New York-i varázslónegyed

 
A helyi varázslónegyed legalább olyan lenyűgöző, mint ebben a hatalmas városban minden más. Itt kaphatod meg a varázspálcát, seprűt, üstöket, gyógynövényeket és bájitalokat, amire szükséged lehet, de számos szabászat vár még itt rád. Egyszóval, nem csak alapdolgokat, de legfontosabb divatkellékeket is könnyedén beszerezheted. Ha pedig szórakozásra vágysz, érdemes felkeresni a klubokat és a kocsmákat.

KARÁCSONY NEW YORKBAN

2000. december

New York méltán nevezheti magát a világ egyik legpompásabb városának, ahol a hatalmas épületek egészen különleges atmoszférát teremtve tükrözik a hatalmasság ás gazdagság egyvelegét. Miközben számot vet az emberi alkotás, tervezés nagyszerűségéről.  
Nos, ott, ahol a mindennapokban is a csillogás és fények az uralkodók, mit várhat az ember egy olyan ünnep alkalmával, mikor talán semmi sem tekinthető túlzásnak. Csillogó díszek, óriási mozgó rénszarvas szobrok, télapónak öltözött férfiak és zenélő figurák lepik el a várost. A boltok polcai tömérdek gyönyörűen csomagolt édességet kínálnak, miközben kellemes karácsonyi dalok és illatok töltik be az utcát. Az emberek szeme azt hiheti már mindent látott. A gyönyörűség eltölti, ajkán mosoly bujkál… Pedig még el sem ért a tér közepére, ahol a karácsonyi árusok bódéi között, a korcsolyapályán vidám gyerekek és felnőttek róják téli örömköreiket. S néha tátott szájjal lesnek föl mindezen pompa megkoronázására, a hatalmas karácsonyfára.
Varázslatos. Gondolhatja egy mugli, aki épp a téren sétálgat. Csakhogy ő még semmit sem láthatott az igazi varázslatból…

A tér mögött, a karácsonyfa tövében megbújik egy másik, titkos világ átjárója. A mágusok már tudják, gyakorlott léptekkel szelik keresztül a mugli sokaságot, hogy aztán egy egyszerű, laza mozdulattal a fa aljának dőlve, egyszeriben egy másik, talán még pompásabb, de minden bizonnyal lenyűgözőbb karácsonyi vásárban találják magukat.
A levegőt frissen sülő gesztenye kissé füstös és a mézes kalácsok hihetetlen változatosságának kissé édes illata tölti be, érdekes egyveleget alkotva. Manósipkás gyerekek rohangálnak fel-alá a bódék között, ahol a legváltozatosabb édességeket és mágikus kis díszeket lehet kapni. A nyitott szádba önként repülő kis karácsonyi csoki szánon keresztül a cukorkáig, aminek hatására egy ideig az ember csak karácsonyi dalok éneklésére képes, egészen a vattacukor manóig, ami változatos szidalmakkal szór tele miközben eszed, bizony van itt minden.
Persze azoknak sem kell félniük, akik nem, vagy nem csupán, az édességekért jöttek. Az itteni korcsolyapálya talán még pompásabb és szebb. Sejtelmes esti fény lengi be, s apró mágikus kis fénypontok jelzik az utat, miközben itt-ott mágikus, mozgó díszek sejlenek fel.
Egész nap kórusok kissé felerősített, de kellemes hangja tölti be a teret, bár néha egy-egy megvásárlásra szánt dísztárgy némiképp túlharsogja őket. Nem mintha bárkit is zavarna… Itt is éppen az a kellemes, hogy semmi sem túlzás… Önmagukat megkötő sálak, éneklő sapkák, számos zenélő és táncoló tárgy és dísz, gyönyörű üveggömbök, amikben folyamatosan esik a hó várják újdonsült gazdájukat.
A hangulat itt bizony tényleg varázslatos. S az ember azon veszi észre magát, hogy miközben csak körbenézni jött, a zsebe bizony kiürült, a táskája pedig megtelt mindenféle csecsebecsével.
De vigyázzon ám mindenki! Sajnos a zsiványokat nem érdekli, hogy ez bizony a szeretet ünnepe. Nehogy az üres zseb mellé, üres táska is járjon…

A játékra január 1-ig lehet írni.
Lehet szösszenet, avgy minijátékot is játszhattok.
Hozzászólásonként 5 pont jár.
Diákok, felnőttek, akárkik is csatlakozhatnak.

[Elliot O'Mara]

Adventi kirándulás New Yorkban



Elliot O'Mara

+18
Nyomokban káromkodást tartalmaz

Utálom, hogy ilyen messzire kell mennem. Ráadásul egyedül kell mennem, amit még kifejezettebben utálok. Basszus, miért nincs valaki, aki elkísérne New Yorkba? Az a rohadék nem akarja elküldeni az árut, csak személyesen odaadni, de nincs kedvem egyedül menni. Túl gyorsan történnek itt az események. Merthogy az alvilág mocorog, és jobb, ha közel maradok, nem akarok kimaradni semmiből.
A legjobb ember pedig az utazáshoz tök véletlenül jön velem szembe Londonban. O’Mara láttán csak elmosolyodni tudtam. A legutóbbi kis kalandunk óta valahogy úgy éreztem, egy húrra pendültünk. Kíváncsi vagyok rá, hogy észrevesz-e, de ha nem, az sem gond. Vannak nekem módszereim arra, hogy miként lehet megfelelő cselekvésre bírni olyan embereket, akik nem akarják azt, amit én.
Akár észrevesz, akár nem, simán elmegy mellettem, szóval megfordulok, megragadom hátulról, majd berángatom egy sikátorba, ott mindenki szeme láttára. Persze, támad is azonnal zűrzavar, rendőrért kiáltanak, meg miegymás, de nem engedem el a nyakát.
- Pont jó, hogy erre jöttél. Van egy meglepetésem – suttogom a fülébe, majd a következő pillanatban hoppanálok is.
Legközelebb már egy teljesen más látvány tárul elénk. A new yorki varázslónegyed fényei és forgataga. Van itt is minden mi szem szájnak ingere. Engem csak egy árus érdekel, ami valahol a mittudomén milyen utca közepén van. Akárhogy is volt, azért nem hagyhatom teljesen kétségek között újdonsült utitársam, szóval elengedem.
- Üdv New Yorkban – mosolyodom Elliotra, majd megfogom a pálcám, és egy fonallal magamhoz kötöm. – Most pedig addig nem tudsz itt hagyni, amíg én is el nem megyek.
Lehet már korábban is meg kellett volna ezt tennem, de akkor mi lenne olyan érdekes a mi kis macska-egér játékunkban? Mert bár megígértem neki, hogyha megszerzi azt az aktát, akkor az oldalára állok, de sejtheti, hogy ha kapok egy jobb ajánlatot, akkor könnyen, szemrebbenés nélkül fogom otthagyni majd. Nem köt hozzá semmi, nem tettünk kisujj esküt vagy mi a fenét.

Adventezés Kopival



Walsh
2000. december

outfit

Nem éreztem magam magányosnak London utcáit járva… vagy legalábbis nem úgy, mint otthon, ha Nat elment, de nekem bent kellett ücsörögnöm a négy fal között. Nem volt baj azzal, hogy rajta megtelepedett valami furcsa védelmezési ösztön. Ez volt Forest a maga gyengédségével és önzőségével. Azt akarta, hogy minden az övé legyen, amire szemet vet, azt akarta, hogy minden úgy legyen, ahogyan megálmodta. Volt ebben valami beteges, gépies dolog mostanra. Én csak tettem, amit ő tenni akart, mert addig volt béke meg mosolygás. Amint kiléptem az ajtón, hogy a magam módján élvezzem az életemet, nem volt elég jó. Tudom, hogy engedni akart… de nála ezek csak szavak, mint annyi minden más, mert igazából minél többször mondta el, hogy szabadnak akar látni, annál többször tett olyan megjegyzéseket, amik ennek gátat szabtak vagy egyszerűen csak fájdalmas arccal bámult, várva, hogy mikor táncolok vissza. Valahol igaza volt. Letettük egy közös család alapjait… csak lassan úgy kezdett tűnni a dolog, hogy én nem illek bele abba a közös családba, hanem valami képzeletbeli Elliot, aki mint egy jó feleség várja otthon őt. Csakhogy sem feleség nem voltam, sem az a képzeletbeli Elliot.
Ezekkel a gondolatokkal a fejemben baktattam London belvárosában, benne a tömeg közepében… várva, hogy szembe jön majd velem a karácsonyi ajándék ötlet, amire mindennél nagyobb szükség volt mostanra. Túl akartam esni ezen, míg Nat tárgyal vagy csináljon akármit is. Nehogy észrevegye, hogy eljöttem és ráfogjuk erre is, milyen veszélyes. Épp sóhajtottam egyet, mikor valaki elkapott hátulról. Éreztem, ahogy a karja átfogja a nyakamat, aztán egész egyszerűen meghallottam a szuszogását, felismertem az illatát. Dohány. Erős dohány és még valami hideg aroma, amit Walsh-on éreztem a legutóbb.
– Pont jó, hogy erre jöttél. Van egy meglepetésem – suttogta a fülembe, amint berángatott az egyik kis utcába. Majd jött a hoppanálás is és a fagyos hideg, ami az arcomba csapott. A földet érésnél szinte éreztem, hogy a füleim egyenesen lefagyni készülnek. Nem számított, jobban érdekelt a valami, ami éppen a szemem elé tárult. Bódék és minden egyéb sokaság, meg egy halom ember…
– Üdv New Yorkban. Most pedig addig nem tudsz itt hagyni, amíg én is el nem megyek.
Nem foglalkoztatott a varázslat – amit egyébként tök feleslegesen intézett, ugyanis amúgy is ott maradtam volna. Az ellenben, ami a szemem elé tárult, annál inkább. Gúnyos vigyorral sandítottam Walsh-ra. Hát igen, eléggé nehezen titkolhatná, hogy kicsit jobban érdeklem, mint a többi ember. Engem már nem csak egy kupachúsnak tekintett, akit kedvére szétkaszabolhat. Ez pedig igazán imponáló volt… dehogy egy ilyen nyálgép helyre hozott… az több, mint meglepő.
– Ez komoly? Forralt borozás közben akarsz andalogni velem? – Röhögtem fel és gond nélkül átkaroltam a hozzám közelebb eső karját. Érezhette, hogy még az én számból is milyen abszurdnak hat ez az egész, nemhogy őt elnézve ennek a karácsonyi idillnek a közepén.  
Óvatosan a meleg italokat árusító bódék felé kezdtem el húzni. Felőlem aztán eljátszhatjuk, hogy mi vagyunk az évszázad szerelmes párja. De ez nem változtat sokat a dolgon: nekem családom van… na meg Piper sem mutatott még semmit, amiért elgondolkodnék egy ilyen „ügyön.” Lényegében kölcsönösen jó hatással voltunk egymásra. Ő segít az apámmal, én meg ellopom neki, amit kell és odaadom, ha éppen úgy akarom.
– Miért pont ide jöttünk? Forest sem tudott Amerikával levenni a lábamról. - Búgtam a fülébe.

Sophie Vanheim

Zseniális, Lu, lelkesedni, mielőtt rendesen átgondolod a dolgokat... De mostmár itt vagyunk, nincs más hátra, mint előre.
Sophie-ra pillantok, ő mennyire lámpalázas, bizonytalan, vagy bármi ilyesmi a zsupszkulcs-úttal kapcsolatban. Lehet, hogy csak én aggódok túl mindent persze.
Hirtelenjött ötlet volt, még a Roxfortban. Szóba kerültek valamelyik nap a szünet előtt az ünnepekre való tervek, és kicsit szomorúnak találtam, hogy olyan eseménytelennek hangzott az ő szünete. És, nos, ott a pillanat spontánságában gyakorlatilag meghívtam Amerikába. Akkor még csak gondolkodtam rajta, hogy én haza akarok utazni Apához is pár napra, még ha Anya nem is, Sophie-nak meg annyi mindent köszönhettem egész szeptember óta, meg akartam hálálni valamivel. Nélküle talán rég el is vesztem volna abban a várban, kész káosz hely a rendetlenkedő lépcsőkkel-folyosókkal, meg rejtett átjárókkal. Tény, néha el is tévedtünk együtt, de még az is sokkal kevésbé ijesztő, mint egyedül mondjuk. Na az az eset nem fog hiányozni...
Utána meg már hiába kapott el az utólagos pánik, hogy de ezt hogy szervezem le mind, mindenkivel, próbáltam elrejteni a sok fejfájást, amit okoztam magamnak ezzel, mer csak nem lőhettem már le, hogy "bocsi, mégse megyünk", már meg kellett oldani valahogy.
Hát, valahogy végül sikerült, nagynehezen. Összekaparok elég erőt egy mosolyra, mint ha Sophie-t próbálnám biztatni, pedig leginkább magamat győzködöm valószínűleg, hogy az aggódással mostmár semmit nem nyerek úgyse, el is engedhetném végre.
Bátortalanul integetek még egy utolsót Anyának, aki kicsit odébb áll, a zsupszkulcsért felelős varázslóval együtt, és megfogom az öreg öntözőkanna fülét. Van egy gyanúm, hogy a kezem nem feltétlen a hidegtől fehéredik.
A másik kezem hozzáér véletlen Sophie-éhoz közben. Vagy biztos teljesen véletlen?
Csak pár pillanat mostmár. Csak nem lehet sokkal rosszabb a hajóútnál, és legalább biztosan rövidebb is lesz. Megvan mindenem? Pálca, minden még átváltatlanul maradt zsebpénzem, hátizsák,.. Sophie. Anyáék mellett lehetetlen nem megtanulni, hogy mindig hátizsákba pakolj, szükség esetén úgyis tágítható, és akár árkon-bokron is könnyebben átvihető, mint a bőrönd. Dragotot meg tudunk majd váltani New Yorkban, ha kell, meg Auntie úgyis várni fog a túloldalon.

- - -

Szinte félve nyitom ki a szemem, amit ezek szerint összeszorítottam, miután biztosnak érzem magam abban, hogy landoltunk, felfigyelek a távolabbi zsivajra, aztán lassan már fel is fogom a fényeket, hangokat. Egy félreeső-féle üres részen vagyunk, nem messze egy igazán életteli karácsonyi vásártól, és apránként azt is skerül összeszednem, hogy nem is bűbetlen utcára estünk, ez bizony itt varázsló-New York.
Meg egy nagyon nagy megkönnyebbülés.
-Hát, üdv nálunk- mosolygok Sophie-ra kicsit még esetlenül, aztán alaposabban is körülnézek. Auntie-t még nem látom. A legjobb lenne talán bevárnunk még itt, de olyan hívogató csak pár tucat yardra előttünk az egész, vidáman zsibongó vásár.

[Elliot O'Mara]

Adventi kirándulás New Yorkban



Elliot O'Mara

+18
Nyomokban káromkodást tartalmaz

A lehető legjobb ember jön velem szembe, mikor meglátom O’Marát. Nem is habozok, hiszen a hasznomra lesz és legalább tényleg nem megyek el arra a nyálas helyre egyedül. Utálom a karácsonyi időszakot, nem tudom mitől van mindenki annyira oda. Szerencsére nekem nincs az a nagy hajtás, ami az ajándékok megvásárlásával jár. Bár, még lehet küldök valami kedveset Pye-nak, csak a miheztartás végett, hogy tudja, nem felejtettem el.
Az elrablás és a hoppanálás elég gyorsan megy. Látod O’Mara, így dolgozom, teljesen mindegy, hogy kiről van szó, nem értem, miért gondolta azt, hogy ő másfajta elbírálásban részesül. Mindegy, az a biztos, hogy már itt vagyunk, és hogy biztos ne tudjon elmenni, magamhoz láncolom. Szükségem van rá, arra a hülye fejére és a furmányos észjárására.
- Andalogj a nénikéddel. Nekem dolgom van itt, és neked is ennek köszönhetően. Amúgy is, ki iszik olyan szennyet, mint a forralt bor?
Amúgy az tényleg csak valami lőre, mert azon túl, hogy hideg időben felmelegít, semmire sem jó. a felmelegítésre pedig a tea is tökéletesen megfelel. Abba legalább lehet rakni rumot, whiskyt vagy bármi erősebbet.
Nem is értem, hogy miért vannak úgy oda az emberek ezért a helyért. Igen, még gondolatban is kiemeltem kicsit, hogy ezért. Merthogy semmi különös nincs benne, és pont ezért szerencse, hogy elrángattam O’Marát is magammal.
- De ha nem nyafogsz sokat, akkor talán meghívhatsz majd egy olyan lőrére. És ígérem, ha megiszod, én is megiszom az enyémet.
Elindulunk az ő jóvoltából valami italos bódék felé. Oda, ahol sok ember áll. Most komolyan? Ennyire élvezi, hogy más emberek életével játszhat?
- Most érkeztünk ide és máris meg akarsz ölni valakit? Mit ráncigálsz azokra a hülye helyekre, mikor dolgom van másol? És ha nekem dolgom van, akkor neked is.
Felnevetek. Nem csoda, hogy az az írócska már majdnem elvesztette őt. Nem tudja hogyan kell bánni az olyan emberekkel, mint Elliot. De mondjuk elnézve a kinézetét, nem is úgy tűnik, mintha valaha képes lenne bárkit is erős kézzel irányítani.
- Forest egy nyámnyila alak. Nem értem, miért vársz el tőle olyat, amit egyébként nem tud megtenni. Téged nem szép szóval kell elvinni valahova, hogy „Jaj, de menjünk el? Na, légyszi. Jó lesz ám.” – kicsit cincogósra is veszem a hangom, ami szerencsére ez esetben nem hasonlít senkiére. – Nem, téged meg kell fogni és vinni. Ha gondolkodsz nem tesz jót neked.
Mint most is. Ha tényleg így van, hogy nem szeret ide jönni, akkor mit értem volna el egy kéréssel? Semmit, a vége akkor is az lett volna, hogy el kell rabolnom. Kicsit meghúzom, hogy ne az italos bódék felé menjünk, hanem a cél felé.
- A feladatod az lesz, hogy ha odaértünk, akkor én elterelem az eladó figyelmét. Jó áru, amit el akar adni nekem, de van egy belső információm arról, hogy tart valami még értékesebbet. Az kell igazán nekem. Először alkudozni akartam rá, de mikor megláttalak, akkor már tudtam, hogy mi a helyes út.

[fura egy hely ez az Amerika]

csakeggönc

Itt a tél, a hideg tél

fura egy hely ez az Amerika

Mira

(2000. 12.)

Nos, a balszerencsés Boasa féle utazás, na meg a Három Seprűs kalanc után egyre kevsébé tartom jó ötletnek, hogy csak úgy random valami kaparós sorsjegyet vegyek, mert miért ne, és legközelebb meg sem fogom nézni Rose néni jégkrémpálcikáján a kódot, vagy mi a fenét. Ilyen spontán random nyereményekből na meg egy még furább országba való csöppenéstől akartam magam megkímélni legalább télre. Egy kicsit nyugalmat szerettem volna, egy kicsit elvonulni a sulitó, hogy ne kísértsen annak a halott lánynak a képe, hogy ne legyenek legalább otthon rémálmaim, és reméltem nem vakargatom máshol mániákusan azt a heget a csuklómon. Ki kellett mozdulnom. Igen, de valamiért ez a kimozdulás megint túlságosan szó szerint értetődött a sorsom számára, mert elküldte hozzám Mirát, és a meghívását. Na hova? Amerikába! Jó, legalább nem egy kupont röptetett a fejembe a szél, vagy ilyemsi, így azért egy kicsit máris biztonságban éreztem magam. Elvégre ő onnan jött, emiatt valami naív képzetem támadt a felől, hogy akkor ő tuti ismer odaát midnet. Odaát. Úgy gondolok Amerikára, mintha maga a túlvilág lenne... Bár ha a túlvilág olyan zajos, autóktól és zaklatott emberektől zsúfolt, nem csoda, ha ennyi szellem maradt kísérteni inkább a Roxfortban. Én is visszamenekültem volna.
Szóval most itt állok Mira mellet és pislogok, mint sellő az akváriumban, aztán csak integetek az anyukájának, meg valami kannás bácsinak is, de persze aztán esett le, hogy ja ő a cucc felelős. Na mindegy egy integetésbe nem halt még eddig bele senki. Eddig. Hm, bíztató. Viszont nagyon aranyosnak tartottam azt, hogy elhívott magával, és bár nem voltak jó tapasztalataim a másik országba való keveredéssel, nem tudtam nemet mondani neki. Azért remélem nem tévedünk el ott is, mint a suli folyosóin... Legyen akárhány év mögöttem, még mindig jobban szeretem, ha a lépcsők egy helyben maradnak. Biztos Griffendél Godrik ötlete volt. Jajj, kell nekik egy kis edzés, meg tök izg, hogy mozog meg minden. Jah persze. Olyan fitt vagyok, hogy ihaj. De mindezek ellenére már tökre vártam, hogy Mirával bóklásszak. Sajnálom, hogy Avee nem lehet itt, de inkább örülök, hogy az új családja körében ünnepel, azt mesélte igazán jófejek.
Közelebb araszoltam a kannához, és egyre jobban elsápadtam, és még Mira bíztató mosolya sem segített abban... Óh igen, amikor elizéltünk Rúnaismereten, ott is majdnem behánytam tőle, nem értem ehhez hogy szokhat hozzá valaki. Jó, nem vagyok én olyan rutinos meg ilyenek, de szerintem még minidg olyan, hogy a gyomrom ki akarna menekülni közben, aztán inkább, áh bocs jó nekem mégis a helyemen lendülettel visszapattan a helyére. Azért én is megmarkolom, és közben ahogy mira keze az anyémhaz ér én autómatikusan meg is fogom. Nagyszerű, majd véletlen letépem a kezét, úgyhogy gyorsan el is engedem és már zutty, forog velem minden. És szökik a gyomoroooooooom.

Firgok és forgok, éscsak szédelgek, igyekszem összekapni magam, de nem áll meg ez a Föld olyan könnyen, azán miután rájövök, hogy magamon kéne erőt vennem, nem a földön már kevésbé forgok. Inkább csak nekidőlök az egyik falnak, és lassan tudatosul bennem, hogy ez nem egy angol fal, hanem egy amerikai. Kezemben szorongatom a közepes méretű kézipoggyászomat, kevés cuccal is túlélek napokat, amúgy sincs sokmindenem eleve. A kábaságból Mira hangja zökkent vissza.
-Hát, üdv nálunk- mosolyog rám három Mira, aztán pár pislogás után összeolvadnak egy Mirává. Én is elvigyorodom.
- Hű, hát neked üdv itthon! - mondom majd kicsit jobban visszanyerve az erőmet ki is kukucskálok a félre eső helyünkről, és máris látom a gyönyörű fényeket. - Aztaaa, de király! - mondom mintha sosem lett volna semmi bajom, de úgy fellelkesülök erre az egészrem és csak zupp, el is visz magával az adventi feeling. Anyira, hogy már egy helyben ugrabugrálok, és belekarolok Mirába. - Mondd, mondd, ez minidg ilyen szép? Ú, jó lenne elveszni ott a forrócsokik és mézeskalácsos cukortömegben, nem? - pislogok rá lelkesen, majd totál elfeledkezve arról, hogy valakmilyen rokont meg kéne várni, csak elindulok vele a fények felé.
- Mivel meghívtál, majd meghívlak valami fincsire, ú, vagy veszek neked valami cukit. Vagy szépet. Vagy ami tetszik - mondom tovább miközben egyre közelebb kerülnek a nagyon amerikai tömegek. Amúgy is vettem volna neki valamit, az a baj, hogy betegesen szeretek ajikat osztogatni. Azt hiszem majd nézek Aveenek is valami szuperet. Meg Rose néninek is... - Szereted a karácsonyt? - na igen ezt valahogy csak illik megkérdezni, mert lehet csak szánalomból hozott ide, hadd örüljön szerencsétlen, és lehet ő ki nem állhatja.

Sophie

A hajtincseim között átpislogva fürkészem Sophie arcát, ahogy egy pillanatra megfogja a kezem, aztán gyorsan el is engedi, próbálom megfejteni, mire gondolhat épp, és közben jól ráfogom a hideg szélre, hogy attól pirult így ki az arcom. Egyértelműen, ha jól néztem valamikor a térképet, itt még Massachusetts-től is északabbra vagyunk, ahol az Ilvermorny van, nem hogy Atlantától, aminek az otthonos, déli időjárásában felnőttem.
Persze nem sok időm jut töprengeni, a kezünknél, és valahogy gyomrunknál is fogva magával ránt minket a kanna, néhány, de még mindig túl sok másodperc alatt átpörgetve minket egy óceánnyi távolságon.
Négykézláb érkezek, és egyelőre csak fölülök, keresve az egyensúlyomat, és a tekintetem követi Sophie-t, ahogy ő egy falnak támolyog neki, láthatóan szédelegve. Összeszedem magam, hirtelen hátrébbotlok, ahogy a kanna ficánkolni kezd, és megpördülve elnyelődik a semmibe, gondolom vissza a brit partok felé, és ahogy ezt nyugtáztam, hogy igazából normális dolog, folytatom a szándékozott műveletem. Esetlenül fölkelek, és odatámolygok a lányhoz, megpróbálva gyorsan eltüntetni az aggodalmat az arcomról, a helyére húzni egy mosolyt, hogy üdvözöljem ideát.
Talán segít neki is, ha valami vidámabb témára terelem a figyelmét, nekem biztos segítene valamennyit.
-Az még kicsit odébb van- mosolyodok el mostmár magabiztosabban is, megnyugtat vidámabbnak látni Sophie-t, nem úgy, mint aki most szállt le egy olyan körhintáról, amit kifejezetten nem tűrt túl jól. -De már a következő megálló az lesz.
Csak egy rövid pillanatra, hagyom magam elveszni a lelkesedésében, abban a vidámságában, amire néha igazán tudok irígykedni, hogy ő milyen könnyen megtalálja, de amér nagyon hálás is vagyok, akárhányszor engem is maga után ránt a rám sokkal jellemzőbb aggodalmaskodásból.
-Biztosan az- helyeslek, egyelőre nem téve hozzá, hogy igazából a New York-i adventi vásárt én is először látom életemben, a városban se sokkal többször jártam még. Legutóbb nyáron, amikoris innen szálltunk hajóra... De!, Atlantában is ilyen szép szokott lenni a Wandwood Walk ilyenkor, azt már jól ismerem. Holnap oda is kimehetünk.
-Hát... azér az elveszéshez nem ragaszkodok...- teszem hozzá kicsit elmotyogva, de Sophie már magával is söpör, mint egy lelkes hullám. Auntie talpraesett lány volt már annak idején is, amikor egyedül nekivágott a szerencséjének Amerikában, azóta csak mégjobbá válhatott, úgyhogy biztos meg tud majd találni az ünnepi forgatagban. Remélem.
Be kell ismernem, könnyű belefeledkezni a hangulatba és ebbe a vidám lelkesedésbe Sophie mellett, hamar le is marad mögöttünk az aggodalmam, ahogy bevet minket a tömegbe.
-Ó. Hát, köszönöm.- Alig jutok szóhoz, és nem csak a felajánlás miatt, hanem... hát igazából mindenhogy a felajánlás miatt, a másik fele a szóhoz nem jutásomnak meg annak tudható be, hogy szómennyiségben is milyen lelkesen eláraszt a nagylelkű ötleteivel. Inkább csak mosolygok, mint nem is tehetnék mást, ha akarnék se, nem sokáig tudok úgy maradni mellette, hogy nem ragad rám is jókedv. Amér nagyon hálás is vagyok, ez óriási különbséget jelentett végig a Roxfortban töltött eddigi fél évem során, nem is tudom, hol lennék Sophie támogatása nélkül. Valószínűleg tartósan magam mögé bújva az egész ismeretlen világuk elől.
El is felejtem, bár amúgyis vonakodnák megemlíteni, illik-e ilyenkor, hogy talán váltani kéne ehhez az ötlethez pénzt, nem tudom, Sophie-nál van-e Dragot. És olyan rosszul jönne ki, hogy én adjak neki kölcsön arra, hogy engem vendégeljen meg. Meg talán jobb is lenne azt az összeget megtartani ilyenekre, mint hopp-por hazáig, ameddig a magam brit varázslópénzét fel nem tudom váltani amerikaira.
De legyünk pozitívak, Lu, tanuljunk Sophie-tól. New Yorkban vagyunk, a Macusa székhelye, és így a nemzetközi varázslóforgalom fő csomópontja, ráadásul egy adventi vásáron vagyunk, a tömeg fele turista lehet, biztos elfogadnak itt most Galleont is. Vagy miknek hívják még a különböző címleteiket. És ha nagyon más nem, Auntie-nál is lesz pénz, amint találkozunk vele, ővele máris cserélhet Sophie anélkül, hogy hülyén jön ki a dolog.
Nem kéne ennyire aggódnom mindenen.
-Jobban szerettem, amikor mind együtt voltunk,..- vallom be, magamat is meglepve, mennyire nyíltan bökve ki az őszinte gondolatomat, és gyorsan magamra is szólok fejben, hogy ne most kezdjek talán a családunk életének a bökkenőiről merengeni. -De igen, szép ünnep.
Elmosolyodok, arra számítva, hogy úgy kell összeszednem hozzá magam a korábbi gondolatokból, de az élénk, mosolygós arcra nézve magától is az arcomra költözik a mosoly. Azt már szóban nem merem hozzátenni, csak gondolatban sikerül, hogy nem csak az ünnep szép itt.

Adventezés Kopival



Walsh
2000. december

outfit

– De ha nem nyafogsz sokat, akkor talán meghívhatsz majd egy olyan lőrére. És ígérem, ha megiszod, én is megiszom az enyémet.
Abban a pillanatban valahogy cseppet sem úgy tűnt, hogy én nyafogok. Sőt, ami azt illeti Walsh kezdett egy türelmetlen óvodás szintjére mászni, de nem különösebben érdekelt. Már belekaroltam és eldöntöttem, hogy addig bosszantom, míg ki nem derül, mi van ennek a különös ragaszkodásnak a hátterében. Mégis mi a francnak rabolt volna éppen ide, ha nincs semmi csak egyszerűen megszokott?
Egyébként sem értettem. Tudta nagyon jól, hogyha akarok valamit, az úgy lesz. És én akartam valamit, andalogni egy jó adag forralt borral. Bár utáltam az ízét, de mégis valahogy megvolt a hangulata az egésznek.
– Most érkeztünk ide és máris meg akarsz ölni valakit? Mit ráncigálsz azokra a hülye helyekre, mikor dolgom van másol? És ha nekem dolgom van, akkor neked is.
Megforgattam a szemeimet. Ez most komoly… Pillantottam végül Piperre, de azért mgé egy darabig vontam magammal a bódé felé. Nem értem, miért kell mindig adnia a „kemény vagyok és megölök mindenkit stílust,” tudtam nagyon jól, hogy nagyrészt rájátszik vagy csak unalomból csinálja. Más ember könyvet olvas, ő meg előkapja a bicskát.
– Fejezd már be, Walsh! Te hoztál ide, szóval fogd be és élvezd! – közöltem és megpróbáltam elnyomni a szám sarkában bujkáló vigyort. Nem tudom miért, de élveztem, hogy bosszanthatom és ezen nem óhajtottam változtatni az elkövetkezendő tíz percben sem.  Szóval még erősebben karoltam belé.
– Forest egy nyámnyila alak. Nem értem, miért vársz el tőle olyat, amit egyébként nem tud megtenni. Téged nem szép szóval kell elvinni valahova, hogy „Jaj, de menjünk el? Na, légyszi. Jó lesz ám.” – Magyarázta, mintha csak ráérzett volna, hogy nem feltétlenül a kedveskedés a kenyerem. S hát Nat sem szokott éppen mindig babusgatni. Ha kijelentett valamit a szigorú, főnökös hangján, akkor annak úgy kellett történnie. Mostanában egyre kevesebbszer fordult elő mindez persze. Inkább feladta. – Nem, téged meg kell fogni és vinni. Ha gondolkodsz nem tesz jót neked.
Erre persze Walsh is elkezdett más irányba húzni. Na nem, ezt persze nem engedhettem meg, de egyelőre nem mozdultam vissza az italos bódék felé. De már megtanulhatná, hogyha velem akar lógni, akkor igenis muszáj valamit tennie.
– Milyen jól kiismertél, öregem… – állapítottam meg némi keserűséggel a hangomban. – De sajnos a dolgok sokkal bonyolultabbak velem, mint hiszed. Neked sem menne az irányítás. Pontosan ugyanúgy, ahogy Forestnek sem. – Közöltem, bár inkább csak ki akartam csikarni belőle valamit, semmint azt bizonygatni, mekkora férfi vagyok. Óvatosan belemarkoltam a karjába, hogy érezze, nem valami kislány karolt belé. Persze azt már megtudtam, hogy nem báj neki semmi, de a nyomás erejét azért biztosan érezte még mindig.
– A feladatod az lesz, hogy ha odaértünk, akkor én elterelem az eladó figyelmét. Jó áru, amit el akar adni nekem, de van egy belső információm arról, hogy tart valami még értékesebbet. Az kell igazán nekem. Először alkudozni akartam rá, de mikor megláttalak, akkor már tudtam, hogy mi a helyes út.
Ekkor vontam szépen vissza a forralt boros bódé felé, ahol bizony igencsak hosszú sor állt. Nem, Walsh, Elliot Forest-O’Marát nem irányíthatod csak úgy, tanuld meg szépen… Már megint kedvem támadt volna vigyorogni, de nem tettem. Beálltunk a sor végére és a vállára hajtottam a fejem, mintha tényleg csak andalognánk. Érdekelt a reakciója.
– Mellesleg nem az a lényege a dolgonak, hogy megidd a forralt bort… – Tettem hozzá halkan. – Csak akkor segítek a munkában, ha jófej leszel.

[fura egy hely ez az Amerika]

csakeggönc

Itt a tél, a hideg tél

fura egy hely ez az Amerika

Mira

(2000. 12.)

Utálom a zsuppszkulcsokat. Egy időben minden tárgyhoz ódzkodtam hozzáérni, mert féltem, hogy random més országba kerülök. Jó, mondjuk azért ez a dolog nem ilyen egyszerű, de akkor még kisebb voltam, és ellenállóbb a varázscuccok és egyebek iránt. Sokkal jobban elvoltam a saját kis muglivilágomban, bár tény, hogy tavaly óta sokkal lelkesebb és nyitottabb lettem, és végre barátaim is lettek. Azért szerintem Mirával való kapcsolatom se tartana itt, ha még olyan magamnak való lennék.
-Az még kicsit odébb van. De már a következő megálló az lesz. - Erre kicsit még csak  aráadás kedvvért, pedig nem is tapsoltam vissza a táncikáló gyomrom produkcióját, össze is húzódik, és nekem ettől ismét pár másodpercre kereszte áll a szemem. Komolyan legözelebb kiszedetem és otthon hagyom.
- Mondd, hogy oda nem egy hiperaktív kannával megyünk - mondtam még kissé szédelegve, aztán csak összekapom magam. Ha jól tudom az apuja itt él, amire egy kicsit elbizonytalanodva megállok. Vajon baj lesz-e, ha kiköt náluk egy random lány, Mirával karöltve? Jesszus, úgy izgulok, mintha csak azt készülnénk bejelenteni, hogy járunk. Amúgy minek is gondoltam erre? Minden esetre már ettől is elpirultam, de szerencsére  ahelyzet miatt annyira nem is feltűnő ez a pirulás. Nem mintha nem teszett volna Mira, ránéz az ember és gyahh, de daranyos, meg midnen. Nyugi Sophie, ne pörögj túl. Ez egy aranyos várásozgatás egy nagyon aranyos lánnyal. Sima ügy. Jah. Miért van nekem fura előérzetem amúgy? Na hagyjál, menj vissza fura előérzet Angliába.
Szóval bele is vetődünk  forgatagba, és közben kézen fogva húzom, vagy nem is tudom, csak megyek és elveszek az amerikaiasságban. Valahogy ez mindig is  avilág túlsó különös fele volt, ahol minden kétszer több vagy kétszer nagyobb, mint otthon, és igen, kétszer duplán karácsonyi díszek és fények és fények és még több fények. Amúgy meg olyan jó volt fogni a kezét, és bár rajtam volt a Rose néni által kötött naplemente színű kesztyűm még így is tökre boldog voltam még ha rettenetesen zavart is. Vagyis nem úgy zavart, csak zavart. Szóval na. Egyelőre csak bámészkodok, és nézelődök, miközben hallom Mira válaszát.
-Jobban szerettem, amikor mind együtt voltunk,.. - ohh, erre meg is félezek és megölelgetem, mert na karácsony van,  és nem tudom mik történtek vele otthon, de most ha eddig szomorú is volt neki, majd széppé teszem. Sokkal aranyosabb és szebb, ha mosolyog. Na jó, azt hiszem tényleg tetszik Mira. Erre pedig már megint elpirulok, de szerencsére ölelgetek éppen és elbújhatok a szép hosszú szőke hajába. -De igen, szép ünnep. - Erre kicsit elhúzódom és én is rámosolyogok, majd aztán megállunk egy random bódénál, ahol egy nagyon telt, nagyon fekete, nagyon ősz, nagyon öreg néni nagyon hangosan kiabál. Az árui csodaszép karperecek meg ilyen fémből meg nem tudom mikből megmunkált cuccok voltak, és tele volt egy csomó varázslány mintával. Olyan szépek voltak, így Mira felé fordultam.
- Ha tetszik itt valami akkor válasz nyugodtan - mondtam felé lelkesen. Én közben egy kneazle mintás cuccra akadtam, és te jó ég, ez a fémmegmunkált macskacucc domborakármi szaladgál a karperecenn, na jó, Ave, azt hiszem meg van az ajid. Közben, ha Mira is választ akkor mind a két karperecet odaadom a néninek.
Míg előkotortam a tárcám a néni megszólalt, valami dragot-szerűséget mondva, én meg csak ugye fél füllel halgatok, így csak annyit mondtam rá, hogy:
- Egészségére - Esküszöm olyan, mintha hapcizott volna, mire ő is meglepetten néz rám, és én is rá, és így meglepetten nézzük egymást egy darabig. Aztán mikor előkaparom a Galleont őmég meglepettebben néz rám erre én is még jobban meglepődök. Öhm, ugye ez ilyen nemzetközileg mindenhol mindeki ezt használja, ugye? Ugye?? De mielőtt még ebbe a kis reményembe kapaszkodnék, megszólal a néni.
- Ó, kis drágám, nálunk nem Galleon van, hanem Dragot. - és néz rám, mintha természetesnek venné, hogy van olyan izém is. Hát nincs. Most mit csináljak, jaj te jó ég, nem kérhetem, hogy Mira adjon kölcsön, amúgy sem szeretek olyan csinálni és éppen NEKI vásárolnék. Na jó, ez egy vásár, hátha lehet alkudozni.
- És esetleg most nem lehetne ezzel fizetni? - pislogok a nénire, mire ő bosszúsan sóhajt egy nagyon és ciccegve bámul minket.
- Na jó - szűri ki a fogai közül, mintha nem nagyon dicsekedne azzal, hogy lehet ilyet csinálni - Átváltom én...
Miért van az, hogy ha én külföldön tartózkodok, akkor valami mindig bénán sül el? Legutóbb kidobott a taxis, mert nem volt nálam elég olasz pénz, ellopták a hátizsákom, megöltem egy fagyit... És éppen hogy ezt kigondolom, nekem jön valami én meg kinyúlok a hóba, mint valami krumplis zsák. És ahogy a hóba fekszem lassan tudatosul bennem, hogy se táska se pénz. Megint.

[Elliot O'Mara]

Adventi kirándulás New Yorkban



Elliot O'Mara

Eljött az ideje, hogy taktikát váltsak. Eddig azt gondoltam, hogy O’Mara az a fajta, akit erős kézzel kell megtartani, különben elrepül, de most úgy tűnik meg kell próbálnom egy másik fajta módszert. Már előre irtózom tőle, de muszáj lesz. Nem engedhetem el, és ezzel ő is tisztában van. Pont azért tud így játszani velem. Muszáj, de tényleg muszáj változtatnom, különben a végén még Forestet választja és nem lesz se neki se nekem játékszerem. Mert harmadiknak csak akkor megyek bele egy párkapcsolatba, ha abból valamilyen hasznom származik. Jelenleg nem érzem úgy, hogy ez várható következmény lenne, szóval marad a munkakapcsolat. O’Mara többet érdemel belőlem ennél.
Most viszont meg kell még oldanom ezt a helyzetet a lőrével.
- Komolyan engem okolsz azért, mert a muglik ünneplik valami poronty megszületését? – morgom.
Hihetetlen ez az ember. Komolyan én tehetek arról, hogy az üzletet ebben az időszakban tudom nyélbe ütni, és nem mondjuk a tavasz közepén? Vagy egy hónappal később? Ha most kell, akkor most kell.
- Bonyolultabb, mert azzá teszed. Ha egy kicsit hagynád magad, akkor nem lenne ennyire bonyolult veled semmi.
Érzem, ahogy jobban megszorítja a karom. Nem tudom mit akar ezzel elérni azon túl, hogy vonszol jobbra-balra, de úgy érzem, most érkezünk el arra a pontra, amikor taktikát kell váltanom. Lassan, mert először szeretném, ha tudná, hogy mi is a valódi oka annak, hogy itt vagyunk. Ha már ennyire köti az ebet a karóhoz. Mert tény, hogy nem romantikázni jöttem ide vele, főleg mert úgy igazán nem is tudom, hogy mi az a romantikázás.
Ahogy látom, O’Marának bőven van elképzelése róla. De ha neki buli az, hogy egy rakás ember mögött állunk valami lőre miatt, akkor megkapja a romantikázását. Kicsit megpacskolom a karját, majd toporogva ugyan, de ott maradok egyhelyben.
- Amúgy tündérbogaram, mit szeretnél majd ezután csinálni? Melyik másik hosszú sorba akarsz még állni egy keveset?
Bár szóba hoznám a munkát is, de a romantikához az nem igazán fér hozzá. Pedig már nagyon égeti a tenyerem, hogy az a valami nálam legyen. De most nem ennek van itt az ideje. Szóval óvatosan a kezem az ő arcára csúsztatom. Lágyan, majd felém fordítom és a szemébe nézek.
- Tündérbogaram, ugye tudod, hogy te állod a lőrének az árát – lágyan beszélek, mintha pont el szeretném csábítani.
Feltehetően ez nem fog beválni nála, de ha csöndben marad egy picit, azzal már nyerek magamnak egy kevés időt, amíg gondolkodhatok. A sor közben halad, én meg kibújok az ölelésből, már ha sikerül egy kis ráhatásnak köszönhetően, és kezem a fenekére teszem. Ott pihentetem kicsit.
- Szeretnél utána sült almát is enni? – mosolygok rá.

Sophie

Language!

Pislogok egy sort, ahogy magamat ismerem, ez nézhet ki rémültnek, bár nem gyakorlom tükör előtt. Mi? Ja. Nem, dehogy!
-Azkénemég...- motyogom, ahogy én is belegondolok. -Nem, innen már van interstate hopphálózat. Ott mi nem pörgünk már sehogy.
Ha nem ismeri, a részleteket majd ráér akkor kifejteni, hogy a kandallók ugyan pörögni fognak, de ha megfelelően vigyázunk, nekünk nem lesz kellemetlen az út. Igazából a legkellemesebb, vagy legkevésbé kellemetlen varázsközlekedés szerintem. Ha a varázslatokkal megsegített autót még mindig bűbetlen járműnek számoljuk.
Ami azt illeti... visszafele viszont meginn zsupszkulcsozni kell Anglia felé, bűbetlen repülőt vagy hajót szervezni sokáig is tartana, drágább is lenne, és nem vagyok egész biztos abba se, hogy szeretem őket. Repülőn még nem voltam, de ijesztőnek is tartom.
Elveszés ötlete ide vagy oda, az igazat megvallva még örülök is a lelkesedésnek, amivel maga után vontat a karácsonyi tömegbe, nem is olyan ördöngősen nehéz elvonni a figyelmem ezekről a gondokról.
Az ölelésre csak zavarba jövök, úgy lapogatom a hátát tétován, visszafogok valamit, de nem vagyok biztos én se, mit is. Gombóc a torkomba, megugró szív, egy könnyet szorítottam vissza, mer hiányoznak a szebb idők karácsonyai, a kedvessége melengeti a szivemet és meghatódok, vagy megdobbantja csak a közelsége? Mindegyit esetleg? Talán igen, kicsit mindegyik ezekből együtt. Pirulni biztos pirulok.
-Ó... hát... köszönöm...- motyogok, csodálva a kirakott karpereceket, hogy ugrál körbe az egyiken egy jackalope dombormintája, és Sophie-ra is lopva több pillantást, mint az ékszerválasztáshoz elengedhetetlen.
Jó, bevallom, nem az ékszerválasztáshoz tartozik mindegyik pillantás.
-Itt minden nagyon szép- tétovázok, nem is a karpereceket fürkészve a tincseim között lesve át, ahogy ezeket a szavakat kimondom.
Legyen mondjuk ez a jackalope-os, mielőtt még elrontanák valamit.
Ahogy Sophie fizetni próbál, és az az aggodalmam beigazolódni látszik, hogy bizony nem mindenhol örülnek a külföldi pénzeknek, próbálok nem megszólalni, lefele nézni a többi karperecre, hogy a hajzuhatagom védelmezően előrébbhulljon az arcom körül, és reménykedek, hogy ameddig nem vásárlók, csak bámészkodók voltunk, nem figyelt ránk a néni, nem akarom Sophie-t kellemetlen... hát, ennél is kellemetlenebb helyzetbe hozni azzal, hogy a néni kérdőre vonna, mér nem segítek neki, vagy fizetek én. Nem olyan erős azér a Southern akcentusom, mint a Wyne nagyszüleimé, de azér feltűnően nem bármilyen brit, mint Sophie-nak, én egyértelműen nem külföldi vagyok itt.
-Bocsá't...- motyogok valamit, bűnbánóan nézve a boszorkányra, elharapva mégtöbbet a szóból, mint nem túl jó szokásom időnként.
Aztán felkiáltok ijedten, ahogy valami - valaki? - meglök mellettünk elhaladva, engem is a bodegának, hogy zörrennek a pulton az ékszerek, de Sophie-t egyenesen le a lábáról is. Tétlenül, bénán nézek felváltva a tömegbe és Sophie-ra, mielőtt végül a felsegítése mellett döntök
-Kurvaélet...- hülök el, ahogy kiderül, Sophie-nak mindene kereket oldott, és szidom magam, hogy nem figyeltem eléggé, ahogy most, későn, a fejembe özönlik apám minden biztonsági leckéje. Gyorsan le is ellenőrzöm magam, pálca, pénztárca megvannak, a táskám súlyát érzem a hátamon, de annak úgyse volt semmi olyan a külsőbb zsebeibe, ami fölött könnyeket hullatnék. Ha egy csomag zsepimet is meglovasították, hát legyenek vele boldogok.
Bocsánatkérően cikázik a szemem a két boszorkány, a vendégem és a boltos között, mint ha minden az én hibám lenne, pedig tudnom kéne, hogy nem. Nem minden, egész biztosan. De legvégül Sophie-t nem akarom mégkellemetlenebb helyzetbe hozni.
-Mennyi?- harapom meginn rövidre a kérdést, és elkezdek hevesen kotorászni a pénztárcámba. Tudom, felhívtam az előbb és most ezzel is bármilyen zsebtolvaj figyelmét, merre tartom a tárcám, de ha egy táskát már elvitt, úgyse a környéken lesz. Mér nincs még negyed Dragotom? Pont egy negyedes híján van annyim, tényleg? Mennyi egy Sarló? Mennyi egy Sarló Galleonba egyáltalán, a hülye váltószámaikkal, nemhogy Dragotba hogy számol?
Mindegy.
A legnagyobb, legbocsánatkérőbb szemeimmel kérlelem a nénit elnézésér és elnézőségér, és az összes itthoni apróm kupacának a tetejére kissé nagyot csattanva teszek egy egész galleont. Röhejesen nagy borravalónak, de talán elég lesz engesztelésként arra, hogy macerálnia kell a bankba menéssel, meg hogy negyed Dragottal kevesebbet fizettünk rendesen.
Ha legalább a karperecek megvannak, igencsak ingerem támad tovább is állni a bódétól, legjobb valami olyan hely lenne, ahol nyugodtan leülhetünk legalább. És most ha jól értem, annyi pénzünk van, ami énnálam van. Hopp-porra valószínűleg elég lesz, de ahhoz is mindenképp fel fog kelleni váltani. És nem tudom, mimindene oldott még kereket a táskájával Sophie-nak. Ha apám látná ezt a mizériát, biztos a hajának állna az ég a bénázásomtól.
-Bocsánat- pislogok Sophie-ra is a bűnbánatos szemeimmel, remélve, hogy nem rontottam el egyből a karácsonyát.

Adventezés Kopival



Walsh
2000. december

outfit

Legyen most… 16+

– Komolyan engem okolsz azért, mert a muglik ünneplik valami poronty megszületését?
Sóhajtottam egyet, majd megforgattam a szemeimet. Hát még sem sikerült olyan jól az a bizonyos kiismerés, mint azt állítani merészelte Mr. Walsh. Mit vártál tőle, O’Mara, hogy majd megérti az igényeidet? A fülembe röhögött szokás szerint a reszelős, sötét kis hang. Nem számított a kabáton keresztül belemartam a karjába.
– Nem ezért okollak… hanem azért, mert még mindig azt hiszed, hogy minden úgy lesz, ahogy te akarod. Béna. – Közöltem olyan gyerekesen nyers stílusban, ahogy általában szoktam. A következő aranyköpésén már meg sem lepődtem… hát nem tudom, mégis mit gondolt. Az azonban bizonyos, hogy az ember ismerete nem volt túlzottan magasra szárnyaló. Ezért hát nem kommentáltam azt a megjegyzését, hogy azért vagyok bonyolultabb, mert én azzá teszem. Hát bocs öregem, hogy nem csak egy játékbaba vagyok, akivel bármit megtehetsz… – Szúrósan néztem rá a szemem sarkából, ahogy megálltunk a sor végén.
– Amúgy tündérbogaram, mit szeretnél majd ezután csinálni? Melyik másik hosszú sorba akarsz még állni egy keveset?
Morgással reagáltam csak a kérdésre, de azon belül is leginkább az ótvar becézésre. Forestnél is utáltam, ha cicáz, de valahogy Walshnál még groteszkebb volt. Arról nem is beszélve egyébként, hogy az egész nem tűnt többnek valami nagymamás becézgetésnél. Walshnak aligha lehetett sok tapasztalata ezen a téren. Ahogy megérintett és maga vont, hogy a szemébe kelljen néznem, még meg is borzongtam. Fura volt.
– Tündérbogaram, ugye tudod, hogy te állod a lőrének az árát.
Sóhajtottam egyet, de mikor megéreztem a kezét a seggemen, na az volt valami csúcspont.
– Szeretnél utána sült almát is enni? – Faggatott tovább, ám eddigre már annyira felhúzott, hogy éppen csak egy vicsorgásra futotta tőlem. Nyugodj le, O’Mara, nem ér annyit… Finoman úgy mozdultam, hogyha lehet akkor a keze csússzon le a legnemesebb részeim egyikéről. Mondjuk nem érdekelt az sem igazából, hogy nem történik meg. Túlzottan dühös voltam ahhoz, hogy ilyen apróságokkal foglalkozzak.
– Ha még egyszer tündérbogaramnak hívsz, Walsh, akkor a letépett tököddel fogok fizetni… – Közöltem ismét nyersen.  – És igen, kérek sült almát, te fogsz meghívni rá. – Tettem hozzá, majd mikor a bódéhoz értünk, odavágtam némi pénzt a pultra a nő elé. Láttam rajta, hogy mennyire megbámul, bizonyára felismert a címlapokról és azt is kiszúrta, hogy nem éppen Forest az, aki a seggemet simogatja. Annyi baj legyen… maximum lesz még egy pletyka.
– Kettő lesz. – mondtam, erre végre Walshról visszavándorolt az én képemre a tekintete. – A visszajárót tartsa meg. – Tettem hozzá.
A pufók nő egy hatalmas kondérból megtöltött két bögrét, az egyiket azonnal Walsh kezébe nyomtam, a másikat pedig magamhoz véve próbáltam melegedni. New York-ban sem volt semmivel sem melegebb, mint Londonban. Így hát szükség is volt arra fagypont alatt, hogy felmelegítsem valamivel az ujjaimat.
– Engem nem kell babusgatni, Walsh. De ha egy nagymamára lesz szükségem, majd szólok. Addig meg szedd össze a golyóidat és viselkedj férfiként! – mordultam rá, ahogy lassú sétára vontam magammal a bódék közé.

[Elliot O'Mara]

Adventi kirándulás New Yorkban



Elliot O'Mara

Óh, hát komolyan azt hiszi, hogy nem úgy lesz minden, ahogy én akarom? Dehogynem. De aranyos ez a gondolat, és biztos vagyok benne, hogy valóban így gondolja. Csakhogy, amivel nem számol, engem nem érdekelnek a tiltott varázslatok, bármelyiket képes vagyok használni a céljaim elérése miatt. Még rajta is. Vajon meg tudná törni az impreiót, ha használnám rajta? Egyszer lehet ki kéne próbálnom. Elmosolyodom a gondolatra, hiszen belém karolva neki fogalma sincs róla, hogy mire gondolok éppen.
Addig is jöjjön a taktika váltás, ha romantikát akar, akkor megkapja tőlem a legromantikusabb énem. Mert valahogy magam mellett tudok tartani nőket napokig, hetekig mielőtt még megölném őket. Biztos tudok valamit, ha nekik bejön, akkor O’Marának is tetszenie kell. Ahogy látom egyre vörösödő képét inkább azt mondanám, hogy nem éppen úgy sül el a bókom, ahogy gondoltam. Igaz, ez még nem is az a fajta volt, amire azt mondanám, hogy levehetek bármilyen nőt a lábáról.
A sorban már majdnem ránk kerül a sor, mikor meghallom morgó hangját. Kicsit bizseregni kezd a tökömnél, ez való igaz, de máshol nagyon is izgat, hogy mégis, hogy akarja megvalósítani a fenyegetését. Mostanra már biztos rájött, hogy fájdalmat nem érzek, szóval ebből a célból nem lenne értelme a kínzásomnak.
- Tetszene? Ha a tököm fogdosnád? – suttogom, majd leveszem a fenekéről a kezem, és az eladóra figyelek.
A sült almára csak megrántom a vállam. Ha már elhoztam és munkát is ajánlok neki, akkor a romantikázás mellett legyen az a másik fizetség. Csak később ne legyen reklamáció belőle.
- Most miért vagy ilyen morci? – kérdezem, andalgó hangon.
Nem akarom, hogy bármit is megtudjon az eladó a kapcsolatunk valódi mibenlétéről, ha már ennyire szemmel tart. Mondjuk nem tetszik, a végén még megjegyez magának, én jobban szeretek a sötétben és az árnyékok között megbújni. Azért miután megkapjuk a rendelésünk egy mosolyt még küldök felé, de ez inkább ilyen „Szemmel tartalak, nem tudsz csinálni semmit anélkül, hogy ne tudnék róla.” mosoly.
- Tudod, O’Mara, mindenkit kell babusgatni. Csak mindenkinek más az elvárása. Te nem az a típus vagy, mint egy nő, mást szeretsz.
És erre a másra kell még rájönnöm, miközben az alma árus felé tuszkolom finoman. Oké, inkább én megyek csak arrafelé, hogy minél előbb letudjam azt a kört is. Aztán hirtelen eszembe jut valami.
- Hé, emberek! Ez itt Elliot Forest – mutatok rá, néhányan felénk is fordulnak. – A legszerencsésebb ember a világon, és én most meg fogom csókolni.
Magamhoz húzom, az egyik kezét eltartom, hogy a bögre tartalma ne a kabátunkon kössön ki, majd meg is csókolom. Polgárpukkasztás, imádom. Az már más kérdés, hogy O’Mara feltehetően a képembe önti majd a lőréjét, de akkor is megéri ez az egész, és ennek csak egy oka van.
- Tudod, még soha nem vágytam senkinek úgy a csókjára, mint a tiédre. A tiltott gyümölcsére, amit muszáj leszakítanom, különben csak nézem, ahogy elsorvad.

Adventezés Kopival



Walsh
2000. december

outfit

16+
nagyon rusnya

– Tetszene? Ha a tököm fogdosnád? – Az volt a szerencséje, hogy nem fogdosott tovább, mert erre a kérdésre még le is nyestem volna a kézfejét a nyomorultnak. Semmi bajom Walsh-sal, de ha babusgatni akar valakit, akkor keressen magának egy kislányt. Én aztán nem voltam rá vevő egy percig sem. Ezt pedig bizony meg is érezhette, nem véletlenül jött a fenyegetés.
– Te biztosan élveznéd… – közöltem némiképpen türelmetlen hangnemben. A tekintetem az eladón tartottam, aki éppen kimérte a két pohár tömény ocsmányságot… igenis ocsmányság, mégis mindennél jobban szerettem volna a kezemben tartani és átélni a tél meghittségét a maga fellengzős, amerikai stílusában. Ha már Walsh iderángatott, hát elfogja viselni.
– Most miért vagy ilyen morci?
– Nem morci vagyok, hanem bosszús és hidd el, nem kedvelnéd azt az Elliotot, Walsh. – Meglepő nyugodtsággal közöltem ezeket a szavakat. Aztán, ahogy fizettem és elénk került a két pohár, megfogtam az egyiket, Walsh kezébe nyomtam, a másikat pedig magamhoz véve egyszerűen hagytam magam tovább kísérni andalogva. Felőlem aztán akárhová is elrángathat, ha befejezi ezt a retikülrázó-buzis viselkedést. Mert ez igenis az és én nem voltam rá vevő.
– Tudod, O’Mara, mindenkit kell babusgatni. Csak mindenkinek más az elvárása. Te nem az a típus vagy, mint egy nő, mást szeretsz.
Nem reagáltam a baromságra. Inkább csak belekortyoltam az italomba, miközben ő húzott valamerre. Szerencsére most nem a mocskos üzletfelé, amibe bele akart rángatni. Na nem, azért fizetnie kell… mégpedig úgy, hogy rendesen játssza a játékot. Egyelőre nem ment neki valami fényesen, pontosan annyira nem, mint az erdőben legutóbb. Na mindegy, nem vagyok én semmi jónak az elrontója, de ha ezt a stílust folytatja – a megállapításaival ellentétben –, akkor biztos, hogy letépem a tökeit.
– Hé, emberek! Ez itt Elliot Forest. – Hirtelen megállt, majd felém fordult. Még nagy hévvel rám is mutatott, mire többen bámulni kezdtek. Nem zavart, amíg nem villogtatják a képembe a fényképezőgépeket. Azt most nem bírnám elviselni. – A legszerencsésebb ember a világon, és én most meg fogom csókolni.
Hagytam magam megcsókolni, de nem viszonoztam a dolgot. Még csak a szememet sem hunytam le. Na ne már… komolyan ez a legjobb formája? Forest meg fog ölni, O’Mara, ha ez kitudódik. – tette hozzá aztán a hang is, mint egy alaposan kiröhögve a történtekért. Engem azonban nem különösebben zaklatott fel a dolog. Valójában kicsit kíváncsi voltam meddig megy el Walsh, ha nem kap semmiféle visszajelzést.
– Tudod, még soha nem vágytam senkinek úgy a csókjára, mint a tiédre. A tiltott gyümölcsére, amit muszáj leszakítanom, különben csak nézem, ahogy elsorvad.
Megforgattam a szemem.
– Biztosan sok mesekönyvet olvastál és azt hiszed én vagyok a királykisasszony. De egyet biztosan állíthatok Walsh, pont annyira vagyok tiltott gyümölcs, mint itt bárki más is… – Belekortyoltam az italomba és ismét rábámultam. – Mindenesetre, ha rendes csókot akarsz, akkor adj is azt. Mert ez csak valami csipkelődés volt, annak is gyenge. – Na gyere nagyfiú, ugorj! A hang még odaszúrt egyet valahol mélyen bennem.