Belső udvar a kerengővel

[ANNE-ROSE & CASSIA]

ANNE-ROSE & CASSIA

"my dreams are slipping away again —
melting, withering."

✦───༓───✦

A belső udvar ilyenkor szinte mozdulatlan. A kastély fala megtöri a szelet, így nem harap, csak simít — mintha a tél is megtanulta volna, hogyan kell viselkedni, ha Cassia Carrow jelen van.

Lassú léptekkel haladsz a kavicsos úton, ahol már csak nyomokban tapad meg a hó, és egy-egy vékony csipkefátyol borítja a bokrokat, mint egy elrontott báli ruha. Mögötted alig hallani lépteket. Nincsenek nevetések, nincsenek sálba suttogott tervek. A diákok többsége már órákkal ezelőtt elvonult Roxmortsba, keresve valami meleget, édeset, vagy legalább egy kis figyelmet, amiben feloldódhatnak.

Te viszont nem.

Ez az udvar  — ezzel a szürke ég alatt álldogáló, fagyott szoborcsenddel — a tiéd. Vagy legalábbis úgy viselkedsz, mintha rajta lenne a névjegyed.

A tenyeredben egy gömbbé gyúrt hógolyó pihen. A kesztyűd sarka már vizes, ujjbegyeid érzik a hűvös súlyt, ahogy forgatod. Egy pillanatra elképzeled, milyen lenne, ha Amycus most fordulna be a sarkon, hanyag eleganciával, túl hangosan beszélve, túl biztosan lépve — egy szánalmas célpont.

Dobnál. Nem is kérdés.

Talán a vállát találnád el. Vagy a szívét, ha lenne.

De nem jön. Nem hallatszik semmi, csak valami hó alatt mocorgó ág, egy varjú rekedt hangja messzebbről. A hógolyó végül a másik kezedbe kerül, elvész az időben.

És akkor oldalra fordulsz.

Ott van Annie. Még mindig. Mint mindig.

Szinte észrevétlenül húzódik egy halvány mosoly az ajkadra, nem ér el a szemedig, de ott rezeg a hangodban, mikor megszólalsz.

— Hogyhogy nem mentél Roxmortsba? — kérdezed, mintha nem lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy ő is itt van, veled. — Galleonokat mertem volna rá tenni, hogy valamelyik fiúnak van annyi vér a pucájában, hogy elhívjon.

A mosolyod ördögi. Nem kegyetlen, csak... karcos. Csipkelődő. Olyan, amiből a legtöbben nem értenék, hogy szeretet is van benne.

De Annie talán igen.

És ez épp elég.

To Cass:
"There is no pure black or pure white in this world. We are the shades of grey."

Roxmortsi hétvége.
Mivel éppen ismét diszkréten kerülsz, így meg sem próbállak felkeresni, hogy együtt menjünk. Ophelia és Holden társaságában indulok el, mikor egy bagoly a vállamra száll egy levéllel a csőrében. Elveszem tőle, egyből megismerem apukám kézírását. Egy "Hamarosan utánatok megyek!" felszólalással útjukra engedem őket, hogy ne fagyoskodjanak itt miattam, valamint hogy legyen szabad asztalunk.
A kíváncsi tekintetektől elvonulok, egy nyugalmasabb sarokba a belső udvaron. Felülök a kőkorlátra, hátamat a tartópillérnek döntve és egy örökkévalóságnak tűnő pillanatra lehunyom a szemeimet. Hagyom, hogy a metszően hideg szél nyomát a bőrömön meghagyja. Újra kinyitom szemeimet, majd párszor megforgatom a borítékot a kezemben. A boríték ismerős érdes tapintása, a levélből áradó egy csepp otthon mosolyt csal az arcomra.
Óvatosan kinyitom a borítékot és kíváncsian futok végig a sorokon. Bár a hideg miatt fagyna az arcomra a mosoly. Bár így lenne. Két vagy három alkalommal el kell olvassam újra a levelet, hogy lassan elkezdje feldolgozni az agyam a leírtakat.
A hidegben vékony csíkban a könnyeim perzselik a bőröm.

"Eladták..."
"Nem látogathatod meg..."
"Sajnálom Rosie...!"

A fájdalom jeges tőrként hatol a bensőmbe, ahol jól meg is forgatják. Másnak lehet ez nem lenne olyan nagy ügy. Hiszen nem olyan nagy ügy. Nem halt meg senki. De mégis elvesztettem valamit, ami számomra nagyon fontos.

Ki tudja mennyi ideje ülök itt, üveges tekintettel meredve magam elé. Ahogy a diákok szépen lassan mind elhagyják a Roxfortot, a roxmortsi izgalmakért csend telepszik az udvarra.
Ezt a mozdulatlan, kínzó csendet halk már-már nesztelen könnyed lépteid éles szablyaként vágják ketté. Nem kell felnéznem, ahhogy, hogy tudjam Te vagy az. Noha tudom jól, hogy közeledsz és előbb utóbb észre veszel, de addig nem tudok megmozdulni, míg a hangod ki nem rángat a transzból, amibe zuhantam.
Ösztönös mozdulatként letörlöm az arcomra fagyott könnyeket, noha tudom mindhiába.
Látni fogod. Átlátsz rajtam. Ismersz engem.

Arcomra varázsolok egy elég vérszegény mosoly, ahogy feléd fordulok. Mások is átláthatnak a hamis boldogságomon, de nem sokan veszik a fáradságot, hogy érdeklődjenek. Csak elfogadják a dolgokat úgy, ahogy vannak.

Az arcodra pillantva mégsem teljesen hazugság az egész. Az a halvány nevetés, ami elhagyja ajkaim, valódi.

-Elhívni? Mégis hova? A sarki fűszeres boltba? - kérdezek vissza egy fejcsóválás keretein belül. Ugyan ki akarna engem elhívni bárhova. Eddig sem történt meg, ezután sem fog. Ám ezt egyáltalán nem bánom. A levelet sebtében összehajtom, majd a kabátom belső zsebébe gyűröm. Csak akkor tűnik fel, mennyire átfagytak a tagjaim, mikor felállok, hogy odasétáljak hozzád. - És te? Kire vadászol még itt a Roxfort falai között?

Nem kérdezek mást. Nem kérdezem, miért kerültél megint. Egyszer majd ha készen állsz rá, elmondhatod, de nem fogom erőltetni.