+  Roxfort RPG
|-+  2003/2004-es tanév
| |-+  Hertfordshire, egyetemváros
| | |-+  Griffendél Godrik Akadémia
| | | |-+  Párbajterem
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Párbajterem  (Megtekintve 13462 alkalommal)

Armin Narek
Eltávozott karakter
*****


A festő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2021. 10. 20. - 17:23:14 »
+3

Defenzív Mágia…de minek?



2002. szeptember 30.

outfit
: black # megjegyzés: Hááát

Caine arcát elnézve pontosan úgy tűnt, mintha ő sem tudná hol van. Hát ez még nekem is komoly gondot okozott… és nem, az nem elég jó indok, hogy „mert a biztonságunk…” Festő vagyok, nem auror. Fogalmam sem volt a párbajozásról, azt leszámítva, hogy itt Angliában egy egészen kicsit másképp ment, mint nálunk odahaza. Nem volt annyi bonyolult kézmozdulat.
–  Inkább azt mond meg lemaradtam-e valamiről, vagy aludhatok tovább – szólalt meg Caine, mikor némi horkolás után magához tért. Áh, tuti nem tűnt fel senkinek, hogy egy barna medve megirigyelhetné a hangokat, amiket kiadott. Nem szóltam inkább semmit, csak morogva elfordítottam a fejemet. Én sem figyeltem, de legalább nem csináltam totál hülyét magamból. Mondjuk minden bizonnyal nem is az én formám lenne, ha nem a legnagyobb hülye mellett sikerült volna helyet kapnom.
Talán ezek miatt is esett olyan jól a gondolat, hogy esetleg leátkozhatom a bokájáról. Nem mintha a sóbálvány dolog olyan nagyszám lett volna. Tudtam volna gonoszabb dolgokat is, mondjuk bozontos szemöldököt növeszteni neki, vagy elaltatni bosszúból.
– Csinálj amit akarsz Narek, nekem nincsen kedvem varázsolni – sóhajtotta. Merlinre, mégis mi baja van? Elfintorodtam, hogy ilyen marhára életunt. Oké, nekem sem ez a kedvenc hobbim, de legalább eljátszhatná, hogy egy kicsit is figyel. A végén még miatta raknak ki mindkettőnket az óráról. – Tégy úgy, mintha kivédenéd – suttogta.
Amikor emelte a pálcáját, én is úgy tettem, mintha varázsolnék. Nem kellett volna hagynom, hogy Caine ebbe belerángasson, de megtette… én meg mint valami hülye gyerek követtem. Tény, ami tény, hogy furcsa volt ez. Valahogy úgy éreztem vele biztonságban vagyok, nem kell magyarázkodni a furcsa kézmozdulatokért. Tudta, hogy vendéghallgató vagyok és Iránból jöttem.
– Ez elég szarul fest, Caine… – kezdtem, mert érzékeltem, hogy kívülről ez inkább csak bohóckodásnak tűnt. Pláne az ő túlzottan is elnagyolt mozdulataival. Aligha tűnt úgy, mintha tényleg próbálkozna. Ráadásul alig, hogy megszólaltam már oldalról jött is valami támadás. Nem figyeltem ki az, csak azt éreztem, hogy mire emelném a pálcámat már széllökés támadt, én meg egyenesen neki repültem Caine-nek, ledöntöttem őt a lábáról, én pedig egész egyszerűen elterültem rajta.
– Ha kérhetem vegyük komolyan a feladatot, mert ellenkező esetben azt fogom gondolni, hogy ez túl könnyű önöknek és komolyabb kihívás elé állnak.
Megköszörültem a torkomat.
– Bocsánat tanár úr, csak Caine be van rúgva még az esti buli óta. – Közöltem gúnyosan, ahogy megpróbáltam felkelni róla. Aztán nagy nehezen, beletenyerelve a gyomrába, sikerült is felnyomnom magam. Nem igazán volt kedvem tovább gyakorolni, ezért Inkább csak megvártam, míg Oscar is összeszedi magát. Undorodva néztem rajta végig, miért kellett pont rá esnem… valami nagyon nincs rendben ezzel a gyerekkel. Tuti, hogy még csak nem is aranyvérű, csak véletlenül pottyantotta valaki az anyjáék ajtaja elé.
–  Rendben, állj! Köszönöm az eddigi munkát, mind bemelegedtek és akár még fejlődtek is! Azonban itt még nem állunk meg.
– Merlinnek hála… – dünnyögtem, majd az anyanyelvemen még hozzáfűztem némi szitkozódást. – Kapd már össze magad Caine, nem akarom, hogy miattad dobjon ki innen! Nem akarom, hogy hazaküldjenek, te… ghabiun.– Morogtam oda és kicsit megköszörülve a torkom, úgy tettem, mintha figyelnék. Persze a felvetett valamikről… inferusokról nem tudtam semmit. Sosem voltam jó ebben a dologban, én művész vagyok. MŰVÉSZ! Ha festéket akarna kevertetni, vagy színesre festeni a haját, a drága professzor többet csalhatott volna elő belőlem.
Figyeltem, ahogy bemutatja a varázslatot. El sem tudtam képzelni, hogy ezt valaha is összehozom. Ráadásul veszélyesnek is tűnt.
– És ezt hogyan imitáljuk, nagyokos? – Érdeklődtem Caine-től. – Én ezt nem tudom megcsinálni… – sóhajtottam és távolabb léptem tőle. Kinyújtottam a kezemet, aztán megpróbálkoztam a varázslattal, de éppen csak egy kis szikrát sikerült előcsalnom a pálcámból.
Naplózva


Jasper Flynn
Eltávozott karakter
*****


"Flynn"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #31 Dátum: 2021. 10. 20. - 17:52:02 »
+3

why am i here?


2002. szeptember 30.
Fraser

outfit
 
„maybe we can fix
each other”


Csak azért sem akartam némán varázsolni. Nem, nem fogok kárt tenni a barátnőmben… ráadásul nem is megy olyan fényesen a nonverbális varázslat, hogy azzal kérkedni akarjak. Nem mindenki tanul aurornak, hogy aztán úgy szórja az átkokat, mintha azt kisujjból kirázná. Részemről örültem, ha egyáltalán meg tudtam védeni Sophie-t éles helyzetben.
– Ms. Vanheim és Mr. Flynn, a nonverbális azt jelenti, hogy hang nélkül! Kérem, hogy tartsák is maguk ehhez! Egyébként sem lenne baj a reflexiekkel és a varázslataik stabilitásával. De ez nem társastánc tanfolyam és bármilyen nexusban is állnak a termen kívül, itt most az nem érvényes. Ha úgy tetszik, a termen kívül egymásnak csak akkor tudnak majd segíteni, ha itt komolyan veszik a feladatokat! Fegyelmezettebben mehet tovább! – Szólt ránk a tanár. Cobham professzor… vagy ki. Máris elfelejtettem a nevét, ami nem volt olyan meglepő annak fényében, hogy Sophie-t bámultam végig, míg beszélt.
– Már bocsánat tanár úr, de mi van ha nekem mondjuk nem megy a nonverbális támadás? Nagyon nehezen koncentrálok a párbajnál szükséges varázslatokra. Ha kimondom egyszerűen könnyebben megy és biztos, hogy sikeresebb. – Szólaltam meg. – Amikor támadok talán felkészülési esélyt ad annak, aki ellen harcolok, de biztosabb az, hogy sikeresen hajtom végre a bűbájt, ő meg nem elég gyors. – Próbáltam megfogalmazni az álláspontomat, de nem igazán voltam a helyzet magaslatán. Gyógyítani tudtam, az ment, de ez nekem túl durva volt. Az éles helyzetekben állandóan leblokkoltam, ez Cobham persze nem tudhatta.
– Az egyetemen minden tanár olyan komolyan szigorú, vagy csak a Godrikon? – kérdezte aztán halkan Sophie. Én meg csak odanyúltam, hogy megsimítsam a vörös tincseket.
– Szigorú volt? Nekem nem tűnt fel. – Vontam vállat. Tényleg nem láttam különösebben annak. Inkább csak azt hiszi, hogy mindenki ugyanolyan, mint ő… de hát az emberek nagyrésze amúgy is ilyen.
Még gyakoroltunk egy kicsit. Próbáltam némán, de egyszer sem találtam el Sophie-t… csak azért sem. Aztán amúgy is meg kellett állni. Aztán jött egy rövid magyarázás, ami kicsit megkavart, mert ijesztő volt, meg fura. Reméltem, hogy inferusokat nem hoz azért be az órára, nem akartam volna élesben küzdeni.
–   Az igét pedig emfatikus a-val ejtjük, vagyis érzelmi nyomatékkal, hangsúlyosan megnyomjuk a Partis elejét. Mintha csak egy asztal lábába rúgva káromkodnák el magukat! – Ige? Mivan? Elvete nem tudtam már hol tartottunk az előadásban, mert az inferusoknál elkezdtem bepánikolni, de aztán Sophie is akkorát ugrott az újabb varázslattól – amit ezúttal a tanár demonstrált –, hogy csak átkarolni volt már időm.
– Nos, mindenki próbálja meg! Egymástól kellő távolságra nyitódva. Akinek háromszor egymás után sikerül megidézni az örvényt, az leülhet, és lelkiekben készüljön, hogy a friss tudását próbára is fogjuk tenni az utolsó feladattal! Jó munkát!
Nyeltem egyet.
Na jó, Jasper, húzz innen a francba! Fogd meg Sophie-t és menekülj! Pórbáltam meggyőzni magam, de úgy éreztem magam, mint akinek a földbe gyökerezett a lába. Ráadásul Sophie is hátrébb lépett tőlem, hogy az új varázslatot gyakorolja. Én is megpróbáltam előre szegezni a mogyorópálcát, de ahelyett, hogy egy rendesen tűzkört varázsoltam volna, hatalmas lángcsóvát sikerült magam elé varázsolni, amitől ugrottam egyet. Elejtettem a pálcámat, a lángcsóva meg eltűnt.
– Bocsánat. Elkalandoztam… mert már annyira rágyújtanék… – Magyaráztam halkan.
Naplózva


 


Oscar Caine
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #32 Dátum: 2021. 10. 21. - 12:51:08 »
+1

nincsenek válaszaim
2002. szeptember 30.



zene: odabent se látok mást, csak kérdéseket oufit: m e h


Nem iagzán vavolt n kedvem ehhez. Legszívesebben csal elüldögéltem volna valahol, és a korsóm fenekére néztem volna inkább. vagy éppen annak a fenekére, akit elém sodort az élet. Iagzából semmi kedvem nem volt most tanulni, szóval lehettem volna máshol is, nem? Viszont nem akartam a rossz jegyiemet kockáztatni, ha már így is el fognak a jelek szerint küldeni valószínüleg korrepetálásra. Annyival jobb lenne, ha nem járnék egyetemre, de akkor esélyem se lenne csak egy kicsit feljavítani a jelenlegi körülményeimet, amik valljuk be elég szar állapotban voltak. Ha elég mélyen aludnék, akkor talán egészen elviselhető lenne az óra, meg akkor is, hogy ha a tanár nem akar mindenéron mindekiből indokolatlanul aurort faragni. Oké, hogy én nagyjából terepen leszek, tudnom kell majd harcolni, de engem mindig is  ahullák fognak jobban érdekelni, meg azoknak az elemzése. Ha meg esetlegrájönnék a tettesre, azt úgysem nekem kell elfognom, hanem az auroroknak. Legalább is én így képzeltem el a magam kis kényelmét.
Amrin amúgy sem volt túl izgalmas társaság, olyan művésziesen unalmasan állt mindenhez, mint ahogy a legtöbb aranyvérű is szokott. Inkább én is figyelmen kívül hagytam. Egészen belefeledkezem magamba, és abba, hogy unatkoztam. Persze amikor varázsolni kellett, nem sunyogthattam el eléggé, inkább csak smemi kedvem nem volt pálcázni. és igazából még csak nem is ittam, hogy ere foghassam, egyszerűen az életunt egyetemista hangulatomban voltam. Nyilván eléggé átlátszóra sikeredett ez a tégy úgy, mintha varázsolnál dolog, de legalább nem kellett megsebeznem Nareket. Olyan bénának nézett ki, mint aki egy sima átkot sem tudna kivédeni.
– Ez elég szarul fest, Caine… - dünnyögte Narek, de aztán megéreztem valami sunyi mágiát közeledni, de mire reagálhattam volna, már Narek rajtam volt, amint letepert minket egy ventus. Legalább büszke voltam magamra, hogy ezt a támadást felismertem, ha esetleg engem öltek vonla meg még egész jól diagnosztizálném magamat a haldoklás közben is. Hirtelen egészen összezavaridtam, de aztán csak igyekeztem megőrizni a lélekjelenlétem mindnhol is. zavartan megköszörültem a torkomat is, és inkább Mr. Comham szigorú szemöldökére koncentráltam, mint a rajtam nagyon is elfekvő Arminra.
– Ha kérhetem vegyük komolyan a feladatot, mert ellenkező esetben azt fogom gondolni, hogy ez túl könnyű önöknek és komolyabb kihívás elé állnak.
- megnyugtató, hogy ennyire bízik a képességünkben, professzor úr - nyögtem, majd közben Narek is beledumált, ami már kevésbé tetszett. - Tökre tiszta vagyok, nem is ittam még ma! - szóltam hozzá méltatlankodva, majd hangosan felnyögtem, ahogy a gyomromba könyökölve akart felkelni rólam.
- Ha nem repülsz ilyen önfeledten a karjaimba, simán ki tudtam vona védeni, bakker! - morogtam felé méltatlankodva ahogy nagy nehezen visszakecmeregtünk a helyünkre. nem szerettem ha más bénázása miatt én is hülyébbnek tűntem. Aztán végre véget vetett a tanár az első körnek - és reméltem, hogy az utolsónak is, amikor megint megszólalt mellettem Narek.
– Kapd már össze magad Caine, nem akarom, hogy miattad dobjon ki innen! Nem akarom, hogy hazaküldjenek, te… ghabiun.
- Háh?! - bámultam rá, nagyon inteligens válasszal, de valahogy nem is értettem mi volt az a karhácsolás a mondata végén. Biztosan elátkozta az anyám, vagy valami. - Baszki Narek, ne legyél már ennyire szánalmas, ez egy egyetem, itt nem zavarnak ki és állítanak a sarokba - forgattam meg a szememet. Közben persze rákanyarodtunk a következő tananyagra, ami nekem őszintén szólva rohadtul tetszett. Nem avgyiok piromániás, de szerettem, ha valami égett alapon alig vártam, hogy ezt meg tudjam csinálni. Legalább még menőzhettem is a többiek előtt. Persze NArek mellettem megint átváltott ötévesbe.
– És ezt hogyan imitáljuk, nagyokos? Én ezt nem tudom megcsinálni…
- Hmm, nem is tudom, talán fess néhány tűzcsóvát. Mr. Művész - vigyorogtam rá, miközben távolabb húzódtunk egymástól. Valami csávó őrülten röhögött a saját tüzén, és én is elmormoltam a varázslatot, miközben egy egészen pofás kis lángörvényt sikerült összehoznom, amit háromszor is meg tudtam csinálni. Narek felé néztem, de ahogy láttam elég bénára sikerült neki, így odaléptem hozzá, hogy segítsek neki a mozdulatban. Megmarkoltam a kezét közben.
- Jesszusom, ne legyél már ilyen béna... csináld így... - magyaráztam neki, ahogy artikuláltam neki az igét vagy mi a tökömet, hogy hátha egy értelmesebb lángörvényszerűt sikerül előásnia a pálcájából.
Naplózva


Reginald Cobham
Akadémiai tanár
***


Ex-Auror - Griffendél Godrik Akadémia tanára

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #33 Dátum: 2021. 10. 23. - 23:56:11 »
+5

Defenzív Mágia I.
Első óra minden egyetemistának

Minden unott arc és vonakodás ellenére is igyekszem komolyan venni a dolgom és nem az amilyen az adj' isten, olyan a fogadj isten helyzetbe átbillenni. Ez leginkább azért megy, mert úgy érzem, hogy a rám bízott feladat miatt a megjelent diákok irányába tartozom ennyi felelősséggel. És ha ők nem is feltétlenül látják át, hogy miért lenne jól felfogott érdekük egy ilyen óra, attól még oktatóként meg kell próbálnom felhívni rá a figyelmük és ehhez mérten foglalkozni velük. Ledarálhatnám az anyagot lelketlenül, nyakukba varrhatnám a feladatot aztán kalap-kabát, de az nem én lennék. Én az vagyok, aki minden gyakorlót szépen végigjár és mindenkihez van szava, ahol kell segít, vagy igazít. Mert itt-ott erre is szükség van éppenséggel. Persze amikor beindul a gyakorlás, az látszik, hogy a helyzet nem veszett fejsze nyele, van itt tehetség és tudás.
- Méltányolom a szempontjait Mr... Flynn és éppen ezért nem is vitatom el az igazát. Azt viszont hozzátenném, hogy az itteni gyakorlás lényege az is, hogy az ilyen hiányosságokat kiköszörüljük. - biccentek a szavaira, mert én nem az az alkat voltam, aki gondolkodásképtelen ágyútöltelékeket képzett. A fegyelemnek és a sulykolásnak is megvolt a helye, de pont nem ezekkel a diákokkal. Belőlük nem kellett olyan aurort nevelni, aki harcban ösztönösen cselekedve állja meg a helyét és ha kell válság helyzetben katonás módon a társadalom érdekében a drasztikus döntést is fegyelmezetten hozza meg. Éppen ezért tekintettem el a mindenféle plusz fegyelmezéstől is, bár egy ilyen kérdést még aurorok esetében is így kezeltem volna. A rugalmas gondolkodás is erény. Viszont nem sokáig foglalkozhatom ezzel, mert Ms. Sheridan rosszulléte kívánja a személyes beavatkozásom. Kicsit megijesztett vele, de nem egy új helyzet ez, így szépen le is reagálom és próbálok az épségéről gondoskodni. Sok gondoskodásra mondjuk nem szorul és én hagyom is magától helyre billenni, nem tolakodom a maga kis terébe.
- Nem kell semmit ígérnie és a saját tempójában kell csak teljesítenie. Annál is inkább, mert azt látom, hogy valamiféle trauma adta ezt a reakciót és az azért nem tréfa dolog. Ezzel együtt persze a saját értékelésére és döntésére bízom a dolgot. - nem vagyok senkinek az apja (mindenki szerencséjére) így csak egy bizonyos pontig megyek, tanácsot adok és a közvetlen kárt elhárítom. Ezen túl azonban a diáké a döntés és a felelősség, így a kis incidens után haladok is tovább és korrigálok még, ahol kell. Vagy éppen dicséretet osztok, mert arra is van lehetőség.
Miután úgy érzem, hogy eleget gyakoroltak, léphetünk a következő lépcsőfokra és immár felsőfokú mágiával, egy újabb védővarázzsal ismertetem meg őket, mely sokkal inkább offenzív természetű mint egy pajzsbűbáj. Itt már az átok kategória helytállóbb, mint a sima igézés. Demonstrálok is visszafogottan a puszta magyarázaton túl. De persze a pálcamozdulatot külön is megmutattam, ahogy minden információ a táblára is felkerült. Eztán pedig az egyéni gyakorlásra adok ismét lehetőséget, hogy aztán most óvatosabban induljak meg a teremben és foglalkozzam ismét egyenként azokkal, akikkel szükséges.

Sophie

Ms Vanheim például az első meddő kísérlet után másodikra már kezd ráérezni, így egy "szép"-et be is zsebelhet tőlem, ahogy már haladok is tovább.

Serena

Ms Fawley a következő, ő viszont elég kontrollálatlan varázslatot mutatott be az imént s utána meg alulméretezi, hogy aztán segítségért is forduljon hozzám. Én pedig állam kissé megdörgölve gondolom végig, hogy az iménti két alkalomnál mit is láttam tőle, hol lehet a hiba. Mondjuk a harmadik kísérletét pont akkor lövi el, amikor szerencsére az idézett kör sugarán belül vagyok. Azért pálcámmal intek és egy finite-t elmormolok.
- Ahogy látom Miss Fawley, kegyed mintha félne a varázslattól és ezért kicsit kapkod. Az ige hangsúlya teljesen jó, viszont a pálcamozdulat sokkal agresszívebb és görcsösebb, nem tudja kontrollálni, amit megidéz. Ha szabad... - fogom meg pálcás kezét egy pillanatra, majd meg is mutatom, hogy mire gondoltam, hogy lenne jó. Lazán vezetem végig a kezét a helyes íven, jó tempóval és kellő finomságot mutatva. - Így... csak lazán, magabiztosan. Menni fog ez. - teszem még hozzá, majd biccentek, hogy jöhet a mágia, most akkora kört kell idéznie, amiben ketten elférünk, akárcsak az előbb. Szerintem menni fog neki. S ha így van, már megyek is a következő gyakorlóhoz.

Leah

Miss Barlow kísérleteiből lehettem annak tanúja, amit épp nem tudott csak Finite-vel eltüntetni. Legyintettem szabadkozására, mert ez semmiség volt. A tökélete idézésekre pedig már elégedetten biccentettem.
- Ismét remek teljesítmény, szépen megtanulta! Ha elfogad egy tanácsot: a két méter magas lángok a leginkább ideálisak és éles helyzetben egy olyan sugarú kör, amin belül még van reakció ideje egy átlépő ellenfelet semlegesíteni. Inferus esetén erre kevéssé lesz szükség, más mágussal szemben viszont mindenképpen. - az általa megütött szinthez mért tanácsot is kapott, de egy elégedett mosolynál tovább már nem is időzöm a kék szemű hölgyeménynél, mert a többiek munkájára is figyelnem kell.

Evelyn

Itt sem olyan zökkenőmentes a helyzet, de a lassú kezdet után azért alakul a dolog. Alaposan figyeltem mindenre s a gesztus és a hangsúly is a helyén volt, a jelek szerint a koncentráció, a mágia uralása ütközött valamilyen akadályba, arra pedig elsőre nem feltétlenül akartam keresetlen tanácsot adni, azért is, mert az eredmény egyre javult. Aztán a siker is meglett.
- Jó, ez meg is van! - biccentéssel nyugtáztam, hogy a feladat sikeres, majd a hirtelen érkező kérdésre is megadtam a magam válaszát.
- Idejében megtudja, hogy mi lesz! Annyit azért megnyugtatásul mondhatok, hogy valós veszélyben nem lesz. - ó, nem fogom előre elárulni, hogy mi vár rájuk, már azért sem, mert van, aki még nem végzett és azokat óhatatlanul is megzavarná az újabb információ. Másrészt pedig a türelem is egy olyan erény, amit nem árt, ha gyakorolnak. A helyes defenzív stratégiához kell, annyi bizonyos.

April

Szemlátomást egész jól helyre billent April, aminek végső soron örülök, másrészt azért még tartok attól, hogy mi történhet a nagyobb terhelésre. A kontroll nem is adott elsőre, így a túlcsapó lángokat az én pálcamozdulatom is fékezi a többiek érdekében. Utána viszont egész jól helyrebillen a lelki egyensúlya, az arcán is látszik, ahogy vonásai kicsit kisimulnak. A végeredményre elégedetten bólinthatok rá itt is.
- Jó, pihenhet a következő feladatig! - mondom, majd már libbenek is tovább.

Elliot

- Kérem Mr O'Mara, hogy azért bizonyos keretek között maradjunk, ha már... itt van. - sóhajtok arra, amit Elliot leművel. Már nem varázslás terén, mert azzal nincs igazán gond, ha csak azt nem számítom, hogy volt valami gyerekes indulat az idézésben. - És egyúttal az óra elejében említett arányosságra is felhívom a figyelmet... Ha bárkiben is kár esne egy ilyen erőfitogtatás miatt, azt nem köszönné meg. - megtűrtem eddig a teremben és nem küldtem el, de ennek azért vannak határai. Az egyik például az, hogy ne szabotálja a munkát, a másik pedig a fölösleges biztonsági kockázat. Akárhogy is, bízom benne, hogy megérti és nem kell drasztikusabban fellépnem. És mehetek tovább a többiekhez.

Armin & Oscar

A soron következő srácnál már voltak gondok, ahogy a gyakorlás elején is itt volt a gyenge láncszem. Márpedig minden lánc csak annyira erős, amennyire a leggyengébb láncszeme az. Éppen ezért fontos, hogy azt is szintre hozzuk. Figyelem a kísérletet, vagy kísérleteket. Látok rajta valamiféle kétségbeesettséget.
- Nyugalom... elsőre ez nem könnyű. Azt is látom, hogy kicsit izgul. Szóval mély levegő, csukja be a szemét, figyeljen csak a légzésére. - kezdek bele abba, hogy valahogy helyre rakjuk a dolgot. - A mozdulat jó volt, elég laza és finom, azzal nincs gond. Ha elcsendesedtek kicsit a gondolatai, megvan a belső ritmus a légzésből, akkor kezdjen koncentrálni. Ne a varázslatot akarja görcsösen, hanem az legyen a középpontban, hogy valaki vagy valami fontosat akar megoltalmazni. Sikerülni fog! - biztatom is, majd a másik delikvensre pillantok, akinek jól ment a varázslat.
- Annak örülök, hogy ön sikerrel járt, de kérem ne feszélyezze jobban a másikat a feladatában! - valamiféle gyermekes csipkelődés feszült köztük, ami inkább elvonta a figyelmet, mint segítette azt, Végül aztán hagyom Armin-t nyugodtan varázsolni, s ha kell még, akkor maradok és foglalkozom vele, hogy helyre tegyük ezt a dolgot. Türelmesen, megértően próbáltam most viszonyulni hozzá és a hangom sem a korábbi fegyelmező tónusban csengett.

Jasper

Újabb érdekes kísérlet szemtanúi lehettünk, de láttam már ilyet is. Szóval lehajolok és visszaadom a srácnak a pálcát.
- Nem baj, majd hamarosan megteheti, de most még kicsit ki kell bírnia. Koncentráljon, ne kapkodjon és akkor menni fog. - ismét igyekszem biztató lenni inkább, és persze most is elidőzök, hogy meggyőződjem a varázslat sikerességéről. Ha korrekció szükséges, akkor azt itt is megejtem. Legalább alap szinten menjen a dolog, az most a lényeg.

Mindenki

- Rendben, mindenki megállhat, megyünk tovább! - tapsolok egyet a terem közepén megállva, majd ismét a pálcám után nyúlok, majd intek vele, s a szekrény ajtaja ismét feltárul, egy tároló lebeg elő belőle az asztalra. Benne sorban fiolák egy ezüstös színű, picit gőzölgő bájitallal.
- Remek munkát végeztek eddig, nagyjából mindenki megfelelően végezte el a feladatát. A hátterük és tudásuk nem egyforma, így van, akinek jobban ment, van akinek még csiszolnia kell rajta, de ez csak a kezdet. A puding próbája pedig végső soron az evés! - jegyzem meg egy kedélyes mosollyal, míg egy másik pálca intésre matracok jelennek meg a padlón félkörben elrendezve, tőlem és az asztaltól nem messze, majd a pálcát félreteszem.
- Az utolsó feladathoz pedig, ha enni nem is kell, de inni igen. Mindenki kap egy fiola bájitalt, majd lehajtja és lefekszik egy matracra. Egy álomszerű állapotot fognak átélni, amiben tudatuknál lesznek, képesek lesznek irányítani, és ott kell megvédeniük magukat. Ennek az alapja mellesleg egy általam korábban átélt helyzet, de mindenkinek személyre szabott is lesz egy picit. Fizikailag veszélytelen, de mindent valóságosnak fognak érezni. Az ébredés után pedig meleg tea és süti vár mindenkit, ha akarja leülhet megbeszélni a tapasztalatokat, kérdezni, tanácsot kérni. Nem is húzom az időt, jöjjenek csak és vágjunk bele! - tapsolok egyet ismét. Lássuk hát, ki is kezdi a dolgot... a bájital szinte vízízű, egy gyengén lefőzött teára emlékeztet picit, és langyos is enyhén.

Az álom- az álom után

A bájital lehajtása és a lefekvés után pedig szépen be is üt az álomszerű állapot, mindenkinek megkezdődik az utazása. Egy álomhoz hasonlóan nem is nagyon tudják hogy s mint kerültek oda a diákok, de egy kora téli, kopár erdőben találják magukat, ahogy futva érnek el egy erdei tisztást, amit rothadó avar fed és tölt be a maga jellegzetes szagával. Alkonyon túl járhat már az idő, de van azért némi fény a holdnak hála s itt jön az a részlet, ami mindenkinek eltér: a tisztás közepén minden diák egy számára fontos szerettét láthatja maga előtt magatehetetlen állapotban, de szemlátomást azért épségben. Viszont sokáig nem foglalkozhatnak ezzel s az illető egyébként sem tér magához, az viszont jobban le kell kösse a figyelmüket, hogy az erdő vadjai hirtelen elhallgatnak. Kék átok-csóva húz végig a fák között szemből, elsőre ártalmatlanul csapódva egy korhadozó törzsnek, hogy aztán egy fekete taláros alak fel is tűnjön újabb varázslatra készen. Elsőként az ő támadását kell kiállniuk s az hamarosan érkezik is, bár lehet lesz, aki előtte már vissza is tudott támadni s nem kell olyan pajzs-bűbájhoz folyamodnia, ami két ember megvédésére is alkalmas. Ha pedig ez sikerült, akkor sem tér vissza a normális élet az erdőbe: ágak recsegése-ropogása, a felkavarodó avar hangja veszi át baljós módon a helyét.
Majd embertelen, mégis emberi sziluettek bontakoznak ki a fák téli nehéz, nedves levegőjétől homályos törzsek közül. Agresszívan, groteszk módon közelednek  a reanimált holttestek. Igen, ez már egy kisebb csapat inferus, szám szerint hét, ami vérszomjas lélektelenséggel tör előre a mugli zombifilmek minden nevetséges hangját vagy mozdulatát mellőzve: ez most nem tréfa. A sötét mágiától meggyalázott testek kis csoportja természetellenesen lendülnek támadásba s itt már a diákokon múlik ismét, hogy a hét inferus-al hogy birkózik meg. Használhatják az új varázslatot, de azt is tudhatják, hogy a tűz a gyengéjük, így más tűz alapú átkot is próbálhatnak, de azzal számolniuk kell: hét támadó mozog feléjük kíméletlenül és nincsenek egyedül, hiszen valakit még védeniük is kell...
Akárhogy is, a tűz hatására a testek mozdulatlanul porladnak már el ha jól védekeznek-támadnak a diákok s az utolsó inferus eleste után már a Párbajteremben ébrednek is fel. Aki netán túlságosan is leblokkolt, vagy rossz döntést hozott, az pedig abban a pillanatban tér magához, amikor az első inferus eléri s egy fájdalmas ébredése lesz, de azt már nem látja és éli át, hogy mit tennének vele...
Az asztalon pedig ott gőzölög a meleg tea és sorakoznak a csészék, valamint egy nagyobb tányér csokis süti, mellette kis tányérokkal. Mind megérdemlik, bármi is történt a fejükben.


Köszönöm a türelmet mindenkinek és bocsánat a késésért! IC gondok miatt mostanra tudtam rendesen megírni a posztot.
Az írásra ismét 10 nap áll rendelkezésre, november 3-a után pedig még írok majd egy értékelőt. Jó munkát!
Naplózva

Leah Barlow
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #34 Dátum: 2021. 10. 24. - 21:51:59 »
+1


MINDENKI

2002. Szeptember 30.

A professzor értékelését végighallgatva, nem teljesen mondanám, az ön magam ismereteivel, hogy a két méter sugarú kör biztosan elegendő lenne számomra, egy esetleges mágussal szembeni, gyors reakcióidejű ellentámadás kivitelezéséhez. Ahhoz legalább három méterre lenne szükségem, és a varázslat biztos tudására, de nem érzem, hogy kellően magabiztosan tudnám használni, ha erre kerülne a sor. Nyilván már a helyzet, ha valakit meg kellene védenem, de még ebben sem lennék egészen biztos. Gyakorlás és felkészítés az csak egy dolog, de a valós helyzetben, egy támadáskor nem én lennék a legélesebb és legbiztosabb támadó varázsló. A védekezés az egy dolog, az egy-egy elleni párharc, még jó, de hogy csatában… Inkább maradnék a frontvonal mögött és ápolnám a sérülteket, azt is kell valakinek nem? Viszont az építő jellegű segítséget sem hagyhatom szó nélkül, és még ha szavakat nem is, de egy lesütött pillantást és egy „Igen, értettem” jelzésű fejbólintást még meg tudok tenni. De jelenleg másra így, hogy teljesen elkalandoztam, nem futja a szellemi képességemből. Így tehát, amint szabad utat kapunk, beslisszanok a padba és várom, mind az előadás folytatását, mind a feladatot és csak remélni tudom, hogy nem kell alkalmazni máson ezt a varázslatot. Viszont tudtam, hogy ma nem kellene felkelnem, hogy igazándiból kár volt bejönnöm és vállalnom kellett volna a büntetést, mert jelenleg ez az utolsó gyakorlat nagyobb büntetés, mint amit az elmulasztott óráért kapnék. Ex-auror-ként rengeteg szituációban lehetett része és kétlem, hogy olyat választ, ahol a napos réten kell kergetnünk egy pillangót, akit csapdába kell ejtenünk a Partis Temporus varázsigével és úgy elkapni egy háló segítségével. Nem lehet ilyen egyszerű és barátságos, ugye? Feleslegesen álmodozom, hogy valaki könnyű álmot kapunk. Lehet, tényleg rám férne pár faházas kiruccanás. Viszont ameddig innen nem szabadulok, addig nem tervezhetek semmit, így beállva a sorba elvettem egy fiolát és az egyik matracra elhelyezkedve felhajtottam a langyos löttyöt. Valami hidegebbnek és alkoholosabbnak jobban örültem volna. Talán felvehetné a repertoárjába, hogy meg tanuljon különböző ízű bájitalokat kreálni. Ha már az álom személyre szabott, akkor az ital is lehetne olyan.
Viszont ezen gondolkodva, vettem csak észre, hogy már nem a Párbajteremben vagyok, hanem egy erdőben. Úgy tudtam, hogy nem lehet napos rét, és pillangókergetés, de azért reménykedni szabad, még ha ez a remény, most meg is halt. Viszont, ha már ennyit fáradt, akkor illene megnéznem mi is lesz ennek a „mesének” a tanulsága. A mese már rosszul kezdődik, hiszen a hold fényében világító erdő, számomra egyet jelent a farkasokkal. Megborzongva haladtam tovább, amikor is ismerős alakot véltem felfedezni a földön heverve.
- Jo!- A testem automatikusan rohan meg felé és kezdi vizsgálni, hogy mi lehet a baja, nem vérzik-e. Noha mélyen belül tudom, hogy ez egy álom, túlságosan is valóságos és túlságosan is ismerős helyzet ahhoz, hogy a továbbiakban bármit is tudjak tenni. A farkasok ellen sem rossz a tűz, viszont az említett majdani ellenfelünk a Rend és a csatlósaik az infernus-ok, így kétlem, hogy tényleg farkasok lennének, remélem, pontosítok. Annyira leköt barátnőm magatehetetlen teste, hogy a becsapódás késztet egyáltalán arra, hogy felemeljem a fejem és körbe nézzek. Az árnyas alakok, hiába látom a fénynél, hogy mik, az agyamat a csata képeit vetíti elém, és az infernus-ok helyett csak vérfarkasokat látok. Ugyan azt a jelenetet látom, ami anno a csata alatt történt, ahol Jo megmentett és ahol megpecsételődött a sorsunk. Hiába tudtam mit kellene tennem, hiába a sok gyakorlás és az új varázslatok, ellenük hatástalan vagyok. Markolom a pálcám, a nyelvemen van a varázslat, de ahogy egyre közelednek, csak a megnyúlt pofa, hatalmas állkapocs és éles fogak képe rajzolódik ki előttem. Nem tudom megtenni, így mielőtt a támadás eltalálna, elfordulva védem Jo testét, ha anno nem is, most nem hagyom, hogy baja essen. Soha többet nem fogom hagyni, még ha az életembe is kerül.
Viszont az álom olyan gyorsan ér véget, mint ahogy elkezdődött. Sajnos az ébredés nem volt fájdalommentes, és egy halk sikoly keretében a hátamhoz is kaptam. Biztos ott talált volna el, ha ez valóság lett volna. Elsőként keltem fel, így biztosra veszem, hogy a többieknek velem ellentétben sikerül a feladat. Noha a tanár nem tehet semmiről, jelenleg nem szívesen beszélgetnék, így felállva a matracról ismét helyet foglalok a padban és imádkozom, hogy minél előbb szabadulhassak, mert ezek után nem csak egy italra lesz szükségem, hanem kétüvegnyire. Nyilván a morcosságom, nem a tanárnak szól és nem is teljesen a feladatnak. Magamra vagyok mérges, amiért képtelen voltam megvédeni Jo-t egy ostoba álomban, de ahogy ott feküdt, és az árnyékból előjövő alakok… Nem tehettem róla, de csak a vérfarkasokat láttam…Megborzongva pillantottam az ajtóra, az egyetlen menekülési útvonalra és amint lehet elsőként hagyom el a termet. Elvégre utolsókból lesznek az elsők, noha nem hiszem, hogy pont így értenék. Amint a professzor értékeli a teljesítményünket és zöld utat ad, már ott sem vagyok.





Naplózva

Evelyn Pye
Eltávozott karakter
*****


Leendő firkász

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #35 Dátum: 2021. 10. 25. - 14:31:19 »
+1

Mindenki



2002. szeptember 30.


Valahol örülök neki, hogy összehozott a sors Elliottal. Szerintem, ha nem így történik, akkor kevésbé adok bele mindent ebbe a gyakorlásba. Így viszont tudok támaszkodni az emlékekre, és azokra az érzésekre, amiket kivált belőlem. Ráadásul, ahogy a támadásait elnézem, attól sem kell félnem, hogy visszafogjam magam. Ő sem teszi, akkor én miért bánjak vele kesztyűs kézzel?
Nem azért, mert neki biztos több a tapasztalata, de másként én is hogyan fogok szerezni? Meg aztán azért is van ez az óra, nem? Ha valami nagyon elfajulna a tanár úgyis közbe fog avatkozni.
- Tudok rólad néhány dolgot, és az nekem elég, hogy jobban megismerjelek. – Felhúzok egy pajzsot, amíg ő támad. - Ha elkezdeted a történeted, akkor majd eldöntöm, hogy akarok-e belőled többet.
Kezdem kicsit úgy érezni, hogy a szópárbajon kívül gyakorlás címen egy kisebb párbaj is kialakul közöttünk. Ő sem fog engedni, és én sem fogok. Maximum akkor, ha megint eltűnik előlem, de amilyen kis celeb lett a varázsló világban még Forest után is, nem hiszem, hogy olyan nagyon el tudna tűnni. És azt sem hiszem, hogy teljesen jó útra tért, ezért ha elégszer járok majd a Zsebpiszok közben tuti biztos, hogy belefutok majd egyszer. Onnantól pedig már nem lesz menekvése. Valamit úgyis kiszedek belőle, ha már elég tényeket összegyűjtöttem róla.
Kis meccsünket Cobham professzor szakítja meg, ezért el is fordulok Elliot felől, majd jegyzetelni kezdek az új feladatnak köszönhetően. Egy kis gyakorlás után sikerül is megidéznem a tüzet, és közben valami más is eszembe jut. Mikor a professzor idelép hozzám, hogy ellenőrizze a munkámat, akkor meg is kérdezem tőle, hogy ugye nem sikerült inferushoz hozzájutnia? Ugye nem az lesz majd az utolsó feladat? Persze, logikus lenne, másrészről nem hiszem, hogy ennyi inferust sikerült találnia és idehoznia. Nem tudom az iskola vezetősége vagy a Minisztérium mit szólna hozzá.
Miután tovább megy, én pedig leülök pihenni és a jegyzeteimet átnézni, megint Elliotra terelődik a figyelmem. Nem is tudom mit csinált eddig, de az biztos, hogy különleges érzéke van ahhoz, hogy produkálja magát, amikor látják. Utólagosan legnagyobb sajnálatomra nem sikerült elég messzire kerülnöm tőle, ezért mikor megidézi a maga kis lángját, akkor azok nem állnak meg a két méternél, hanem sokkal magasabbra csapnak. Bár, emlékszem rá, hogy a professzor azt mondja minket embereket nem bántanak ezek a lángok, mégis felsikkantok egy pillanatra. Csak mikor elmúlnak a lángok akkor látom, hogy ő mennyire élvezte ezt a kis játékot.
- Te nem vagy normális! – Fakadok ki. - De ha azt hiszed, hogy ezzel el tudsz ijeszteni, akkor rosszul gondolod. Egyszer hibát követsz majd el, én meg akkor ott leszek, és megírom azt a cikket vagy önéletrajzot.
Miután mindenkinek sikerül végrehajtani a feladatot a professzor úr veszi újra magához a szót. Figyelek rá, bár egyáltalán nem tetszik, amit mond. Valahogy rossz érzésem van ezzel kapcsolatban. Még akkor is, ha csak álom, mi lesz, ha nem sikerül? Mire azonban feltenném ezt a kérdésemet, meg is kapom a választ. Nem mintha ettől megnyugodnék, de legalább nem sérülhetünk meg.
Az asztalhoz lépek és elveszem a magam fioláját, majd a táskám közelében kiválasztok egy matracot, és elhelyezkedem rajta. Először leülök, alaposan körbenézek, hogy lássam, Elliot a megfelelő távolságban van tőlem, de a tolakodásban még nem látom igazán. Nem akarom tovább húzni az időt, szóval lehajtom a bájitalt majd elfekszem az ágyon. Az álom azonnal beszippant, majd egy tisztás szélénél találom magam. Valaki fekszik a tisztáson. A szívem majd kiugrik a helyéről mikor meglátom, de nem tudom megmondani ki az. Az arcát eltakarja a kapucnija, csak annyit tudok, hogy nagyon fontos személy számomra.
Odarohanok a földön fekvőhöz, de még mindig nem látom az arcát. A kék átok, ami felénk suhan el is tereli a figyelmem arról, hogy utána járjak. Csak annyiban vagyok biztos, hogy fontos nekem ez az ember ezért meg kell védenem. Hamarosan a fák közül ki is lép egy csuklyás alak. Mintha a háború térne vissza. Látom, ahogy emeli a pálcáját, én pedig ösztönösen cselekszem. Egy megfelelően erős pajzsbűbájjal megvédem magunkat, majd rögtön utána is küldök egy Stuport, hogy még véletlenül se legyen ideje megtámadni másodszor is.
Felállok és megpróbálom arrébb vinni az emberemet, de olyan nehéz, hogy megmozdítani is alig bírom. Második próbálkozás után zörgést hallok a fák közül. A tisztás minden oldala felől majd látom is megérkezni őket. Inferusok. Teljesen pánikba esek, de aztán rájövök, hogy ha nem lépek, akkor mind a kettőnknek befellegzett. Felállok, és szembe nézek vele. Azon gondolkodom, hogyan is volt az a varázsige, amit az órán tanultunk.
Meglendítem a pálcámat, de először csak egy kis lángocska hagyja el az. Az inferusok közelednek, ezért nem adhatom fel. Másodszor is megpróbálom, akkor viszont már sikerrel járok. Az élettelen testek egy szempillantás alatt elporladnak, de ezt nem várom meg. A földön fekvő felé fordulok, viszont ott már nincs senki. Igazából körülöttem nincs már senki és semmi.
Lassan kinyitom a szemem, és a teremben találom magam. Kiráz a hideg az élmény hatására, ugyanakkor örülök is neki. Várok pár pillanatot, amíg helyrerázódok, majd megkeresem azt a pultot, hogy magamhoz vegyek egy pohár teát. Visszaülök a matracomra, majd enyhén remegő kézzel iszogatni kezdek. Mindent összevetve hasznos volt sok szempontból ez az óra. Örülök neki, hogy eljöttem.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #36 Dátum: 2021. 10. 31. - 15:42:15 »
+1

hús és pörc
2002. szeptember 30.

Reginald bácsi és a diákok
i am more
than just
a copy of you

style: uniform Hááát zene: Initium

Már-már szórakoztatónak is tűnt ez a tüzes dolog, pláne, hogy elvileg rám nem is volt veszélyes. Nem örültem volna, ha esetleg megpörkölődik a szemöldököm vagy a hajam – bár mivel a fekete tincsek megint kicsit túl nőttek ez a kettő lényegében együtt járt volna. Mégis elégedett vigyorral bámultam Evelynre. Őt bosszantani és ijesztegetni sokkal humorosabb volt, mint az egész óra összességében.
–  Te nem vagy normális! – fakadt ki. - De ha azt hiszed, hogy ezzel el tudsz ijeszteni, akkor rosszul gondolod. Egyszer hibát követsz majd el, én meg akkor ott leszek, és megírom azt a cikket vagy önéletrajzot. – Tette hozzá, én meg csak felvontam a szemöldököm.
Szóval még is csak összecsináltad magad… – Közöltem egy kegyetlen vigyor keretébe. Mondjuk azt is értékeltem volna, ha Reginald nem éppen akkor jön oda észt osztani. Arra aztán tényleg semmi szükség nem volt.
– Kérem Mr O'Mara, hogy azért bizonyos keretek között maradjunk, ha már... itt van. – Unottan pillantottam rá. Nem értettem a problémáját, két perccel korábban mondta, hogy nem veszélyes emberre ezt a faszság… mármint a varázslat. –  És egyúttal az óra elejében említett arányosságra is felhívom a figyelmet... Ha bárkiben is kár esne egy ilyen erőfitogtatás miatt, azt nem köszönné meg.
Te mondtad az előbb, hogy nem veszélyes ránk. Akkor nem mindegy, ha kicsit szórakozom? – kérdeztem vissza. Ha ártani akarnék bárkinek is, hát megtenném az ő parancsai nélkül is. Én viszont csak szórakozni ültem be, mert éppen ide sodort a tömeg. Azt mondják az ember ragadja meg a lehetőségeket, amiket éppen elé sodor az élet. Hát én megragadtam. Reginald csak akadályozott abban, hogy jól érezzem magam. Ez persze nagyon is jellemző volt rá. Szabályszerűség, mintha ez lenne a jelmondata.
Mindegy. Úgyis vége volt ennek a feladatnak, ami amúgy nagyon unalmas volt. Reméltem, hogy legalább az utolsó feladat valami életszerűbb lesz, mert ezek a kölykök ebből a bohóckodásból nem sokat tanulhattak és már én is azon voltam, hogy kirabolok mindenkit aztán lelépek. Ekkor jöttek azok a matracok, na meg Reginald magyarázatának második fele.
–  Az utolsó feladathoz pedig, ha enni nem is kell, de inni igen. Mindenki kap egy fiola bájitalt, majd lehajtja és lefekszik egy matracra. Egy álomszerű állapotot fognak átélni, amiben tudatuknál lesznek, képesek lesznek irányítani, és ott kell megvédeniük magukat. Ennek az alapja mellesleg egy általam korábban átélt helyzet, de mindenkinek személyre szabott is lesz egy picit. Fizikailag veszélytelen, de mindent valóságosnak fognak érezni. Az ébredés után pedig meleg tea és süti vár mindenkit, ha akarja leülhet megbeszélni a tapasztalatokat, kérdezni, tanácsot kérni. Nem is húzom az időt, jöjjenek csak és vágjunk bele!
Hümmögve léptem közelebb. Megszereztem egy adag bájitalt, hogy aztán szinte azonnal bele is kortyoljak. Furcsa kótyagos érzéssel terültem el az egyik matracon. Éreztem, ahogy az érzés húz magába, minden elsötétül előttem… aztán egy kopár táj kezdett kibontakozni. A sötétben csupán a holdfény világította meg a vidéket. Kellett egy pillanat, hogy felfogjam, ez egy tisztás és ott áll tőlem néhány méterre Aiden. Láttam, ahogy remegve fekszik, ahogy megint az életéért küzd, mint akkor októberben… amikor az életem árán mentettem meg és szinte azonnal lüktetni kezdett az ujjamon a gyűrű, a tenyerem a seb, amit azután kaptam, hogy elvettem tőle azt az átkot, ami majdnem megölte. Többé ez nem álom volt, hanem valóság. Annyira valóság, hogy még a hideget is éreztem az arcomon.
Közelebb siettem, de valahogy olyan furcsa csend volt. Csak a saját szívverésem lüktetett a fülembe. Aztán kék fény villant, hangosan csapódva egy fa törzsébe. Összerezzenve borultam Aidenre, hogy a testemmel védjen, de közben a lucfenyőpálcát kirángattam a kabátom zsebéből. Reccsenést hallottam… valaki közeledett. Valaki, aki bántani akarta Aident.
Mindjárt hazavizslek… – Suttogtam, közben a pálcámat arra emeltem, amerre a zajt hallottam. Néma Protego maximával próbáltam megvédeni magunkat, nem tudtam sikerült-e rendesen, mert utána szinte azonnal egy Confringot küldtem abba az irányba és a robbanó hang nyomán csengeni kezdett a fülem.
Csak akkor hallottam meg az újabb recsegő ropogó hangot, mikor már megjelentek azok az élettelen testek. Láttam ilyet. Tudtam, mi ez. Egy kriptában égettem őket szét, futótűzzel… tiltott bűbájjal. A táj miatt azonban itt az nem lett volna megfelelő varázslat. Az a vacak kellett, amit Reginald mutatott.
Partis Temporus– dünnyögtem. Ez a helyzet egész más érzéseket váltott ki belőlem, mint a teremben. Sokkal, sokkal erősebb voltam, mert rettegtem, hogy Aiden élete, mint a homokszemek, kisiklik az az ujjaim között. A lángok fájdalmasan magasra csaptak, jótékonyan körbe véve minket. Láttam, ahogy el-elég egy-egy támadó test. Figyeltem, ahogy elporladnak és közben végig Aiden kezét szorongattam.
Csendesen rándultam össze és tértem magamhoz. Szinte azonnal felpattantam és zaklatottan rohantam a pulthoz, ahol a meleg tea volt. Azt hittem, menten elájulok. Ez az egész életem legszörnyűbb perceit idézték… mikor azt hittem, hogy soha többé nem ölelhetem magamhoz Aident. Remegő kézzel ragadtam meg az egyik csészét, hogy abból kortyoljak egyet. Könnyes szemmel pillantottam Reginaldra… egyszerűen csak utáltam, amiért ezt csinálta velem.
Naplózva


Armin Narek
Eltávozott karakter
*****


A festő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #37 Dátum: 2021. 10. 31. - 17:07:51 »
+2

 
Defenzív Mágia…de minek?



2002. szeptember 30.

outfit
: black # megjegyzés: Hááát

Ez az egész óra kezdett egy szörnyen elcseszett viccnek tűnni. Nem tudtam ilyen varázslatokat végre hajtani, egészen másokat tanultam otthon és egészen másfajta dolgokban voltam tehetséges. Olyan volt, mintha az egész órát a godrikosokra szabták volna, akiknek ezek a piffpuff tárgyak amúgy is kötelezőek voltak. Nálunk lefeljebb színkeverést tanulhattak a hallgatók.
– Hmm, nem is tudom, talán fess néhány tűzcsóvát. Mr. Művész – válaszolta Caine nagy okosan. Könnyebb lett volna, ha felfesthettem volna őket a padlóra, ez tény. Valószínűleg előbb kézre állt volna, mint ez az akármi. Ezt persze a humoros kedvű Oscar is észre vette, mert a következő pillanatban már ott volt mögött, az ujjai a kezemre simultak.
–  Jesszusom, ne legyél már ilyen béna... csináld így... – magyarázta és próbálta megmutatni, hogyan kéne úgy mégis varázsolni. De még mielőtt megpróbálkozhattam volna egyedül, megint megszólított minket a tanár. Azt vártam, hogy most már aztán tényleg kidob az óráról… és kezdtem volna örülni neki annak fényében, hogy Oscar Caine társaságában nem sok esélyem volt arra, hogy bármit is békében elsajátítok.
– Mert így aztán, hogy a nyakamba lihegsz könnyebb… – dünnyögtem enyhén gúnyosan. Reméltem, hogy a tanár nem hallja meg, bár abban biztos voltam, hogy már így is észrevette, hogy totál ideges vagyok tőlük.
–  Nyugalom... elsőre ez nem könnyű. Azt is látom, hogy kicsit izgul. Szóval mély levegő, csukja be a szemét, figyeljen csak a légzésére. – magyarázta, én meg ismét gyomron könyököltem Caine-t, hogy próbáljon már meg távolabb keveredni tőlem. Túlzottan is a nyakamba mászott. – A mozdulat jó volt, elég laza és finom, azzal nincs gond. Ha elcsendesedtek kicsit a gondolatai, megvan a belső ritmus a légzésből, akkor kezdjen koncentrálni. Ne a varázslatot akarja görcsösen, hanem az legyen a középpontban, hogy valaki vagy valami fontosat akar megoltalmazni. Sikerülni fog! – Tette hozzá.
Aztán még helyre is rakta Caine-t. Egy gúnyos vigyorral pillantottam rá, hogy ezt most megérdemelte, de aztán megpróbáltam még párszor a varázslatot. Nem jártam nagyobb sikerrel, ennek fényében pedig a következő feladat csak még félelmetesebbnek hangzott. Én egyáltalán nem akartam kipróbálni magam éles helyzetben. Kissé nehezen vettem magam rá, hogy odalépjek, lehúzzam azt a furcsa, vízszerű bájitalt. Mégis lefeküdtem a matracra és hagytam, hogy az álom rám találjon.
Egy pillanat volt az egész és máris egy egészen más helyen volt. Vacogni kezdtem, mert hogy hideg, téli tájon találtam magam. Kopár volt, mintha csak valami erdős terület kiégett részén lennék. Utáltam a hideget, mert könnyen a csontomig hatolt. Ahol én nőttem fel, ott többé-kevésbé meleg volt. Nagy ritkán találkoztunk hóval.   
Tettem egy lépést előre, megpillantva tőlem alig néhány méterre Caine-t. Ájultan feküdt, az ajkai színtelennek tűntek a holdfényben, mintha nem lenne jól. Közelebb akartam lépni, mert voltam olyan naiv, hogy elhiggyem, ártalmatlan most már. Csakhogy a következő pillanatban egy kék villanás vonta magára a figyelmemet, azonnal elé álltam és kinyújtottam a pálcámat. 
Az anyanyelvemen káromkodtam. Úgy éreztem menten elájulok, ahogy egy fekete ruhába bugyolált alakot pillantottam meg. Nem láttam jól az arcát, de éppen eléggé megijedtem ahhoz, hogy magunk elé egy Protegoval próbálkoztam, ami elégedetlennek bizonyult, mert hátrébb repültem. A testem valahol Caine másik oldalán ért földet. A hátam fájdalmasan csapódott a talajba. Csak annyi erőm volt, hogy a következő varázslattal széllökést támasztva próbáljak szabadulni a támadótól.
– Kelj már fel te hülye… – Böktem meg a lábfejemmel Caine-t, mikor nagy nehezen talpra kászálódtam. Zaj érkezett a fák közül és tudtam, hogy képtelen lennék megtenni azt, amit korábban az órán tanultunk… de azok a valamik… amik csak úgy vonszolták magukat közeledtek. Ezért mással próbálkoztam: – Piroinitio – Próbálkoztam meg, de a varázslat csupán néhánytól szabadított meg. Ez nem volt elég erős ekkora tömeggel szemben, vagy én voltam túl ügyetlen ahhoz, hogy ez másképp legyen. Az egyik nagyon közeledett. Megfogtam Caine karját, hogy húzzam, mert menekülnünk kellett. Most bezzeg nem volt olyan nagyokos, hogy megmutassa, mit kell csinálni… és aztán… sötétség.
Váratlanul tértem magamhoz a matracon. A párbajterem plafonja felé bámultam.
Gondolkodás nélkül felkeltem, hogy sápadtan odalépjek a teához és a sütikhez. Kellett egy kis erő, mielőtt leverem Caine-t. Hogy tudod még ebben a hülye álomban is engem megtalálni?
Naplózva


April Sheridan
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #38 Dátum: 2021. 11. 01. - 14:20:07 »
+1

Defenzív Mágia I.
to; Minden jelenlévő


2002. szeptember 30.


zenéd: We're The Devils outfited: style

Tudtam, hogy képes vagyok rá, általában a félelmeim gátolnak a dolgaimban, azok viszont teljesen le tudnak uralni, és könnyen irányítanak. Irgalmatlan nehéz irányítanom, ezért gyakran ő irányít engem. De a magamnak és Kiliannak tett ígéretem összekapart annyi erőt, hogy ezen most túllendüljek, és a feladatra koncentráljak. Visszaemlékezem arra, mennyire szerettem a DS edzéseket, és hogy azóta is mennyit fejlődtem. Ha kellően szép dolgokra koncentrálok, sikerül a háttérbe szorítabom a félelmeimm, és az indulatom. A lángok is lassan engedelmeskednek, és én is megnyugszom. Egy rövid pihenés után jön a következő feladat. Elég elszántnak érzem magam, és nem fogom hagyni, hogy megfutamodjak. Bármi is lesz az, megcsinálom. Itt a lehetőség, hogy biztonságosan győzzem le a legnagyobb akadályozó tényezőm. A félelmem a múlt miatt.
- Remek munkát végeztek eddig, nagyjából mindenki megfelelően végezte el a feladatát. A hátterük és tudásuk nem egyforma, így van, akinek jobban ment, van akinek még csiszolnia kell rajta, de ez csak a kezdet. A puding próbája pedig végső soron az evés!
Szívesebben gyűrnék le most egy csokipudingot, vagy egy tudom is én..fahéjas zabkását. Matracokat varázsol elő, amit egyáltalán nem értek. Meditálni fogunk? Én nagyon nehezen lazulok el, nem tudok parancsra...és nevetségesnek is találom. Inkább otthon pihennék, mint itt, ahol mindenki néz..vagyis ha mindenki pihen, akkor maximum a prof né. Az pedig még zavarba ejtőbb.
- Az utolsó feladathoz pedig, ha enni nem is kell, de inni igen. Mindenki kap egy fiola bájitalt, majd lehajtja és lefekszik egy matracra. Egy álomszerű állapotot fognak átélni, amiben tudatuknál lesznek, képesek lesznek irányítani, és ott kell megvédeniük magukat. Ennek az alapja mellesleg egy általam korábban átélt helyzet, de mindenkinek személyre szabott is lesz egy picit. Fizikailag veszélytelen, de mindent valóságosnak fognak érezni. Az ébredés után pedig meleg tea és süti vár mindenkit, ha akarja leülhet megbeszélni a tapasztalatokat, kérdezni, tanácsot kérni. Nem is húzom az időt, jöjjenek csak és vágjunk bele!
Ááá, értem. Nem is tudom, most már szimpatikusabbnak tűnik a meditáció...Kissé bizonytalanul indul el a többiekkel, lopva Sophie és Serena felé sandítok, majd erőt veszek magamon, magamhoz veszem a fiolát, és lehajtom. Nagyon gyorsan zuhanok ebbe az álomszerű állapotba, mint Alice a nyúllyukba. Már nincs a terem, nincs a lányok megnyugtató vagy éppen ijedt tekintete. Egyedül vagyok, a hideg tekintetű prof is eltűnt. Hiába tudom, hogy ez nem a valóság, mégis most minden nagyon is annak tűnik. Félek, hogy esetlek megint Kiliant fogom látni, bár ebben nem vagyok biztos, mert  ő már nincs köztünk. Félek és aggódom is egyben, nem tudom, akarom e látni, vagy sem. Már látom, de még nem vagyok elég közel, hogy lássam, ki az. Lassan, óvatosan indulok el, de nem értem. Egyáltalán nem Kilian van ott, vagy valamelyik családtagom.
- Charlie? Mi?..Neeem..miért te?
Nincs időm ezen filozofálgatni. Ijesztően néma csend borul ránk, amitől kiráz a hideg. Utálom ezt. A horrofilmekben is...mégegyszer végigfut a hátamon, egyszerűen gyűlölöm ezeket a részeket. Félek. Győzködöm magam, hogy nem valódi, és egyszerűen muszáj legyőznöm a gyerekes pánikrohamjaim, ha beüt a crach. A kék csóvára felkapom a fejem, és összeszedem mindem bátorságom. Egy protego maximát lövök ki, a szívem hevesen dobog. Charlire pillantok, majd mire visszapillantok, megannyi félholt valami közelít felénk. Most mi lesz, most mi lesz...oké, oké, itt van az őj varázslat. Ha sikerül, gondolom felébredek...
-Partis Temporus!-
Behunyom a szemem, és összepontosítani igyekszek. Az érzelmeimre, és arra, hogy ne féljek. Jobb szemem egy pillanatra kinyitom, de csak annyit látok, hogy valami por száll a levegőben. A fura hörgő hangokat is igyekszem kizárni. Nem félek. Nem félek. Nem félek. HIrtelen ülök fel a matracon, levegőért kapkodva. Észreveszem, hogy újra itt vagyok. Most akkor..sikerült? Sikerült ugye? Nem éreztem fájdalmat, de látni sem láttam sok mindent. Azt hiszem, sikerült. De...miért? Csendben a sütik és a meleg tea felé avászkodom, és bémulom a padlót.
- Charlie...
Naplózva

Serena Fawley
Eltávozott karakter
*****


Csillagszemű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #39 Dátum: 2021. 11. 02. - 19:30:45 »
+1

Párbajóra
2002. szeptember 30.

Cobham professzor simán kiszúrja, hogy bénázom. Odajön, és kedvesen próbál segíteni. Megfogadom a tanácsát, megpróbálok nem félni a varázslattól. Habár nekem ezek a támadó ártások sosem mentek. Most viszont könnyedebben ejtem ki a varázsigét, amitől rögtön valami olyasmi örvény alakul ki, mint amit a tanár úrtól láttam.
Hálásan mosolyog rá, és kicsit magabiztosabban köszönöm meg neki a segítséget. Ahogy látja, hogy alakul a varázslatom, tovább indul, a többieknek segíteni, én viszont - jó diákhoz méltóan - még gyakorolok, nehogy túlságosan elbízzam magam. Amikor háromszor sikerül megidéznem a tűzörvényt, leülök, és várom a következő, szerencsére már utolsó feladatot.
-Rendben, mindenki megállhat, megyünk tovább! - szól végül Cobham, mire mindenki abbahagyja a varázslást, és felé pillantunk. Mindenkin érződik az izgatottság, már az utolsó feladat felvezetője is rejtélyes volt, hát még a fiolák, és a benne lötykölődő folyadék, amit ilyen messziről nem tudok beazonosítani. De hamarosan kiderül, mire is valók, amikor Reginald matracokat varázsol elő. Valószínűleg valami altató ital lehet benne...
Egy álomszerű állapotot fognak átélni, amiben tudatuknál lesznek, képesek lesznek irányítani, és ott kell megvédeniük magukat. Ennek az alapja mellesleg egy általam korábban átélt helyzet, de mindenkinek személyre szabott is lesz egy picit. Fizikailag veszélytelen, de mindent valóságosnak fognak érezni. - megborzongok. Na erre semmi szükségem nem volt. Nekem tökéletes az, hogy ilyen egyszerű, biztonságos körülmények között gyakorolom ezeket a varázslatokat. Nekem nincs szükségem valósághű álmokra. Nincs szükségem ténylegesen átélt helyzetekre.
Nyugtalanul fészkelődöm a fenekemen, és nagyon nincs kedvem odamenni, elvenni egy altató bájitalt, és belelépni Cobham emlékébe. Mivel nyilván nem az első randiját fogjuk kipróbálni, de még csak nem is egy kellemes családi vacsorát.
De mivel mindenki mozdul, és nem gondolnám, hogy tényleg meg fogok sérülni, megyek, és magamhoz veszek egy fiolát, majd egy üres matrachoz bandukolok. Néhányan már álmodnak, mások, mint én haboznak egy kicsit. Végül összeszedem minden bátorságomat, felhajtom az italt, eldőlök, és belesüppedek az álomba.

Hideg van, tél van, kopárak a fák. A Hold ott világít a fejem felett. Nem tudom, hol vagyok, de egy ismeretlen késztetést hajt előre. Kiérek egy tisztásra, egy pillanatra fel sem fogom hol vagyok, de aztán meglátok egy kis testet. Fekete talárban, egy kistermetű nő lehet? Nem, inkább egy gyerek. Összeszorul a szívem, miért van itt? Közelebb lépek, mégsem járja, hogy egy kisgyerek, a tél közepén egy tisztáson alszik. Aztán látom az ismerős fürtöket, és gyorsabban szedem a lában.
Mit keres itt Teddy? Mit műveltek vele? Körbenézek, a kezembe fogom a pálcámat, és keresem azt, aki bántotta az öcsémet. A vadak elhallgatnak, kísérteties csönd honol az erdőben, és elhúz két átok a fák között. Felpattanok, arrafelé nézek, amerről az átkok jöhettek, és folyamatosan úgy állok, hogy a testemmel védjem az öcsémet.
Aztán kilép egy alak, valahogy érzem, hogy ő Teddy támadója, és nem is kell sokat várnom, már küldi is felém a nekem szánt átkot.
-Protego! - kiáltom gondolkodás nélkül, és megidézek egy tökéletes pajzsbűbájt. Nemcsak engem fed le természetesen, hanem Teddyt is. Nem akarom, hogy bármi komolyabb baja legyen. A támadó nem erősködik nagyon, továbbáll, én pedig már hallom az újabb közeledő léptek zaját.
Többen vannak, de mégis, valahogy máshogy járnak. Amikor megjelennek kiráz a hideg, ezek inferusok. Gyűlölöm őket, habár még eggyel sem találkoztam élőben. De tudom, hogy a tűz jó ellenük.
Eszembe jut az az átok, amit az egyetemen tanultunk. Hogyan is volt?
Nem sok időm van kitalálni, mit is kell tennem, próbálkozok:
-Partis Temporus! - Elsőre nem járok sikerrel. Megint nem jól mondom a varázsigét. Szedd össze magad! - bíztatom magam, és másodszorra már jobban sikerül. Ki is ütök három inferust. Még párszor elismétlem a bűbájt, és hamarosan már csak ketten maradunk az öcsémmel.
Fáradtan dőlök rá, és a következő pillanatban, amikor kinyitom a szemem, újra az egyetemen vagyok. Eltart pár pillanatig, mire összeszedem magam, de végül felülök, körbenézek. Lassan mindenki túl van az álmom.
Nekem muszáj kicsit összeszednem magam. Rossz volt az öcsémet ilyen kiszolgáltatott helyzetben látni. Ha nem lenne a Roxfortban, most tuti hazamennék, és jól megölelgetném.
Végül csak rászánom magam, és megiszok egy teát, de nagyon nincs jó kedvem. Ez az utolsó feladat egyáltalán nem tetszett. Nem akarom, még gondolatban sem, hogy bántsák az öcsémet. Ez így nagyon nem volt jó.
Naplózva


Oscar Caine
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #40 Dátum: 2021. 11. 02. - 22:38:04 »
+1

nincsenek válaszaim
2002. szeptember 30.



zene: odabent se látok mást, csak kérdéseket oufit: m e h


Eskü, hogy csak segíteni akartam neki, de nem, őnagysága inkább csak fogta magát és jobban rápánikolt, mintha csak valami istentelen pervezséggel ostromoltam volna. Azért nem voltam olyan tapír, hogy felzaklassam amúgy. De kábé úgy reagált a segítségemre, mintha letoltam volna előtte a nadrágomat. Így aztán remélhet tőlem bármilyens egítséget és még a tökéletes varázslatom helyett csak le lett cseszve a fejem. Hát komolyan nagyonjó. Tényleg rohadtul nagyon jó. Morcosan hümmögtem egyet, még akkor is, hogy ha nem volt olyan unalmasan tanérosan száraz. Nem szerettem a szabályokat, nem szarettem ha megomdták, hogy mit csináltam rosszul. Azokkal midnig is szar volt szembesülni. Ezért is menekültem minden elől. Még azelől is, hogy komolyabb kapcsolatom legyen. Inkább csak elengedtem az az egészet Arminnal. Avgyis nagyon azon voltam, hogy elengedjem. Mogorva pillantást vetettem Armin gúnyos pillantására, majd én is inkább magamhoz vettem a bájitalt, aminek lehetett volna valami alholos íze, ha már ennyit szenvedtem ezzel az órával. Eldőltem én is a matracon, hogy aztán pillanatokon belül máshol ébredtem fel.
Végre valami izgalmas is történt, nem csak egy unalmas teremben ültem, ahol megölt az unalom.
Ahogy a téli táj bekúszott a szemembe, csak egykedvűen sóhajtottam egyet. Ha a halálra fagyás szimulációba kerültem, akkor rossz ember választott, nagyjából tudtam, hogy mit kellett tennem ahhoz, hogy ne pusztuljak meg. NA meg az egész gyerekkorom egy fűtetlen házban és egy darab zokniban meg néhány ronygban töltöttem el, szóval fel sem tűnt annyira a hideg. Haladtam előre, nem is tudtam megondani pontosa, hogy miért, aztán egy elakot láttam kirajzolódni a hóban. Először nem tudtam kivenni ki az, de már kattogott az agyam, hogy kinek a hulláját találom meg. Persze, igazi nekromágus lévén már röhgtön a hullákból indultam ki, véletlenül se gondolva arra, hogy amúgy lehet, hogy élhetett is. Beteg állat vagy te, Caine.
Közelebb lépve azonban már kivettem Narek alakját, és egy időre megdermedtem még a járásban is. Odaszaladtam hozzá, hogy rázni kezdjem, de nem mozdult.
- Baszki, Narek, hogy lehetsz ilyen szerencsétlen? - Rögtön keresni kezdtem rajta az életnek a nyomait, és megkönnyebbültem sóhajtottam fel, hogy amúgy nem halt meg. Szerettem volna rájönni, hogy mitől vesztette el az eszméletét, melyik átok találhatta el, és hogyan is tudtam volna rajta segíteni. A pánik helyett a józan eszem tört elő belőlem, háttérbe szorítva az idegességemet. Nem telt el sok idő, kegyetlen némaság telepedett le tájra, én pedig automatikusan előhúztam a pálcámat a zsebemből. Az átkok hangajira csak jobban nekikészültem  a támadásnak, és ahogy meglátom az alakokat, rögtön meg is céloztam a fekete alakokat.
- Bombarda! - nem akartam nekik megadni azt a lehetőséget, hogy ők támadtak rám. Ránk. Most meg kellett védenem egy magatehetetlen embert, aki történetesen Armin volt. Persze nem volt ez olyan egszerű, ahogy kiktattam a fickót, vagy nőt, nem is érdekelt, megint csak idióta hangokat hallottam.
- Mi a franc? - kerekedett el a szemem, ahogy megláttam a hét infernust felém haladni. Ki a franc tett bele egy apokaliptikus zombifilmbe, de komolyan? Moromgva, átkozódva lendültem támadásba. Nem hagyhattam, hogy ideérjenek, szóval azonnal megidéztem a megfelelő varázslatot.
Partis Temporus! - kiáltottam, és azt kívántam, hogy a lehető legtöbb infernus seggéről égesse le azt a bőrnek nevezett valamit. Bár jó lett volna csak egy kicsit ksíérleti célbol megtartani az egyiket, hogy tanulményozzam őket. De csak nem jött ez össze, a láng egészen erősre sikerült, és a legtöbbet el is égette. MÉg maradt három, akik közelebbkerültek hozzánk, én pedig Armin elé álltam.
- Piroinito! Égjetek ti seggek! - kiabáltam, ahogy elemésztette őket a tűz ereje. Aztán hirtelen kipattant a szemem és felpattantam a matracról, mint akiben még így is túl sok energia volt. Felprögetett állapotban voltam az adrenalin miatt amit abban a valamiben éreztem, de azért odaléptem a sütikhez, hogy egy adagot én is betermeljek, majd NArek felé vigyorogtam, olyan győzedelmesen. Tessék, még az ilyen hüle helyzeteben is meg tudtam védeni a hátsód. De persze nem mondtam semmit, csak nagyon elégedetten ültem vissza a helyemre. Ezek után tuti, hogy le fogok menni kocsmázni.
Naplózva


Reginald Cobham
Akadémiai tanár
***


Ex-Auror - Griffendél Godrik Akadémia tanára

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #41 Dátum: 2021. 11. 05. - 23:56:07 »
+3

Defenzív Mágia I.
Első óra minden egyetemistának

Miután mindenki elég jól ritmusba került már az órán, ideje, hogy a következő feladatra lépjünk. Tudatosan épült az eseménysor, elsőre a kötelező elmélettel, hogy aztán a ritmust kezdjék el felvenni a pajzsbűbájok gyakorlásával és a támadással is persze egyfajta reflexet fejlesztve. S ehhez járt még egy új varázslat is. Azonban mindezt érdemes volt teszt elé állítani. Egy egyszerű gyakorlópályánál életszerűbbet eszeltem ki, és végső soron fizikálisan veszélytelenebbet is. Lelkileg már más kérdés mindez, viszont az is a tárgy része, ha úgy tetszik: a kezdet kezdetén elmondtam, hogy az lehet sikeres, aki magát és az ellenségét is ismeri. A félelmekkel, a veszteséggel való szembenézés pedig fontos része az önismeretnek. A valóság váratlan és szélsőséges helyzeteket tud produkálni, ehhez pedig nem elég, hogy valaki jól tudja lengetni a pálcáját: lelki erényekre, acélos edzettségre van szükség. Szóval a defenzív mágia óra lényegében a mágia határain túlra is terjed, amennyiben én tartom azt, a bájital elfogyasztása után pedig a hallgatók is szembesülhetnek ezzel.
Helyet foglalva a matracon hamarosan mindenkinek megkezdődik a tortúra, ezt tudtam borítékolni. Azért, mert hasonlót éltem át én is és ők is abba csöppennek bele. Egy kemény késő őszi éjjel a háború idejéről, amikor észak felé próbáltunk menekülni és én komolyan vettem azt, hogy senkit nem hagyunk hátra. Akkor sem, ha egy csoportnyi inferus jelentette a fenyegetést, akiket a Nagyúr egyik csatlósa szabadított el. Minddel találkoznak ebben a rémálomban, csak a rendes álmokhoz képest most cselekvőképességük teljes birtokában és tudatosan léphetnek. Arcaik-tagjaik egy-egy rándulása, vagy az olykori nyögések, motyogás tanúskodik róla, hogy nem sétagalopp a dolog és bizony van, aki egész korán ébred is.
Ms. Barlow nyitja a sort, aki olyan zaklatottan ébred s úgy kel fel, mint akit dróton rántanak. Egyértelmű, hogy az első villanást érezhette meg a saját halálából. Az inferusok nem végeznek tiszta munkát, vad brutalitással tépik szét az áldozataikat és nem feltétlenül a leggyorsabb halálra törekedve. Nos, ettől a résztől most mindenki meg lett azért kímélve leginkább azért, mert azt én sem éltem át, így nincsen hová folytatni a dolgot. Akárhogy is, Ms. Barlow gyorsan pattan fel és kiviharzik a teremből lépteinek heves kopogásával, még mielőtt bármit szólhatnék. Megpróbáltam volna megnyugtatni, vagy átbeszélni vele a tapasztalatait, segíteni, hogy miben kéne másként cselekedni, de... meg tudom érteni ezt a reakciót is. Egy pillanatra sem vonom kétségbe, hogy a helyzet olyan lelki terhet rótt rá, ami után a magányra vágyik. Éppen ezért is hagyom szó nélkül a dolgot.
Mr Narek a második, aki elég gyorsan ébred, hasonló intenzitással, mint Ms. Barlow. Leah az órán jól szerepelt, így meglepett, hogy ott gyors volt az ébredés, de Armin-al az imént külön kellett még gyakorolni, így éppenséggel nem lep meg a dolog annyira.
- Vegyen, amennyi jól esik Mr. Narek, mindjárt jobban lesz! - bíztatom is egy kicsit, mert ő legalább él a kis lélekerősítő tea és csokis süti lehetőségével. - Elsőre sok lehet egy ilyen kihívás, de biztosra veszem, hogy most több tapasztalat birtokában már jobban menne, vagy máshogy állna hozzá. - jegyzem még meg, hogy aztán figyeljem, amint nagyjából egy időben, de mégis egy kis látenciával tér magához a többi résztvevő. A jelek szerint a többség sikeresen vette az akadályt, kellemes meglepetésként Ms Sheridan is, aki az óra első felében azért megijesztett. Nem a képességeinek szólt a kételkedésem, inkább annak, hogy akkor elkapta a pánikroham, ez pedig bőven nagyobb falat volt. De jelek szerint a valósnak érződő stressz tényleg koncentrálásra késztette és a jót hozta ki belőle. Ő mindenképp az óra egyik nyertese azzal, hogy mind önmagáról, mind az ellenségről tanult valamit. És esélyt kapott, hogy sikeresen nyerjen csatákat a jövőben. Ms. Pye és Elliot sikere elég evidensnek tűnt, ők minden feladatot tehetségesen oldottak meg eddig is. Mr. Caine szintén sikerrel járt, amiben azért bíztam is, mert rajta inkább hanyagságot láttam csupán korábban, nem képességek hiányát. Akárhogy is, lassan mindenki magához tért, a sütis-teás tálcákon pedig szabad a rablás.
- Nos, én köszönöm mindenkinek a részvételt az első órán! Mint tudják, tömbösítve lesz megtartva a többi is, szóval havonta egy alkalom. Most ehetnek-ihatnak ameddig jól esik és van mit, megbeszélhetjük a tapasztalataikat és a kérdésekre is válaszolok. De távozni is szabadon lehet, az órának formálisan vége. - jelentem be, ahogy végigtekintek a diákokon.
- Aki megy, annak a viszont látásra, aki még marad, az érezze kicsit otthon magát!


Köszönöm mindenkinek a részvételt és a türelmet! Egy élmény volt megtartani az első órát, remélem mindenki jól szórakozott a sokkoló élmény(ek) mellett is!
Naplózva
Oldalak: 1 2 [3] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 16. - 17:40:00
Az oldal 0.148 másodperc alatt készült el 48 lekéréssel.