Rye

Home is where you feel peace

mood

[- Üdvözlöm, Ms. Hall! Roman Nott vagyok, és örülök, hogy személyesen is megismerhetem!]

home is where you feel peace

   Néhány pillanatra lehunyom a szemem, és beszívom a tengeri levegő illatát. Hiányzik a vidéki környezet, távol a muglik zsúfolt, visszaszító városaitól, melyek sokszor még most is hatalmas hangyabolyokat, darázsfészkeknek tűnnek. Eltűnt a szépség, a művészet az építményeik nagyobb részéről, szinte csak arra törekszenek, hogy egy épületnek falai, ajtajai, ablaka és teteje legyen, és minél hatékonyabban vezessenek be különböző elektromos hálózatokat. Persze tudom, hogy a mágia hiánya limitálta a lehetőségeiket, de mégis boldog vagyok, hogy ma távol lehetek Londontól.

 Megigazítom a táskát a vállamon, benne az összezsugorított eszközökkel, tervrajzokkal, ahogy belépek a kis kávézóba. Nem volt időm jobban utánanézni Ryenak, de a település elhelyezkedése alapján egyértelmű, hogy rengeteg támadás érhette a történelem során, a normann behatoláskor a háborút eldöntő hastings-i csata sem zajlott túl messze ezer évvel ezelőtt, és talán néhány apró dekoráció is erre utal a mugli vendéglátó helyen. Nem tudom, hogy az itt élő varázslócsaládok az elmúlt években mennyire cserélődhettek, de a környezet alapján feltételezem, hogy talán nem egy évezrede költözhettek ide. A történelem viharai mindig ezt a tengerpartot forgatták fel a legjobban.

 A rendelést követően leülök, és újra behunyom a szemem. Nem állítom, hogy van értelme félnem bármitől, de a legutóbbi megrendelés óta, amikor az ügyfelünk a beszélgetés közepén kötötte össze a személyemet azokkal az eseményekkel a háború alatt, mindig ideges vagyok az első találkozó idején. Sokszor már annyira zavar a lehetősége, hogy újra szembesülök egy tekintettel, amely undorral néz rám, hogy a levélváltás során is szívesen mellékelném az újságcikkeket még tizenhat éves koromból, de persze, ez még azokat is elriasztaná, akiket egyébként nem érdekel a hátterem. A gyomorgörcs és a szorongás a legkevesebb, amit érdemlek a tetteimért persze, de azóta az ügyfél óta nem érzem jól magam. Sajnos Finnick nem ért rá, pedig ő mindig lenyűgözően gyorsan megszeretteti magát mindenkivel. Ő valószínűleg szebben köszönné meg a kávét egy mosolynál és egy udvarias köszönésnél, ő valószínűleg nem pakolná ki-be a tervrajzokat.

 Ahogy belekortyolok a kávéba, amelyet meglehetősen feketére és erősre főztek, eszembe jut Minnerva, és hogy talán megint írhatnék neki, még ha egyre feleslegesebb is lehet. Talán miattam ment el, az óceán másik felére, és ha ez így van, feleslegesen irkálok neki. Talán lehettünk volna barátok, ha kicsit jobban figyelek rá, ha nem tettem volna néhány dolgot korábban, ha nem lennék az, ami, ha nem lennék Roman Nott. Behunyom a szemem. Ideje lenne végre nem merengeni tovább régi romok ormán, a „mi lett volna ha” tetőtlen házában. Az biztos, hogy ami lett, is sokkal több, mint a sötét cella, amely könnyen lehetett volna a lakhelyem életem hátralevő részében.

 Felállok, mosolygok, igyekszem elfedni az idegességből, kialvatlanságból származó hányingert, ahogy Ms. Hall megérkezik. Egyelőre nem tudok róla mást, csak hogy lakóingatlant szeretne építtetni, de róla kevésbé tudom elképzelni azt a pillanatot, amikor a mosoly lefagy az arcáról, és átalakul gyűlöletté. Most persze, amikor kihúzom a széket neki, valószínűleg nem gyűlöl.

   - Üdvözlöm, Ms. Hall! Roman Nott vagyok, és örülök, hogy személyesen is megismerhetem!- egyelőre csak mosolygok, hellyel kínálom, nem rohanom le a szakmai kérdésekkel, nem bombázom, hiába szeretnék az épületről, védővarázslatokról, gravitáció-védett lépcsőfordulókról és erkélyekről beszélni, és igyekszem felidézni a rövid marketing képzés során elsajátított tudásomat. Ez még mindig a gyengeségem, még nem jön természetesen, nem vagyok elég bátor, elég magabiztos hozzá, hogy csak csevegjek. Miről csevegnek a normális emberek, akik nem töltötték életük első tizenöt évét azzal, hogy azt tervezgették, hogy hogyan fognak egy sárkány hátán hatalmas csatákat vívni a Minisztériummal az aranyvérűek jogaiért, hogy azután ép elméjük maradékát is összetörje egy háború, hogy azóta se lehessen biztos benne, hogy minden darabot megtalált?
 
 Mosolygok, ahogy kávét kér, miközben próbálok mantrázni magamnak. Roman Nott vagy. Profi varázsépítész. Volt prefektus. Az ország legolvasottabb embereinek egyike. Még csak nem is nézel ki többé a valós koránál három évvel fiatalabb, alultáplált hülyegyereknek, akinek soha nem lesznek barátai. Hátradőlök, és összekulcsolom az ujjam a kávéscsésze mögött, biztonságban, miután megigazítom a laza világosszürke zakót. Ugyan már, mi baj lehetne? Legfeljebb nincs üzlet, majd lesz másik.

   - Nagyon szép ez a hely. Van esetleg ide valamilyen kötődése? Vagy csak megtetszett Önnek?- a belsőm üvölt, hogy ez a kérdés túl személyes, egyáltalán mi közöm hozzá, de tudom, hogy a normális emberek ezeket a dolgokat mindenféle szívbaj nélkül meg tudják beszélni egymással akár az első találkozások alkalmával, akár idegenekként is. Hogy nem félnek tőle, hogy megmondják nekik, hogy semmi közük hozzá?

Home is where you feel peace

mood



to: Mr. Nott
2004.10.08.

Nem régóta élt bennem az elképzelés, hogy szükségem van egy menedékre... Egy olyan helyre, ami csak az enyém, ahova nem szivárog be a munkám, a rajongók, a sajtó... Egy olyan házra, ahova úgy elvonulhatok, hogy napokig ki sem dugom az orrom, és senki sem fog zavarni. Magányra vágytam, elszigeteltségre, az emberek jó értelemben vett közönyére. Arra, hogy a füle botját se mozdítsa senki, ha esetleg meghallja, hogy Elfelda Hall itt van a közelben. Persze benne volt a pakliban, hogy idővel majd itt is elterjed a hírem, de egyelőre a lehető legdiszkrétebben szerettem volna itt létezni. Vicces, hogy a véletlen szülte az ötletet, hogy éppen itt, ebben a tüneményes tengerparti városban kapjon helyet az én menedékem. Körül-belül egy évvel ezelőtt volt itt egy rövid munkám, pont mielőtt még Dél-Szudánba utaztunk volna Morgannel. Azóta egyébként nem is nagyon vállaltam fotózást, kicsit kiégtem ezen a téren. A színészkedés sokkal jobban érdekelt, és sokkal többet adott a számomra, most is éppen egy filmszerepre készültem, ezerrel magoltam a szövegemet. Elképzeltem, mennyire jó lesz majd bekuckózni az én kis házamba egy kényelmes fotelba, kinézni a nagy panoráma-ablakon a kertre és a messzi tengerpartra. Mert hogy egy ilyen telekre sikerült szert tennem, egyedülálló módon, aminek saját kertje van, és közben egyenesen rá is lehet látni a kertből a tengerre...
Alkalmi vétel volt, nem azért, mert olcsó volt, hanem mert ilyen telek még Rye-ban is irtózatosan kevés volt. Egy idős mugli asszony lakott benne, és amikor meghallottam, hogy a telek elérhetővé vált, azonnal olyan ajánlatot tettem a családjának, amit nem tudtak visszautasítani. Már egy ideje résen voltam, hogy megszerezzek egy hasonló kaliberű telket erre, de ilyen csodás lehetőségre bevallom, még én sem számítottam. A következő lépés már csak az volt, hogy találjak egy igazán tehetséges építészt, aki lehetőleg gyorsan és diszkréten dolgozik... Roman Nott elérhetőségét eg filmes ismerősöm adta meg, akiről tudtam, hogy nemrégiben újíttatta fel a házát az építésszel.
"Fiatal és tehetséges, elég hallgatag, de hát nem is azért fizettem, hogy elszórakoztasson" - csengtek a fülemben Frederick szavai, aki még fényképeket is mutatott az elkészült munkáról. Amit láttam, gyorsan meggyőzött arról, hogy tennem kéne egy próbát Nott-tal. Természetesen a vezetékneve nem kerülte el a figyelmemet, mivel apám miatt elég sok halálfaló ismerőse volt a családomnak hajdanán, nyilván leesett a tény, hogy vagy ő is halálfaló volt, vagy nagyon közel állt hozzá.
Őszintén szólva, ez nem számított negatívumnak a szememben, elvégre tudtam, hogy a dolgok sokszor nem azok, amiknek látszanak... és az emberek sem. Engem nem a múltja, hanem a jelene érdekelt ennek az építésznek, aki történetesen éppen ráért egy új ház építésére, így minden esély megvolt arra, hogy hamar elkészüljön az én álom-menedékem, ahol teljes békében megbújhatok. Még az is lehet, hogy a festést is kipróbálom, amiről rövidke ismeretségünk során, Owen festett oly idilli képet. Ahogy beléptem a kis kávézóba, amit a találkozó színhelyéül választott, azonnal megismertem a réveteg tekintetű, fiatal férfit,  majd magabiztos mosollyal léptem mellé. Ő előzékenyen hellyel kínált, mire hálás pillantással foglaltam helyet az általa kihúzott széken.
- Köszönöm, ez igazán kedves... és ezzel ugyanúgy vagyok én is, Mr. Nott! - pillantottam rá őszinte érdeklődéssel, egyértelműen művészlélek benyomását keltette a fizimiskája, de hát ez nyilvánvaló előny, ha történetesen házat szeretne építtetni az ember.
- Hogy őszinte legyek, egy éve, egy munkám során szerettem bele ebbe a helybe, de csak nemrég kezdtem aktívan játszani a gondolattal, hogy legyen itt egy házam. Amint azt a levelemben már említettem, sikerült szert tennem egy kivételes adottságokkal rendelkező telekre, így lényegében nincs más hátra, mint megépíteni a házat rá - kuncogtam fel lágyan, érzékeltetve, hogy pontosan tudom, azért egy házépítés cseppet sem olyan könnyű, mint ahogy én itt ezt most előadtam. Gyorsan végigpillantottam az itallapon, hogy aztán leadhassam a rendelésem a kedves arcú pincernőnek.
- Egy mogyorós lattét kérek szépen - majd mielőtt belevágtunk volna a sűrűjébe, én is feltettem egy ismerkedős kérdést.
- Mondja, mióta foglalkozik építészettel? Egészen meglepő, hogy már ilyen fiatalon ilyen remek munkái vannak... - jegyeztem meg elismeréssel a hangomban. Mint olyan ember, aki már fiatalon keményen megküzdött a sikerért, mindig is csodáltam azokat, akik állhatatossággal és kivételes tehetséggel építették fel magukat. Jól tudtam, milyen nehéz is ez valójában.

[- Kis szerencsével már ebben a házban töltheti az ünnepeket. Tényleg gyönyörű ez a környék.]

home is where you feel peace

    Nincs okom rá, hogy ideges legyek. Én építész vagyok, ő építtetni akar egy házat, ez a találkozás teljesen természetesen. Nem azért jött, hogy számon kérjen bármilyen múltbéli eseményt, én magam nem is érdeklem, csak a szaktudásom, semmi másra nincs szüksége. Barátságosnak tűnik, nem látok semmilyen nyomot rá, hogy rejtegetne bármiféle ellenszenvet. Persze, mikor tudtam kiszúrni az ilyesmit? Pocsék emberismerő vagyok, aki nem érti a saját családtagjait, saját barátait sem.

 Kissé sikerül feloldódnom, ahogy nézem, ahogy Ms. Hall arca felderül, ahogyan a telekről beszél, ahogyan talán látja maga előtt a jövőbéli házát. Talán furcsa, de a tudat, hogy ez a boldogság a gyakorlatba talán az én képességeimnek megfelelően kerülhet átültetésre, nem ijeszt meg annyira, mint a tény, hogy talán beszélgetnem kell valakivel. Mindig könnyebben elmerültem a mágikus dolgokban, az alkotásban, ott nem engem akarnak, hanem amit tudok, és rendszerint sikerül átlendülnöm a kezdeteken. Tudom, hogy ez talán ennek a kezdete, mert érzem, hogy én is mosolygok.

 - Kis szerencsével már ebben a házban töltheti az ünnepeket. Tényleg gyönyörű ez a környék.- kevesen annyira szerencsések, hogy meglássanak egy helyet, ami tetszik nekik, és ezt követően tényleg lehetőségük legyen ott élni. Sokszor gondolkodtam rajta, hogy mi lenne az a része az országnak, ahol szívesen élnék, de végül soha nem határoztam meg egyértelműen, és sokszor arra jutok, hogy talán kár is túl sok energiát költeni rá. Amikor otthon vagyok, elmerülök a terveimben vagy alszom, olvasom, szinte mindegy, hogy pontosan hogyan néz ki a táj.

 Iszom egy kortyot a kávémból én is, és igyekszem fenntartani a mosolyomat. Még mindig tartok tőle, hogy esetleg hagytam valamilyen rést magamon, valami hibát, ami most üvölt róla, hogy valami nincs rendben velem, ami ezt az egész beszélgetést kellemetlenné teszi. Egy újabb kortyba rejtem a szorongásomat, amikor a karrieremről kérdez. Mi történik, ha túl sokat beszélek? Ha túl keveset? Ha mondok valamit, ami nem tetszik neki, egy ostoba kis viccet, amiről azt hiszem, hogy már kényelmes minden, de eltalálok vele valamilyen kényes élményt? Eszembe jut, hogy milyen ideges voltam, amikor először mondták, hogy áthozzák Minniet, hogy azután együtt menjünk a kezdő bájital előadásra. A szavak, mint a kísértetek, mintha mentesek lennének a belsőmtől, ömlenek, mintha valami begyakorolt ösztön mozgatná a testemet, formálná a szavakat, mielőtt visszanyerem az irányítást.

 - Nos... mindig eléggé érdekelt az építészet, kisebb dolgokat már az iskolás éveimben építettem. A felsőoktatásban csak két éve végeztem, azóta van engedélyem nem saját tulajdonú ingatlanokon is dolgozni.- utólag ideges vagyok, ahogy rájövök, megemlítettem az iskolás éveimet, hogy talán rákérdez, eszébe jut, hogy igen, én bizony azokban az években még ott voltam, és vajon mit csinálhattam. Azután... biztos, hogy az én esetem volt a leghírhedtebb a tucatnyi roxfortos eset között.

 Várok néhány másodpercet, de úgy érzem, hogy mondanom kéne még valamit, nem elég, amit elmondtam. Megállítom magam abban, hogy dobolni kezdjek az asztalon, mint valami idióta, idegrángásos gyerek, aki még mindig nem képes rá, hogy anélkül beszéljen emberekkel, hogy megsértse őket, vagy olyan benyomást tegyen, mely szerint idiótának fogják tartani. Még mindig tartom a mosolyomat, az biztosan meggyőző.

 - Az első átépítést talán tizenhét évesen végezhettem... az első épületem pedig valamikor tizenkilenc évesen építettem, lakóépületekkel két éve foglalkozom.- nagyon rövidnek tűnik az idő, de emlékeztetem magam, hogy volt olyan, amikor első alkalommal építettem valamit, és akkor is megbíztak bennem, akkor is felbéreltek. Most sem valószínű, hogy ez a rövid tapasztalat probléma lehet, különben biztosan nem egy olyan életkorú varázslót bízna meg, mint én.