A Dzsungel Könyve Kávézó

[2003. november 10.outfit >><< everlongs a Dzsungel valamennyi hangja úgy zengett, mint egy mély hárfahúr a hold érintésére.]

2003. november 10.
outfit >><< everlong

s a Dzsungel valamennyi hangja úgy zengett, mint egy mély hárfahúr a hold érintésére.

Nem hittem volna, hogy idáig jutottunk, és mégis. Kellemetlenné és nehézzé vált körülötünk a levegő. Már nem is foglalkoztam másokkal, se a nevetgélő lányokkal, se a kávéval, a hamvadó cigarettával az ujjaim között, csak Elliot barna tekintetével. Néztem hosszasan, hogy mit rejthetnek azok a sötét és mégis gyönyörűen csillogó szemek, melyek tisztábban fénylettek, mint az én sérült szempárom. Az egyik teljesen szürke volt a másikkal se láttam valami élesen, de ezen a kontaktlencsék segítetek. Bár a látás egy dolog volt a nehéz levegő meg egy másik. Elnyomtam egy sóhajt és a beleszippantottam a cigimbe.
Elliottal tényleg őszintén akartam élni, nem akartam még egyszer rábaszni arra, hogy túl sok titoknak élek, és aztán megint egyedül maradok. Gyáva dolog volt ez, de sosem voltam az a bátor típus, az mindig az öcsém dolga volt. Féltem felvállani az érzéseimet, vagy szembenézni valamivel, ami mögé nem láthattam bele. Tudtam, hogy nem köthettem meg úgy, mint ahogy Forest tette, és mégis egy kicsit féltem attól, hogy valamit elbasztam, hogy nem voltam neki elég, vagy jó, hiába igyekeztem mindent tökéletesen csinálni. Vittem a hátamon az üzletet, vittem a családomat, figyeltem őket, hogy ne essen bajuk, hogy a Rendnek köze se legyen hozzájuk, akárkik is voltak és akárhol is rejtőztek. Olyan mélyen voltak, ahová nem láttam el. Jó apa és jó férj akartam lenni, de mi van, ha mégsem lettem az, és csak áltattam magam, ahogyan eddig is tettem, amióta megszülettem? Hát meg kellett kérdeznem, milyennek érezte a kapocslatunkat. Muszáj volt, és nem akartam csak a háttérben elhallgatott árnyakkal megerősíteni ezt.
- Attól még mert féltem, nem érzem gyengének - dünnyögte Elliot, én meg lassú mozdulattal túrtam bele a hajamba. Nem válaszoltam rá, csak kilestem az ablakon. Esni kezdett az eső, álmosan bandukoltak az emberek esernyővel a kezükben, a csúszós macskakövön. A városi zaj kívül rekedt a falakon, a kávézó is egyre jobban megtelt emberekkel.
- Én azt akarom, hogy biztonságban érezd benne magad - jegyeztem meg. Nem hittem volna, hogy képes lenne bármi is elszakítani tőle, annál jobban szerettem, és fontos volt nekem. Sosem tudott volna olyat tenni, amivel elhagytam volna. Már többé nem léphettem ki az életéből, felvállaltam az érzéseimet és nem akartam elveszíteni vele együtt önmagamat is. Ő volt az aki összetartotta a romokban heverő elmémet, és segített visszatalálni ahhoz, aki egykor talán voltam. Vagy lehettem volna. Azt akartam, hogy elhiggye nem veszíthet el engem.
Ahogy közel hajoltam hozzá, egymás furcsa tükörképeivé váltunk, álltuk  apillantást, és én se akartam elengedni ELliotét. Tetszett a bátorsága, hogy nem menekült el a előlem, bár sokszor ez a fajta bátorság okozta a vesztét általában, de én mellette voltam mindig is, hogy tompítsam a zuhanását, és az esés okozta fájdalmat. Aztán csak kiböktem, hogy mire akartam kilyukadni, bár kenhettem volna Fogdosónéra is, nem szerencéstlen Szőkére. talán egy kissé megfáradtam a napokban.
- Mert... összefutottam vele? Mit akarsz tudni? Nem feküdtem le rajtad kívül senkivel mióta együtt vagyunk - mondta Elliot, miközben egyre közelebb értünk egymáshoz, és aztán Elliot finoman megcsókolt, miközben felfogtam a mondanivalóját. Kurvára utáltam azt a rühes dögöt, úgy éreztem ő csábítgatta el tőlem Elliotot, mintha joga lett volna hozzá, mintha ott jelölgette volna a területeit, ahol csak akarta. Domináns voltam én is, de nem őrjöngtem, nem is tudtam volna, ELliot ajkai megtalálták az enyémeket.
- Tudom. - mondtam halkan. Elhittem neki, valahogy mindig rájöttem, ha éppen füllentettek, vagy az arcomba hazudtak. Túl jól tudtam az emberekben olvasni. És még csukott szemmel is elhittem volna ezt Elliotnak, mert minden faszság ellenére bíztam benne.
- De most még el is akarsz csábítani? - kérdeztem, aztán csak elmélyítettem a csókot, hogy Elliotot is ellazítsam annyira. Az egyik kezemmel még az arcára is simítottam, és addig csókoltam, amíg nem éreztem, hogy egy kis levegőt sem ártana vennünk. - Na had etesselek meg - dünnyögtem a sütire célozva, de végül is bármilyen más édességre is gondolhatott végül is.

◂én sosem hazudok... én nem!▸

2003. november 10.

◃aiden▹

Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.

style: style of the jungle ║ zene: abyss

Lassan öt éve, hogy egy kávézóban ültem, térkép fölé görnyedve… az a sok ember, a zajok és az élet minden apró rezdülése idegen volt. Mára már természetes volt, hogy nem azon gondolkodom, miképpen jutok lopott ruhákhoz, hogyan szerzek vacsorát. Az élet megváltozott. Akkoriban úgy hittem, soha, de soha nem tartozhatok senkihez igazán… erre itt ülök, egy második házasságban és arról győzködöm a férjemet, hogy nem csalom meg.
Ki gondolta volna, hogy valaha ide jutok? Az életem furcsa, egyenes alagútnak tűnt, amiben ugyanaz a motívum ismétlődött újra és újra. Most viszont, mintha megálltam volna az út közepén, kitörtem volna azokat a vastag téglafalakat, átvágtam a kemény hegyoldalon, leküzdve minden félelemet és szembe néztem a vágyam tárgyával: Aidennel.
– Én azt akarom, hogy biztonságban érezd benne magad – mondta, én pedig csak megráztam a fejemet. Olyat kért, ami számomra nem létezett többé. Nat mellett elkényelmesedtem, teljesen magamat adtam… aztán elsiklott a házasságunk, a kapcsolatunk felszínessé vált. Ő akart, de nem adott, én akartam és erőszakosan adtam. Nem illettünk össze. Hozzá egy kedves, türelmes ember illett, aki elnézte, ha ő elmerülni kíván az írásban vagy éppen csillogós, kicsapongó életet akar élni. Nem illettem bele ebbe a képbe a kezdetektől fogva. Aidennel viszont ott volt a kapocs. Hasonló múlt, sötét árnyak, amik állandóan kínoznak, de mégis valahogy, olyan gyorsan foszlott szerte az egész. Megcsaltam, mert nem szeretett eléggé… nem akart szeretni, vagy nem mert. Nem is érdekelt az egész már, de tudtam, hogy túlságosan belekapaszkodtam.
– Olyat akarsz, amit nem tudok teljesíteni. – Feleltem kicsit rekedten. – Kétlem, hogy valaha is biztonságban tudnám érezni magam. – Tettem hozzá, csendesen formálva a szavakat.
Közelebb hajoltam hozzá, át a csésze felett, megtámaszkodva az asztalon a könyökömmel. Minden porcikám Aidenre vágyott. Az illatát akartam érezni, az ajkait az ajkaimon. Nem kellett biztonságról papolni és olyan dolgokról, amik mind eltörpülnek a közöttünk lévő szerelem mellett. Az én gyengeségem, hogy nem tudtam ezt az egészet a helyén kezelni. Nem tudtam elfelejteni. A múlt meghatározott, azzá tett, aki most vagyok. Aidennek ezt kellett elfogadnia. Én már nem húsz éves voltam, hogy változzak és alkalmazkodjak. Ez a fa már annyira megszikkadt, hogy lefeljebb eltörni lehetett volna újra és újra, míg el nem fogy.
– Tudom. – Mondta halkan az ajkaim közé, ahogy elhúzódtam a csókból, amit az imént váltottunk. – De most még el is akarsz csábítani? – kérdezte, mintha csak flörtbe csapna át az addigi keserűség. A lábunk összeért az asztal alatt, nagyot sóhajtottam, amint újra megcsókolt. Ez most mélyebb volt, hosszabb, szenvedélyesebb. Nem bántam, hogy birtokolni akar, sőt addig legalább a biztonságérzés illúziója meg volt.
– Na had etesselek meg – Húzódott el végül. Még éppen csak levegőhöz jutottam a szenvedélytől. Éreztem, ahogy a szívem hevesen zakatol a mellkasomban. Aztán lepillantottam a sütire, ami ott pihent közöttünk.
– Azzal? – böktem a fejemmel az édesség felé. – Vagy mással? – kérdeztem és elmosolyodtam egy kacsintás kíséretében. Szívesebben mentem volna haza most már reggeli helyett, hiszen a kellemes bizsergés ott maradt közöttünk még mindig.
– Megígéred, hogy most már bízol bennem? – kérdeztem és kinyitottam a számat egy falat sütinek. Ha belerakta, hangos csámcsogással enni kezdtem végre. – Sok hibát elkövettem ellened is régen, mert fájtak a dolgok. De most minden más. Én is tisztalapot nyitottam magamnak, mikor mellettem döntöttél.

[2003. november 10.outfit >><< everlongs a Dzsungel valamennyi hangja úgy zengett, mint egy mély hárfahúr a hold érintésére.]

2003. november 10.
outfit >><< everlong

s a Dzsungel valamennyi hangja úgy zengett, mint egy mély hárfahúr a hold érintésére.

Iagzából én is tudtam, hogy nem kérhettem ezt tőle. Túl sok mindenen volt már túl, egy tönkrement házasság megtörheti az embert. Nekem nem volt róla fogalmam, milyen lehetett az, csak a könyvek alapján tudtam elképzelni amiket annyira szerettem. Mások életében létezni, nem a sajátomban, mert azt szánalmasnak tartottam, hiszen az öcsém túl jó volt, túl fényes én meg túl sötét. De már megtanultam így élni. És Elliot adta meg az értelmet a létezésemnek. Mégis szerettem vonla önzőn azt, hogy velem biztonságban érzi magát, akartam ennyit, hogy ezt az érzést meg tudjam neki adni. Tartozni valahová jó érzés volt, és mennyi idő után sikerült csak megértenem.
– Olyat akarsz, amit nem tudok teljesíteni. Kétlem, hogy valaha is biztonságban tudnám érezni magam - elnyomtam magamban egy sóhajt, és nem válaszoltam elsőre, csak némán néztem Elliotot, a szép csillogást a szemeiben. Nem akartam elveszíteni. Láttam a tekintetében, hogy vágyott volna a kedves szóra az ölelésekre, és nem akartam én se tovább feszíteni kettőnk között ezt  atémát. Nem volt fair, gyerekes féltékenykedésnek nem volt ebben a pillanatban helye, pedig kellemetlen gombóc volt még a farkas miatt a torkomban, de Elliot miatt nem bántottam, miatta nem bántottam Miltont sem, ő volt az, akit mindennél előrébb helyeztem, még a birtokló bosszúvágyam elé is. Talán ezt jelentette tényleg ez a szerelem. Minden fölé ő került, és mégsem éreztem úgy magam, hogy ettől megsemmisült volna a személyiségem. Még egy másik országba is elköltöztem, csak hogy jobb legyen neki. És nem bántam meg.
Hosszasan csókoltam, hogy ő csak hozzám tartozott, és azt hiszem önző büszkeséggel gondoltam azt, hogy ilyen forró szerelmes csókot nem tudott neki adni senki. Önző voltam, nem csak az életben, hanem a szerelemben is. csak magamnak szerettem volna és nem akartam, hogy más is érezze az illatát, vagy az ajkainak puha érintését a testén. Nem akartam, és már a tudat is felbaszta az agyamat. Helyre akartam ezt hozni, egy kicsit eltűntetni ezt a keserűséget a levegőből. Nem akartam, hogy ez a napunk felesleges vitákra menjen rá, és ha már én voltam az, aki miatt elkezdődött, én leszek az, aki miatt véget is ér.
Szóval inkább flörtöltem, gyengéd voltam durva szavak és dühös kiabálás helyett. Forrón csaptak fel az ismerős, szenvedélyes lángok közöttünk, mintha azok képesek lettek volna elégetni minden kellemetlenséget körülöttünk. talán szavakkal sem tudtam elmondani neki, mennyit jelentett nekem. Inkább tettekkel mutattam ki, a nagy szavak nem illettek hozzám, mint az öcsémhez. Bókolni tudtam igen, ahhoz Benjamin nem értett.
– Azzal?  Vagy mással? – kérdezte mire én félmosolyra húztam a számat.
- Tudod, hogy mivel - kacsintottam és egy kicsit forróbban is csókoltam most már. Nem érdekelt se a reggeli se a kávé, csak a kettűnk kellemes szikrái.
– Megígéred, hogy most már bízol bennem?  Sok hibát elkövettem ellened is régen, mert fájtak a dolgok. De most minden más. Én is tisztalapot nyitottam magamnak, mikor mellettem döntöttél - magyarázta, miközben adtam neki a sütiket én pedig csak gyönyörködtem az arcának vonásaiban, az ajkán, ahogyan finoman bekapta a villáról a sütifalatokat. Talán csak én láttam ebben is még a forró mozdulatokat, de egyre jobban kívántam. Csak bólintottam a szavira, és megsimítottam a kezét.
- Eddig is bíztam benned - jegyeztem meg halkan, ahogyan az újabb sütit kanalaztam a villára és nyújtottam felé. - Együtt nyitottunk tiszta lapot. És nem akarom bemocskolni. Szeretlek, Elliot tettem hozzá halkan, hogy csak mi ketten halljuk. Nem nagyon mondtam ezt ki a házunk falán túl, sőt annyira otthon sem, de azt hiszem voltak dolgok, amiket ki kellett mondani, mielőtt még mindenhez túl késő lenne. Már az apámtól nem tudtam bocsánatot kérni. Ahogyan az öcsém se a húgunktól. A szavak néha fájdalmasan lebegnek az ember körül, mint a szellemek.

◂én sosem hazudok... én nem!▸

2003. november 10.

◃aiden▹

Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.

style: style of the jungle ║ zene: abyss

Aiden túl komolyan vett mindent, mintha az Alexej iránt érzett ragaszkodásom maga lett volna a megcsalás. Én tényleg kedveltem a farkast, törődni akartam vele, de mindig és minden körülmények között ezt a házasságot választottam. Talán biztonságban nem éreztem magam, mert hazugság lett volna azt állítani, hogy igen, de kiálltam kettőnkért minden önző vágyammal szemben. Ágyba bújhattam volna Alexejjel, még sem tettem meg egyszer sem. Kettőnk miatt.
Reméltem, hogy legalább a témát kimerítettünk. Az ajkaim az övéire simultak, mert kellett az a csók, hogy mindkettőnkkel elfeledtess ezt a butaságot. Ha megcsalnám, akkor amúgy is kilépnék ebből a házasságból... csakhogy nem akartam. Mindennap bizonyítottam a szerelmem neki, az elmúlt két évben egyetlen estét sem töltöttünk külön. Kell ennél komolyabb bizonyíték arra, hogy boldog vagyok?
- Tudod, hogy mivel - felelte a flörtölésre. Talán sejtette is, mennyire nem érdekel a reggeli, meg a süti, csak be akartam bújni a kettőnk forróságába. Aiden volt a kulcs ahhoz, hogy minden feszültség elmúljon, még akkor is, ha valójában ő volt az, aki kirobbantotta a felesleges feszültséget.
Próbáltam a lehető legszexisebben bekapni a felém nyújtott süteménydarabot. Ez már régen nem az ételről szól... nem. Aidenről, ahogy meg akartam győzni arról, csak az övé vagyok. Felháborodtam, persze, de mégis imádtam ahogy akar engem. Valahogy ilyenkor éreztem úgy, hogy élek... vele élek, ebben a szerelemben. Birtokolhatott, mert az szexi volt.
- Eddig is bíztam benned - folytatta, majd újabb adag sütit nyújtott felém. Ugyanolyan készségesen vettem át, majd ahogy már rágcsáltam, csak bólintottam. Ha bennem bízott is, hát másban biztos nem. Alexej viszont csak kerülgetett, mint valami hímes tojást, ami összetörne, ha hozzáérnének. Mondhatni nem volt a tettek embere.
- Akkor ez maradjon is így, Mucusom. - Motyogtam még teli szájjal és a villáért nyúltam. - Akkor most én adok neked sütit. - Felszúrtam a villára egy kis darab pitét, majd felé nyújtottam. Alig vártam, hogy bekapja, mert hát Aiden nagyon szexi... és az én férjem. Még mindig nem értettem ki, hogy mivel érdemeltem ki ezt a gyönyörű testet és szépséges lelket. Tudtam persze, hogy Aiden sötétnek látja magát, de nekem ő volt a fény. Minden szava, a mosolya, az érintése egyenesen megborzongattak.
- És most menjünk haza... mert ha nem adsz más finomságot, kénytelen leszek itt letámadni mindenki előtt... - mondtam halkan, kicsit közelebb hajolva, az ajkaira lehelve a szavakat. Aztán felkeltem az asztaltól és megfogtam a kezét, hogy őt is felhúzzam. - Ne merj borravalót hagyni neki. - Súgtam oda, a pincérlányra célozgatva, majd fogtam magam és elindultam előre úgy, hogy tökéletesen rálásson a fenekemre és az alakomra.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT 
A helyszín szabad.