Fiúhálók

[it's me]

F A N C Y  Ω  T H I N G S

like

                     humanity
                                                   i'm the problem
                                                                                      it's me

+18! káromkodás, szégyenítés, férfigyűlölet, fizikai erőszak.
        Csípőre tett kézzel várakozom, miközben ebből a szögből méregetem az arcát: az nagyon helyesen ezúttal a félelem és fájdalom kettősét villantja csak fel az iménti méla unalom és értetlenség helyett. Nem állhatom az olyan embereket, akik sodródván az események mentén még arra is feljogosítva érzik magukat, hogy felelősségüket lerázzák könnyedén - a nem foglalkozom politikával, nem törődöm a realitással embereket. Talán nem is nevezném így őket, senkit, aki nem hozza a maga döntéseit és nem viseli következményeiket.
        Lesz egy nap, amikor Traverse megköszönné ezt a pofont és csapást, de bízom benne, hogy akkor már elég felnőtt lesz hozzá, hogy tudja, felesleges. Nincs szükségem köszönetre, szívességek nélkül is hajlandó vagyok rámutatni, ha valaki helytelen életet él - és úgy tudom, ezért manapság máshol komoly összegeket kérnek el. Micsoda ostobaság és pazarlás!

        - Nincs okod meglepődni, ez csupán a fegyelem, gyakorlás és akarat diadala a kifogásokon! Ha én is az ágyamban heverészve várnám a saját végzetem, és az első szembejövőnek elpanaszolnám, mennyire tehetetlen gyermek vagyok, most én feküdnék ott a földön. - nem veszel le a lábam róla egyelőre, még mindig próbálkozhat valamilyen értelmetlen visszavágással. Vajon.. mennyire követte annak a szennylapnak a közléseit a családomról? Nem mintha számítana, de ha valóban azzal kíván majd érvelni, mint páran megtették az évek alatt, nagyon hálás lesz, amiért nincs valódi ablak a hálóterem falán, és nem tudom kidobni rajta.
        Fel nem foghatom, miért nyűgözi le az egyszerű elmét a teljesítmény ígérete is: évfolyamtársaim többsége annyit sem törődik a maga fejlesztésével, mint néhány oktató azzal, hogy úgy tegyen, egyenlően kezeli a házainkat. Mélyen megvetném magam, ha ilyen alantas helyzeten kapnának, számomra, és más, gondolkodó emberek számára a szellemi nihil és felelőtlenség nem hívogató jövő - kirekesztésük mellett mindig jobban kellett igyekeznem, hogy beilleszkedjem a társadalomba, mely nem tartott ránk igényt. Ez azonban nem lehet kifogás, semmi sem lehet kifogás, főleg nem szombat reggel fél kilenckor!

        - Nem elég jól! Nem elég gyorsan, nem elég ügyesen, nem elég hatékonyan, nem elég részletesen, nem elég fegyelmezetten! Az igazi harcos nem panaszkodik, minden nap többet, jobban, gyorsabban tesz a céljáért, sosem hátrál meg, sosem fárad el, sosem fogadja el a hibát, sosem törik meg, sosem adja fel! - hogy is ringathatja magát ebbe a langymeleg felmentésbe, miközben minden nap egy újabb lehetőség volna, hogy felvegye a harcot?! Undorodva leveszem a cipőm orrát a mellkasáról, elkeserítő hallani is ezt a sok gyermeki panaszkodást. Én már a seppukut fontolgatnám, ha valaha ilyen mélyre süllyednék.
        - Mindenki a maga sorsának kovácsa, te pedig azt választod, hogy kezedbe sem veszed a fegyvert! Szánalmas kifogása vagy az emberségnek és házadnak, megérdemled, hogy kisemmizzenek, amíg ilyen boldog vagy a saját hitványságodban! - nem állhatom azokat sem, akik ilyenkor empátiát kiálltanak, zsebkendőt keresnek és mentségeket a szenvedőnek, mintha az lenne a gyógyír, hogy oda sem tekint. Nem, nem veszek részt a jóérzés karneválján, ahol a középszerűség mellett a restség ül tort, barátra pedig az önfelmentésben talál! A legkevésbé jó véleménnyel a húgomról vagyok, de még ő sem engedné, hogy ilyen messze sodródjon a neveltetésétől.

        - Hogy csináltam?! Játszol a házunk csapatában, és még sosem kellett komolyan edzened?! Ki a kapitányunk, hogy nem várta el ezt tőletek, egy félszemű kappa?! - nem számítok rá, hogy értené a hasonlatot, de nem is számít igazán, az attól még megállja a helyét. Nem követem ezt a sportot, nem vagyok csapatjátékos, de minden bizonnyal rossz személyre esett a választás, ha nem helyezte magasabbra az elvárásait: ha én tölteném be ezt a tisztséget, minden lehetséges szabadidejüket a gyakorlással és edzéssel töltenék akár véres könnyek és kínok között is, ahogy az szükséges a megfelelő eredmények érdekében.
        - Természetesen szigorúan kidolgozott étrend, fegyelmezett napirend, edzésterv és akarat a válasz a kérdésedre. Te talán azt hiszed, hogy ülök a babérjaimon, amiért ezzel a képességgel születtem, de az nem arra való, hogy késznek tekintsem magam és várjam mások megbecsülését! Nem, Traverse, ebben a világban semmi sincs ingyen, minden ember önmagáért felelős, és téged egész életedben kihasználnak majd, ha a legtöbb, amit fel tudsz mutatni, az önsajnálat! - a levélre nincs szükségem, azt hátrahagyom, de már nem sok értelmét látom annak, hogy itt időzzek. Talán még megmenthetek valamit ebből a délelőttből, még ha ilyen sok időt is vesztegettem egy ennyire értelmetlen ügyre. Traverse bizonyára egyedül is fel tud menni a Gyengélkedőre, pár törött borda és csont nem lehet kifogás.

[- Megoldom... mindig megoldottam... kurvára... győzni fogok.]

Orin Morgenstern

18+- káromkodás, rasszizmus

  Kurvára elegem van. Vitatkoznék Orin érveivel, de az a helyzet, hogy kibaszottul én vagyok a földön, nem ő. Nem is biztos, hogy fel tudok állni, és könnyen lehet, hogy túl könnyen adom ezt az egész kurva életet. Talán... talán tényleg nem teszek eleget érte, hogy a fasznyelő gecik ne tudjanak átgázolni rajtam, elvenni tőlem mindent, mint valami seggbe baszott koboldtól, akit lefutnak, miután elvették a táskáját.

 Megpróbálok tenni valamit, akármit, a nyögés pedig inkább a frusztrációmnak szól, mint a fájdalomnak. Kibaszottul gyűlölöm ezt a tehetetlenséget, ami megláncol már gyerekkorom óta. Ott van, mindig körülöttem, mindig csak ülök abban a kibaszott faszszopó csónakban, amiben különböző csontvázak, különböző révészek baszatják át a Styx vizén velem, és bármennyit pofázik, üvöltök, verekszek, én egy utas vagyok ebben a kurva életben. Nem vagyok gyenge, de nem lehetek elég erős sem. Aki erős, hagyná, hogy elvegyenek mindent, ami jár neki, mindent, amit építettek? Bármennyire kibaszottul gyűlölöm apámat, Yuriát és Sullyvahnt, ők nem utasok, ők megszerzik és elveszik, amit akarnak. Utálom a gondolatot, hogy a gyűlöletem talán csak irigység- azt a gondolatot is, hogy ez talán része. Én soha nem tehettem, amit akartam. Vagy soha nem votlam hajlandó elég messzire elmenni ezért az egészért- kivéve akkor.

 Egy pillanatra érzem a félelmet, amit tíz évesen éreztem, amikor a kezeimet arra a zsilipre tettem. Hideg volt, nyirkos, és tudtam, hogy nincs tovább, nincs vissza; ha elfordítom, apám meghal. Telemegy a kamra vízzel, telemegy minden, ő pedig hiába üti majd a falat, talán még lesz annyi ideje, hogy felfogja, én vagyok a gyilkosa. Felfogtam, mivel jár, ha kudarcot vallok, ha hibázok. Felfogtam, mivel jár, ha nem. És kurvára megtettem, kurvára eltemettem őt a folyó mélyére, ahonnan csak a világ legvisszataszítóbb, csótányhoz méltó kibaszott szerencséjével mászott elő. Hol van most az a Nialen, aki hajlandó volt megölni az apját, amikor az a rohadt geci tönkretett mindent, ami fontos volt neki?

  - Megoldom... mindig megoldottam... kurvára... győzni fogok.- nehezen préselem ki a szavakat a számon, tudom, hogy talán fel is baszom. Majdnem annyira, mint magamat, amiért érzem a vágyat rá, hogy beszéljek neki róla, hogy milyen kibaszottul rossz nekem, milyen egyedül vagyok, milyen kibaszottul sok az ellenségem, ahogy el akarnak temetni a saját pénzemből épített koporsóba, nekem pedig senkim nincs. A világon kurvára senkim, olyannyira, hogy már egyik legnagyobb megnyomorítóm lánya, a kém felé nyúlok társaságért. De eddig mindenki kihasznált, amikor gyengeséget mutattam. Anyám minden alkalommal elfosta a szót Sullyvahnnak, ha beszélni mertem valamiről, Yuriával pedig egyetlen egy kibaszott alkalommal voltam kedves, és rögtön ellenem fordította. A jóság, a kedvesség és a nyitottság gyengeségek, amelyek nyomorba taszítanak.

 Fogalmam sincs, hogy mi a fasz az a kappa, és nem is válaszolok a kapitány kérdésre, meg nem is kúrom fel magam. Így is az egyik legjobb vagyok abban a rohadt csapatban, és az tény, hogy én át bírnák dobni így valakit, de én kurva nagy vagyok, az teljesen más. Connort vagy akár egy kisebb fiút sem tudnék csak így, ilyen simán átbaszni a vállamon, maximum egy Lolcsa méretű alsóst, Orin pedig súlyra biztosan kisebb nálam.

  - Nem sajnálom magam...- jobban tenném, ha befognám a pofámat, és a földön maradnék, amíg el nem megy, utána pedig valahogy elmásznék a Gyengélkedőre, és úgy tennék, mintha ez az egész meg sem történt volna. Úgy tudom, a legtöbbeknek ez a megküzdési technikája Orinnal (van, aki megy Oakleyhoz, de Oakley valamiért bírhatja Morgensternt, mert kurvára nem csinál semmit az ügyben, és szeritnem akkor is maximum egyetlen büntetőmunka alkalmat adna neki, ha megölné a szobatársait). De még ha az okosabbak közé is tartozom ezen a kibaszott évfolyamon, azzal senki nem vádolhat, hogy mindig az okos dolgokat teszem, úgyhogy elkezdek feltápászkodni. Érzem, hogy szarrá tört bennem valami, különösen a bal oldalamon, és szükségem lesz valamire a Gyengélkedőn, de azért talpa szenvedem magam, mielőtt kimenne.

 Kurvára nem kéne érdekeljen, hogy mit gondol rólam. Ő nem élte meg az én családi állapotomat, nem kellett szembenéznie a kihívásaimmal, nem kellett soha úgy harcolnia mindenért, mint nekem- vagy legalábbis nem hiszem. Nem hiszem, hogy bárkinek közel annyira szar volt minden, mint nekem, talán kivéve azokat, akiknek apám és a haverjai kinyírták a családját. Igaz, nem tudok semmit, a világon kibaszottul semmit Morgensternékről.

  - Nem ülök én sem... kurvára nem. Edzek is, gyakorlok is, és akarom is, hogy az a kis ribanc, és mindenki más megfizessen mindenért.- hülye vagyok, teljesen. Az ösztöneim jeleznek is, hogy NE, BASZDMEG, ne beszélj hozzá! Ne legyél hülye! Élj! Fejezd be, ne provokáld, ne akarj újra balhét vele. De egész életemben lefekszem mindenki előtt, hagyom, hogy a nagybátyám a jogi bullshittel, anyám meg az érzelmi szarral szopasson, hagyom, hogy apám és Yuria valahol maszkokat meg fekete kámzsákat gyártson a pénzemből, és ha most hagyom, hogy megint csicska legyek, örökre csicska maradok. Az soha senkit nem fog érdekelni, hogy néhány kurva hugrabugost lealáztam, mert őket felveszik takarítani meg fos üzletekbe eladónak, én viszont csöves leszek egyszer.

  - Mit csinálsz másképp, mint én? Mármint pontosan mit?- gondolom, rá fogja kúrni, hogy mindent, és esetleg megmutatja újra, akkor pedig már lebegtető bűbájjal fognak a Gyengélkedőre vinni, de nem tudom, mi a jó nekem. Tényleg érdekel, hogy mi a faszt csinált, hogyan, és tényleg el kell kezdenem úgy viselkedni, mintha nem lenne hatalmam a sorsom felett. Pálcám sem volt még, amikor eldöntöttem, hogy kinyírom azt a rohadt, kétszínű halálfaló fasznyelőt a faszba, és szégyellhetem magam, hogy azóta nem feleltem meg annak, aminek lennem kell.

 Láthatja az arcomon, hogy nem szopatom, hogy komolyan gondolom, hogy komolyan érdekel. Mindenki fél tőle, én is, de úgy érzem, hogy okkal történhetett, hogy Yuria levelet küldött, még ha nem is azzal az okkal, amivel a kis kurva a kezébe vette a szaros pennáját. Ez az egész azzal az okkal lehetett, hogy beszéljek Morgensternnel. Aztán persze, lehet, hogy kinyír a faszba, de akkor sem kell többet baszakodnom Sullyvahnnal meg apámmal.

[it's me]

F A N C Y  Ω  T H I N G S

like

                     humanity
                                                   i'm the problem
                                                                                      it's me

+18! szégyenítés, trauma említése, fizikai fájdalom említése.
        Sosem leszek vendég a középszerűség bálján - bárhogy is reméli Traverse tekintete, hogy szánalomból feloldozom a restsége alól. Nem, én nem fogok megtörni, nem leszek ilyen kifogások áldozata, nem török és hajlok meg ostobák kedvére, bárhogy is remélik, hogy láthatják majd, ahogy elbukom, feladom korábbi elveimet. Nem állítanak meg szenteskedők önmaguk felé nyúló kezei, mellyel könyörögnek, hogy a magam veszteségére suttogjak hamis szép szavakat egy jobb jövőről, melyért senkinek nem kell tennie semmit.
        
        - Ki-fo-gá-sok! Ez minden?! Nem csodálom, hogy még a savóelméjű húgod is előrébb jutott nálad, Traverse! - nincs türelmem hozzá és máris a földön fekszik, túl könnyű volna belerúgnom is. Ez nem az én felelősségem, ha ő így akar henteregni a lustaság örömében, tegye csak egyedül, legalább annyi tisztességgel, hogy másokat nem tart fel vele. Mégis kinek van ideje mások üres sirámait hallgatni, azokat eloszlatni? Langleynak, bizonyára, lehet, hogy mellette Traverse rögtön felgyógyulna és folytathatná az önkéntes áldozatiságot.

        Még a végszónak szánt közlései is felháborítóak volnának, ha törődnöm kellene velük, szerencsére ezúttal senki nem kényszerít oktrojált empátiára. Vajon tényleg abba a hitbe ringatja magát, hogy én vagyok a legalkalmasabb személy arra, hogy üres frázisokat ismételjek addig, amíg jobban érzi magát? Ez az ostobaság a jóllétről az egyik kerékkötője ennek az országnak: az élet nem a jóllétről szól, a fogyasztás kényelme elfelhőzi a nehézségeket, és az olyanok, mint Traverse is, már képtelenek megküzdeni vele egy kanál cukor nélkül.
        Mikor ebbe az iskolába érkeztem, alig tudtam valamit hagyományairól vagy szokásairól - voltak idősebb testvéreim, de ez nem számít, mikor a magam véleményét kell kialakítanom. A süveg gondolkodás nélkül osztott ebbe a házba, és bár hallottam azt a verset, ez nem szolgált elég információval. Mára azt gondolom, talán lehetne egy 'ház' azoknak is, akik köszönik szépen, de félnek a fájdalomtól, küzdelemtől, realitástól, és az a ház lehetne a Tiltott Rengetegben.

        - És kevés vagy hozzá! Hol van most az ellenséged az anyagi javaiddal, a becsületeddel? Valahol távol épp eléri a céljait, te pedig itt sajnáltatod magad általam! A tiszteletemet kellene akarnod a szánalmam helyett, a nap végén az eredmények beszélnek az érzések helyett! - már a kilincsen a kezem, mire nagy nehezen összeszedi magát. Ha megtámad, biztosan drasztikusabb lépéseket kell tennem, de a kamik látják lelkem, ezt már nem győzöm majd nyugalommal. Gyűlölöm, mikor az együttérzésemre várnak és meg akarnák lágyítani holmi irgalomra hivatkozván.
        - Az előbb elmondtam, arra sem figyeltél?! A füledet is eltörted talán a landolásnál?! - csak félig fordulok felé ezekre az iménti szavaira, mert felháborítónak tűnik, hogy figyelmen kívül hagyja a válaszaimat, aztán újra felteszi a kérdéseket, amelyekre vonatkoztak. Sok rosszat el tudtam eddig is mondani Traverseről, de az értetlenség nem tartozott közéjük. Talán elmozdult valami a fejében, de előtte sem sok mindent fenyegetett ott változás.

        - Én veled ellentétben nem számítottam soha más emberek jóindulatára, mert tudom, milyen előítéletek övezik a nevem és származásom! Mikor nem értem el egy célomat az általam megszabott idő alatt, vagy túl mély fájdalmat éreztem, félelmet a bukástól, azt mondtam magamnak: meg foglak ölni benneteket! AZ ÖSSZESET MEG FOGOM ÖLNI! És bár a játszótéren az összes többi ostoba négy éves gyerek félni kezdett tőlem, végül még aznap fel tudtam egyedül mászni a legmagasabb fára segítség nélkül, és csak a bal karomat törtem el közben! - háttal az ajtónak dőlök, míg farkasszemet nézünk egymással. Bízom benne, hogy most nem a hitvány kötődő nevelés ismételgetése következik majd a gyermekek szeretettel pátyolgatásáról, amely minden eredmények zsákutcája.

        - Talán azt hiszed, hogy nem érzek fájdalmat a képességem miatt? Képes volnék rá, de milyen élet volna az?! Nem, Traverse, a fájdalom, a kín, a szenvedés a barátom, az nemesít, az mindig velem marad, arra szögezem fel minden nap magam újra és újra egészen addig, amíg nem aratok győzelmet a saját korlátaim felett, és ha fáj, ha kínoz, ha túl sok szenvedéssel jár, akkor újra megölöm az összeset! - büszkén szólok inkább rá, mint hozzá: ritkán van alkalmam így egészében elmondani a nagyságom talapzatáról szőtt elképzeléseimet. Szinte mindig olyan értelmetlen társalgás áldozatává válik, ami az egészségemről, az épségemről és a mentális állapotomról zajlik, ebben nem vagyok partner: a nagyság egyéni keresésében azonban bármikor.

[- Tényleg nem elég...]

Orin Morgenstern

18+- káromkodás, rasszizmus

  Kurvára gyűlölöm azt az érzést a hasamban, azt a szorítást a mellkasomban, aminek semmi köze a sérüléseimhez. Gyűlölöm hallani, hogy igaza van, mert ha őszinte vagyok magammal, most, itt a földön, nem tettem meg mindent. Kaptam egy egészséges testet, egy nagyon jól működő elmét, egy varázserőt, és tisztában vagyok azzal is, hogy mi a helyes; az egyetlen dolog, ami visszafog, az a rengeteg körülmény. Tudom, mi vár rám a horizonton túl, tudom, hogy minden nehéz lélegzetvétellel, mellyel most kicsinek érzem magam, fogy és fogy az időm. Tudom, hogy le kell győznöm őket, párbajban, jogban, emberként, túl kell élnem a családom tagjait, túl kell élnem az átkot, amit a nevemmel hordozok minden egyes nap, mióta megszülettem. Én pedig minden alkalommal azt mondom, hogy beérem, beérem kevesebbel; az átkaim talán elég jók már hozzá, hogy legyőzzek két-három hugrabugos idiótát, talán elég erős vagyok a mindennapi ostobaságokhoz és a kviddicshez, és talán eleget tudok minden fontos dologról. De ez kevés, kurva kevés. Beérem kevesebbel, ha nem tenném, nem feküdnék a földön.

 A felismeréstől a félelmem magamba olvad, egyfajta visszaszító fekete lyukká, amely rést hagy bennem; nem, talán felfedi a rést. Az a lyuk mindig ott volt, csak letakartam, és most, hogy látom, mekkora, nincs szükségem rá, hogy féljek, mert nincs mitől. Mégis mitől? Arra vagyok ítélve, hogy ezt tegyék velem újra és újra, gyengébbek és hitványabbak, mint Orin Morgenstern. Látom magamat haragtól fátyolos szemeimmel, ahogy a Zsebkoszban várok, ostoba alkalmi munkára, és mintha a jövőképem visszanézne rám, elvadultan, és felismerne. Mintha azt hinné, hogy álom vagyok, mintha egy pillanatra azt gondolná, hogy létezik számára visszaút, vissza a fiatalságba, a második esélybe, amikor még volt bármennyi gerince. Amikor még tehetett volna valamit, amikor a tizenegyedik órában felállhatott volna, amikor mondhatta volna, hogy elég volt! De elmúlt éjfél számára, a Nap már magasan jár másnap, és nemsokára ott leszek vele én magam is. Csak haladnom kell tovább.

 Sullyvahn Lowe legyőzött; nem láthatom most át, hogy mit lopott el tőlem, mit tép ki újra a drága, legdrágább kincseinkből, a jövőmből, mi a kibaszott kurva élet van a testemből a kezében, és mi maradt belőlem. Yuria Travers legyőzött, mert soha nem hittem volna, hogy több lesz annál, aminek láttam: nyomorult vesztesnél, akin röhögni lehet, aki emlékeztet rá, hogy én legalább nem vagyok ez, én jobb vagyok, engem szeretnek... kedvelnek. Mit szeretne rajtam bárki? És ki? Connor? Damien? Hajlandóak ételt hozni, ha elalszom, de nem segítenének kirabolni egy széfet. Ki tudja, a húgomat talán tényleg szereti valaki? Még ha egy akkora féreg is. Gilean Travers pedig legyőzött: elmenekült, nem tért vissza megölni, és most távoli muglicsont trónjáról tekint rám, mint valami elbaszott király, vádlón, gúnyosan, újra és újra megkérdezve: nem ez volt az, amit akartál, fiam? A nevét megöltem, ő pedig azt tette, amit akartam: halottá vált. Én pedig kudarcot vallottam, nélküle elbuktam. „Szegény Nialen Travers... gazdag családba született, de gyerekként kisemmizték. Nem az ő hibája. Két knútot igazán megérdemel.”

 Veszek egy mély levegőt. Haragos vagyok, de nem annyira Orin Morgenstern felé érzek haragot, és még csak nem is hitvány családom felé. Én vagyok a saját sorsom útján a vámszedő, aki lehajít, ha nem hozok elég dolgot magammal, én vagyok, akit kibaszottul gyűlölnöm kellene, mert kudarcot vallok, mert nem tudok megfelelni. Ki másra legyek dühös? Én kit hibáztatok, amikor párbajra hívnak nálam gyengébbek, akiknek megmutatom, hogy hol a helyük? Ki hibás érte?

 Nincs okom rá, hogy azt gondoljam, hogy Orin hazudik nekem. Láttam a képességeit, láttam, hogy milyen ember, és senki nincs ebben a kurva iskolában, aki kételkedne benne, hogy ő a leghalálosabb mindannyiunk közül. Talán tényleg küzdök, talán tényleg megpróbálom, de soha nem harcoltam annyi ellenséggel, olyan keményen, mint ő, és idővel mindig visszavonultam, mint amikor feladtam a felsős ellen a harcot, amikor egy átok megégette a lábamat. Orin nem tette volna. Orin, ha kell, keresztülszúrta volna a pálcáját annak a köcsögnek a torkán, akkor is, ha az egész teste megég közben. Ő nem gyenge, ő nem veszített, és még ha vannak is veleszületett képességei, amelyekkel én nem rendelkezem, nem volt soha könnyebb dolga.

- Tényleg nem elég...- nem kell kifejtenem, biztosan látja rajtam, hogy nem az ő teljesítménye, hanem az enyém az, ami hiányos. Kurva szar. Kurva kevés. Szánalmas. Nem jó semmire, nem elég arra a harcra, amit vívok. Van, aki könnyebb kihívásokkal, könnyebb háborúval találkozik csak, vannak, akiknek a kurva RAVASZ vizsgák, egy kviddics meccs kisegítősök ellen, vagy egy randevú a legfőbb dolog, amit tenni tudnak, és azokra én megfelelnék. De nem ezt az életet kaptam, az én életem lehetőséget biztosított rá, hogy talán én is több legyek.

 Biztos vagyok benne, hogy Orint a környezete formálta azzá, aki, és még ha nem is tudok túl sokat róla, tisztában vagyok vele, hogy nem volt könnyű dolga, már csak abból is, hogy nincs egyedül itt, de nem világos, milyen módon a testvérei a testvérei. Kényelmes családdal, könnyű élettel az ember talán hugrabugossá válik, darab szénné, érdektelenné és unalmassá. A kihívások, a megvívott harcok tesznek minket azokká az emberekké, akik vagyunk. Talán ezért is nem félek most kérdezni, talán inkább az az oka, hogy annyira szarul érzem magam a horizonton rám néző fekete, üres szemektől, hogy nem látok okot rá, hogy féljek attól, hogy megint fájni fog valami.

 - Meg tudsz tanítani... mármint... nem csak a dobásra. Hanem felmászni. Mert ez... ez nem elég.- veszek egy mély levegőt, és ellenállok a kísértésnek, hogy rázúdítsam a bennem gyülemlő fájdalmat, hogy megértést keressek aziránt, hogy apám halálfaló volt, hogy anyám megőrült, a húgom kirabolt, a nagybátyám pedig földönfutóvá tesz. A megértés olcsó dolog, mint a gondolatok és az ima, rengeteg van belőle, ingyen, amennyi csak kell. Nekem az ereje kell, még ha össze is tör, hogy megkapjak belőle valamit.