+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Fényes Kompánia
| | | | |-+  Nathaniel (Moderátor: Nathaniel Forest)
| | | | | |-+  KisLak
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: KisLak  (Megtekintve 3758 alkalommal)

Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 10. 06. - 18:18:59 »
+1


KISLAK
ÍRORSZÁG
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 10. 06. - 18:21:26 »
+1


NEM ÉLET AZ,
MI TŐLED MESSZI TÁVOL VAN

Mit is mondhatnék? És most tényleg mit is mondjak? Meddig is tartott ez ismét? Egy nap? Vagy kettő? Pár hét? olyan volt az egész, mint egy ugrás az időben. Hiányzott, valójában elképzelhetetlenül, de muszáj voltam megérteni és megtudni milyen is nélküle az élet. Pocsék. Azt hiszem. Ezen csak némiképp segített a gyönyörű kínai táj és a gyerekeimmel együtt töltött idő. Mégis, ki tudnám már mondani, hogy igen, tudok nélküled élni. De ha nem muszáj, nem teszem meg. Vagy nem akarom, mindez csupán nézőpont kérdése. A végén már rémálmok és halálvágy se gyötört, bár az elején azt sem akartam, hogy Ada lásson. De hát a gyermekem, Kis Nattal együtt a gyermekeim és hát nem lökhettem el őket magamtól. Ráadásul azt hiszem valahol ők is mentettek meg. Illetve, ők azok akik segítettek tisztán átgondolni az egészet. És igen… Lehet élni Elliot nélkül. Valószínűleg menne is az élet nélküle. De ha valahol a Földön ő létezik… Akkor minek próbálkozzak olyasmivel, ami fáj?

Szóval itt állok a bárányok között, gyönyörűen felöltözve komolyember ruhába, egyik kezemben rózsa, a másikban különféle édességek egy nagy dobozban. Ja… Valahogy úgy festhetek most, mint aki az első randijára készül. Vagy a lánykérésre? Nem is tudom. Örülnék, ha nem mindig én kuncsorognék bocsánatért, de azt hiszem nekem ezt a lapot osztotta a sors. Ez van. Lenyelem ezt is, mert a házasságom fontos nekem, ahogy a jövőbeli terveink is. Még ha az elmúlt egy hónapban nem is teljesen tűnhettem úgy. Talán ez most dacból volt… Azt hiszem tényleg be akartam bizonyítani, hogy megy az élet úgyis ha nincs az úton társam. És rendben, azt hiszem megy. Akkor ha lehet, most visszatérnék a normális életemhez. Vagyis hát ahhoz, amit szeretek.

Csak halkan fülelek. A bárányok bégetésén túl alig hallani valamit, azt pedig pláne nem nagyon, hogy a házból kiszűrődik-e valami. Eléggé haragos lennék, ha épp valami szeretőjét vendégelné meg a házban… Nem kellett volna elmennem, de hát ő volt a hülye megint, magára vessen. Ahj. Morgolódok magamban és hirtelen még körbe is nézek, nem hallotta-e valaki a gondolataimat. Szerencsére még a bárányok se működnek hangszórókként. Milyen mázli.
Közelebb lépek inkább a házhoz. Újra megteszek pár lépést, hogy aztán halkan felsóhajtsak. Aggódom. Ezt igaziból magamnak nem tagadnám le, még ha másnak bőven meg is tenném. nem tudom mit kellett volna tennem, vagy mit kéne tennem, azt pedig végképp nem, hogy most, itt, mit is fogok találni.

Mindenesetre, lassan felemelem a karom. Szinte óráknak tűnnek a másodpercek, ahogy ujjaim közelednek az ajtó felé. S közben szívem heves dobbanásai elnyomnak minden külső neszt vagy zajt. Aztán koppan ujjam a falapon. Egyet, majd még egyet, s végül egy apró, rövid sorozatot. Én vagyok az Elliot. Hazatértem, mert veled akarok lenni. De csak álltam ott, némán várva a végítéletet.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 10. 08. - 16:52:15 »
0

Hazudnék, ha…


Nat
2000. október

.outfit.

16+

Hazudnék, ha azt mondanám, mérhetetlenül boldog vagyok a magam újdonsült szabadságában. Élveztem a kalandokat, még a sebeket is, amiket ez idő alatt szereztem. A karcolásokat be sem próbáltam gyógyítani. Csak néztem őket a tükörben, mint az a sebet is éppen a nyakamon. Ezek igazán a részeim voltak. Az a vékony, vöröslő karcolás is legalább annyira, mint minden más, ami a testem színesített. Ujjammal finoman végig cirógattam rajta, a fájdalom elterelte a figyelmem arról, hogy a mosdó széléről hiányzik Nat mindenféle kis mütyürje, ami reggeli elkészüléshez kellett neki. Üres volt, mint én magam.
Ez a néhány hét elég volt arra, hogy megtudja, milyen, mikor a régi vagyok, milyen mikor üres vagyok és nem érdekel más, csak az, miképpen lophatok el varázstárgyakat. Az legalább boldoggá tudott tenni és megadta azt az eufóriát, amit csak Nattal összeolvadva érezhettem egyébként. Perverz vagy sem, így volt. Vállat vontam a gondolatra és megigazítottam magamon az aznapra válogatott öltözék részeit: a kötött pulcsit és a fekete nadrágot. Gondosan ügyeltem rá, hogy egyetlen gyűrődés se legyen rajtuk. Ezután kötöttem csak a nyakamba a sálat. Amennyire élveztem a seb látványt, mások annyira borzadtak tőle. Amit csak lehetett, hát elrejtettem a ruha ölelésébe. Ezután léptem ki a fagyos októberi levegőre. Hagytam, hogy azonnal pirosra csípje az arcom és a papucsba dugott lábamat is átjárja a hideg.
Szerettem az őszi időjárást. Tökéletes volt, ahogy borzongatón beleborzolt a hajamba a szél, megérintett langyos kezével a kora reggeli napsugár. Minden békés apróság benne volt, amire akkor volt szükségem, ha nem éppen betörni készültem valahova. De most más volt. Nem élveztem a friss levegőt, mert valami illat, valami kesernyésen édes aroma azonnal megcsapta az orromat. Ezer kilométer is kevés lenne, hogy ne érezzem meg azt.
A szívem akkorát dobbant, hogy megtorpantam. A mellkasomra szorítottam a tenyerem is, közben hallva, hogy koppan az ajtón az ujja… az illathoz tartozó ember imádott, erős ujja. Kidobtam, mert ki kellett dobnom, elüldöztem megint, mert el kellett üldöznöm, erre most megint itt állt a küszöbömön, várva, hogy lépjek oda, mondjam, hogy jöjjön és szeressük egymást újra. Ez volt a minta. Ismétlődött újra és újra, mintha mi csak ilyen fájdalmasan tudnák szeretni egymást… ha tudjuk egyáltalán. Ostoba vagy, O’Mara… képzelődsz! Észhez akartam téríteni magam, hiszen már olyan rég nem láttam. Biztos voltam benne, hogy egyszerűen tovább lépett és én már csak egy emlék vagyok a múltból.
Hirtelen megindultam, kapkodva a lábam, sietve Forest felé… nem hittem el, hogy tényleg ott van. A csuklómon lüktető őrült karszalagnak, a fejemben tomboló hangoknak bezzeg elhittem minden szavát: csak képzelem. Csak akkor torpantam meg, mikor megláttam… oldalról. Öltönyben volt, a kezében rózsa és valami izé, amit nem tudtam kivenni. Nem érdekelt igazából, mert őt néztem, ahogy magasan, erősen, szakállasan figyeli az ajtót, várva, hogy kinyitom. Fél percbe sem kerülhetett neki, mire megpillant a szeme sarkából, én mégis bámultam, mint aki éppen abban a percben esik szerelembe.
Az a Nat volt, akit Elliot O’Mara teremtett. Hol voltak már a bohém pólók és a színes cuccok, amikbe bújt? Reagan meghalt, Nathaniel Forest pedig egy szempillantás alatt felnőtt és férfi lett… hogy bánom-e? Talán. Éppen ezzel teremtettem meg azt, aki sosem igazán tudott rám időt szakítani. Legalábbis én így éreztem.
Miért jöttél? – Nyeltem, nem néztem meg, miket hozott magával. Csak közelebb léptem, behunytam a szemem, hogy megszagoljam. Kezem önkéntelenül indult útnak a karján, hogy rásimítsak a nyakára, majd azon kaptam magam, hogy máris csókolom. Ez a szenvedély. Ez az, ami mindig összekötött minket.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 10. 13. - 10:27:55 »
+1


NEM ÉLET AZ,
MI TŐLED MESSZI TÁVOL VAN

16+

Az ajtó nem nyílt. bennem pedig ott motoszkált a gondolat, hogy talán nem is akar engem látni már, soha többé. Valamiért az meg sem fordult a fejemben, hogy talán nincs is itthon. Immáron szabad, talán épp most rabol ki egy gazdag nőt az Abszol úton. Megtehetné. Sosem vontam kétségbe a tehetségét, egyszerűen csak nem akartam, hogy veszélybe sodorja magát. Kalitkába zártam? Talán. Hogy ő kalitkába zárt engem? Talán. De a mi szerelmünk nem olyan volt, mint minden más egyszerű emberé. Mi sem voltunk egyszerű emberek. Ez a tény pedig tagadhatatlanul ott létezett minden megmozdulásunkban, gondolatunkban és hatalmi harcunkban. Nem is tudtunk volna együtt létezni egy egyszerű emberrel. Neki sem ment, nekem sem ment, s ha van mégis rosszabb ennél az az egyedüllét. De… Én egyszerűen nem akarok nélküle élni.

Már épp szólásra nyitnám ajkaim. Bár el sem terveztem, mit is mondanék. Könyörögjek? Szóljak óvatosan? Vagy csak közöljem vele, hogy itthon vagyok és minden rendben lesz, csak engedjen be? Eddig sem volt minden rendben és viharos kapcsolatunkban ezután se lesz. Mindketten zsarnokok vagyunk és a legrosszabb módon játsszuk a közös létünk játékát, önközpontúan.
De ajkaim nem nyílnak szólásra. Ismerős illat tölti ugyanis ki a rendelkezésre álló teret. Lehunyom a szemem és mélyet szippantok a finom levegőből. Kissé bele is remegek tökéletességébe, miközben oldalra fordulok, hogy végre megpillanthassam őt.

Még mindig olyan, mint emlékeimben. Hogyan is feledhetnék el akár egy négyzetcentimétert is gyönyörűségéből? Sehogyan. Dacos szemei kissé csodálkozón néznek rám, s tartása is olyan erős, mint mindig. Örökké készen állva vitára is éppúgy, mint harcra. A teste törékenynek tűnt, de mintha csak egy álca volna, amit tökéletesen képes is kihasználni. Férfiak millió éppúgy hevernének a lábai előtt, mint ahogy nők ezrei. S ő mégis arra vágyik, hogy valaki magához láncolva kijelentse: Az enyém vagy és senki másé. De örök lázadóként, egy örök harcot kínál a szenvedélye.

Miért is jöttem? Állok egy pillanatra letekintve a kezemben tartott békeajándékokra, amik valahogy egy pillanat alatt jelentőségüket is vesztették, amint Elliot a közelembe lépett. Mélyet szívtam újra illatából, de most érintésébe remegtem bele. A csomag és a virág a földön landolt, megehetik a bárányok, nem érdekel. Úgy vonom szenvedélyes csókra őt, mintha soha nem is érinthettem volna azelőtt.
Felemelem s lábait derekam köré fonom, miközben ajkaim vad játékot járnak gyönyörű ajkain, s ujjaim túrják a sötét tincseket. Egy mozdulattal rúgom be az ajtót, magam sem tudva, hogy tönkretettem-e. Nem mintha érdekelne. Nem érzékelek magam körül mást, csak az ő ujjainak érintését, mikor leteszem az ágyra. A valaha közös ágyunka, s ami reményeim szerint a jövőben is azzá válik majd.
- Érted jöttem. Mindenedért. – Jelentettem ki mélyen a szemeibe nézve, hogy aztán kirángassam nadrágba tűrt felsőjét, s csókokkal boríthassam hasának sebeit. – Csakis érted…
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 10. 15. - 08:32:22 »
+1

Hazudnék, ha…


Nat
2000. október

.outfit.

16+

Elcseszett hullámvasút volt ez, ami hol fent, magasan szárnyalt, hol pedig belezuhant a mélybe, s nem láthattam az alját. Már elegem volt, utáltam az érzést, amit akkor éreztem, ha csalódnom kellett benne… már ha ezt csalódásnak lehet nevezni. Akárhányszor új esélyekkel indultunk, tudtuk, ugyanaz lesz a vége. S megint megindult a vonat, ahogy megláttam az ajtó előtt a legszebb ruhájában, a világgal és a valamivel, ami még nála volt. Nem nézegettem ugyanis mit szorongat a kezébe, csak azzal voltam elfoglalva – mindössze egy másodperc erejéig –, hogy ellenálljak neki. Tudtam: megint megbocsátok neki, megint pofára esek és megint összevesszünk. Hogy akartam-e ezt a macskaegér játékot űzni még? Nem. Elegem volt, belefáradtam, de a bennem dolgozó vágyaknak aligha tudtam volna ellenállni.
A kérdés, ami kicsúszott a számon sem volt rendesen számonkérés. Már régen megbocsátottam… abban a pillanatban, ahogy megláttam őt ott állni és tudtam, értem jött. Nem volt kérdés. S neki nem is kellett volna válaszolnia. A csók pont olyan édes volt, mint bármikor. Ahogy a lehelete ajkaim közé jutott, még bele is remegtem. Ez az, hódolj csak be megint… A hang szokásos keménységével jelezte, hogy jelen van. Nem foglalkoztam vele, csak csókoltam és martam. Aztán hagytam, hogy felemeljen. Miért is ne hagytam volna? Vele szemben sosem győzhettem… vele szemben gyenge voltam. S megint behódoltam, hogy aztán megint ellökjem s megint behódoljak. Nem is tudtam már igazán, hogy szerelem-e ez vagy valami beteges vágy, ami összeköt minket. Nem volt ott a régi lüktetés, csak a régi vágyak.
Hallottam, ahogy reccsenéssel megadja magát az ajtó. Nem számított, nem érdekelt, hagytam, hogy az ajkai úgy érintsenek, ahogy akarnak. Én csak élveztem ezt a nedves tökéletességet. Elterültem az ágyon, ő pedig olyan könnyedséggel került fölém, mint bármikor máskor. Sóhajtottam egyet a szoba csendjébe, miközben ő elhúzta a ruha anyagát a bőrömről és lágy csókot lehelt oda.
Érted jöttem. Mindenedért. – mondta közben. Én egy darabig a plafont bámultam, hátha magamhoz térek ebből az őrült delíriumból, de mintha csak nem ment volna. Nem akart sikerülni, mert ő ott volt. Éreztem a melegét, éreztem az érintése puhaságát… és nem tudtam tiszta fejjel gondolkodni, pedig úgy kellett volna. – Csakis érted…
Nyeltem egyet. A sóhajt ezúttal vissza tudtam fogni, és beletúrtam a hajába, hogy elhúzzam a hasamtól a fejét egy pillanatra. A szemébe akartam nézni, látni, hogy most vajon bízhatok-e benne.
De miért most? – kérdeztem. Jó pár nap… hét… talán egy egész hónap is eltelt, mire megint előkerült. Én nem kerestem őt, kezdtem feladni. Kezdtem feladni, hogy féléve rendszeres viták vannak, harcok és állandó fájdalom. Állítása szerint ő mindig ott volt, én mégis ürességet éreztem. S most mi lesz más? Semmi. Vagy csak lefekszik velem és tovább áll? Rengeteg kérdésem volt, de már nem akartam feltenni őket. Nem volt erőm hozzá, hogy újabb végtelen vitába keveredjünk. Úgysem lehetett igazam. Bűn volt az, hogy hiányzott, bűn volt az, hogy vele akartam lenni, pedig az én segélykiáltásom csupán szeretetből fakadt… ugyanis nem ő, hanem én voltam az, aki mindig ott volt. Feladtam az életemet… érte. Feladtam mindent… érte.

Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 10. 20. - 10:40:07 »
+1


NEM ÉLET AZ,
MI TŐLED MESSZI TÁVOL VAN

16+

De miért most? Ott lüktetett a kérdés kettőnk között, miközben kissé felemeltem a tekintetem, hogy Elliot szemeibe nézzek. Nem tudtam, erre most mégis hogyan feleljek…
Azért, mert vártam, hátha egyszer végre te jössz el értem? De nem jöttél. Sose jössz. Talán jelnek kéne vennem, talán elengednem ezt a dolgot végre örökre. Csakhogy nem vagyok rá képes. Mikor eszembe jutnak a dacos szemeid, a gyönyörű arcod, vagy az, ahogy lelkesen vacsorát főzöl nekem, még ha azzal meg is mérgezel… Szeretlek. Ezért, képtelen vagyok hagyni, hogy csak úgy vége legyen. Bár most… most megpróbáltam.

A számtalan mondat csak úgy átfutott agyamon. De ajkaim nem nyíltak ki, hogy gondolataim szavakban is megnyilvánuljanak. Ugyanúgy csak néztem a dacos szemeket, mint mindig és éreztem, most is megsemmisülnék érte, mint megannyiszor előtte. Nem kell más, ő kell. Mehetek tőle akármilyen messze és gyalogolhat ő is sokmérföldnyi távra… Akkor is húz magához létének minden apró megnyilvánulása.
- Azért, mert most kellett jönnöm. – Suttogom végül, és ez is egy nagy része az igazságnak. Mostanra jöttem rá, hogy az életünk kétfelé is ágazhat, túlélnénk már. Azt hiszem… De nem akarom elengedni, mert ott van a magányos út mellett az is, ahol együtt szállunk szembe a nehézségekkel. És nekem ez a lehetőség, hogy mellette lehessek bárhol, bármilyen problémában, sokkal, de sokkal jobban tetszik.

- Most kellett jönnöm… - Suttogom újra, aztán felhúzódok ajkaihoz és lassan csókolni kezdem, miközben testemmel finoman az ő gyönyörű testéhez simulok. Láthatja, nem vagyok sem kapkodó, sem durva, de izmaim remegnek, ahogy igyekszem visszafogni magam. Hiányzott, akarom őt. A szenvedélyünket éppúgy, mint a nyugodt pillanatainkat. Nekem az is elég hát, ha csak finoman magamhoz ölelhetem. De ha én választhatnék…

Halkan, önkéntelenül nyögök fel, mikor ajkam elválik az övétől. Kissé libabőrös leszek finom illatától éppúgy, mint gyönyörű látványától. Lassan simítok végig ajkain, majd cirógatom meg sötét tincseit, hogy aztán kezem felfedező útra indulhasson hasán és mellkasán.
- Vártál rám, igaz? – Kérdezem csendesen és újabb csókra vonom magamhoz. Ismerem és ebbe a gondolatba kissé belemosolygok. Sosem vallaná be, dacoskodva tagadná, milyen érzések is játszódtak le benne az elmúlt, nagyjából egy hónapban. De ismerem már annyira, hogy tudjam miket tehetett és milyen gondolatokkal tette mindazt. - Én kis dacosszemű Átokfajzatom…
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 10. 26. - 15:48:08 »
+1

Hazudnék, ha…


Nat
2000. október

.outfit.

16+

Van ennek még értelme? Nincs. Én mégis úgy éreztem, most hagynom kell, megint hagynom kell, hogy magához rángasson, falat építsen körém, mint eddig is. Új életet adjon… jobban mondva életet, mert nekem az nem volt. Csupán léteztem bele ebbe a végtelenül nagyvilágba, élvezve minden szépségét és szörnyűségét. Csak vártam, hogy majd lesz egy hatalmas kéz, ami értem nyúl és értelmet ad a létemnek. S Nat így tett, régen is és most is. Az persze már csak kis apróság volt, hogy amellett, mennyire jól el tud venni és simogatni, az a kéz tud a legnagyobbat csapni és a legrosszabb helyen. Örök macskaegérjáték lenne? Nem hittem ezt. Sosem hittem abban, hogy valami végtelensokáig tarthat. Előbb-utóbb valaki belefárad és az a valaki én voltam. Egyre inkább én.
Valahogy ugyanaz az érzés, ami Esmével megvolt, most megvolt Foresttel is. A különbség csak annyi volt, hogy mennyi ideig tartott belefáradni a kötöttségekbe. Aztán persze, akárhányszor szakítottunk, én megszokásból belekaptam, visszahúztam magamhoz. Dehogy emögött létezett-e még szerelem? Aligha. Ha pedig mégis, akkor már nem izzott olyan hevesen, mint kellett volna.
Ahogy a kék szemekbe néztem, amik megint vágytól csillogva meredtek rám, majdnem bele szakadt a szívem az érzésbe. Úgy hazudtam volna még magamnak is, hogy részemről minden ugyanaz, hogy minden porcikám rá várt… bár ez utóbbi nem lett volna hazugság. A testem szerette őt, csak a bennem lévő szabadság vágy nem fért meg azzal az eszméletlen, bezártsággal teli szerelemmel, amit ő adott. Mindketten sokat áldoztunk ezért a kapcsolatért, s talán amiért így kell tenni, sosem működhet igazán. Pedig én akartam, hogy működjön.
Azért, mert most kellett jönnöm.
A hangja olyan halk volt, hogy édes harmóniára kelt a ház csendjével. Nem volt itt más, Észak-Írországnak ebben az eldugott kis falvában, mint magány, némaság, bárányok és az állandóan borult ég. Nem volt csillogás, nem volt hangzavar. Csak a csupasz valóság.
Most kellett jönnöm… – A csókba beleremegett a testem. Úgy karoltam át, hogy ujjaim picit a hátába martak a ruha anyagán keresztül. Nem érdemled a boldogságot, O’Mara… ezért táncolsz vissza… újra és újra… A hang ismét vádolni kezdett, de nem számított, csak az a kellemes forróság, amivel egymáshoz simultunk.
Igen… most kellett… – Leheltem kissé aléltan a rajtam végig szaladó vágyhullámtól. Nem akartam, hogy elmenjen, nem akartam, hogy messze legyen tőlem… de hogy ez csak a félelem volt-e, azt nem tudtam. Nem tudtam, hogy az átkozott megszokás-e, amit több mint egy éve élvezek. Előtte nem volt állandóság az életemben és utána sem. Már csak egy hajszál választott el attól, hogy összeszedjem, amim van és eltűnjek innen is, vissza a régi életembe. Hányszor cirógattam végig a drága ruhákat fájdalom között a szekrényemben… siratva valami elmúlót. S hogy az megszokás volt-e vagy szerelem… sosem tudtam megállapítani.
A nyögés, ami kiszakadt belőle is pontosan ugyanúgy belesimult a ház csendjébe, mint a hangja. Csendesen néztem fel rá újra, sóhajtva egyet az ajkaimat cirógató ujjaira. Volt ebben valami békés, mégis iszonyatosan izgató. Nem tudtam elszakadni tőle… nem tudok elszakadni tőle…
Vártál rám, igaz? – Nem válaszoltam, csak bámultam fel rá. Megint nagy volt és erős. – Én kis dacosszemű Átokfajzatom…
Mikor mondod ki, hogy vége a játéknak? A hang úgy suttogott a fülembe, hogy a szívem is majdnem beleszakadt. Mégsem löktem le Natot vagy húzódtam el. A torkomban feszítő gombócot inkább lenyelni akartam, semmint kifakadni. Végül is kit érdekel, én mit érzek? Kit érdekel, hogy még akkor is magányos voltam, mikor ott ült a konyhában? Kit érdekel? Kit érdekel Elliot O’Mara?
Nem érzed mennyire vártalak? – kérdeztem kicsit rekedten, de erőltetve mosolyra húztam a szám. A szívem vadul kalapált, de olyan összevissza, hogy még én magam sem tudtam volna megállapítani, mit jelent mindez. Szerelem vagy megszokás…
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 10. 26. - 17:16:28 »
+1



NEM ÉLET AZ,
MI TŐLED MESSZI TÁVOL VAN

16+

Vajon tudo, mit is èrez? Vajon merhetem azt kimondani, hogy ismerem? Vajon ismeri őt egyáltalán bárki is úgy igazán? Dacossága mögé rejtőzik, egy félős kisfiú néz néha a szemembe, aki úgy tesz, mintha a világ minden erejét birtokolná, s mintha minden egy aprócska semmiséggé forrna össze az univerzumban. Csakhogy nem így van. És erre mindig akkor döbbenek rá, mikor a könnyek kiülnek a szemébe. Magamhoz szeretném ölelni, miközben visszaadom neki szárnyait, amiket elvettem. Szabadnak született, s szabadnak is szeretném látni. De szeretem. Ez a szerelem nem halványul, ez a szerelem a megszokottság berkeiben marad egyszerűvé, de attól még szerelem is marad. Mégha hűvösnek is tűnik nem akarok mát csak meghitt csendességet őt magamhoz ölelve. Nem láncolva, nem kalitkába zárva, hagyva repülni, de közben mindig, mindig visszavárva. Menedék szeretnék lenni, s nem az a valaki aki ellen menekülni kell, mert az élet amit ad nem élhető.
-Segíts nekem Elliot. - kondom ki csöndesen, miközben finoman végigsimítok arcán. - segíts nekem, hogy boldoggá tudjalak tenni. - ismétlem meg szomorúan, egy pillanatra arcomag mellkasába rejtve, hogy aztán felhúzzam pólóját és megcsókoljam ugyanott.
Tagadhatatlanul szerettem őt, nem értettem hol is rontom el az egészet. Csak erős akartam lenni, amilyen erősnek ő akart látni. Csak komolyember akartam lenni, hogy azzal a csodálattal nézhessen rám, amivel arra az öltönyös férfira nézett, akivé a kedvéért lettem. Azt a Natot épp ugyanúgy szerettem, mint azt a Natot, aki Elliot finom ölelésére, gyengédségére vágyott. Szerettem őt, hát hogyan is lettem volna képes elengedni? Hogyan lettem volna képes túllépni.  
Megálltam a csókok között. Ismét a szemébe néztem. Látni szerettem volna benne a reményt, s nem elhidegülni, nem kétségbe esni, hanem küzdeni és küzdeni érte.
Zsarnok vagyok. Tudom én, s ő is zsarnok. De talán ezzel tisztában van. Harcunk örök, ez sosem volt kérdés, de vajon nem épp ez adja örök létünk? A sohamegnemunásig egymásnak feszülő egók? Nem tudom.
Hajolok ismét mellkasához, majd lejjebb és lejjebb csókolva szétfeszítem combjait, hogy ajkam nadrágjához érhessen ott. Már most éreztem csábító illatát, miközben sóvárogva, hangosan felnyögtem. - Ne engedj el magad mellől, hódoljunk be egymásnak, hogy miénk lehessen a jövőnk…

Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2019. 10. 28. - 07:41:53 »
+1

Hazudnék, ha…


Nat
2000. október

.outfit.

16+

Segíts nekem Elliot – cirógatta meg az arcom a mondandója közepén. – segíts nekem, hogy boldoggá tudjalak tenni. – Ahogy felhúzta a pólómat és odanyomta az arcát egy apró csókra… abba is beleborzongtam.
Mondtam volna ki azt, amit éreztem? Hogy minél távolabb volt, annál jobban gyűlölte? Hogy napról napra jobban nőtt az utálatom, mert nem keresett? Mi értelme lett volna? A szívem ugyanúgy hevesen vert, mint előtte, ha csak megpillantottam a fejét a Próféta lapjain. De közben mérhetetlenül utáltam, mert tovább lépett, mert elment és mert engem tett meg hibásnak ezzel is. S úgy éreztem, ez már sosem fog változni. Mert én nem akartam keresni. Túl büszke voltam hozzá, ráadásul a sértettség is ott tombolt bennem, amit csak az ő szavai és tettei tudtak volna elmosni. De nem tett semmit. Hátat fordított, ezért hát én is hátat fordítottam neki. Őt utánozva, inkább elbújtam a hibák elől, semmint, hogy szembe nézzek vele. Egyszerűbb csendben várni, míg ez az egész közöttünk jelentéktelen valamivé süllyed. Erre számítottam. Erre vártam… de egyszer csak felbukkant. Én pedig még mindig sértett voltam a vágyak alatt. Hogy változik-e valaha? Talán soha. Jobb lett volna úgy hátat fordítva… szenvedve hosszú heteket, míg az egész egyetlen, értelmetlen szarsággá formálódik s nem marad más, mint fájdalmas emlék, aminek nyomán látni sem bírnám őt.
Ha már nem tudod, hogyan tudsz boldoggá tenni, akkor miért vagy itt? – kérdeztem. Nem olyan dolog volt ez, amit támadásnak szántam. Őszinte kérdés volt, hiszen korábban nem esett nehezére úgy szeretni, ahogyan kell. Voltak vitáink, voltak dühkitöréseim, ahogy ő is dacolt, mint egy három éves… de ott voltunk egymásnak, mint támasz. Ő egyre csak távolodott, én pedig hiába álltam ott mellette, szép lassan elfogytam… neki még csak fel sem tűnt. Észre sem vette, mikor billent át a helyzet és mikor lett volna rá szükség, hogy megtámaszon s talpan maradjak. Megvárta, míg teljesen összetörök és a földre zuhanok.
Én nem harcoltam. Én vágytam a szerelmét, a törődést, a közösen töltött jelentéktelen napokat… de azok is, ha voltak semmit mondók lettek. Nem volt ott fejben, nem volt ott mellettem. Csak egy jelkép lettem, amihez ragaszkodott. Talán nem is számítottam neki annyira már, mint valamikor.
Ahogy az ajkai rám siklottak és megéreztem az erőt, amivel szétfeszíti a combjaimat, egészen megborzongtam. Sóhajtottam is egy rövidet, de aztán megint a hajába túrtam, hogy elhúzzam a fejét magamtól.
Ne engedj el magad mellől, hódoljunk be egymásnak, hogy miénk lehessen a jövőnk…
A szavai, mintha hosszú másodpercekig csengtek bennem elhaló visszhangként. Jövő… jövőnk… tudtam, ha most ismét közel is engedem magamhoz, akkor sem változik semmi. Ő belekényelmesedik, majd magától értetődőnek veszi és aztán, szép lassan megint egy jelentéktelen kis pont leszek, ami mellett jó létezni. Forest talán nem szenvedett annyit, mint én? Őt nem lökték el maguktól emberek, őt nem bántották mások? Dehogynem…
Ellöktem magamtól és felültem az ágyon, úgy hogy szorosan összezártam a lábaimat. Nem akartam, hogy megfogdosson, míg nem dönti el, mit akar. Nem eshettem ugyanabba a hibába megint.
Neked kéne eldöntened, hogy szexelni akarsz csak valakivel, vagy egy társat… – válaszoltam halkan. – A szexhez nincs rám szükséged. Bármilyen jöttment jó, ahogyan nekem is.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2019. 11. 01. - 16:02:03 »
+1


NEM ÉLET AZ,
MI TŐLED MESSZI TÁVOL VAN

16+

A bejáratnál ő húzott magához és most ő is tol el. Sokszor éreztem magam úgy, mintha az ő személyes játékába csöppentem volna, aminek csak ő ismeri a szabályait. Nehéz volt és kiszámíthatatlan. De pontosan ez is volt az a tulajdonsága, amit egyszerre gyűlöltem és szerettem.  Nem tagadhattam… Vágytam, hogy játsszon velem, de vágytam azt is, hogy a végén én nyerjek és megkapjam, amit akarok. Sokszor éreztem visszautasítva magam, miközben várta az udvarlásom. Csak épp nem mindig tudtam, hogyan is kéne viszonyulnom az aktuális hangulatához. Nem mintha ez éppen itt és most kérdés volna…

Most nagyon is tudtam, miért húzódik el. Hisz összehúzva magát, mint egy félős gyermek, kimondja. Elhúzódom, felemelkedem és kezeim szorosan magam mellé rejtem. Hozzád sem érek, jelzem feléd, miközben félősen még egy kis mozdulatot teszek hátra. Nem akarom bántani. Nem mintha ezzel a céllal jöttem volna hozzá most, de ha bántásnak érzi a mozdulataim, az érintésem, akkor épp ugyanolyan gonosz vagyok, ha folytatom. A kérdése, kijelentése mégis mintha most engem sebezne meg. Ki is támad épp kit? Kérdezem magamban, miközben nagyot, szomorút sóhajtok. Szóval ennyire ismersz? Ennyit jelentek neked? És azt gondolod te csak ennyit érsz énnekem? Ismersz te egyáltalán engem Elliot O’Mara-Forest?

Szomorúan nézek a szemeibe. Egy pillanatra nyitom ajkaimat, hogy szóljak, aztán ismét visszazárom inkább és csak nézem csendben tovább. Nem azért, mert nem tudok válaszolni a kérdésére. Arra nagyon is tudok. Egyszerűen csak mintha azt várnám, hogy magától is rájöjjön, ha bárki és bármi és bárhogyan jó lenne nekem, akkor nem lennék itt. Ahogy akkor sem, ha nem szeretném annyira, hogy újra és újra visszakönyörögjem magam hozzá, akárhányszor is érzi úgy, hogy el kell löknie. Ilyen vagyok én, azt hiszem, házhoz megyek a pofonért, de szeretem őt, nem érdekel ő hányszor sebez meg engem. Nem érdekel mennyire rossznak vagy hamisnak gondol is. Itt vagyok. Vele. És erre egyszer neki is végre rá kellene döbbennie.

- Szerintem a szíved mélyén és az eszeddel is tudod erre a kérdésre a választ. Bármennyire is szeretne valami sötét létezés ellenem fordítani téged. – Suttogom szinte, csak kettőnknek, vagy talán csak a csöndnek szánva szavaim. – Szeretlek Elliot. Rád van szükségem. Arra, hogy halljam, mikor motoszkálsz körülöttem, hogy halljam, ahogy szuszogsz, ahogy veszekszel velem, mert nem akarsz enni. Mindarra van szükségem, amit te adhatsz. És senkitől, semmi, de semmi másra.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2019. 11. 10. - 16:30:05 »
0

Hazudnék, ha…


Nat
2000. október

.outfit.

16+

–  Szerintem a szíved mélyén és az eszeddel is tudod erre a kérdésre a választ. Bármennyire is szeretne valami sötét létezés ellenem fordítani téged. – Szinte suttogta azokat a szavakat. –  Szeretlek Elliot. Rád van szükségem. Arra, hogy halljam, mikor motoszkálsz körülöttem, hogy halljam, ahogy szuszogsz, ahogy veszekszel velem, mert nem akarsz enni. Mindarra van szükségem, amit te adhatsz. És senkitől, semmi, de semmi másra.
Nincsenek kérdések Nat… nem kérdés volt… – mondtam remegve kissé, ahogy ránéztem ültömben. Sötét tekintem az ő kékjeibe fúrtam. Úgy szerettem volna kiolvasni belőle valamit az őrült, rajongó szerelmen kívül… valami bíztatót, valamit, ami azt ígéri más lesz. Nem akartam a kényelmet, a biztonságot, az őrült szenvedélyt akartam, amivel akár a ruhákat is le tudtuk volna tépni egymásról annak idején a kastélynál. Miért kell ennek az egésznek ilyen mocskosul egyértelműnek lennie? Miért kell belekényelmesedni? Még éppen csak több, mint egy év van mögöttünk…
Sóhajtottam egyet, ahogy megint előre néztem, a saját lábaimra, amik belesimultam az ágyneműbe. Azonnal felhúztam őket úgy, hogy törökülésben legyek. Ez az összehúzott állapot egészen olyan volt, mintha védekeznék valami ellen, ami kellemességgel kecsegtetett, de közben fájdalmas vége lesz majd valamikor.
Ha igazán szeretsz, teljes szívedből, akkor tudsz úgy birtokolni engem, hogy közben boldogok legyünk mindketten… – Suttogtam és lesütöttem a szemeimet. A hófehér ágyneműt bámultam, hogy ne kelljen Nat szemeibe nézni. Nem szerettem volna könyörgés, könnyeket látni vagy olyan fájdalmakat látni, amiket azelőtt a saját erejéből orvosolt. Ott az egykori közös hálónkban ülve egyikünk sem volt erős. Sem ő, sem én. Ezért nem működött tovább. Ha kimondom én, hogy márpedig mostantól együtt leszünk és szeretsz majd itt lakni, akkor behódolt volna. Csakhogy nem voltam erre képes. Az erőmet beleáldoztam ebbe a kapcsolatba, szükségem volt arra, hogy irányítson. Neki áldoztam mindent, ami valaha voltam és folytattam volna, ha nem lazít egyre jobban a gyeplőn, nem válik ezzé a valakivé. Nem is tudom… talán én facsartam ki belőle azt a régi, kemény Natot, akinek még azokban a színes göncökben is tűnt. Mindketten formáltuk egymást, de hogy lettünk ennyire mások? Natnak mi kellett? A patikában dolgozó Elliot. Az a srác a kötényben, aki lekezelte a sérülését, aki sírt, mikor megpillantotta Ada szépségét… az aki úgy rángatta a kastélyban, mintha bármit megtehetne. És Elliotnak mi kellett? A nyakkendő, amit megigazíthat a nyakában, ha nem áll szépen és az erő, amiből ő maga is táplálkozhat. Egy biztos pont, aki mint támasz ott van. Az elmúlt időszakban, mintha ez egyszerűen kiveszett volna a kapcsolatunkból. Mindkét részről.
Legyél a zsarnokom Forest, kérlek… hadd ne én legyek az erős most is… kérlek… kérlek… – Másztam az ölébe úgy, hogy átkaroltam a nyakát. Nem érdekelt, hogyha megérint, nem azért húzódtam el, mert féltem volna mindettől. Nem, azért húzódtam el, mert attól tartottam, utána megint fájni fog… holott én tiszta szívemből akartam ezt. Szükségem volt rá, a régi határozottságára. Én szabadítottam fel őt, mikor megöltem Reagant, de már nem tudtam, kit kéne megölnöm, hogy megint az legyen, aki volt… talán saját magamat.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2019. 11. 17. - 12:37:06 »
+1


NEM ÉLET AZ,
MI TŐLED MESSZI TÁVOL VAN

16+

Kerestem a tekintetét, de lesütötte a szemét, így csak arcának rezdüléseit figyelhettem. Megváltoztunk. Mind a ketten, és talán most az látszódik, hogy ez a változás rossz én mégis mindig úgy gondoltam, hogy szükségszerű. Két egyén, nem létezhet tovább csiszolódás nélkül egymás mellett, pont ahogy a kövek a folyó medrében. Váloznak, formálódnak, hogy végül erre a megváltozott kis természeti képződményre kimondhassuk; Milyen kis szép… Pedig talán ő maga sem indult annak. Csak egyszerűnek, csak egynek. Míg végül hordalékként valami nagynak a részese nem lett.

Persze egy kapcsolat nem hasonlítható egy hordalék összességéhez. De az összecsiszolódás, a megbékélés a természetesség igazán velejárója. S valóban, tudom, hogy néha nem értettem meg Elliotot. Nem értettem, miért vágyik folyamatos harcra és szenvedélyre, amikor itt vagyok mellette minden helyzetben és fogom a kezét ha kell. Igen, vágytam arra az erőre, amibe beleszeretett, de nem vele szemben akartam mindig erős lenni. A világ amúgy is gonosz, tele kihívásokkal, munkával, olyan helyzetekben, amikor kellett az az erő. De otthon, a négy fal között én is szerettem volna néha elereszteni magam. Megkönnyezni a megható vagy fájdalmas dolgokat, az ölelésébe bújni valakinek, aki támogat és igen, természetesen erősnek lenni akkor, ha arra a páromnak azért van szüksége, mert épp ő fáradt, bánatos vagy gyenge. Az én olvasatomban egy párkapcsolatba minden belefér. Igen még néha az is, hogy kissé ellaposodjon, vagy csendesebb legyen. Hogy aztán új erőre kapjon. De ha mindig olyasmin civakodunk, amin nem kéne, addig hogyan fektessünk energiát ebbe? Vagy miként?

- Ha birtokolni akarlak, te ellenállsz. Szabad madárként szerettem beléd és elvettem a szabadságod. – Suttogom csendesen, miközben Elliot állához érek, hogy felemeljem és a szemeibe nézzek. – És tudod mi az igazság? – Kérdezem és közelebb húzom magamhoz, szinte ellentmondást nem tűrően, de mégis gyengéden. – Hogy mindennek ellenére, ugyanúgy megtenném. Mert sosem találkoztam még senki hozzád hasonlóval Elliot… És soha nem is fogok.

Mélyen a szemeibe nézek, miközben ajkait közel húzom az enyémhez. Elveszek benne. Mindig is elvesztem, az első pillanattól kezdve akartam a dacosságot. Meg akartam ismerni, meg akartam érinteni, de legfőképp, meg akartam tartani. És íme, amikor az enyém, mintha nem tudnám, hogyan tartsam kordában. Dehogynem tudom…
Elmosolyodom egy pillanatra, Elliot talán észre is veszi benne a gonosz kis pajkosságot, ami újra csak annyit jelent; megint az enyém vagy és már nyúlok is nadrágjához, hogy fenekébe markolva teljesen testem közelébe húzzam.

- Az enyém vagy Elliot O’Mara-Forest. Csakis az enyém. – Csókolom forrón, szenvedélyesen, miközben testemmel szinte teljesen betakarom testét. – Nem is tudom, hogy gondoltad, hogy megélhetsz a zsarnokságom nélkül…
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2019. 11. 22. - 17:55:28 »
+1

Hazudnék, ha…


Nat
2000. október

.outfit.

16+

Az ujjai az államhoz értek. Én pedig ösztönösen pillantottam rá. Egyenesen azokba a kék szemekbe, amikbe mindig ott csillogott, hogy mennyire akar. Nem tudtam, hogy csak birtokolni vagy őszintén szeretni. Nem tudtam, hogy mennyire gondolja komolyan.
Ha birtokolni akarlak, te ellenállsz. Szabad madárként szerettem beléd és elvettem a szabadságod.Bárcsak el tudnád venni megint… Nyeltem egyet, ahogy sötét szemeim elvesztek a pillantásába. – És tudod mi az igazság? Hogy mindennek ellenére, ugyanúgy megtenném. Mert sosem találkoztam még senki hozzád hasonlóval Elliot… És soha nem is fogok.
Ahogy ismét közel kerültünk egymáshoz és átkaroltam a nyakát, ujjaim ösztönösen fúrtak a tarkójánál a barna tincsekbe. Nem szerettem, mikor így megnövesztette, hiányzott a rendezett Nat, aki mindig megmondtam mi lesz és hogyan lesz. Valahogy az a komolyember volt az, aki lefegyverzett akár egyetlen pillantással is. Csak azt akartam, hogy minden működjön és minden jó legyen. Úgy szerettem volna megint feláldozni magam neki, azt mondani, hogy érte még a szabadságomról is le tudok mondani.
Kell az erőd… Sóhajtottam volna újra felé, de nem tudtam kimondani. Nem jött szó az ajkaimra újra, csak lehunytam a szemem egy pillanatra és mélyet szippantottam az illatából, hogy megtöltsön a maga tintás-keserűségében, ami már az én részemmé is vált az elmúlt egy évben.
Nat elmosolyodott. Éreztem, ahogy közelebb von, ahogy birtoklón belemar a fenekembe. Mondtam volna, hogy ne tegye? Már nem tudtam hazudni és nem miatta, neki minden erőmmel ellenálltam volna, ha van még bennem annyi dac. Egyszerűen csak ott volt minden, ami rossz volt s minden, ami jó, hatalmas energiává állva össze bennem üvöltött szinte: vedd el Forest, vedd, míg magamtól adom. Igen, adni akartam magamat, a szerelmemet, mindent ami csak belőlem fakadt, még ha tudtam, hamarosan úgyis újra megsebez és újra jön a dac meg a rengeteg fájdalom.
Ő volt az egyetlen ember, akiért képes lettem volna feladni azt, ami vagyok. Sosem tettem meg senkiért és semmiért. Sem a család, sem Esmé, de egyetlen más barátom sem volt ilyen hatással rám. Forest pedig maga volt a nagyfőnök, amilyennek Christophernek lennie kellett volna a munkában… mert neki nem, de Natnak újra és újra megadtam magam. S kész voltam ezt újra megtenni, újra éleszteni magamban azt az átkozott reményt.
Az enyém vagy Elliot O’Mara-Forest. Csakis az enyém. – Csak csókolt és csókolt, én meg haraptam ajkai kellemes puhaságát. – Nem is tudom, hogy gondoltad, hogy megélhetsz a zsarnokságom nélkül… – Tette hozzá, én pedig elmosolyodtam, majd bólintottam.
Légy a zsarnokom Forest!– súgtam az ajkai közé, majd egyszerűen letepertem a párnák közé, hogy megadjuk magunkat a vágyaknak, amik már olyan erősen szorongattak.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 13. - 08:47:20
Az oldal 1.323 másodperc alatt készült el 53 lekéréssel.