Kandalloes, take me home

[egy picit még mindig fura egy hely ez az Amerika]

[color=#E4B02]másnaposgönc[/color]

to all of you

egy picit még mindig fura egy hely ez az Amerika

Mira

(2000. tél)

Miközben ébredezek, lehet Mirát is sikerül felkeltenem? Óh hát az bizony nagyon kellemetlen, pedig igyekeztem mindenhogyan csendben szenvedni, de úgy tűnik ez nem igazán jött össze. Álmosan rápislogok, valami kómásan integetek is neki, jelenleg először be kell kapcsolnom az agyam, hogy egyáltalán meg  tudjam formálni azokat a roppant bonyolult szavakat, amiket lassan aztán kibökök. remek, mint valami defektes, vayg gyépés, mindegy is.
-'Reggelt... Úgy... valahogy. Nem szeretem az időeltolódást...
- Há'énsem - dünnyögöm az orrom alatt s közben végigtapizom a kezemmel az arcom. AMi tiszta ráncos. Te jó ég. Öreg lettem? Hirtelen bepánikolok, mert a Szeszély, meg a fura mégia, meg hát ilyenek, de aztán rájövök, hogy paplan és huzat tetoválás van az arcomon.
- Gyűrött vagy - mondja Mira, mire én helyeslően bólogatok. Az vagyok, az bizony. Bár valamiért ezt nem sikerül kierőszakolnom magamból, így csak marad  abólogatás, és úgy nézhetek ki, mint azok a fura mozgó fejű kutyák az autók hátsó ablakában. Egyszer egy diák megkérdezte, hogy mire jók azok, én meg tényleg nem tudtam megválaszolni. Fura hogy néha a saját mugli világom dolgait én se értem.
- Arctetoválásom lett - motyogom vigyorogva, mulatva magamon. Na csak kezdek belelendülni a beszélgetésbe is. Ezazzz.
A fejbe koccanásnál meg már csak az lett volna a nevettségesebb, ha le is smárolódik Mira közben. Na jó, mint valami fura romantikus filmjelenet. Komolyan, túl sok filmet nézek mosatnában, mert ha már a Roxiban nem sikerül, bepótolom otthon, és lehet az agyamra mennek. Kicsit. Talán. Khm. Szóval ott tartok, hogy bűnbánóan lemászok róla, pedig igazán ott maradtam volna még rajta nagyon is szívesen. Olyan kényelmes volt meg aranyos meg gyönyörű ahogy még ott fekszik álmosan még ha lapos békávaá is nyomtam az előbb, olyan jó lett vona hozzábújni, na, de mégis milyen indokkal? Jelenleg teljesen össze vagyok zavarodva.
-Túlélem. Dörzsöld, az kicsit enyhíti.
- Hmmm - hümmögve dörzsölgetem a fejemet bár jelenleg több mindentől is fáj, aztán jól frászt is kapok az ajtó Miatt. - remélem nem kaptál agyrázkódást, Mira - motyogom még zavartan. Aztán csak lekeveredünk a konyhába. Remélem attól még, hogy ziláltan nézek ki én is, meg Mira is, az apukája nem hiszi azt, hogy. Hát hogy. Hogy mi... Hogy... HOgy hogy. Jó, Sophie, inkább ne fojtasd mert szétfolysz zavarodban a padlón.
-Nem akartam megzavarni bármit, csak gondoltam, negyed tizenegykor már csak éhesek lehettek.
Laposan pislogok rá, mert jelenleg nem nagyon tudom felfogni, hogy mit akar ezzel. Vagy mit nem és mire céloz, szóóval pislogok továbbra is, mint hal a szatoyrban. Minden esetre igaán fincsi volt reggeli, Rose néni mindig minden nap tojásrántottát csinált. Szóval kifejezetten udítő volt most mást enni.
-Hmm,.. mihez van kedved? Otthonos kinn a környék, de szétnézhetünk az itteni "Abszol úton" is. Wandwood Walk, pontosabban. Ha gondolod.
Felcsillan a szemem, és lelkesen bólogatok, mit sem törődve azzal, hogy reggel még lötyög az agyam és be is szédülök. De nem tudtam, hogy van itt bármilyen ilyesmi dolog. Pedig hogyne lenne. Szóval ez nagyon izgisnek néz ki.
- A Wandwood Walk nagyon izgalmasan hangzik. De előtte lehet váltani kéne pénzt -motyogom szégyellve magam. - Most majd tényleg kapsz tőlem rendes ajándékot - nézek rá bűnbánóan. Kíváncsi vagyok milyen az amerikai vásárdolog. Gondolom itt is mindenből nagyon sok van és nagyon nagy adagokban. Mert mégis csak Amerika. ha végül mindent leegyeztetünk, és útra készen vagyunk lelkesen várom merre és hogy indulunk.
- Ugye ehhez az úthoz nem kell Zsupszkulcs? - pislogok rá reménykedve. Akkor én megpusztulok.

-Ja- mosolygok még félbágyadtan az "arctetoválásra". -Nagyon csinos.
Pillogok is kicsit rá önmagam rejtekéből, úgy az összekoccanásig, mer ki más tudná ilyen megnyerően viselni még az összealudt pizsamát gyűrött fejjel és szivet olvasztó vigyorral, ha nem Sophie. Ezen a sajátos, jellegzetes módján, olyan aranyos kényelmes-otthonos érzetűen vonzó. Vagy na, nehéz szavakkal írni le, pedig olyan egyértelmű érzés.
Aztán kopp.
Akaratlanul is megemelem a kezem, aminek nem sikerült megakadályoznia az ütközést, mint ha nyúlnék utána, ahogy felkászálódik, hogy maradjon csak, aztán szégyellősen vissza is ejtem az ágyra, remélve, hogy nem vette észre. Olyan jó érzés volt a közelsége, mégha csak egy pillanatig is, még a fejfájás se rontaná el, ha még tartana...
Inkább én is felülök az ágyon, dörzsölve a homlokom, meg nyújtózkodok is egyet, kicsit életet mozgatni magamba.
-Azt azér nem, szerencsére. Biztos a matrac hősiesen kitompította, hogy megmentsen minket.
Azér valószínűleg nem egészen, meg olyan óriásit csak nem fejelt Sophie, hogy ezen múljon, de biztos segített egy picit ahhoz képest, ha mondjuk padló lett volna a fejem alatt. Mint a biztonsági öv, lassabb lassulás, kisebb kopp. Mikre nem jó, hogy értek az autókhoz.
A kései reggeli után magamra vállalom az elpakolást, így is nagyon rendes Apától a külön mégegy kör futása a kedvünkér. Ahogy a tányérokat berakom a mosogatóba, hogy majd egy intésre elmosogathassák magukat, észreveszem a reggel óta már kihűlt kávét. Még abból is főzött többet, gondolom, amikor ő kelt, mi meg még bőven az utazást heveréztük ki. Nem lenne rossz egy kis extra felébresztő löketnek, de gondolok egyet, és úgy döntök, inkább majd meghívom Sophie-t egy friss kávéra kinn. Vagy lehet ezt is felfrissíthetem mondjuk valami jegeskávé-félének, de ezt a verziót inkább meghagyom későbbre már.
-Az egyik vége keresztezi a bűbetlen Peachtree-t, biztos vicces kedvükbe voltak az építők, és azt gondolták, lehetne akkor a fának a mágikus ága.- Lehet idegenvezetőnek kéne mennem.
-Jaj, ugyanmár. Nagyon aranyos ajándék volt a karperec is, igazán ne aggódj rajta!.. Tudodmit? Kölcsön adtam, mer szerencsétlenül kijött helyzet volt, hogy meg tudd venni az ajándékod Averynek!- Ellenmondás nincs. És akkor nem is jöhet ilyesmivel, hogy csak ne fizessek a saját ajándékomér, mer nem az enyémről van szó. Azt az apró részletet, hogy a kettő együtt volt megvéve, meg szépen eltusolgatjuk. Ördögi megoldás.
-Van egy bankfiók valahol a Wandwoodon, váltani biztos tudnak.- Páncéltermünket meglátogatni meg ehhez nem kell, azt lehet csak New Yorkba lehetne, de ilyen kisebb ügyintézésekre itthon is van lehetőség.
A zsupszkulcs emlegetésére - bevallom, kicsit rájátszva a hatásér - elkerekedett szemekkel szörnyűlködök egyet, mielőtt visszafordítom egy megnyugtató kis mosolykába.
-Azkénemég... Nem, szerencsére rajta van a hálózaton, csak ki kell kandallózni, és ott is vagyunk.

[egy picit még mindig fura egy hely ez az Amerika]

[color=#E4B02]másnaposgönc[/color]

to all of you

egy picit még mindig fura egy hely ez az Amerika

Mira

(2000. tél)

- Izé - pirulok el, hogy még így is csinos a tetkóm, vagy mi, bár lehet rajtam kívül érni azokat  agirbe gurba nyomott helyeket az arcomon, nem pedig az egész valómar, de csak megjelenik a szokásos enyhe pír a fejemen, mintha mást nem is lenne képes az arcom produkálni, és még minidg reménykedem, hogy nem robbanok fel. Az meglehetősen gusztustalan lenne meg ilyenek. Szóval. Azért egy ideig még belebámulok Mira arcába, gyönyörködöm az álmosan szép szemeiben, és a szép szőke hajkoronájában is. Aztán észbe kapok, nem kéne nnyire belebámulni más privát zónájába így gyorsan le is siklok róla, hogy esetlenül ácsorogjak vagy ücsörögjek, magam sem tudom, melyik lenne a kevésbé zavarba hozóbb.
-Azt azér nem, szerencsére. Biztos a matrac hősiesen kitompította, hogy megmentsen minket.
- Kedves tőle, aranyos matrac - bólogatok, aztán még egy idig ücsörgök, és rápislogok a nyújtózkodó Mirára. Kicsit irigykedem, nekem minden tagom visít a tompaságtól és az álmosságtól, kész köncertet csapna  atestem, ha itt neki kezdenék nyújtózkodni. Meg. Nem akarom Mirát fejbe vágni, mert ezt ki is nézem magamból hogy valahogy másig összehhoznám ezt is. A végén úgy nézne ki, mintha szétvertem volna az éjszaka, pedig csak kellően nyomi és szerencsétlen vagyok. Macskákhoz szoktam hozzá együtt lakás... élés... de kínos mindegyik, szóval igen, hozzájuk, akik nyávognak meg punnyadnak, nem pedig igazi emberekhez. Nem mintha a hálókörletembe nem tudtam volna alkalmazkodni, de valahogy az más. Igen Ott többen vagyunk, nem ketten és nyilván engyik lányba se voltam hát... izén, na. Valahogy túl ijesztő volt ebbe belegondolni inkább lelkiismeretesen elpirulok aztán pedig sóhajtok egy nagyon és inkább fel is ugrom az ágyról.
A reggeli után nem nagyon tudom mit csináljak a tipikus vendég vagyok segíteni kéne- de nem tudom hogy mert útba lennék dilemmába kevereedve csak pislogtam Mira mellett, hogy legalább a jelenlétemmel támogassam.
-Az egyik vége keresztezi a bűbetlen Peachtree-t, biztos vicces kedvükbe voltak az építők, és azt gondolták, lehetne akkor a fának a mágikus ága.
Óó, ez tök érdekesen hangzik - csillan fel a szemem. - Bár igzaából még mindig jobban kozelebb áll hozzám a muglik világa, mint a varázslóké, de azt hiszem megtanultam értékelni azt az oldalt is - teszem hozzá elgondolkodva. Kíváncsi vagyok, ha nem találkoztam volta Balthasarral, akkor hogyan is alakult volna minden. De azt hiszem így teljesen jó is volt, bár az ő halálát még mindig nem tudtam elfgadni, se az én saját önző gyávaságomat sem. De ezek most túl rossz gondolatok ide, főleg hogy ez a hely kevésbé olyan tunya és áporodott, mint mondjuk Anglia.
Azt hiszem ideje túllépnem ezen is, ugye? - kérdezem végül és halkan felkuncogok. - Rendben, de egy másik meglepidről nem mondok le - kacsintok rá. Valami csoki vagy kávé vagy valami ilyesmire gondoltam. - És köszönöm  - suttogom és gyorsan nem túl hosszan de megölelem, míg mondjuk az apukája nincs jelen vagy más merre pislog, monjduk gyönyörködik a hómentes kisvárosban meg ilyenek. Aztán ellépek tőle gyorsan, mielőtt még úgy maradnék, mert igen is nagyon jól esik Mirát ölelgetni. A váltásra megnyugszik a kis lelkem, és minden helyrére billen lassan. Azt hiszem.
Mira elkerekedett szemeire az enyém is olyasi lesz.
- Úgy tűnik nem a kedvenc utazási formánk - nyugtázom a tényt. Azért örülök, hogy nem csak a mugli születésű embereknél vágja ki a biztosítékot ez a cucc. Brrr.
-Azkénemég... Nem, szerencsére rajta van a hálózaton, csak ki kell kandallózni, és ott is vagyunk.
- Óó, a Mikulásutazás - bólogatok, és magamban sóhajtok egyet. - Ez legalább kevésbé fájdalmas
Ha felkészülünk és elkészülünk, mind lelkileg mind mindenhogyan odaétálok a kandllóhoz és megvárom, hogy be legyen üzemelve meg ilyemi. Nem nagyon csinálok ilyet, szóval megint csak útban vagyok, de legalább ettől nem fogok hányni. Ha kész és indulásra vagyunk üzemelve, bekecmergek én is a kandallóba, hogy aztán félig süketen a hülye FLAMM-tól megérkezzek az úticél felé. Azaz, hogy kiboruljak az új heszínen a kandallóból.

Sophie

-Jó kis matrac- paskolom meg a szélét, mint ha egy háziállat lenne, amit megdicsérek -Remélem, a tiéd sem gorombább.
Biztos nem az, hasonlóan kényelmesnek néz ki az is. Furcsa, milyen felelősnek érzem magam a fekhely viselkedéséér, de minden bizonnyal a házigazdasággal jár. Meg gondolom azzal, hogy valahogy mindenféle jóval ösztönösen el akarom kényeztetni Sophie-t, biztos kényelmes legyen, biztos kellemes, biztos vidám, biztos felhőtlen, az egész itt tartózkodása.
A reggeli utáni elpakolás közbe is rámosolygok, ahogy látom, milyen elveszettnek tűnik. Általába nem tartom magam nagy szakértőnek az emberek olvasásába, de néhány dolog túl ismerős, hogy ne vegyem észre. Elég sokat voltam már esetlen pont így. Meg például fordított esetbe, ha Sophie-éknál lennénk, én is pont így esetlenkednék most, mit csináljak, mit kéne, mit nem.
Remélem, egy kedves mosoly megfelelően elmondja, hogy "ugyan, ne fáradj ezzel, te vagy a vendég".
-Ha gondolod, kisétálhatunk a bűbetlen városba is, ott van egy sarokra. A belvárosba még ki is ismerem magam, úgyhogy el se tévedünk.
Igen, Lu, ezt biztos olyan megnyugtató felhozni...
-De végülis, van időnk megnézni mindkettőt is.
Érdekes, Sophie társasága, csak egyáltalán jelenléte is hogy megváltoztat. Meginncsak, én magam is hogy görcsölnék azon a kis szerencsétlenségen a karperecekkel, viszont szóba se jöhet, hogy őt ilyesmi aggassza, főleg ha tehetek ellene.
-Ugyan, kis semmiség, elmúlt, még meg is oldódott, ne aggódjunk rajta egy ilyen szép napon.- El is hessegetem még kézzel is a gondokat, aztán meg nem győzök pirulgatni. -Hát... köszönöm.
Ejnye, az a kacsintás. Nem jó ez így, nem jó, elolvadok, és akkor hogy megyünk sétálni? Mármint, nagyonis jó, túl jó is, csak hát mi lesz itt, kanál kell hozzám, ha így folytatja. Aztán még ez a csempészett kis ölelés, alig győzöm titokba viszonozni, és remélem, nem üti meg nagyon a szivem, amekkorákat dobbanni kezdett itt hirtelen.
Aztán szégyellősen ellépünk egymástól, lopva körül is nézünk, ugye Apa azér nem látta. A boldogságot mondjuk olyan nehéz lenne letörölni most az arcomról, mint a pírt.
Inkább át is térünk a furán facsarodó utazási módok témájára.
-Hát nem csoda. A legtöbb varázsmód olyan fura és kellemetlen.
Menetre készen bekászálódunk a kandalló zöld lángjaiba, kimondom uticélként a Wandwood Walk nevét, és visszatartom azt az ötletet, hogy átkaroljam Sophie derekát a stabilabb utazásra hivatkozva, tök átlátszó ürügy lenne biztos.
Aztán úgy kapok utána, hogy megtartsam, amint a túlvégen megérkezünk, mer hát csak ne kihasaljon a kandallóból. Aztán amint bizonyos, hogy stabilan áll a lábán gyorsan szégyellősen elengedem, mer egy nagyobb szobányi kerek terembe vagyunk, a fal mentén végig nyilvános kandallókkal, amikkel néhányan most is közlekednek. Az utcára vezető forgóajtó felé vesszük az irányt.
-Mikulás?- kérdezek vissza még az otthon elhangzott megnevezésre, talán szóterelésnek is. -De most, hogy mondod, valóba. Lehet, hogy a Mikulás is hopp-porral közlekedik igazából.
Közbe kilépünk a széles sétálóutcára. Szokatlan most ilyen frissen látni a különbséget, nem olyan sok, mint New Yorkba, de itt is van pár bódé karácsonyi vásár, de az Abszol út szélessége lehet még a két oldal bódéi közé is elférne. Talán. Két oldalt a régiesebb építésű varázsló-boltépületek sajátos kontrasztot adnak a tetők fölött bekukucskáló kerek üvegtorony felhőkarcolóval, ami már kinn van a bűbetlen városrészbe.

[egy picit még mindig fura egy hely ez az Amerika]

másnaposgönc

to all of you

egy picit még mindig fura egy hely ez az Amerika

Mira

(2000. tél)

megmosolygom, ahogy Mira megpaskolja a matracát, olyan aranyos ez a mozdulat.
-Remélem, a tiéd sem gorombább.
- Ó nagyon cuki, kötelességtudó matrac - bólogatok. De mégis mióta kötelességtudó egy matrac? Na midnegy, azt hiszem a hülyeségeket még mindig tudom ontani magamból. Ahgy magamban morfondírozok olyan lényeges dolgokon öltözködés közben, hogy remélem nem dobtam rossz helyre a törölközőkendőmet, vagy hogy van-e elég görcs már a gyomromban, mert valljuk be... Nagyon is izgultam. Egyrészt, mert idegen helynél nagyobb valószínűsége van annak, hogy eltévedek... Nem, nem Mirában nem bíztam én akkor is képes vagyok tömegben eltévedni valaki mellől... SZóval igen... És azon is, ma mennyire fogok felsülni Mira vagy az apukája előtt.
De hát csak túl kell élni ezt is, mármint az ideggörcsöt meg ilyeneket, éééééés élvezni Mira elképesztően szép és atanyos meg elbűvölő társaságát... Mira apuka ide vagy oda... Igen Sophie, ezek a napok arra vannak, hogy évezd, nem pedig arra, hogy szétgörcsöld magad.
...
Miért hiszem, hogy ez az elszántság csak addig fog tartani, míg ki nem mászunk a kandalló másik végén? Magamban elnyomok egy sóhajt, és inkább csak nem túl feltűnően nézem magam mellett Mirát, a szép arcát, a szemét, az aranyos orrát, és a nagyon gyönyörű haját.
-Ha gondolod, kisétálhatunk a bűbetlen városba is, ott van egy sarokra. A belvárosba még ki is ismerem magam, úgyhogy el se tévedünk. - Igen, Sophie, másoknak van annyi tehetsége, hogy legalább a szülővárosukban nem tévednek el. -De végülis, van időnk megnézni mindkettőt is.
- Hmm - ráncolom kicsit össze a homlokomat. - Mi lenne, ha minden nap hagynánk egy kicsit? Úgy lenne mivel kitölteni az időt - többször tudnánk kettesben bóklászni, de ezt már nem teszem hozzá, csak magamban, és enyhén el is pirulok. - És akkor nem is fáradnánk ki annyira - Várjunk, csak én érzem úgy, hogy ennek tök pervezr értelme van, vagy teljesen begolyóztam? Na jó, nyugi Sophie, chill, meg minden. Khm.
Nagyjából annyira összerakom magam, hogy ne felejtsek el rendesen ember módjára kommunikálni. Azért az nagyon nagy leégés lenne, ha csak úgy maokgnék előtte... Csak azért mert hülyeségekre gondolok és nem is értené miért lettem... Hogy mondják az... MIért kapott kékhalált az agyam. Egek, ezeket a muglis szófordulatokat kezdem is elfelejteni.
Jó lett volna még jobban romantikusabban meg ilyesmisen tovább ölelgetni, de igazság szerint tartottam az apukájától, hogy előveszi a shotgun-ját meg minden ilyen amerikai westernfilmes lőszerét meg pisztolyát meg puskáját meg láncfűrészét - ezt nem tudom hogy jön ide -, úgyhogy nehéz szívvel ellépek  mellőle, hogy aztán nem sokkal később szédelegve kitáncikáljak a kandallóból. Még szerencse, hogy Mira utánam kap, én meg boldogan, zavartan és vigyorogva, szíves örömes kapaszkodom belé. Ki kell hazsnálni minden ijen félős, közeledősebb pillanatot, nem?
- Óh, már ismersz. Köszi - mondom kuncogva, majd ha összeszedem magam, nehezen elválok tőle. Hogy aztán a nyakamat tekergetve nézelődjek, miközben kifelé indulok onnan ahova megérkeztünk. Minden annyira nagyon AMERIKA. Igen csupa nagy betüvel. A Mikulásos dologra bólogatni kezdek, miközben kilépünk az utcára és arcon csap a kellemes idő. Azért egy picit hiányzik az a klasszikus nyakig érő hó, de legalább nem fagyok szét.
- Úúú de menő - ugrándozok, mint egy gyerek, aki most kapott egy csomó csokibékát. - Annyira más - mondom, és igazáb kézen fogom Mirát hogy belevetődjünk ebbe az amcsis Abszol útba. Első állomásom az állatos bolt, ahova belépve mindenféle olyan jószágot is látok, ami nálunk nem éppen hagyományos. Baglyokon és patkányokon meg macskákon kívül volt valami szőrös majomszerű izé, meg bot...botszerű izék.
- Nektek más állatot is lehetett tartani a suliban, vagy ez csak ilyen hobbi álat izé? - fordulok felé lelkesen. - Neked milyen állatod lehetett? És úú, nézd mozodgnak a botok!
Hát igen, bár szerettem a varázslényeket, annyira nem voltam a szakértőjük... És nem is voltam olyan szorgalmas tanuló sem azért, hogy csak úgy hobbiból nekiálljak ilyeneket olvasgatni. Közben persze zavarbaejtően megfeledkezem arról, hogy nagy lelkesdésemben el se engedtem a kezét és még mindig szorongatom.

Sophie

-Jó ötlet- bólogatok, talán kicsit túl lelkesen is. Vagyis... mindenképp lelkesen, nem tudom, túlzásba megy-e. -Van néhány érdekesség itt-ott, ha nem a köztük rohangálással akarjuk tölteni a napot, úgyis jobb ötlet egyet-egyet nézni meg egyszerre.
Valahogy az a gondolat sem éppen taszít, hogy annyival többet ketten legyünk, Apa bármikor időnként felbukkanó jelenléte nélkül. Ami nem tudom, mér baj igazán. Őszintén azt se tudom, hogy állna az ilyesmihez, vagy épp tudja-e,.. fiút biztos vagyok, hogy rendesen meginkvizíciózna, de ennek most nem forog fönn veszélye... Mindegy! Most nem ezzel kell foglalkozni.
-Hacsak nem egy nap rohangálnánk végig a város minden érdekesebb pontját, mér fáradnánk ki..?
Először kicsit butának érzem magam, hogy pislogok csak értetlenül, lassan rakva össze, hogy pont a rohangálásra mondhatta valószínűleg, aztán gyorsan hessegetem is elfelé, hogy mi mást lehetne beleérteni. Nem, Lu, ne most gondold ezt végig,.. majd máskor. Talán. Biztos. Mondom máskor.
Mindenesetre csak eljutunk valahogy a kandalló mindkét feléig, előbb otthon, aztán a túloldalon kibotladozva is. A köszönetre csak lámpalázasan mosolygok, bénázok a közelségétöl is, de elválni is olyan rosszul esik mégis.
-Biztos annyira más, mint nekem is az Abszol út.
Ahogy kiérünk a sétálóutcára, és Sophie le is áll ámuldozni, fel is mutatok a varázslótetők fölött beleső bűbetlen épületre, ami igazából nem is látna minket a mágikus elrejtés miatt, pedig a felsőbb szintek egyenesen a Wandwoodra is néznek. Furcsán és vakmerően van elrejtve ez az utca.
-Nézd, az a kerek üveg felhőkarcoló, az a Westin, talán ha két sarokra van innen. Ameddig látjuk, vissza tudunk találni bárhonnan.
Kicsit talán közel hajolva mutatom, mer nem olyan a város, mint a csillagos ég, hogy ha nem jó szögből néz végig a karomon, másra látja mutatni, mint én látom az én fejem helyéről. Tulajdonképpen csak néhány felhőkarcoló van Atlantába, és ha látszik innen másik is, az totál ellenkező irányba lesz. De ilyen körmönfont meg befolyásolható vagyok, had használjam ki az ürügyet egy kis közelségre.
Bár hó nem esik itt gyakran, hideg azér van annyira, hogy adjon egy alibit a piruló arcomnak. Nem, igazából nem a hidegtől pirul.
Aztán csak mosolyogni, és titkon olvadozni tudok, ahogy Sophie kézen ragad, és olyan aranyos lelkesedéssel veti magát a nézelődésbe, hogy szinte már ő mutatja be nekem a várost, nem is fordítva. Mielőtt rövid úton kikötünk az állatboltba.
-Általába nálunk is a hagyományosak vannak, de gondolom mindenhol van néha egy különcebb valaki, akinek valami szokatlan állata van.
Én nem ismerek ilyet személyesen az Ilvermornyból, de egy évvel felettünk az egyik fiú állítólag egy madárpókot tartott titokba. De minek arról meséljek, amiről én se tudok ennél többet.
-Nekem soha nem volt sajátom, de a nagyszüleim szoktak tartani jackalope-okat. Olyan, mint a nyúl, csak kis agancsai vannak.- Körülnézek én is, idebenn nem jártam gyakran, talán valamikor régen még, és megnézem, mi lehet a "mozgó bot".
-Talán ilyen praktikus dolgokra lehet inkább ez a bolt. Ó, igen, bólintérek! Van egy kis pálcakészítő műhely Savannah-ba, kinn a partnál keletre, biztos nekik lehet, a bólintérek szeretnek olyan fán fészkelni, amiből lehet pálcát készíteni.
Kész idegenvezetőbe mentem át, pedig nem szoktam túl szószátyár lenni, sőt. De most lelkes vagyok, hogy mesélhetek valami érdekeset Sophie-nak, és ő is kíváncsi, remélem legalábbis, hogy jól veszem észre. De illik hozzá, hogy szeresse a különös állatkákat, nem is tudom, honnan tudom, de az annyira ő.
Közbe néha lopva lepillantok a kezünkre, meg-megbizonyosodni, hogy tényleg fogja, még azóta is, és nem csak képzelem. Kicsit fel is bátorodok, és nagyon lopva, óvatoan, és finoman, megkockáztatok simítani is egy picit az ujjain. De csak nagyon félénken persz, mer hát persze.

[egy picit még mindig fura egy hely ez az Amerika]

másnaposgönc

to all of you

egy picit még mindig fura egy hely ez az Amerika

Mira

(2000. tél)

-Jó ötlet. Van néhány érdekesség itt-ott, ha nem a köztük rohangálással akarjuk tölteni a napot, úgyis jobb ötlet egyet-egyet nézni meg egyszerre.
- Okééé - bólogatok én is lelkesen, mert hát lelkesek vagyunk meg ilyenek, az jó dolog. A városban barangolás jó dolog olyannalpláne, aki így tetszik, meg ilyenek, szóval még az eltévedés is nagyon jó dolog lenne, meg ilyenek. Amúgy is megint hova gondolok, már vörösödök is elfele, de nem baj, valahogy már az lenne a fura, hogy nem vörösödnék. Egyszerűbb lenne befestenem a fejem akkor már ilyen pirosas rózsaszínes festékkel, ha már úgyis kezd hozzámnőni ez a folyton vöröses állapot. - De jó, akkor minden nap tudunk sétálgatni kettesbennn - ööööömeghalok, agyonvörösödök és meghalok agyvörösödésben. Igen ez mostmár klinikai tünet. MAjd rólam elnevezik, és lesz a neve Sophie féle vörösláz. Mondjuk ez úgy hangzik, mint az aranyláz. Na mindegy. Na jó, inkább menjünk, most már tényleg valamerre.
-Hacsak nem egy nap rohangálnánk végig a város minden érdekesebb pontját, mér fáradnánk ki..?
hÁt mondjuk a random folytonos elvörösödéstől, meg ilyenek, de amúgy ja. Mitől mástól.
- Hmm, végül is igazad van - vigyorgok felé aztán, és inkább élvezem, hogy a hűs szellő pofozgatja az arcomat, és legalább valamennyire lehűti azt. Ha már minimálisra nem, de legalább úgy nagyjából majdnem normálisra.
Az nyüzgső kis utcán a nyakamat tekergetem meg forgatom csodálkozva összevissza, és igazából még olyan túristásan arra is rácsodálkozom, hogy jé, itt a kő is tiszta amerikai. Még a nap is amerikaian süt. Jó, Sophie, le kell állnod, mert  a végén annyira túlpörögsz, hogy kipörögsz mondjuk az országból. Bár Mirával együtt nem lenne baj, de na. Legyünk két lábbal a földön. Na jó, elég csak fél lábbal. Vagy ilyesmi.
-Nézd, az a kerek üveg felhőkarcoló, az a Westin, talán ha két sarokra van innen. Ameddig látjuk, vissza tudunk találni bárhonnan.
- Óhh. Legalább van egy biztos pont - bólogatok, és őszintén megkönnyebbülök. - Azért remélem nem megy arrébb az az épület vagy ilyenek. - Oké, hogy mugli ház, de varázsterületen van, szóval bármi megtörténhez. Arrébb mehet az út. A ház. A bolt. A város. Még mindig nem bízok annyira a varázsdolgokban, mint kéne.
Szeretem a kezét fogni, olyan aranyos és melengető érzés. Meg így azért nem veszünk el. Jó az másodlagos ok, amiért fogom a kezét, de tényleg kellemes borzongés fut a hátamon végig, ahogy őt húzva vonzva magam után megbámulok minden kirakatot - minden amerikai emberrel együtt -.
-Általába nálunk is a hagyományosak vannak, de gondolom mindenhol van néha egy különcebb valaki, akinek valami szokatlan állata van.
- Vagy lehet az állat maga különc. Mint Tarzan, vagy Atlasz. Az egyik a ruhákat eszegeti, a másik meg a leveleket - magyarázom vigyorogva, de minden furaságuk ellenére imádom őket.
-Nekem soha nem volt sajátom, de a nagyszüleim szoktak tartani jackalope-okat. Olyan, mint a nyúl, csak kis agancsai vannak.
- Óóóóó - ragyog fel a szemem. - Azok annyira aranyosak lehetnek.  Nekem és a Averynek van egy befogadott nyuszink. Hagrid vigyáz rá, Puszedlinek hívják. Eltört  alába, és Frics el akart minket kapni, de végül kikötöttünk Hagridnál és olyan jól elvan Agyarral - magyarázom, és fel sem tűnik, hogy hadarok, hogy még midnig imádom Mira kezeit szorongatni, hogy csak úgy dől és dől belőlem a szó. De akit kedvel az ember, azzal mindenféléről tud fecsegni nem?
-Talán ilyen praktikus dolgokra lehet inkább ez a bolt. Ó, igen, bólintérek! Van egy kis pálcakészítő műhely Savannah-ba, kinn a partnál keletre, biztos nekik lehet, a bólintérek szeretnek olyan fán fészkelni, amiből lehet pálcát készíteni.
- Olyan édesek - áradozok a bólintérekről. - Annyira nem értek a varázslányekhez. Meg ús a varázsdolgokhoz, mégis csak mugli anyám van meg ilyenek - vonogatom a vállamat. - De ők legalább nem akarnak felrobbanni, mint azok a tües rákok vagy mik... te olyan okos vagy, Mira - moslygok rá, hogy aztán végérvényesen halálosan megint elpiruljak amikor megsimítja az ujjaimat. Ilynekor mit tesz egy normélis ember? Öööö. Aveee, segíts. Jó, tehát, mit tegyek.
Hát közelebb araszolok, hogy a vállunk összeérjen. És amm. Ennyit tudok magamból kiprodukálni, mert a szívem mindjért kiugrik a helyéről, mint mondjuk a mesékben. Aztán csak belepislogok Mira szép szemébe, hogy aztán kibökjek egy ttál értelmetlen random kérdést.
- És most szerinted merre menjünk? Rád bízom magam
Hmmm. Ugye ez nem hangzik félreérthetően? Ugye nem?

Sophie

Nagyon szép és jó gondolat, hogy minden nap kettesbe sétálgassunk, csak keresni kéne egy domboldalt hozzá, mer ha elolvadunk, kelleni fog a "sétához" a lejtős felület. Mer én biztos az olvadozás szélén állok, de ahogy a pirulását elnézem, minden bizonnyal Sophie is. Talán azér is ilyen jó vele tölteni az időt, mer megértem, mer magam alapján annyi mindenre ráismerek, és talán fordjtva is igaz. Pedig nem vagyok jó emberismerő általába.
Mindenesetre lehet mindkettőnkre ráférne egy alapos hócsata, hogy ne kapjunk hőgutát karácsonyra, amivel két bibi van: nagyon nem szeretem a hideget, és amúgy sincs egy pehely hó az egész városba.
-Hát, nem szokott- tanusítom a felhőkarcolóról, az bűbetlen épület, nem szokott csavarogni, mint a Roxfort Lépcsői. Meg folyosói. Meg biztos vagyok, hogy termei is. Meg a képek a falon, meg a páncélok, hogy azok szerint se lehessen tájékozódni. Illetve, a páncélokat mászkálni még nem láttam, és jobb is így.
És ha Sophie ilyen lelkesen városnéz, hogy csak lobogok mögötte zászlóként, mer fogom a kezét, jó is, hogy van egy százemeletes iránytűnk. Nem azér, nagyon szivesen lobogok mögötte zászlóként a kezét fogva, már csak ilyen vidámnak és lelkesnek látni is boldogság. És nem csak látom, itt vagyok vele. Itt van velem.
Az állatos boltba i őszintén szólva csak alibiből nézegetem a mindenféle lényeket is, biztos fura lenne végig csak Sophie-t nézni, pedig bármeddig elgyönyörködnék a mosolyába.
-Hmm... Én arról hallottam, hogy egy Griffendéles lánynak meg legelni szokott a macskája. Gyakoriak az ilyen furcsa macskák?
Jackalope-ot itt nem látok, pedig szivesen meg is mutattam volna, valóba milyen aranyosak. Általába.
-Nagyon azok. Csak amikor... szóval néha extra öklelős kedvükbe vannak. Olyankor nagyapám azt szokta mondani, kályhacsövet kell a lábszárunkra húzni, ha be akarunk menni közéjük.
Aztán ahogy Sophie mesél a hagyományosan agancsmentes nyusziról, én csak halkan olvadozó óóó...-zással egyetértek, milyen aranyos történet, és teljes figyelmemmel csüngök a lányon, a külvilágról meg is feledkezve pár pillanatra.
-Ez volt az egyik tárgy, amiböl nem voltam olyan béna.- Lehet büszkén szerénykedni? Lehet, hogy nekem pont azt sikerült?
Ahogy Sophie is közelebb jön, nagyot dobban a szívem, és úgy elveszek a bájos tekintetébe, hogy néhány hosszú pillanatig el is felejtek válaszolni neki. Hmm... talán kéne valami nyugis, mer csak magunktól is túlpörgünk, és ez biztos fura lesz egy bolt közepén állva, egy kicsit már így is bűntudatom van az állatos boltos felé.
-Ó,.. hát... igazán köszönöm...- dadogom a bizalomra, nagyon megtisztelő és nagyon váratlanul ért. -Talán csak... üljünk le egy kicsit? És tudunk közbe nézelődni is.
A boltosnak félénken integetek egyet, hogy köszönjük, hogy nem dobott ki csak a bámészkodás és időhúzásér, és lassabban, mint a Sophie-rohanás, néha őrá pillogva vissza, most én vezetem a Wandwood-on. Van egy-két kávézó, amit ismerek, bár inkább nyáron szoktak kiülős helyeik lenni, és biztosan vannak padok végig az utcán, és több is teljesen szabad belőlük. Szivesen meghívnám egy kávéra vagy forrócsokira, nagyon romantikus lenne, csak attól tartok, nehogy túl hirtelen is, ezér csak vezetem az utcán, nézelődve minden kettesbe elfoglalható ülőhelyet, beleértve a kávézókat is, és reménykedek, hogy kiválaszt egyet nekünk ő. Nekem mindegyik lehetőség több mint tökéletes lenne, de így neki is biztos az lesz.