+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Alexej A. Zharkov (Moderátor: Alexej A. Zharkov)
| | | | |-+  Ahogy egy szívet el kell lopni
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Ahogy egy szívet el kell lopni  (Megtekintve 4183 alkalommal)

Alexej A. Zharkov
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 09. 26. - 13:55:15 »
+1

 
Ahogy egy szívet el kell lopni
- Szibériai hegyvidék -
erdőzene

 
2000. szeptember

Illetlen szavak előfordulhatnak


Elismeréssel figyeltem, hogy a mély hó és a határozott löket ellenére talpon maradt. Felfröccsent hátráló lépte alól némi szűzhó, de hosszú lábaival ügyesen téblábolt benne. Még nem vette észre, hogy a fagy ezernyi apró, tűhegyes hópihe-fogával belemart a bokájába.
Felvettem az újabb pontot a fejemben szépen rendezett listára: „Eltüntetni a nyomainkat”. Hiszen nem szeretnénk, ha más kincsvadászok a nyomunkra akadnának. Persze Szibéria igen nagy, spontán kicsi az esély, hogy másnak is itt jusson eszébe kutakodni, ugyanakkor az a füles, amit mi elkaptunk, akár más fülébe is eljuthat. Persze, nem attól az embertől, akitől én értesültem mert őt… Szomorú baleset érte. Óvatosnak lenni nem egyenlő a gyávaságban, mert az előbbiben ész van, logika, ravaszság és…
És ebben a pillanatban lángra kapott a közeli, kissé száraz borókabokor. Vastag, fehér füstöt okádott magából a falánk, narancssárgán izzó, lobogó szörnyeteg, a gyanta sercegett és füstölve folyt alá harapásai nyomán. Nem kerülte el a figyelmem, hogy szavak nélkül varázsolt – de most kevésbé nyűgözött le a produkció. Ami azt illeti, igazából soha semmi nem nyűgözött le, de ha valamit, a szemtelenségét valóban kivételesnek találtam.
– Sajnos ezután te állod a kajám. Ugyanis a kis barátod éppen a vacsorámat szaglássza.
A medve inkább idegesen bökte meg orrával a felé dobott falatot, aztán ahogy magasabbra csaptak a lángnyelvek, bömbölve iszkolt el a közelből. A csoki érintetlenül süppedt a hóba, melyen itt-ott már korompettyek szennyezték az annak előtte vakítóan fehér felszínt. Hamarosan szürkés, mocskos, kissé olvadt, hamuval kevert latyakban feküdt az édesség.
- Nem étkezni jöttünk – jelentettem ki, és ellöktem magam a fatörzstől. Keresztülsétáltam a fűszeres aromájú, gyógynövényes füstön, de azért egy intéssel eloltottam a lángok nagyját. Senkinek nem hiányzik, hogy mitugrász mugli tűzoltókat kelljen eltakarítanunk a környékről, vagy, hogy a fenyvesben gyorsan elharapódzó erdőtüzet kerülgessük.
- Sem feltűnést kelteni – léptem én is közelebb O’Marához. Nem vesződtem azzal, hogy szigorúnak mutatkozzak, hideg nyugalommal jelentettem ki mindezeket. A kezem a pálcámon nyugtattam, míg ő a vállát vonogatta, meg az ajkába harapott. Nem bánom, ha szórakozik is munka közben – de nem velem fogja tenni. A pálcámat lazán a kezembe fogtam.
– Rendben. Merre kell menni?
- Nyugatnak. A szoros felé. Tessék – löktem felé az információkat követően egy egyszerű, barna medvebunda kabátot, amit megbűvölt zsebemből húztam elő.
- Talán túlteszed magad rajta, hogy kevésbé feltűnő az erdőtűznél. De nem kevésbé melegebb – jegyeztem meg finoman és jelentőségteljesen végigmérve a fickót. Aztán a borzalmas, öreges lakkcipőjéből egy intéssel bakancsot formáltam, ahogy a saját bakancsom is kiigazítottam varázslattal kicsivel béleltebbre, és én is felöltöttem a magam bundáját. Legalábbis azt, amelyiket nem teliholdkor hordom. Sima, egyszerű, de elegáns szabású fehér farkasbőr volt. Ezen a terepen ez volt a rejtőszín.
Amint meghatároztuk az útirányt, elindultunk az ösvényen. Mivel nem akartam, hogy útitársam használhatatlan állapotba kerüljön, vagy arcának hókadt, zöldes színe lilába forduljon, felé nyújtottam a lángnyelves üveget, mikor észre vettem rajta a rosszullét jeleit.
- Valahol itt kell lennie a bejáratnak – mutattam egy részre a szemben lévő hegy oldalában, ahol láthatóan hegyomlás rendezte át a terepet nem is olyan rég. A hó alól félig kikukucskált valami korhadt csillemaradvány, odébb tartógerendák meredtek az ég felé, sziklák közé törve, fehérbe borítva a hótól, mintha elroppantott csontok volnának. Jókora szakadék húzódott előtte, végtelennek tűnőn mély, nagyjából négy méter széles tátongó mélység, melyet sem megkerülni, sem egyszerűen átugrani nem lehetett volna.
- Kezdhetsz megdolgozni a jussodért – álltam meg teljes nyugalommal a szakadék peremén, s keresztbe font karokkal, elgondolkodván néztem előbb szembe, a leszakadt bányabejárat felé, majd az alant elterülő sötétségre. A mélység majdhogynem hívogatón tátongott felénk sziklacsipkés szájával. Mégsem hatott meg. Az én szemem tükre ennél mélyebb katlan.
- Gondolom, meg tudod találni a módját, hogy... bejuss - tettem hozzá, és most O'Marát fixíroztam várakozón. Túlzás volna azt mondani, hogy megpróbáltam lelkesíteni, de éreztem, az nem árt, ha rakok a tűzre egy keveset.

 
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 09. 27. - 14:40:40 »
+1

Ahogy egy szívet el kell lopni


Lexi
2000. szeptember

.outfit.


A nedvesség ellenére egészen jól lángra kapott a bozót, árasztva magából a kellemes meleget. Nem érdekelt, hogy a bokámnál a zoknim máris elképesztően vizes. Most egy kicsit jobban lekötött a mi kis játékunk… legalábbis azt hiszem. Egy egészen kicsit kezdett zavarni, hogy semmi érdeklődést nem láttam rajta, csak mereven követte azt az utat, amit kitűzött maga elé. Ezt azonban még nem állt szándékomban a tudtára adni, szóval maradt a nyálgép selyemfiú szerep, amit nem mostanában fogok levetkőzni magamról. Az legalább bosszantó és ha kiakad, én jól szórakoztam, ő meg kevésbé.
Nem étkezni jöttünk – Jegyezte meg, aztán ellökte magát a fától. A medve jobban lekötötte egy pillanatra a figyelmem, annak ellenére is, hogy Lexi, mint szórakozásom tárgya nagyon is itt volt. Én sem vagyok teljesen hülye, nem akarok olyan vonat után szaladni, ami sosem vesz fel… de mivel szerettem az erős férfiakat magam körül, őt sem vetettem meg. Nekem elég volt, hogy a közelében lehet. Lehet, hogy Nat a vágyaimat és a testemet meg tudta változtatni, de minden más a régi maradt.
Sem feltűnést kelteni.
Elhúzódtam tőle, a pálcámat a tenyerembe fektettem. Azt akartam megtudni, merre is vagyunk arccal s hogy merre kell haladnunk.
Tök merev vagy. Mégis kinek tűnnék fel itt? – kérdeztem. – Ha pedig feltűnnénk, mi lenne? Esetleg harcolni kéne? Ajaj, Lexi, az aztán komoly probléma lenne. – Magyaráztam, mintha egy gyereknek gügyögnék. Aztán megvártam, hogy a pálcám némi forgást követően beálljon észak felé mutatva. Pont háttal voltam neki, így saját fegyverem hegye egyenesen a mellkasomra mutatott. Erre elvigyorodtam, biztosan tudva, most már aztán nem tévedek el. Persze máskor térképekből tájékozódom, hiszen rendszerint egyedül dolgozom. Nem jó, ha valaki ennyire eltereli a figyelmemet és azért lássuk be, Lexinek minden képessége megvolt erre, még ha mindent meg is tett azért, hogy ezt elrejtse. De pont az ilyen embereket szerettem, akikből mélyről kellett kiásni valamit… egy kincset. Én megtettem. Addig gyötörtem őket, míg ki nem tört belőlük az érzelem, hol hevesen, hol könnyezve, hol szenvedélyesen. Megtörtént és akkor egyszerűen tovább álltam, egy néhány esetet leszámítva.
Nyugatnak. A szoros felé. Tessék.
Amikor ránéztem, valami undorító, barna izét láttam meg nála, ami leginkább egy döglött medvére hasonlított. Bizalmatlanul fogtam meg és undorodva még a látványtól is, jó messze tartottam magamtól. Ne add már a kényest, O’Mara! A hang gúnyolt. Régen el sem gondolkodtam volna azon, hogy ezt vegyem-e fel vagy sem. Régen én nem ez voltam, ez az elkényeztetett napsugár, hanem valami komolyabb, valami veszélyesebb… jó ez nem igaz. Sosem voltam olyan veszélyes, mint abban a percben ott Lexszel szemben.
Talán túlteszed magad rajta, hogy kevésbé feltűnő az erdőtűznél. De nem kevésbé melegebb – magyarázta, miközben a cipőm is bakanccsá változott. Még jobban is tetszett, mint az igazi cipőm.
Ebben úgy fogok kinézni, mint egy torzszülött. – Állapítottam meg, ahogy bebújtam a bundába. Ronda volt, büdös és méretben is túl nagy. Csak lógott rajtam, mintha öreganyám takarójába bugyoláltam volna magam. – A tiéd miért néz ki jobban? – sértettséggel a hangomban tettem fel a kérdés, miközben egy pálca intéssel összehúztam magamon a kabátot annyira, hogy legalább a testméretemnek megfeleljen.
Még egyszer benyúltam a zakóm zsebébe, egy kis kölnit fújtam az orrfacsaró szagú bundára, mikor rátértünk egy kisebb ösvényre. Közben persze még kavargott a gyomrom az utazástól, de nem számított. Nem voltam annyira rosszul, hogy gond legyen. Mégis átvettem a whiskys üveget és nagyot húztam belőle. Erre szükségem volt, hogy túléljem ezt a napot. Ha Lexi nem áll kötélnek, akkor esélyesen halálra fogom unni magam.
Valahol itt kell lennie a bejáratnak. – A mondandójára én is a hegyfelé pillantottam. Nem tűnt éppen olyan állapotúnak, ami emberek fogadására alkalmas. Nem számított. Szerettem a magam terepének éreztem a lehetetlen helyzeteket, így mosolyogva néztem végig a hegyfalon és az omlás maradványainak furcsa képén. Bólintottam is egyet, mintha azt jelezném, vettem a kihívást.
Csinos szakadék. – állapítottam meg, ahogy tovább legeltettem a szemem a látványon. Mintha mindez az életemet jelképezte volna, olyan szívfacsaró látvány volt.
Kezdhetsz megdolgozni a jussodért.
Közvetlenül mellette álltam meg a szakadék szélén. Szédelegve néztem le annak sötétségére. Elfogott a vágy, hogy hátra lépjek. Egy pillanat alatt kimelegedtem, a tenyerem hideg és nyirkos lett, a mellkasomban meg valami nyomásféle uralkodott. Még sem hátráltam. Még véletlenül sem akartam magam gyengének és törékenynek mutatni… Szerettem az erős férfiakat magam körül, ők meg szerettek engem ártatlannak, megvédeni valónak nézni. Lexi is csak a gyengeséget akarta látni, legalábbis a következő mondata erről árulkodott:
Gondolom, meg tudod találni a módját, hogy... bejuss. – Éreztem, ahogy rám néz.
Képzeld, igen. – Válaszoltam és kihúztam magam, hogy ne tűnjek olyan fene törpének. Egy-két centi lehetett közöttünk, amit éppen csak a cipőmbe rakott magasító betét egyenlített ki. Szerettem volna nagyon azt a száznyolcvan centit, de csak nem értem el… ahogy szerettem volna a hatvanöt kilót is, de még csak a közelében sem voltam. Ezért hát, mással kellett kitünnöm és férfinak lennem.
Mobiliarbus! – Böktem egy nagyobb szikladarabra, ami éppen a bejárat előtt volt. Az engedelmesen mocorogni kezdett és kissé szaggatottan, nehézkesen, de a szakadékba landolt. Hogy be lehetett-e hoppanálni a törmelék mögé? Talán. Nem kockáztattam. A hoppanálást nyomon tudja követni a minisztérium és ha már nem akarunk feltűnt, úgy ne is csináljuk. Nem egy kis tűz okozza a vesztünket. Még háromszor-négyszer megcsináltam ezt, de az utolsó nagyobb kőtörmeléknél már egyértelműen érezhető volt, hogy nem olyan biztos a mágiám, ám ez a darab, mivel nagyobb volt mint a többi, beszorult a szakadék két vége közé, apró hidat képezve előttünk.
Megfelel, Őmerevsége? – kérdeztem és színpadiasan meg is hajoltam Lexi felé. Akármit is mondott, én óvatosan megindultam előre. Még mindig sok törmelék volt előttünk, de éppen annyit eltakarítottam, hogy bejussunk a bányába. – És, ha már itt tartunk, mi is lesz a jussom?
Naplózva


Alexej A. Zharkov
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 10. 04. - 12:26:09 »
+1

 
Ahogy egy szívet el kell lopni
- a helyi bandavezér legjobb emberének -
erdőzene

 
2000. szeptember

Illetlen szavak előfordulhatnak

– Tök merev vagy. Mégis kinek tűnnék fel itt? Ha pedig feltűnnénk, mi lenne? Esetleg harcolni kéne? Ajaj, Lexi, az aztán komoly probléma lenne.
Hideg nyugalommal szemléltem, amit csinál, és majdnem elengedtem a fülem mellett, amit mondott - majdnem. Aztán arra gondoltam, talán célravezetőbb volna most mégis meghallani a felelőtlen szavakat.
- De neked persze se a merevség, se a harc nincs ellenedre, úgyhogy egyelőre menjünk a pálcád után - javasoltam egy jelentőségteljes pillantással, majd sebtében a terepviszonyokhoz igazítottam a viseletünket. Amint sejtettem, Mr. O’Mara megint nem szalasztotta el a lehetőséget, hogy harsány személyiségét ismét megcsillogtathassa.
– Ebben úgy fogok kinézni, mint egy torzszülött. A tiéd miért néz ki jobban?
Nem akartam részletezni, hogy az ő bundája egy nálánál kétszer akkora földim tulajdona, akinek igazából nem volt rá szüksége saját testszőrzete és tundrához szokott szervezete folytán. Igen, az én felsőruházatom sokat megélt már, és bár az idő nem fogott rajta, a makulátlan fehér, selymes szőrszálak között megannyi túlélt életveszély emléke rejtezett.
- Ez felnőtt férfibunda. Majd ha belenősz, jobban fog állni - tártam szét a kezemet, finom gúnnyal mondva a szavakat, célozván makacsul gyerekes viselkedésére. Nem mintha zavart volna. Kellemetlenebb dolgokhoz is hozzáedződtem már, és ami azt illeti, ennél unalmasabb munkatársakkal is volt szerencsém együtt dolgozni.
A kölni illatára egy pillanatra felkaptam a fejem, annyira elütött az erdő jeges, fagyott fenyős aromájától. Végigmértem az eredményt, ami a bundából kialakult, majd csak ennyit mondtam:
- A szőrös kis barátod így biztosan szívesebben visszatér majd. Már úgy értem, az előbbi, nem az, amelyikhez hozzámentél - jegyeztem meg, míg bandukoltunk a megfelelő irányba. Aztán csendben szemléltem, hogyan oldja meg az első nehézséget.
Tetszett ez a tűz. Végre a megfelelő irányba, a munkára koncentrálta az erőit, s így praktikus kis hidat alakított ki előttünk, a végtelen mélységen átívelve.
– Megfelel, Őmerevsége?
Én is kihúztam magam, s amikor láttam, hogy elkészült a bűbájjal, finoman biccentettem. Nem elismerésül, inkább pusztán azért, hogy ő tesztelje le az építményt.
- Majd meglátjuk - tettem hozzá, s megvártam, míg átér. Amikor lelépett a sziklahídról, én is elegánsan, majdhogynem ráérősen utána sétáltam.
– És, ha már itt tartunk, mi is lesz a jussom?
A pálcámat elővéve, a maradék törmelék eltávolítása közben válaszoltam.
- Az alapdíj egy akkora pénzösszeg, amiből kényelmesen vehetsz magadnak egy jobb szabású, minőségi bundát. Meg egy szekrényt, amiben tarthatod. Meg egy puccos lakást a belvárosban, amibe a szekrényt is berendezheted. A Falka nem fukarkodik a jó szolgálatért cserébe - tettem hozzá. Egy suhintással az utolsó szikladarab is elgördült az útból, s kiszabadult a benti, baljósan dohos levegő. Mintha  a felszökő szélroham is olyan fekete lett volna, mint maga a hegy gyomra.
- A borravaló pedig kezdetnek például, hogy nem öllek meg. Csak utánad - intettem kissé kárörvendőn, majd egy lépéssel lemaradva ballagtam O’Mara után a föld mélyébe.
Nem lesz egyszerű elkalauzolnia minket e helyen. A tárnák némelyike beomlott, más járatok zsákutcában vagy meredek lejtőben, szakadékban végződtek. A szénportól még akkor is fekete volt minden, ha világítottunk is. Bíztam benne, hogy a “kis tehetsége” most sem csalja meg. Nyugodtan, de figyelmesen követtem őt, míg csak be nem fordultunk egy újabb kanyarban, ahol is egy öregember rekedtes hangja dörrent ránk hirtelen, úgy látszott, a semmiből.
- Hiába jöttetek - mondta a férfi valahonnan a sötétből. A pálcám a hang irányába tartottam, de lustán, egyelőre nem gondoltam, hogy az öreg fenyegetést jelenthet.
- Ha ennél mélyebbre mentek, ott már csak a feltáratlan barlangokat találjátok, és halált. Forduljatok vissza…
- Talán tudja, merre kell mennünk. Nem ártana meggyőzni. Vagy félreállítani - suttogtam közelről, hogy csak útiitársam hallja. És talán, egy kicsit érezze is a nyakán. - Mit gondolsz? - kérdeztem, nem mintha magam nem tudtam volna megoldani ezt a helyzetet, de puszta kíváncsiságból. Az volt az érzésem, hogy a kincsvadász már nyomon van, s talán itt, a közelben érzi a kincset. Csak nem téríti el valami furcsa, sötétben élő fazon.
 
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 10. 05. - 00:37:37 »
+1

Ahogy egy szívet el kell lopni


Lexi
2000. szeptember

.outfit.


„…amelyikhez hozzámentél.” A kijelentésre is megborzongtam, habár igyekeztem úgy tenni, mintha a hidegtől volna. Lehet, hogy ez a Lexi sokat tudott rólam, de közel sem eleget. Nem is sejthette, hogy Nattal már egy ideje nem vagyunk együtt és hogy ebből valaha kilábalunk? Fogalmam sincs. Akárhogy is, nem terveztem, hogy én hódolok be. Rendszerint így volt helyes, mert az ő szomorúsága mindig mindent felülírt, közöttük a normálisan létezést is. Egy részem néha egyenesen attól tartott, hogyha nem bocsátok meg neki, akkor az értem való küzdés helyett inkább választaná a halált. Gyenge dolog volt, mégis az én mackóm volt, nem engedhettem. Kihűlt már ez a dolog közöttünk rég, de egy részem minden esélynél azt remélte, hogy feltámasztja újra a régi szenvedélyt. Azonban sosem történt így. Beletemetkezett a saját világába, szépen lassan elsiklott kettőnk mellett és megint ott találtam magam egy hideg ürességben, várva, hogy újra megbocsássak neki. Ez volt ami játszmánk. Értelmetlen, unalmas mókus kerék, de tény, ami tény, szerettem.
Lex kisvártatva beért a labilis sziklahídon. Nem érdekelt, hogy én voltam a teszt, a megfigyelés tárgya. Már megszoktam a veszélyes életet és selyem cuccok alatt még mindig ott lapult a sokat emlegetett mocskos kis kölyök, aki két éve kócosan, szakadt ruhában bebotorkált a londoni lakásába, remélve, megbocsátást nyer.
Az alapdíj egy akkora pénzösszeg, amiből kényelmesen vehetsz magadnak egy jobb szabású, minőségi bundát. Meg egy szekrényt, amiben tarthatod. Meg egy puccos lakást a belvárosban, amibe a szekrényt is berendezheted. A Falka nem fukarkodik a jó szolgálatért cserébe.
Falka… Legyen akármi is az, érdekesen hangzott. Mármint lényegében bármit takarhatott, egy kupac idióta animágust, egy kisebb, de gazdagabb csoportot vérfarkasokból. A lényeg nyilván az lett volna, hogy fizetnek.
Nem érdekelt a pénz, de ezt Alexej már régóta tudta, hiszen egyenesen az orrára kötöttem. Ám ő maga is megfejtette már korábban, a Vakegérben. Tetszett nekem. Nem a teste, hanem az ereje, a hidegsége és az, hogy magabiztosan gondolja, némi megfigyelés és információ birtokában tökéletesen kiismert. Nem így volt és nem is lesz így.
Szuper, akkor vehetek egy új szőrös barátot is ahelyett, akihez valamikor hozzámentem. – Bólintottam és sokat mondóan néztem rá. – És az extra juttatások? Csak azt ne mond, hogy unalmas pénz az egész.
A barlang bejáratánál sok minden érződött. Sok minden olyan, ami bárki más érezhetett: halál bűze, valamiféle gáz, mocsok, fagy… de ott volt megint az a csiklandozó érzés, ami egyenesen azt súgta: itt a kincsed, O’Mara. A szalag monoton lüktetésbe kezdett és bár bosszantott Lexi, s némileg unalmasnak tűnt elkezdett a helyzet túlmutatni a mi kis játékunkon. Lehunytam a szemem egy pillanatra, mély levegőt vettem, mintha a mocsokból egyenesen be tudnám lélegezni a mágiát, ami egyre csalt a nyílás felé.
A borravaló pedig kezdetnek például, hogy nem öllek meg. Csak utánad.
Csalódott sóhajt indultam a sötét felé. Még mielőtt végleg beléptem volna a sötétbe, néma Lumosszal világítottam meg magam előtt az utat. Nem zavart a sötétség, otthon éreztem benne magam, az érzékeim tökéletesen végig vezettek minden akadályon, ha valamit meg kellett szereznem. Ám mégis csak kellett a fény, hogy magamnál tartson, mielőtt rám telepszik a saját átkom.
Azért remélem a mi kis kalandunk végére egy kicsit komolyabb borravalóval állsz elő. – Közöltem hidegen, de közben csak is előre pillantottam. A lépteim lassúak voltak, de mintha a csuklóm láthatlan kéz húzta volna. A szívem egy ritmust járt a szalaggal. Egyetlen, monoton lüktetést, mely az egész testem remegésre késztetett. – Ugyanis tudom, hogy nem tudsz megölni. Próbálkoztak már nálad nehezebb alakok is. – Vállat vontam, ám ezúttal nem vigyorodtam el, mint bohóc a színpadon.
Léptem még egyet, de akkor valami karattyolást hallottam meg. Nem értettem a férfi egyetlen szavát sem, így Lexre pillantottam. Ő a pálcáját az egyik kanyar sötétjében várakozó öregemberre fordította… vajon túl élő? Hogyan került ide? Mit gondol rólunk? Nem számított, valami húzott és vont előre. Valami volt itt, talán mélyebben, mert még nem kerített egészen hatalmában az ereje, de az abból áradó gonosz vagy semleges hatalom megint hatalmas dobbanásra késztette a szívemet.
Talán tudja, merre kell mennünk. Nem ártana meggyőzni. Vagy félreállítani – suttogta úgy, hogy csak én hallhassam. Éreztem a leheletét a nyakamon, a tekintetem azonban még az öregen csüngött. –Mit gondolsz?
Azt hogy egy riadt szerencsétlen. Tökéletesen tudom, merre kell menni. – válaszoltam és a pálcám az öregre emeltem. – Dormito! – Motyogtam, mire a férfi eldőlt a mocsokban és mély álomra szenderült. – Kopj le róla, nem árthat az ügyednek. – Közöltem és elindultam valamerre. A bizontság kedvéért megragadtam Alexej csuklóját és magam után vontam, mielőtt megpróbált volna valamit tenni az ártatlannal. Ha egy dolgot megtanultam az utazásaim során, akkor az az emberség. Velem általában senki sem volt kedves, emberszámba sem vettek… én mégis életbe hagytam minden ellenségem, hiába arattam győzelmet felettük. Furcsa, hogy ez a tendencia egy ma már haldokló kapcsolat reményében tört meg.
Érzek valamit… de olyan messze… olyan távol van… – magyaráztam és elengedtem őt. Még tettem két három lépést, megérezve a fémes bűzt, ami rothadás irtózatos aromájával keveredett. De gyűlöltem ezt! Valamikor bánya volt talán, de már mocskos sírbolt hatását keltette. – Innom kell… – Közöltem kiszáradt ajkakkal és a zsebemben lapuló flakámért nyúltam. Abban is lángnyelv volt, így Alexej felé nyújtottam.
Ezután haladtam csak tovább… illetve haladtam volna, de egy elágazáshoz értünk, két rombadőlt keskeny folyosóhoz. Éreztem, hogy jó helyen vagyok. A baloldali egyenesen hívott magához.
Kirobbantom… – Közöltem, ám a gondolataim már alig voltak tiszták. Így ha Lex nem akadályozott meg, akkor bizony kimondtam: – Bombarda!
Naplózva


Alexej A. Zharkov
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 10. 15. - 13:02:09 »
+1

 
Ahogy egy szívet el kell lopni
- a helyi bandavezér legjobb emberének -
erdőzene

 
2000. szeptember

Illetlen szavak előfordulhatnak

– Szuper, akkor vehetek egy új szőrös barátot is ahelyett, akihez valamikor hozzámentem.
Helyeslő félmosolyom mögött újabb hazugság bújt meg. Barátokat venni… Ha hinnék a barátságban, azt biztosan állítanám, hogy annak megkötése nem így működik. Eleve nem gondolom, hogy létezik az a végtelenül naiv fogalom, ami két rokonlélek kölcsönösen szoros, de testiségtől mentes viszonyát (vagy sem) jelenti. De a kölcsönösen kedvező kapcsolati tőke, az valós. Amíg mindkét félnek megéri, és amíg nem érkezik jobb lehetőség, addig van együttműködés.
– Azért remélem a mi kis kalandunk végére egy kicsit komolyabb borravalóval állsz elő. Ugyanis tudom, hogy nem tudsz megölni. Próbálkoztak már nálad nehezebb alakok is.
- Meglátjuk, hogy alakul a kincs megszerzése. Utána esetleg megmondhatod, milyen extrákra vágysz még... És nem izgat, kikkel akadt dolgod eddig, mert egyik sem én voltam.  Én nem szoktam “próbálkozni”, semmiléyen téren - jegyeztem meg hideg nyugalommal. Ugyanolyan biztosan állítottam, mint amilyen bizonyosságot láttam Elliot sötétben izzó tekintetében, amint a kincs láthatatlan nyomát követte. Számára talán látható a megfelelő útvonal, olyan magabiztossággal lépdelt a nyirkos köveken, amiből erre is következtethettem. Nincs sok ember, akinek munka közben ilyen átszellemültséget látnék az arcán, s bár nem hamarkodtam el a megelégedettséget, azért tetszett, hova tartunk. Mintegy mellesleg hozzátettem:
- De nem lep meg, hogy sokan próbálkoztak ezzel.
Pár perccel később egykedvűen szemléltem, amint a ránk törő öreg hortyogva dől a földre. Szakadt ruhája, pergamenszerű, sápadt bőre arról árulkodott, hogy régóta nem látta a napfényt. Loncsos szakálla vetekedett a százéves matuzsálemekével, talán ő is benne volt már a korban.
- Kopj le róla, nem árthat az ügyednek.
Látszólag elengedtem a fülem mellett  Elliot pattogását, s gyanakodva méregettem a halkan szuszogó testet. Hogy maradt életben idelenn? Miért él itt egyáltalán? A másik határozott húzása következtében aztán kifejezéstelen arccal tovább indultam. Végülis nem célunk, hogy mindenféle jött-menteket tapossunk el az alagutakban. Ígyhát követtem Elliotot, aki állítólag tökéletesen tudta, merre kell mennünk. Még akkor is, mikor zsákutcába futottunk.
– Érzek valamit… de olyan messze… olyan távol van…
- Amit én érzek, az közelebb van - jelentettem csendesen, figyelmesen tanulmányozva az előttünk tátongó sötétséget. A kőomlás, amibe belefutottunk, nyilván megannyi bányász halálát okozta. De ami miatt az omlás történt…
- Bombarda!
Nem estem kétségbe, de egy jókora lépéssel a másik mellett termettem, és magamban elgondoltam a Circus Protegum! varázsigét. A barlang megrázkódott, a törmelék az újonnan leváló darabokkal együtt záporozott alá, s repült szét a mágia erőitől robbanásszerűen. A védőkör nem tartott soká, üvegszerű búraként vett minket körbe, melyről csengő hanggal pattogtak le a kövek. Szerencsére a környezetünk hamar megnyugodott, de néhány kődarab így is hajszálakkal került el.
- Jobb volna ezt a varázslatot itt mellőzni, mielőtt a fejünkre omlik az egész hegy - jegyeztem meg, aztán elegánsan átléptem egy, az úton keresztbe fekvő nagyobb követ. - Gondolom erre - tettem hozzá, és Elliotra sandítottam, majd hagytam, hadd vegye át újra a vezetést. Egyre mélyebbre és mélyebbre jutottunk a föld gyomrában, nemegyszer csontvázak közt sétáltunk, groteszk, üres állkapcsuk gúnyosan vigyorgott ránk, mintha ők már tudnának valamit, amit mi még nem.
Hosszú séta után viszonylag nagy, tágas, természetes barlang-terembe érkeztünk. A fal mentén több másik ide torkolló járat szája is ásított felénk. Középen körben oszlopszerű, laposabb körbek voltak körberakva. Ilyen távolságból, pálcánk gyér fényénél nem láthattam kristálytisztán, de minden kis kőasztalkán egy-egy összeaszalódott, vörösesfekete tárgy kapott helyet. Közelebb érvén láthattuk, hogy összeszáradt, tartósított emberi szívek azok.
Elliot azonban hiába nézegette őket, egyik sem az volt, amit kerestünk.
- Túl egyszerű volna - csóváltam a fejem. - Egyik sem egészen fekete. Keményre száradtak, de nyilvánvalóan nincsenek kőből. Nem védi őket mágia - ingattam a fejem, mikor néhány gyors, néma varázslattal meggyőződtem állításom valószerűségéről.
- Figyelmeztettelek. Most két újabb taggal bővül a gyűjtemény - harsant fel az ide vezető járatok valamelyikéből az előbbi öreg hangja. Ezt most valószínűleg Elliot is értette, talán a helyet átitató furcsa energiák miatt. Úgy tűnik, a bányarémfickó mostanra kipihente magát, és tudott egy rövidebb, ide vezető utat is.
A szívekből szürke, derengő köd szivárgott elő, melyből lassan szellemalakok öltöttek formát. Ráérősen, lustán alakultak, de hamar egyértelművé vált rémarcukat látva, hogy nem jó szándékúak. A bányalakó fickó nem nevetett, de halkan, elégedetten morgott, talán hogy buzdítsa a lidércszerűségeket. Megpróbálhattunk volna elmenekülni, de Elliotnak meg kellett éreznie, hogy amiért jöttünk, az bizony épp az öregnél található. Én minden esetre ezt nem tudtam akkor még, de nyugodtan emeltem a magasba pálcám, hogy védekezzek a formálódó légies szörnyetegek ellen. Mert nem fogok elmenni dolgom végezetlenül, az biztos.

 
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 10. 18. - 08:35:16 »
0

 
Ahogy egy szívet el kell lopni


Lexi
2000. szeptember

.outfit.


Meglátjuk, hogy alakul a kincs megszerzése. Utána esetleg megmondhatod, milyen extrákra vágysz még... És nem izgat, kikkel akadt dolgod eddig, mert egyik sem én voltam.  Én nem szoktam “próbálkozni”, semmiléyen téren – magyarázta. Közben én minden porcikámat megszállta az általános izgatottság, amit kincskeresés közben éreztem. Úgy lüktetett bennem minden valami megmagyarázhatatlan varázserő, mintha a részem lett volna. Valójában láthatatlan kéz volt, ami végig vezetett a köves úton. – De nem lep meg, hogy sokan próbálkoztak ezzel.
Ez remélem, azt jelenti, hogy bármit kérhetek. – válaszoltam és egy pillanatra ránéztem, majd ugyan úgy követtem az irányt, amiről csak én tudtam merre van. Olyan voltam, mint egy iránytű Lex kezében. Neki csak követnie kellett, amerre vezettem.
Az öregember után viszont valami megváltozott. A hortyogása megtöltötte egy ideig a járatot, majd magunk mögött hagytuk azt is. Éreztem még ugyan azt a furcsa erőt, de mintha megváltozott volna. Messzinek tűnt, zavarosnak s mintha nem is a korábbi lenne, hanem egy egészen másik.
Amit én érzek, az közelebb van – közölte csendesen.
Nem figyeltem rá. Elvakított a valami, ami egészen megszállta a testem… ilyenkor pedig veszélyes voltam. Csak törtem előre, mint valami faltörőkos, gondolkodás nélkül, fejjel rohantam a falnak. Az a Bombarda sokkal rosszabbul is elsülhetett volna, de csak akkor tudatosult bennem, mikor Lex varázslatának köszönhetően éppen az arcom elől pattant le egy darab kő. Simán kiverte volna a szemem vagy betöri az orrom.
Tudja valaki, hogy idehoztál engem? – kérdeztem, ahogy végig futott a testemen valami pánikszerű érzés. A képességeimet csak az alvilág nagykutyái ismerték, de tisztában lehettek vele, miképpen lehet összezavarni engem. Elég lett volna több nagy erejű varázstárgyat elhelyezni ezekben a járatokban ahhoz, hogy egy pillanat alatt eluralkodjon bennem a káosz. Volt idő, amikor a különböző tárgyak mágiáját el tudtam választani egymástól, amikor ki tudtam szűrni merre vannak egyesével és ha kellett, hát mindegyiket felkutattam. Azóta volt Forest, volt a kihagyás és ez a visszaállás sokkal nehezebbnek tűnt, mint eddig. Ezt viszont Lexnek nem mutathattam. Ezért kihúztam magam és leporoltam a ruhám, ahogy helyre állt a némaság és már nem hullottak a kövek felénk.
Jobb volna ezt a varázslatot itt mellőzni, mielőtt a fejünkre omlik az egész hegy – közölte, majd meglepő nyugodtságot árasztva átlépte az előttünk heverő hatalmas követ. Mély levegőt vettem, majd lassan követtem a megnyílt ösvényen. – Gondolom erre.
Hümmögéssel jeleztem, hogy elvileg igen. Közben egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltunk a bánya kanyargos, kiismerhetetlennek ható rendszerében. Csontvázak, összezúzott koponyák sora fogadott minden apró járatban. Nem zavart. Nem borzongtam bele, már megszoktam a halált magam körül. Már nem voltam jó embert. Nem számított semmi sem. A lüktetés forrását kerestem, ami egyre inkább elénk mutatott, de még mindig nem az volt, amit az imént lehagytunk vagy otthagytunk valahol az egész elején…
Valami teremforma képződménybe értünk. Középen valami asztalszerűség volt, mellette még egy és még egy… azokon pedig ott volt valami. Még közelebb lépve sem esett le azonnal miket látok.
Fúj… – közöltem undorodó, gyerekes hangon, mikor felfogtam, hogy azok bizony belsőszervek, csak éppen olyan aszottak, mint a múmiák. – Ez valami elcseszett dísz akar lenni? – kérdeztem és a biztonság kedvéért rászorítottam a kezemben tarott varázspálcára. Egy lépéssel közelebb is simultam Alexejhez, rosszat sejtettem.
Egyik sem egészen fekete. Keményre száradtak, de nyilvánvalóan nincsenek kőből. Nem védi őket mágia.
Ebben igaza volt. Semmiféle mágikus dolgot nem éreztem belőlük áradni. Csupán undorítóak voltak, de különlegesek semmiképpen.
A tartósítást sem mágiával hajtották végre. – Mondtam és hirtelen megint éreztem a zavart. Nem a szívektől, nem is a furcsa elrendezésű kőasztaloktól. – Valami itt rohadtul nincs rendben… – Tettem hozzá motyogva, inkább csak magamnak. Egy részem nagyon örült volna, ha Alexej nem veszi észre rajtam a pillantnyi zavart és nem csak azért, mert így biztosan nem kapom meg azt, amit akarok egy éjszaka erejéig… az csak egy gyerekes kívánság volt. Egyszerűen nem akartam gyengének, törékenynek és elveszettnek látszani. A vágyaim ezek mellett apróságok voltak.
Figyelmeztettelek. Most két újabb taggal bővül a gyűjtemény.
A szavak visszhangokká válva ismétlődtek meg többször az egyik járat felől. Összerezzentem volna, de nem volt rá lehetőségem. Ugyanis hamarosan felbukkant az öreg, akit korábban életben hagytunk. Ennyit az emberségedről, O’Mara… A hang olyan maró gúnnyal tört fel, hogy még a fülemben vadul kalapáló ritmust is elnyomta.
Láttam a szívekből kiemelkedő szürke füstöt, a rémalakok bizalmat éppen nem gerjesztő arcát, ahogy ott derengtek előttünk. De akkor elkaptam valamit. Abban a pillanatban a zavar megszűnt és megértettem: ez egy csapda volt. Teljes testtel az öregemberszerű ízé felé fordultam.
Nála van… – suttogtam, ezt is inkább csak magamnak, semmint Lexnek. – Bassza meg, végig nála volt. Tartsd fel a kis barátait, megszerzem!– Üvöltöttem el magam, szinte hisztérikusan. Pont leszartam a kis lidérceit a faszinak. Elindultam felé, és ha bármi is az utamba próbált állni, hát áthoppanáltam felette. Nem érdekelt, ha a minisztérium rám talál. Ahhoz túl elvakult voltam.
Confringo! –A fickó lába előtt robbant a varázslat. Hatalmas porfelhő szállt fel, a terem megremegett, ő azonban csak ott állt nevetve, mint aki megsem érezte. – Dögölj már meg! Osruptum! – Kiáltottam, remélve, hogy ezer darabra töröm a csontjait. Ezzel végre betaláltam, valahol a térde környékén, mert eldőlt. Tiszta erőből neki rohantam az öregnek, úgy hogy a hátára dőljön, én pedig ráülve lefogjam. Vad dulakodás keveredett ott a földön, hol én, hol ő volt felül… de a végén már csak azt éreztem, ahogy az ujjai a nyakamra fonódnak és fojtogatni próbál. Nem tudtam mi ez vagy ki ez… de nem tűnt hétköznapi varázslónak.
Naplózva


Alexej A. Zharkov
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 11. 13. - 14:42:31 »
+1

 
Ahogy egy szívet el kell lopni
- a helyi bandavezér legjobb emberének -
erdőzene

 
2000. szeptember

Illetlen szavak előfordulhatnak

Csak somolyogtam az orrom alatt a “bármit kérhetek” kijelentésen. Milyen szerényen fogalmaz azzal, hogy úgy mondja, “remélem”. Igazából követel. Beburkolja valami lenge, alig takaró köntösbe, pedig majd megpukkad tőle, és ezt érezteti is. Miért is ez a nagy akarnokság... Később megtudom. Mert egy istenverte tehetség. Azért.
Eltűnődöm rajta, ahogy magabiztosan teszi egyik lábát a másik után. Olyan, mint a kopó, ami szagot fogott. Most, hogy ez eszembe jut róla, egy halvány ötlet merül fel. Érdekesen állna neki a farkasság, ezt a megszállotságot, ezt a vehemenciát, amivel a préda után veti magát, talán felerősíteni - ha ugyan lehet ezt még. Ugyanakkor el is vetem a futó gondolatot, mert aztán eszembe jut a nyavajgása a bundával és úgy általában mindennel kapcsolatban. Nem tesz jót az ember hiúságának, ha gyógyíthatatlan betegséggel fertőzik meg, még akkor sem, ha erősebb lesz tőle. A hiúság persze számomra értéktelen érzelem, s inkább csak akadály… S most is az. Minden, a kincs irányába tett lépéssel egyre biztosabb vagyok benne - nem szabad elengedni a kezeim közül ezt a fickót.
– Tudja valaki, hogy idehoztál engem?
- Nem gondolod, hogy késő ezen aggódni? - kérdezek vissza ártatlanul. Hogy most jön csak rá, hogy ketten vagyunk, összezárva egy barlangban, és senki sem tud erről… Senki sem fog itt keresni Londonban eltűnt embereket…  - Nem, egyébként. Ne izgasd magad miatta - hajolok közelebb gúnyosan, az illúzióját sem tartva fenn annak, hogy el akarnám csitítani az aggodalmait. Távolabb léptem, hogy a port, amit szétszórt, elkerüljem.
Minden maradványnál, ami mellett elhaladtunk, elfogott a gondolat - ennél is tovább jutottunk. És ennél is… Végül megérkeztünk a különös terembe.
– Fúj… - tört ki belőle, én pedig újból úgy éreztem, mintha nem is a felnőtt ember, hanem valami tizenéves kölyök volna az útitársam.
– Ez valami elcseszett dísz akar lenni?
- Gondolom nem a hely feng-shuija miatt rakták ki - rántottam meg a vállam gunyorosan, és rápillantottam, mikor közelebb lépett hozzám. Mi tagadás, a pálcámat én is úgy találtam, jobb, ha már a kezembe fogom.
– Valami itt rohadtul nincs rendben…
- Ezek… Inkább trófeák talán - tanulmányoztam továbbb a kipreparált szíveket. Igaza volt, egyszerű, mugli technikát használhattak, körbelengte őket némi halvány, vegyszeres tartósítószer-aroma.
Aztán már szürke füst vont körül minden egyes darabot, s a baljós eseménytelenség hirtelen gyors egymásutáni cselekvésekbe csapott át.
- Tartsd fel a kis barátait, megszerzem!
Elegánsan magasba emeltem a pálcám, s mindeközben elsiklottam a tény felett, hogy csak így utasítgat engem.  Nem mintha nem szoktam volna meg már, hogy egész életemben, mindig parancsoltak Nekem… De egyértelműen feljebb valók. Nos, Elliot a maga nemében valóban túltett rajtam fantasztikus képességeivel, de a rangsoron töprengeni nem maradt több időm. Egyezzünk ki döntetlenben. Akkor is így tettem volna.
Jobb híján a pálcámból előtörő légáramlatokkal tartottam távol a lidérceket. A feladat az elején egyszerűbb volt, de minél inkább alakot öltöttek a figurák, annál nehezebb volt. Úgyhogy ide-oda bocsátottam ki a mágikus széllökéseket, s halkan hagyta el az intelem ajkaim:
- Gyorsan!
A csatazajok és a por körbevette a dulakodó feleket. Az öregember teste, miután Elliot leteperte, megváltozott, alakulni kezdett és megállt valami különös, félig füst-félig szilárd test állapotban. S olyan feketévé állt, akár a legsötétebb, legvilágtalanabb éjszaka. Szinte vakított a barlang általános sötétségéhez képest is.
Csak egy pillantás erejéig volt időm hátrafordulni, már ezalatt is közelebb értek a füst-alakok. Az egyik a ruhámba mart, de megpróbáltam odébb rúgni - olyan érzés volt, mint mikor az ember homokvárat rombol. Láttam, hogy a lény Elliot nyakán csüng, s tudtam, ha nem cselekszek valamit, neki annyi. Egy gyors Lumos!-ra futotta csak. A pálca aprót villant, a furcsa jelenség némileg hátratántorodott a bántó világosságtól, legalábbis annyira, hogy Elliot levegőt vehessen, és talán a pálcáját is használhassa. Aztán vissza kellett térnem a szellemalakokhoz, melyek több oldalról szorongattak, s fekete homokszobor-szerű pofájukban lassan izzva üvegszerűvé szilárdultak a formálódó fogak. Az egyik a lábamba mart, mire elfojtott mordulással odébbrúgtam.
-Lopd el azt a szívet, szépfiú! - szűrtem a fogaim között, s most már különböző durvább, zúzó és romboló átkokat vetettem be, ám ezeket csak módjával mertem, mert ha egy is célt téveszt, az bizony a fejünkre bomlaszthatja a barlangot. És ezek is csak ideig-óráig használtak az újra és újra formálódó lidércek ellen. Tudtam, az egyetlen módja annak, hogy ezektől megszabaduljunk, az az, ha a teremtőjüket ártalmatlanná tesszük. Mondjuk azzal, hogy megszabadítjuk a szívétől.
 
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 11. 17. - 18:48:38 »
0

Ahogy egy szívet el kell lopni


Lexi
2000. szeptember

.outfit.


Nem gondolod, hogy késő ezen aggódni? – kérdezett vissza a feltett kérdésemre. – Nem, egyébként. Ne izgasd magad miatta.
Félreérted, Lexi. Nem bánom, hogy elraboltál – pillantottam a vállam felett rá és egy pimasz mosolyt engedtem meg felé. Nem a témakör kapcsán, csak úgy, hogy tudja, ki a főnök most éppen. Persze, biztosan azt hitte, hogy ő az, ő irányít mindent és legalábbis neki dolgozom. Hát ebben őszintén szólva igencsak nagyot tévedett volna. Ha nem kelti fel az érdeklődésemet, nem lennénk itt s ha én nem akarom akkor a bányába sem jutottunk volna be éppen, hogy egy aszott faszit kábítsak el. – Valami nincs rendjén. – Tettem hozzá aztán.
Nem mondhattam ki, a büszkeségem nem engedte, hogy kimondjam: az érzékeim húznak valamerre, de valami azt súgja, túl mélyre mentünk ebben az istenverte vájatrendszerben. Nem tudom miért, hiszen a szívem pontosan úgy zakatolt, mint máskor s pontosan ugyanúgy követelte, hogy ragadjam meg és vegyem el a kincset, ami engem illet. Tudtam merre kell menni, nem volt kérdéses. De közben ott volt az a valami, ami szinte csiklandozott valahol mélyen belül s tátogva, alig hallhatóan súgta: Ezt elbasztad, O’Mara! S amikor a terembe értünk s előkerültek azok az undorító, asztalszilvaszerű maradványok a belső énem csak bólintott: Igen, elbasztad.
Mikor megláttam a pasast, akit korábban nem éppen okosan, de életben hagytam, elfogott egy csomó indulat. Ártani akartam neki, ha kell fejjel neki esni vagy valami, hogy megdögöljön ott helyben… látszólag nem sok minden tartotta még egybe azt a testet, de őszintén szólva, nem sok gusztusom volt jobban vizsgálgatni. Az erő, ami felül írt minden megtévesztést eddigre azonban egyértelműen felőle áradt. Nála volt a szív, amit kerestünk és akármilyen gusztustalannak tartottam a dolgot, meg akartam fogni, elvenni tőle és a képébe röhögni, hogy én győztem. Olyan régen éreztem már ilyen vad lüktetést, ilyen akarást, hogy nem számított semmi. Neki estem és dulakodni kezdtünk, mintha csak kölykök lennénk. Varázslat és minden egyéb nélkül egyelőre. Amint alám került, megváltozott. Nem hasonlított már emberre, hanem valami különös kísértetre vagy lidércre. Fekete volt, nem áttetsző, de még is mintha valami füsthöz hasonló állagot vett volna fel testileg… és a nyakamra csimpaszkodott. Füst volt, még is erősebben szorított, mint bárki aki valaha megpróbált megfojtani.
Ha Lexi nincs ott és nem jön az a megmentő fényár, talán ott is maradok. De nem volt időm ezen agyalni, minden olyan hirtelenséggel történt, hogy a porból éppen csak felkaptam a pálcám és most rajtam volt a sor, hogy taszítsak egyet rajta.
Lejate! – Kiáltottam el magam. A furcsa fekete füstforma pedig egyszerűen távolabb került tőlem. – Lumos Maxmima! – Emelt hangon szóltam még utána, mire a barlangtermet megtöltötte a fény. Az erős fényben nem mert megközelíteni a teremtmény, sőt mintha fájdalmában sikoltott volna, de nem foglalkoztam vele. Az ereimben ott lüktetett az érzés, hogy szerezd meg, lopd el és fuss el vele… így nem volt több időm habozni. Nem kutattam tovább a tekintetemmel a kincset. – Invito szív!– Motyogtam magam elé s nem tudom honnan, de egyszer csak felemelkedett, felém szállt, egyenesen bele a kezembe és éreztem, ahogy az egész lényemet megtölti az az erő, ami benne van. Ez már nem csak lüktetett, egyenesen tombolt bennem, én pedig kegyetlen vigyorral néztem rá. Undorító volt ugyan, én mégis gyönyörűnek láttam a győzelem fényében.
Végeztünk Lexi – kerestem meg aztán őt is a tekintetemmel.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 15. - 14:54:42
Az oldal 2.93 másodperc alatt készült el 46 lekéréssel.