Hogyha ránk lép az élet

[Hogyha ránk lép az élet]

Hogyha ránk lép az élet

A Csikóhal (Roxmorts)
2004. december 22.

Odakint vadul ostromolta a Csikóhal ablakait a szél. Hanyagul, félig a söntésnek támaszkodva bámultam hogyan peregnek le a hópelyhek az üveglapon, takaros kis kupaccá rendeződve végül a párkány sarkaiban. Kezeim, mintha agyam takarékos üzemmódra kapcsolt volna, szinte maguktól mozogtak, így a bennük tartott söröskorsó és rongy újból és újból, minduntalan egymásnak kényszerültek dörzsölődni, pedig előbbi már olyan tiszta volt, hogy azt az ember nem is várta volna el egy Csikóhalhoz hasonló ivó korsóitól.
Valahol a kocsma egyik végében harsány nevetés csendült fel, amitől hirtelen összerázkódtam, hogy aztán szinte rácsodálkozva vegyem tudomásul hol is vagyok épp. Átkozott, szürke hétköznapok!
Szinte csak úgy leperegtek a decemberi napok a maguk rövidségükkel, én pedig, aki kora reggel sötétben keltem, késő este pedig szintén sötétben feküdtem, úgy éreztem mintha valami átkozott mókuskerékben ragadtam volna. Még ha a világosban eltöltött időt a szabad ég alatt élvezhettem volna! De nem, csak nagy ritkán adódott meg az a luxus, hogy a délelőttöket a Csikóhal bezárva töltse, így esetleg esélyt adva nekem egy kiadós sétára a faluban, vagy valami hasonlóra. Bár szerettem a Csikóhalat, de egyre inkább éreztem úgy, mintha valami gigantikus méretű koporsó lenne számomra.
Az éjszakák sem jelentettek felüdülést. Korábban záróra után mindig vissza tudtam vonulni egy jó könyvvel, vagy épp a festővászon előtt kapcsoltam ki az agyam és őriztem meg a mentális egészségemet. Újabban viszont a Cartwrighttól kapott megbízáson dolgoztam ezekben az időszakokban, ami bár tudott izgalmas is lenni, főleg egy-egy áttörés alkalmával, nagy részben viszont csak ősöreg, poros és dohos pergamenhalmok böngészéséből állt.
Természetesen a magány sem segített a helyzetemen. Bishop immáron állandó szereplője lett az álmoknak, amivel önmagában még nem is lett volna gond, de ezáltal a reggelek, mikor mégis egyedül ébredtem, csak még fájóbbak voltak. Ezt feledni próbálván a régi módszerhez folyamodtam, és elkezdtem újfent az üres, testi kapcsolatokkal orvosolni a szívfájdalmamat. Sajnos Roxmortsban nem sok kínálkozó lehetőség adódott, így ezen alkalmak száma is jócskán elmaradt a kívánthoz képest. Ráadásképp már Miss Greenberryhez sem jártam többé kezelésre, így a vele való, üdítő találkozások is elmaradtak.
Nyílt a Csikóhal ajtaja, utat engedve a kinti hóvihar jeges szelének, amitől nyakamon egyből végigszaladt a hideg. Harmincas éveiben járó férfi érkezett, egyes egyedül. Nem ő volt az egyetlen efféle szerzet, aki megfordult a kocsmámban. Nem mindenki igényel társaságot ahhoz, hogy legurítson pár korsó sört.
Méregetni kezdtem a figurát, aki furcsán ismerősnek tűnt, de nem tudtam őt hová tenni. Félretettem a tökéletesen vízcseppmentesre pucolt korsót, és figyeltem, hogy hová ül le. Volt még jó pár szabad asztal a kocsmában, a pult előtt pedig senki sem ült.
A terem végében ekkor ismét nevetés zendült.

[Redwa]

Redway

Jegesre fagyott az a roxmorti utca, amire hoppanálok – jobban mondva majdhogy nem kitörőm rajta a nyakamat. A szigetet feldúló hívihar már a Sandringham házban is érezhető volt, de úgy tűnik északon barátságtalanabb, jól tükrözi a skótokat. Néha elmerengek még is miért pont itt telepedtek meg a magunk félék, de mindig ugyanarra a következtetésre jutok, ami ezen az estén engem is idevezetett: a whisky. A skót varázslat, ami a még ezt a vihart is képes lenne lecsillapítani és felolvasztani.
Talán még azt a fagyos légkört is, amiben a napom telt. A család még mindig gyászolja Alice hercegnő októberi halálát és ahogy elnéztem, mint minden haláleset az évek során, ez is feltépte a Walesi Hercegné és a Snowdoni Bárónő halála okozta sebeket. A Királyi pár senkihez nem szól, pláne nem Őfelsége. Károly próbál úgy tenni, mintha minden rendben lenne, Vilmos úriemberként próbál hangulatfelelős lenni, Anna pedig a személyzettel cigizve regéli, hogy mekkora egy pöcs is Henrik. Nem hibáztatom, túlzás lenne azt mondani, hogy kedvelem, persze nekem nem lehet véleményem, a nap nagyobb részében egyébként is láthatatlan vagyok.

Fura így karácsonyhoz közeledve ennyire belelátnom egy család életébe. Hiába is ez a munkám és ők nem éppen egy átlagos család, mégis csak egy intim pillanat. Cudarul érintene, ha valaki végig nézne, ahogy porrá verem Tristiet varázslósakkban, miközben anyám és nagyanyám azon veszekszik, hogy élve vagy holtan kell megsütni a karácsonyi varangyot. Rettenetes koszt, ami évszázadok óta öröklődik a családban, meggyőződésem, hogy valaki elátkozta a vérvonalat és ezért van bennünk a kényszer, hogy minden évben ezt együk.

Így, hogy két család ünnepi hevülete is szipolyozza energiámat, talán érthető, hogy munka után Roxmorts felé vegyem az irányt és égetett szesz után koslassak. A Csikóhalat választom mára, kevésbe felkapott, mint a többi pub és nincs kedvem a tömeghez. Van a helyben valami furcsán erőltetett különcködés. Mármint, ki a franc nyitna a skót hegyek között egy ilyen nevű helyet, amikor több száz kilométerre van a tenger... Még csak párszor voltam itt a többi aurorral, talán Shafiq valamelyik születésnapján, asszem ismeri a csapost, biztos valami negyedik falas sztori.

Persze ahogy belépek megcsap pár gyökér nevetése, ami azonnal el is veszi a kedvemet, hogy az asztalokhoz üljek, jó lesz nekem a pultnál, közel az ellátmányhoz. Pálcámmal megszárítóm a mugli öltönyt, ekkor veszem észre, hogy a csapos engem méreget. Istenem, ezek egyre fiatalabbak, szinte még rajta van a roxforti talár.  
- Öhm, szép estét. Egy lángnyelvet kérek, minél öregebbet – rendelek, ahogy végre leülök a pulthoz. Ekkor felnyerít megint a társaság... baszott idegesítőek.

A jövevény, belépve az ajtón egyből pálcát rántott, ami elsőre talán fenyegető mozdulatnak is hathatott volna számomra, mégsem rebbent a szempillám sem. Csak miután végignéztem, ahogy önmagára szegezve felitatta az öltönyét elcsúfító vízfoltokat, mintegy rossz emlékképeit a kint dúló hóviharnak, csak is az után tettem fel magamnak a kérdést: lehet berozsdásodtak kicsit a reflexeim?
A fényesre pucolt söröskorsót egy halom másik mellé helyeztem egy tiszta konyharuhára, majd tekintetemet az érkezőre függesztettem, aki érzékelhette a pillantást, mert rögvest felpillantott a ruhaszárító mozdulatából és egyenesen a szemeim közé nézett. Gyors elfordítottam az arcomat, mert furcsán kínosnak éreztem volna tartani a szemkontaktust.
Elegáns öltönycipők koppantak a Csikóhal padlóján, és mire ismét felpillantottam, a fickó már helyet is foglalt a söntés előtt.
- Öhm, szép estét. Egy lángnyelvet kérek, minél öregebbet – adta le a rendelést.
- Üdv! Már hozom is – válaszoltam a tőlem telhető legrövidebb módon, majd szembe fordultam a pult mögött feszülő, hatalmas Csikóhalat ábrázoló festménnyel, és levettem a mellette álló polcról egy üveggel a legrégebbi whiskyből.
- Ez olyan öreg, hogy még Dumbledore is csak csókolommal köszönhetne neki. Nyugodjék békében – tettem hozzá gyorsan, tompítva egy kicsit az élét a meglehetősen ormótlan viccemnek.
Kitöltöttem jó két ujjnyit a borostyán színű nedűből egy kristálypohárba - szigorúan jég nélkül természetesen, mert mégsem vagyok egy faragatlan barbár - amit aztán lazának szánt mozdulattal az érkező elé kívántam volna csúsztatni. Sikertelenül. Ekkor jöttem rá, hogy a cowboyos filmekben látott, pultos trükköt nem ártott volna gyakorolnom, mielőtt egy ilyen drága italon próbálom azt ki. A kristálypohár, méhében a tüzes itallal, csörömpölve a földön landolt.
- Őőő, ez a fejemben jobban nézett ki.
Zavaromban a tarkómat vakargattam, a háttérben ismét hahotázás hangjai zendültek, ám ezúttal én magam voltam a vicc tárgya.
- Parancsoljon – mondtam úgy fél perccel később, miután újabb adag italt töltöttem az imént megsemmisült kristálypohár egyik ikertestvérébe, amit biztos kézzel, ezúttal egyből a fickó elé helyeztem le.
- Öt galleon lesz. A folklórműsor ingyen volt – vigyorogtam, bár az elegáns öltönyt elnézve félő volt, hogy a fickó nem lesz vevő a tréfára.
És ekkor az öltönyről hirtelen beugrott honnan ismerős nekem a hapi. Ismertem valakit, aki hasonlóan piperkőc stílussal volt megáldva. Egy karót nyelt fickót: Maxwell Shafiqot. Arról a csávóról messziről bűzlött, hogy a rendfenntartás oldalán dolgozik. Vagy legalábbis dolgozott. A roxfortos éveim alatt még biztosan auror volt. Lott előszeretettel mesélt a fickóról. Ki nem állhattam őt. Vajon Lottal mi lehet azóta? Meg kellett volna keresnem őt azután, hogy hazajöttem Afrikából, de szégyelltem magam amiatt, hogy egy árva szó nélkül eltűntem. Nem volt bátorságom elé állni és bocsánatot kérni.
Azt hiszem elkalandoztam. Szóval ezt a fickót Shafiq társaságában láttam korábban, éppen itt, a Csikóhalban. Talán velük volt még az az öreg is, Hickmann, vagy hogy is hívják, de ez most lényegtelen. Akárhogy is, a tisztelt vendégem nagy eséllyel aurornak tűnt...

[Redway]

Redway
meg az a csapat nyomoronc

- Hahh – ennyivel tudom konstatálni a csapos jópofáskodását. Ahogy elnézem a rakás söröskorsót, nem túl eseménydús az élete, gondolom egésznap ilyen szerencsétlen vicceket gyárt. Baromira unatkozhat az, aki máguslétére neki áll kézzel kipucolni az ívót. Vagy ez, vagy pedig iszonyatosan szerencsétlen lehet háztartási bűbájokban, ami miatt viszont a rokonszenv fog el. Merlinre, mennyit szerencsétlenkedtem mire megtanultam, hogy hogyan tüntethetem el a kutyaszőrt hatásosan.

Balfasz. Ez az első szó, ami eszembe jut a zseniális mutatvány látvány, majd elnevetem magamat. A kastélyok és paloták tökéletes etikettje után az ilyen helyzet szülte komikumok teljes felüdülésnek számítanak. Az ízes akcentus pedig csak megkoronázza ezt. Végre együtt nevetek a társasággal, bár mintha onnan a túlvégről egy kis gúny is színezné a zajt. Pálcámmal ösztönösen intek a pohárdarabok fele, amik a pulton összerakják magukat, amíg egy újban megkapom a már várva várt italt.
- Csak egy walesi lehet ilyen tiszteletlen a whisky iránt – jegyzem meg, ahogy a kezébe adom az érméket.

Nem hazudott a srác, tényleg minőségi pia. Átjár a forronggató érzés az első kortytól és el is űzi a kinti fagy nyomait. Elég hosszúra sikerül ez a korty, ahogy igazából az utóbbi pár hónap is. Az októberi Vérkönnyes esetet még mindig nyögőm, habár a sérüléseim gyorsan begyógyultak, annak a vámpírnak a harapása még mindig sajog a nyakamon, bár mára csak sötét ponttá zsugorodott. Gondolataimból ismét az ordenáré röhögés ráz fel, most veszem először szemügyre a társaságot. Elegáns, sötét talárok, kínosan hagyományőrzők, zsebkosz közi arcok. Kíváncsi vagyok hánynak találnék ismerős formájú sebhelyeket az alkarján. Persze, anno bevarrtunk mindenkit, akit lehetett, de mindig voltak csuszamlósak, akik meg csak utolsó körben csatlakoztak megúszták pár év Azkabannal. Undorodva fordítom vissza a tekintetemet a csapos fele, aki feltehetően az egyetlen értelmes ember itt ma este.

Második majd harmadik kortyomra le is megy a whisky. Csak harmincas vagyok, nem alkoholista. Az üres pohár pulthoz koccintásával jelzem, hogy jöhet is a következő.
- Unalmas este? – kérdem fejemmel a nagy halom kézzel pucolt korsó felé biccentve – Mintha találkoztunk volna már itt, ismered Shafiq-ot, ha jól emlékszem – próbálok beszélgetést kezdeményezni – Daniel Tayilor – nyújtom a kezemet. Egy pillanatra elfog az érzés hogy talán két nevet is kiejtettem, amit nem kellett volna ilyen társasággal mögöttünk, de amúgy is csak egymás röhögésére figyelnek.

Az öltönyös, minden előítéletemet megcáfolva, jót derült a mutatványomon, ám nevetése egészen másképp csengett, mint a kocsma végében tivornyázó társaságé. Aztán a hahaha két ha-ja között újfent előhúzta a pálcáját, amivel percekkel korábban szárazra varázsolta a makulátlan öltönyét, majd az összetört pohárra szegezte, amelynek szilánkjai csillogó, íves sugárban a pultra reppentek, hogy ott ismét egy darabba álljanak össze. Sajnos a bele töltött ital már csupán undok tócsaként terpeszkedett a padlón, és bár ismertem olyan falubelit, aki onnan is elfogyasztotta volna, ám ő jelenleg nem volt kéznél, hogy feltakarítson.
Sebaj, majd később megoldom – gondoltam magamban, és fejben már meg is terveztem a legrövidebb útvonalat a felmosóvödörhöz. Jól sejtette az idegen, roppant ügyetlenül bántam a háztartási bűbájokkal.
- Csak egy walesi lehet ilyen tiszteletlen a whisky iránt – jegyezte meg a fickó, miközben a tenyerembe ejtette az italért járó, kövér aranytallérokat.
- Jó füle van – válaszoltam, mert világos volt, hogy az akcentusom árult el, amely bár sokat kopott az évek alatt, teljesen el sosem tűnhetett.
Drága öltönyök, Shafiq, Lott, bűntudat, és egyéb hasonló gondolatokkal a fejemben kerestem meg a söntés mögötti kis raktárban a felmosórongyot és a vödröt, majd visszacammogva vele a pulthoz, hozzáláttam, hogy eltakarítsam a tócsát, aminek szagáról különös módon Craig bácsikám jutott eszembe.
A művelet végén aztán nekitámasztottam a felmosó nyelét a falnak, majd követve a vendégem tekintetét, a zajos asztaltársaság felé pillantottam. Mugli öltözékemben úgy festettem közöttük, mint egy fehér rapper a bronxi gettóban, és hiába hordtak ők bő lebernyegeket, csatos csizmákat és süvegeket, én meg farmert, pólót és tornacipőt, mégis engem tartottak bolondnak. Volt köztük rossz arcú alak, és némelyik meglehetősen radikális nézeteket vallott a magamfajtákról, ám többségében egyszerű falusiak voltak, és a magam részéről ártalmatlannak tartottam őket. Amíg megfelelően fizettek az italért és nem tettek kárt a berendezésben, engem nem zavartak. Azt már úgyis megszoktam, hogy az emberek többsége hülyének néz.
Visszaléptem a pult mögé, és még épp elkaptam a mozdulatot, ahogy az elegáns vendégem magába dönti az italát. A pohár talpa kétszer nekikoppant a pult lapjának, egyezményes jeleként annak, hogy  gazdája újratöltést szeretne.
- Unalmas este? - biccentett fejével a tisztára pucolt korsók felé.
- Csak a szokásos – legyintettem, miközben másik kezemmel újabb két ujjnyit töltöttem a kristálypohárba.
- Mintha találkoztunk volna már itt. Ismered Shafiq-ot, ha jól emlékszem. Daniel Tayilor – nyújtotta felém a kezét.
- Owen Redway – ráztam meg azt.
Elmosolyodtam.
- Ha járt már itt, akkor biztosan találkoztunk, ugyanis egyedül viszem a helyet.
Bár tegeződött, én egyelőre megőriztem a hivatalos formát, elvégre idősebbnek és az öltözékét tekintve rangban jóval felettem állónak tűnt.
- Valóban ismerem Shafiqot. Az utóbbi időben gyakran megfordul nálam azzal az öreg exaurorral, akiről azt pletykálják, hogy vérfarkas.
Megint mosolyra húztam a számat. Ugyan milyen idióta alkalmazna egy vérfarkast aurorként? Bár az öreg Hickmann már jó ideje visszavonult a szakmától, küllemre meglehetősen kemény arcnak tűnt. Lehet annyira menő csávó volt hajdanán, hogy a hivatalban eltekintettek az „apró kis hibájától”.
- Talán kollégák? Bár azt beszélik, hogy Shafiq már nincs a testületnél.
Hogy ehhez Lottnak bármi köze van-e, azt nem tudtam, bár a karót nyelt Shafiqot elnézve könnyen el tudtam képzelni róla, hogy erkölcsileg nem tudta összeegyeztetni az aurori hivatást és azt, hogy beleszeretett egy tinilányba. Loo elbeszéléseiből tudtam, hogy a fickó egy ősi és piszkosul gazdag aranyvérű család sarja, így feltételeztem, hogy nem kell tartania az anyagi gondoktól, nyugodt szívvel rúghat hát fel ígéretes karriereket puszta hóbortból, csak mert épp az agya helyett a lába között tartott micsodájával gondolkozik. Bár, ha utóbbival folyton Louise Lottra gondol… Nos, nem tudtam hibáztatni érte, ha így választott.
Hiányzik Lott...

[Redwa]

Redway

Miközben egy újabb adag whisky éri a poharamat beszélgetőpartnerem elismeri, hogy walesi – bár tény, hogy eléggé puhult a kiejtése az irodalmi angol fele, vagy BBC angol, ahogy a muglik hívják. Valahogy azt a vörös sárkányt sosem lehet teljesen kihúzni a walesiek szájából. Szóval az van, hogy Skóciában egy walesi és egy angol ül a pub-ban... de sok ilyen viccet halottam.
Megmosolygom gondolatimat, miközben bemutatkozunk egymásnak. Redway, érdekes, nem nagyon halottam még ezt a nevet mágus körökben. Mugliszületésű lenne? Még is arra adta a fejét, hogy az ország egyetlen tisztán mágusfalujában nyisson egy ívót? Eközben én meg úgy menekülök bele a muglik világába, mintha vasvillával kergetnének az Abszól úton. Perifériás látásommal próbálok a társaságra lesni, hogy vajon ők is kiszúrták-e a szokatlan családnevet, furcsán ritkásabbak lettek a nevetések.

Áh, valószínűleg Hickmann-re céloz. Az a vén barom most már mindenkinek leadja a drótot az állapotáról? Persze mondhatni már más időket írunk, de nem kéne körbepisálnia Nagy Britanniát a saját mítoszával. Rossz kutya.
- Mondhatni – válaszolom a kérdésre – bár manapság én inkább diplomataként funkcionálok, de még nem vagyok rozsdás – húzom pimasz mosolyra a számat. Nem kell tudnia senkinek, hogy a legutóbbi küldetés után hetekig lábadoztam. Önkéntelenül is megvakarom a nyakamat, majd mikor észbe kapok el is rántom a kezemet.

- Kérlek ne tegezz, nincsen annyi köztünk. Gyere, inkább igyál velem egy pertut – teszem az újabb adagra elegendő galleont a pultra.
- Szóval egyedül viszed a helyet? Ilyen fiatalon? – Ránézésre nagyon maximum egy tízes lehet közöttünk. A helyi kocsmákból az ember inkább a középkorú vagy annál is öregebb tulajokat szokta meg. Aberforth is mennyi lehet most már? Száznegyven? Már akkor bőven túl volt a száztízen, amikor roxfortos korunkban rávettük, hogy igyon velünk egyet miután majdnem felrobbantottuk a ’Vadkant. Fura, hogy mennyi emlék köt ehhez a helyhez és hiába is menekülök a varázsvilág elöl, csak vissza-vissza jövök egyedül vagy többedmagammal. Baromi furcsák vagyunk mi emberek. Roxmorts pedig ennek a furcsaságnak talán az egyik határ mezsgyéje, itt vagy mindig történik valami vagy pedig semmi.
- Gondolom sokféle népek megfordulnak erre – nézek körbe kicsit nyíltabban, nem kímélve a mostanra inkább már csak susmogó társaságot se. – Bármi érdekes történés mostanában a faluban? – a csaposok mindig az információs lánc közepén állnak.

Owen & Daniel

Julie megcsalta. Nehezen tudja túltenni magát a dolgon. Ismeri a feleségét, nagyon szerelmesnek kellett ehhez lennie. És még hogy azzal a kurva csapossal a Csikóhalból? Szégyen! Egy sárvérű, mint ráadásul kiderült mikor jól szétpofozta a feleségét. Pfejjj, a legalja.
Napokon át emésztette magát emiatt, és mostanra született meg az elhatározás benne. Megy és lerendezi a fickót. A nagy sürgés forgásban még a pálcáját is otthon hagyta. Nem aggódik azon hogy az asszony bármit tenne vele, ahhoz béna boszorka és örül hogy ő nincs otthon. Julie majd kap egy újabbat a képébe ha vacsora se lesz mire hazaér.
A fekete kabát fátyolként lebben utána a szélben a Csikóhal ócska épületét nem könnyű elvétenie. Látja bent a pult mögött felszolgáló mélaszájú faszfejet. Ezzel csalta meg… ezzel a cingár mitugrász senkivel.
Az ivóban vannak mások is, egy nagyobb társaság, akik harsány hangja kiszűrődik és egy másik idegen, aki talán nem sokkal ezelőtt érkezhetett. A férfi kivár egy percet majd még egyet és még egyet. Nézi ahogy a földön landol a pohár pia, magában felszisszen mert ez is csak őt igazolja. Kétbalkezes nyomorék! Aztán van képe elhagyni a helyét a pult mögül és leülni ezzel a másik galacsintúróval az egyik vendégeknek fenntartott asztalhoz.
A vére forrong, jobban mint valaha. A fickóra tökéletesen illik Julie leírása, senki más nem olyan málészájú mint az ott. Na kap majd tőle hogy még torzabb legyen az amúgy is rusnya képe.
A cigije felparázslik, majd elhamvad ahogy az utca mocskos kövére dobja. Nem törődik vele kialszik-e avagy sem. Határozottan vérben forgó szemekkel lép be a kocsmába és egyenesen a párocska asztalához lép. Nem köszön, nem néz körbe. Nem érdekli senki és semmi.
- MAGA… - üvölti el magát olyan állatias hangszínben, amibe akkor kerül ha már teljesen kifogyott a kontrollból – MEGDUGTA A NEJEM! EZÉRT MOST MEGFIZET!
Owennek nincs esélye, mert hirtelen kap utána, még saját magát is meglepi a gyorsasága. Ahogy képen törli egy jobb egyenessel máris jobban érzi magát. A helyiségben csend lesz csak az ő dühös zihálása, a fülébe száguldó vér tombolása tölt be mindent. Nem foglalkozik az asztaltárssal, így Daniel ha akar ellentámadásba léphet a nem kívánt vendéggel szemben.

- Kérlek tegezz, nincsen annyi köztünk. Gyere, inkább igyál velem egy pertut!
Aranytallérok koccantak egymáshoz, ahogy apró toronyként a pultra halmozta azokat a férfi. Félmosolyra húztam a számat, majd kissé zavartan, de eltüntettem az érméket a pénztárgép gyomrába, és egy újabb poharat húztam elő a söntés alóli polcról.
- Nem bánom – töltöttem ki az italokat, az egyiket a vendégem felé tolva. - Akkor hát, egészségedre!
Nagyot kortyoltam a tüzes folyadékból, hagyva, hogy az teljesen végigégesse a torkomat. Nem volt szokásom együtt inni a vendégekkel, de egy ilyen italt nehezen utasítottam volna vissza.
- Szóval egyedül viszed a helyet? Ilyen fiatalon?
Széttártam a karjaimat, mintegy „ilyen az élet” mozdulatként. Lerágott csont volt már számomra ez a téma, hiszen a visszatérésem óta számos ismerőstől, köztük néhány egykori tanáromtól is megkaptam, hogy sokkal többre lettem volna hivatott. Egy egykori hollóhátas, jó tanuló srác, mint kocsmatulajdonos. Ez egyszerűen nonszensz volt egyeseknek.
- Ez a hely egyfajta tiszteletadás valaki előtt, aki egykor fontos volt számomra. Tudod, ez a kocsma pontos mása egy másik épületnek, az igazi Csikóhalnak, ami Londonban állt egykor. Ma már sajnos nincs nyitva. Ott nőttem fel, mármint amikor épp nem Roxfortban voltam – böktem ujjammal abba az irányba, amerre a kastélyt sejtettem.
- De persze volt ám rendes munkám is. Úgy értem olyan, amit a varázsvilágban is megbecsülnek, tele kalanddal meg rejtélyekkel. Egy ideig a világot jártam, aztán idén, mikor hazaevett a fene, úgy döntöttem újranyitom a Csikóhalat, csak egy kicsit másképp. Másra úgysem lennék jó…
Talán Daniel nem várt ilyen részletes beszámolót részemről, ám az utolsó, lemondó hangvételű mondatomból rájöhetett, hogy olyan pontra tapinthatott, amely minden igyekezetem ellenére is érzékenyen érintett, és talán ettől eredt meg úgy a nyelvem.
- Gondolom sokféle népek megfordulnak erre.
- Főként falusiak, pár minisztériumi figura, hébe-hóba egy-két roxforti tanár, meg alkalomadtán pár diák is bepróbálkozik, ha épp megkóstolnának valami erősebbet is, mint a vajsör. A legizgalmasabb vendégek azok a művészek, akiknek a festményeit a falakon láthatod.
- Bármi érdekes történés mostanában a faluban? - érdeklődött tovább a férfi, ám válaszolni már nem volt lehetőségem, mert ebben a pillanatban döngve kitárult a kocsmám ajtaja.
Odabent egykettőre fagyos hangulat támadt, de nem a kintről beáramló jeges széltől, ami az új érkező által nyitva felejtett ajtón keresztül került az ivóba.
- MAGA… - üvöltötte a férfi, pár lépéssel letudva a pult és a bejárati ajtó közötti távolságot, miközben mutatóujját rám szegezve egyértelműsítette, hogy kihez szól. - MEGDUGTA A NEJEM! EZÉRT MOST MEGFIZET!
Felocsúdni sem volt időm a döbbenetből, az idegen egykettőre előttem termett, bebocsájtást engedve magának a söntés mögötti részbe, ahová máskor, normál körülmények között senkit sem szoktam beengedni, aztán…
BAMM!!!
Hirtelen a földön találtam magam. Szabályosan csillagokat láttam az arcomra mért ütéstől. Kezemet a szememre tapasztottam, és éreztem, hogy ujjaim között vér csordogál. Bizonyára felrepedt a szemöldököm a borzalmas erejű ütéstől. Próbáltam felpillantani a fickóra, de a bal szememre, amelyikre az ütést kaptam, csak homályosan láttam.
Gyönyörű monokli lesz ebből…
- Maga melyiknek a férje? - szaladt ki a számon a kérdés, melynek szavait talán okosabban is megválogathattam volna, mondjuk oly módon, hogy azzal ne ismerjem el egyből a tettet, amivel a támadóm megvádolt.
Megpróbáltam félig ülő helyzetbe tornázni magam, majd onnan fel, talpra, már amennyiben azt hagyják. A pálcám valahol a pulton heverhetett,fogalmam sem volt róla, hogy hol. Tudtam jól, ha a fickó újabb támadást indít, puszta kézzel kell felvennem vele a harcot.

[Redway]

Redway
meg új barátunk

Úgy tűnik jó kedvében kaptam el a csapost, vagy tényleg borzalmasan unatkozott, ezért határozott úgy, hogy felkérésemnek eleget téve csatlakozik hozzám egy italra. Ami azt illeti eléggé megered a nyelve, ezt nem is bánom, jól esik néha egy kevésbé etikettel és illemmel keretezett beszélgetés, ahogy pedig elnézem Owent, ilyen veszélyektől nem igazán kell tartanom. A hely történetén kellemesen meglepődők, nem gondoltam volna, hogy ilyen szentimentális lelket találok a söntés túloldalán. Mindjárt elcsöppenek.
- Ugyan kérlek, ez is rendes munka és ne mondd már, hogy Madam Rosemerta nincs megbecsülve – az a nő már legalább tíz generációnyi roxfortos fiúnak okozott nedves álmokat. Kitudja Mr. Redway mekkora szexszimbólum itt a faluban, pláne amennyire a boszorkányok bírják az ilyen siheder legényeket.
Körbepillantok az ívóban, hogy megszemléljem az említett alkotásokat, találni néhány pofásabb darabot. Nocsak, a művészetet is kedveli, egyre árnyaltabb lesz a kép a srácról. Tényleg érdekes, hogy hogyan kötött ki egy késdobáló élén.

Már el is gondolkodnék azon, hogy a késdobáló az új információk fényében nem a legjobb szó a helyre, amikor beront a dohányszagú, üvöltöző, köpenyes alak. Kicsit felpörögnek az események, és amíg egyik pillanatban még Owen hökkent pofiját lesem a másikban már a fújtató kant és bumm, a csapos a földön hever. Kicsit hátra hőkölők, gyorsan kapva a whiskymért, nehogy baja essen, áh bassza meg ezt is inkább felhajtom.

- Jah pont valami ilyesmire gondoltam – szúrom oda a földön heverő Redwaynek, aki van olyan idióta hogy odaböfögi a beismerő vallomást. Szóval ez a pálya mostanában Roxmortsban, ez az Owen gyerek sorra levarja még a félszemű O’Reilly lányát is. Asz’szem kicsit alábecsülte walesi létére a falusi élet virtusait, ha így folytatja zöld lesz az arca, mint a borsópüré a fish and chips mellet. Jó mondjuk mi mással lehetne elütni az időt, a pelyhesképű pedig csak pár éve lehet túl az ivarérésen. Merlin szerelmes szőrtelenítőjére, bárcsak nekem is ennyi időm lenne dugni, a harmadik x után az ember örül ha elalvás előtt van ereje kiverni.
 
Villámgyorsan zsebre vágom a két pulton heverő pálcát és ha tudok átnyúlok a söntésen, hogy elkapjam a dühödt férfit, mielőtt egy újabbat behúz a szerencsétlen kölyöknek.
- Hékás, hékás, nyugodjunk meg egy kicsit és beszéljük meg úriemberek módjára – mondanám. Amennyiben ez nem jönne össze félek, hogy közéjük kell essek, ami kevésbé lenne ínyemre. Valahogy frekventált pub látogató létemre a kocsmai verekedés nem volt rajta az idei bingó listámon, bár tök őszintén kábé semmi sem abból, ami idén történt. Fasza lesz friss sérülésekkel a karácsonyfához állni idén is.

Owen & Daniel

Valahol távoli háttérzajként eljut egy „ Hékás, hékás, nyugodjunk meg egy kicsit és beszéljük meg úriemberek módjára” de a szájon át, csak valami arikulátlan durva udvariatlanságnak sikerül utat törnie. Talán egy „baszd meg” vagy „kapd be” vagy társai, meglehet kissé hosszabb és cifrább de hogy az említett udvariassághoz nincs köze, az is fix. Hogy lenne mikor felszarvazva érzi magát valaki? És nem segít a helyzeten, hogy Owen bizony még szinte beleegyező nyilatkozattal szolgál. Mintha csak a megszólalásával elintézné hogy igen, minden részlet, minden talán tévesnek hitt információ valós. Daniel keze sem elég gyors hogy egy újabb ütést felfogjon, ami találatként Owen állkapcsán csilingel.
-  Hogy melyiknek? HÁT JULIE-NAK! A pincérlánynak, aki itt szolgált fel!
És az ordítást egy fejelés kíséri meg egyenesen Redway hasfalába, aki így csörömpölve támadójával az italokkal megrakott szekrénynek esik. A drága kimérendő nedűk potyognak le mint tavaszi eső de csilingelve törnek és fröccsennek szerteszét üvegpocsolyákkal tarkítva a Csikóhal padlóját.
Váratlan esik be közéjük valaki,  Daniel személyében de talán ketten már elegek hogy a megcsalt férj dühét kordában tartsák ha más nem nyers izomerő formájában. Annál is fontosabb mert a hátsó asztaltársaság is szimatolva megindul előre, hogy a bunyó csatazajainak hallatán felmérjék a terepet. És kérdéses mi a cél, segítség vagy a rombolás inkább? Ex-halálfalóknál sose tudni.

- Hékás, hékás, nyugodjunk meg egy kicsit és beszéljük meg úriemberek módjára.
Távoli hangként érzékeltem csupán Daniel nyugtató szavait, amivel a felbőszült támadómat igyekezett volna jobb belátásra bírni. Bár megérdemeltnek éreztem az ütést, azért jobban örültem volna annak, ha jól öltözött vendégem kevésbé akarta volna úriemberként megoldani a helyzetet, és inkább levarázsolta volna rólam ezt a fújtató bikát egy hátráltató ártással mondjuk.
- Baszd meg!
Ez utóbbit már sokkal élesebben hallottam, köszönhetően a hangerőkülönbségnek, illetve a beszélő közelségének is, amely olyannyira szoros volt, hogy még a kiröppenő nyálcseppeket is érezni véltem az arcomon landolni.
- Maga melyiknek a férje? - szaladt ki a számon a kérdés, majd kihasználva a fickó lefagyását, amit a kérdésem által kiváltott döbbenet okozott, feltápászkodtam.
Hiba volt.
BAMM!!!
Újabb ütés, most épp az állkapcsomra.
Ezúttal kisebbet kaptam, a felszarvazott férjnek nem sikerült akkora lendületet belevinnie, mint korábban, így talpon tudtam maradni, hogy aztán újabb nyálviharban találjam magam az önjelölt igazságosztó üvöltését hallgatva.
- Hogy melyiknek? HÁT JULIE-NAK! A pincérlánynak, aki itt szolgált fel!
Ekkor rajtam volt a sor, hogy meglepődjek. A pasas tényleg olyan volt, mint egy fújtató bika, fejjel előre a hasamnak rohant, felöklelve engem, és az italtartó szekrénynek lökött. A ruháim egyből átáztak a nyakamba zúduló alkoholmennyiségtől. A földön drága italok törtek ripityára, minden egyes megsemmisülő palackkal növelve a káromat. Ám ez utóbbi érdekelt a legkevésbé. Próbáltam rendezni a levegőmet, ami a hasba fejeléstől egyelőre nem volt egyszerű feladat.
Mindeközben az agyam is sebesen pörgött.
Julie… Julie…
Lázasan kutattam az emlékezetemben minden Julie nevű lányka után, akivel valaha dolgom akadhatott. Ez eltartott egy darabig, lévén majd szétrepedt a fejem a rámért ütésektől, illetve mert igencsak nagy kiterjesztésű fájlt kellett átböngésznem.
Aztán teljesen váratlanul röhögni kezdtem, bár inkább hallatszott köhögőrohamnak.
- Akkor van még egy rossz hírem, kőagyúkám. Itt sosem szolgált fel egy Julie nevű lány sem, egyedül viszem a helyet a megnyitástól kezdve.
A fickóra sandítottam, aki továbbra is ott fújtatott tőlem pár méterre. Ekkorra már tudtam, hogy kivel állok szemben. Ismertem a történetét is. Ez az agresszív, iszákos barom inkább preferálta az éjszakába nyúló kocsmázásokat, hogy aztán hazaesve csak kábultan bedőljön az ágyba, minthogy a feleségével foglalkozzon. Tudtam, mert Julie elmesélte, ahogy azt is, hogy időtlen idők óta hozzá se nyúlt, de féltékenynek azért féltékeny volt mindenkire, aki csak a közelébe került. Hogy Julie miért hazudta azt, hogy a Csikóhalban szolgált fel, nem értettem, ahogy azt sem tudtam, hogy mindez idő alatt merre járhatott, míg állítólagosan nálam dolgozott. Talán nem én voltam az egyetlen „megértő” hallgatósága...
- Mondjuk ez mit sem változtat a tényen, hogy valóban lefeküdt velem – vontam meg a vállam, mielőtt ujjaim egy felborult vodkás üveg nyakára tévedtek. - Meg azon sem, hogy büntetlenül senki sem változtathatja romhalmazzá a kocsmámat.
Ezúttal rajtam volt a sor. A kezemben tartott üveg meglódult a fickó feje irányába, hogy a koponyájával találkozva aztán remélhetőleg szilánkokra robbanjon szét.