Trófeaterem

[t r ó f e a r a b l á s]

t r ó f e a  r a b l á s

Merel

2002. március 27.

- Legalábbis egész szórakoztatóra- a válaszra elvigyorodtam. - Ami egyébként nagy szerencséd ám. - Nagy büszkén kihúztam magam, kicsit eltávolodva a faltól, aminek neki támaszkodtam. Nem szívesen léptem volna le a következő órámra, egészen élveztem ezt a kis helyzetet. Olyan volt, mint egy könnyed kis flört, főleg mióta a tűsarkú meg a taposás is szóba került.
- Szerencsés típus vagyok. - A vigyorom még szélesebb lett. Szépen megvillantottam a hófehér fogsoromat, aztán cseppet sem szemtelenül végig mértem őt magamnak. Odabent nem volt esélyem ennyire megnézni, pedig egészen tetszetős volt a termete - jóval kisebb volt hozzám képest - és a sportos alkata. Hülye lettem volna kihagyni a lehetőséget, hogy elhívjam magammal Roxmortsba. Annyira nagy korkülönbség nem lehetett közöttünk, talán egy év. Engem meg nem zavar, ha egy csaj idősebb nálam. Biztosan tapasztaltabb is sokkal... ami izgalmas. Na jó, Dominic, ne szaladj úgy előre! Megpróbáltam lenyugtatni magamat, így hát kiböktem a meghívást is nagy nehezen.
- Utálom a tűsarkúkat - közölte. Én sem rajongtam érte, mármint a lányokon, magamra még nem próbáltam hála az égnek. Az egyszerűséget szerettem, hiszen nem egy ruhadarabtól lesz valaki csinos. Everfen még ebben az egyenruhában is kellően jól nézett ki, pedig mindenki más is ilyenbe járt. - De ha azok nélkül is áll a meghívás,..
- Valójában engem sem vonzz annyira a tűsarkú ténye - vontam vállat és figyeltem, ahogy felemeli a kezeinket és az egyik ujjamba harap. Apró kis nyögést hallattam, szerencsére beleveszett a folyosót megtöltő diákok zajába.
- Nehéz lesz így órára mennem... - néztem a szemeibe, ezúttal jóval komolyabb ábrázattal. Nyeltem egyet, nem mintha ez segített volna a testemben bizsergő érzésektől. Közelebb hajoltam, mintha meg akarnám csókolni, de inkább csak az arcára leheltem a csókot. - Nagyon rossz lány vagy. Még a végén nekem kell valami büntetést kitalálni... - Kacsintottam rá, majd, ha engedte, akkor megpróbáltam megindulni az órám irányába.

-Én meg engedékeny- vigyorgok vissza Magát Szerencsésnek Valló Dominic Gyerekre, sejtelmeskedve. -De csak ha jó kedvem van...
Filozófiai kérdés lenne, hogy ez ok-okozatilag szembeállítható az egyszerű szerencsével, vagy pont igazolja, úgymint a szerencséje miatt talált jó kedvemben, vagy alakult úgy a jelenet, hogy szórakoztasson. De egyikünknek se hiszem, hogy filozófiaórája következne ...amiről lassan el fogunk kezdeni késni.
A fogaim közé fogott ujja fölött felvonom a szemöldököm a vallomására.
-De az előbb azért mégiscsak eléggé érdekelni látszottak.
Közben természetesen folyik a reakciótesztelés. Fejben már máshol járhat - tűsarkústól talán - mert ez a nyöször inkább úgy hangzott, mint ha máshol haraptam volna meg, ésvagy egyéb hasonlóan izgalmas húzás. Hacsaknem valami saját kéz fétise van.
-Ennyire nehéz járni?- Mert más nagyon nem akadályozná, nem összebilincselve vagyunk, ha menne, simán elengedhetné a kezem. Inkább lepillantok pimaszul a kérdéshez szánt melléklet gyanánt. Nem is azért, hogy én ilyenekre gondolok, nem, ez az elültetése annak, hogy mostmár ő ilyenekre gondoljon. Csak hogy mennyire jön zavarba vagy valami. Továbbra is áll az, hogy csak Csillagvirág jelenléte mentette föl Dominicot a piszkálódásom alól, most, hogy csak magunk vagyunk, nincs ki mögé bújjon előle.
-Na még meglátjuk, hogy tudsz-e.
A kezét is egyúttal elengedő búcsúintéssel engedem útjára, bár gyanítom, nem az órájára fog figyelni az óráján.

A helyszín szabad

Punishment with Miles

Ha rosszalkodás, akkor bizony büntetőmunka, mint ahogy azt már oly sokszor megszokhattuk, szerintem senki nem takarított ennyi serleget a Roxfortban, mint amennyit én és Miles tettük azt az elmúlt években. Azonban nem bánom, hiszen minden ilyen büntetőmunkát hatalmas csíny és szórakozás előzi meg, amit a Pajtimmal követek el, nem is lehetne jobban tölteni egy délutánt, mint a trófeteremben anekdótázni Miles haverommal.
-   Na és ahogy futott utánunk makarónival a fején. – elevenítem fel a jelenetet, amikor Tyson megkergetett minket a folyosón és bár a verést megúsztuk, valaki bemószerolt minket és ismét itt kötöttünk ki. Még Ophelia is jól leszólt minket, mert szerinte veszélyes volt a csíny, nem szabadna szerintük senki ételébe petárdát dobni, azt a muglis vackot, amit Pajti hozott be valahogy a suliba. Nem akartunk ártani a Mardis sült krumplinak, nem engedtük volna, hogy beleegyen az ételébe, hiszen épp nagy pofával ajánlkozott Connornak az étkező asztalnál, mennyire jó őrző is lehetne ő.
-   Szerintem Connor tökre tartozik eggyel. – Teszem hozzá abbahagyva egy pillanatra egy előttem lévő hatalmas trófea takarítását. – Látszott a fején, hogy legszívesebben öt ilyen petárdát dugott volna a szájába, csak hogy befoghassa Tyson száját. – tettem hozzá, majd egy mosollyal nyugtáztam a tényt, hogy talán keveset mondtam. A Mardisok tök agresszívek, símán kinézem belőlük, hogy lelkiismeret furrdalás nélkül mondanák ki a fő átkok valamelyikét bárkire. A Mardekár mindig is nyers és mogorva diákokat nevelt ki az évek alatt, de ez az évfolyam különösen undok, egy normális szót nem lehet velük váltani, mert rögtön személyeskedésbe és trágárkodásba fognak. Nem kenyerem az erőszak, de hagyni sem szeretem magam, ez a felesleges utálkozás már kezd az agyamra menni. 
-   De legalább Poppy kimentette a picsámat. Jófej egy lány. – tettem hozzá elmélyedve és magamban duzzogva még mindig a Mardekárosok rosszindulatán. Még mindig előttem van, ahogy az a csöppség csajszi kiosztja a nagy melák Tysont, imádni való, nem véletlen kedvelem ennyire.
-   Egy dolgot azonban nem értek pajti. Mostanában inkább engem kergetnek a bunkók, mi lehet az oka? – célzok itt ezzel arra, hogy Tyson most is engem kezdett el követni, mikor Miles-al szétváltunk a folyosón, miközben az övé volt a petárda. Na jó, ezt a sületlen nem tudhatta, de mégis kezdek komolyan megijedni, hogy rámálltak. Egyre ügyesebben futnak, lehet szakkört indítottak, hogy fussák le a két Hugrabugrás bajkeverőt és titokban a parkban futják a százmétereseket.