Bourton-on-the-Water

Bourton-on-the-Water

Being alone in the world is a terrible thing.   

Bourton-on-the-Water

Maybe I am dancing too close to madness

outfit

A hajtű megtette hatását – vagy legalábbis azt reméltem, hogy egy időre elég lesz ahhoz, hogy Elliot mellém álljon és nem tévedtem. Természetesen Daniel adta a tippet, hogy kenyerezzem le valami értékes és lehetőleg elvarázsolt dologgal. Azért reméltem, hogy hasznára lesz és meg tudja védeni őt vagy a szeretteit. Úgy éreztem, hogy nekem ilyen fajta védelemre már nincsen szükségem, hiszen mit veszthettem volna? Az igazat megvallva az életem csak egy kiszáradt kút volt mióta kijöttem az Azkabanból. A varázslóvilág megoszlott azzal kapcsolatba, hogy tanácsos volt-e engem szabadlábra helyezni vagy sem. Volt, aki elhitte, hogy nem öltem meg a családomat, mások viszont nem – és ők voltak többen. Rettentően magányosnak éreztem magamat mostanság a varázslók között, még a Minisztériumban is úgy éreztem, hogy megfigyelnek, mintha tényleg egy gyilkos lennék, aki bármelyik pillanatban újra lecsaphat.
Néha fájt, hogy szinte senki sem hisz nekem. Végül is mikor adtam okot arra, hogy azt higgyék képes lennék megölni a saját családomat? Én jó ember voltam mindig is, vagy legalábbis ez volt a meggyőződésem magamról, de mostanra már ebben sem voltam biztos. Az Azkaban megváltoztatott és ezen az sem segített, hogy miközben én odabent voltam a kinti világ is teljesen megváltozott.
Nem tudtam elképzelni, hogy valaha az életben még olyan boldog leszek, mint amilyen a háború előtti időkben voltam. Az az Irene, aki akkor voltam meghalt a családommal együtt azon a bizonyos napon, tisztában voltam vele, hogy ugyanolyan már semmi sem lesz.
– Hol van ez a ház pontosan?
– Bourton-on-the-Water a neve a falunak –válaszoltam, azt hittem, hogy majd nemet fog mondani, de meglepő módon kiment a kávézóból és ezt úgy vettem, hogy akár most azonnal indulhatunk is. Izgatott voltam és egyszerre féltem, hogy mi fog ránk várni a házban. Nem is tudom pontosan mikor jártam ott utoljára, de már nem is számított, most eljött az idő, hogy visszatérjek. Meg kellett találnom a nyomot, amin elindulhatok és habár nem számítottam rá, hogy ez ennyire gyorsan meg fog történni nem zavart a dolog. – Ha találunk akár csak egy apró nyomot, akkor már el tudok indulni valahol és tényleg megtalálhatom azt, aki miatt most itt tartok. – Lehetséges, hogy hirtelen túlságosan beleéltem magamat ebbe az egészbe, vagy legalábbis tényleg el mertem hinni, hogy valamit találhatunk a házban, ami segíthet egy picit is. Még soha nem éreztem magamat ilyen közel ahhoz, hogy a bosszúm beteljesüljön, pedig igazából még semmit nem is tettünk.
– Jó ötlet visszamenni oda? – Elliot mintha aggódott volna, miközben mér kint voltunk az utcán a kávézó előtt. Ránéztem egy pillanatra és csak reménykedtem benne, hogy szavak nélkül is megérti mennyire fontos ez most nekem. Nem akartam természetesen kényszeríteni, de tényleg eljött az idő, hogy megtegyem ezt a lépést. Még senkivel sem hopponáltam az engedélye nélkül, de most nem volt idő kérdésekre és válaszokra, hanem indulnunk kellett. Éppen csak annyira volt idő, hogy behúzódjak vele egy sikátorba, ahol senki sem vette észre, hogy hirtelen eltűnünk.
Amikor megláttam a falu látképét azt hittem, hogy megint csak a fájdalomra fogok emlékezni, de most valami megváltozott, elszántabb voltam, mint ezelőtt bármikor. Bíztam Elliot-ban, ami lehet, hogy túl korai volt, de ki másban bízhattam volna? Egyetlen barátom sem volt, a családom sorsát pedig stigmaként viseltem, a világon semmim nem volt már, csak abban bízhattam, hogy ez az ember tud nekem segíteni.
– Mutatom az utat a házhoz. – mondtam, de nem vártam meg, hogy válaszoljon, csak elindultam egyenesen előre. Össze kellett szednem a gondolataimat, most még erősebbnek kellett lennem, mint valaha. Habár belül rettegtem, hogy mi fog a házban fogadni mégis az az egyetlen furcsa gondolat járt a fejemben, hogy hazatértem. De miért érezhettem így? Hiszen nem fogok sokáig maradni és nem is áll szándákomban a szükségesnél több időt itt töltenem. Csak az a cél hajtott, hogy megtaláljam a nyomot, amin el tudok indulni.

Te és Én II.


Irene
2000. november eleje

outfit

The Devil and I get along just fine.

O’Mara… O’Mara… téged mindig arcon csap a valóság… Ez a mondat hasított belém valahonnan jó mélyről, ahogy kilépve a londoni utca forgatagába, megcsaptak az ismerős illatok. Nat előtt még itt éltem, ez volt az otthonom és valahogy olyan könnyen szoktam meg a fák, az avar átható aromája után, mintha soha életemben nem éltem volna a szabad ég alatt. Szerettem az ágyam, a kopott koszos falakat a házban, az utcák tömegét, amik elrejtettek, ha éppen rosszban sántikáltam. Hol van már mindez? Valahol elrejtve a boldogságnak mondott lepel alatt. Boldogság… sosem érdekeltem, így élvezni sem tudtam annyira, mint belesüppedni a magam kegyetlen fájdalmába. Az önsajnálat az erősségem volt, az elfogadás és a boldogság kevésbé. Egy részem utálta Forestet, amiért arra kényszerített, hogy hódoljak be, hogy viseljem, amit viselnem kell. Egy másik részem pedig mindig arra vágyott, hogy érjen hozzám, szítsa a tüzet, akarjon engem.
– Bourton-on-the-Water a neve a falunak – magyarázta Irene, mikor rákérdeztem utunk céljára. Nem volt ismerős, hiába jártam be keresztül-kasul Angliát is. Már nem maradtak meg úgy a helyek és a kalandok, mint régen… mintha mindenre ráborult volna a boldogságnak mondott lepel furcsa, ködös léte. Ha elmentem, Forest volt a gondolataim középpontjában, ha otthon voltam és ő nem volt ott, akkor is… ha pedig együtt voltunk, csak arra vágytam, hogy végre kiszakadjak.
– Ha találunk akár csak egy apró nyomot, akkor már el tudok indulni valahol és tényleg megtalálhatom azt, aki miatt most itt tartok.
Miközben válaszolt, visszanéztem a kávézóba a hatalmas ablakokon keresztül. Figyeltem a helyet, ahol az imént még ücsörögtünk. Ott voltak a csészék még mindig, megült bennük a hab, de senki sem foglalkozott velük. A normális emberek, azok akik tudták élni az életet, csak beszélgettek nevedgéltek, nem úgy mint mi, a két halálmadár, akik odakint ácsorogtak, talpig feketében, őket figyelve. Volt Irene-ban valami, ami annyira én voltam s annyira Lee… és annyira valóságos. Ugyanaz a bánat ült az arcán, amit mindig láttam anyámon s magamon is visszaköszönni a tükörben. Mintha ettől a családtól csak elvenni tudna az élet. Hát nem érdemlünk mi sem többet?
Hagytam, hogy Irene behúzzon az egyik sikátorba. Mintha csak hallaná a bennem mantrázó gondolatot: Haladjunk, haladjunk! Minek süppedtem volna megint a keserűségbe, miközben egy újabb kaland küszöbén álltam? Nat bizonyára ezt is csak egy „veszélyes” dolognak titulálta volna. Ezért jobb volt őt meghagyni abban a hitben, hogy mindössze kávézni mentünk. Nem ez volt az első titkom előtte és nem is az utolsó valószínűleg.
Falu. Tipikus angol falu, a maga kőépítéses, régi házaival. Talán volt valahol egy kis patakis, amin aprócska kőhíd vezet át. Ez volt a vidéki angol valóság, amiben alig volt részem gyerekként. Írország kicsit más volt, nagy távok, hatalmas zöld völgyek, bárányok mindenfelé. Bár a turisták nem látták az ilyen különbséget, de nekem igenis feltűnt.
– Csinos. – Közöltem a lehető legérzelemmentesebben, mikor körbe néztem. Nem akartam kifejezetten felizgatni Irene-t vagy máris belecsapni a közepébe a dolgoknak. Nem lepett volna meg, ha esetleg a történtek súlya alá kerül… mert ő olyan volt, mint én. Erősnek akart tűnni, mintha nem törte volna meg mindaz, amit átélt. De valójában, a szíve mélyén ő is gyenge volt, mint bárki más.
– Mutatom az utat a házhoz. – Mondta és már indult is előre.
Némán követtem, nagyot szippantottam, a ködös-hideg levegőből. Szerettem a vidéket, még így is, hogy kicsit más volt, az otthonomra emlékeztett. Itt is bőven akadt sár, ami a bakancsom talpára tudott ragadni, erre leginkább csak elvigyorodni tudtam. Az új Elliot persze szeretett szép és csinos lenni, de Irene közelében, mintha egyszer erősebben tombolt volna bennem az a kiskölyök, aki anyám mellett is voltam. Mindig csak a baj kerestem… ahogy most is.
– Sok varázsló él erre?– kérdeztem.
Csak akkor álltam meg, mikor megérkeztünk az említett házhoz. Azonnal megéreztem valami furcsa, kusza érzést. Persze nem tudtam, hogy Irene miket hallott az öcsémtől rólam, de talán eleget ahhoz, hogy tudja, mikor megtorpanok, akkor valamit megérzek. Daniel tudott egyáltalán erről? Tudta, hogy a varázstárgyak, a mágia nyoma valamiért nagyobb hatással vannak rám, mint másokra? Az okokat nem tudtam, de éreztem, ahogy végig lüktet az ereimen valami borzalmas erő.
– Merlinre… itt aztán durva dolgok történhettek… – Suttogtam és Irene-ra pillantottam. – Bemegyek. Ha úgy érzed, akkor kövess… –
Előre sietve belöktem az ajtót, kíváncsian várva, miféle dolgok fogadnak majd odabent.

Bourton-on-the-Water

Maybe I am dancing too close to madness

outfit

Egy pillanatra megijedtem, hogy mégis mit keresek itt. Miért jöttem vissza? Mit akarok ezzel az egésszel elérni? Az aurorok sem találtak senkit és semmilyen nyomot, amikor engem letartóztattak. Az egészről helyzetről az üvöltött, hogy én vagyok a tettes. De mégis mit tennék, ha most kiderülne, hogy mégis én tettem ezt az egészet? Úgy éltem túl az Azkabant, hogy tudtam nem én vagyok a tettes, de néha voltak pillanatok, mikor nem hittem magamban. Szörnyű volt a tudat, hogy teljesen egyedül vagyok a világban és így, teljesen egyedül kellett szembe néznem mindennel ami rám várt. A szörnyű gondolatokkal, a szörnyű emberekkel, akik mind úgy néztek rám, mint egy bűnözőre. Már semmi sem volt ugyanolyan, mint a háború előtt és én kétségbeesetten próbáltam erős maradni, de a régi házunk képe láttán remegni kezdtek a térdeim.
Azt hittem, hogy életem végéig ebben a kedves kis házban fogok élni a férjemmel. De most már nem volt férjem, nem voltak gyerekeim és a ház üresen nézett vissza rám. Már lassan kellemes emlékeim sem voltak, hiába próbáltam határozottnak tűnni biztos voltam benne, hogy Elliot átlát ezen az álcán. Sokkal több volt bennünk a közös, mint elsőre gondoltam volna. Mindketten próbáltunk valami másnak tűnni, mint amilyenek igazából voltunk. Ez pedig nyomorúságos volt, akárcsak a valóság amit képtelen voltam elfogadni ennyi idő eltelte után is.
Daniel szavai jártak az eszembe, hiszen ő határozottan hitt abban, hogyha valaki tudni fog segíteni akkor az Elliot lesz. Bíznom kellett Danielben és Elliotban is, pedig mér évek óta nem bíztam meg senkiben sem, csak magamban. De akárhogy is néztem, ők a családom voltak és ebbe a gondolatba kellett kapaszkodnom. Mert meg akartam találni a gyilkost, meg akartam kapni a kérdéseimre a válaszokat.
Elliot érdeklődött, hogy laknak-e más varázslócsaládok is a faluban, elmondtam neki, hogy tudomásom szerint nem. Pont azért választottuk ezt a falut Adammel annak idején, mert azt gondoltuk itt biztonságban leszünk. A gyerekek még picik voltak, azt gondoltuk, hogy jót fog nekik tenni, hogyha megismerik a muglik világát is. Azt azonban nem tudtam, hogy a gyilkosság óta költöztek-e ide varázslócsaládok, de őszintén meglepett volna, ha igen. Ha másról nem is híresült el Bourton-on-the-Water, arról biztosan, hogy egy őrült boszorkány kivégezte az egész családját.
– Merlinre… itt aztán durva dolgok történhettek…Bemegyek. Ha úgy érzed, akkor kövess… – Elliot hangja távolinak tűnt és hamarosan már egyedül álltam kint a ház előtt, mint egy szerencsétlen, akinek semmi keresnivalója nincsen itt. Valóban jobb lett volna, hogyha nem is jövök soha a ház közelébe, de bárki érezhette, hogy itt nincs valami rendben. A mágia jelen volt a levegőben, a vízben, a kőben ami a házat borította. Ott volt a fűben, minden egyes falevélben, szinte már ijesztő volt. Összezavarodtam, de végül követtem Elliotot.
Odabent minden bútort vastag porréteg borított, ami nem volt annyira meglepő, hiszen évek óta nem járt itt senki sem. 
 – Elliot? – kérdeztem hangosan, de válasz nem érkezett. Talán már bele is mélyült, hogy a nyomokat keresse a legkevésbé feltűnő helyeken.
Óvatosan néztem be a nappali ajtaján. Sötét volt, de még így is pontosan láttam magam előtt, ahogy ott feküdt a családom a padlón azon a bizonyos éjszakán. Azt a képet soha nem leszek képes törölni az emlékezetemből, hirtelen pedig mintha a múlt megismételte volna önmagát: motoszkálást hallottam a hátam mögül.
– Van ott valaki? –kérdeztem hangosan és elővettem a pálcámat. Akár Elliot is lehetett az, de valami az súgta, hogy mégsem. Nem tudtam eldönteni, hogy féltem-e vagy sem, az Azkabanban elfelejtettem, hogy milyen félni. De most a hideg rázott, miközben a homályban próbáltam felismerni egy ember alakját. Persze, azt nem tudtam, hogy mit csináltam volna, hogyha hirtelen megjelenik itt éppen az, aki valószínűleg megölte a családomat. Megöltem volna én is őt bosszúból? Vagy kínoztam volna? Őszintén nem tudom, hogy mire lettem volna képes és ez megijesztett. Már azt sem tudtam eldönteni, hogy én ki vagyok és a ház, a mágia ami körülvette teljesen összezavart. Csak reménykedhettem abban, hogy Elliot talált valamit, ami segíthet rajtam.

Te és Én II.


Irene
2000. november eleje

outfit

The Devil and I get along just fine.

Valami nyomot hagyott annak a háznak a falain. Valami szörnyűség. Éreztem, ahogy végig lüktet az ereimben a felismerés. Ahol voltam az nem csak egy egyszerű tetthely volt. Gonosz varázslatok sokasága dolgozott itt. Talán nyomon követhető lett volna az aurorok által használt mágiával is… de akkor mégis hogy a fenébe nem tudta senki sem megtalálni az igazi bűnözőt? Beleremegtem egy pillanatra a hely különös erejébe. Talán csak én éreztem ezt is, mint ahogy a varázstárgyakat. Irene-ra leginkább az itt felgyűlt emlékek telepedhettek rá odakint, ezért is döntöttem úgy, én lépek be elsőre.
Klasszikus, angol családi ház érzetét keltette az egész. Csak a megülő por és a sötét, ami odabent uralkodott jelezte, hogy már régen nem él itt senki. Minden olyan volt, mint azon a napon lehetett, amikor rájuk törtek. Éppen csak bepillantottam a nappaliba, ahonnan különös, kellemetlen érzés áradt… majd megindultam a lépcsők felé. Minden foka nyikorgott, ahogy léptem egyet, de nem számított. Már régen nem arra figyeltem, ami körül vesz, valami sokkal mélyebb kötötte le a gondolataimat. Aprócska hangok, furcsa benyomások… sötét árnyékként települtek rám.
Nyeltem egyet, ahogy az emeletre érve az egyetlen nyitott ajtón benéztem. Kislány szoba lehetett, tele játékokkal, rózsaszín kis ruhákkal… összeszorult a torkom. Belegondoltam, hogy akár Ada szobája is tátonghatna így előttem, miután nem tudtam megvédeni. Irene talán még nem is jelentett akkora veszélyt a családjára, mint én… mégis el kellett szenvednie mindezt. De mi lesz, ha apám egyszer csak úgy dönt lép? Lép és elpusztít mindent, amit szerettem. Képes lett volna, hiszen már egyszer elrabolta Natot és majdnem meg is ölte. Mégis mi akadályozná meg, hogy megint megpróbáljon elvenni tőlem mindent? Hirtelen eszembe jutott a mi kis titkunk… az a kis apróság, amit mindennél jobban vártunk. Valami azt súgta nem szabad tovább ilyen tehetetlennek lennem.
Nem győzhet le téged, O’Mara… Súgta a hang a maga kegyetlen mivoltában, mert még mindig ott volt. A részem volt, nem volt köze az elátkozott szalaghoz, az csak segített előhozni mindazt a sötétséget, amit apám már a születésem előtt nekem adott magából. S tudtam, ez lesz az az erő, amivel majd egyszer legyőzöm… mintha csak saját magát készülne elpusztítani.
– Van ott valaki? – Hallottam meg lentről Irene hangját.
Nem gondolkodtam. Csak rohanni kezdtem lefelé a lépcsőn a hang irányába, pontosan arra felé, ahonnan az imént csak úgy kifordultam. A nappaliban az egyik sarok felé bámult Irene. Fekete ruhájában kísértetre hasonlított ebben a családias környezetben. Én azonban nem sokáig bámultam őt. A tekintetem gyorsan tovább vándorolt a pálcája vége felé… ahol valami sötét füstszerű alak állt. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy az valami kísértett vagy esetleg éppen egy szokatlan varázslat eredménye.
– Ez meg mi a szar? – Egyenesen behoppanáltam Irene elé, mire a füst gomolyogni kezdett. Egy fekete csuklyás alak jelent meg. Pontosan olyan köpenyben, mint amit apámtól loptam el. A kezein kesztyű volt, az ujján drága, köves gyűrű. Nyeltem egyet és ösztönösen léptem hátra, távolabb tolva Irene-t. Az agyam képtelen volt felfogni, amit látok… ugyanis, ahogy a csuklya lekerült a fejéről, ismerős, kegyetlen mosolyt láttam. Csillogó, szinte fekete, mandulavágású szemeket. A homlokába húzott fekete haj… a fehér, sápadt bőr, mind-mind rám utalt s szép lassan össze is állt a kép Elliot Rowle-lá, aki sosem akartam lenni. De valójában mindig is az voltam.
– Ez nem a valóság… ez nem a valóság… – motyogtam magam elé, bele sem gondolva a kézenfekvő válaszba. – Stupor! – Estem neki azonnal, de nem történt semmi. Oldalra lépett, a varázslatom pedig a falon csapódott.

Bourton-on-the-Water

Maybe I am dancing too close to madness

outfit

Olyan gyorsan történtek az események hirtelen, hogy alig tudtam követni őket. Talán tényleg nem volt annyira jó ötlet éppen most eljönnünk a házba. A rossz emlékek szinte megrohamoztak, amikor beléptem a nappaliba. Lehet, hogy nem látszik rajtam, hogy mennyire megrázott az ami a családommal történt, de mégiscsak elvesztettem őket örökre. Arról nem beszélve, hogy fogalmam sincs, hogy ki tette ezt és ennek mi volt az oka. Őszintén a félelem úgy járta át a testemet, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jéghideg vízzel. Ez a ház már cseppet sem volt kedves és megnyugtató, mint régen. Valami gonosz volt a falak között, valami olyan, ami elvette a boldogságot és úgy döntött, hogy soha többé nem adja vissza nekem.
Nem is tudom miért gondoltam azt, hogy könnyebb lesz minden hogyha Elliot velem tart ide. Ami azt illeti így csak azt értem el, hogy mindketten bajba kerüljünk. Nem tudtam, hogy mi ez a dolog, ami a házban volt – legalábbis elsőre nem tudtam megfejteni mi lehet az. Csak a gomolygó füstöt láttam és magamnak is nehezen vallottam be, hogy mennyire féltem ettől az ismeretlen dologtól. Úgy éreztem, hogy teljesen lebénít a félelem és Elliot egyetlen szavát sem értettem.
Állandón azt a kérdést hajtogattam magamban, hogy miért jöttünk ide? Miért éppen most? Miért nem tudtam türelmes lenni? Azt hiszem, hogy az Azkabanban töltött időm alatt már egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogy csendben megvárom, míg magától előkerül az igazi tettes. Még most is úgy éreztem, hogy szinte senki sem hisz nekem. Miért is tennék? Nincs bizonyíték arra, hogy nem én öltem meg a családomat, a pálcám hosszú időre eltűnt és… egész egyszerűen még most is úgy tűnt, mintha a szálak egyenesen rám mutatnának. És én egyedül képtelen lettem volna bebizonyítani, hogy tényleg nem én vagyok a tettes, Elliot segítsége kellett. De most itt, a régi otthonom koszos nappalijában sajnos úgy tűnt, hogy mentálisan egyikünk sem túl erős ehhez az egészhez.
Nem mertem hinni a szememnek, amikor a fekete füst Elliot alakját öltötte fel. Ő volt az, de mégsem, nehéz lenne leírni az egészet amit akkor ott láttam. De még a levegőben is érezni lehetett, hogy Elliot is fél.
– Elliot, ne! –próbáltam minél hangosabban üvölteni, hogy megállítsam valahogy, de mintha meg sem hallott volna. Mintha egymás után szórta volna az átkokat. A bútorok időnként meg-megreccsentek, a régen számomra kedves dísztárgyak pedig összetörve hevertek a padlón. Továbbra is próbáltam elérni, hogy Elliot rám hallgasson, de őszintén már túl nagy volt a káosz ahhoz, hogy követni tudjam én is az eseményeket.
Talán mindketten őrültek voltunk, talán mindketten tagadtuk, hogy bármitől is féltünk ebben a világban. De az igazság az, hogy mindketten rettegtünk azokban a percekben és emiatt cselekedni sokkal nehezebb volt, mint sejtettem. A másik Elliot, aki mindenben eltért attól az Elliottól, akit nemrég megismertem felém fordult és hirtelen ismét fekete füst kezdett el táncolni a falak mentén.
– Ez nem a valóság… –suttogtam, miközben remegő kézzel felemeltem a pálcámat. A füst egyre közelebb jött és már magam sem tudtam volna megmondani, hogy mitől féltem pontosan, de itt volt az ideje, hogy megpróbáljam legyőzni ezt a félelmet. – Comiculissimus!
A kezem már nem remegett, de még mindig féltem, hogy talán félreértelmeztem a jeleket. Elliot hangját nem hallottam, de hamarosan a fekete füst megváltozott és gyönyörű színes pillangók lettek belőle. Az egész nappalit betöltötték, mint csupa kis színes csillag és nevetni kezdtem – a tudat, hogy ez „csak” egy mumus volt nevetséges volt, hiszen meg mertem volna esküdni rá, hogy sem én, sem pedig Elliot nem számított erre. De ugyanakkor biztos voltam benne, hogy most még csak a felszínt kapargattuk meg és közel sem végeztünk a házzal – kellett itt lennie valaminek, ami elvezethet a tetteshez. Egyszerűen éreztem, hogy van itt valami, ami félig talán választ adhat a kérdéseimre.

 

Te és Én II.


Irene
2000. november eleje

outfit

The Devil and I get along just fine.

Elvakított valami őrült düh, ahogy megláttam magam apám köpenyében… éppen úgy, ahogy végig szeltem Amerikában azt az erdőt, ahogy a helyi boszorkány segítségét kértem, aki megmondta, csak egy hajszál választ el attól, hogy azzá váljak, akitől mindig is rettegtem. S éppen most, éppen ebben a pillanatban értem el, hogy a velem szemben álló alak tényleg én legyek. Ahogy szórtam az átkokat gondolkodás nélkül, engedve a rám települő érzéseknek, egész egyszerűen tudtam: már ugyanaz vagyok, aki gúnyos vigyorral a képén néz rám a csuklya alól.
Ez az, O’Mara… egy beteg állat vagy… Mélyről suttogta a hang, mégis tisztán kivehető volt. Tudtam, mi vagyok… tudtam, ahogy a remegő kezemre néztem. Ujjaim annyira szorították a pálcát, hogy elfehéredtek. De valahogy sosem találtam el azt az átkozottat. Az ember mégis miképpen küzdhetne magával? Ezt a kérdést sosem értette meg Forest, talán ezért is tartottunk ott, hogy hamarosan megroppan, majd egyszerűen vége szakad a kapcsolatunknak.
Csak akkor fogtam fel, hogy mindez nem a valóság, hanem egy benyomás, egy mumus keltette rémkép… amikor Irene elé keveredve megint fekete füstté változott, majd egy egyszerű varázslattal, amit egy harmadikos roxfortos is tud, egyszerűen pillangókká változott. Hirtelen képtelen voltam felfogni, mi történt… csak bámultam magam elé az összetört dísztárgyak, sérült bútorok tömegébe. Úgy festett, mintha buta kölykök jártak volna erre, hogy a hormonzavaraikat leveztve összeverjenek valamit, ami egykor fontos volt valakinek.
– Sajnálom, hogy ezt látnod kellett… – mondtam és a pálcámmal megcéloztam a bútorokat. Nem tudom, miért éreztem fontosnak, hogy egyszerűen rendet tegyek magam után, mégis biztosan tudtam: nem maradhat mindez így. Némán intettem egyet a pálcámmal, mire a bútorok nagyjából összeálltak, a dísztárgyak a helyükre kerültek s még ha nem is tökéletesen, de helyre állt a korábbi nyugalom.
– Itt haltak meg, igaz? – kérdeztem a padlót bámultam. A hangom csendes volt, egyszerűen csak éreztem, hogy valami ebben a helyiségben történt. A sötétség és a keserűség olyan furcsa elegyet alkotott ezen a helyen, hogy szinte az orromban éreztem annak a bűzét. A mágia nyomot hagyott, de ez nem egyszerű varázslatok sokaság volt, amivel a jó varázsló amúgy is ellátja az otthonát. Ez sötét volt és fájdalmas. Szinte az ember hallhatta az itt elhangzott sikolyokat is, ha nagyon fülelt a végtelennek ható csendben.
Leguggoltam és az ujjaimmal megérintettem a padló deszkáit.
– A gyilkosátokkal végeztek velük vagy volt rajtuk fizikai sérülés? – kérdeztem, ugyanis nem ismertem részletesen az ügyet. Abban azonban biztos voltam, hogy akármi is történt, borzalmas lehetett. Éppen ahogy ott bámultam a padlót, egyszer csak megpillantottam egy rést. Éppen a két deszka között. Valami anyag akadt bele a rosszul elhelyezett nyílásba. Arról fogalmam sem volt, hogy miképpen nem vette ezt észre az auror, aki itt nyomozott, én mindenesetre elővettem a kabát zsebemből a kis tőrömet. Kibújtattam a díszes hüvelyből, majd felfeszítettem az egyik lécet. Ahogy az felfordult, vele együtt az anyagdarab is. Mintha valami nőcske szoknyájának alja akadt volna bele, smaragdzöld volt, szép, csipkés díszítéssel – habár ez utóbbi egy egészen kicsit sérült volt.

Bourton-on-the-Water

Maybe I am dancing too close to madness

outfit

Ahogy Elliot kezében néztem azt a ruhadarabot csak arra tudtam gondolni, hogy miért nem vette ezt észre korábban senki sem. Rengeteg auror megfordult a házban, többször is átkutatták az egészet, de erre valahogy sosem bukkantak rá. Nem is mertem elhinni, hogy éppen ez lenne a válasz minden kérdésemre. Ez csak egy darab volt valakinek a ruhájából, de mégis hinnem kellett abban, hogy ez volt a nyom, amit a tettes maga után hagyott. Egyébként mit keresne itt? Vagy talán valaki azon volt, hogy összezavarjon még ennél is jobban? Sajnos ez sem tűnt elképzelhetetlennek.
Több munkatársam is volt még most is, akik nyíltan vállalták, hogy nem szívesen dolgoznak együtt velem. Megbélyegeztek, mert még most sem hitték el, hogy semmi közöm a családom meggyilkolásához. De ez akkor sem adott választ arra, hogy éveken keresztül miért nem tűnt fel senkinek sem ez a darab rongy, amit itt hagyott maga után valaki. Valaki, aki talán kivégezte az egész családomat valamilyen számomra ismeretlen ok miatt.
– Vajon miért nem tűnt fel egyetlen aurornak sem, hogy ez itt van? – kérdeztem, de nem is igazán érdekelt Elliot válasza. Az érdekelt egyedül, hogy ennyi embernek miért nem tűnt fel eddig, hogy itt van ez a ruhadarab a nappalimban.
Kezdett az az érzésem lenni, hogy a Minisztérium elhallgat előlem valamit. Talán éppen a saját munkatársaim titkoltak valamit előlem, így egyértelművé kezdett válni, hogy kénytelen leszek a munkahelyemen is kutakodni. Kellett lennie valahol egy aktának eldugva az én ügyemről. Ha jobban belegondolok biztosan oka volt annak, hogy soha nem láthattam a saját elítélésem dokumentumait. Mégis mit titkolhat a Minisztérium ennyi idővel az események után?
– Elliot, az az érzésem, hogy valamit nem mondtak el nekem miután kikerültem az Azkabanból. A nyomozás során meg kellett volna találniuk ezt, de mégis most mi találtuk meg. Mégis milyen aurorokat küldtek ide? – idegesen belerúgtam az egyik legközelebbi bútorba. Úgy éreztem, hogy a válaszokat még mindig homály fedi és talán ebben az egészben sokkal több ember volt benne, mint eredetileg gondoltam.
Mi a fene történhetett itt? Miért kellett meghalni a férjemnek? És a gyerekeimnek? Mégis mit tettek ők, ami miatt nem maradhattak életben? Azt tudtam eddig is, hogy csak a bosszú gondolata tartott életben, de most már egyértelműen másra gondolni sem tudtam. Tudtam, hogy nem kellene összeesküvés elméleteket gyártanom, de most eljutottam arra a pontra, hogy már a Minisztériumban sem tudtam megbízni. Az hogy visszakaptam az állásomat csak alamizsna volt, biztosan azt gondolták, hogy nem fogok a múlttal foglalkozni és megpróbálok új életet kezdeni. De hogy gondolhatták ezt? Nem sokkal ezelőtt még boldog családban élhettem, egész egyszerűen eszem ágában nem volt szó nélkül hagyni ezt az egészet, ami velük történt. Hiszen azt vették el tőlem, ami a legfontosabb volt nekem, ami az életet jelentette. Most olyan voltam, mint egy üres kagylóhéj, belül nem volt semmi, mert elvettek tőlem mindent, ami egykor fontos volt. Ez az amit egy olyan ember nem érthet meg, akinek nem volt családja soha. És ez az, ami el fog vezetni a válaszaimhoz remélhetőleg.
Idegesen kitéptem a ruhadarabot Elliot kezéből és elraktam a kabátom belső zsebébe.
– Ezt el kell vinnem a Minisztériumba, ott meg tudom jobban vizsgálni. Ráadásul el kell lopnom valahogy azokat a dokumentumokat, amik az én ügyemet tárgyalták – mondtam ingerülten, majd sarkon fordultam és kimentem a házból.

Te és Én II.


Irene
2000. november eleje

outfit

The Devil and I get along just fine.

Hosszan bámultam a kezemben szorongatott anyagdarabot. Sötét volt, de finom anyagú, egy nőhöz illet. Biztos voltam benne, hogy aki itthagyta egy boszorkány volt. Méghozzá abból sem akármilyen, talán éppen egy tehetős aranyvérű, akinek futotta a Mágus Téren található üzletek legjobbjaira is. Az orromhoz emeltem, hogy megszagoljam, de nem éreztem mást, mint a por mögött megbúvó, furcsa, virágos illatot.
– Vajon miért nem tűnt fel egyetlen aurornak sem, hogy ez itt van? – kérdezte Irene. Kétlem, hogy választ várt volna, de ahogy végig simítottam az anyagon, bennem is pontosan ugyanezek a szavak ötlöttek fel. Nem gondoltam sok jó a minisztériumról, sem pedig az aurorparancsnokságról. Töketlen hülyék dolgoztak ott, akik csak azt vették észre, amiket az ember jóformán az arcukba nyom. 
– Pont azért, mert aurorok. – válaszoltam.
Ez az, O’Mara, kavard fel még jobban, nem elég zaklatott már így is. Sóhajtottam fel, ahogy bennem a hang megint kifakadt. Igaza volt, de közben valahol éreztem, hogy Irene csak akkor fogja igazán elszántan folytatni ezt a nyomozást, ha a lehető legmélyebben szakadnak fel azok a sebek és mindent elönt a vér. Engem is ugyanaz a sötétség hajtott, mint őt, de valahogy intenzívebben. Ő még talán megpróbálta elnyomni magában ezt az egészet.
– Elliot, az az érzésem, hogy valamit nem mondtak el nekem miután kikerültem az Azkabanból. A nyomozás során meg kellett volna találniuk ezt, de mégis most mi találtuk meg. Mégis milyen aurorokat küldtek ide?
Elhúztam a számat egy keserű mosolyra. Azonnal eszembe ötlött a válasz, de nem mondtam ki: Pont olyanokat, amilyeneket rám szoktak állítani. Nem tartottam kizártnak, hogy ez a bizonyíték nem véletlenül maradt a házban. Voltak olyan idők, amikor az emberek senkiben sem bízhattak meg… még ha én nem is tapasztalta meg ezt a saját bőrömön. Talán valakinek érdekében állt, hogy ne találják meg.
Hagytam, hogy Irene kitépje az ujjaim közül az anyag darabot. Egy percig még bámultam, ahogy bedugta a kabátja belső zsebébe, aztán ahogy ismét szóra nyitotta ajkait, a tekintetem visszavánrodolt az arcára.
– Ezt el kell vinnem a Minisztériumba, ott meg tudom jobban vizsgálni. Ráadásul el kell lopnom valahogy azokat a dokumentumokat, amik az én ügyemet tárgyalták. – Végre láttam rajta valamit. Ingerült volt és ez a szenvedély kellett ennek az ügynek, nem az a ridegség, amivel először állt hozzá a dolgokhoz. Végre kezdett tetszeni ez az egész helyzet.
– Ugye tudod, hogy a világ legjobb tolvajával nézel éppen farkas szemet?– kérdeztem és még büszkén ki is húztam magam. Aztán rákacsintottam. – Ha bejuttatsz a minisztériumba feltűnés mentesen, akkor ellopok neked bármit. Ne érts félre, jártam már ott párszor, de mivel most éppen adott vagy te, talán kapóra jön az, amit tudsz helyről.
Megköszörülve a torkom közelebb léptem hozzá és a vállára tettem a kezem. Reménykedtem benne, hogy nem rázza le. Ezzel a szerencsétlen nőszeméllyel jó rég nem lehetett senki gyengéd vagy kedves… akárcsak velem abban a bizonyos tizenöt évben, mikor fák tövében aludtam, a fagyhalált vártam odakint telenként vagy éppen az éhhaláltól féltem.
– A karácsonyi szabadságolások alatt törjünk be a minisztériumba. Akkor kisebb az esély, hogy bárki is rajta kapjon minket.

Bourton-on-the-Water

Maybe I am dancing too close to madness

outfit

Minden szempontból úgy tűnt, hogy Elliot az egyetlen ember akire számíthatok. Azt tudtam jól, hogy az Azkabanból való szabadulásom óta nincsenek barátaim, gyakorlatilag egyetlen olyan embert sem tudtam volna mondani, akiben feltétel nélkül megbízhatok. Elliot más volt, benne bíznom kellett, hiszen ő volt az egyetlen esélyem arra, hogy megtaláljuk a tettest. Gyűlöltem magamat, az egész életemet és az egész világot, amiért ennek az egésznek így kellett alakulnia. A világon senki sem értette meg, hogy én mit veszítettem, csak azt látták, amit látni akartak. A legkönnyebb az volt, hogy rám fogták, hogy megöltem a családomat – így nem is kellett igazi nyomozást indítani, még azt is el tudtam képzelni, hogy az aktám üres lesz. De meg kellett találnom, valamiért ugyanis azt reméltem, hogy abban lehetnek válaszok. Különben miért is rejtették el előlem olyan gondosan?
Egyetlen egyszer sem kérdeztek meg, hogy látni szeretném-e látni a dokumentumokat. De tény és való, hogy én sem erősködtem, hogy megnézhessem azokat. Azonban nem kellett volna felajánlaniuk? Vagy legalább a lehetőséget megadni arra, hogy megismerjem ezeket a dokumentumokat? Végül is az én saját ítéletem szerepelt azokon a papírokon. Látnom kellett azokat a papírokat és ehhez Elliot volta kulcs – ismét. Sejtettem, hogy ez a rengeteg segítség nem lesz ingyen, de valahogy ez most egyáltalán nem érdekelt. Az egyetlen ami fontos volt az az igazság volt és ehhez több bizonyítékra volt szükségem.
De igazából mit értem volna az egésszel? Akármi is történt a családommal, abban a Minisztérium keze is benne volt. Tudom, hogy sötét időket éltünk akkor, de miért hiszi el mindenki, hogy ennek vége van? Ahol fény van, ott van sötétség is, ki tudná ezt nálam jobban? Talán éppen Elliot.
– Igazad van, bejuttatlak a Minisztériumba. Nem hiszem, hogy sok időnk lesz, még akkor sem, hogyha éppen karácsonyi szabadságon lesz a fél ház. De akkor is meg kell szereznünk azokat a dokumentumokat. – válaszoltam elszántan. Azt hiszem, hogy ennyi negatív érzelmet azóta nem éreztem egyszer sem, hogy kijöttem az Azkabanból. Őszintén azt sem tudtam, hogy hogyan fogok tudni így visszamenni dolgozni a kollégáim közé, akik minden bizonnyal még mindig megvetéssel méregetnek majd. Ők sem tudnak semmit, de ha mégis, akkor valamilyen agymosáson mentek keresztül, hogy ne emlékezzenek a részletekre.
Át kellett gondolnom, hogy hogyan is kivételezzük ezt az egészet. Lehet, hogy elszánt voltam, de feltűnés nélkül biztosan nem tudtam volna Elliotot bevinni a Minisztériumba. Ezt át kellett gondolnom, ki kellett találnom minden lépést, hogy ne bukjunk le.
– Ezt az egészet meg kell tervezni, úgyhogy itt az ideje, hogy most visszamenjünk Londonba. Nem hiszem, hogy más keresni valónk lenne itt. – mondtam, de igazából csak azt szerettem volna, hogyha minél gyorsabban elmegyünk innen.
Ez a ház túl kedves volt nekem ahhoz, hogy teljesen megutáljam. Talán, egyszer majd vissza is szeretnék ide költözni, most még nehéz lett volna eldönteni, hogy képes lennék-e valaha megint ezek között a falak között tölteni az életemet. Teljesen egyedül, azok nélkül, akiket a legjobban szerettem a világon.
Néha szerettem volna azt hinni, hogy ez az egész nem is történt meg, hogy Adam és a kislányaink élnek valahol, ahol én nem láthatom őket. Megérintettem a kabátomat ott ahol a belső zsebembe tettem azt a darabot abból a ruhából, amit Elliot talált meg. Rossz érzés volt rágondolni, hogy ezt egy gyilkos hagyta a házamban – és látatlanban is gyűlöltem ezt az embert, pedig még nem is ismertem az indítékát. Ahogy visszanéztem a házra egy pillanatra úgy éreztem, hogy még mindig bemocskolja az egészet valami sötét és gonosz. Abban pedig biztos voltam, hogy Elliot is pontosan ugyanígy érezhet, ő is zavart volt és ideges a maga módján, de bennem már elszakadt minden cérna. Már nem tartott semmi sem egyben, már nem tudtam ridegen kezelni az eseményeket. Csak azt akartam, hogy megint nyugodt életem lehessen, akkor is ha ez teljesen lehetetlennek tűnt.

Te és Én II.


Irene
2000. november eleje

outfit

The Devil and I get along just fine.

Vajon én is ilyen lennék, ha egyszer a múltamból nem maradna más csak halottak és könnyek? Bizonyára igen, hiszen már most is több embert veszítettem el a puszta létezésem miatt, mint kellett volna s már most is úgy érezem, bármelyik percben meg tudna szakadni a szívem, anélkül, hogy bármit is tehetnék ellene. Apám gond nélkül elvette anyám életét, hogy milyen módon azt persze nem tudom… vajon ő tette-e meg vagy csak odaküldött valakit, hogy meggyilkolja. Akárhogy is, az bizonyos volt, hogy köze van hozzá és ha valamit, hát ezt biztosan nem bocsátom meg neki… és bosszút állok.
–  Igazad van, bejuttatlak a Minisztériumba. Nem hiszem, hogy sok időnk lesz, még akkor sem, hogyha éppen karácsonyi szabadságon lesz a fél ház. De akkor is meg kell szereznünk azokat a dokumentumokat.
Éreztem, hogy ő is az a tervezgetős típus. Én azonban ennél komolyabban nem mentem volna bele az egészbe. Csak be kell másznom valahol s ha már belül vagyok, valamiféle visszakereshetetlen módszerrel, akkor aztán nincs megállás. Legutóbb is fényes nappal sétáltam be, de akkor álcáztam magam. Most viszont valószínűleg kicsit többet kell majd pepecselni, nem lesz lehetőség arra, hogy pontosan tudjuk, hova kell menni. Jó pár iratraktár lehet az auroroknál, ahol lezárt és lezáratlan ügyeket tartják. Legutóbb egy konkrét irodába mentem, jóformán keresnem sem kellett. Az ilyesmit viszont biztosan ezer meg ezer varázslat védi, így manuálisan kell átkutatnunk egy nagy területet. Ezért is kell Irene is.
– Ezt az egészet meg kell tervezni, úgyhogy itt az ideje, hogy most visszamenjünk Londonba. Nem hiszem, hogy más keresni valónk lenne itt.
Elsétáltam Irene mellett, az ujjamat végig húztam egy kis komód tetején. Éreztem ahogy az apró, finom porszemcsék a bőrömre tapadnak. Ezen a helyen túl sok nehéz emlék volt, de talán egy kis renoválással helyre lehetne hozni. A rossz mementóból pedig otthonos, meleg hellyé varázsolni. Erre pedig láthatóan a kedves rokonnak nagyon is szüksége volt. Nincs nehezebb annál, hogy új életet kezdjünk. Mikor visszaköltöztem Londonba, napokig nem tudtam aludni, csak feküdtem az ágyamban… túl puha volt, túl illatos, hiányzott az erdők nesze, a sár és az avar illatának keveréke.
– Ne aggódj, most már minden jó lesz. – Mondtam és a csajra pislogtam. – Karácsony környékén üljünk össze a Vakegérben. Tudom, hogy nem éppen a legjobb környék, de ha valahol nem hallgatnak ki a kis barátaid, akkor az egy kocsma a Zsebpiszok közben. – Tettem hozzá és még egyszer Irene-ra néztem. A fekete hajával és a mandulavágású szemeivel biztosan sokan rábökték volna, hogy mennyire hasonlítunk… de csak azért, mert képtelenek megkülönböztetni a vonásokat egymástól, mert éppen mind a kettő ázsiai jellegű. Az enyémek persze már sokat finomodtak, tekintve, hogy apámtól is éppen eleget örököltem, ráadásul anyám is egészen más típus volt, mint Irene.
Sóhajtottam egyet és elűztem a családi kötelékre vonatkozó gondolatsort. Nem akartam még véletlenül sem erre gondolni.
– Küldj egy baglyot, ha készen állsz. Ezt a házat meg nagy hagyd elveszni! – Közöltem nyugodt stílusban, már-már érezelemmentesen csenghetett a hangom. Így próbáltam palástolni a tényt, hogy én már hagytam elveszni egy olyan életet, amiben boldog lehettem volna.
Intettem egyet, majd még egyszer hátra is nézve, de kisétáltam végül a házból. Tudtam, hogy Irene keresni fog és nem sikkad el ez a dolog, addig pedig kitalálok valami jó szöveget, hogy miért kell éppen az ünnepek környékén ellógnom otthonról.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!