bíztam benne, hogy amint hazajön, helyreáll kicsit a béke. Sok időt töltünk majd együtt ketten, mielőtt visszamegyek a Roxfortba, és remélhetőleg megkapom tőle azt a törődést, amire talán már kétségbeesetten várok anya halála óta. Eddig mindig így volt, vagy legalábbis nagyon hasonlóan a felvázolthoz.
Talán túl sok volt az a pár hónap, amit a Roxfortban töltök, távol tőle. És Karen végül is a testvére, nem várhatom el, hogy lássa azt a kígyó oldalát, amelyet nekem naponta megmutat. Nem várhatom el, hogy válasszon kettőnk közül. Bárcsak ne érezném úgy, hogy ő mégis ezt tette!
Pulóverem ujjával megtöröltem az arcomat. Még mindig éreztem a feszültséget a bőrömön, holott a kiabálás már abbamaradt. Még mindig éreztem a fájdalmas csípést az arcomon, holott már talán egy óra is eltelt azóta. Hallottam, amint apa fel-le masíroz a folyosókon, tudtam, hogy képtelenség lesz átjutnom rajta az ajtóig, és tulajdonképpen nem is akartam látni az arcát. Mielőtt megmarkoltam volna a hátizsákom pántját és Jensen ketrecét, az ablakhoz léptem. Kitárva azt megcsapott a hűvös levegő, az eső illata, és vártam az érzést, amely majd visszatart, vártam a szorításra a mellkasomban, ám egyik sem jött.
Minek maradnék itt? A még több gyűlöletért? Már nem kérek ebből, elfáradtam, le akarok pihenni, anélkül, hogy görcs lenne a gyomromban, mert akármelyik pillanatban meghallhatom Karen hangját. Nem akarok tovább küzdeni. Nem akarok tovább a csalódást okozó kölyök lenni, aki folyton csak problémát generál itthon.
Egy ollóval elvágtam a szúnyoghálót, aztán a hirtelen táskába kényszerített néhány cuccommal és baglyommal együtt kimásztam az ablakkereten. Kész voltam elhúzni innen valahova, bárhova. A kapuig vezető úton azt mondogattam magamnak, hogy ez mindenkinek jobb lesz, aztán lassan megcsóváltam a fejem. Ha csak nekem, az se érdekel.


Az eső hidegen csapott az arcomba, az ütés helye mellett pedig most már a bal térdem is pokolian sajgott, hiszen néhány utcával arrébb, nem sokkal, hogy leszálltam a buszról, elcsúsztam a vizes úton, és amellett, hogy kiszakadt a nadrágom, még vérzett is a horzsolás amit szereztem. Az eső meg persze csípte, ami egyébként szintén nem rég kezdett szakadni, de a pulóverem és fekete nadrágom már teljesen átázott, úgy nézhettem ki, mint egy útszélre lökött kismacska. Jensen sem értékelte túlzottan a nedvességet, de ő legalább alaposan felborzolva a tollait nem fázott annyira, mint én. Ráadásul egészen rámsötétedett, és pontosan még csak nem is tudtam, merre tartok. Arra gondoltam, egy motelben veszek ki szobát, a baj csak annyi volt, hogy az eső teljesen átvette a tájékozódási képességeim felett az uralmat, és valószínűleg a buszról is rossz helyen szálltam le, mert a környék egyáltalán nem volt ismerős. Ezen szitkozódtam magamban, miközben igyekeztem egy táblát találni, ám a sötét köd ezt szinte ellehetetlenítette, ráadásul egyre kellemetlenebb volt ez a fázás dolog. Annyira, hogy már remegtem, és majdhogy fájt, ahogy az apró cseppek bőrömhöz értek. A reménysugár egy boltsor volt, amin oldalt hirtelen megakadt a tekintetem, és bár úgy tűnt, mindegyik zárva van, legalább némelyiknek olyan hosszan kinyúlt a teteje, hogy behúzódhattam az alá, és végre nem ömlött rám telibe az eső. Letettem Jensen ketrecét, mellé pedig a hátizsákomat, és miközben már teljesen átfagyott ujjaimra ráhúzkodtam a pulóvert, lekuporodtam a cuccom mellé a földre törökülésben, annyira elfáradtam a sok céltalan bolyongásban. Arra gondoltam, keresek valami helyet, ahol legalább átöltözhetek, de aztán elvettetem a dolgot, tekintve, hogy az égre pillantva nem úgy nézett ki az idő, mint amely mindjárt kivirul, így pedig teljesen mindegy volt, mert perceken belül úgy is ismét eláztam volna.
Bedugtam az egyik ujjam a baglyomhoz, és lágyan megsimogattam a kis fejét, aki kicsit megrázta magát és közelebb bújt. Halványan, erőtlenül rámosolyogtam, aztán közelebb húztam a táskámat is. Egészen az aljára belegyűrtem egy kis bagolycsemegét is, így azt kerestem elő, hogy adjak neki néhány darabot, közben pedig zsepit is kerestem, hogy letöröljem a térdemről a vért. A helyzet elég szar volt, de bíztam benne, hogy miután kicsit összeszedtem magam, találok egy motelt. Legalább a könnyeim már nem akartak előtörni, ez is haladás volt.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 08. 11. - 13:39:17 »
+1

KisLak


Avery & Nat
2000. augusztus

.outfit.

Szakadó eső. Érződött, hogy egyre csak közeledik az ősz, robosztus nagy léptekkel és már nem volt visszaút. Egyre többször jártam kiskabátban, pulóverben, a kezemben esernyővel. A tipikus angol időjárás egyre terhesebben vette át az időnként igen csak forró nyár helyét. És hogy bántam-e? Cseppet sem. Ha tehetettem volna, én magam is elköltözök északra, mint annyian, akik nem bírják a meleget és Jégkocka biztonságos falai között éldegélek. Az az egyszerű élet lett volna az én boldogságom… de végül is az új házunk sem olyan szörnyű Észak-Írországban. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben csörtettem végig az egyik külső-londoni kis utcán, a zsebemben szorongatva azt a kis dobozt, amiért egy vagyont fizettem – természetesen a Nathanieltől lenyúlt pénzből. Már egészen besötétedett, bár lehet, hogy leginkább az esőfelhők sötétsége miatt, ráadásul a hajam is egyre jobban átázott a cseppektől. Nem számított. Elmosolyodtam.
Egy különleges fűszerért jöttem be egészen idáig. Utáltam főzni, világ életemben utáltam és nem is igazán tudtam… habár szerettem volna meglepni Natot. Most ő hozott áldozatot az én kérdésemre, ő tett valamit értem és én, én meg akartam hálálni azzal, hogy legalább valamiben jó vagyok a háztartásban. Nem áll ez neked jól, O’Mara… – gúnyolódott a hang, a szalag lüktetésével egy ritmusban. Beleborzongtam és elkomorodtam, mintha ott sem lett volna soha az a mosoly. Tudtam én, hogy a valódi veszély ott van bennem, minden porcikámban. Sötétségként kerített hatalmába újra és újra.
Éppen egy pocsolyába léptem be, mikor a köd és eső keverékén keresztül megpillantottam egy alakot. Ez nem is lepett volna meg, ha nem esernyőtlenül, teljesen átázva, ráadásul egy bagolykalitkával lett volna. Látszott, hogy jó ideje odakint van és a madár sem örült különösebben a helyzetnek. Ahogy közelebb léptem egy fiatal, talán a kamaszévei elején-közepén lévő lány volt. A rajta lévő pulcsi egészen megtelt vízzel, akárcsak az én cipőm a pocsolyának köszönhetően.
Nem baj, O’Mara, jó helyen van… – súgta a hang és én el is akartam sétálni mellette. Ám egy lépéssel később megtorpantam és visszafordultam. Az a nap jutott eszembe, amikor Romániában volt éppen a székhelyem… egészen pontosan egy kisebb erdőbe. Iszonyatos vihar támadt, perceken belül sáros és vizes lettem, hiába indultam meg azonnal a falu felé. Bekopogtam több házba is, a fogadóstól is megpróbáltam szállásért könyörögni, de nem engedett be. Egy hétig beteg voltam utána és csak szürcsöltem a forró teát, amit a megmaradt készleteimet felhasználva főztem.
Jól vagy?– kérdeztem hangosan, mert időközben egy nagyot dörgött is. – A szüleid itt vannak valamerre? – Faggatóztam, mintha legalábbis a világ legfelelősségteljesebb felnőttje lennék. Nem voltam az, soha életemben nem vigyáztam egyetlen gyerekre sem komolyan. Ha az öcsém egyedül is mert hagyni az unokahúgommal, akkor sem volt több egy óránál. Nat bízott rám először gyereket és azt sem biztos, hogy jól tette. Az igaz persze, hogy ez a lány kifejlettebb példány volt, tehát nagyon már nem ronthattam rajta semmit.
Nagyon hűvös van… nem akarsz megszáradni egy kandalló mellett?– kérdezgettem, miközben megnyugtatásként felemeltem a varázspálcámat. Eddigre már biztos voltam, hogy egy roxfortos diákkal van dolgom. – Főzök neked forrócsokit… csak egy gyors hoppanálás az egész.– ajánlottam felé és felé tartottam a kezem. Megvártam, míg elfogadja és ha elnyertem a bizalmát, akkor indulhattunk is az Észak-Írországban található kis kőházba, egyenesen a konyhába.
Naplózva


Nathaniel Forest
Varázsló
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 08. 16. - 11:14:17 »
+2


KISLAK ÚJ LAKÓJA

Nem is tudom mióta élünk már KisLakban. Valahogy úgy telik az idő, mintha mindig is itt léteztünk volna. Békés és kedves ez a hely, bár még mindig hiányzik egy olyan fürdőszoba, amihez nem kell megtekintenem egy komplett tájképet, mielőtt bemegyek. Pénzem bőséggel lenne a házhoz csatolni egy új szárnyat és teljesen újrabútorozni a belső tereket. De Elliot úgy gondolja, mindaz, amit én hozzátennék az elvenné a báját és azt hiszem vele együtt a lehetőségünket is, hogy mi magunk, mint kapcsolat felépüljünk. Nem tudom… szívesen maradok itt. Szeretem ezt a helyet és egy felújítással is megtartanám a báját. Gazdag vagyok, nem kellene nyomorognunk, még ha most ez tulajdonképpen idilli is. Ha beüt a rossz idő, ha sűrűsödnek a viharok, akkor majd előjönnek a gondok. Hóesésben nem szívesen mászkálnék a kinti mosdóba vagy engedném ki Adát… És a tetőnk állóképességében sem vagyok teljesen bizonyos, ahogy a szigetelésben sem. De majd megoldjuk valahogy. Ketten mindenre képesek vagyunk ez tény, de még ha nem is mondom ki, akkor sem értem miért jó szegényként élnünk, ha egyszer nem vagyunk azok…
Felsóhajtok és leemelem tekintetem a tetőt tartó szerkezetről, hogy újra az előttem lévő papírra meredjek. Gyorsabban haladok a regényemmel, mióta átadtam másnak az üzleti teendőket. És kiegyensúlyozottabbnak is érzem magam. Szóval amúgy boldog vagyok és ezt ez a hely is teszi valahol, tehát minden panaszkodásom valahol egy nagy katyvaszba is torkollik… ellentmondásos vagyok…

Elmosolyodom, mikor újra a papíromra nézek, de ezúttal azért, hogy felvegyem a fonalat. Pennám gyorsan serceg a lapon, még mindig nem hoztam át az írógépem, bár sokkal kényelmesebb lenne úgy írni… Felírom a teendők közé majd… Most csak tovább folytatom a szavak és mondatok egybefűzését, amik végül egy kerek fejezetté formálódnak a csöndet megtöltő fantáziám által. Akkor veszem csak észre, hogy szinte teljesen besötétedett, mikor elkezdem összerendezni a papírokat. Hogy mikor oltottam fel a lámpákat? Magam sem tudom? Hogy mikor ittam utoljára vagy álltam fel egy pillanatra? Magam sem tudom. Hogy mikor méláztam a ház felújításának gondolatával? Magam sem tudom…

Az órára tekintek. Akkor fog el az aggodalom. Már rég itthon kéne lennie. Gyűlölöm, amikor ezt csinálja. Elmegy szinte se szó se beszéd, majd nem kerül elő csak amikor kedve szottyan. Az, hogy én aggódok érte és persze féltékenykedek is, az nem kifejezetten zavarja. Miért is zavarná? Ah.. mindegy.
Felállok és kissé megmozgatom elgémberedett tagjaim. Az ablak felé nézek, hallom ahogy az eső kopogni kezd előbb a tető puha tetején, majd az üvegen és végül a füves legelőn, aminek a közepén élünk. Oh… bárcsak hazaértél volna, mielőtt megfázol…
Nem is gondolkodom tovább, önkéntelenül kezdek neki egy friss meleg kávé, egy jó nagy adag forró csoki lefőzésének és valami meleg ételnek. Nesze. Úgy várlak haza, mint valami kedves kis asszonyka. Remélem legalább egy kicsit örülsz majd…
Naplózva


Avery Cassen
Eltávozott karakter.
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 08. 17. - 21:52:31 »
+2

A FOREST HÁZASPÁR

.outfit.
2000. augusztus


Óvatosan nekidöntöttem a fejem a mögöttem húzódó hideg kőfalnak, és néhány pillanatig meredtem előre, az eső monoton zuhogását figyelve, ahogy az út kisebb-nagyobb mélyedéseiben egyre jobban megduzzad a víz. Szerettem az ősz és tél hűvös, esős napjait, habár fázós típus voltam, de mindig olyan rétegesen igyekeztem öltözködni, hogy ez ne szegje kedvem. Nem szerettem a nyári száraz forróságot, még ha Angliára nem is volt annyira jellemző. Azonban most mindenemből csöpögött a víz, reszkettem, és azt kívántam, bárcsak kisütne néhány pillanatra a nap... ami persze reménytelen volt, hiszen már későre járt, bár pontos időt nem tudtam.
Hagytam, hogy egyre nehezedő pilláim lehúzzák a szemhéjamat néhány pillanatra, és élveztem a teljes sötétséget, amely körbeölelt egy kis időre. Egy kicsit kezdtem elbizonytalanodni, jó ötlet volt-e eljönnöm otthonról. Amikor ez legutóbb megtörtént, estére csak hazakeveredtem, és még csak el sem áztam, csak az Abszol úton mászkáltam egy kicsit, hogy eltereljem a figyelmemet, most viszont még a mágiára sem vágytam. Csak egy ágyra, ahol aludhatok egy nagyot, hogy aztán holnap kitaláljam, hogyan tovább. A bizonytalanságom viszont nem tartott sokáig, mert amint az otthonomra gondoltam, elfogott egy kellemetlen borzongás, egy szorítás a mellkasomban, és tudtam: nem akarom őket látni.
Egy placcsanást hallottam, mire kipattant a szemem, és kicsit közelebb vontam magamhoz Jensen kalitkáját. Egy férfialakot szúrtam ki nem messze tőlem, mire egy kis szégyenérzettel kevert félelem kezdett el dübörögni a mellkasomban. Reméltem, hogy nem fog hozzám szólni, közben mégis azon izgultam, hogy mit gondolhat rólam. Valószínűleg, hogy egy hajléktalan vagyok, aki épp ellopott egy baglyot és azzal bujkál, mindeközben pedig jól elázott. A sötétben nem láttam túl jól a fickó vonásait, de gyorsan el is kaptam a tekintetem, és inkább a térdemet figyeltem, hiszen ha bámulom, nagyobb eséllyel észrevesz ő is, nem?
Egy kicsit megnyugodtam, ahogy elhaladt előttem, aztán viszont megállt s visszafordult. Egy röpke pillanatra próbáltam bevetni a "mintha-észre-se-vettem-volna" kártyát, de ez elúszott, amikor még hozzám is szólt. Azt csak nem tettethettem, hogy süket vagyok.
– Jól vagy? A szüleid itt vannak valamerre? - kérdezte a férfi. Szavaira egy mély dörgés erősített rá, amitől halványan összerezzentem. Igyekeztem nem olyan riadtam bámulni vissza rá, mint amilyennek éreztem magam belülről. Hangja lágy volt és talán még aggódást is felfedeztem benne, azonban nem hagytam meggyőzni magam. Legalábbis próbálkoztam. Tényleg.
- Jól vagyok - válaszoltam vissza tömören, próbálkozva megütni egy olyan határozott hangszínt, amiből aztán persze sütött, hogy hazugság. A második kérdésre pedig nem válaszoltam, csak kicsivel közelebb húztam magamhoz a hátizsákomat, mely még szét volt cipzározva, az előbbi bagolycsemege és zsebkendő keresési akcióm után. Ekkor vettem észre, hogy oldalt a pálcám hegye kilóg - eddig fel sem tűnt, hiszen nem volt fontos, viszont most, hogy itt állt előttem egy idegen férfi, ez egy kicsit kétségbe ejtett, és amilyen gyorsan csak tudtam, összehúztam a táskámat. Reméltem, nem vette észre, ha pedig igen, egyszerűen csak nem gondolt bele semmi különöset, mugli szemmel ez akár egy jelentéktelen kis bot is lehetett.
– Nagyon hűvös van… nem akarsz megszáradni egy kandalló mellett? - érdeklődött tovább. Bárcsak lett volna valami sötét él a hangjában, amitől ez az ajánlat nem hangzik ennyire csábítónak! Közben pedig előhúzta a varázspálcáját, ettől bizsergés szaladt végig a tarkómon. Nem is tudom, hogy megnyugodtam-e, vagy pont ellenkezőleg. Talán egy picikét igen, ugyanis hagytam, hogy a forrócsoki említésére megránduljon a szám sarka. Nagyon csábító volt, szinte már éreztem, ahogy átfagyott ujjaim a bögre falához érve újra életre kapnak... Annyira vonzott a meleg, a szárazság és a forró ital gondolata, hogy szinte meg se hallottam azokat az érveket a fejemben, miért nem kéne vele tartanom, pedig volt egy pár. Szinte... Azért egy bizonytalan pillantást vetettem felé, miközben lassan, óvatosan felálltam a földről, vállamon a táskámmal, kezemben pedig a kalitkával.  
- Miért akarsz segíteni? - kérdeztem halkan. Közben egy villámlás pillanatnyi fénye megvilágította az arcát, nagyjából felfedte a vonásait. Annyira fáztam, hogy fel se tűnt a talán tiszteletlen letegezés. - Mé... Még csak a nevemet sem tudod.
Talán hasznosabb lett volna bemutatkozni, mint csak rámutatni erre a tényre, de egyelőre nem forgott úgy az agyam, mint alap állapotban. Ez tehetett arról is, hogy óvatosan felé nyúltam, és elfogadtam a kezét, hogy vele tartsak.
Mire pislogtam egyet, már nem az eresz alatt kuporogtam. Egy kicsit megszédültem a hopponálástól, de a fény is olyan erővel vágott arcul, hogy hunyorogtam egy kicsit. Aztán lassan körbepillantottam, és egy teljesen átlagos, aranyos kis konyhában találtam magam. Oké, talán az átlagos nem volt a legjobb szó rá... Végtelenül hasonlított a nagymamám konyhájára, eszembe jutottak azok a napok, amiket vele töltöttem, mikor még anyu élt, s már csak a frissen sült sütemény illatát hiányoltam. Helyette viszont valami mást éreztem... Kávét, azt hiszem. Ahogy tovább pillantottam, és közben elengedtem a mellettem álló kezét, felfedeztem egy újabb alakot, amitől először megfeszültem egy kicsit. Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen csak épp a konyhában sürgött-forgott, amikor behoppantunk, és talán ő döbbentebb lehetett, mint én.
- Őhm... - Még mindig remegtem kicsit, de egyelőre nem mertem letenni a cuccomat a földre, hogy átöleljem magam karjaimmal, csak végtelenül zavartan pillantgattam ide-oda a két férfi között. - A... Avery vagyok.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 08. 18. - 16:58:20 »
+2

KisLak


Avery & Nat
2000. augusztus

.outfit.

Túlságosan szakadt az eső. Túlságosan szakadt ahhoz, hogy megálljak bájcsevegni és bemutatkozgatni. Egyszerűen csak szerencsétlennek tűnt és nem akartam otthagyni. Ez akkora bűn? Engem sosem engedett annak idején senki a kandallója mellé, nem tudtam csak úgy behúzódni egy kellemes kis házba a szakadó eső elől. Így hát felajánlottam. Veszélyesnek éppen nem tűnt, ahogyan Rowle kémnek sem, ezért hát miért is ne tettem volna? Kemény vagyok, de szívtelen nem.
Miért akarsz segíteni? – Közben akkorát villámlott, hogy még én is megborzongtam. Egy kicsit jobban megtudtam nézni magamnak. Legalább annyira el volt ázva, mint én, de egész barátságos arca volt. –  Mé... Még csak a nevemet sem tudod.
Megrántottam a vállamt.
Ha megbocsátasz, akkor én részemről inkább a kandalló mellett folytatnám a bájcsevejt, ugyanis már az alsóm is átázott és rohadtul szeretnék nem idekint ácsorogni tovább.– válaszoltam. Szóval felé nyújtottam a kezemet, hogy végre induljunk meg.
A kis rántással pillanatok alatt jött a szédelgés, a hányingerkeltő érzés a gyomorban. Még mindig iszonyatosan utáltam hoppanálni, bár tény, hogy jóval egyszerűbb közlekedési mód volt ez, mint villámok között seprűre ülni és odafent cikázni. Kellett egy pillanat, hogy elengedjem a kezét, mikor a talpam végre talajt ért. A szédülés egy pillanat alatt elmúlt. A kellemetlenség helyét átvette a vidéki konyha bágyadt fénye, a kávé különös aromája, ami annyira jól kiegészítette a hely varázsát.
Mire felfogtam, hogy Forest is ott van abban a helyiségben, addigra a lány már bemutatkozott neki. Én pedig csak álltam ott, nézve azt a hatalmas embert, aki a férjemnek mondja magát. Éreztem, ahogy minden hajszálamból csöpög a víz le az öreg fapadlóra és csak figyeltem. Nem tudom miért, talán mert megint rám talált a felismerés, hogy a hatalmas méretek ellenére mennyire sebezhető is ő. Nem szóltam neki, hogy eljövök otthonról és persze megint ott volt az a szomorú csillogás a szemében, amit már annyiszor láttam. Épp csak felfogtam, hogy az ázott teremtés neve Avery.
Leszakadt az ég és hazahoztam. Az utcán ácsorgott egyedül minden cuccával. Mégsem hagyhattam ott. – Teljes nyugalommal a hangomban válaszoltam és közelebb léptem hozzájuk. – Elliot vagyok egyébként. – Tettem hozzá és a tekintetem a frissen lefőzött kávéra vándorolt. A kellemes, ébresztő hatású illat azonnal magamhoz térített, így egy kicsit megráztam a fejemet. A hajamból minden csepp szerte szét repült, Natot és Averyt találva el.
Közelebb léptem aztán Nathoz, átkaroltam fél kézzel a derekát, teljesen szembe fordulva az elázott lánnyal. Közben elővettem a pálcámat és ráfogtam. Egy pillanat alatt megszáradt a ruhája és a haja, éppen csak azaz átfázott érzés maradhatott meg.
Adjunk ennek a lánynak egy jó kis forrócsokit… – mondtam és elhúzódva Foresttől már nyúltam is be egy bögréért a szekrénybe. – Mit kerestél ekkora esőben az utcán egyáltalán? – kérdeztem és közben hozzá-hozzá értem Nathoz, mintha jelentéktelennek tűnne az egész. Valójában apró simítások voltak azok, amolyan bocsánatkérés, hogy megint leléptem. Tudtam én, hogy mi a helyes… de sosem követtem azt az utat. Ahhoz túl önző és önfejű voltam, aztán mikor megláttam a szemében azt a bizonyos csillogást, hát egészen megsajnáltam.
Naplózva


Nathaniel Forest
Varázsló
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 09. 05. - 15:50:41 »
+2


KISLAK ÚJ LAKÓJA

Hallottam a hoppanálás ismerős kis puffanását, de nem fordultam a hang felé. Egy pillanatra oda se figyeltem, azt hiszem leginkább sértettségből. A tűz pattogott a könnyű vacsorával rotyogó lábas alatt, ahogy a kávéfőző is kissé fütyülve jelezte, hogy köszöni szépen készen van. A tejnek és csokinak ugyan kell még némi idő a tűzhelyen, de tudtam, miután jól kiveszekedtük magunkat és talán szexeltünk is egy nagyot levezetésnek, nyugalomban el tudom fogyasztani majd azt is.
Arra azonban nem számítottam, ami ténylegesen fogadott. Arra ami ténylegesen történt szinte pár szemvillanásnyi idő alatt. Kíváncsiságomban mégiscsak oldalra pillantottam, félszegen, óvatosan, nehogy kíváncsiságot fejezzek ki, elvégre mérges vagyok. Csakhogy nem Elliot sötétdacos szempárja tekintett vissza rám KisLak konyhájának közepéről. És sötét tincsek sem keretezték éppenséggel a jövevény arcát. Szőke, ázott fej pillantgatott rám, kék szemeiből egyszerre volt olvasható az elnézést, az én sem értem és a mindjárt megmagyarázom megannyi lehetősége. Persze nem mondom, hogy nem kezdtem fejben azonnal számolgatni, hogy a lány mégis hány éves lehet, mikor és hol foganhatott és legfőképp, kivel… gyanúsan mindez az arcomra is kiült, mert ha valakire, hát plusz egy zabigyerekre nem nagyon van szüksége az Elliottal közös házasságomnak.

Félve fordítottam fejemet párom felé, miközben a leányzó gyorsan elhadarta a nevét. Avery. Üdv Avery. Gyere ülj le, ja nem is, ott egy üres szoba előbb nyugodtan öltözz át, mert így meg fogsz fázni. Ezeket kellett volna mondanom, de én csak pislogtam nagyokat Elliotra, félve a dolgoktól, és legfőképp értetlenkedve a történteken. Aztán mikor végre magyarázatot kapok, akkor sem futja elsőre túl értelmes mondatokra, vagy épp a tőlem megszokott monológra. – Ó… - Mondtam sután az ázott lányt méregetve. Azért van bátorsága, hogy így elmegy egy tök idegennel a házába, mert, hogy Elliotnak néha nem tudom hol vannak a biztonsági érzékelői, az messze nagyon-nagyon kérdéses. Mert odáig rendben van, hogy egy vizes kis verébnek néz ki, de ettől még simán lehet, hogy szereket használ és ezt az ártatlan külsőt használja rá, hogy kirabolhasson másokat…
Rendben… Jobban végigmérve én sem igazán hiszem, hogy ez az eshetőség áll fent. Sóhajtok egy nagyot, mikor Elliot keze a derekamra csúszik, hogy ott egy időre megpihenjen. Én pedig igyekszem kicsit felocsúdni a történtekből.

- Nat vagyok. – Mondom a lehető legegyszerűbben, hogy aztán ismét a tűz felé forduljak és kavarjak egyet az ételen, egyet a csokin, majd gyorsan lekapjam róla a kávét. – Üljetek le tényleg a kandallóhoz. Mindjárt viszem őket. – Magyarázom és fejemmel a kanapé felé is bökök. Persze közben kicsit beleborzongok Elliot érintéseibe. Tudom, hogy törleszt, én viszont ettől függetlenül mérges vagyok és jobb, ha ezzel tisztában van. Még, ha testem sajna nem is képes követni hangulatomat. Ő mindig Elliot pártján fog állni a vitáinkban…

Onnantól, hogy a tűzhely felé fordulok, tényleg már csak egy-két perc és készen van minden. Gyorsan meleg ételt szedek három tálba, mellé készítek két bögre forró csokit és egy kávét, majd az egészet egy tálcán a jövevény és Elliot elé teszem.
- Azért elég bátor vagy, hogy így nekiindulsz… Nem csak az időjárás miatt, hanem mert sötét van, hideg, mi pedig teljesen idegenek vagyunk neked… Nincsen valaki, bárki, akit értesíteni kellene róla, hogy épségben és jól vagy? Bizonyára aggódhatnak érted…
Naplózva


Avery Cassen
Eltávozott karakter.
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 09. 09. - 19:58:15 »
+2

A FOREST HÁZASPÁR

.outfit.
2000. augusztus

Riadt pillantással válaszoltam a velem szemben álló, hatalmas férfi bizalmatlan vizslatására. Fogalmam sem volt, pontosan mi suhanhatott át a fejében abban a pillanatban, hogy egy teljesen idegen lány megjelent a konyhájuk közepén, mindenéből víz csöpögött a padlóra, és a cuccai mellett még egy bagoly is volt a kezében. Gyorsan le is pillantottam, vele minden rendben van-e, de Jensen csak lelkesen nézelődött erre-arra.
Egy ideig az ajkamat harapdáltam, elég kényelmetlenül éreztem magam így befurakodva az életterükbe, habár idebent valóban kellemes meleg volt, nem süvített jeges, vizes szél az arcomba, csak a kávé és valami étel finom illatát éreztem. Nemsoká megtudtam a velem hazahopponáló férfi nevét: Elliot. Halovány mosollyal válaszoltam a szavaira, közben pedig átfutott az agyamon, milyen kapcsolat lehet a két férfi közt... persze ezen nem kellett sokáig gondolkodnom, elég volt látni azt a szeretetteljes simítást Elliot részéről. Nemsokára egyébként megszáradtam, és bár még mindig fáztam egy kicsit a sok ázott sétálgatás után, sokkal jobb érzés volt úgy összehúzni magamon a pulóvert, hogy az már nem csurom vizes. Közben Jensen kalitkáját már letettem magam mellé a földre, mert kezdett nagyon súlyossá válni.
- Nat vagyok. - A tekintetem bátortalanul visszavándorolt felé, és továbbra is csak az arcát kutattam. Elliot sokkal közvetlenebbnek tűnt, mint ő, de persze totálisan megértettem a távolságtartását. Én sem tudnék egy ilyen helyzetet hirtelen hova tenni... úgy értem, nem is igazán tudtam. Még mindig csak ide-oda nézelődtem közöttük, amíg Elliot bögrét halászott le nekem. Otthon a vacsora még félig megtörtént, így ha éhes nem is voltam, a forrócsoki illatára megugrott a gyomrom, és alig vártam, hogy az ujjaimat a forró bögre köré kulcsoljam.
– Mit kerestél ekkora esőben az utcán egyáltalán? – kérdezte Elliot.
Oldalra fordítottam a fejem, és kinéztem az ablakon, amelynek üvegét vadul verték az esőcseppek. Most vajon habozás nélkül el kellett volna kezdenem mesélgetni nekik a dolgokat, hogy tulajdonképpen miért is ücsörögtem az eresz alatt, teljesen egyedül a holmijaimmal? Hát nem mertem ezt tenni. Furán éreztem volna magam, ha két idegenre kell zúdítanom mindezt, közben pedig tudtam, hogy ha már ilyen rendesen voltak, akkor nem vághatok csak úgy két szót a fejükhöz... Kint sötét volt, nem igazán láttam semmit, így lassan visszafordultam feléjük, kissé tétova pillantással.
- Hát... - Megköszörültem a torkomat, fogalmam sem volt, mitől rekedtem be hirtelen, és zavartan a fülem mögé igazítottam egy már száraz tincset. Nem sokszor meséltem az otthoni dolgokról. Úgy értem, soha, senkinek. Magamban tartottam a dolgokat, és a Roxfortban mindig azon reménykedtem, hogy amint azon a nyéron majd hazamegyek, hirtelen minden jobb lesz. Aztán persze nem lett, a dolgok csúsztak és csúsztak lefelé, most pedig itt álltam, két idegen férfi otthonában, és azon törtem a fejem, mit is válaszolhatnék. - Otthon... nem igazén tudtam maradni. Eljöttem, de nem éppen úgy alakultak a dolgok... ahogy szerettem volna.
Halkan, a föld felé beszéltem. Zavarban voltam, és amúgy is kényes volt erről beszélni.
- Köszönöm, hogy itt lehetek - folytattam aztán inkább. - Tényleg... Nem is szeretnék sokáig zavarni.
Nem is mondtam semmi konkrétat, úgy voltam vele, az ő otthonuk, úgyis ők mondják meg, mikor kell elhúznom innen. Újra óvatosan körbepillantottam, aztán hirtelen eszembe jutott valami.
- Tulajdonképpen hol vagyunk most? - érdeklődtem. Alapvetően hamar feloldódtam, egy kicsit beszéltetni kellett, és ha kényelmesen éreztem magam már jó volt a helyzet, de egyelőre még bizonytalanul álldogáltam egyik-lábamról a másikra is. Fura volt valaki más otthonának a kellős közepén lenni, miközben mindent körbeleng az ő sajt kis aurájuk, te meg egyszer csak így berontasz...
Nat a kandallóhoz invitált minket, így ha Elliot elindult, követtem őt. Milyen kis bájos volt ez a ház? Teljesen magával ragadott, a kisugárzása is egészen más volt, mint a mi hideg, londoni otthonnak nevezett micsodánk... Ahogy helyet foglaltam a kanapé egyik sarkában, és a kandallót figyeltem, Nat nemsokára fel is bukkant, mindenféle jósággal a kezében.
- Azért elég bátor vagy, hogy így nekiindulsz... Nem csak az időjárás miatt, hanem mert sötét van, hideg, mi pedig teljesen idegenek vagyunk neked… Nincsen valaki, bárki, akit értesíteni kellene róla, hogy épségben és jól vagy? Bizonyára aggódhatnak érted...
Felpislogtam rá, miközben hálásan átvettem az egyik kakaót, és elégedetten szorongattam a forró bögrét. Igaza volt, tényleg meggondolatlanságnak tűnt csak úgy valakivel tartani, akit abszolút nem ismerek, és attól, hogy van varázspálcája, még nem biztos, hogy jó ember... De eddig éltem, már nem voltam vizes, és forrócsokit is kaptam. Persze tisztában voltam vele, hogy alakulhatott volna másképp is, de arra nem volt energiám még gondolni se... Kezdem eléggé kimerülni a mai naptól, ami azt illeti.
- Nem hiszem, hogy bárki is van, akit érdekelne jelen pillanatban... - Egyedül az apámról tudtam elképzelni, hogy talán aggódik, ha már feltűnt neki, hogy eltűntem, de ezután a heves veszekedés után talán még őt se... Mindenesetre nem foglalkoztam vele. Nem bírt érdekelni, bármennyire is kellet volna, hiszen még mindig az apám. - Ez elég bonyolult. Tudom, hogy nem ez volt a legjobb ötlet, de... ez van. Így alakult.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2019. 09. 13. - 13:06:14 »
+2

KisLak


Avery & Nat
2000. augusztus

.outfit.

Hogy Forestre hatnak-e az apró érintések? Persze, nagyjából bármi hasonlóval lekenyereztem volna és észre sem veszi, sőt egyenesen elfelejti, hogy egy pillanattal korábban mérges volt. Olykor persze előtör belőle a vadállat és azt hiszi, ő irányíthat, de valójában sosem ő volt az úr a házban. Legalábbis én igyekeztem ebbe nem beletörődni. Te vagy az úr a házban… Kegyetlen vihogás közepett súgta a hang egyenesen a fülembe a szavakat, én pedig beleborzongtam, ahogy benyúltam egy bögréért a szekrénybe.
Tulajdonképpen hol vagyunk most? – kérdezte a lány, mikor kisvártatva elmondta a történetét. Nem volt valami részletes és biztos voltam benne, hogy az „eljöttem” kissé enyhe kifejezés volt a történtekre. Csak egy kamaszlány volt, nem hittem benne, hogy csak úgy elment volna esti sétára az egész cuccával meg egy bagollyal, ha nem lett volna annak komoly indoka. Ismertem ezt, én is léptem le otthonról. Igaz, én szégyenemben, amiért kicsaptak a Roxfortból. A szőke tincseivel és az ártatlan csillogással a szemében nem tűnt olyannak, mint akit ilyesmi veszélyeztett volna.
Üljetek le tényleg a kandallóhoz. Mindjárt viszem őket. – Mondta végül Nat, mikor kicsit magához tért az új élményből, amit Avery jelentett. Engem is meglepett, hogy csak úgy lelépett otthonról és a szakadó esőben egyedül csavargott az utcán, még ha ebben az egészben annyira magamat is láttam. Nem is értem miért, de aggódalom fogott el ismeretlenül is. Elliot, nem kell minden eltévelyedett kamaszt megmentened. Attól még a te életed nem lesz jobb. A hang ismét kigúnyolt. A szalag, ami még mindig ott feszült a csuklómon érintetlenül, azonnal lüktetni kezdett, amint ráérzett arra a csepp indulatra, amit saját őrült kettőségem keltett bennem.
Odavezettem a lányt a kanapéhoz, ami éppen szemben helyezkedett el az öreg kandallóval. Egy pálca intéssel gondoskodtam róla, hogy a lángok még magasabbra csapjanak és alaposan befűtsék a házat. Ezután huppantam le az öreg, barna bútordarabra. Éreztem a hátam mögött a zöld-kék kockás párnák puhaságát. Minden poros, ócska és egyéb tulajdonása mellé hosszú ideje ez volt a legotthonosabb ház, ahol éltünk… de nagyon is tudtam, csak idő kérdése, hogy Forest, mikor kényszerít vissza tengerszembe.
Nos, hogy válaszoljak a kérdésedre…– Kezdtem és megköszörültem a torkomat. Már is éreztem a szárazságot, amit minden megfázásnál szoktam. – Észak-Írországban vagyunk. Tyrone megyében, Cranagh faluban. Az én házamban egész pontosan. Ennél komolyabb leírását szeretnél? – Mosolyodtam el, hogy érezze nem gúnyolódom, csak próbálom lazábbra venni a figurát.
A tekintetem Natra vándorolt, aki még mindig a konyhában tett vett. Aztán egy pillanattal később megfordult, elindult felénk. Döbbenet, milyen magas, milyen erős és milyen tökéletesen illik mégis ebben a kis térben. Végig néztem rajta egy aprócska sóhajtást engedve magamnak, aztán persze átvettem a felém nyújtott bögrét.
Azért elég bátor vagy, hogy így nekiindulsz... Nem csak az időjárás miatt, hanem mert sötét van, hideg, mi pedig teljesen idegenek vagyunk neked… Nincsen valaki, bárki, akit értesíteni kellene róla, hogy épségben és jól vagy? Bizonyára aggódhatnak érted...
Természetesen mi tör elő belőle először? A szokásos szülői hülyeség. Ezt nem bírtam soha Forestben, túl szigorúan vette a dolgokat. Nem kell értesíteni senkit, ha aggódnak érte a szülei, akkor úgyis tele lesz a képével a Próféta… nem hinném, hogy ne tudnánk meg a dolgot.
Nem hiszem, hogy bárki is van, akit érdekelne jelen pillanatban... – Magyarázta, felé fordultam, hogy lássam az arca minden rezdülését. Közben persze az ajkaimhoz emeltem a kávés bögrém és egy nagyot kortyoltam belőle. – Ez elég bonyolult. Tudom, hogy nem ez volt a legjobb ötlet, de... ez van. Így alakult.
Hördültem egyet ott magamban. Nem hittem benne, hogy olyan bonyolult lenne. Ha valaki, hát én megértettem ezeket a kamaszgondokat. Én is ilyen voltam. Én is fogtam magam és világgá mentem, még ha nem is a szüleim miatt. Csak engem nem karolt fel senki. Nem kérdezték meg fázom-e vagy éhes vagyok-e esetleg. Nem érdekeltem senkit. Ott ücsörögtem a Szárnyas Vadkanban, a pénzemből vettem egy térképet, bepiáltam és öreg varázslókat bámultam párbajozás közben. Aztán egy nap egyszer csak Egyiptomban találtam magam… vérző sebbel, a halál szélén állva.
Ne nyúzd már szerencsétlent, csak most jött be az esőről. – Mondtam, de a tekintetem Averyn tartottam. – Majd reggel elmondja mi történt, tuti marha fáradt és szeretne kicsit pihenni. Erre pedig minden lehetősége megvan, hiszen van üres szobánk, van fürdőnk.
Nem akartam egyelőre jobban belemenni a dolgokba.
Nem vagy éhes, Avery?
Naplózva


Nathaniel Forest
Varázsló
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2019. 09. 16. - 16:51:17 »
+2


KISLAK ÚJ LAKÓJA

Azért ezt eléggé furcsának tartottam… Persze nem az a hely és idő volt éppenséggel, hogy ezt most vessem Elliot szemére. De sosem gondoltam, hogy kettőnk közül éppen ő lesz az, aki hazahoz egy idegent csak úgy az utcáról. Pedig mélyebben belegondolva valahol kifejezetten logikus. Bizonyára a több évnyi kóborlás közben, ő is örült vagy örült volna neki, ha valaki néha beinvitálta a meleg kandalló mellé. Akárki, bárki, akiben egy csöppnyi emberség is akadt ezen a világon. Gondolom ezért került ez a lány az otthonunkba… Hiába tartja Elliot sokszor borúsan sötétnek a lelkét. Az ilyenek miatt is tudok olyan rajongással és szeretettel lenni felé, hogy azt gondolnám ilyen érzés, csak regények lapjain létezik. De nem. Ahogy szerencsére az emberség sem. Legalábbis az én férjem azt hiszem épp most bizonyította be, mekkora szív is van, a dacos kis szemek rejtekében.

Önkéntelenül elmosolyodom, mikor a sötét szemekbe nézve átnyújtom Elliotnak a bögréjét. A kis cicás darab, fülekkel, még valószerűtlenebb a kezében itt, mint Tengerszemben volt, de épp a különlegességéért szeretem. Rá nem vonatkoznak a hétköznapi szabályok, ő sajátokat alkot még a párkapcsolatokban is. De nem érdekel. Így szeretem.
Nem gondolkozom, csak odahajolok és finoman megpuszilom a homlokát. Hirtelen olyan, mintha a leányzó itt sem volna, vagy legalábbis nem egy idegen személyében ücsörögne a nappalink közepén, hanem régi ismerősként, ősidők óta odatartozva.
Mozdulatom után leülök én is, nagy, behemót testemmel elfoglalva a kanapé nagyjából háromnegyedét, hogy aztán kezembe véve egy nagy tányér ételt enni kezdjek a nagy izgalmak közepette.

- Sajnálom… Én nagyon éhes vagyok, ha te nem is. De van még. Szedtem mindenkinek. – Mutatok a tányérra kiszedett ételek felé, amik ott fénylenek a kandalló tüzénél. Legalább melegen maradnak. – Amint látod van egy testméretem. Ennek bizony szüksége van tápanyagra. – Mosolyodom el, bár nem tudom, hogy most bunkóbbnak vagy barátságosabbnak tűnök-e, mint fél perccel ezelőtt, de nagyon igyekszem az utóbbit elérni. – Tudom, hogy fáradt lehetsz és lesz is alkalmad pihenni. De egy fiatal lány vagy, aki egyedül kószál sötétben, esőben, összepakolt bőrönddel és ketrecbe zárt bagollyal, bár tudtommal az expressz még nem a napokban indul… - Mondom kedves, de határozott hangon és persze nem teli szájjal. - Lesz itt helyed az éjszakára, ez nem is kérdés. És nagyon bátor vagy, amiért megbízol bennünk. De mivel valahol a mi részünkről is bátorság az, hogy befogadunk. Én úgy érzem, egy szemernyi magyarázattal azért tartozol. Nem kell hosszú. Beérem néhány mondattal is. – Nézek rá, biztatóan, miközben gyanítom állnom kell Elliot rosszalló tekintetét is. De én vagyok azt hiszem ebben a házban az az apamedve, aki a biztonságért felel. És ahhoz kell még egy kis idő, hogy azt tudjam mondani, rendben, ez a lány is a falkámhoz tartozik.
Naplózva


Avery Cassen
Eltávozott karakter.
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2019. 09. 22. - 12:17:04 »
+1

A FOREST HÁZASPÁR

.outfit.
2000. augusztus

A magasba csapó lángok egyről a kettőre melegítették fel még jobban a szobát, hogy a jeges borzongás lassacskán kezdett eltűnni. Hála Elliotnak a ruhám és a hajam már száraz volt, de az eső miatt már nem csak elázott, de teljesen átfagyott is voltam. Visszapillantva a konyhába Jensenre néztem, aki felborzolta ugyan a tollait, hogy melegítse magát, de egyébként nem úgy tűnt, mint akinek túlzottan ellenére lenne a helyzet, hiába a padlón hevert, de kíváncsian követte tekintetével a még konyhában sürgölődő hatalmas alakot.
- Nos, hogy válaszoljak a kérdésedre... - kezdte Elliot közben, így visszafordultam felé. – Észak-Írországban vagyunk. Tyrone megyében, Cranagh faluban. Az én házamban egész pontosan. Ennél komolyabb leírását szeretnél?
Kedvesen mosolygott rám, én viszont egy pillanatig csak sokkosan ültem, ahogy feldolgoztam szavait... Észak-Írország. Hát ez nem London volt. Egyáltalán nem. Szinte beleszédültem a gondolatba, hogy ilyen messze keveredtem. Egy kis szünet után aztán gyorsan bólintottam egyet.
- Írország... Hű. Oké.
Nemsokára aztán visszatért Nat, szóval a bögrét szorongattam kissé még mindig hideg ujjaim közt. A gőz finoman az arcomba csapott, jó érzés volt. Most, hogy már nem voltam vizes, bátran összegömbölyödtem a kanapé sarkában a párnák közt. Egész kényelmesen éreztem magam, bár erre rásegített az is, hogy ők is természetesen viselkedtek a közelemben. Úgy éreztem, ez a kínosság és esetlen zavar kezd lassacskán elpárologni, s azon kaptam magam, hogy amikor Nat egy puszit dobott a másik homlokára, azon haloványan elmosolyodtam a bögrém felett.
Milyen érdekes párosítás volt! Minden szempontból, külsőleg legalábbis. Belekortyoltam a kakaómba, hogy elfojtsam a hülye mosolyt, amit mindössze az okozott, hogy milyen aranyosan mutattak egymás mellett. Talán hihetetlen, de ezt találtam hirtelen a legmegfelelőbb szónak.
- Ne nyúzd már szerencsétlent, csak most jött be az esőről - mondta Elliot. -  Majd reggel elmondja mi történt, tuti marha fáradt és szeretne kicsit pihenni. Erre pedig minden lehetősége megvan, hiszen van üres szobánk, van fürdőnk. - Erre azért dobbant egyet a szívem. – Nem vagy éhes, Avery?
- Az nem, köszönöm.
Tökéletesen elegendő volt a forrócsoki, óvatosan, lassan iszogatva, hogy meg ne süsse a nyelvem. Közben ismét körbepillantottam az otthonos kis házikó belsejében. Imádtam, hogy nem olyan rideg, mint a mi házunk Londonban, hogy minden kis kupis sarok árulkodik valamiféle emlékről, elmond valamit a lakókról és az itt való életről. Mindig furcsa valakinek az otthonában téblábolni és belelátni az életébe, ez pedig most fokozottan igaz volt, még ha igazából úgysem ismerted meg őket, csak... Egyes részleteiket, amelyek kihatottak az otthonukra. Újra rájuk néztem, addigra Nat már helyet is foglalt mellettünk.
- Tényleg köszönöm - mondtam halkan. Nem akartam belekeveredni egy érzelgős hálálkodásba, mert attól csak megint zavarba jöttem volna, és úgy éreztem, ők sem igénylik túlzottan.
- Sajnálom… Én nagyon éhes vagyok, ha te nem is. De van még. Szedtem mindenkinek. – Szólalt meg aztán Nat szerencsére. – Amint látod van egy testméretem. Ennek bizony szüksége van tápanyagra.
Erre aztán egyenesen felnevettem, és bólogatni kezdtem.
- Egészen nyugodtan - kuncogtam. - Istent ments, hogy miattam fogyj el.
Aztán jutott csak eszembe, hogy vajon tiszteletlenség volt-e letegezni, de aztán kivertem a fejemből a gondolatot. Túl fáradt voltam, hogy ilyeneken idegeskedjek. Aprót kortyoltam a forrócsokiból, miközben ő folytatta.
– Tudom, hogy fáradt lehetsz és lesz is alkalmad pihenni. De egy fiatal lány vagy, aki egyedül kószál sötétben, esőben, összepakolt bőrönddel és ketrecbe zárt bagollyal, bár tudtommal az expressz még nem a napokban indul... Lesz itt helyed az éjszakára, ez nem is kérdés. És nagyon bátor vagy, amiért megbízol bennünk. De mivel valahol a mi részünkről is bátorság az, hogy befogadunk. Én úgy érzem, egy szemernyi magyarázattal azért tartozol. Nem kell hosszú. Beérem néhány mondattal is.
Egyből bólintottam, hiszen igaza volt. Egy bemutatkozással tényleg tartottam nekik, még akkor is, ha nem szívesen fogtam bele. De be kellett látnom, ha már ők így állnak hozzám, csak úgy befogadnak éjszakára, az a minimum, hogy elmondom nekik, nem azért vagyok az utcán, mert... mert nem is tudom, valami drogos őrült vagyok, vagy ilyesmi. Kicsit feljebb ültem, hogy mindkettejüket jól lássam, még akkor is, ha valószínűleg a szőnyeget fogom majd bámulni.
- Oké - mormoltam, hogy aztán összeszedjem, mit is akarok mondani. - Szóval Avery Cassen vagyok. Tizenhat éves, októberben töltöm a tizenhetet, és most leszek hatodéves a Roxfortban. Alapvetően nem szokásom az utcán tengetni a mindennapjaimat a csomagjaimmal, csak... - Nem tudtam biztosan, mennyire mélyen kéne belemennem a dolgokba. - Tulajdonképpen az apámmal és a nagynénémmel élek Londonban. Vagyis főleg a nagynénémmel, mert apa a munkája miatt folyton utazgat, és csak keveset van itthon. - Anyára nem tértem ki, de talán szavak nélkül is sejtették ez alapján, hogy miért. - Nincs túl jó viszonyom a nagynénémmel. A mai este is egy hatalmas veszekedés eredménye. Szóval tulajdonképpen... Tömören ez a helyzet. - Felpillantottam rájuk, remélve, hogy ez elegendő információ. Ha nem, akkor persze majd kérdeznek. - Ó, és... ő a baglyom, Jensen. Csak akkor rikácsol, ha unatkozik, egyébként egész rendes.
Ezután egy félénk kis mosollyal fordultam feléjük, és szabad kezemmel átöleltem azt a lábamat, amelyet fel tudtam húzni mellkasomhoz. A másik a horzsolás miatt még eléggé fájt a térdemen, szóval azt úgy helyeztem, hogy annyira ne kelljen behajlítanom.
- Szóóval, azt hiszem, most ti jöttök... Kikhez tolakodtam be? - kérdeztem kis mosollyal.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2019. 09. 24. - 07:47:09 »
+1

KisLak


Avery & Nat
2000. augusztus

.outfit.

A kezemben tartott bögre kellemesen átmelegítette a testemet, akárcsak a homlokomra kapott rövidke csók is. Fura volt mindezt egy idegen előtt átélni vagy úgy egyáltalán bárki előtt. A mi kis titkunk volt mindig is mit csinálunk a ház falai között. Mostanában már a gyerekek társaságában sem nagyon voltunk gyengédek egymás előtt, talán azért, mert megromlott közöttünk egy csomó minden, talán azért, mert már túlságosan megszokottá vált ez az egész.
Avery nem volt éhes, én pedig nem is terveztem tovább nyaggatni a kérdéssel. Ha valaki, hát én tökéletesen megértettem, milyen mikor az emberre rá próbálják erőszakolni az evést. A szemem sarkából Nathanielre bámultam, már szinte várva, mikor közli: „Elliot neked enned kell.” Szerette irányítani a szokásaimat és azt hitte, ettől majd egészséges leszek. Talán féléve sikerült felszednem egy jó öt kilót, hiszen mindent megettem, amit végül elém tett. Nem szóltam egy szót sem, akkor sem, ha legszívesebben már öklendeztem volna.
Tényleg köszönöm.
Elmosolyodtam és csak bólintottam egyet a lány felé. Nem akartam, hogy most álljon neki hálálkodni, arra semmi szükség. Csupán megértettem a helyzetét, ezért kerülhetett ide ilyen könnyedén. Na igen, mert annyira egy érzelmes bohóc vagy, O’Mara. Minden eltévelyedett kamaszt meg kell mentened, mi? Igen, a bűntudat beszélt belőlem, hiszen magam voltam a fertő. Mindenkit belerángattam a saját mocskomba, míg végül akkor bajba nem kevertem őket, hogy a kicsapás veszélye is felbukkant. Szánalmas vagyok. Minden barátom diák volt a Roxfortból, mintha én magam is megragadtam volna azon a tizenöt éves szinten… annyi idősen szöktem meg, annyi idősen szakadt félbe az életem és fordult át minden szörnyűségbe. Rettegtem, hogy valamelyik barátomnak tartott roxfortost ugyan ebbe a helyzetbe sodrom. Elliot O’Mara, aki semmitől sem félt, egész egyszerűen megszűnt létezni.
Közelebb húzódtam a kanapéra huppanó Foresthez és belenéztem a tányérba. Meg sem éreztem jóformán az étel aromáját, annyira el voltam foglalva a jövevényünkkel, na meg, hogy megnyugtassam arról, hogy nem vagyok baltás gyilkos.
Sajnálom… Én nagyon éhes vagyok, ha te nem is. De van még. Szedtem mindenkinek. Amint látod van egy testméretem. Ennek bizony szüksége van tápanyagra.
Hümmögve néztem végig rajta. A méretekkel kapcsolatban valóban igaza volt. Még mindig imádtam, hogy olyan hatalmas és erős. Sokkal erősebb volt nálam… még a puszta gondolatba is beleremegtem, hiszen ez nem volt mindennapi tényező sosem az életemben – legalábbis a közös életünk előtt semmiképpen. Mindenki eszén túljártam, mindenkit legyőztem, ha kellett fejjel rohantam neki, hogy ledöntsem a lábáról. Natot sosem tudtam magam alá gyűrni.
Istent ments, hogy miattam fogyj el.
Táplálni kell a félóriásunkat.– Bólintottam kissé szentimentális mosollyal. Jó, jó, tudom, nem félóriás ő, hanem negyed vagy még annyi sem. De tetszett a tény, hogy a méretei ilyen különlegességnek köszönhetőek. Mindig is mondtam, hogy biztosan volt egy óriás a családjukban és lám, hamarosan megerősítést kaptunk. Elég volt ehhez, hogy felbukkant az igazi anyja és némileg beavatott minket a családfába. Nem mintha ezen kívül sokat tett volna, de már ezért hálás voltam. Ez a kis információ éppen elég volt, hogy még hevesebben dobogjon a szívem, mikor Forest átlépi a küszöböt és mindent betölt az illata.
Tudom, hogy fáradt lehetsz és lesz is alkalmad pihenni. De egy fiatal lány vagy, aki egyedül kószál sötétben, esőben, összepakolt bőrönddel és ketrecbe zárt bagollyal, bár tudtommal az expressz még nem a napokban indul... Lesz itt helyed az éjszakára, ez nem is kérdés. És nagyon bátor vagy, amiért megbízol bennünk. De mivel valahol a mi részünkről is bátorság az, hogy befogadunk. Én úgy érzem, egy szemernyi magyarázattal azért tartozol. Nem kell hosszú. Beérem néhány mondattal is.
Szinkronban bólintottam a szőkeséggel, éppen akkor, amikor felé fordultam. Nem nyúltam egyelőre az ételhez. Nem voltam amúgy sem éhes – mint általában – és ez a beszélgetés remek kifogásnak tűnt ahhoz, hogy ne kelljen egy falatot se lenyomni a torkomon. Igen, megint fogytam. Igen, megint lecsúsztak a nadrágok, de még nem volt itt az idő, hogy ebbe jobban belemenjünk.
–  Szóval Avery Cassen vagyok. Tizenhat éves, októberben töltöm a tizenhetet, és most leszek hatodéves a Roxfortban. Alapvetően nem szokásom az utcán tengetni a mindennapjaimat a csomagjaimmal, csak... – Mintha egy pillanatra el akadt volna, hogy végig gondolja, hogyan is kéne elmondani a dolgokat. Türelmesen pislogtam kettőt. Ha valaki, hát én megértettem, hogy nehéz. Voltak dolgok, amiket csak átéltem, de sosem beszéltem róla hangosan. Nem meglepő, tizenöt évig voltam úton. – Tulajdonképpen az apámmal és a nagynénémmel élek Londonban. Vagyis főleg a nagynénémmel, mert apa a munkája miatt folyton utazgat, és csak keveset van itthon.
Nem csoda, hogy úgy meglepődött az Észak-Írország dolgon. Biztosan azt gondolta, hogy majd valahol London környékén maradunk, azon a helyen, amit ismert és végül is valamennyire biztonságot is adhatott neki.
Nincs túl jó viszonyom a nagynénémmel. A mai este is egy hatalmas veszekedés eredménye. Szóval tulajdonképpen... Tömören ez a helyzet. Ó, és... ő a baglyom, Jensen. Csak akkor rikácsol, ha unatkozik, egyébként egész rendes.
Elmosolyodtam.
Ha nagyon rikácsol engedd ki, hadd repüljön. Erre felé gyönyörű helyeket járhat be a tollas barátod. – Mondtam, bár nem igazán a mai napra gondoltam, inkább a holnap reggelre. Akkor aztán tényleg érdemes kiszellőztetni az ember fejét. Én szerettem eső után sétálni odakint a hatalmas dombok és völgyek között. Volt bennük valami megnyugtató, valami igazán gyönyörű, amit a városban nem látni. Nekem ez volt az otthonom. Itt voltam biztonságban. Persze nem voltam hülye, pontosan tudtam, hogy ez csak időszakos. Előbb-utóbb Natból úgyis kitör a nagyfőnök, felkap és visszakényszerít Tengerszembe. Ismertem már ennyire. Valamin kiakad majd végleg és akkor egyszerűen vége szakad az itteni életünknek. Ő nem volt ide való, hiába eszegetett békésen mellettem.
Szóóval, azt hiszem, most ti jöttök... Kikhez tolakodtam be?
Nem tudtam eldönteni, hogy hagynom kéne, erre Natot válaszolni. Mit mondana el rólunk úgy mégis? És én mit mondanék el rólunk? Rájöttem: egyetlen egyszer sem kellett még senkinek sem elmondanom kik vagyunk, mióta Nattal voltam. Az újságok tele voltak vele, így aztán velem is. Akárhová mentünk, ismertek minket, őt és engem. Egyszóval már volt egy kialakult vélemény, amit vagy felülírtam vagy nem. Én voltam a szerető, az a hülye k… aki elrabolta Natot az imádott rajongóitól, én voltam az agresszív állat, aki eltörte egy fotós kameráját… és én voltam a titokzatos pasas, akiről semmit sem tudtak lenyomozni.
Elliot Forest vagyok, harminckét éves. – Vigyorogtam rá, pont úgy kezdve a bemutatkozást, mint ő. – Az óriás meg a férjem, Nat Forest. A családomnak van egy patikája a közelben és én nagyon sokat tengek az utcán. Azt hiszem kivételesen jó ötlet is volt alaposan eláznom, egyébként ott fagytál volna meg. – Magyaráztam és Natra pillantottam. Fogalmam sem volt ezen kívül mit mondahtnék el magunkról. Jó esetben a nevek már alapvetően elegek voltak ahhoz, hogy rájöjjön kik vagyunk.
Nat író, a Kalamáris Kiadó az övé… – tettem hozzá megköszörülve a torkomat. Végül is, akármilyen családból is származott, Natról azért tudhatott egy-két dolgot.  Ő a mugli világban is legalább akkora celeb volt, mint a varázslók között. Ezért hát minden rohadt média az arcommal volt tele, ha felbukkantam mellette valahol.
Naplózva


Nathaniel Forest
Varázsló
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2019. 09. 30. - 17:13:59 »
+2


KISLAK ÚJ LAKÓJA

Elliot mellett mindig én vagyok a mogorva, félelmetes alak, ami eléggé vicces, tekintve, hogy messze könnyedebben kenyérre lehet kenni, mint Elliotot. Vagy hát… van olyan, aki könnyedén kenyérre ken. Az Apamaci megszólítás kifejezetten illik rám, azért nem is ellenkeztem ellene sosem. Testem minden négyzetmilije védelmezi Elliotot, akár egy őrült anyamedve, igen… sajna az apamedvék nem nagyon veszik ki részük a gyereknevelésből, de hát ez van. Miközben a családomba tartozó egyének felé olyan hűséggel és féltő szeretettel vagyok, hogy szerintem néha épp majdnem azzal fojtom meg őket.
És furcsa… De mintha kezdeném ezt érezni szinte azon nyomban a kis ázott verebünk iránt is. Elliotnak sokszor nagyon is jók a megérzései, ráadásul mintha extrémen tengenének bennünk az apasági vágyat fokozó hormonok, vagy nem is tudom mik. A mugli orvosláshoz se értek, nemcsak a mágikushoz.

Villámgyorsan lapátoltam be az ételem. Nem azért, mert ennyire éhes voltam vagy mert falánk vagyok. Egyszerűen valahogy idegennek éreztem ebben a helyzetben a hatalmas zabálást a kanapén, miközben egy idegen, valami miatt utcára vetődött lány ül tőlem nem messze. És még így is érdekes mód kevésbé éreztem furcsának és tolakodónak az egész helyzetet, mint alapjáraton kéne. Engedtünk már be riportert az életünkbe, járt itt Talbot is. Mind kirekesztődtek és viszonylag hamar távoztak is. Reméljük ez a leányzó nem lép le még tőlünk is az éjszaka közepén, mert akkor aztán soha többé nem merném kicsit se jó embernek nevezni magam… Most még azért valamennyire megy.

Leteszem a tányérom és felemelem a forró csokis bögrémet. A kandalló mellett csücsülve tényleg már most olyanok vagyunk, mintha egy összeszokott kis család lennénk. Miközben a lány mesél még Elliot combjára is szinte önkéntelenül csúsztatom oda a kezem, majd fogom meg az ő kezét, mikor bemutatkozik. Tényleg észre se veszem, de szeretem magunkat így és remélem ezzel párom is tisztában van. Szeretem, ha büszke rám, szeretem, ha a félóriásának tart, szeretem, ahogy azt mondja Maci és mindennél jobban szeretem, mikor egyszerűen csak mellettem hortyog az ágyban. Ez van. Ilyen ez a nyavalyásos élet. Nem vagyok én olyan kemény, mint szeretné, de őt mindennél jobban szeretem.

- Szia! – Intek egyszerűen, mosolyogva, mikor a bemutatkozás végén hozzáteszi, hogy én ki vagyok. Rövid és tömör. Nem is vártam mást. És én sem fűzök hozzá semmit. Nincs mit. Ennél most úgyis fontosabb az, hogy Avery is biztonságban van, nemcsak mi. – Jensen holnap tényleg repüljön egy nagyot. És lehet tényleg jó lenne valakivel tudatni, hogy biztonságban vagy. Még akkor is, ha nem érdekli… De persze ez a te döntésed. – Mondom azért kissé komoly ábrázattal, de láthatja a lány, hogy eléggé megenyhültem vele kapcsolatban. – Köszönöm, hogy elmesélted a történeted. Igazán bátor vagy, ezt meg kell hagyni. Ma estére mindenképp maradhatsz. De aztán át kéne beszélnünk mi is legyen, ha nem akarsz hazamenni még így is itt lehetsz a legjobb helyen. A suli hamarosan elkezdődik, itt pedig van egy komplett szoba berendezve és egyelőre kihasználatlanul. De ezt majd tényleg holnap. Most azt hiszem már mindenki eléggé elfáradt. Én legalábbis öreg vagyok mát az efféle izgalmakhoz… - Persze elnevetem magam és kedvesen Averyre nézek. – A bőröndöd tartalma is elázott vagy lesz száraz ruhád estére? – Kérdezem és Elliot felé fordulok, hátha esetleg ő szeretné Averynek megmutatni a hálót, vagy ha kell, akkor száraz ruhát keresni. Mondjuk amúgy is az ő szekrényéből kapna nadrágot meg pólót, mert se az enyém, se Adáé nem lenne túl komfortos a leányzón… Ásítok egy hatalmasat. - Tényleg lehet, hogy ideje lenne belülről tanulmányozni a szemhéjunk…
Naplózva


Avery Cassen
Eltávozott karakter.
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2019. 10. 06. - 13:57:27 »
+2

A FOREST HÁZASPÁR

.outfit.
2000. augusztus

Hihetetlenül hálás voltam Elliot egyszerű, kedves reakcióiért, amellyel elérte, hogy a maradék feszengésem is lassan elpárologjon. Néhány perccel ezelőtt, még a bolt rozoga eresze alatt kuporogva eszembe se jutott, hogy kicsivel később teljesen szárazon, finom forrócsokival a kezemben fogok üldögélni egy otthonos kis nappali közepén. Amint nagyjából bemutatkoztam, Elliot folytatta a sort, így kíváncsian hegyeztem a fülem. Ahogy a tűz lágyan pattogott mellettünk a kandallóban, melegen és kényelmesen éreztem magam, de persze ezzel együtt egyre jobban el is álmosodtam. Amúgy sem alszok túl jól fényesen, és rajtam elég hamar meglátszik, ha nem vagyok kipihent. Ahhoz az állapothoz pedig már hét óránál kevesebb alvás is elég. Elég sok szunyát igényelek, azt hiszem.
- Elliot Forest vagyok, harminckét éves. Az óriás meg a férjem, Nat Forest. A családomnak van egy patikája a közelben és én nagyon sokat tengek az utcán. Azt hiszem kivételesen jó ötlet is volt alaposan eláznom, egyébként ott fagytál volna meg.
Bólintottam, és kicsit összébb húztam magam. Talán igaza volt... Ahogy Natnak is az előbb. Egyre világosabbá vált, hogy milyen őrültség volt csak így nekivágni a nagyvilágnak, hiszen felmerült a kérdés: az oké, hogy a mai estém jól alakult, de vajon mi lesz holnap? Nem szerettem a kérdőjeleket, a megtervezetlen dolgokat, ez pedig mindenképp az volt. Persze, amint kimásztam otthon az ablakon, tudtam, hogy ez vár. Hiszen nem volt hova mennem. Arra gondoltam, talán valami motelbe költözök be addig, amíg nem kezdődik a suli. A félretett pénzemből talán futotta is volna rá, szomorú, de jelenleg ez volt az egyetlen dolog, ami apámtól maradt. Pénz. Neki nem volt akadály, hogy bármikor akármilyen összeget küldjön, nekem vagy Karennek, és úgy gondolta, ezzel el van intézve minden, ami fontos, még ha mondjuk nem is tud ő maga jelen lenni... Szerintem ő egészen máshogy értelmezte a család fogalmát, Karen pedig megint. Mindenesetre, most - talán életemben először - örültem ennek. Hiszen nem kellett aggódnom, legalább a pénz miatt. Egy ideig legalábbis, de már ez is több volt, mint semmi.
- Nat író,  Kalamáris Kiadó az övé...
Hümmögve bólintottam, kicsit rá is meresztve a szememet az említett férfire. Te jó ég! Egy hírességgel ülök egy kanapén, mi? Amint ez a gondolat átfutott az agyamon, elmosolyodtam, de végül ennek nem adtam hangot. Hiszen hazudnék, ha azt mondanám,  Nat nevére felkaptam a fejem, de a kiadó ismerősen csengett, még ha talán nem is olvastam egy könyvét sem... De ezt mindenképpen pótolni fogom. Szélesebben mosolyogva egy icipicit közelebb kúsztam, hogy végre ne a kanapé sarkában kuporogjak, mint egy félős kiscica.
- Örülök a találkozásnak, Elliot és Nat! - Ezúttal már a hangom sem volt olyan határozatlan, sőt, talán még egy kicsit lelkes is voltam. Mostmár legalább kölcsönösen tudtunk egymásról néhány dolgot a neveinken kívül, ez pedig megkönnyítette a beszélgetést.
- Szia! - Nat a lehető legegyszerűbben csak mosolyogva intett egyet, sokat nem rakva ezzel hozzá az Elliot által elmondtakhoz, de nincs is szükségem egyéb információra.
Közben a bögrém is lassacskán kiürült. Hála a kandallóban magasra csapó lángoknak és az isteni, forró italnak, már nem is fáztam úgy, és talán még hangom is lesz holnap...
- Köszönöm, hogy elmesélted a történeted. Igazán bátor vagy, ezt meg kell hagyni. - Bátor? Nem feltétlen így éreztem magam jelen pillanatban. - Ma estére mindenképp maradhatsz. De aztán át kéne beszélnünk mi is legyen, ha nem akarsz hazamenni még így is itt lehetsz a legjobb helyen. A suli hamarosan elkezdődik, itt pedig van egy komplett szoba berendezve és egyelőre kihasználatlanul. De ezt majd tényleg holnap. - Erre dobbant egyet a szívem, és kicsit erősebben szorongattam az üres bögrét. Nem, nem... Tudtam, hogy ezt az ajánlatot nem fogadhatom el, még ha már most csábítónak tűnt. Hiszen nem várhattam el, hogy felelőséggel tartozzanak értem, az én döntésem volt hogy idióta mód otthagyom Karent és apámat, ők pedig egész biztosan nem pont most tervezgették, hogy örökbefogadnak egy tizenhat éves lányt csak úgy random... - Most azt hiszem már mindenki eléggé elfáradt. Én legalábbis öreg vagyok már az efféle izgalmakhoz… - nevetett fel a férfi. – A bőröndöd tartalma is elázott vagy lesz száraz ruhád estére?
Lassacskán bólintottam, és feljebb ültem, megköszörülve a torkomat. Ekkor kezdtem már érezni, hogy ez bizony fájni fog holnap.
- Biztosan találok... - bólogattam gyorsan. - Köszönöm a forrócsokit, isteni volt. - Alapjáraton nem voltam túl nagy csokoládé rajongó, de italformájában egészen kedveltem, pláne ha ilyen istenien volt készítve. - És a szobát is. Nem is tudom, mivel hálálhatnám meg, szóval csak... köszönöm.
Lassan feltápászodtam a bögrével a kezemben, hogy kicsit átmozgassam a tagjaimat, de fájós térdem csak óvatosan nyújtottam ki. Ehh... Feljebb emeltem a poharat.
- Visszaviszem a konyhába, jó? Meg hozom Jensent... - Nem tudom, mennyire örültek hogy egyedül mászkálok vissza a konyhába, de már sarkon is fordultam, mert időközben az én kis figyelemhiányos madaram is hurrogott egyet. Követve a csapást, ahol a nappaliba jöttünk, szerencsére nem tévedtem el szerencsétlen-életképtelen módján, és a mosogatóba helyeztem a bögrét, hogy aztán egy kevés melegvizet engedjek rá és pár gyors mozdulattal elmossam. Közben csak épp a mosogató környékén pillantottam körbe, majd a csöpögtetőre téve a poharat, Jensenhez és a ládámhoz léptem, hogy felvegyem őket.
- Na, ne hisztizz, maradunk - céloztam a nemtetszését néhány szárnycsapkodással kifejező tollas barátomnak, majd visszasiettem a nappaliba.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2019. 10. 08. - 17:52:34 »
+2

KisLak


Avery & Nat
2000. augusztus

.outfit.

Furcsa érzés volt, hogy egy idegen van a házunkban, még is mintha minden a helyére került volna. Talán csak azért, mert bemutatkozott, értelmesen elmondta ki is ő valójában… és mikor éreztette, nem mehet haza vagy legalábbis nagyon ellenére van, én megértettem. Mikor elszöktem, sokáig féltem hazamenni, inkább választottam azt, hogy járom a nagyvilágot magányosan. Nem akartam valamiért senkinek sem ezt, még egy ismeretlennek sem. Avery kedvesnek tűnt, szívem szerint azonnal kiböktem volna neki, amikor megpillantottam: „kérlek mosolyogj!”
Ma estére mindenképp maradhatsz. De aztán át kéne beszélnünk mi is legyen, ha nem akarsz hazamenni még így is itt lehetsz a legjobb helyen. A suli hamarosan elkezdődik, itt pedig van egy komplett szoba berendezve és egyelőre kihasználatlanul. De ezt majd tényleg holnap. Most azt hiszem már mindenki eléggé elfáradt. Én legalábbis öreg vagyok mát az efféle izgalmakhoz…
Nat szavainak végére én is csak bólintottam egyet.
Köszönöm a forrócsokit, isteni volt. – Mondta Avery és hirtelen felpattant, hogy kisétáljon a bögréjével a konyhába. Ekkor pillantottam Forestre és elvigyorodtam, talán csak feszültség oldásból, de muszáj voltam asszociálni és valami hülyeséget kinyögni.
Ha már közös gyerekünk sosem lesz, de most azárt hoztam neked egy lány. – Nevettem fel kicsit hangosabban. Azonban hamarosan meghallottam a lány lépteit, így elhalkítottam a szavaimat: – Remélem értékeled a dolgot, Forest.
Ha nem ásított volna akkorát, akkor a tekintetem talán egy kicsit gyorsabban siklik vissza Averyre. Ehelyett csak belőlem is kiszakadt egy ásítás. A szám elé kaptam a kezemet, ám éreztem, hogy még a szemem is könnyes lesz a fáradtságtól. Ha nem lett volna vendégünk lehet, hogy összehúzom magam a kanapén, vagy egyszerűen bedőlök az ágyba, megvárva, hogy Nat takargasson be.
Tényleg lehet, hogy ideje lenne belülről tanulmányozni a szemhéjunk…
Ebben egyetértek… – Felpattantam és elvettem a ládát Averytől. – Gyere, megmutatom a szobádat! – Elindultam a leghátsó helyiség felé, ahol a Forest által készített emeletes ágy volt, meg egy-két gyerekbútor, kisebb ruhás szekrény, komód. Semmi otthonos egy rongyszőnyegen és a függönyökön kívül. Lényegében Averyn volt a sor, hogy megtöltse élettel a helyiséget.
Elhúztam a ládát addig és egyszerűen berúgtam az ajtót.
Háromszintes az ágy, de bárhova fekhetsz. – Magyaráztam. – Nem kell semmire engedélyt kérned, mindent használhatsz a fürdőben, a házban is. A törölközők a fürdőben vannak, a szekrényben. Azonnal megfogod találni őket. – Tettem hozzá és amint elengedtem a szőnyegen a ládát, be is húztam a függönyöket. Gondosan rendezgettem el a redőket, hogy ne törjön be egy kis fény se a szobába. Nem, mintha itt a semmi közepén a teliholdon kívül bármi is megvilágíthatná a könyréket. Erre nyoma sincs a hatalmas utcai lámpáknak, amik szinte nappali fényt varázsolnak a nagyvárosokban.
Aztán megálltam a lánnyal szemben.
A fürdő egyébként odakint van.– magyaráztam és még mutogattam is hozzá, hogy tökéletesen elmagyarázzam, mi a helyzet. Azért ez közel sem egy luxus villa, az Tengerszem. – Kimész az ajtón, elindulsz a ház mellett jobbra, aztán elkanyarodsz és máris ott vagy. – Tettem hozzá, majd megint hatalmasat ásítottam.
Megvártam, míg Avery kibotorkál a fürdőbe, én pedig szép lassan átsétáltam a hálóba. Egyszerűen beestem a takarók és párnák rengetegébe. Valamit magamhoz is öleltem… aztán jött valami mély sötétség és egy álom, amin keresztül még hallottam egy ideig a neszelést.

Köszönöm a játékot!


Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 21. - 06:11:19
Az oldal 0.275 másodperc alatt készült el 53 lekéréssel.