Koh Mak szigete

****

let’s stay as far as we can

M.M.

-Hát pont ezt próbálom értésedre adni. Nem mondhattam el. Modest sosem kért semmit az elmúlt… közel két évtizedben; Ezen kívül. Amikor téged arra kértelek ne faggas, nem faggattál, a húgod meg nem tudott leszállni a témáról. Persze, biztos nem volt neki egyszerű, mert hát nem ez az első dolog, amit eltitkoltunk előle, úgyhogy gondolom betelt a pohár. - az eltitkoltunk szó többes számát direkt megnyomom, utalva a Sötét Nagyúrnak tett szolgálataink részleteire, amitől mindig is óvtuk B.-t. -Végülis két hónap alatt megoldódott az ügy. - értem, hogy miért gondolja, hogy volt itt több is, ami miatt Blaire lelépett, és valóban volt is, de ezt mégis hogyan magyarázzam meg neki? Sosem ismerte a kapcsolatunk igazi dinamikáját, hacsak nem bújt az ágyam alá. Azért valamit még mondanom kell, de ez komoly fejtörést okoz. -Valóban kőkemény, ahogy mondod… . - mint én, pont ezért voltunk olyan jó páros… - És pont ezért a vitáink is mindig… nos, hevesebbek voltak, mint kellettek volna, hogy legyenek. Olyan gombokat nyomogatunk egymáson, hogy néha repülnek a vázák meg az átkok. Rendszerint így szokott ez kinézni: összeveszünk, kibékülünk, szexelünk. Ha nem gond, akkor a szexuális életünkbe nem avatnálak be.  - végig szalad a gondolataimon Lea szexuális helyzetben és elfintorodom, borzasztóan mocskosnak és helytelennek érzem, hogy a hugomat így képzeljem el, gondolom Mathias is hasonlóan érez, hacsak nincsenek ismeretlen és fura perverziói. -Az utolsó vita a hálószobában tört ki, és fogalmazzunk úgy, hogy rosszkor vágott a fejemhez rossz dolgot. . - az emlék végig suhan a gondolataimon és még mindig felidegesít, évek teltek el, de ha a helyzet megismétlődne, ugyan úgy reagálnék, mint akkor, és nem is szégyenleném magam érte. -De úgy sejtem nem is ez volt az igazi oka annak, hogy elment. Arra jutottam, hogy egyszerűen elege lett belőlem, meg belőlünk. Túl fiatalon túl sokat vártunk tőle, túl hamar nőtt fel, és besokallt. Hiba volt keresni. Ahogy az egész kapcsolat hiba volt… Látod, végülis neked lett igazad. - én is hallom a hangomban a lemondást és az árnyalatnyi keserűséget. Nem véletlenül maradtam itt, ezt talán már Monty is láthatja, mint ahogy azt is, hogy talán tényleg nem kellett volna idejönnie, hogy hazarángasson. -A Wizengamot miatt haza fogok menni, de a hugodra nem vagyok kíváncsi.- ha a sértettségem kézzel tapintható, hát legyen az, pont elég megalázó volt, hogy Blaire úgy menekült a fél világon keresztül előlem, mintha megölni akarnám. Köszönöm, de több sértést nem viselek el.

 

zene: TSTM - Get up kid


’A régi barátok a kendőzetlen tükör,
mely a múltunkba tekint vissza!'

Ahogy régi barátom szavai pattognak ajkairól úgy zuhanok egyre mélyebbre a múlt ködös árnyékába. Szinte látom a testvérem, ahogy örlődik a bizonytalanság és a szerelem határmezsgyéjén és senki nincs, aki irányt mutasson neki. Csak a fejem csóválom meg újra meg újra nem tetszésem kifejezéseképp de ez egyúttal eszköz arra is, hogy megpróbáljam a fantáziámban megelevenedő képeket eltüntetni.
Mikor pedig rátérünk azokra a dolgokra, amikhez ruha se kell csak még inkább megrázom a fejem. Nem akarom őket összegabalyodva a lelki szemeim előtt látni, elég volt beletörődni a tudatba, hogy ez egy olyan cunami volt, amit effektív senki sem tudott megállítani. Nem szükséges el is sodortatnom magam vele… már ha nem feltétlen muszáj.
-Az utolsó vita a hálószobában tört ki, és fogalmazzunk úgy, hogy rosszkor vágott a fejemhez rossz dolgot.
- Baszki… - dünnyögöm és láthatja rajtam a másik, hogy tényleg szívből átérzem a helyzetet, nem pedig hibáztatom. Ennek még nagyobb bizonyító ereje, hogy arcomat a tenyereimbe temetem lehunyt szemekkel. Hát igen, a húgom mindig is mestere volt a szar szituációkba ledobott bombáknak meg se kellene lepődnöm, hogy megint akkor szólt, mikor rohadtul nem kellett volna. A teória másik része azonban már nem igazán illik rá, de ez elgondolkodtat. Elrévedek, vajon tényleg csak besokkalt? Vagy más lehet számomra ismeretlen érzelmek vezettek idáig? Egy bizonyos, a választ csakis ő tudja. Tőle kell hallanom.
-A Wizengamot miatt haza fogok menni, de a hugodra nem vagyok kíváncsi.
- Megértem. Tényleg. De szerintem meg kellene beszélnetek…
Nem említem, hogy hasonlóan szar szituáció mint anno én is Lea kettőse, de szerintem sejti. Ha Londonba van talán egyszerűbb összehozni amúgy is őket, mint így a világ két totál eltérő peremén.

****

let’s stay as far as we can

M.M.

-Legalább megérted a dolgot… -kicsit megkönnyebbülést okoz, hogy elmondhattam, hogy végig gondolja és átérzi, nem is számíthattam volna jobb reakcióra. Sőt, talán az ahogyan megnyilvánulnak rajta az érzelmek és felismerések arra sarkall, hogy én is újra gondoljak ezt azt és más szemmel lássam a teljes képet. -Talán ha őt kérdeznénk, teljesen más képet kapnánk, mindig két oldala van a sztorinak… vagy több. Lehet hogy egy nap kiderül, minden esetre én biztosan nem állok készen arra, hogy ismét megalázkodjak előtte. Az is lehet hogy rosszul látom, de aki szeret az nem hagy el és menekül előled a fél világon keresztül, mintha attól félne, hogy meg akarod ölni, ahelyett, hogy megbeszélné a dolgot. Mindenestre továbbra sem értem, hogy miért lettél legnyagobb ellenzékből legnagyobb pártfogóvá? - de szinte biztos, hogy én is hibás vagyok. Hogy miért, azt még nem tudom pontosan. -Itt van Lea egyik levele . - a kezembe veszem az egyik levelet és meglóbálom a levegőbe.  - Szerinte én tettem tönkre a gyerekkorát, az életét, és most súlyosan meg kell fizetnem érte, de látni se akar még csak annyira se, hogy megátkozzon. Nem is értem Blairrel miért nem jönnek ki jól, anti-fan klubbot is nyithatnának.- szinte mintha ez lett volna a végszó, két gyönyörű thai lány érkezik teával. Az egyik mosolyogva meghajol Mathias előtt és a háta mögé sétál, majd kérdés és engedély kérés nelkül elkezdi a vállát maszírozni, a másik lány ugyan így jár el velem is. -Csak törődj bele és élvezd a helyi vendégszeretet. Amúgy is, a hivatalos ügyekkel végeztünk, mesélj arról mi a helyzet otthon.  - közben elkezdem összepakolni és eltenni a leveleket, hogy ne is lássam őket. Hírek érdekelnek, pletykák, meg a masszázs... semmi más.

 

zene: TSTM - Get up kid


’A régi barátok a kendőzetlen tükör,
mely a múltunkba tekint vissza!'

-Legalább megérted a dolgot…
Jobb lenne a kényszeredetten elfogadom, mint leírás a szituációra, de ezt nem kötöm Lestrange orrára. Annál is inkább felesleges beleállnom a dologba, elvégre akár tetszik, akár nem már rég megtörtént és maximum egy kibaszott időnyerővel tudnám átformálni a dolgot. Az meg naná hogy nincs kéznél. A másik, hogy végül is a húgom párkapcsolatába nincs jogalapom beleszólni, és jól tudta Eric milyen. Végtére is félig meddig-mellette nőtt fel.
-Talán, ha őt kérdeznénk, teljesen más képet kapnánk, mindig két oldala van a sztorinak… vagy több. Lehet, hogy egy nap kiderül, minden esetre én biztosan nem állok készen arra, hogy ismét megalázkodjak előtte. Az is lehet, hogy rosszul látom, de aki szeret az nem hagy el és menekül előled a fél világon keresztül, mintha attól félne, hogy meg akarod ölni, ahelyett, hogy megbeszélné a dolgot. Minden estre továbbra sem értem, hogy miért lettél legnagyobb ellenzékből legnagyobb pártfogóvá?
Átsuhan az agyamon az tényleges és szinte végleges gondolat, hogy ha találkozom Blaire-rel biztosan kiszedem belőle. A váratlan kérdésre meg már nyitnám is a számat hogy megmagyarázzam, de időm nincs, mert Lea levele csapódik az asztal felém eső részén, majd Eric fakad ki, hogy a húga mindenben őt állítja be bűnbaknak.
- Lea mindig is sajátosan szemlélte a világot, de…
Tovább nem jutok, mert megérkeznek a lányok és az egyikük minden kérdés nélkül a vállamaimat kezdi el finom hosszú ám erős ujjaival kényeztetni. Felsandítok rá, tipikus ázsiai arc udvarias mosollyal pillant rám, és mire Eric felé fordulok a leveleknek már hűlt helye van. Ebből tudom befejezte a témát, nem kíván több időt vesztegetni sem a kötelességeire sem pedig a húgainkra, ergo kár is dörömbölnöm a képzeletben bezárt kapukon.
- Hmmmm…
Mindössze egyi bukik ki belőlem, félig megadóan félig lemondóan, ebből érezheti a másik hogy lett volna mit hozzáfűznöm a dologhoz, de beletörődöm a szituációba a nem várt társaság hirtelen megjelenése miatt.
- Nem tudom mit mondhatnék. Azon kívül nincs semmi érdekes, maximum az elcseszett szerelmi életem, de ez téged a legkevésbé se izgat.
Tényként közlöm, nem sértésként, meg amúgy se akarok Lyannáról beszélni vagy foglalkozni vele. Más utat választott és meglehet jobb így. Talán máskor más körülmények között más lenne, de… ki tudja?

[AMYCUS & CASSIA]

AMYCUS & CASSIA

"these gays,
they're trying to murder me!"

✦───༓───✦

Vannak rosszabb helyek is a rothadáshoz.

Ezzel próbálod nyugtatni magad.

A nap úgy izzik feletted, mintha ítéletet hirdetne — égetni akar, lecsupaszítani, megtisztítani, de a bőrödön még csak nyomot sem hagy. Ugyanolyan márványszerűen sápadt, mint mindig. Hiába állította anyád, hogy "a thai napfény majd csodát tesz az auráddal". Mintha a fény elérhetné azt, ami már rég a föld alatt fekszik. Mintha bármi képes lenne átvilágítani a sóval telített levegőn és a belőled kilélegzett füst gomolygásán.

Valahol mélyen persze érted, miért imádja ezt a helyet. Hiszen minden úgy néz ki, mint valami katalógusfotó: gyümölcsök, amelyek túl tökéletesek ahhoz, hogy valódiak legyenek, csend, amely inkább tűnik megrendezettnek, mint nyugodtnak, és elcsépelt spirituális idézetek aranybetűkkel a recepciónál. Minden kőlap egy masszázságyhoz vagy valami újabb, kamu spirituális felébredéshez vezet. Ez az a fajta luxus, ami nem ízlést, hanem pénzt mutat.

Gyűlölöd. Természetesen.

A medence szélén fekszel, egy napozóágyban, félig árnyékban, félig undorban. A lábaid kinyújtva, bokáid keresztben, egy regény nyitva az öledben, aminek ugyanazt a mondatát olvasod újra meg újra, mintha az ismétlés mélyebbre tudná vésni az értelmét. A napszemüveg rajtad marad. Nem a fény miatt. Az emberek szeme miatt. Néznek. A cigarettádra (tilos). Az arcodra (elzárkózó). Arra, hogy nem próbálsz barátkozni, közösülni (ami számukra kihívásnak tűnik, pedig csak… nem érdekel).

Valahol egy gyerek visít.

Valaki rád köszön, mintha bármi közöd volna hozzá.

Nem válaszolsz.

Lapozol. Nem tudod, miért.

Megkerested a legeldugottabb helyet, amit találni lehetett — bokrok árnyéka, tökéletes szög, távol a tömegtől —, de ez sem állította meg a naptej-szagú idegenek végtelen menetét. Elhaladnak, újra meg újra, mint egy megakadt lemez. Némelyikük azt hiszi, a hallgatásod félénkség. Másoknak csak egy újabb test, amit megbámulhatnak. Az apák, akik egy árnyalattal túl hosszan néznek végig a testeden, mintha joguk volna hozzá. A feleségek, akik megvetően pillantanak rád — nem tudni, a dohány vagy a fiatalságod miatt.

Egy pillanatra az is megfordul a fejedben, hogy ideje lenne visszavonulni a villába. Elég volt mára a társas érintkezésből — vagy bármiféle érintkezésből. Visszamászni az árnyékba, az üvegajtók mögé, a légkondi mellé. Csendre vágysz. Hidegre. Egy szobára, ahol nem kell magad senkinek mutatni.

És aztán megint eltűnik a nap.

Még egy test. Még egy zavarás. Fel sem nézel — csak kifújod a levegőt, élesen, türelmetlenül, már előre túl fáradtan ahhoz, hogy újabb beszélgetést utasíts vissza.

— A kurva életbe… — mormolod.

És amikor végre felemeled az állad, a mondat meghal a torkodban.

Nem egy idegen. Nem egy felszolgáló gyümölcstállal, nem egy jógaanyuka műmosollyal. Nem egy kiégett, sörszagú apa, aki túl nyíltan méri fel a tested.

Hanem ő.

Amycus.

Természetesen.

Lassan lejjebb tolod a napszemüvegedet, épp csak annyira, hogy a szemed találkozzon az övével. Nem mosolyogsz. Nem kell. Ő az egyetlen, aki érti a nyelvedet — szemforgatásból és fél vállrándításokból, néma egyezségből és közösen gyűlölt világokból álló nyelvedet.

A cigaretta visszatalál az ajkadhoz.

— Ja. Szia.

Egy hosszú, lassú slukk, aztán kifújod a füstöt, mint valami sóhajt.

— Mi az?

[greek tragedy with]

greek tragedy with

a shakespearean twist

─────── •●• ───────

18+! tw: bántalmazás, szerhasználat, szexuális utalások, rl politika
        Távol álljon tőlem mindenkoron, hogy Tethys önfelfedezési módjait kritizáljam — főleg, mert előzetes ígéreteivel ellentétben végül egyikünket sem felejtett a kedves férje szüleinél, mint egy előző szezonbéli LV minibőröndöt, amitől, ismét csak valamivel ellentétben, meg kellett volna már szabadulnia. Bosszúból annyit mormolt az épp gyógyuló orra alatt és az inkább esztétikai szempontok szerint kimért gyümölcstálja felett, hogy biztosan megint híztam, azért vagyok ilyen rosszindulatú.

        Ezt sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom.

        Kétlem, hogy ezt az üdülést bármelyikünk is élvezi — az első hiba rögtön annak nevezni ezt az egyébként kellemesen túlárazott spirituális önkielégítést, amelyet pont azoknak találtak ki, akik soha, semmilyen waterboarding hatására nem ismernék el, hogy szükségük lenne rá. Én sem, bár ezt meghazudtolja, hogy Tethyssel és legdrágább húgommal ellentétben találtam némi élvezetet azon kívül is, hogy az emberek mélyen gyűlölnek. Sőt, én voltam a legérdeklődőbb vendég a szervezett túrán, tengerparton, helyi nevezetességek megtekintésén. Utóbbiakat különösen élveztem egy szintén unatkozó családapa társaságában.

        Sajnos nem lehet minden szép és sznob örökre, de épp ez teszi széppé ezeket a családi értékeket — ha nem lenne család, akiknek a kispolgári üdülését veszélyezteti elnyomott vágyaik egy épp csak félig elhagyott tengerparton, a megrontás nemes művészete is az volna csak, amiért itt vagyunk: egy közhely, aminek sármját az összeg adta, amit költöttünk rá, és a másik közhely, mely szerint valójában ez okozza a napcsókolta eufóriát a bőrünkön.

        — Nem mondom, hogy nincs igazad, de reméltem, hogy nekem saját get a stroke catchphrase jut. — látom, Tethys megint sehol, bár ez nem lehet véletlen a legutóbbi bőrrákról szóló, republikánusokat is megszégyenítő monológja után. Remélem, még alszik, én és a három pohár mojito nagyon keményen dolgoztunk ezért.

        — Már a pénzszórás sem az igazi, ha nincs itt Alfred, hogy racionális próbáljon lenni közben. Ki hitte volna, hogy a bacchanaliát is túlzásba lehet vinni, és épp a szeretet so called ünnepén? És miért két teljes ünnepnap? A holnapi 26-a már olyannak tűnik, mint mikor Tethys leissza az új Diort és aztán közli veled, nem érted a hauture couture lényegét. Szórakoztató, először, fárasztó minden máskor. — előhúzom a nadrágom zsebéből a saját cigarettámat: még én is értem, hogy vannak határok, akár az emberiesség ellenes bűnök elkövetésénél is fontosabb határok, névleg azok idegeinek kímélete, akikkel még egy darabig osztozol a levegőn.

        Leveszem az ingem — a tulajdonképpen egyetlen dolgot, amit még tisztelni tudok ebben a melegben, a fehér dolgok tisztelete felértékelődik ennyi testnedv közepette. Rendelek az itallapról valami alig-alig vállalhatót, talán pezsgőt, a vereséghez úgy illik az is, mielőtt meggondolom magam és valami erősebb mellett döntök.

        — Hadd tegyem szebbé a napod: mit tippelsz, hány gombóc fagylalt fér egy felnőtt férfi szájába? Közel sem annyi, mint reméled, de jóval több, mint amit hinnél. — hátradőlök a manifesztálódó italommal és Tethys néhány ritka vészhelyzetre tartogatott, szigorúan a párnája alá dugott mugli nyugtatóval. Ez az unalom lassan olyan vészhelyzetté válik, amire az ENSZ rögtön állásfoglalást ad ki, úgy jó két évvel lehetünk bármilyen humanitárius segély előtt.


   

[AMYCUS & CASSIA]

AMYCUS & CASSIA

"these gays,
they're trying to murder me!"

✦───༓───✦

Még mielőtt megszólalna, már sejted, hogy valami… sok következik.

A mozdulatai túl biztosak, túl élvezettel engedi le magáról az inget, mintha valami isteni tett lenne, és nem csak egy újabb nap a családi nyomorúság szentélyében. Már akkor oldalra csúsztatod a könyvedet, amikor meghallod a nadrágzsebéből előhúzott cigarettát. Az oldal, amin már percek óta időzöl, mintha már százszor olvastad volna — mégsem emlékszel egyetlen mondatára sem. Képtelen vagy később továbbolvasni, nem csak a nap miatt, nem csak a forróság vagy a fülledt, túlillatosított levegő miatt — hanem mert ő itt van. És az mindig esemény.

Mire kibontakozik az első mondatából a megszokott elegáns undor, te már kifújtad a levegőt az orrodon. Nem nevetés. Csak túlélés.

Lassan lehúzod a napszemüveget az orrod tövéig, hogy jobban láss. Tekinteted oldalra siklik — nem rá, még nem — hanem a két idősebb lányra, akik épp előttetek haladnak el. Tizennyolc vagy tizenkilenc évesek lehetnek. Tengerparti fonott haj, drága bikini, és az a fajta nevetés, ami nem hangos, de mégis az ember gerince alá kúszik. Megállnak egy fél pillanatra, pont akkor, amikor Amycus kigombolja az utolsó gombot. A hang, ami kiszakad belőlük, nem is igazán sóhaj. Inkább valami édeskés kis halál.

– Kérlek. — mondod félig a cigarettád mögül, ahogy újra hátradőlsz. — Ezért dobtunk ki félmilliót idén karácsonyra? Hogy úgy viselkedj, mint egy harmadosztályú görög félisten egy francia parfümreklámban?

A könyv most már nem az öledben hever, hanyagul félrecsúszott a napozóágyon. Nem fogod újra felvenni. Nincs értelme. Ez az egész nap elveszett ügy.

Az itala felé nyúlsz, és kérdés nélkül veszed el. Egy gyors korty. Túl gyors. Az íze éget, valami keserű és olcsó, de pont elég erős ahhoz, hogy elérje a véred. Érzed, ahogy feljebb mászik, a kulcscsontod alá. Visszaadod neki a poharat, mintha égetne.

— Alfred legalább tudja, mikor kell csendben maradni. — jegyzed meg, inkább a levegőnek, miközben a cigarettád peremén koccannak az ujjaid. — Van benne valami... elegáns rezignáltság. Ahogy rád néz, mintha éppen statisztikát vezetne a család mentális széteséséről. Elég bizarr, de... becsülöm az erőfeszítést.

A fejed hátravetve pihenteted egy pillanatra, fáradt vagy attól is, hogy másokat nézz. Hogy mások néznek. De legalább itt van Amycus, a saját dekadens bohóckodásával, és legalább… legalább nem unalmas.

Minden mozdulatod lassú, megfontolt. Mint aki már unja a színjátékot, de nem tud kilépni belőle. Mint aki már mindent látott, és semmi sem elég új ahhoz, hogy meglepje. Kivéve talán Amycust — amikor nem próbál meglepő lenni, akkor sikerül neki a legjobban.

— A jógatanár azt mondta, nyissuk meg a szívünket. Én meg azt, hogy zárjuk be az ajtót kívülről. Nem nevetett. Szerintem sírt, miután kimentem.

Most már felé fordulsz. Nem teljesen, csak annyira, hogy lásd az arcát. Azt a sunyi, gyönyörű, idegesítő pofát, amit még a gyerekkorodból ismersz, csak most már veszélyesebb. Mert most már mások is észreveszik.

— Egyébként... ne kérdezd, hány fagylaltgombócot fér a szádba. Csináld. Látni akarom, mikor fulladsz meg benne. Bár lehet, meghagyom a megtiszteltetést a bámuló családanyáknak. Ők legalább értékelik a show-t.

Az arcod nem rezdül. De a szemed sarkában valami megrándul.

Tudja, hogy ez nálad már szinte szeretet.

[greek tragedy with]

greek tragedy with

a shakespearean twist

─────── •●• ───────

18+! tw: bántalmazás, szerhasználat, szexuális utalások, rl politika
        Csak bólintok egyet, mert igen, tulajdonképpen a felesleges holmi közepén, amelyet a lelkünk mélyének nevezhetünk, tudjuk, hogy fr fr ezért dobtunk ki félmilliót per fő. Ha jól értem, Alec még át is számolta — ennyire remélem, én soha nem fogok tudni unatkozni. A pénzügyi tudatosság kizárólag negyven felett csábító.

        Meg sem kérdezem, miért nem rendelt saját italt — természetesen Tethysnek és neki is csak az kell, ami másé, amihez lehetőség szerint legalább egy kis vér vagy sírás is társult. Mindketten olyanok, mint a mágia általában: nem kifejezetten valószínűtlen, hogy kínhalált halj valaki szórakoztatására. Home sweet home.

        — Ha arra gondolsz, hogy tönkreteszed az életed és per vagy Tethys életét, csak a jószándék mondatja velem, hogy a férje helyett Tethyssel kellene lefeküdnöd. Mint Incestria tiszteletbeli nagykövete, nagyon szívesen, szolgálunk és védünk. — bár úgy lenne elegáns, most nem nézem közben az arcát, csak egy kicsit megadom magam ennek a fejtámasznak. Persze lehet, hogy ennél nagyobb faszságot még sosem mondtam, de erre kevés a statisztikai esély: és egyébként is igazam van, mint a rossz dolgokban mindig.

        Elképzelhető persze, hogy Alec gyújtsuk fel a hidakat, süssünk pillecukrot a tüzüknél mentalitása az, amit érdemes volna követnünk, de ha ez engem emlékeztet is valakire, nem akarja hallani. Nem mintha én lennék az autoritás az egészséges és erkölcsileg helyes döntések témakörében — de arra sem most fogom felhívni a figyelmét, mennyire családias viszonyt ápolhatna csak ez alapján azokkal a lányokkal, akiknek a halálára jóga helyett meditálni szokott.

        — And your point is...? — a napfényben fürdő alakok egyre-másra sétálnak el előttünk, bizonyára egyikük sem érti, miért is ennyire szörnyű ez a csodálatos ünnep ennek a két csodálatos fiatalnak, és vajon miért érzi úgy mindegyikük, hogy minimum az ifjú Werther szellemi örököse, it's not a phase, mom. Nem hiszem, hogy meg tudnám magyarázni bárkinek — a lét elviselhetetlen unalmát. Az ikrem mellett mindig érzem ezt az andalító, sír felett undorító, ettől rögtön természetes és otthonos merev faszként meredő sztorgét.

        — Az ember azt hinné, egész nap nem találtál valami jobb kielégülést az orális fixációdnak, de Alec, el kell rontanom ismét a kedved. A válasz hét, bár nem az én űrmértékem. Így múlik el a világ dicsősége, igaz? — csak a szemem sarkából látom a tekintetét, mielőtt felé fordulnék. Nem tudom, aggódnom kellene-e, talán az jobban aggasztana, ha nem mondana ilyeneket. Tethys egy tabula rasa néhány koktél után, a részeg változatára vigyázni már-már gyerekvállalók prospektusára kívánkozó idill, de Alec?

        Gondoltam már rá, vajon mi történne, ha megbomlana az egységünk — az ember üres pillanataiban, mielőtt hatna az aktualitás, amivel el akar felejteni más aktualitásokat, gondol a világ legvégére is, vagy arra a tizenhat véletlenszerű természetes halálra, amit apám ügyvédjének köszönhetünk egy mugli tárgyalás utolsó dokumentumában, de.. Még sosem voltam annyira fel, meg, össze, szét, vissza, a baszásnak bármelyik érdemleges alternatívája, hogy fr fr gondoljak rá. Szinte megsértődnék, ha egyszer nem próbálna megölni — ahogy magamtól sem várok kevesebbet, nem-nem, nekünk sosem lenne olyan jó ügyvédünk, mint apánknak.

        — Nincs még korán a fájdalmas kínhalálomat tervezni ma este? És ha valami mást ajánlanék helyette? — hirtelen minden lehetőség: a bűbáj, amit ki akartam próbálni a légcsövön, de éppcsak; megpróbálni venni egy mugli fegyvert a szomszéd szigeten; vagy csak megnézni a naplementét egy elhagyott tengerparton. Az utóbbi tűnik a legnagyobb kockázatnak — sosem derülne ki, mi lett a bizonyára nagyon vonzó holttestemmel, de az éjszaka fiatal, a halálvágyam pedig ősöreg.


    

[AMYCUS & CASSIA]

AMYCUS & CASSIA

"these gays,
they're trying to murder me!"

✦───༓───✦

Már a második mondatánál tudod, hogy ez valóban hosszú lesz.

De most valahogy nem bánod.

A cigarettád lassan ég, de nem figyelsz rá — az egyetlen mozgás, amit teszel, az az apró, rezignált oldalpillantás, amivel követed Amycus szavainak ívét, ahogy elegánsan csúszkál egyik kiábrándult képtelenségből a másikba. Mintha egy hosszúra nyúlt divatbemutatón ülnél, ahol minden ruha ugyanarra az élettelen modellre van szabva: sikkes, túlgondolt, és sehova sem tartozó.

A vállad alig észrevehetően megrándul, mikor Tethys kerül szóba. Közös nyelv. Közös pokol.

— Félmillióért legalább a gyógyvízben fojtottak volna meg. Ez így... túlságosan száraz halál. — jegyzed meg, mintha csak egy outfitet értékelnél, és nem a családotok mentális állapotát. — Azt hiszem, mi vagyunk az egyetlen család, ahol az anyai szeretet passzív-agresszív glükózfruktóz szirup formájában érkezik. Meg narancsszeletek között elrejtett testképzavarban.

Miközben újból egy kortyot iszol az italodból — valójában még mindig az övé, de nincs elegendő életenergia benned a személyzet hívására, és amúgyis, ami az övé, az a tiéd is — a tekinteted az üres medence túloldalára siklik, ahol valaki próbál jógázni a tűző napon. Semmi sem néz ki úgy, mintha valóban élne. Minden mozdulat koreografált. Minden naplemente fizetett statiszta.

A következő pillanatban Amycus természetesen átvált valami egészen undorítóra. Valami tipikusan "Amycusosra". Nem húzod el a szádat, nem reagálsz látványosan, csak hátradőlsz és hagyod, hogy a füst kitöltse a tüdőd.

— Az Incestria nagyköveti címéhez talán kérhetsz majd hímzett köntöst. Vagy valami plakettet. Mondjuk, ha a következő családi vacsorán a köntösben jelensz meg, legalább nem kell többé magyarázni, miért nem maradtak barátaink.

A tested kifelé mozdulatlan, de belül már rég dőlsz a nevetéstől — nem igazi, inkább valami görbe, nyikorgó hang, amit csak ő hallhat, ha figyel.

Amycus természetesen visszavált valami szürreálisan morbidra.

— Hét? — ismétled meg, hitetlenkedve, de inkább az abszurdum előtt tisztelegsz vele. — Ez valami nemzetközi rekord? Vagy csak egy újabb pont a "dolgok, amiket meg fogok bánni, mire harminc leszek" listádon?

Újból az ajkaidhoz emeled a cigarettádat. A csend elnyúlik egy kicsit. De nem rosszul. Inkább úgy, mint amikor két régi hangszer egymás mellett pihen, és egyik sem próbál szólni, mert már megtettek mindent.

— Menjünk. – mondod, kis késéssel, mintha csak most dolgoztad volna fel az utolsó kérdését. — Bárhova. Minden jobb, mint még egy délután, ahol öreg brókerek próbálják kitalálni, vajon hányadik lányunoka vagyok, és elég-e az örökségem ahhoz, hogy megérje nekik szórakoztatni a gondolatot.

Kortyolsz egyet. Az ital keserű, de legalább felmelegíti a belsődet, ott, ahol a nap fénye már nem ér el.

— Csak ne menjünk messzire. Ha Tethys meditáció közben tényleg levegőt vesz, meg kell hallgatnom, mit mondanak a szellemek. Talán most végre kérnek egy csendes válást.

[greek tragedy with]

greek tragedy with

a shakespearean twist

─────── •●• ───────

18+! tw: bántalmazás, szerhasználat, szexuális utalások
        Ki hitte volna, hogy épp Alec vágyik egy nedvesebb halálra? Persze — a lelkünk mélyén melyikünk nem? A száraz dolgok csak a pohárban okoznak igazán örömet. Ami a testképzavart illeti, nos, az lehetne második keresztnevünk is — bár még itt is nehéz volna versenyezni Tethyssel, könnyedén megver minket az apánk mellett gyűjtött tapasztalatával és gyakorlatával.

        Néha eljátszottam a gondolattal, hogy normális emberek vagyunk — olyanok, akik őszintén boldogok volnának ebben az aranyló spleenben, áldva a szerencséjüket életük utazásáért. Néha noszalgiát érzek azok iránt, akik sosem voltak, sosem lesznek — néha beismerem magamnak, hogy épp olyan közel lehetnek hozzánk, mint a romantikus regények fiktív karakterei. Persze, mi létezünk — ez rögtön nagyobb klisévé tesz, mint őket kezdő íróik.

        — Na-na, nekem vannak barátaim, és biztosan tudnék mondani néhány nevet, akik nagyon szomorúak volnának, ha megtudnák, hogy még hazudni sem próbáltál a kedvükért. Az emberek.. szeretik a szart, ezért szeretnek minket is. — ameddig az nem ütközik a lelki érettségük korlátaiba. Talán túlságosan szeretem az érzést, hogy szeretnek — vagy az illúzióját. Ebben a világban minden addig tart, ameddig látszik — és mind reméljük, hogy sosem jön el a perc, hogy kiderüljön.

        Jobb nem megtudni, ott áll-e majd a kedves barát a Mungó folyosóján — a tárgyalók folyosóján, a sírok folyosóján. Én még magammal sem szeretek találkozni ilyenkor — óhatatlanul csalódást keltő nem mindig a csodálatos illúziókat választani helyettem, bennük pedig engem. Persze lehet, hogy az vagyok én.

        — Nem hiszem, hogy ezt valaha meg tudnám bánni, vagy ha már, elfelejteni. Nem tudom, mi a nemzetközi rekord, mostantól ez? Már-már irigy vagyok, kétlem, hogy nekem sikerülne. — gondosan nem ejtem ki a nevét, talán majd akkor, ha egy óceán választja el Alec unalmát tőle. Főleg, mert ha szentimentális gondolat is — ma este gyilkolhatnánk csak a saját testünket.

        — Szerencsére egyikük sem tudja, hogy a nevető özvegy vagy, férjetlenül. Ritkán mondom, ezt, de.. irigyellek. Kétlem, hogy akár Alfred akár Tethys változtatni próbálna ezen. — mélyen letüdőzöm a füstöt, cakkos a karika széle, amint kifújom. Most nem nézek az arcodra — most nem sajnáltatom magam, pedig jól értek hozzá, tudom, ebben egyet is értesz velem. A gyűrűket összekötő selyemszalaggal kellene megfojtanom magam, már-már annyira irtózom a közhelyektől — és az a történet csak úgy érhet véget, az érzelmileg bántalmazó férj közhelyével.

        Bólintok csak egyet, felállok — intek az egyik pincérnek, nem szolgáltatásért, csak ismerjük egymást. Nem hiszem persze, hogy nem kellően undorító számára az, ami vagyok — de jó tudni, hogy valaki látott minket távozni. Tethys bizonyára alszik még, Alfred otthon van, és bármennyire szeretem magunkat, a holttestünk csak egy hétfő volna mindazoknak, akik eddig figyeltek.

        — Tengerpart? Találkozunk a recepción, foglalok egy kulcsot. Nincs messze, de.. ennyire nem vagyunk vakáción. — majd egy zuhany és átöltözés után ráérek átsétálni a villa kertjén odáig. Érthető félelmeimet addig is egy másik itallal elaltatni — ropogós, fehér ing, pakli a zsebben. Úgy dörzsölgetem a mutatómmal, mintha megvédene attól, hogy őszintén beszélgessünk — mert kétlem, hogy a kies tengerpart megvédene minket egymástól. Önmagunktól.