Red Lion Pub

Elkapunk, te szarházi...

2001. december
To; Seosaphine alias "Szaffi"

leather
mood

Mint a legtöbb motoros, én sem vetettem meg a lángnyelvet, nagyon nem... De ha arról volt szó, hogy észnél kell lenni, akkor képes voltam lemondani régi drága cimborám füstös aromájáról. Most pedig észnél kellett lennem, nagyon is. Így hát, miután kikértem a  whiskyt, gyorsan átváltoztattam jeges teává egy jól bevált varázslattal. Ezért sem kerülte el a figyelmem a tőlünk nem messze ülő fiatal boszorkány, aki egyszer csak közelebb lépett az asztalunkhoz, majd diszkréten úgy tett, mintha csak a falhoz dőlve próbálna megtalálni valamit a táskájában... Megmosolyogtam a dolgot. Általában jól működtek az ösztöneim, és mindig bejeleztek, ha valaki sumákolni próbált körülöttem, ez pedig most sem volt másképp. Isac-kel mindenféléről beszélgettünk eddig, de az akcióról természetesen egy szót sem ejtettünk. Azért nem most jöttünk le a falvédőről, hogy nyílt színen áruljuk el magunkat...

A nő nem úgy nézett ki, mintha hivatásos lenne, vagy hasonló, ezért arra kellett következtetnem, hogy vagy eladni próbál nekünk valamit, vagy... sejti, hogy mit is keresünk mi itt, és úgy próbál körbeszaglászni minket, hogy beadja a feneketlen táskás trükköt. Akármelyik is állt fent, útban volt, így udvariasan felé fordultam:
- Segíthetek, Miss? - szívtam bele közben a szivaromba élvezettel, majd egyenesen felé fújtam a füstöt. Reméltem, hogy nem érzékeli felhívásnak keringőre, hanem átmegy az üzenet, amit valójában közölni akarok vele... Balettozz arrébb, de gyorsan.

Alig fél perccel ezután az ajtóra sandítottam, amin - jobb későn, mint soha alapon - végre kilépett a célpontunk. Tiszta rálátásom volt, így hát biccentettem Isacnek, aki a megbeszéltek szerint szabadjára engedte a perui instant sötétségport. Ami ezután következett, olyan volt, mintha Pandora szelencéjét nyitottuk volna ki. Hirtelen elszabadult a káosz, hallottam, ahogy az emberek üvölteni kezdenek...néhány fénycsóvát is láttam, amik talán vaktában lőtt átkok lehettek. Előre tudtuk, hogy ez lesz, de be kellett vállalnunk a kockázatot, mert a kocsma belseje volt az egyetlen hely, ahol nem lehetett hoppanálni. Ha megvártuk volna, hogy a rohadék kilépjen az ajtón, elveszíthettük volna... Éreztem, ahogy az adrenalin végigfut a testemen, beledobtam a szivarom a hamusba, majd felálltam.
- Lumos secretum - suttogtam a szememre irányítva a pálcámat, hogy lássak a sötétben, persze anélkül, hogy a pálcám hegyén megjelenne a fény. Egyszerű varázsige, ami sokszor kihúzott már a pácból.. aztán odarohantam Thomsonhoz, és a hátához nyomtam a pálcám jóóó erősen. - Te most szépen velünk jössz - kötöztem meg jó erősen a kezeit nonverbálisan. Hallottam, hogy erre idegesen felszisszent. Mint a vad, aki megérzi az üldözője szagát.
 
- Mit akar? - sziszegte a fogai között, mire csak annyit mondtam.
- Tipli, öreg... majd később csevegünk...- morogtam fenyegetően. Isac közben leszerelte Thompson biztonsági emberét egy jól irányzott sóbálványátokkal, és fedezett.
Éreztem rajta, ahogy megmerevedik. Az évek és a rutin bizonyára megtanította neki, hogy jobb, ha nem próbálkozik semmivel testőr nélkül, így lassan megindult előttem. A vadászat izgalma egyre fellángolt bennem... Most véged, seggfej...
Szépen, lassan indultunk meg a hátsó kijárat felé, ahol Zane várt minket. Minden idegszálammal arra összpontosítottam, hogy mielőbb elérjük az ajtót. Alig vártam, hogy kilépjünk rajta, és a rejtekhelyünkre hoppanáljunk a szajréval.

[WATCH ME]

WATCH ME
Joshua Davis

2001. december
language! + style

 - Segíthetek, Miss? - szólalt meg az a bizonyos érdes hang némileg szórakozottan.
A fel sem tett kérdéseim egyikére azonnal meg is érkezett a válasz. A feneketlen táskás trükkre adott reakciójuk egyértelműen igazolta, hogy ők sem véletlen ültek be pont most, pont ide iszogatni a fiúkkal és nem is most csinálnak ilyet először, különben annyira el lennének foglalva magukkal, hogy engem ki sem szúrtak volna a fal mellett.
Felvettem vele a szemkontaktust, és nem fordultam el az egyenesen arcomba fújt füsttől sem, hiába marta annak sajátos aromája a szemem és a torkom egyszerre. Amíg egy sárkány csak füstölög, addig még nem éget a lehelete, nemde? Mielőtt válaszra nyitom a szám a tekintetem látványosan a haverjai felé irányítom a két kijárat mellett strázsálva, jelezve, hogy pontosan tudom, hogy valamire készülnek.
- Ugyanezt akartam kérdezni, ha megtaláltam az igazolványom… - felelem és bár látom, hogy épp megpróbál lepattintani a csávó, aki valószínűleg a kisujjával a falnak tudna lökni, még nem hagyom magam. - Szerintem ugyanarra az emberre várunk, aki… - pont abban a pillanatban bukkan fel, amikor az ajtó felé pillantok és mire visszafordulhatnék sötétség borítja be a pub központi helységét.

Ezzel a következő kérdésre is megkaptam a választ: ez a fószer meg a haverjai sokkal előrébb jártak a saját tervükben mint mi és én kurvára a közepébe csöppentem. Nem baj, nincs semmi gond.
A pálca már a kezemben is és mormolok egy éjjellátó bűbájt amivel nem csak érzem, de látom is, ahogy a szivar illatú tag meg a haverja ellép mellettem és egyenesen Thomson felé veszi az irányt a kialakuló káoszban. Néhány átok villan, pár Lumostól pedig fény gyúl erre-arra, de az akció viszonylag gyorsan és könnyen zajlik a sötétség leple alatt, ahogy a célpontot elkapják, a testőrét pedig ártalmatlanná teszik, majd megindulnak a hátsó kijárat felé.
Ekkor kezdek kétségbe esni.
Flan kibaszottul mérges lesz, ha bemondom, hogy az orrom elől vitte el a melót valami önkéntes igazságosztó csapat, ha pedig később esetleg tényleg elbasszák a dolgot, akkor fütyülhet Thomson után mindenki. Ezt továbbra sem hagyhatom, így az eddig direkt utasítást - hogy csak figyeljek - másodpercek alatt a sutba dobva utánuk iramodok, sőt eléjük keveredek és mielőtt bármelyikük reagálhatna kivágom az ajtót előttük. Egy gyors csuklómozdulattal kiütöm a kint cigarettázó második testőrt, akit még pár napja szúrtam ki, amikor a környéket kellett felderíteni. Thomson nem volt felkészületlen és ez csak még egyértelműbbé tette, hogy nem tiszta a lelkiismerete… vagy legalábbis számít rá, hogy valaki rákérdezzen, mégis mit csinál.

Az ajtó szárnyát fél kézzel még nyitva tartom magam mögött, ahogy végignézek a sikátor hosszán, biztosítva, hogy más meglepetésbe ne fussunk bele, majd hátrapillantok Ozra és a fogvatartójára. Megvan a protokol rá, hogy mi a teendő amikor önbíráskodó varázslókba futunk, ami ritkán működik, de az ember lányának minden esetben meg kellett próbálnia, hátha.
- Vigyetek magatokkal - rántottam meg Thomson karját magam felé és minden teketória nélkül odatartottam a pálcám, hogy hozzákössem magam egy láthatatlan, de annál erősebb bűbájjal. Flan tanított meg rá pont ezekre az alkalmakra és egyedül még nem is kellett korábban használnom - most viszont ahova a lénykereskedő megy, oda én is vele tartok, ha tetszik az uraknak, ha nem.

Elkapunk, te szarházi...

2001. december
To; Seosaphine alias "Szaffi"

language!
leather
mood

Kicsit meglepett a bőrkabátos csaj szövege arról, hogy ugyanarra az emberre várunk, de nem volt időm reagálni, az meg végképp nem volt opció, hogy leblokkoljak, mert Thomson éppen abban a pillanatban lépett ki a fényre. Hogy a zárt ajtók mögött miféle mocskos ügyleteket bonyolíthatott, abba még csak belegondolni is vérlázító volt számomra. Mekkora anyaszomorítónak kell mégis ahhoz lenni, hogy olyan különleges és méltóságteljes lényeket bántson valaki, akiknek épp a megmentéséért küzdünk oly sokan, kínkeservvel.

Számomra a lénymentés mindig iszonyat fontos ügy volt, már roxfortos koromban a legtöbb nyarat azzal töltöttem, hogy csatlakozzak olyan szervezetekhez, akik ilyen lények mentésével foglalkoztak. Kalandosak voltak ezek a nyarak, jó emberek társaságában teltek, és ugyan a szüleim általában véve persze sajnálták, hogy alig voltam otthon nyáron is, megértettek engem. Az én életem mindig is a lények körül forgott, ők pedig elfogadták ezt... Nyilván szerették volna azt látni, hogy megházasodom, meg családot alapítok, mint a legtöbb korombeli férfi, de az én életem valahogy sosem erről szólt, és szépen-lassan kezdtek ők is belenyugodni abba, hogy nem unokákat, hanem különböző kölyök lényeket pesztrálhatnak, ha átjönnek hozzám.

Rohadt fontos volt hát ez a mai rajtacsapás is, amit hetekig tervezgettünk a csapattal. A terv az volt, hogy miután leszereljük a faszfejt, elhoppanálunk vele Zane-hez, aki gyakorlatilag egy erődben élt... Aztán odahívtuk volna az aurorokat, hogy onnantól vegyék át az embert. Minden a terv szerint haladt, egészen addig a pillanatig, amíg a táskás spiné egyszer csak kilökte előttünk a hátsó ajtót, majd leütötte a mögötte álldogáló kettes számú testőrt.
Hogymia... néztem elképedve, mert egy ilyen törékeny nőből nem igen néztem volna ki ekkora sallert, de aztán elég volt csak az anyámra gondolnom, aki hasonló alkat volt, mégis nem egyszer okozott számomra meglepetést ilyen szempontból.

Apropó meglepetés... Hát ennek a nőnek aztán volt bőr a képén, mert sikerült egészen komolyan beletrollkodnia az akciónkba azzal, hogy közölte:
- Vigyetek magatokkal! - majd nemes egyszerűséggel hozzáláncolta magát a mi kis delikvensünkhöz. Bár le tudtuk volna szerelni, hisz hárman voltunk egy ellen, nem volt vesztegetni való időnk, hogy ezzel foglalkozzunk. Le kellett lépnünk, még mielőtt megérkeznek a pub biztonsági emberei. Így hát, rohadt mérgesen, de csak beadtam a derekamat.
- Cseszd meg - morogtam felé, aztán szorosan átöleltem őt meg Thomsont, hogy egy pillanat alatt odahoppanáljam magunkat Zane kéglijére. Ahogy megérkeztünk, megtámaszkodtam a falban, az enyhe szédülés miatt, amit az okozott, hogy a szokásos helyett most harmadmagammal kellett hoppanálnom.

Az éberségemet egy gyors fejrázással igyekeztem visszaszerezni, a vörösfenyő pálcát felváltva Thomsonra, majd a nőre irányítva, amíg meg nem érkeznek a srácok. Erre szerencsére nem kellett sokáig várnom, így aztán Kip, Isac és Zane felé biccentettem: - Válasszátok szét őket - mondtam, mire cimboráim elég gyorsan kettéválasztották a párost. Jól ismertük ezt a trükköt, magunk is alkalmaztuk néha, így könnyen hatástalanították a varázsigét. Isac és Zane aztán szépen közrefogták Thomsont, majd hozzáfogtak, hogy módszeresen megkötözzék - ezúttal a meglepetés sziámihugi nélkül - míg én Kippel az oldalamon a kis potyautasunk felé fordultam:
- Ki a fasz vagy te? - kérdeztem reszelős hangon. - És ami fontosabb, mit akarsz itt? - tettem hozzá meglehetősen idegesen, készen állva arra, hogy lefegyverezzem, ha bepróbálkozna bármivel is.
Rég hozott ki a sodromból így nő...

[WATCH ME]

WATCH ME
Joshua Davis

2001. december
language! + style

Persze az uraknak nem tetszett a kis akcióm, de nem is számítottam rá, hogy tárt karokkal fogad majd be Hegyomlás Robin Hood meg a vidám fiúk kis csapata, szóval nem vettem zokon az érzéssel elmormolt “Cseszd meg”-et.
- Készséggel, de előbb a munka… - intettem fejemmel a társaságunk felé, míg ő kelletlenül átkarolt. A karok éppolyan erősen tartottak, ahogy a látvány alapján elvárható volt, én pedig elégedett kis mosollyal húzódtam közelebb és öleltem át széles derekát, nehogy Thomsonnal együtt valahol egészen máshol kössünk ki, mint azt az immár közös fogvatartónk szeretné.

A fejem alig rázódott helyre a hopponálástól, máris pálcát szegezett rám a csávó, amit egy fáradt sóhajjal jutalmaztam.
- Válasszátok szét őket - füstölögte a haverjai felé, akik egyből szét is kapták a bűbájomat, ami ellen persze nem ágáltam túlságosan. A célomat elértem, ha annyira le akartam volna nyúlni az emberüket, akkor magam hopponáltam volna Thomsonhoz kötöződve amerre kedvem tartotta, de én nem olyan lány vagyok, aki csak úgy faképnél hagy valakit és elhappolja a dicsőséget. - Ki a fasz vagy te? - állt nekem a szivaros alak a whiskeyzős haverjával az oldalán, míg a többiek megkötözték valahol arrébb a szerzeményük. Némileg idegesen pillantottam az irányukba, nem akartam szem elől téveszteni őket egy pillanatra sem, nehogy valami trükkel a körözött alak mégis meglepjen mindannyiónkat. - És ami fontosabb, mit akarsz itt?

- Csak nyugi - eresztem le a pálcámat ártalmatlanságom jeléül, figyelmemet a kifejezetten sárkányokat idéző nagydarab csávóra függesztve, hiszen úgy festett ő irányítja ezt a fél-profi akciócsoportot. - Először is… - szerettem volna megkérdezni, hogy van-e anyja és mit szólna hozzá, hogy nőket faszoz le visszakézből meg hasonlók, de a saját testi épségem érdekében ettől most még eltekintettem. - A nevem Seosaphine Baradwys és valószínűleg pontosan ugyanazt akarom, amit ti: hogy az a rohadék meglakoljon a bűneiért - intek Thomson irányába a fejemmel míg a kezeim végre előhúzzák a táskámból a megbízópapír másolatát, amit magammal kell hordanom pont az ilyen alkalmak kedvéért. Nyilván a minisztériumi engedély Deimos Flanaghan nevére szól, de az apróbetűs részen oda van írva még pár ember, akik alatta dolgoznak, ahogy jómagam is, így rohadtul remélem, hogy nem kell tovább magyaráznom, hogy miért is avatkoztam bele a magánakciójukba. Gyakorlatilag minisztériumi munkatárs vagyok, azért.

- Akármit is akartok vele most kezdeni, a minisztérium szép pénzt fizet érte, ha hagyjátok, hogy bevigye a társam és rendes igazságszolgáltatás ítélje el ezt a lénykínzó trollok fattyát… - sóhajtok keserűen egy egyezkedőnek szánt pillantást vetve a magas pasi zöld szemeibe. Nyilván a fejpénz csak akkor jár, ha nem az aurorok viszik be, én pedig nem vagyok abban a pozícióban, hogy Flan nevében felajánljam a jutalmat nekik, de azért célozhatok rá, hogy nem csak a dicsőség, hogy lekapcsolták a fazont, de még némi kosztpénz is ütheti a markuk, ha nem küldenek el rögtön Merlin faszára mandragórát kapálni. - Egyébként szép munka volt - vetem oda félvállról, de nem azért, hogy smúzoljak, egyszerűen csak ez az igazság. - Ez a sötétséges trükk elég jól működött… sokszor csináltok ilyesmit? - pillantottam egyikükről a másikra, várva, hogy melyikük tűnik nyitottabbnak a kooperációra. Flan tuti ki fog akadni rám, hogy veszélybe sodorhattam volna magam, de ezek az alakok nem tűntek olyannak, akik szórakozásból csinálnak ki valakit - még ha a sárkány-csávó most úgy is nézett ki, mint akinek belehugyoztak a sörébe.

A játék itt folytatódik. A helyszín szabad. 

A  n  n  a


m u s i c

...Minden mulandó, csak egyvalami nem: a vég...

..a trágár szavak esélyesek...

Ha ez is csak egy üzlet, nincs több tartozás…
Vigyázz Magadra.
A

Egyetlen kurva kis cetli, ami örökre az emlékezetembe véstem és évek múlva is ott motoszkál agyam hátsó kis zugába.
Van értelme?
Búgja Sophie halk, selymes hangja szinte cinikusan, már-már szánakozva. Magam sem értem minek küzdök ezért, érte, holott semmi, de semmi értelme. Nem is tud róla. Nem is várok hálát. És mégis a kurva helyzet, a szálak, Merlin retkes segge úgy hozza, hogy itt dekkolok ezen a kurva tetőn a csendben, ahol a csillagok szikrázását csak az a pár percegő lámpa fénye töri meg lent az utcát derítve. Tökéletes fedezék, tökéletes célpontra való rálátás, ideális egy olyannak, mint én. Egy bérgyilkosnak.
Vigyázz magadra…
Bagoly mondja annak a kurva nagy fejű főnixnek… Ki vigyáz kire? Ordítanám, de bennem reked a hang és csak feszülten teszem a távcsöves mesterlövész puskát a vállamhoz. Fáj a hegem, most mintha még szándékosan bele is sajdulna a kurva várakozásba. De nem baj, türelmes vagyok én és amúgy is, már kölyökkorom óta bírom a fájdalmat. Persze ez is őt juttatja eszembe…. Rómát… Angyalvárat… azokat a bűvös szobrokat. Mennyi kaland, mennyi idő, mennyi elvesztegetett fölösleges érzelem.
Hagyd meghalni…
Nos igen. Sophie tanácsa lenne a könnyebbik út. Mivel minden üzlet, ennek sem kellene számítania. Ám mikor az orosz tudomásomra hozta mennyire vágyik Volkova fejére valahogy megmozdult bennem egy belső birtokló vágy, ami egyszerűen nem engedte, hogy hagyjam ennyire könnyen a nőt élet és halál bizonytalansága között lebegni. A romantikus lelkek mondhatnák ezt szerelemnek, de ettől én racionálisabb mágus vagyok. Inkább nevezem ezt… viszonzatlan kölcsönnek?
A puska célra tart, jobb szemem lehunyva a távcsőbe meredve figyelem a környéket. Pásztázom a terepet újra és újra és újra. Nagyon ajánlom az informátoromnak, hogy ne most bassza el... vagy egykori barátnőm mellett az ő feje is biztos a földbe hullik.
És elég ennyinek átfutnia az agyamon, mikor meglátom az egyik épületből kilépni… őt…
A szívem félrever, érzem ahogy a pulzusom megemelkedik, a szám pedig vele együtt kiszárad. Érzem Sophie felkerekedő haragját. A nyakamban lévő medál nehézzé válik, de mit sem törődök vele. Tudom, féltékeny. Ismerem már ezt.
Még mindig gyönyörű…
Ez az első gondolatom, utána pedig az hogy nem lehet messze a célpontom sem. Anna bájos vonásairól nehezen vonom el a tekintetem, akárcsak tökéletes alakjáról melyet bevilágít a neonlámpa tompán gyér fénye. Mordulok egyet, de senki sem hallhatja és a farkas pillantását lekövetve megtalálom az orosz maffiózó kopasz fejét.
A harag fellobban bennem, mert tudom mi fog következni, de az időzítés itt és most kulcsfontosságú. Ujjam a ravaszon, de kivárok. Látom, ahogy a férfi elindul felé. Ahogy megáll. Ahogy megszólítja és a nő válaszol rá. Neki. Nem hallom a hangját, de érzem minden szavának súlyát.
- Még nem…
Morgom a bajszom alatt, de ujjam a ravaszon táncol. Simogatja, mintha csak valami puha finom selyem lenne, pedig hideg fém.
Ne tedd… hagyd őket…
Sophie kérlel a tudatom mélyén, de nem törődök vele. A fejem és megrázom, de a célpontot nem tévesztem szem elől. A világért sem tenném. Még egy feszült, várakozással teli pillanat aztán…. BUMMM. A puska elsül, az éjszaka csendjét betölti az útjára engedett golyó éles hangja. Az orosznak esélye sincs pálcát vagy pisztolyt rántania, nyúljon bármiért is a gatyájába. A golyó gyönyörű pályát ír le és egyenesen átüti a koponyáját. Tökéletes találat, tökéletes munka.
A fazon összeesik, Volkova riadtan tekint irányomba, de nem tudhatja merre vagyok pontosan. Nem láthat. Majd a farkasösztön viszi úgyis ha annyira érdekli.
- Szívesen, bébi…
Állok fel elégedetten dolgom végeztével és vállamra csapom a stukkert. Arcomra csak egy kósza fintor ül mivel a vállam fáj, ahogy az angyal-heget megrúgta a puska tusa mikor visszarúgott. Mára ennyi volt a meló. Bár félő hogy jöhet más, de kell nekem is pár perc míg új lőpozíciót találok. Bízom benne, hogy addig Anna is felszívódik. Én meg, mint valami kibaszott őrangyal, ezt végigasszisztálom.

Cartwright



  ♪ beginning of the adventure ♪ ✦

Csendes, szép éjjel ez a mai. Ha nem élem túl, legalább elmondhatom, hogy szép volt a környezet. Még mielőtt kilépnék a sötét kapualjból, felnézek a csillagokra, egy futó pillantás erejéig. Milyen mások itt, mint odahaza… A levegő is más. Hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzott. De hiányolni bizony fáj, azt vizsont oly sokáig inkább elkerültem, de hiába, csak visszajöttem, és csak hiányzott. És már nem is csak Londonra gondolok, hanem azon belül is Rá, arra az egészre, ami velünk történt, és amiről azt gondoltam, jobb lesz mindkettőnknek, ha magam mögött hagyom.
Nagyot sóhajtok. Most viszont itt vagyok. Ide vezettek a nyomok. Tudom, hogy egy csapda ez, tudom, hogy a farkasok állnak mögötte, és hogy nem lesznek kedvesek, de nincs nagyon más lehetőségem, és elképzelhető, hogy a csapdában olyan kincs, olyan információ van, ami előrébb vezet.
Az emberem is mindjárt itt lesz. Bár nincs hideg, egy cseppet sem, összébb húzom magamon a kabátot, és teszek egy teljesen értelmetlen, de makacs lépést előre. Jólesik. Olyan érzésem van tőle, hogy bármi is jön, elébe megyek.
Jön is. Hatalmas, akkora, hogy varázserő nélkül is egyszerűen kilapíthatna. A kabát alatt a pálcámon nyugtatom fél kezemet, és kihúzom magam. Persze így is fel kell néznem rá, úgyhogy dacosan felszegem az állam, és most nem rebegtem a fekete szempilláimat, helyette szúrósan méregetem közülük.
- Volkova!
Reszelősen vakkantva köszönt és kivicsorítja hézagos fogsorát, amit gondolom valami erőltetett vigyorfélének szán. Nem viszonzom, szigorú biccentéssel letudom a köszönés formalitását.
- Ugyan-ugyan… Nincs félni való. Ha Te betartod szavadat, mi is. Visszakapod Apuska…
Fáj a fülemnek, ahogy töri a nyelvet, hiszen nyilván régebb óta él itt, mint én (nem). Durva volna akkor is, ha ki se nyitná a száját.
- Nem félek. A bizonyítékot akarom. És amit ígértetek.
A válasz öblös, ugatós röhögés, én viszont pókerarccal tűrök. Megígérték, hogy ha hajlandó vagyok találkozni, átadnak egy tárgyat, ami bizonyítja, hogy náluk van az apám, és hogy még él. Sőt, a helyet is megmondják, ahol van. Persze, nem ingyen, a két szép szememért, és tudom, hogy a kutatási anyagaimra fáj a foguk. Nem mintha a kórság ellenszerét megtaláltam volna, de minden balul elsült, torz eredményt, minden véletlenül kikutyult mérget…
- Jó kislány nem akar... Legfeljebb szeretne. Nagyon nagyon szerethetne, például engem…
Megint az a gúnyos, hányingerkeltő vigyor, és most közelebb is lép hozzám. Megcsap a lehellete, s az ujjaim kicsivel erősebben szorítják a pálcám a kabátom alatt. Nem félek, azon már rég túl vagyok, de a szívem zakatol, zavar hogy annyira fölém magasodik, és hiába minden fegyverem, tudom, hogy túlerőben van.
- Megállapodtunk. Idejövök, hogy elmondjad, amit akartok, és amit én tudni akarok. Ennyi.
- Megállpodtunk, hogy idejössz. Nem állapodtunk meg, hogy el is mész… Ne nyúlj a pálcához, vagy nem is élsz…
A hideg futkos a hátamon szavai gunyoros dallamától. Nem értem miért, tudtam, hogy ez egy csapda, tudatosan sétáltam bele. Hát elkezdődik. Ő még közelebb lép, somolyogva, mutatóujját hívogatón hajlítva felém, a másik kezével meg a gatyájába nyúl, és tudom, hogy igaza van a kimondatlan szavakkal, nincs is más lehetőségem, mint vele menni. Biztos, hogy vannak a környéken társai, akik csak az alkalmas pillanatra várnak. Szóval ennyi. Próbálok nem undorodva fintorogni. Már nyúl felém, csak egy hajszálnyira van.
Nem hangos lövés dörren. Talán észre se venné a fülem, ajtócsapódásnak is halk volna. Jobban hallom a koponyacsontok roppanását, aztán ahogy a golyó a kövön pattan, de már erejét vesztve.El is vész valahol.
Nem tátom el a számat, nem sikoltok. Láttam már hullát, de még olyat is, hogy mellettem lőttek le így valakit… Elkerekedett szemekkel lépek hátra, nehogy a test rámboruljon. Hangos az is, ahogy végigdobban a földön, mint valami súlyos zsák. Csak egy pillanat az egész, aztán arra nézek, amerről a lövés érkezett. Most kapok a szívemhez, eközben. Mert ez… Ez már egyszer megtörtént velem. És aki akkor a cső túlsó végén állt… Talán most is az?
Túl sötét van arra. Túl messze van. És közben itt közelebb is fontos dolgok történnek.
- Mit csináltál, bozhe moj… Hát már a Te szavadnak se lehet hinni? Az Alfa nem fog örülni…
Három másik alak hoppanál az utcára, nagyjából körém, bekerítenek, s a középső vékony srác morogja a panaszáradatot, színpadias sértettséggel. Nem mintha nagyon megrázná őket társuk hirtelen eleste, mint inkább élvezik a helyzetet, hogy több akció van, mint amire bármelyikünk számított. Másik két társa is pálcát szegez már rám. Lassan felemelem egy kissé mindkét kezem, jelezve, hogy ártatlan vagyok.
- Ez nem én voltam. Ehhez nekem semmi közöm.
Próbálok higgadtan beszélni, holott ez az egész olyan fordulatot vett, amire én sem számítottam. Fújhatom az informátorom, fújhatom az alkupozíciómat, de nem emiatt vagyok zaklatott, és nem is azért, mert körülvettek. Hanem mert tudni akarom, ki adta le azt a tökéletes lövést.

A  n  n  a


m u s i c

...Minden mulandó, csak egyvalami nem: a vég...

..a trágár szavak esélyesek...

Sebesen lopódzom, mint holmi kósza árnyék öt, talán hat méterrel is arrébb abba a lőállásba, amit korábban már kinéztem magamnak. Előkészítettem szükség esetére mikor felmértem a terepet. Reméltem, hogy elég lesz egy pozíció, de rendszeresen közbelép mindig valami faszság. Mint most is.
- Faszom…. – morgom a bajszom alatt, ahogy a három halk pukkanás felveri a környéket. - Ennyit a kurva tilalomról…
A Szeszély miatt az utóbbi időben a Soho környékére tilalmat vezettek be, de a rohadt orosz bagázs úgy látszik ezt nem tudja. Feltételezhetően nemsokára nyakunkon lesz az összes kurva auror aki létezik és mozgósítható Londonban. Sophie halkan kuncog, imádja ha zsörtölődöm, de én mit sem törődöm a jókedvével. Inkább gyorsan letérdelek, mivel lehasalni nincs időm már, és új helyzetemből a távcsővel célkeresztbe veszem… Annát.
Arca riadt, látszik hogy nem érti mi történik egész pontosan. Nem is kell neki, elég ha én tudom hogy az apja, akit oly buzgón keres már rég halott és ezek a faszfejek csak lépre akarják csalni. A három emberből az egyik, a hátsó már pálcát ragad és bár a mugli golyót könnyű szerrel ki tudná védeni, ha megpróbálja megszívja. A puskában ugyanis bűvölt saját gyártmány van, amit a mágia is átitat, így a mugli rendőrök ha akarják se fogják megtalálni a hozzám esetlegesen vezető nyomokat. Kivárok egy kósza pillanatot, kíváncsi vagyok merre indul az egész konfliktus, de mivel nem akarok kockáztatni főleg Volkova épségét két halk lövést adok le. Az egyikkel kiiktatom az egyik ürgét, majd a terv szerint a másikat is de az számít rá, rám, így bemozdulva félre megy a golyó. Egyenesen az épület falába ágyazódik, a vöröslő téglába.
- Kurva anyád…
Szitkozódok, miközben szemem összeszűkül és immár a futásnak eredő sebességét is belekalkulálom a golyó útjába. Még egy dörrenés és összeesik az utca és a ház tövében. Egyetlen fickó marad, de azt Volkovának hagyom. Nem szeretem az egyenlőtlen küzdelmeket, de a három az egy helyett egy az egy ellen már barátibb felállás. Leszedhetném az utolsó orosz seggfejet is, de nem tudom van-e értelme tálcán kínálni a probléma megoldását. És a vállam is fáj, mert muszáj karból támasztanom. Amúgy meg… eddig sosem örült a nő, mikor belekontárkodtam a dolgaiba… de mit ad Merlin, a szálak kurvára összeérnek és most itt vagyunk. Én fent, Ő lent. Én válaszokkal, Ő kérdésekkel.
Az apját esélyem sem lett volna megmenteni, de valójában neki sem. Már csak dacból is csinálja hogy keresi a bajt, én meg lazán hagyhatnám hogy az oroszok ízekre szedjék, de nem csak a múltunk miatt nem tudom ezt engedni, hanem mert amúgy is bosszantanak hogy az én körzetemben mernek seftelni.
- Harapd el a torkát, kisfarkas…
Búgom neki miközben a távcsőbe tekintve figyelem mi lesz a kettősük táncának kimenetele. Ha nagyon muszáj közbeavatkozom persze. Idejük ellenben nem sok van, mert a Soho távolabbi feléről zsibongás hangzik fel. Megérkezik a mágikus rendfenntartó brigád, szóval minden simlis menekülni kezd, nehogy az Azkaban melegét kelljen élveznie a következő hónapokban. Ami azt illeti nekem is lassan indulnom kellene, de még húzom az időt és a nőt figyelem. Messze van, nagyon-nagyon messze, csak a távcső hozza egész közel hozzám…. Még így is érzem az illatát az orromban. Újra meg újra és újra. Szar bevallani, de kurvára hiányzik. Még mindig.

Cartwright



  ♪ beginning of the adventure ♪ ✦

Magamon érzek egy szúrós pillantást, de nem az előttem álló három alak valamelyiké ez. A szemem sarkából leskelődök körbe. Láthatnák éppen, hogy én pont annyira nem értem ezt az egészet, mint ők, de persze nem akarnak tudomást venni róla.
- Állítsd le!
Felhördül a leghangosabbik, de szavait kissé elnyomja, ahogy egyik társa a földre borul, és többet fel se kell. A másik kettő láthatóan próbál fedezékbe húzódni, elkezdenek menekülni, én meg nem merek megmozdulni, hallván a süvítő golyókat. Csak állok ott a tér közepén, feszült várakozással, és azon gondolkodom, van-e értelme használni a pálcát. Még egy elterül. Nem nézek oda, nem mintha ne láttam volna ilyet, inkább pont, hogy már nem érdekel. Nem is az utolsó tagot figyelem, aki ide oda ugrál, nyilván attól tartva, hogy eltalálja egy golyó. Én ahelyett próbálok épp az ellenkező irányba nézni, amerről a lövéseket érkezni gondolom.
Sötét van ott. Próbálom elcsípni egy lencse csillanását, egy apró fényszikrát, ahogy elsül egy puska, vagy egy ismerős, kék szempárt, de mielőtt ezt megtehetném, hirtelen nagyon közel hallok magamhoz egy lépést.
Az utolsó fickó nagyon közel került, lévén, hogy nem rá figyeltem. Most már muszáj használnom a pálcám, piros átok röppen a támadóm felé, de az készült rá, és láthatóan nem teljesen ostoba. Elkapja a kezem, nyers fizikai erőben jóval felülmúl engem, így már nem tudom megcélozni. Aztán egy durva mozdulattal kicsavarja a kezemből a pálcát, és maga elé penderít, halántékomnak nyomva a saját pálcáját, egyúttal engem élő pajzsként használva.
- Gyere elő, Te gyáva!
A csendes utcán végigzeng a dühös ordítás, ahogy fogvatartóm dühöng. Én mocorgok, próbálok szabadulni, de ő körbe-körbe forog velem, mert ugye nem tudja, honnan fog jönni a következő lövés. Ezzel még akkor is bebiztosítja magát, ha azt feltételezi, hogy a puskacső végén lévő nem bánná, hogy engem is lelő.
Vajon bánja? A civakodás közepette csak újra arra nézek, amerről - inkább érzem, mint gondolom - a lövéseket leadót. Csak egy futó pillanat, de azt hiszem, belenézek a szemébe, akkor is, ha nem látom őt. Aztán az ipse továbbcibál, én meg kihasználom, hogy mozgásba hozott, és hátrarúgok. Jól eltalálom, legalábbis a vinnyogás alapján, és elszabadulok egy pillanatra, de elugrani nem tudok egészen, mert elkapja a hajamat, és annál fogva visszarángat maga elé.
- Mutasd magad, vagy a lánynak annyi!
Ezt ráadásul úgy harsogja, hogy benne van, ha megmutatja magát, is valószínűleg ezt tervezi velem, de még gyűjtöm az erőt egy következő szabadulási kísérlethez.
Nem tudom, vajon talál-e megfelelő szöget a fogvatartóm kiiktatására mellettem, de titkon majdnem neki szurkolok, hogy sikerüljön előcsalnia. Mert ha Cartwright az... Mit is tennék, ha találkoznánk, mit mondanék neki? Nem is tudom. De az arca azóta is előttem van, sármos borostája, megnyerő vonásai, és az a csibészes mosoly... A szívem most még hevesebben ver, mint előtte, ettől inkább nekiered, mint a torkomnak szegeződő pálcától, vagy attól, hogy  szándékosan mozdulatlanul tartott fejem mellett bármikor elsüvíthet egy golyó...

A  n  n  a


m u s i c

...Minden mulandó, csak egyvalami nem: a vég...

..a trágár szavak esélyesek...

Az eddigi nyugodtságom olyan nyomtalanul múlik el, mint ahogy az őszi vad szálvihar mely lecibálja a fák leveleit. A nő nem mozdul, és ez baj. Értem, hogy kivár miattam, a golyók táncától tartva talán, de mikor feszült percek telnek el már illene… Ő mégis csak irányomba néz, mintha szokás szerint belém látna.
- Gyerünk, bébi… mozdulj….
Morgom magam elé, mintha ezzel ösztökélni tudnám őt afféle sajátos telepátiával. Ám legnagyobb megrökönyödésemre… nem. Nem olvas semhogy kurva gondolatot, de egy ilyen egyszerű és szimpla alaphelyzetet is hagy kicsúszni csinos ujjacskái közül. Mire észbe kap már késő, és a fickó nyers erejének fizikumával győz felette, a fejéhez tartva a pálcát forog körbe és körbe vele.
- Mi a picsa…
A szám is tátva marad, hogy hova a frászba tűnt mégis el belőle az a híres neves túlélési vagy esetében farkasösztön, és ha nem a saját szememmel látnám, azt hinném elő sem fordulhat ilyen. Az egész abszurd jelenetből egyetlen dolog válik számomra bizonyossá… nem kell új lőpozíciót keresnem amire jelen esetben idő sincs, mert fogalma sincs merre vagyok, nem úgy a vérfarkasnak…
És most az egyszer örülök, hogy Anna az ami. Ez ugyanis olyan előny, a kifinomult hallás, mely az életét mentheti meg. Először fordul elő velem, hogy nem vagyok száz százalékig biztos a lövésem pontosságában vagy sikerességében. Ennek következtében először érzem fegyverrel a kezemben az adrenalin vad tombolását testemben az ujjaimtól a fejem búbjáig. Higgadtságot próbálok erőltetni magamra, újra célra tartok és kivárok pár végtelen hosszúnak tűnő másodperceket. A cél nem tiszta, rizikós ez így. Kurvára rizikós. A mafla orosz végül megáll rabjával és eltekint egy totálisan rossz irányban míg Volkova kék szemei csakis rám, az irányomba merednek. Nem kerüli el a figyelmem ahogy húzza a nyakát, tolva el mindjobban a fejét, hogy tisztább célpontot kaphassak. Másodpercek vannak csak dönteni. Sophie azt búgja tegyem meg és most az egyszer egyet is értünk egy Annát érintő kérdésben.
A golyó halk dörrenést követően indul útjának, remélem hogy a vérfarkas gének ezt rögvest lefülelik és bár a szöget nem tudják jól kikalkulálni azt sejtheti hogy jobb ha a fejszögdőlést tartja vagy ő bármilyen alternatív lehetőséggel élve megpróbálja a fejét lehúzni a zónából. Szinte látom ahogyan lassan szeli át a töltény a levegőt leküzdve mind jobban és jobban a távolságot, hogy utána… egy szívdobbanásnyi ütemkihagyást követően az orosz szemén üssön lyukat. Bamba képpel borul arcra, de ez nem izgat. A levegő, mely bennem rekedt most szakad ki, ahogy a Nő végre maga áll a hullákkal tarkított utcán, sápadtan de biztonságban.
Még talán el is mosolyodnék hogy ennyire necces szituációba is célt értem. Moroghatnék egy Viszlát kisfarkast vagy valami hasonló szentimentális faszságot, hisz talán többet sose látom viszont vagy maximum más ehhez hasonlatos kétes de kellően távoli szituációban, ha a karom nem adná meg magát és szállna ki az erő a jobbomból.
- A jó kurva életbe… - morcogok, mivel a seben égetően fáj ráadásul nagyon gyorsan olajra kellene lépnem. A bal kezemmel ösztönösen kapok a vállamhoz, enyhítem a megmeredt izmomat, majd ahogy enyhül kissé a görcs újra a távcsőbe nézek a ballal megemelve azt, de csak hogy ellenőrizzem Volkova már meglépett. Az utca üres. Prüszkölt elégedettséggel fújom ki a levegőt. Most már nekem is mennem kell. Sután állok fel, átvetem fejemen a tartópántot. A helyszín kitakarításával nem foglalkozom, nem adódhat sok nyom ami bármerre is vezetne. Lendületet szerezve átugrom nemes egyszerűséggel a szemközti ház tetejére, hogy annak a belső lépcsőjén induljak lefele az utca szintjére. A terep sima, nincs sem bonyodalom sem fennakadás és csak két sarokra van az egyik titkos alagút kijárata… ugyan mégis mi baj történhetne?

Cartwright



  ♪ beginning of the adventure ♪ ✦

Bevonzza minden ösztönömet, és bár a szemem nem látja, a tudatom valahogy érzi, hogy ott van, és hogy Cartwright az. Biztos a farkas súg, vagy az egyszerű logika.
Egyik ember a másik után zuhan el körülöttem, míg végül csak az marad, aki a nyakamba akaszkodik, és élő pajzsnak használ. Majdnem meg is lep, hát őt hogyhogy nem szedte le? Bizonyára nekem tartogatta.
De most csakazért se azt csinálom, amit várt, és inkább várok.Nem is kell sokat. A farkas gyors érzékelése lelassítja tompa emberi eszemnek a történéseket sorban. Mozdulatlanná dermedek, és úgy figyelem, ahogy valami villan a tetőn, aztán tompa dörrenés, aztán egy süvítő hang. Szinte érzem a hideg fém menetszelét, ahogy hajszálnyira hasítja el mellettem a levegőt, majd szalad át a mögöttem álló koponyáján. Persze valójában ez felfoghatatlanul gyorsan történik, és inkább csak utólag követem le, mikor a tag már összerogyott mögöttem, és elterül az is az utcán, mint előtte a többi is. Odébblépek kicsit, hogy ne rám essen, és rá se nézek.
Körbevesz az immár üres utca lelketlen csendje. Hullák között állok némán, és tudom, hogy már mozdulhatnék, már továbbléphetnék. Talán át kéne lépnem egy kart, vagy egy vértócsát, hogy távozhassak, de én még mindig ugyanarra nézek, amerről a villanást láttam, és a dörrenés forrását véltem hallani. Kell még egy pillanat, hogy az előbbi dermedtséget lerázzam magamról, és feszesen felszegett állam leengedjem kissé, egy sóhaj kíséretében. A szemem még mindig nem tudom levenni arról a pontról. Keresztbe fonom a kezeimet a mellkasom előtt, és úgy rémlik, mintha itt állna előttem a férfi, a kék szemeivel, és a csibészes borostás képével. A gondolataim előbb elém idézik őt, de eltökélem, hogy nem állok meg itt. Teszek egy lépést, és bár a konkrét helyet már elvesztettem, ahová eddig figyeltem, de azért felnézek csak úgy valamerre, és nyugodt, szomorkás hangszínen, de azért jó hangosan beleharsogom az utca csendjébe:
- Még mindig jól célzol, Christopher…
Várok még egy kicsit, az utca hideg kövén, a mozdulatlan testek között, és hallgatom a név visszhangját, ahogy a házak falai között pattog ide-oda. Végülis, a vezetéknevét nem tettem hozzá, nem mintha tartanék attól, hogy lelő. Talán képes lenne rá, de lehet, az sem volna baj egyikünknek sem. De talán inkább csak odébb áll. Azért várok még egy kicsit, mielőtt feladnám, és én is a távozás mezejére lépnék.