glasznoszty

гласность

лет войны не оставили     места для победителей

99

       +16
        alig páran maradtunk csak a hűvös alagsori teremben - mások már az ünnepük lázában égnek, mint füstös éjszakák ifjúságunk emlékeiben egyszer. talán csak az épp főzött bájital tesz szentimentálissá: a narancs, vörös, naplementék égetnek bennem valami többre való vágyat, kérdésekre való hajlamot. kíváncsi vagyok, míg a mellettem lévő asztalnál dolgozó Nottot nézem - még percek, mire a következő lépést meg kell tennem a recept szerint. alig négyen-öten lehetünk már csak itt, Oakley professzor hamarosan visszatér, hogy értékeljen bennünket. nélküle minden üresebb, a december különösen. vajon tud róla? most csak én vagyok itt, és Nott.
        eleinte nem hittem annak, amit tartanak róla - szinte zörögtek a csontjai, bennük az elvárások kínzó személyességeit körbeölelő félelmek. talán ha két szót váltottunk, már túlzás: őt nem érdekeltem, és ha nem is voltak saját körei, mert kivetették maguk közül a karján rejtőző jegy miatt, csak saját maga körül írt le íveket. a tömegben elveszne, és mégis valaki érdemesnek tartotta arra, hogy megbillogozza a saját nevében. nem különbözhet tőlünk annyira - nem tudom, igaz-e, hogy önként lett halálfaló, de a beleegyezés ebben az évszázadban olyan illékony, akár a mozdulat, mellyel az üstöt keverjük.
        leteszem a csak kényszeresen tartott jegyzeteket, és figyelni kezdem nyíltan - most sem látok semmi különöset az arca domborzatán, klasszikus Nott arc, azt mondják, azt is láttam a Prófétában, mikor elnyertek valamit. Oakley professzor sokra becsüli, de ő mindent sokra becsül, amelyben nyílik az értelem, szándéktól, céltól, akarattól függetlenül. ki és miért döntött úgy, hogy aki egykor halálba üldözött másokat, most bírájuk legyen jelvénnyel a mellkasán? csak a pőre szándéka az elfogadásnak, második esélyeknek, angolszász hurráoptimizmusnak? különben mindegy is, van ott valami, amire kíváncsi vagyok, aminek létét nemcsak feltételezem, de visszaigazoltnak is tudom szabadsága okán. tudnia kell valamit, ha még szabad.

        átlépek az asztalok között, megállok mellette: előttem jár pár lépéssel, ez nem meglepő. a mágia folyékony ága most sem csábít jobban, mint a jól végzett munka öröme, ezt pedig nem vitatom el tőle. tudom, amire képes vagyok, de csak mert valaki mások szenvedélye vezetett el egy alagsori bájitaltan-szakkörre.
        - Nott? kérdeznék tőled, szabad? - a szakkörön kimondatlan elvárás engedi, hogy tegeződjünk, ha nem is értem az angolság szabályait. kérdezni szabad egy felsőbbévestől, prefektustól, tárgyból kiválótól, ebben nem rejtőzik még szándék - főleg azok után, hogy a barátnője mennyi mindent elárult róla kéretlen füleknek is. ha annak csak a fele igaz, nem értem a biológiai képletét.
        - igaz, voltál halálfaló, ítéltek el nem? történt miért? - nincs miért szóvirágok között lapulni, messziről kerülni a keresztutat. ott vannak a cikkek, halkan reszkető tekintetek, amelyek a folyosón kísérik, szóbeszéd a hitványságáról - és a tetteinek nagyságáról. a nagyságról, amely hosszú árnyékot vet nemcsak az életünkre, hanem egy hosszú ujjú tenyér perceire is.
        - tudod, voltam itt nem, tudok semmit belőle. ha vagy ártatlan, mondják mégis, bűnös vagy? bocsájtanak meg nem? - a vállam felett visszanézek a bájitalomra, talán két perc, míg a figyelmem követeli majd. addig talán Roman Nott is elárulja, ki is ő pontosan - hiába tudom, hogy Róma sem egy nap alatt épült. egyik sem a háromból.

       elmúltak, ha nem is nyomtalanul azok a napok, mikor ilyen kérdéseket csak mások boldogulására, előnyére tettem volna fel: Kópavogur egész kurzusa a pokolba süllyedhet felőlem. ami itt megtudható, érthető, az csak az enyém, csak én akarom tudni, elkísérnek-e örökké mások ránk aggatott bűnei? ha jog, igazság fel is ment, mások tekintete akkor is könnyűnek talál, akkor is üldöz a sírig? létezik-e egyáltalán valódi feloldozás? lágyan a padnak dőlök, míg nézem a mozdulatait: azt akarom hinni, hogy tudja a lappangó kísértésre a választ, tudja, hogy van ott valami, valami több belőlünk, mint nevünk, kötelességeink, mások emlékei rólunk. talán nincs, ki tudja - talán ez minden, nincs tovább, ő halálfaló marad, én pedig egy nagyobb ostobaság hírnöke.
        de még szeretném hinni, hogy a szépség tényleg megmenti a világot.

[- Kérdezz nyugodtan.]

g l a s z n o s z t y

1999 december

    Szinte gépiesen végzem a bájital elkészítésének lépéseit, közben továbbra is a gondolataimba merülök. Nem látok problémát a bájitallal, mindig a legjobbak közé tartoztam az osztályomban, ezt a feladatot talán csukott szemmel is el tudnám végezni. Mind Piton professzortól, mind Lumpsluck professzortól rengeteget tanultam, és Oakley professzor sem bizonyult rosszabb tanárnak náluk, annak ellenére sem, hogy természetesen jóval kevesebb tapasztalata lehet, mint előző tanáraimnak. A bájitaltant mindig az egyik legalapvetőbb mágikus tudásnak, szükséges ismeretnek tartottam, de ma egyáltalán nem látok kihívást a kiadott feladat elvégzésében, szinte egyáltalán nem is érdeklődöm iránta.

 A gondolataim újra és újra elidőznek az álmomon. Öreg voltam, beteg és magányos, az életem elrohant, és semmit nem kezdtem azzal az idővel, amit egészen addig kaptam, mégis a Szent Mungó egyik gyógyítójának asztalánál ültem, reménykedve, hogy talál nekem egy újabb évet valahol, elrejtve a pergamenjei között. Egy évet, egy tiszta évet, egy évet, amely lehetővé teszi, hogy helyrehozzak mindent, a rengeteg hibát, a rengeteg elvesztett lehetőséget. Be akartam fejezni egy könyvet, amit el sem kezdtem, csak terveztem, már gyerekkorom óta. El akartam mondani embereknek dolgokat, akik már porrá váltak addigra, csak az emlékeimben ajánlottak fel, hogy csatlakozzak hozzájuk, viseljek macskás álarcot. Nem maradt másom, csak néhány ember, akik rám mutattak az utcán, mondták, hogy ott megy az utolsó halálfaló, egy ostoba lista, amivel veszélybe sodortam mindent, a kezem, amelyeket felém nyújtottak, eltűntek.

 Könnyen betudhatnám ezt a depresszió jeleinek, általános kapunyitási pániknak most, hogy fél évem maradt csak a Roxfortban, de ha teljesen őszinte vagyok magammal, mindent elrontottam, mióta megkaptam a második esélyemet az élettől. Úgy érzem, hogy jól tettem, hogy szakítottam Raquellel, de újra és újra visszatérek arra az ostoba aranyvérű listára, amely egy annyira undorító dolog volt alig egy hónappal azután, hogy elkerültem az életfogytiglani börtönbüntetésemet a bírák hihetetlen mértékű kegyelmének köszönhetőn, amiért megérdemeltem volna, hogy belefojtsanak egy tengernyi dementor nyálkás ölelésébe. Nem ellenállt, amikor azt kértem tőle, hogy menjen bele az ostobaságba, amit kitaláltam, de ettől függetlenül belezsaroltam őt, lerántottam a szintemre, és csak azért nem lett az egésznek komolyabb következménye, mert a kilenc külföldi diák teljesen elvonta a figyelmet az akkori szánalmas viselkedésemről. Azóta sem igazán teszek mást, csak csinálom, amit mondanak, pedig lenne bőven mit tennem. Például megpróbálhatnám kideríteni, hogy pontosan mi baja van Minnienek, mert még egy olyan érzelmi analfabéta, mint én, is látja, hogy valami már jó ideje nincs rendben, bármennyire máshogy néz is ki minden a felszínen.

 Összerezzenek a kérdésre, és kissé zavartan nézek a lányra. Vetek egy gyors pillantást az üst irányába, de nem látok semmit hirtelen, amit kérdezhetne, nem látom, hogy bármilyen súlyos hiba lenne a munkájában. Azt hallottam, hogy az ikertestvére egy zseni a bájitalok terén, de Ms. Romanovnál sem látok semmi problémát képességek terén. Talán tényleg igaz, hogy a Roxfortot visszahúzta az elmúlt harminc-negyven év, az iskola a Brit varázslóközösség harcainak központi tere volt, és ez rányomta a bélyegét a minőségre. Persze, elképzelhető, hogy a lány egyszerűen csak kiemelkedően intelligens.

 - Kérdezz nyugodtan.- amikor meghallom a kérdést, meg is bánom, hogy engedélyt adtam. Hosszú másodpercekig gondolkodom, amikor kerülöm a tekintetét, gyorsan körülnézek, de a többi jelenlévő diákot szemmel láthatóan nem érdekli, amiről beszélgetünk. Veszek egy mély levegőt. Gyűlölöm az életemnek ezt a részét, de már többször átgondoltam, és nincs jogom hozzá, hogy áldozatot játsszak, aki nem akar beszélni a kíváncsi utókornak. Ez a legkevesebb, amit megtehetek, hogy adózzak azoknak, akiket megöltem, vagy akiknek a halálában és traumáiban részese voltam, akár aktívan, akár azzal, hogy csendben maradtam. Egy hosszú sóhajtással kiadom a levegőt, azután a lány szemeibe nézek.

 - Hivatalosan az életkoromra hivatkoztak a bírósági ítélet során, csak tizenöt voltam. És hogy nem önként lettem halálfaló.- az indokok, amiket megnevezek, nyilvánvalóan furcsának tűnhetnek valakinek, aki kívülről látja az egészet. Az talán még érthető, hogy nem kerülök börtönbe életem végéig, de az meglepett, hogy visszaengedtek a Roxfortba, mintha mi sem történt volna, sőt, adtak egy prefektusi kinevezést is, melyre egyáltalán nem voltam méltó, bármilyen kiemelkedő az iskolai teljesítményem. Tudom, hogy rengetegen érezték ezt az áldozatok arcon köpésének.

 Átnézek a lány válla felett az üstre, amelyben a bájitalt főzte, és elgondolkodom rajta, hogy talán ő lehet a legjobb ember, akinek beszélhetnék róla. Kívülálló, előítéletek nélkül, nem gondol rólam semmit. A tudat, hogy valaki személyes érintettség nélkül ítéletet mondana felettem, anélkül, hogy sajnálna, vagy egy lenne az áldozatok közül, furcsán vonzó gondolatnak tűnik, annak ígéretével, hogy valahogy hátra tudom hagyni ezt az egész, még mindig feldolgozatlan élményt.

  - Ha nem sietsz sehová, a bájitalok megfőzése után szívesen beszélek hosszabban is.- egy házba járunk, úgyhogy tudom, hogy akár órákig is beszélgethetünk a klubhelyiségben. Valami gyenge, mosoly-szerű érzelem játszik az arcomon egy pillanatra, ahogyan ránézek. Nem sokat tudok Liliya Romanovról, azon kívül, hogy ő volt az a lány, aki majdnem meghalt tavaly az évnyitón, és egy évfolyammal alattam jár. Lehet egyszerű, történelmi érdeklődés is, amiről hallani akar, valamiféle vágy, hogy részesüljön egy közös emlékből, amelynek soha nem lehetett része, de valami kevésbé egyszerű indokot sejtek az érdeklődése mögött.  - Miért szeretnéd tudni?

гласность

лет войны не оставили     места для победителей

99

       +16
        nem hiszek annak, kinek első szavai: kérdezz nyugodtan, és ezt mondta bírák színe előtt állva is. láttam, hallani pedig eleget hallottam - most, hogy Albion beköltözött mindenbe, mit otthonnak hittem, de üressé megszokás, csontok közt a hiány tette, tudom, múltja-jelene nem történelem többé. volt benne valami kihívó, érdes, áldozati, semmi a nagy utód fényességéből, minden letűnt korok hatalmából, megragadni azt, birtokolni azt szinte természetes, ahogy minden trón egy koporsón áll.
        talán írhattam volna másnak, de áldozatok arcán a szürkét ismertem, égen a csillag, tundrán a hó. azt akartam, mi mögötte lapult langymeleg tenyerekbe szorított ujjbegyek alatt: volt ott egy valóság, melyet nem tapinthatunk, míg mélyen a sebbe nem nyúlunk.
        Nott olyan csak, akár az, ami Kópavogurból származott el: harasztját lassan, csendesen fújja botrány, föld alatt a tűzvész, testben láz sejthető így, népmesék alakja, a halálfaló. a törvény betűje, ha skarlát, egyszerű is - gyermek volt, akaratát vették, szégyent nem érez, mellkasán jelvény, tekintetében önmagán szánakozó reménykedés. jobban értem, honnan jött, mintha testvérem volna - összenő, ami összetartozik a kárhozatban.

        - tudtam rosszul szabályait, látszik úgy. tudtam kegy kapni jegyet, erőszak lehet nem? - könnyen ítéltük el őket, gyorsan, vérmentesen: hogyne lettünk volna jobbak, hogy ne szántunk volna jobbat nekik önnön maguknál. megismerni őt, a történetét megismerni önmagam szerepét az egészben, ha nem is több, mint kevés rozsda az óramű testében. egy nap majd nem lesz rá szükség többé, hogy mások sebeibe nyomjam ujjaimat, nem kell többé bántanom azt, ami eleget szenvedett - de talán nem menekülhet majd akkor sem kínos örökségtől, tetteinek következményeitől. sosem öltem embert, csak vágytam rá, de tudom, vért nem mossa le más, csak vér: sajátunk.
        - gyilkolni bűn nem, ha voltál gyermek? írták, öltél átokkal. kell hozzá akarat, tudtam rosszul? - nem követem tekintetét a hátam mögé már, nincs a bájitalban különösebb részlet egyikünk számára sem. tisztességes leágazása egy ragyogó fának, szavakat sem érdemel - és azt sem, elvonja figyelmünk arról, ami fájni fog mindkettőnknek. magasabb nálam, kisebbnek tűnik most: én bármikor kész volnék az ágyba feküdni, melyet megvetettem bűneimmel, nincs bíra sem, ki felmenthetne rajtam kívül.

        - mert értem nem, értem magam sem benne. kell félned tőle nem, aurorok ismernek már, teszek más kárt nem. szeretem Albiont, mint ember szereti helyet, ahol megszületett. - nem fogadom el az udvarias félreértést, prefektusként, csipkebokorhoz hasonló jellemével tudnia kell, ki vagyok-mi vagyok. azonos tőről metszettek, ha épp kegyeket osztunk, felmentést nekem is mérhetünk, csak szükség nincs rá: Kópavogur szótagjai belecsengenek a húsvéti szólamokba. feltámadhatunk, te meg én, de előbb ki kell innunk a keserű poharat is.
        talán attól félsz, tanulni akarom tőled, hogyan kell rejtőzni, aztán megmosni kezeimet törvényeitekben - és nem is oszlathatom el félelmeid észérvekkel, tiltja azt az eskü, amelyet az auroroknak tettem. talán kettők közül te vagy a bűnös, aki bocsánatra vár, nehezek a szavak a bájitalok homályában, normalitásban, melyhez nem férkőzhet bűneink másik, törött valósága. nekem ez éppúgy megfelel, mint megfelelne bármi más: a Minisztérium, az Azkaban, a vesztőhely. vágytam rá, aki ételt-italt adott, öntudatot, üssön is meg józanságával, követelje rajtam az elemi humánum lázálmában jussát, jussát minden embernek.. nem tudom, melyik vagy te: az ítélő, vagy akinek ítélnek?
        megvárom, míg magunk maradunk, megvárom, míg másokat az ünnepek ígérete elcsal mellőlünk örömük felé, ahogy kívántad. dugó alá került már minden bájital, csak Quennel Apollyon nem ért még vissza, családja neki is éppúgy van, ahogy nekünk.. valahol távol. kettőnk közé nem fér más ezen a délutánon, csak a bűn és a bűnhődés.

        - félsz tőlem, Roman Mordred? számít nem ítéletem, ítélhetsz meg te is: számít nem az sem. számít az, amit.. magunknak ítélünk ma. törvény változik, morál változik, csak halál nem változik. addig minden változik, te és én is. - emlékszem második keresztnevedre, idegenül cseng a falak között: nem őrzöl örökséget, nem fonódsz általa senkihez. nem jelent mást, csak aki vagy, talán egyszer, ha láttam leírva is: senki nem tudja nálad jobban, kicsoda Roman Mordred. leülök az egyik már üres padra, tenyerem a fának fektetem - tekintetem pedig neked.
        - kérdezem, mert ismerem.. milyen, részét csak, ismerem. akarok.. akarom érteni, vagyunk kik, lehetünk mik utána. fájdalom nem bánt, félek tőle nem, bármi jön, lesz miénk már, így lesz jobb is. hiszed nem? - elmosódottnak tűnsz, mint pergamenen vízfesték feketén, nedvesen, bűnbánón. feltűröm az ingem ujját, láthatod kötéseimet, sejtheted alattuk a sebeket: nincs mitől félned saját magadon kívül.