163-as ügy aktája

Gabriel Milton otthoni irodája



Az erdő közepén található eldugott házikó, egy szintén eldugott
szögletében kapott helyet a saját irodája, ahol a megoldott ügyeiről
vezetett aktákat tartja. Az akták olyan információkat is tartalmaznak,
amik a hivatalos jelentésekbe esetleg nem kerültek bele.

[163-as akta]

1989. szeptember
163-as akta
18+

A feladat:
Egy ismeretlen bejelentő nyomán utána kell járni egy feltételezett bordélyháznak, ahol varázstalanokat és varázstudókat egyformán kényszerítenek prostitúcióra, és néha még rosszabbra is. Az illető nem tudott pontos információval szolgálni a hely hollétéről, de annyival még kiegészítette a bejelentését, hogy kérésre bárhova elviszik a szolgáltatást, csupán eléggé befolyásosnak kell lenni vagy elegendőt fizetni érte.

Kivizsgálás:
1989 szeptemberében kaptam az ügyet, és már első hallásra sem tetszett nekem valami benne. Valami rohadtul bűzlött ebben az egészben, de akkor még nem tudtam megmondani, hogy micsoda. Először megpróbáltam felkutatni a bejelentőt, hiszen olyan információval is szolgált nekünk, amit csak belsős tudhatott. Honnan tudta például, hogy kérésre a lányokat vagy a fiúkat a bordélyból elviszik? Mi lehet az a rosszabb? A főparancsnoknak azonban, ha volt is információja a bejelentőről, nem adta ki. Csak azt az üzenetet kaptam készhez, amiben a bejelentés érkezett. Szerencsére kézzel írt volt a levél, ezért meg volt az esélye, hogy később esetleg összehasonlítsam egy másik levéllel az írást.
A következő a helyszín felderítése volt. Nos, a bejelentő Skóciába tette a helyszínt, valahol a Skye szigetre. Sajnos ez a sziget nem éppen a királyság kisebb méretű szigetei közé tartozik, ezért esélytelen volt, hogy bármi mágikus után kutassak anélkül, hogy a fél életem ráment volna. Legjobb tudomásom szerint, sok varázsló család lakik a szigeten, ezért a mágia kutatása feleslegessé vált. Más módszer után kellett néznem.
A következő utam a Zsebpiszok közbe vezetett. Volt ott néhány sötét alak, akinek a prostitúció volt a szakterülete. Senki sem szerette a konkurenciát, ezért ha a saját bőrüket tudták menteni, megtették a másik feldobásának árán. De néha csak a szórakozás miatt. Félkarú Frank volt az, aki közelebb vitt egy kicsit a megoldáshoz. Persze, ehhez szemet kellett hunynom az éppen aktuális illegális üzlete felett, de ez megérte nekem.
- A Skye szigeten lévő bordély megközelíthetetlen és kikezdhetetlen. Csak nagyon alapos átvizsgálás után engednek be oda bárkit is. Állítólag nagyon csúnya dolgot történnek ott, és alapfeltétel a titoktartás. Milton, ha fel akarod számolni azt a helyet, akkor jobb, ha már most feladsz mindent, ami fontos az életedben, mert nem lesz olyan könnyű oda bejutnod sem.
- Az legyen az én dolgom. Most pedig húzz el innen, amíg teheted.
Visszamentem a főparancsnokságra, és elkezdtem átnézni az eltűnt személyek aktáit. Csak azokra fókuszáltam, akik a Skye szigeten tűntek el vagy ott kerültek elő. Az előkerültek esetében mindig halál volt a vége. Találtam is két családot, akiknél az emberrablás esélye nagy volt, és találtam még két olyan családot, ahol előkerült az eltűnt személy. Összesen négy családot kellett felkeresnem. A Walker családdal kezdtem.
- Üdvözlöm Mr. és Mrs. Walker.
A család Londonban lakott egyébként, kirándulni mentek, amikor eltűnt a lányuk. Milly akkor volt 24 éves, és pont az utolsó évét töltötte a Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolájában. Fényképésznek tanult, és a diploma munkája miatt mentek a szigetre. A tanára ajánlotta neki három évvel korábban.
- Tudnának kicsit mesélni arról a napról, mikor Milly eltűnt?
Hiába történt már három éve, úgy emlékeztek vissza, mintha csak tegnap történt volna. Nos, ezt meg tudtam érteni. A sok lényegtelen információ között azonban ott volt az a pont, ami tényleg lényeges volt. A lány egyedül ment el egy nap fényképezni, amíg a szülők a szállásukon maradtak. Milly célja a Cuillin Hillsnél található Marsco hegycsúcs volt. Ez még mindig nem volt elég, de kiinduló pontnak jó volt. Kaptam egy képet is a lányukról, ha esetleg megtalálnám őt. Eltettem a zsebembe a képet, majd elbúcsúztam tőlük.
A másik három családnál is nagyon hasonló volt a helyzet. A család a Skye szigetre ment nyaralni, mindegyik meglátogatta a Marsco csúcsot vagy a környékét, de két esetben nem ott, hanem később tűntek el a gyerekek. Lory 18 éves volt, éppen elvégezte a Roxfortot, míg Dan 21 volt, ő a Prófétánál volt gyakornok. Már az akták átnézésekor rájöttem, hogy nem csak lányokat, hanem fiúkat is elraboltak. Dan és Lory teste kerültek elő később, a képekből ítélve nem volt könnyű életük az eltűnésük után. Kínozták őket, megerőszakolták és ki tudja mire nem kényszerítették még őket.
Sajnos pontosan tudtam, hogy mit élhetnek át a szülők, így ezen a nyomon elindulva, tettem egy kört a Marsco hegy körül. Hogy ne buktassam le magam, ekkor még százfülé-főzetet használtam. Egy mugli kocsmában szereztem néhány hajszálat korábban, ideje volt felhasználni az italt. A kérdéses hegycsúcs közelében valóban nagy mágikus tevékenységre utaló nyomot tapasztaltam, de valamilyen bűbáj miatt képtelen voltam láthatóvá is tenni. Visszamentem a főparancsnokságra és konzultáltam egy átoktörő kollégával. A válasza azonban nem nyugtatott meg. Amennyiben Fidelius bűbájjal van védve a hely, akkor esélytelen, hogy kívülről bármilyen módon feltörhető legyen a rejtekhely. Ezt eddig is tudtam, de megköszöntem a kollégámnak a segítséget. Ami nem volt akkora nagy segítség, mert végül is nem jutottam közelebb a megoldáshoz. Másik utat kellett választanom, a beépülést.

[163-as akta]

1989. szeptember
163-as akta
18+

A kivizsgálás folytatása:

A beépülés volt a nehezebb megközelítés, mert kellett keresnem egy olyan személyt, aki már bejutott erre a helyre. Ezzel pedig senki sem fog kérkedni. Akármi is folyik annak az épületnek a falai között, minél előbb utána kell járni. Lassan egy hónapja dolgozok az ügyön és még nem sikerült semmit elérnem. Vissza kellett mennem a Zsebpiszok közbe, és ismét felvennem a kapcsolatot egy ottanival. Ezúttal viszont Tedet kerestem meg. Ha valakinek voltak jó kapcsolatai az ügyben, akkor ő volt az, akire számíthattam.
- Nem lehet, Milton. Nagyon sokat kockáztatnék. Ezek nem viccelnek. Ha kiderül, hogy bevittem egy aurort, akkor nekem végem.
Pontosan tudtam, hogy mire gondol. Nem az auroron volt a hangsúly, hanem azon a ki nem mondott szón. Én nem vagyok korrupt, és soha nem is leszek. Nem akartam annyiban hagyni, Ted volt a legjobb esélyem a bejutásra.
- Mondhatom úgy is, hogyha nem juttatsz be, akkor holnap már a főparancsnokságon leszel kihallgatás miatt, holnapután pedig az Azkabanban. Ha ezt elintézed nekem, akkor kihúzok egy tételt a listádon.
Ted ismer, tudta, hogy ez a bejutás sokkal többet jelentett nekem, mint egy tétel az ő lajtstromainak listájáról. Alkudozni kezdett. Végül sikerült megegyeznünk. Eltöröltem mindent, cserébe szerez nekem egy meghívót. Három nappal később keresett, és elmondott mindent. Bár, a nevemet megtarthattam, a munkám és minden más megváltozott. Így nem kellett annyi mindenbe beavatkozni. Igaz, kellett hozzá egy lakást bérelnem, de ez volt a legkevesebb a siker érdekében.
Levettem auror ruhámat, és öltönyt vettem. Kellett adnom a látszatra, ha be akartam jutni. A megbeszélt helyre mentem, nem sokkal később pedig meg is jelent egy férfi. Nos, nem titkoltan, ez az alak legalább akkora volt, mint én. Esélytelen volt, hogy kellő előkészület nélkül simán legyűrjem. Ezek tényleg figyeltek a részletekre és a biztonságra.
- Mr. Milton. Kérem, a meghívóját.
Átadtam neki a papírt, amit tüzetesen át is nézett. A meghívó személyhez kötött, ha hamis személyazonosságot észlelnek, akkor azonnal felejtő átkot szórnak ki az illetőre, és alaposan kikérdezik. Vagy rosszabbik esetben eltűntetik. Szerencsére átmentem a vizsgálaton. Elvileg nem mehettem oda és jöhettem el onnan magamtól, mindig volt kísérőm. Legalábbis ez volt az alku egyik része. De biztos voltam benne, hogyha kellő kenőpénzt adtam volna a biztonsági őrnek, akkor közlekedhettem volna egyedül is. Egyelőre úgy tettem, ahogy az előírás adta meg.
A hoppanálás borzalmas volt. Mintha egy pillanat alatt tettünk volna meg több ugrást. A másik oldalon egy fogadó csarnok várt minket. A fogadó csarnokban egy hostess lány fogadott minket.
- Üdvözlöm, Mr. Milton! Erre kérem, már előkészítettük a szobáját.
A hölgy előttem, a férfi pedig utánam ment. Igyekeztem mindent megjegyezni, keresni egy esetleges menekülési útvonalat vagy irányjelzőt, ami alapján vissza tudtam volna jönni. Még mindig nem éreztem úgy, hogy a Fidelius bűbáj hatása elmúlt volna. Tehát továbbra sem ruházták át rám a titkot. Hacsak nem a meghívóval csináltak valamit.
- Ez lesz az ön szobája, a lány már benn várja.
- Köszönöm.
Az ajtó felé indultam, majd mikor benyitottam akkor teljesen ledöbbentem. Arról nem volt szó, hogy mit kérek, de az ágyon ülő lány alig volt 13 éves. Nyilván a legkevesebb kérdés miatt a legextrémebb dolgot intézték el nekem. Korábban mikor átnéztem az eltűnt személyek listáját, akkor ez a lány még nem volt rajta. Határozottan nézett rám, kihívóan. Mikor közelebb léptem, akkor éreztem meg, hogy ő nem boszorkány növendék. Meg is lepődtem volna, hogy a Roxfortból nem jelentették az eltűnést.
- Ne félj, nem foglak bántani. Szeretném, ha mindent elmesélnél nekem.
- Azt nem lehet – feküdt el az ágyon, lábával terpesztett. – Kérem, tegyen velem azt, amit jónak lát.
A lány remegett, mint a nyárfalevél. A belső zsebemből elővettem egy bájitalt, amit átadtam neki. Nyugtató hatása van, talán könnyebb lesz vele beszélnem. Nem is kell könyörögni a lánynak, azonnal elfogadja tőlem a bájitalt. Várok egy öt percet, és már látom is a hatását. A lány elfekszik az ágyon, szinte el is szenderül.
- Mi történik, ha nem teljesíted a kérésem?
- Megölnek. De ha az úr úgy kívánja, akkor is meghalok.
Nem akarom elhinni a szavakat. Ki kell vinnem innen ezt a lányt valahogyan. Ha kifelé nem kapok kísérőt, akkor még talán sikerül is. Úgy éreztem, hogy csak a fogadó csarnoknál lehet hoppanálni, tehát innen a szobából ezen a módon nem lehet megszökni. Ha kiábrándító bűbájt használnék, akkor talán sikerülne, de ott is nagy volt az esélye a lebukásnak.
Hamarosan kopogást hallottam, odaléptem az ajtóhoz, majd kinyitottam. A korábbi hostess volt ott egy fiatal fiúval az oldalán. A fiú becsoszogott a szobába.
- Reméljük minden eddigi szolgáltatásunkkal elégedett.
- Igen, köszönöm.
Igaz, még az öltönyöm is rajtam volt, de ez nem számított. Bármi történhetett a falak között. A nő azonban egy korbácsot nyújtott felém, mint a ház ajándékát. Ugyan nem kértem, de azért átadták. A fiú sem volt jobb állapotban, mint a lány. Viszont ő már ismerős volt. Ő varázsló volt, és idősebb is, talán éppen elvégezte a Roxfortot. Egyelőre nem buktathattam le magam, inkább a fiút is elkábítottam egy átokkal és egymás mellé fektettem őket az ágyra. Ideje volt körbenéznem jobban.
A szobából kilépve a folyosón tovább indultam. Több szobát láttam, valamelyikből hangok is kiszűrődtek. Sírás, a korbács hangja, sikítás. Egyértelmű volt, hogy a fiatalabb korosztályt adják-veszik kényük és kedvük szerint. A gyerekek és a fiatal felnőttek itt nem voltak mások, mint árucikkek.
- Mr. Milton – szólalt meg egy másik hostess, úgy tűnt itt mindenki ismer. – Tudok valamiben segíteni?
- Nos, ami azt illeti, igen. Szükségem lenne valamire, ami ellazít. Elég stresszes vagyok mostanában és nem megy olyan könnyen – hazudtam.
A nő elmosolyodott, majd elkezdett visszavezetni a szobámba. Megígérte, hogy hamarosan visszatér. Ez meg is történt, és volt nála egy pohár víz és néhány mugli gyógyszernek tűnő tabletta. Megköszöntem, majd becsuktam az ajtót. Eszem ágában sem volt bevenni azokat a tablettákat. De eltettem őket későbbi vizsgálat miatt. Számoltam magamban az időt, az ösztöneim azt mondatták velem, hogy valami készült, és tényleg így volt. Az ajtón bezárult a zár, majd hamarosan elkezdték kiszívni a szobából a levegőt. Nem tudom, hogyan csinálták, ilyen technikát még nem ismertem, de hoppanálás híján, az ajtóhoz mentem. Ki kellett juttatnom a gyerekeket.
Az ajtó sem mágia sem a saját erőmnek a hatására nem nyílt, így megpróbáltam segédeszközt használni. A szék azonban lepattant az ajtóról. Még csak meg sem karcolta. Az erőm lassan hagyott el, és vett körbe a sötétség, ahogy a levegő fogyott a szobában.

[163-as akta]

1989. szeptember
163-as akta
18+

Kivizsgálás következő része:

A sötétség lassan oszladozott, legalábbis a karomba nyilalló fájdalom tudatosult bennem. Kinyitottam a szemem, így pedig egy eddig ismeretlen helyen találtam magam. A falon lógó bilincsekre voltam felkötve, az ingem hiányzott. Lényegében félmeztelen voltam. Hamarosan mozgás láttam a szemem sarkából a jobb oldalamon.
- Végre felébredt, Mr. Milton. – Egy alacsony kínai figura tartott felém, kezében pálca volt, mellette valami verőlegény lehetett. – Közhely, de az ön esetében már tényleg nagyon vártuk.
- Ki maga?
Elkapkodtam a nyomozást. Ezek – akárkik is voltak – ismertek engem, de én semmit sem tudtam róluk. Ebből arra következtettem, hogy az egyik célpontjuk voltam, és szándékosan küldték azt az informátort, és valahogy azt is sikerült elintézniük, hogy én kapjam az ügyet. Vajon meddig ért el a kezük valójában?
- Su Wang vagyok. Az egyik kedves ismerőse kért meg, hogy segítsek neki. Az övé az a csodálatos hely, ahol korábban vendégül láttuk.
Az eddig szótlan férfi közeledett felém, és ekkor láttam, hogy az ő kezében is volt pálca. Akárki is volt az az ismerőse, nagyon befolyásosnak kellett lennie ahhoz, hogy egy ilyen külföldi varázslót meg tudjon fizetni. Vagy valami olyasmit ajánlott neki, ami miatt visszautasíthatatlannak érezte a lehetőséget. Mert abból ítélve, ahogy a nyelvet törte, biztos nem itt született. De ezzel még mindig nem jutottam közelebb ahhoz, hogy ki lehetett az, akinek dolgozik. Próbáltam kutatni az elméjében, de akárhányszor be akartam lépni, mindig éles fájdalom nyilallt belém.
- Bennem nem fog tudni olvasni. A társam, ezért sem kívánja felfedni magát. Azt mondta, hogy egyelőre eljátszhatok önnel, szóval essünk is túl rajta.
A néma hozzám lépett, megemelte a pálcáját, majd éreztem, ahogy a testem a kínok kínját élte át. Abban a pillanatban nem volt erőm ezen gondolkodni, de a Crucio hatása még ezúttal jobban ledöntött a lábamról, mint korábban a háború alatt, mikor egyszer így próbáltak belőlem információt kiszedni. Amennyire tudtam, ellenálltam, nem adtam meg nekik, amit akartak. Az időérzékem teljesen megadta magát. Fogalmam sincs mennyi ideig kínoztak ezzel az átokkal, csak azt tudom, hogy akármennyire is ellenálltam a végére elvesztettem az eszméletem.
Legközelebb, mikor magamhoz tértem, beszélgetést hallottam. Nem igazán értettem, hogy miről beszélnek, nem angolul történt a társalgás, de biztos voltam benne, hogy az egyik a kínai férfi volt, és a másik hangot is hallottam már. Egyelőre nem tudtam összeegyeztetni senkiével a múltamból, és minél jobban próbáltam a hangra koncentrálni a környezetemről annál inkább elfeledkeztem, így meglepetésként ért a bal egyenes.
Később tudtam meg, hogy mivel az átokkal nem tudtak megtörni, fizikai erőszakhoz folyamodtak. Meg akartak törni, és ehhez nem válogattak az eszközökben. Mivel nem sikerült nekik, vagy csak megunták a szórakozást, a kínai pasas lépett hozzám. Ekkora az erőm jó része már elhagyott, csak az akaratom volt az, ami még mindig mozgásban tartott és ellenállásra késztetett.
- Figyelmeztettek, hogy nehéz lesz magát megtörni, Mr. Milton, de felülmúlta még a legoptimálisabb becslésemet is. Nézzük, ezzel hogyan fog boldogulni.
Közelebb lépett hozzám, egész pontosan a hátamhoz. A kezében lévő pálcát a lapockámhoz érintette, és motyogni kezdett valamit, kínaiul. Egy pillanatig borzalmasan erős fájdalom járta át a testem. A korábbi kínzások miatt nehezebben viseltem, de sikerült a tudatomnál maradnom.
- Ennek az aranyos kis átoknak kell egy kis idő, amíg kifejti a hatását. Addig is pihenjen, mert utána egy pokol fog magára várni.
Ezzel ismét magamra hagytak. Korábban elkezdtem gyengíteni a bilincseimet, így azzal foglalkoztam továbbra is. Szerencsére valamennyire sikerült megtévesztenem őket, így gyengébbnek gondoltak, mint ami valójában voltam. A kínai férfinak talán nem tudtam behatolni a tudatába, de a gorilláéból apránként, de sikerült megtudnom, amit akartam. A háború alatt volt egy halálfaló, aki után nyomoztam. A nővérét, Margareth-et használtam fel csaléteknek, hogy őt elkaphassam. A nőnek nem esett baja, a férfit pedig az Azkabanba zárattam.
Azóta nem követtem nyomon a testvérek sorsát, de most kiderült, hogy a nő bosszút eszelt ki, és ehhez nem volt rest segítséget kérni egy olyan távoli országból sem. Már csak elő kellett valahogy csalogatnom a nőt. Ebben viszont a bilincseim megakadályoztak, később a nap folyamán megjelentek nálam, és mindent elkövettek azért, hogy ne tudjak elaludni. Már nem tudtam nyitva tartani a szemem, akármivel próbálkoztak is, de egy-egy pillanatnál jobban így sem hagyták, hogy elaludjak.
Mint később kiderült ennek egy oka volt. Su Wang visszatért, és elengedett. Kioldotta a bilincseimet, de cserébe még két erősen felfegyverkezett gorillát kaptam az ajtóba. A kínai férfi a hátamnál megnézett valamit, majd elismerően hümmögött.
- Igen, így már jó lesz.
Mivel el voltam gyengülve, a saját súlyomat nem tudtam megtartani. A földre rogytam, de Wangot ez sem érdekelte. Leült velem szembe egy székre, majd mintha atyáskodni akarna felettem elkezdte mondani a szövegét.
- Álomfogó tetoválást kapott, meglátjuk, hogy miként reagál rá. A sárkány kikelt és szépen megnőtt. Most még tényleg olyan, mint egy tetoválás, de abban a pillanatban, hogy álmodni kezd, el fogja pusztítani azokat. Mindegyiket.
- Mi a faszt akar tőlem?
- Nekem teljesen mindegy, hogy mi történik magával. A sárkány érdekel csak. Látni akarom működés közben.
Egy rövid ideig mindent megtettem azért, hogy ne aludjak el, de a korábbi éberen töltött időnek köszönhetően szinte azonnal elaludtam. Még azt sem tudtam megvárni, hogy a férfi kimenjen. A szervezetemnek akármennyire is próbálkoztam vele, nem tudtam parancsolni tovább. Az álmok ellenben nem jöttek. Ha jöttek is, akkor rövid időn belül egy sárkány felfalta őket. Láttam, nem maradt utánuk csak a sötétség. Kialvatlanul ébredtem, zavarodottan. Hirtelen nem tudtam mi történt velem, hol vagyok.
- Nos, Mr. Milton, úgy látom, hogy tökéletesen fogunk tudni együtt működni. Az a sárkány nagyszerűen végzi a munkáját.
Wang felállt a helyéről, és készült elhagyni a szobát. A két gorilla közül az egyik a helyiségben maradt, míg a másik kiment. Gondolom, nem tartottak kispályásnak azok alapján, amit eddig láttak, így biztos voltam benne, hogy a másik, aki kiment az kívülről fog az ajtó előtt állni. Össze kellett szednem magam, szerezni egy pálcát. Ha azt sikerült volna, akkor a fizikai erőm hiányát tudnám kompenzálni.
A kérdés számomra annyi volt, hogy a gorilla valóban csak egy gorilla és esze nem sok van, vagy azért volt valamennyi sütnivalója. Ha az utóbbi, akkor nehezebben tudtam kijátszani. De nem akartam megvárni, amíg erre fény derül. Ki kellett jutnom innen. Nem tudtam, hogy mennyi idő telt el, nem tudtam, hogy feltűnt-e már valakinek a hiányom. Metzgernek esetleg, de a főparancsnokságon tudták, ha beleástam magam egy ügybe, akkor hajlamos voltam hetekre is eltűnni. Szóval mindenképpen magamnak kellett kijutni innen.

[163-as akta]

1989. szeptember
163-as akta
18+

Kivizsgálás vége:

Úgy tettem, mintha aludnék, talán aludtam is valamennyit, nem tudtam eldönteni. Azt tudtam csak, hogy nem voltam ébren. Nem voltam magamnál. Ha ezentúl így fognak telni a napjaim, akkor jobbnak láttam, ha minél előbb hozzászokok. A napok pedig így teltek. Végül sikerült annyira összeszednem magam, amint az új helyzethez alkalmazkodtam, hogy egy alkalommal átvertem azt a gorillát, aki a szobában vigyázott rám. Sikerült annyi erőt összegyűjtenem, hogy leteperjem a földre, majd egy jól irányzott mozdulattal kitörjem a nyakát. A pálcája könnyen engedelmeskedett nekem, azonnal üzentem Metznek.
A hangzavarra és a patrónusra viszont felfigyeltek, így nem sokkal később kinyílt az ajtó, berontott rajta két boszorkány és két varázsló. Mögöttük ott volt a kínai fickó is. Ezzel már rég nem törődtem. Lefegyvereztem az elsőként belépőket, majd ki is ütöttem kábító átokkal őket. Nem mintha elvem lenne nőket nem bántani, de őket jobb élve elkapni, ha ehhez a szervezethez tartoznak és megtudni minél többet a főnökükről. A másik két férfi már kicsit keményebb dió volt. Nem adták magukat olyan könnyen, ezért egy kis verekedés után, az egyik rosszul esett és azonnal meghalt, a másik súlyos sérüléseket szenvedett el. Sajnos az én erőm is a végéhez közeledett, de ha már sikerült eddig eljutnom, akkor szembenéztem… szembe kellett néznem Su Wanggal is.
- Bevallom, a maga kitartása igazán meglepő. Még az a tetoválás sem tudta annyira legyengíteni, hogy a bilincsek nélkül is kordában tartsuk.
- Pofa be!
- Az a tetoválás átokhegként működik. Csak akkor fog eltűnni onnan, ha maga meghal. Ha szeretné, hogy levegyem, ahhoz meg kell ölnöm.
Nem tetszett ez a megoldás. De abban is biztos voltam, hogy nem fogom hagyni elmenni innen. Ő is markolászta a pálcáját és én is. Tudtuk mind a ketten, hogy egy pillanat fog dönteni a kettőnk sorsán. Margareth még várhatott, egyelőre tudtam, hogy a kínain kell keresztül jutnom. Nagyjából öt percig tartott a párbajunk. Végül ő győzedelmeskedett, lefegyverzett és a tőle legtávolabbi falhoz vágott, pont ahogy akartam. Felemeltem a földről azt a kis szúró fegyvert, amit az ágyból sikerült kiszednem, és pont akkora volt, hogy átdöfjem vele a szívét.
Felálltam az ágyról, és bicegve megindultam kifelé a szobából. A folyosó a felszínen lévő bordélyba vezetett, szóval még csak nem is vittek messzire. Egyesével benyitottam minden szobába, ahol voltak onnan a gyerekeket kimentettem a kéjelgők karmai közül. Az már más kérdés, hogy némelyik kapott tőlem egy kis emlékeztetőt, hogy még egyszer gyerek felé ne nézzen. Szerencsére nem voltak sokan a szobákban, és miután megtaláltam a hálókörletüket, gyorsan a fogadó helyiség felé tereltem őket, ahonnan könnyen tudtak hoppanálni. Ekkorra már aurorok is érkeztek.
- Vannak közöttük varázstalanok is! – figyelmeztettem kollégáimat, majd a falnak dőltem.
A hátamon lévő tetoválás ekkor égett, nagyon. A fallal próbáltam kicsit lehűteni, de ezen törekvésemnek Metz vetett véget, aki rám parancsolt, hogy azonnal induljak el a Mungóba, de feleslegesnek tartottam, ezért inkább hazavitettem magam vele. Később barátom volt az, aki utánam hozta a pálcámat és a holmimat is. Nem tudom hol találta meg, talán nem is volt olyan messze. Tanulmányozta a sárkányt is, de nem sikerült többre rájönnünk, mint amit az öreg elmondott. Azóta, mióta a tetoválás meg van, nincsenek álmaim, nincs nyugodt éjszakám. Margareth eltűnt, hosszan kerestük, én is és mások is, de mintha a föld nyelte volna el.
A távozásom után, hogy mi történt a hellyel, azt nem tudom. Egyszer próbáltam visszamenni, mikor Margareth-et kerestem, de nem találtam. A kiérkező aurorok jelentéseiben sem találtam információt róla.

[163-as akta utóélete]

2002. május 27.
163-as akta utóélete
18+

Nagyon hiányzott ez az emlék. Még nem kérdeztem meg Elliotot, hogy milyen kapcsolatban lehet a két átokheg egymással, de arra már magamtól is rájöttem, hogy a hasamon lévő az erősebb. A sárkány a hátamon olyankor távolodik. Szerencsére amióta visszanyertem az erőm, és sikerül kordában tartanom, azóta nincs komolyabb problémám egyik létezéséből sem. Az viszont eddig nem tudtam, hogy mégis mi történt akkor. A viszonylag részletes leírásnak köszönhetően tudom, mi történt akkor, de ez még közel sem elég. Oda kell mennem, muszáj.
Még mindig fel vagyok függesztve, ezért aurori minőségemben nem tudok odamenni, de turistaként talán eszembe jut majd valami. Az akta mellett megtalálom azt a meghívót, amivel sikerült bejutnom a létesítménybe. Agielt magamhoz hívom, és ketten indulunk meg a Marsco hegy felé. Az végül nem derült ki, hogy tényleg ott volt a körpont, de nem volt ez probléma. A legrosszabb esetben kirándultam egyet. Azt viszont megfogadtam magamnak, ha már jelentéseket másolok és teszek el otthon, akkor sokkal jobban részletezem, kiegészítem azokat.
A hegy lábánál sok mugli turistába botlok, de szerencsére arra egyik sem merészkedik, amerre én megyek. Agiel így nyugodtan tud lépkedni mellettem, de néha-néha megáll szimatolni. Végül nem találok semmi bejáratra utaló nyomot, viszont a mellettem lépkedő eb szimatot fog. Elvezet egészen az egyik sziklafal hasadékához. Előveszem a pálcámat, és bevilágítok, de semmi érdekeset nem látok ott. Mivel Agiel nem tágít a barlangtól, beljebb megyek. Hamarosan egy nagyobb részhez érek, ahonnan egy ajtó nyílik.
Mivel az ajtón nincs kilincs és varázslat hatására sem nyílik ki, megpróbálom betörni. Nagyon furcsa, hogy a barlangon belül van egy talán sehova sem vezető ajtó. Mielőtt még bármit is tehettem volna, váratlanul kinyílik. Csak ekkor veszem észre, hogy talán a régi meghívóra reagált. Úgy tűnik, már korábban is be tudtam volna jutni, ha akkor van velem egy kutya. Ezzel most nem foglalkozok, csak az érdekel, hogy mi lehet benn. Óvatosan lépkedek, és lényegében ledöbbent az, amit látok. A fogadó csarnok pont úgy néz ki, ahogy az emlékeimben szerepel.
A kutya az oldalamon körbeszimatol, és azonnal megindul a folyosón, amin annak idején én is mentem. Előveszem a pálcámat, tudni akarom, hogy van-e itt valaki rajtam kívül. Legnagyobb megdöbbenésemre több személyt is jelez a bűbáj. A Minisztérium nem zárta be a helyet vagy azóta újra megnyitották? A legrosszabbat sejtve, elindulok a folyosón. Nem akarok összefutni gyerekkel. Szinte imádkozom azért, hogy ne legyenek itt gyerekek. A szobákban csak felnőtteket látok, amit nem helyeslek, de az az én dolgom, a felnőttek azt tesznek, amit akarnak.
- Gabriel Milton!
Megperdülök, mert a hang a hátam mögül érkezik. Agiel vicsorogni kezd. Egy férfi áll velem szemben, de fogalmam sincs, hogy kicsoda. Ő mégis ismer valami miatt, nekem viszont nincs emlékem róla. Vajon csak azért, mert soha nem láttam még?
- Fogalmad sincs, hogy ki vagyok, igaz?
Nem örülök neki, hogy kiszúrta a tanácstalanságomat. De ebből a helyzetből kell kihozni a legtöbbet. Megszorítom a pálcám, és támadásra készen állok. A mellettünk lévő néhány szobából kirohannak az emberek. Ki a fogadó csarnok felé, mások pedig a másik irányba.
- Nem is nagyon érdekel, hogy ki a faszom maga.
Ez azért nem teljesen igaz. De mivel fel vagyok függesztve, bármilyen magánakció a teljes elbocsájtásommal járhat. Macmillan azt akarja, hogy hibázzak, de én nem adom meg ezt neki. Félkarú Frank azt mondta, hogy teljesen biztonságos ez a hely, hogy nincs itt senki, erre mégis mit találok? A bordély üzemel, milyen kibaszott régi információi vannak ennek az alaknak?
- Theo Barret.
A név azonnal beugrik. A férfi vár egy pillanatot és szinte fülig ér a mosolya, mikor rájön, hogy valamit sikerült eltalálnia. Barret volt az, akire rászálltam az első háború alatt, és Margareth volt a nővére, akinek köszönhetően a sárkányt kaptam. Theo talán a fia valamelyiküknek. Átvette a családi vállalkozást?
- Remek, most már látom, hogy emlékszel valamire. Nem gondoltam volna, hogy tényleg igazak a pletykák.
Naná, a teljes Szombati Boszorkány és még ki mindenki nem leközölte és terjesztette, hogy nem emlékszem semmire a múltamból. Így persze könnyű célpontot csináltak belőlem. De nem baj, ha Macmillannek ez kellett, akkor megkaphatja. Majd takaríthat utánam, ha nem akar balhét. Gondolhatta volna, hogy nem húzom meg magam csak a két szép szeméért. Ennél biztos vagyok benne, hogy jobban ismer.
- Margareth az anyám. Rá sem emlékszel?
Vannak olyan személyek a múltamban, akikre soha nem is akarok emlékezni. Az a nőszemély az egyik ilyen. Agiel még mindig morog mellettem, és én is szorítom a pálcámat, de addig nem akarok támadni, amíg ő meg nem teszi ezt.
- És most bosszút akar? Mert annak idején az anyád elbaszta, és nem ölt meg, amíg tudott, csak szórakozott velem?
- Az anyám nem… - hirtelen nagyon indulatos lesz, de aztán lenyugszik egy pillanat alatt.
Akármit is akart mondani, a lényegen nem változtat. Játszadozott velem, és nem mérte fel annak a lehetőségét, hogy esetleg túlélem azt az egészet. Idejöttem, mert tudni akartam, hogy mi történt miután eljöttem, valóban megsemmisítették ezt a helyet? Idejöttem, mert emlékezni akartam erre a helyre és eseményre, és nem úgy, hogy olvastam róla valahol egy aktában. Barret hirtelen megemeli a pálcáját, és egy átkot küld felém. Nem gondolta ezt jól át, de talán én sem.

[163-as akta utóélete]

2002. május 27.
163-as akta utóélete
18+

Agiel fedezékbe parancsolom, ahogy meglátom a pálcát emelő kezet. Nem akarom, hogy neki baja essen, de ennél több időm nincs, mert egymás után záporoznak az átkok. Kénytelen vagyok védekezni, és miközben ezt teszem, hátrálok. Nem támadhatok vissza, mert annak nem lesz jó vége, de nem is védekezhetek örökké. Addig viszont nem tudok a közelébe menni, amíg sorozatban támad.
Végül sikerül annyira elcsalnom, hogy Agiel mögé kerül. Remélem megfeledkezik a kutyáról, és akkor könnyen le tudom teríteni. Ez viszont a folyosó egy olyan része, ahol eddig nem jártunk, így a párbaj hangjainak hatására a szobákból kirohannak a férfiak és nők, lényegében van olyan, aki félmeztelenül vagy meztelenül teszi ezt meg.
Szándékosan vezetem tovább afelé a helyiség felé, ahol korábban voltam. Emlékeim szerint nem bővítették ki a folyosót, így minden a saját leírásomra hasonlított. Mikor végre elértük a folyosó végét, és ketten maradtunk látszólag, akkor megszólaltam.
- Agiel!
Nem kérdés számomra, hogy meghallotta. Hallom, ahogy a léptei döngenek, majd pár pillanattal később már rá is ugrott Barret karjára. Kicsit megrángatja ugyan, de elsősorban tarja, és mar, hogy fájjon. Kihasználom a meglepetést, kireptetem a pálcáját, majd megkötözöm. Így már nem lesz gond vele. Agiel ottmarad mellette és szemmel tartja. Benézek a szobába, ahol fogva tartottak, és elborzadok a látványtól. Több fiatalkorú és gyerek van a helyiségben. Berontok és megnézem őket. Nyöszörögnek, de még élnek. Egyesével mindenkit kiszabadítok, és utasítom őket, hogy rohanjanak ki az épületből. Elhatározásra jutok. Néhány éghető anyag után nézek, és begyújtom őket.
A helyiségből kilépve összeszedem Barretet, majd elindulok kifelé. Kicsit sürgetően, mert gyorsabban terjed a tűz, mint számítottam rá. Közben üzenetet küldök a főparancsnokságra. Kell valaki, aki megfékezi a tüzet, és elviszi ezt az állatot kihallgatásra. Már nem érdekel, ha megütöm a bokám. Kifelé haladva azonban az egyik szobának az ajtaján benézve látom, hogy még vannak benn.
- Agiel, vidd ki a bejárat elé!
A kutya, mintha egy láthatatlan kötelet húzna, kiviszi a rejtett ajtó keresztül Barretet, én pedig bemegyek a szobába. A lángok lassan kezdenek beérni, ezért gyorsnak kell lennem. A fiú a szobában már halott. Pont ugyanaz történik, mint a múltban. Pénzért bármit megtehetsz, itt rejtve vannak a főparancsnokság elől, vagy ki tudja, talán ott is van emberük. Megint. A helyiségben van egy kislány is. Alig öt vagy hat éves. Az emlékek megrohannak Alice-szel kapcsolatban. Hasonlít rá, talán azért. Egy pillanatra elbizonytalanodom, megtorpanok, hagyom, hogy letaglózzanak az emlékek, de nem engedhetem meg magamnak egy pillanatnál tovább.
Felkapom a még nyöszörgő lányt, és ekkor látom meg, hogy csúnyán vérzik. Megpróbálom meggyógyítani, de akármivel próbálkozok, a seb nem akar összeforrni. Elindulok vele kifelé a komplexumból. Közben már körbevett minket a tűz, ezért át kell hatolnom rajta. Érzem, ahogy a kezemen egy kicsit megéget, de muszáj ezt a kis fájdalmat bevállalnom.
A folyosón tovább rohanva látok egy aurort felém közeledni. Ez kevés lesz. Még át kell nézni a többi szobát is.
- Nem olthatja el a tüzet! A helynek meg kell semmisülnie, de előbb meg kell nézni, hogy mindenki kijutott-e.
- Öntől nem fogadhatok el parancsot, amíg fel van függesztve.
- Akkor a maga lelkén fog száradni, ha még valaki meghal ebben az épületben! Innentől magáé a felelősség, nekem be kell érnem a Mungóba ezzel a kislánnyal.
Ezzel faképnél hagyom. Nekem erre a szarakodásra nincs időm. Amint kiérek a nyílt terepre, látom, hogy Barretet már két másik auror őrizetbe vette, hogy néhány varázstalan ott sír a sokkhatás miatt néhány méterre tőlük. Magamhoz hívom Agielt, majd együtt hoppanálunk a Mungóba. Minél kevesebben tudják, hogy ott voltam, annál biztosabb, hogy megúszom komolyabb probléma nélkül.
A Mungóba szinte berobbanok. Agiel a fogadó teremben marad az egyik kandalló mellet, én pedig nem is foglalkozom a recepciósokkal, elrohanok mellettük, annál fontosabb az a kis élet, ami a kezeim között van. Megkeresem azt az O’Marát, aki engem is kezelt. A negyedik emeleten aztán kiabálni kezdek, és végül is akárki is jön velem szembe, belenyomom a gyereket a kezébe.
- Mentsék meg, kérem!
- Maga a rokona?
Ingatom a fejem, de így azonnal eltávolítanak a közeléből. Nem mehetek oda, de persze a kérdésekre válaszolnom kell. Érzem, ahogy a kabátom is megégett, és talán a hajam is megperzselődött picit. Mindez nem érdekel, csak nézem a véres kezem, ahogy most üresen ott van. Eszembe jut Alice, ahogy a házunkban… A lerombolt házunkban ott van, és én nem tudtam segíteni rajta. Nem tudtam megmenteni.
Megfordulok mielőtt még bármit is mondani akarnának, összeszedem Agielt a fogadó csarnokban, majd hazamegyek. Most nem akarok senkivel sem találkozni. Otthon ahogy vagyok a kertbe megyek és leülök a lépcsőre, bámulom a kezeim, és közben folyamatosan Alice arca lebeg a szemem előtt.