+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Owen Redway (Moderátor: Owen Redway)
| | | | |-+  Téglákat cipelsz magaddal
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Téglákat cipelsz magaddal  (Megtekintve 691 alkalommal)

Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


A bétahím

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2024. 07. 02. - 08:35:24 »
0

Téglákat cipelsz magaddal
A vörös Abada
2004. május 26.
Naplózva


Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


A bétahím

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2024. 07. 02. - 10:21:10 »
+1

A táborban lobogó tűz narancsszínű fénybe borította a sátor tetejét. Fejemben az álom jeleneteivel figyeltem a lángok festette kecses táncot a vásznon, és próbáltam értelmet keresni a történteknek. Akkorra már évek óta nem gondoltam úgy rá, habár elfelejteni természetesen nem felejtettem el őt. Ez az álom viszont más volt. Alattomosan kúszott be az agyamba, elültetve ott egy mérgező gondolatot valamiről, amit a lelkem mélyén már éreztem egy ideje, de rettegtem bevallani magamnak. Álmomban talán éppen ezért jött el hozzám újból? Érezte volna, hogy megszűnt az az erő, ami oly sokáig távol tartotta őt a tudatomtól, ami kiölt belőlem minden egyéb ösztönt, mi egykor azzá az emberré formált, aki voltam, ami az identitásom részét képezte?
Óvatosan felültem a kényelmetlen tábori priccsen és lelógattam a lábamat a sátor padlóját képező, durva szövésű szőnyegre. Egyedül voltam. Immár harmadik napja, hogy Audrey Rumbek felé vette az irányt egy medimágusi különítménnyel, míg én a jogar reményében Jubába vezettem az expedíciót. Szinte még mindig éreztem a rideg csókot, amit az elválás pillanatában váltottunk. Szomorú mosoly ült ki arcomra az elidegenedés gondolatától, majd mint aki megrémült magától a felismeréstől is, hirtelen felpattantam szánalmas fekhelyemről és sietős öltözködésbe kezdtem. Egy pillanatig sem tudtam volna egy helyben maradni, sürgető vágyat éreztem, hogy kiszakadjak a nyomasztó, tábori légkörből, és lemossam magamról a sikertelenség és kudarc bűzét, vagy épp leöblítsem azok keserű ízét. Igen, utóbbit kell tennem – gondoltam, és már konkrét úti céllal a fejemben léptem ki a sátram ajtaján.
A tábor csendes volt, a társak aludtak. Utóbbi alól, rajtam kívül, csupán Omar volt kivétel, aki az éjszakai őrséget vállalva a tűznél kuporgott. Jöttömre felpillantott, de nem szólt hozzám. Nem is lett volna túl sok értelme megszólalnia, hacsak nem a többiek felébresztése lett volna a célja, ugyanis nem beszéltünk közös nyelvet. A tolmács, a horkolásból ítélve, éppen a legmélyebb álmát aludta, így ő semmiképp sem segíthetett. Azonban nekem nem volt szükségem rá ahhoz, hogy megértessem Omarral, hová megyek. Mutató- és középső ujjaimmal sétáló alakot idéztem, majd hüvelykujjammal a hátam mögé böktem, végül LEGO figura kezet formáltam, amit aztán a számhoz emeltem, mintha egy pohárból innék. Omar bólintott, jelezvén, hogy megértette: elmegyek a városba és iszom valamit.
Megpördültem a tengelyem körül, majd jött a szorító érzés a mellkasomban, és egy halk pukkanás kíséretében köddé váltam, hogy aztán pár röpke pillanattal később Juba városának keleti szélén, egy sikátorban tűnjek fel. Csörgedező víz hangját hallottam, a távolban zeneszóval. Kiléptem az utcára, majd egy fél percig csak gyönyörködtem a Níluson megcsillanó éjszakai fényekben, hogy aztán céltudatos léptekkel tovább haladjak a már jól ismert kocsma felé.
A vörös Abada éppen olyan hely volt, ahol a magamfajta utazók elcsíphettek pár hasznos információt a varázsvilágból. Érkezésemnek két célja volt, egyrészt szerettem volna valami erős itallal tompítani az álom okozta félelmemet, másrészt reménykedtem benne, hogy sikerül előrébb mozdítani a küldetésemet pár hírmorzsával. Éppen azért irányítottam a kutatócsapatot Juba felé, mert a professzor egyik fő informátora ebben az ivóban akart találkozni velem, hogy átadja az ismereteit. Ekkorra már a harmadik napja látogattam az Abadát, ám hiába kérdezősködtem az ismeretlen férfi, vagy nő után, az idegen nem bukkant fel.
Odabent ezúttal is hatalmas volt a tömeg, és nekem szabályosan át kellett furakodnom a különféle távoli országokból összegyűlt, vegyes varázslónépség alkotta emberseregleten, hogy a pulthoz érjek. Már csak pár lépés választott el a söntéstől, amikor is meglebbent előttem egy szőke hajfonat,  és nekikoccantam a hirtelen irányomba forduló gazdájának, beterítve őt és magamat is az általa frissen kikért italával.
- Jaj – kaptam reflexből a keze után, megmentve ezzel legalább a hirtelen üressé vált poharat a földre pottyanástól.
- Rettenetesen sajnálom, én…
Hirtelen elállt a szavam. Végignéztem a vodkaszódában úszó nőn, aki olyat tett, amit előtte oly kevesen: belém fojtotta a szót. És hogy mi volt ennek az oka? Hogy a nő egyszerűen gyönyörű volt. Idősebb lehetett tőlem, akár tíz év is lehetett köztünk, bár ezt csak a szemeiből olvastam ki, az arcán nyoma sem volt a kornak, azon időtlen szépség ült. Magas és karcsú volt, szőke haját lófarokba fogva hordta, és volt valamiféle természetes kisugárzása, amit utoljára Fleur Delacour mellett éreztem, és amitől zavarba jöttem. Persze az italtól átnedvesedett felsője sem segített túl sokat a helyzetemen.
- Engedje meg, hogy jóvá tegyem. Máris hozok helyette egy másikat – hebegtem. - Vodkaszóda? Jól érzem?
Aztán hirtelen fejbe vágott a gondolat, hogy a világ másik végén vagyok, egy olyan helyen, ahol alig beszéli valaki az én nyelvemet.
Naplózva


Elfelda Hall
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2024. 07. 03. - 09:53:34 »
+1

Utánam a vízözön...

to: Owen






Az utóbbi napokban nem találtam a helyem. Malik is érzékelte rajtam a feszültséget, és hiába igyekezett megnyugtatni, valahogy semmi nem használt. Zaklatott voltam, éreztem, hogy hamarosan valaminek vége szakad azzal, hogy hazautazom Londonba. Erre a lépésre most már, bő fél év itt tartózkodás után nagy szükség volt. Zoe-tól tudtam, hogy anyánk romokban volt, a pszichomedimágusa ismét be akarta utalni egy hosszabb rehabilitációra, de ő minden erejével küzdött ez ellen. Nem akart szembenézni a valósággal, nem volt betegségtudata továbbra sem. Borzasztóan aggódtam érte és mellette akartam lenni, hogy valaki végre úgy legyen képes tükröt tartani neki, hogy azt el tudja fogadni. Zoe is nagyon igyekezett, de az ő keménységét valahogy Anya sosem tudta befogadni. A pszichomedimágusra sem hallgatott, így a saját 'varázserőmet' akartam bevetni. Velem mindig is szorosabb volt a kapcsolata, mint Zoe-val. Jobban hallgatott rám, ezért naiv módon reménykedtem, hogyha visszatérek Londonba, majd jobb belátásra tudom bírni. PErsze más okaim is voltak a távozásra, először is, a Mágiaügyi Minisztérium megbízatását sikerült teljesítenem, kellő információkkal rendelkeztem ahhoz, hogy magam mögött tudjam a küldetést, amit még Morgannel kezdtünk el... Ám ő igen hamar magamra hagyott Dél-Szudánban, aminek részben örültem, részben viszont elkeserített a hiánya. Az az erő, ami mágnesként vonzott Malikhoz, így teljességében ki tudott bontakozni. Együtt töltöttük ezt a fél évet, és olyan mélységekben és magasságokban, gyönyörben és kalandban volt részem mellette, mint soha eddigi életemben. De valahogy most... hogy úgy döntöttem, ideje hazatérnem, el kezdtem érezni, ahogy távolodom tőle. Ő nem értette ennek az okát, de érzékelte. Hogy őszinte legyek, fogalmam sem volt, mi történik velem most, úgy éreztem magam, mint egy elszabadult örvény, amit senki sem tud megállítani. Nem voltam többé önmagam, amióta Malik minden lehetséges módon megnyitott engem. Egy másik Elfelda lettem, akivel még meg kellett barátkoznom. És be kellett vallanom magamnak, hogy igenis hiányzik a régi énem, a régi életem. A sok egyéb nyilvánvaló indok mellett ezért is akartam hazamenni... hogy nem csak a Morgannel való kapcsolatomat tegyem rendbe valamilyen módon, hanem a saját magammal valót is. Hogy Morgannel milyen jövőt szánt nekünk a sors, nem tudhattam... Zoe elküldött egy cikket, amiből kiderült, hogy félreérthetetlen helyzetben együtt látták Blaire Montregóval. Persze Rita Vitrolnak sem kell feltétlenül hinni, de azt hírességként azért jól tudtam, hogy nem zörög a haraszt, ha...
Már csak három napom volt hátra a Londonba tartó repülő fogat indulásáig, és megkértem Malikot, hogy vegyük lazára ezt az utolsó pár napot. Nem akartam aggódni semmi miatt, szerettem volna elengedni magam egy kicsit, így hát előre mentem A vörös Abadába, ahol bulizni terveztünk az este. Maliknak még volt némi elintéznivalója, így később jött csak utánam, és ez a kis egyedüllét most kifejezetten jól esett. Szerettem volna meghallani a saját gondolataimat egy kicsit, így társaság nélkül üldögéltem a bárpultnál, és már a második vodka-szódámat kértem ki, amivel épp a csodásan buja kerthelyiség felé indultam volna meg, amikor összeütköztem valakivel. Az ital nagy része a fehér ruhámon, másik része meg az ismeretlenen landolt, a pohár viszont legalább megmenekült a töréstől, lévén az idegen férfinak gyors reflexei voltak, és elkapta azt.
- Ó basszus... - siklott ki ajkaim közül a meglepetés, de aztán gyorsan elnevettem magam a férfi riadt tekintetét látván.
- Nincs semmi baj... ez csak víz... és... - már a nyelvem hegyén volt, hogy vodka, de a másik megelőzött az ital diagnosztizálásával, amire immár csak mosolyogva bólintottam.
- Köszönöm, az jó lenne - néztem végig a férfin közben, aki furcsán ismerősnek tűnt, de fogalmam sem volt, honnan. Azt rögtön levettem, hogy fiatalabb nálam, így nem valószínű, hogy együtt jártunk a Roxfortba, de a munkám miatt rengeteg embert ismertem, meglehet, hogy fotós, vagy producer, akivel már dolgoztam együtt. Ahogy a társaságában visszaléptem a pult felé, meg is kockáztattam a kérdést:
- Nem találkoztunk már? Nem a divat-, vagy filmiparban dolgozik? Olyan ismerős...
Naplózva

Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


A bétahím

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2024. 07. 03. - 17:47:40 »
+1

Átmeneti elmezavaromból a döbbenet térített magamhoz, amit az ismerős nyelv oly megnyugtató csengése okozott.
- Ó basszus… - csendült az a bizonyos megnyugtató szó, egyfajta esélyt teremtve számomra arra, hogy kidumáljam magam a kellemetlen szituációból, amibe csöppentem.
Egymás szavába vágva mentegetőztünk: belőlem ömlöttek a bocsánatkérések, ő pedig nem győzte elhessegetni azokat.
- Nincs semmi baj... ez csak víz... és…
- Vodkaszóda? - vágtam a szavába, mosolyt csalva ezzel az arcára.
Na de milyen mosoly volt az!?
Úgy éreztem magam tőle, mint akit fejbe kólintottak. Mintha nekisétáltam volna egy túlzottan tisztára suvikszolt üvegajtónak. Idejét sem tudtam volna megmondani mikor volt rám utoljára ilyen hatással egy nő, és ez az élmény szabályosan megrémített. Nem azért, mert nem tudtam volna mit kezdeni a helyzettel - sőt, a múltamat tekintve igen változatos eszköztárral rendelkeztem a hasonló szituációk kezelését illetően –, hanem azért, mert az ösztönszerűen fellángoló érzéstől bűntudat fogott el.
Fél másodpercig tartott csupán az egész, míg kölcsönösen végigmértük egymást, amit a külső szemlélő a szokásos, szórakozóhelyekről ismert násztánc első mozdulatainak könyvelhetett volna el. Zavarba jöttem a pillantásától, és nem különösképp a mélyen dekoltált, hófehér vászonruhájától, ami ekkorra már átnedvesedve tapadt a bőréhez. Igyekeztem a szemébe nézni inkább, ám a cinkosan villanó, kék íriszek látványától semmivel sem lett könnyebb a helyzetem.
Kótyagos fejjel léptem a pulthoz, és igyekeztem a lehető leglazább formámat hozni, míg megrendeltem a két italt. Ehhez pont kapóra jött Abdelmagid felbukkanása a söntés mögött, akivel az elmúlt három napban már volt szerencsém kellőképp összebarátkozni ahhoz, hogy már csak Magidnak szólítsam őt. Kihasználva az alkalmat, fojtott hangon, de azért éppen elég hangosan érdeklődtem meg, hogy megérkezett-e már a professzor barátja. A csapos szomorú fejcsóválás mellett nyomta kezembe a két pohár vodkaszódát, én pedig bármennyire is igyekeztem lazának tűnni, arcomról nem tudtam eltüntetni a csalódott fintort.
- Nem találkoztunk már? - lépett mellém a nő. - Nem a divat-, vagy filmiparban dolgozik? Olyan ismerős…
A kérdés olyannyira váratlanul ért, hogy kitörölt a fejemből minden mást, és elnevettem magam.
- Ez kedves magától, de nem. Ilyen arcokat – az egyik pohárral a kezemben a kócos fürtökkel és szakállal keretezett arcom előtt köröztem, és félő volt, hogy ezúttal magamra löttyintem annak tartalmát – maximum körözési plakátokon mutogatnak, nem a divatvilágban.
A nő kezébe nyomtam a másik poharat, majd koccintásra emeltem azt.
- Magának nincs amerikai akcentusa, szóval nem is onnan ismerjük egymást. Esetleg Roxfort? 93-tól 98-ig?
Mosolyogtam, bár belül szabályos harcot vívtam önmagammal. Még nem tettem semmi rosszat, mégis úgy éreztem, hogy tilosban járok. Ugyanakkor rendkívül élveztem a helyzetet, és szinte lubickoltam az oly ismerős, bárban ismerkedős szerepben. De hát mégis mi van ebben? - tettem fel magamnak a kérdést. Abban maximálisan biztos voltam, hogy nem fogok semmi olyat tenni, amivel kicsit is megbántanám Audreyt. Nem, a mi kapcsolatunk annál sokkal tisztább, sokkal szebb volt. Még ha valóban jól is éreztem azt, hogy mindez a végéhez közeledik, akkor sem ilyen lezárást érdemelt.
De hát eleve az álmod hajtott ide…
És valóban. Bishop váratlan felbukkanása mintha megnyomott volna egy újraindító gombot bennem. Ismét bizonytalan érzelmek kavarogtak a lelkemben, mint tizenhat éves koromban, amikor még csak egy menthetetlenül szerelmes kamasz voltam, semmi több. Ha Iza elhomályosult emléke képes volt megingatni az Audrey iránt táplált érzéseimet…
Ne áltasd magad öregem, neki ehhez semmi köze. Már hetek óta érzed ezt. Nem vagy már szerelmes. Lehet, hogy szereted őt, de már nem szerelemből.
Oké-oké. Akkor, ha Iza elhomályosult emléke képes volt felnyitni a szememet Audreyval kapcsolatban, akkor mégis hogy jön most képbe ez a másik nő? Mi ez az ösztönszerű érzés bennem? Miért akarom megint sekélyes, kiüresedett testiséggel elnyomni a valódi érzéseket?
Ugyanezt tettem régen, mikor Lott és én barátság extrákkal címszó alatt próbáltuk feledni a saját viszonzatlan szerelmünket. És ugyanezt teszem most is, amikor az elmúlás okozta gyászt akarom feledni.
- Egyébként Owen vagyok.
Kívülről hallottam a saját hangomat. Ez az Owen valaki más volt. Valaki, akiről azt hittem, hogy már rég eltemettem.
Naplózva


Elfelda Hall
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2024. 07. 04. - 10:22:36 »
+1

Utánam a vízözön...

to: Owen






Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ismeri az igazságot. Nekem valahogy mégis mindig olyan jól megy ez. Amikor Morgannel megállapodtunk, hogy együtt idejövünk, és elkezdtük gyűjteni az információkat Malikról, előre tudtam, hogy erre az egészre rá fog menni a kapcsolatunk. Sőt, igazából onnantól kezdve éreztem, hogy baj lesz, hogy a francia riviérán lementünk együtt abba a titkos klubba. Nem akartam, hogy a kapcsolatunk megváltozzon, nem akartam, hogy helyet kapjon benne más is. De... mégsem mondtam egyértelmű nemet, csak duzzogtam a történtek miatt... És most itt voltam, és tökéletesen átláttam az akkori döntéseink következményeit, amiket már ha akartunk volna, sem tudtunk volna visszacsinálni. Hiányzott Morgan... nagyon hiányzott... de dühös voltam és elkeseredett, hogy ennyire bízott bennem, hogy képes volt csak így hátrahagyni, kiszolgáltatva ennek az oroszlánbarlangnak, ami úgy ragadott magával, mint egy szerelmi bájital, és amelyben egyszerre veszítettem el, és találtam meg teljesen önmagamat. Nagyon jól tudtam, hogyha hazatérek, kénytelen leszek Morgan szemébe nézni, és megmondani, hogy ez így tovább nem folytatódhat... hogy ami közöttünk volt, elmúlt. A szívem már most beleremegett a pillanatba, amikor ezt közölni fogom. Tudtam, hogy alig fogom túlélni... mégis meg kell tennem, hogy tovább léphessek. Malikkal egyelőre még nem tudtam, hogyan tovább... szerettem volna egy kizárólagos kapcsolatot valaki olyannal, akiben tükéletesen megbízhatok, és Malikban láttam erre az esélyt, de egyelőre annyira lefoglalták a hatalomátvétellel kapcsolatos feladatok, hogy szerintem ő maga sem tudta, képes lenne-e ezt megadni nekem. Bár a közöttünk lévő vonzerő és kötelék  megkérdőjelezhetetlen volt, az elköteleződés és a stabilitás már kérdéses volt, hiszen ő nem kifejezetten az a monogám alkat volt, én viszont mostanra - 32 évesen - úgy éreztem, nem akarok már beláthatatlan ideig csapongani. Biztonságra vágytam... és családra. Gyerekekre.
Ezen merengtem éppen, amikor vodkaszódástul belefutottam ebbe a férfiba, aki szerencsémre hamar megnevettetett. Elvonta a figyelmemet a bennem ordító kérdésekről. És most pont erre volt szükségem.
- Ugyan már, azért annyira nem is ijesztő ez az arc - ugrattam vissza a férfit, majd követtem őt a pulthoz. - Persze ha valóban körözik, akkor kérem most szóljon, hogy azelőtt leléphessek, mielőtt valakinek bántódása esik - néztem rá tökéletesen komoly arccal, aztán ha ő elnevette magát, vagy valami más reakcióval tudtomra adta, hogy érti a viccet, én is felkacagtam. Közben átvettem tőle a poharat, és koccintottam a varázslóval, majd belekortyoltam az italomba. A hűsítő nedű most is jól esően csurgott végig a torokomon, egy kicsit enyhítve a minket érő hőséget, amit azért az elmúlt hónapok alatt sikerült megszoknom, sőt, valahol meg is szerettem.
- Ezek szerint élt Amerikában? A magam részéről ugyan nem éltem, de dolgoztam ott - vontam meg a vállam lazán. - New Yorkban, Los Angelesben és Miamiban sokszor jártam már például... Talán arra láthattam? - kérdeztem érdeklődve, majd ismét azon volt a sor, hogy felnevessek.
- Kedves a feltételezés, de én egy 'kicsit' korábban jártam ki a varázslóiskolát. 89-ben végeztem - kortyoltam bele ismét az italomba.
- Örvendek Owen, Elfelda vagyok - mutatkoztam be én is. Nem igazán érdekelt, hogy ismer-e a plakátokról, és filmekből, vagy most lát életében először. Egyszerűen csak egy gondtalan, laza beszélgetésre vágytam, amihez tökéletes partnerre leltem.
Naplózva

Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


A bétahím

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2024. 07. 04. - 12:38:26 »
+1

- Ugyan már, azért annyira nem is ijesztő ez az arc. Persze ha valóban körözik, akkor kérem most szóljon, hogy azelőtt leléphessek, mielőtt valakinek bántódása esik.
Együtt nevettünk, és mintha ettől a nevetéstől valami oldódni kezdett volna a mellkasomban, mely miatt pár grammal könnyebbnek éreztem a lelkemre nehezedő súlyt. Összekoccintottuk a poharainkat, és tökéletes szinkronban emelve ajkunkhoz az üveget, nagyot kortyoltunk a hűs italból.
- Áh, nem-nem, teljességgel ártalmatlan vagyok.
Hallgattam a nő válaszát Amerikáról, és megtudtam, hogy ő is járt már arra, sőt mi több dolgozott is ott. Érdekesnek tartottam, hogy a divat- és filmipart hozta fel, mint ismeretségünk alapját. Meglehetősen szokatlan munka volt ez egy boszorkánytól, bár jómagam is mugli munkát végeztem odakint, szóval ha így nézzük, nincs is ebben semmi szokatlan. Korábban szerettem filmeket nézni, és gyerekkoromban, mikor keresztapámnál töltöttem a nyarakat, sokszor teljes napokat rabolt el az életemből a televízió és a régi kazettagyűjteménye. Kíváncsi voltam, hogy a nő miféle filmeket készíthet, bár abban biztos voltam, hogy varázslatosak lehetnek.
- New Yorkban, Los Angelesben és Miamiban sokszor jártam már például... Talán arra láthattam?
- Na, akkor lehet New Yorkban találkoztunk.
Jót nevetett azon feltevésemen, hogy netalán az iskolából ismerjük egymást, majd jött az elképedés részemről, mikor megtudtam mikor végzett. Éreztem, hogy idősebb tőlem a nő. A kisugárzása, a nézése, a finom mozdulatai, mind-mind megkülönböztették őt a korombeli lányoktól. Maga volt a megtestesült nőiesség.
- 89-ben végeztem – mondta.
- Kár, éppen csak elkerültük egymást – ittam bele somolyogva az italomba. - Egyébként Owen vagyok.
- Örvendek Owen, Elfelda vagyok.
- Elfelda… szép név – jegyeztem meg csak úgy mellékesen. - És mondja csak, Elfelda, mi szél hozta Anglia, majd Amerika után éppen ide, a világ végére? Ép eszű ember nem jön ide magától, hiszen látja, én is itt vagyok.
Újabb korty következett, és meglepve vettem észre, hogy zavaromban már majdnem teljesen kiürítettem a poharam tartalmát. Hiába, ezért nem szabad italt adni a kezembe. Magid felé sandítottam, aki épp három turbános figurát szolgált ki, de közvetlen mögöttük további szomjas vendégsereg sorakozott, szúrós pillantásokat vetve ránk, hogy elálljuk az útjukat a söntés irányába. Finoman félrehúztam Elfeldát egy meglehetősen durván nyomakodó sámán elől, amikor is kellemes szellő csapta meg a tarkómat. A friss levegő forrását kutatva a huzat irányába fordultam, és rövidesen meg is akadt a szemem az Abada kerthelyisége felé vezető ajtón, melynek gyöngyfüggönyét lassú táncra késztette a beáramló, éjszakai levegő.
Éreztem a gerincemen végiggördülő izzadságcseppet, és vágyakozó pillantást vetettem a fáklyákkal megvilágított, puha fotelekkel és szőnyegekkel kipárnázott kert irányába. Szívesebben folytattam volna ott az ismerkedést, már csak azért is, hátha odakint többet hallok a nőből, és nem nyomja el annyira a hangját a kocsmai zsivaj. Azonban tartottam tőle, hogy mivel egy ilyen nő általában nem egyedül érkezik egy - a találkozásunknak is helyet adó helyszínhez hasonlatos - szórakozóhelyre, ezért talán már várnak rá. Semmiképp sem akartam hallani a szomorú tényközlést, hogy sajnos nem tarthat velem odakintre, mert már így is túl sokat időzött velem, mennie kell a barátaihoz, esetleg a férjéhez.
Utóbbi gondolatra sanda pillantást vetettem a nő kezére, gyűrűt keresve rajta, amit ha észrevesz – gondoltam magamban –, majd azzal a kifogással álcázok, hogy csak a kezében tartott pohár italmennyiségét akartam csekkolni.
Naplózva


Elfelda Hall
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2024. 07. 04. - 21:28:42 »
+1

Utánam a vízözön...

to: Owen





- Ez azért felettébb megnyugtató - somolyogtam az italomat kortyolgatva, hogy nem egy következő Azkaban-töltelékkel állok szemben. Ha belegondolunk, hányféle embert ismertem meg kalandos életutam során, kész csoda, hogy mindössze egy bűnözővel kerültem közelebbi ismeretségbe. K-t azóta nem láttam, hogy Morgan kiragadott a karmai közül, és ez kifejezetten megnyugtató volt... Két éve már annak, hogy teljesen eltűnt az életemből ez az őrült zaklató. Többek között ezért is örültem annak, hogy itt voltam Dél-Szudánban... itt nagyon kevesen ismertek, megszállott rajongókkal sem sodort össze a sors, és nem kellett attól tartanom, hogy valami kattant perverz bájitallal kábít el, hogy elraboljon, ami otthon megtörtént.
Amerikában sem ért semmiféle atrocitás, sőt, csakis jó élmények, New Yorkért pedig egyenesen odáig voltam... olyan pezsgő divat-élet volt, ami még Londont is túlszárnyalta.
Hogy pontosan hogyan is találkozhattunk New Yorkban, azon erősen elkezdtem törni a fejem, de egyelőre nem ugrott be semmi. Talán majd ha többet tudok meg róla.... A nevét hamarosan hiánypótló módon megtudtam, a többit meg majd szépen apránként. Ha úgy alakul, hogy ő sem rohan semerre. Mert én most kivételesen ráértem, és élveztem a társaságát. Akárhogy is, itt a pultnál mégsem maradhattunk sokáig, nagy volt a tömeg és a zaj, így amikor a férfi a látványosan türelmetlenkedő vendégek miatt arrébb húzott, vele mozdultam. Észrevettem, hogy a kerthelyiség no meg valami rejtélyes oknál fogva a kézfejem felé tekintget. Ha esetleg gyűrűt keresett, annak csak a hűlt helyét találta. Soha nem jegyzett még el senki. Oleg volt a legközelebb hozzá, amikor teherbe estem tőle. Később egy barátjától megtudtam, hogy már a gyűrűt is megvette, de amikor a baba elment, meggondolta magát, és visszavitte. Életem egyik nagy tévedése a sok közül...
Máskor szívesen viseltem ugyan szimpla ékszerként gyűrűket, karkötőket, de itt Szudánban leszoktam róla. Zavart, hogy a fém alatt mindig beizzadt a bőröm, és szinte semmilyen ékszert nem viseltem. Helyette rászoktam a kalapokra, most is volt rajtam egy bohém, barna darab, ami egyrészt védett a napszúrástól, másrészt szívesen legyeztem magam vele, ha már megtikkadtam a hőségtől. A várakozás pillanatai mulattattak, éreztem, hogy feszül köztünk egy kérdés a levegőben, de a másik valamiért nem tette fel azt... lehet, hogy ő is várt valakit, vagy nem akart zavarni... ezt egyelőre nem tudtam biztosan kiolvasni a sötétbarna íriszekből, így hát válasz helyett egyelőre érdeklődő tekintettel néztem rá.
- Köszönöm... - reagáltam a nevem dicséretére.
- Kimenjünk oda? Van egy kedvenc részem, szívesen megmutatom - ajánlottam lazán, s ha rögtönzött kísérőmnek nem volt ellenvetése, és követett engem, úgy gyűrűtlen ujjaimmal finoman végigsimítottam a gyöngyfüggönyön menet közben, majd séta közben visszatértem a beszélgetésünk előző fonalára.
- Visszatérve, ez egy elég kacifántos történet... Nyaralásnak indult, de aztán itt ragadtam... - feleltem rejtélyesen. Hazudni nem akartam, de az igazat sem mondhattam el, így improvizáltam.
- Kis kalandom viszont a végéhez közeledik, pár nap múlva utazom vissza Londonba, néhány hónapra legalábbis biztosan. És ha már itt tartunk, egy magadfajta őrültnek mi keresnivalója van itt? - kíváncsiskodtam finoman.
- Remélem nem baj, ha tegezlek.... - szúrtam közbe még a válasza előtt lazán. Reméltem, hogy nem veszi tolakodásnak, elvégre fiatalok voltunk, és lévén én voltam az idősebb, mégis csak rajtam állt, hogy megajánljam a csevegésnek ezt a közvetlenebb formáját.
Közben elértük azt a bizonyos kedvenc részt; két kényelmes fotel kapott helyet egymással szemben egy dohányzóasztallal,  mellettük egy gyönyörű, ezüst színű, elvarázsolt fa, telistele egzotikus, színpompás madarakkal. A poharamat letettem a dohányzóasztalra, aztán megszokásból lekaptam a kalapomat és elkezdtem vele legyezni magam. Egész jól járt itt a levegő, így nem a hőség miatt volt rá szükség, csak jobban éreztem tőle magam, pláne, hogy a fehér ruhám még nem száradt meg a kalamajka óta, és nem akartam túl 'átlátszónak' bizonyulni. Kifejezetten jól éreztem magam most ebben a pillanatban, jól esett itt hűsölni és azon agyalni, honnan ismerhettem Owent.
- Na és New Yorkban mivel foglalkoztál? Hol futhattunk össze legnagyobb eséllyel?
Naplózva

Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


A bétahím

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2024. 07. 08. - 12:40:01 »
+1

Elfelda nem adta jelét annak, hogy feltűnt volna neki csupasz gyűrűsujjának vizslatása, vagy épp kellő tapasztalattal rendelkezett már ahhoz, hogy ne tegye szóvá ezt. Egy ilyen szép nő minden bizonnyal hozzászokhatott már az efféle vizslató pillantásokhoz. Azt azonban nem sejthette, bármilyen felkészült is volt, hogy én magam sem tegnap kezdtem a játékot. Egy sápadtabb bőrfelület ugyanis gyakran beszédesebb volt számomra, mint maga a gyűrű hiánya, és arra engedett volna következtetni, hogy gazdája bár férjes asszony, előszeretettel veszi le azt magáról. És hogy miért? Nos, erre azt hiszem magunktól is tudjuk a választ.
Elfelda azonban nem ilyen nőnek tűnt. Gyűrűsujja ugyanolyan napbarnított volt, mint a kezén lévő bármely másik, és ez – magam sem tudom miért – megnyugtatott.
Rábólintottam az invitálására, és hálás voltam, amiért nem nekem kellett feltennem a kérdést. Ez egyben azt is jelentette számomra, hogy a nő egyedül érkezett, vagy legalábbis egy ideig még várnia kell a maga társaságára.
Követtem őt a szabad ég alá, közben hallgattam a történetét, hogy miként is került Dél-Szudánba.
- Ez egy elég kacifántos történet. Nyaralásnak indult, de aztán itt ragadtam… Kis kalandom viszont a végéhez közeledik, pár nap múlva utazom vissza Londonba, néhány hónapra legalábbis biztosan.
Egyelőre nem sokat tudtam meg az okokról, hogy vajon mi késztette őt maradásra, és bárhogy is kutattam utána az agyamban, nem sok épeszű magyarázat jutott eszembe ezt illetően, hacsak nem a fullasztó hőség, a por és a durva homokszemcsék (amikkel rejtélyes módon még az alsónadrágom is folyton tele volt) iránt érzett különös vonzalma tette ellenállhatatlanná számára ezt a földi poklot.
- És ha már itt tartunk, egy magadfajta őrültnek mi keresnivalója van itt? Remélem nem baj, ha tegezlek...
- Nem, dehogy is baj. Elvégre, a pertut már majdnem megittuk – ráztam meg a félig üres poharamat, amiben ettől kocogva verődtek egymásnak a jégkockák.
Éppen ekkor értük el Elfelda kedvenc részét a kertben, én pedig udvariasan megvártam, míg kiválasztja a számára szimpatikusabb fotelt, és csak azután foglaltam helyet vele szemben.
- Munka miatt vagyok itt – feleltem végül, fél szemmel az egzotikus madarakat vizsgálva a fejünk fölött. - Átoktörőként dolgozom... vagyis hát, valami hasonlónak mondanám azt, amit csinálok. A történelem elfeledett szálait igyekszem kibogozni, és akkor nagyon költőien fogalmaztam.
Cinkos félmosoly ült ki az arcomra és egy nagyot kortyoltam az italomból. Habár nem volt titkos az ittlétem oka, mégsem tartottam szerencsésnek túl sokat elárulni róla, főleg egy ilyen hangos helyen, ráadásul pont egy idegennek. Éppen elég történetet hallottam már magamfajta ereklyevadászokról, akiknek némi kincs reményében, álmukban vágták el a torkát ahhoz, hogy óvatos maradjak. Elfelda persze nem tűnt gyanús alaknak, de mi tagadás, én is csinos nőnek adnám ki magam, ha át akarnék verni egy hozzám hasonló balekot.
- Na és New Yorkban mivel foglalkoztál? - tereli tovább a beszélgetést, őszinte megkönnyebbülésemre. - Hol futhattunk össze legnagyobb eséllyel?
- Hát várj, mikor is, úgy öt éve léptem le Nagy-Britanniából és mentem ki Amerikába. De tudod, pár évig nem sok közöm volt a varázsvilághoz. Egyszerű, mugli futár voltam. Ők ugyanis egészen más módon szeretnek csomagot küldeni egymásnak, nem használnak baglyokat.
Kiürítettem a poharamat, majd szórakozottan játszani kezdtem azzal, ellipsziseket leírva, a talpán egyensúlyozva vele.
- Aztán volt egy balesetem, ami után nem sokkal felhagytam a futárkodással és belevágtam a mostani, „irtó izgalmas” munkámba a sok rúnafordítással meg számmisztikai feladvánnyal – elengedtem a poharamat, és helyette a róla lecsapódott, pára alkotta tócsát kezdtem szétmaszatolni a fafelületen. - Tudod, vicces, hogy mi varázslók számmisztikának hívunk egy csomó olyan dolgot, amit az egyszerű muglik szimplán matematikának neveznek.
Abbahagytam a pótcselekvést, és hátradőltem a kényelmes fotelban.
- Na, de inkább te mesélj. Ha jól vettem ki korábban a szavaidból, te a divat- és filmszakmában dolgozol? Ez azért, már meg ne haragudj, de elég extrém munka egy boszorkánytól – mosolyogtam és kíváncsian vártam a válaszát.
Naplózva


Elfelda Hall
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2024. 07. 10. - 09:22:07 »
+1

Utánam a vízözön...

to: Owen





Owen azok közé tartozott, akiknek a társaságában az első perctől fesztelenül éreztem magam. Erre biztosan rátett egy kvaffal az a különös kapcsolódási pont, hogy itt találkoztunk Szudánban, ahol azért 'fehér embert' ritkán látni. Persze itt A vörös Abadában sokan megfordultak, mindenféle etnikumú emberek, szóval ha valahol, akkor annak itt nagyobb esélye volt, hogy összefussunk egy magunkfajtával.
A pertus megjegyzésen jót kuncogtam, majd leültem egy kényelmes, aranysárga fotelbe. Ez a szín annyira meleg és vidám volt, hogyha más miatt nem lett volna jó kedvem, szimplán ez az árnyalat képes lett volna felvidítani. Mindig is nagyon érzékeny voltam a színekre és az anyagokra, talán ezért is kezdtem el a divattal foglalkozni, ki tudja? Idestova 16 éve voltam már ebben a szakmában, és még mindig nem untam meg, sőt! A filmezés emellett egy új, nagy szerelem volt, de erre is mindig úgy tekintettem, amit a divatiparnak köszönhetek. És ez így is volt, tekintve, hogy könnyebben adtak nekem esélyt úgy, hogy már ismert voltam, és az embereket érdekelte, hogy mit csinálok, mintha teljesen ismeretlenül próbáltam volna érvényesülni ebben a kőkemény iparágban. Ahogy Owent hallgattam a munkájáról, rögtön lejött, hogy mennyire rajong azért, amit csinál. Ez tisztán látszott a cinkos mosolyból és a csillogó barna szempárból, ami valahogy most eszembe juttatta Morgant. Volt köztük hasonlóság, külsőre és életkorra nézve is, de a kisugárzásuk egész más volt. Talán a szituáció hozta magával azt, hogy most eszembe jutott... hisz őt is hasonló körülmények között ismertem meg, egy itallal a kezemben, váratlanul. És bár fogalmam sem volt róla, legbelül akkor is, most is megmentésre szorultam.
- Izgalmasnak hangzik... a szálbogozásra gondolom itt jó sok lehetőséged akad - pillantottam vissza rá hasonlóan cinkos tekintettel. Bizony, ha valamiben, hát kusza történelmi szálakra és elfeledett, vagy inkább elrejtett kincsekre volt itt bőven példa. Egy átoktörőnek kész mekka lehetett ez a terep.
Amikor Owen ezek után elárulta, hogy mugli futárként dolgozott New Yorkban, nem tehettem róla, szélesen elvigyorodtam. Elvégre elég nagy volt a kontraszt az átöktörés és a futárkodás között, de eszem ágában sem volt lenézni korábbi munkája miatt, sőt! Jól tudtam, hogy néha a fizikai munka milyen áldásos tud lenni az ember számára... sokszor nekem is épp arra volt szükségem, hogy a fizikai teljesítőképességem határáig hajszoljam magam egy egy fotózáson vagy forgatáson, ahol a külső drasztikus körülmények végre elvonták a figyelmemet a saját kesze-kusza gondolataimról. Ahogy elnéztem Owent, amint a poharával és a víztócsával szórakozott, úgy éreztem, ebben biztos hasonlóak lehettünk. Neki is szüksége volt arra, hogy elvonják a figyelmét, különben túl sokat gondolkodott...
- Wow... na ezek után már szinte biztos vagyok benne, hogy futárként láttalak valahol - állapítottam meg hangosan. - Sajnálom, hogy baleset ért... remélem nem lett hosszútávú következménye az egészségedre nézve? Ám talán, ha nem történt volna meg, akkor most még mindig ott rónád a köröket, és kimaradt volna az életedből ez a mostani izgalmas munka... - tettem fel a bennem megfogalmazódó, félig költői kérdést.
- Igen, így van, de szerintem a jó értelemben véve extrém - kuncogtam fel.
- Az igazat megvallva elég sokat tudok a muglikról és a szokásaikról én is, a munkámból adódóan. Gyakran dolgoztam, dolgozok velük, mint divatmodell és színésznő. Szerepeltem például mugli magazinokban és filmekben is már, ezért simán lehetséges, hogy futárként kézbesítettél valamit nekem, vagy egy stábtagnak, és átvettem tőled - vallottam be mindenféle szégyenkezés nélkül. Simán lehet, hogy egy keményvonalas aranyvérű emiatt lenézne, de engem ez a legkevésbé sem érdekelt soha. Szerettem a munkámat, és gazdagabbnak éltem meg az életemet attól, hogy bepillantást nyertem a varázstalanok világába is.
- Egészen lenyűgöző egyébként, hogy milyen leleményességgel pótolják sokszor a varázslatot a fimrendezők és a divattervezők. Nem egyszer éreztem már úgy, hogy mi, boszorkányok és varázslók nagyon el vagyunk kényelmesedve hozzájuk képest. Nem feltétlen szül jót az, ha nem kell megerőltetnünk magunkat, hogy valami rendkívülit hozzunk létre... - pedzegettem a témát, majd az italomba kortyoltam. Nem terveztem, hogy ilyen filozofikus irányt vegyen a beszélgetés, de hát ami azt illeti, semmit sem terveztem el a mai estével kapcsolatban.
Naplózva

Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


A bétahím

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2024. 07. 11. - 15:58:37 »
+1

- Izgalmasnak hangzik… - válaszolta mindennemű ásítást mellőzve. - A szálbogozásra gondolom itt jó sok lehetőséged akad.
- Nincs okom panaszra – emeltem meg a poharamat, arcomon ugyanazzal a titokzatoskodó mosollyal.
Ezután a New York-i munkáimról való beszámoló következett, amit ugyancsak érdeklődve hallgatott a nő, és ettől furcsa gondolatok kezdtek érlelődni a kócos tajtincseim alatt. Nagyon úgy tűnt, hogy Elfelda remek beszélgetőpartner. Mi több, kitűnő beszélgetőpartner, és ami a legfurcsább, az első pillanattól kezdve oldott volt köztünk a légkör, mintha egyből egymásra hangolódtunk volna. Na jó, azért egy rövid időre sikerült zavarba hoznia engem, de az este múlásával, illetve az elfogyasztott italmennyiség gyarapodásával, egyre kevésbé éreztem magam feszélyezve. Régen is mindig így volt – futott át az agyamon hirtelen, és a Csikóhalban elért hódításaimra gondoltam. Elhessegettem ezt az eszmefuttatást, elvégre ezúttal eszembe se jutott, hogy Elfelda és köztem esetleg valami más is fog történni egyszerű beszélgetésen túl. Vagy még is?
Hát nem pont ezen gondolkozom most is?
- Wow... na ezek után már szinte biztos vagyok benne, hogy futárként láttalak valahol – térített magamhoz gépies monológomból a nő.
- Sajnálom, hogy baleset ért... remélem nem lett hosszútávú következménye az egészségedre nézve? Ám talán, ha nem történt volna meg, akkor most még mindig ott rónád a köröket, és kimaradt volna az életedből ez a mostani izgalmas munka…
Arcomról lassan lehervadt a cinkos mosoly. Ha aznap nem amputoportáltam volna, talán soha sem találkoztam volna Audreyval, és teljesen más ember lennék, mint aki most vagyok. Ez a gondolat hirtelen kiölt belőlem minden egyebet, és mint a mérges gáz, úgy terjedt szét belsőmben a mardosó szégyen. Ennél ő sokkal többet érdemel. Azok után, amit értem tett, amiket együtt átéltünk. Hiszen még mindig szerettem őt. Szerettem, csak… másként. De nem tudtam volna fájdalmat okozni neki. És éppen ezért nem tudtam eddig elé állni és a szemébe mondani, hogy vége. Nem bírtam volna elviselni a fájdalmat, a csalódást a szemében. Nem akartam összetörni a szívét.
Undorodtam magamtól, a gyávaságomtól. Ugyanakkor nem tudtam volna elképzelni, hogy képes lennék megtenni azt, ami akkor ott a fejemben járt. Csak a határokat feszegetem – nyugtattam magam. Ez még nem megcsalás. Vagy mégis? Pillantásom a nő vodkaszódától átázott ruhájára siklott, a nedves vászon alatt meghúzódó domborulatokra, majd a kék szemekre, és az apró anyajegyre az orra mellett. Bármely férfi ugyanarra gondolt volna, mint én. Ettől még nem leszek rossz ember.
Hátradőltem, és inkább igyekeztem elterelni a gondolataimat. Bíztam benne, hogy életének története épp elég izgalmat tartogat ahhoz, hogy egy rövid időre szabadulni tudjak a bűnös gondolatoktól.
- Az igazat megvallva elég sokat tudok a muglikról és a szokásaikról én is, a munkámból adódóan. Gyakran dolgoztam, dolgozok velük, mint divatmodell és színésznő. Szerepeltem például mugli magazinokban és filmekben is már, ezért simán lehetséges, hogy futárként kézbesítettél valamit nekem, vagy egy stábtagnak, és átvettem tőled.
- Már megbocsáss, de arra biztosan emlékeznék – szaladt ki a számon, amitől vörösre gyúltak a füleim.
Eközben nem messze tőlünk megjelent Magid, kezében egy hatalmas ezüsttálcával, rajta poharak tucatjával és egy nagy tál datolyával, amit egy szomszédos asztal népes vendégserege elé helyezett. Intettem neki, remélve, hogy szeme sarkából elkapja a mozdulatomat, és az asztalunkhoz sétál, megspórolva ezzel nekem azt, hogy egy újabb kör reményében ismét át kelljen verekednem magam a söntéshez vezető út embertömegén.
- Nem feltétlen szül jót az, ha nem kell megerőltetnünk magunkat, hogy valami rendkívülit hozzunk létre…
- Egyetértek. Egy ideig próbáltam varázslat nélkül élni. Mondjuk nem éppen emiatt, de… attól még érdekes tapasztalat volt. Te csináltál már hasonlót?
Eközben a csapos, aki úgy tűnt, hogy ezen a mozgalmas éjszakán egyben pincér is, odalépett hozzánk, így tudtam tőle kérni még két pohárral a korábbiból.
Talán még pár kör, és sikerül kivernem a fejemből ezt az eszement ötletet, vagy csak egyszerűen úgy leiszom magamat, hogy képtelen leszek megtenni azt, amit tervezek. Ez is a te hibád Bishop. Miért kellett megjelenned álmomban?
- Kérdezhetek egy furcsát? - a szavak akaratom ellenére hagyták el a számat. - Szerinted lehetséges az, hogy ha elég ideig koncentrálsz valakire, akkor képes vagy kivetíteni magadat annak az illetőnek? Például megjelenni az álmában, vagy csak elérni, hogy hirtelen eszébe juss...
Naplózva


Elfelda Hall
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2024. 07. 15. - 11:57:14 »
+1

Utánam a vízözön...

to: Owen





Amikor újdonsült ismerősöm kijelentette, hogyha látott volna korábban, arra biztosan emlékezne, jólesően elmosolyodtam. Ritka helyzet volt, hogy olyan emberrel találkoztam, aki még soha életében nem látott, de ezek szerint ő közéjük tartozott.
- Én viszont akkor is láthattalak a távolból, vagy ilyesmi - rántottam meg a vállam, mert nekem tényleg az elejétől kezdve ismerős volt. A névmemóriám mindig is rossz volt, az arcmemóriám viszont nagyon is éles, úgyhogy kizárt dolog volt, hogy összekevertem volna valaki mással.
- Persze még az is egy lehetőség, hogy az eltitkolt ikertestvéredet láttam, vagy valaki százfűléfőzettel felvette az alakodat - nevettem nagyot, majd kiittam az utolsó kortyot a poharamból. Owen pont ebben a pillanatban látta meg a csapost, aki aztán közelebb lépett hozzánk, így sikerült még egy kör italt rendelnie. Amíg ez történt, elgondolkodtam a kérdésén.
- Huhh, számtalanszor kerültem ilyen helyzetbe igen... amikor varázstalanokkal dolgozom, kerülnöm kell a pálcahasználatot, és ilyenkor akaratlanul is leszoktam szokni kicsit a varázslásról. Lehet, hogy furcsán hangzik, de elég felszabadító érzés... olyan, mint egy másik alteregóba bújni színészkedés közben - grimaszoltam az orromat ráncolva, hisz ez olyan téma, amiről mi varázslók és boszorkányok ritkán szoktunk szót ejteni. A beszélgetés fonalát ezután beszélgetőtársam tovább göngyölítette a filozofikus irányba.
- Hmmm.... ez egy nagyon érdekes felvetés, még sosem gondoltam rá. Veled megesett már ilyesmi?
Kicsit elgondolkodtam, és azután válaszoltam csak. Igaz, hogy én sokat álmodtam például anyával, de az az aggodalom miatt volt, nem pedig azért, mert ő befolyásolta volna az elmémet.
- Lehet, hogy meg lehet csinálni... Mi lenne, ha kipróbálnánk? Mondjuk, miután visszamegyek Londonba, megpróbálom befolyásolni, hogy megjelenjek álmodban... és ha sikerül... akkor küldj egy baglyot - néztem izgatottan Owenre. Szerettem az ilyen rendhagyó játékokat. Elvégre az élet is egy hullámvasút... a legtöbb, amit tehet az ember, hogy átadja magát az érzéseinek... hogy megéli az örömöt és az adrenalint, amíg fent van, és kellően feltöltődik, hogy legyen miből meríteni a nehéz időkben.
- Különben te hosszútávon itt maradsz még Szudánban? Tervezhető ez az átoktörő hivatás, vagy mindig inkább sodródsz az árral? - érdeklődtem a barna íriszekbe mélyedve. Valahogy olyan megnyugtatóan hatott rám Owen jelenléte, hogy örültem volna, ha Malik még egy kicsit várat magára. Ez különben könnyen megeshetett, elvégre Maliknak gyakran kellett váratlan kihívásoknak megfelelnie most, hogy átvették a hatalmat Dél-Szudán varázslótársadalma felett.
- Hol élnél a legszívesebben, ha bárhová mehetnél? - kérdeztem tőle még egyet, amíg vártuk az italunkat. Kíváncsi voltam, hogy egy magafajta világutazó mit választana. Most, hogy így kiléptem a komfortzónámból, én is el tudtam volna képzelni, hogy olyan helyeken éljek, ami teljesen más, mint bármi, amit eddig tapasztaltam. Néha épp egy ilyen váratlan, drámai ugrás kellett ahhoz, hogy a helyére kerüljenek a dolgok. Talán nekem is ez kellett volna most... egy még nagyobb zuhanás az ismeretlenbe.
Naplózva

Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


A bétahím

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2024. 07. 18. - 15:32:04 »
+1

Elfelda megjegyzés nélkül hagyta a számon önkénytelenül kiszaladó bókot, és az annak hatására céklavörösre színeződő fülemen sem kacagott. Helyette kedvesen elmosolyodott, és csak azért is alapon még hozzátette, hogy ha én nem is emlékszem ő rá, ő akkor is biztosan látott engem távolról, vagy valami hasonló. Ráhagytam a dolgot.
- Persze még az is egy lehetőség, hogy az eltitkolt ikertestvéredet láttam, vagy valaki százfűléfőzettel felvette az alakodat – nevetett, amitől én magam sem tudtam visszatartani egy jól eső vigyort.
- Árva vagyok, szóval simán elképzelhető, hogy titokban van egy ikertestvérem. Utóbbi esetben viszont nem irigylem azt a szerencsétlent, akinek még az is jobb, ha az én rút pofámmal a fején szaladgálhat – tettem hozzá, szokásomhoz hűen túltolva saját magam savazását.
Míg az italunkra vártunk, Elfelda a mulgik közt töltött időszakáról mesélt, és arról, hogy számára felszabadító érzés tud lenni egy kicsit visszavonulni a varázsvilágtól és hétköznapi emberként élni. Teljes mértékben meg tudtam őt érteni. Immáron több, mint tíz év telt el azóta, hogy megkaptam a roxforti levelemet, de még mindig nem teljesen éreztem magam idevalónak, mármint hogy ide, ebbe a világba. Mégis, akárhányszor csak elképzeltem az életem mágia nélkül, az meglehetősen sötéten festett. Szeretett keresztapám mellett nem túl fényes jövőre számíthattam volna, ha nem kerültem volna el váratlanul a Roxfortba. Persze így sem voltam egy szent, ezt nem egyszer bizonyítottam is, amikor nyaranta visszatértem Londonba. Az élet, azon csodálatos tulajdonságának köszönhetően pedig, hogy véletlenek különös láncolataként épül fel, végül mégis csak a Roxfortba vezetett az utam, ahol aztán megismertem az igaz szerelmet, és végül örökre megváltoztam. Ezzel keresztapám tragikus sorsa végül elkerült.
Igaz szerelem. Vajon tényleg az volna az a diákként érzett, ismeretlen valami? Őszintén hiszem, hogy igen. Elvégre, miért gondolnék rá még mindig, ennyi év után is?
Kívülről hallgattam magam, ahogy kiszaladtak belőlem a szavak. Szerencsémre Elfelda nem hökkent meg túlzottan a furcsa kérdésen.
- Hmmm.... ez egy nagyon érdekes felvetés, még sosem gondoltam rá. Veled megesett már ilyesmi?
Megvontam a vállam.
- Nem tudom. Szeretném azt hinni, hogy igen – feleltem, és szomorú mosoly suhant át az arcomon.
- Lehet, hogy meg lehet csinálni... Mi lenne, ha kipróbálnánk? - lelkesedett be a nő. - Mondjuk, miután visszamegyek Londonba, megpróbálom befolyásolni, hogy megjelenjek álmodban... és ha sikerül... akkor küldj egy baglyot.
Elmosolyodtam, mert hirtelen elképzeltem magamban, hogy miféle álomnak is örülnék igazán, amiben Elfelda főszerepet kaphatna. Mint holmi gigászok csatája, úgy küzdött bennem a jó és a rossz, a hűség és a csalfaság, az úriember és a perverz, és ez utóbbi gondolat épp a rossz irányába mozdította el a harcot.
- Különben te hosszútávon itt maradsz még Szudánban? Tervezhető ez az átoktörő hivatás, vagy mindig inkább sodródsz az árral? - szegezte nekem a kérdést, éppen mikor Magid visszatért, kezében a két pohárral és a hűsítőkkel.
- Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs. Ez a fajta biznisz meglehetősen hullámzó tud lenni.
Naná, elvégre már hónapok óta túrtuk a homokot, mindeddig teljesen eredménytelenül.
- De ha rajtam múlik, nem hiszem, hogy sokáig maradnék – tettem hozzá, miközben a számhoz emeltem a jéghideg üveget. - Egészségedre!
- Hol élnél a legszívesebben, ha bárhová mehetnél?
Tetszett Elfeldában, hogy őszintén érdeklődött, nem csak udvarias csevejt folytatott, hanem valódi, mély társalgásra vágyott. Egy nagy korty után válaszoltam is neki.
- Jó kérdés. Talán valami hideg helyen. Az Északi-sark nem lehet rossz hely – somolyogtam. - Vagy egy norvég fjordnál. Az biztos lenyűgöző látvány lenne. Csak kiülnék a kis teraszomra, festenék, aludnék, ennék egész nap. Ki tudja? Ha elég erősen koncentrálok rá, talán valóra válik. Majd látogass meg, ha bejött az álmos trükk.
Szemeim körül apró ráncokba szaladt a bőr mosolyomtól.
Naplózva


Elfelda Hall
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2024. 07. 20. - 20:43:35 »
+1

Utánam a vízözön...

to: Owen





Amikor Owen elmondta, hogy árva volt, szomorúság fogott el. Ugyan az én családom sem volt épp mintacsalád, elég csak abba belegondolnunk, hogy apám verte anyámat, aki aztán bosszúból megmérgezte őt...De nekem legalább akkor is ott volt anya és Zoe, és sosem éreztem magam egyedül a világban.
- Ó...igazán sajnálom - mondtam egyszerűen, részvéttel. Mégis csak nehéz lehetett így felnőni, még ha Owen el is poénkodta a dolgot. Gondolom, ez egyfajta megküzdési stratégia lehetett, bár sosem voltam igazán otthon a pszichomedimágiában. Csak annyit tudtam az egészről, amit anya medimágusa mondott, amikor becsekkoltam nála, hogy mi a helyzet anyával, amikor rehabilitáción volt.
- Ja és ami a rútságot illeti, kétlem, hogy a világ azt igazolná vissza, hogy bármi gond van ezzel az arcszerkezettel. Innen nézve nagyon is jóképű vagy - jegyeztem meg mintegy mellékesen, hiszen korábban ő is bókolt nekem voltaképpen, és ezt jól esett viszonozni. Na meg igaz is volt, amit mondtam. Amikor az álomban megjelenésre terelődött a szó, és Owen bevallotta, hogy szeretné elhinni, hogy ilyen lehetséges, rögtön bevillant, hogy valaki ezek szerint megjelent neki, csak nem tudja eldönteni, hogy annak az illetőnek van-e 'pálcája' a dologban, avagy sem. Ahogy mondtam, érdemes volt ezt kipróbálni, és elhatároztam, hogy tényleg teszek egy kísérletet, ha már Londonban leszek. Veszíteni úgysem veszítünk vele semmit.
Hogy Owen nem szándékozott sokáig maradni Szudánban, nem lepett meg, elvégre aki az európai vagy akár amerikai klímához szokott, annak egészen komforton kívüli élmény volt ez a fajta hőség és szárazság.
- Meg tudlak érteni... azért fogadni mernék, hogy az átkok nem menekülnek előled egykönnyen - zártam le a témát, hogy aztán afelé tereljem, merre élne szívesen. Amikor Norvégiát említette, egy pillanatra megremegtem belül. Alig négy éve még én is éltem ott... és csak azért tértem vissza Londonba, mert az Oleggel közös, vágyott életnek egy pillanat alatt vége szakadt, amint elment a kisbabánk... Kissé fátyolossá vált a szemem, ahogy erre gondoltam, de nem akartam túl mélyre zuhanni ezzel kapcsolatban, inkább Owen felé emeltem a poharamat.
- Ez elég jól hangzik... Neked is egészségedre! - majd ittam belőle egy jókora kortyot. A vodkaszóda fémes, erős íze gyorsan helyretérített, egyetlen másodpercig sem akartam már Olegre gondolni... ha a múltam el is tudtam ennyivel feledni, a jelenem mostanra viszont utolért. Láttam, ahogy Malik és Tarik egy közeli asztalnál foglaltak helyet, és mosolyogva felém intettek. Visszaintettem nekik, aztán ismét Owen felé fordultam. Nem akartam udvariatlan lenni, és sokáig megváratni a többieket, ezért lassan sajnos le kellett zárnom a beszélgetésemet újdonsült ismerősömmel.
- Nos... akárhol is, remélem hamarosan megtalál az a meghitt otthon, amit lefestettél... A festményeidre nagyon kíváncsi lennék, majd jól meglesem őket, ha meglátogatlak - mosolyogtam rá melegen.
- Most viszont sajnos ideje mennem... találkozóm van, és megérkeztek a többiek - biccentettem Malikék felé, bár gondoltam, hogy Owen figyelmét sem kerülte el a köztünk lejátszódó interaktus az előbb.
- Akkor viszlát álmaidban! - köszöntem el tőle aztán lazán, s ha engedett, úgy - most, hogy a ruhám már bizonyára megszáradt - a kalapomat visszatettem a fejemre. Újratöltött poharammal a kezemben felemelkedtem a fotelből, hogy Malikék felé vegyem az irányt. Amikor leültem melléjük, még egy merengő búcsúpillantást vetettem Owen felé, aztán felvettem a beszélgetés fonalát a szudáni vezérekkel.
Naplózva

Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


A bétahím

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2024. 07. 24. - 10:31:46 »
+1

Követtem a nő tekintetét, ahogy a két érkező férfi felé fordult, keze intésével üdvözölve őket, és tudtam, hogy beszélgetésünk ezzel a végéhez ért. Egy rövid ideig még a magas, erős felépítésű férfin tartottam a szemeimet, aki állta a nézésemet.
- Nos... akárhol is, remélem hamarosan megtalál az a meghitt otthon, amit lefestettél – kezdett bele Elfelda a búcsúzkodásba, s lám, megint igazam lett.
Arcomon a korábbi, szomorú mosolyommal fordultam vissza a szőke szépség felé, és láttam rajta, hogy komolyan reméli az elmondottakat.
- A festményeidre nagyon kíváncsi lennék, majd jól meglesem őket, ha meglátogatlak.
- Rendben van, azt hiszem megvárnak téged – feleltem, továbbra is mosolyogva, bár közben abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán engem megvártak-e azok a bizonyos festmények, és hogy továbbra is Londonban porosodnak-e keresztapám egykori, mára már bezárt kocsmájában, vagy talán kidobásra kerültek már.
- Most viszont sajnos ideje mennem... találkozóm van, és megérkeztek a többiek.
Újból az érkezők felé pillantottam és követve Elfelda példáját, én is megejtettem egy apró biccentést.
- Persze-persze, menj csak, a világért sem szeretnélek feltartani. Köszönöm a kellemes beszélgetést!
Elfeldával együtt emelkedtem fel a fotelből. Nem sokkal voltam magasabb tőle.
- Akkor viszlát álmaidban! - búcsúzott tőlem, majd sarkon fordult, és kalapját visszatéve a szőke fürtökre, lassan távolodni kezdett tőlem.
Még egy pillanatig figyeltem ringó csípőt és elképzeltem a textil alatt feszülő formás feneket és combokat, majd magam sem értettem miért, de elszorult a szívem.
- Ég veled! - sóhajtottam, bár mindebből ő már semmit sem hallhatott a beszélgető emberek zsivajától.
Visszahanyatlottam a fotelba, és az asztalon árválkodó poharamra pillantottam, melynek üvegfaláról kövér vízcseppek gördültek a dohányzóasztal lapjára, mintha csak könnyek volnának. És akkor hirtelen kedvem támadt volna nekem is sírni. Nem Elfelda miatt, pontosabban nem azért, mert magamra hagyott, hanem azért, amit kihozott belőlem.
A nő, bár alig ismertem őt, katalizátora volt életem eseményeinek, és ezzel egy csapásra fontos szereplővé lépett elő a történetemben. A felbukkanása olyan lappangó ösztönöket ébresztett fel bennem, amelyek már évek óta szunnyadtak, és amelyek most sem törhettek volna felszínre, ha minden rendben lett volna a magánéletemben. De nem így volt, és ez a felismerés pofoncsapásként ért.
Sosem kezeltem jól az elmúlást, és már egészen fiatalon, huszonéves koromban is előszeretettel foglalkoztatott az öregedés, a halál gondolata. Gyakorta megesett velem, hogy egy számomra kedves helyszín felkeresése közben, vagy egy jó baráttal való beszélgetés során kizökkentem a pillanatból, és azzal kezdtem nyomasztani magam, hogy mi van, ha ez az utolsó alkalom, hogy azon a helyen járok, hogy azzal az illetővel beszélek. Egy ismerős illat számomra nem csak a kedves emlékeket jelentette, hanem egy fájó gondolatot is, hogy azok a pillanatok már elmúltak, és többé nem élhetem át őket újra.
Audreyra gondoltam, aki kilométerekkel volt tőlem, és aki talán éppen akkor az édes álmát aludta, nem is sejtve, hogy bennem mi játszódik épp le. Aztán az előttem álló kínos beszélgetésen kezdtem agyalni, és a hogyan továbbon. Elvégre miért is maradnék éppen ott, ahol minden ő rá emlékeztet, ahol mindent együtt éltünk át. Miért keseríteném tovább az életemet itt, ahol csak és kizárólag kudarcok értek. Mert a férfi, akit vártam, ezúttal sem jött el, nekem pedig holnap, azaz már ma reggel – gondoltam - ki kell állnom a csapatom elé és közölnöm kell velük, hogy az expedíciónak vége, zsákutcába futottunk, és hogy ideje hazatérni. De vajon hol is van számomra az otthon? Amerikában? Cardiffban? Vagy Londonban?
Egy hajtásra megittam a vodkaszódát, jégsokkolva ezzel a torkomat, amelyről egyből tudtam, hogy másnapra csúnyán bereked majd. Felpattantam a fotelből, pár aranyérmét tornyoztam az üres pohár mellé, biccentettem Elfeldának, majd csendben távoztam.

***

Köszönöm a játékot!
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 06. - 09:21:17
Az oldal 0.117 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.