Alle volpi piacciono i ravioli?

[- Ha megmutatod magad, biztosan megetet. Talán be is enged.]

sì, a loro piacciono i ravioli

  Egy elegáns lépéssel korrigálom az ügyetlen hoppanálást, mely pont egy hóbuckára sikerült, azután  egy-két rúgással megtisztítom a cipőmet. Annak ellenére, hogy a hideg azonnal elkezdi kicsípni az arcomat, annak ellenére, hogy Widow's Peak jelenlegi állapota emlékeztet mindarra, ami történt, mosolygok. Életem legjobb döntése volt hazajönni, minden nap látogatni, és most, hogy az ünnepek közelegnek, el sem tudnám képzelni, hogy újra értelmetlen, céltalan kapcsolatokkal, idegenekkel töltöm az időmet.
 Összerándulok, ahogy a hasamhoz ölelem a kis, még forró tartó edényeket, melyben sok gyakorlás után első (anyám számára is) elfogadható raviolimat hoztam át ebédre Anathemának. A mosolyom lefagy egy pillanatra, ahogy megérzem a hegek maradványait arról az éjszakáról, majd azokat, melyeket a szörny a lábamon, a karomon hagyott, de összeszedem magam; ez a mi napunk, Greyback árnyéka éppen úgy nem fogja elrontani, ahogy senki más sem a múltból.
 Óvatosan, halkan nyitom ki a kert kapuját. Jöhettem volna a kandallón keresztül is, mert, mint nem olyan régen kiderült, még azóta is könnyedén beengednének a ház védővarázslatai, mint régen, de úgy érzem, hogy illendőbb gyalogolni. Több év is kimaradt anélkül, hogy idejöttem volna, csak az elmúlt hónapokban kezdtem újra idejárni, és nem akarom úgy kezelni, mintha az itthon lennék. Különösen, hogy nem vagyok benne biztos, hogy Arcturusszal hogy állunk; még ha tudja is, hogy az nem én voltam, aki egész hetedévben gonosz volt vele, az, hogy elmentem Amerikába, biztosan nem oldotta meg a problémákat. Különösen az nem segítene, ha tudná, hogy miért jövök.
 Anathema mindig különleges barát volt, de már nagyon régóta nem úgy gondolok rá, mint egy barátom húgára, akár egy saját testvérre. Nem tudom, mi történt volna Bruno nélkül, hogyan alakult volna az életünk, de még mindig őrizgetem a parfümöt, amit 1997 nyarán vettem, és amit ajándékba akartam neki adni, mielőtt randevúra hívom. Persze, az az egész régen volt, és megmérgezte a lehetőségeket, hogy mivé váltam, milyen nyomokat hagyott rajtam a háború, a vérfarkas és az Azkaban. Különösen az a rengeteg szörnyűség, amit tettem ellene, amit mondtam, ahogy megátkoztam. Ahogy majdnem a halálát okoztam, megöltem.
 Sokszor ma is úgy jutnak eszembe azok az emlékek, mintha kívülről nézném az életemet, az emlékeimet, mint egy előadást. Csak egy utazó voltam, akinek nem volt beleszólása abba, hogy merre viszi a szél és a víz, de tudom, hogy mások számára az a valami nagyon is én voltam. Anathema az én arcomat látta, amikor a falnak nyomtam, amikor megátkoztam, a testemen pedig örökre ott vannak azok a nyomok; mindenki emlékezhet rá, hogy honnan szereztem őket.
 A sötét gondolataimból a friss hóban található apró lábnyomok löknek ki, melyek átfutnak az örvényen, és a ház felé haladnak. Örülök is neki, még ha kicsit aggódom is miatta, hogy ismét kneazle jár Anathema után, aki kicsi kora óta retteg a macskaszabásúaktól, de a nyomok túl nagyok, és ahogy lejjebb hajolok, hogy megvizsgáljam, meg vélem állapítani: ezek bizony rókától származnak. Elég róka élt mindig a birtokunk körül (és a birtokunkon), hogy felismerjem a nyomaikat, és az állat potenciális jelenléte meglep. A vörös bundát nem nehéz kiszúrni a fehér tájban, de bármennyit jövök ide, nem láttam. Mindenesetre, ez egy jó hír, amit elújságolhatok Anathemának.
 - Ha megmutatod magad, biztosan megetet. Talán be is enged.- tudom, feleslegesen beszélek a hideg levegőnek, de remélem, hogy a róka valahogy mégis hallja az üzenetemet, és ide fog sietni, hogy velünk töltse a délutánt. Biztosan megetetnénk, akár szőlőt is szereznék neki, ha nagyon kedves lenne, tudom, hogy az az egyik kedvencük. Ahogy a ház felé nézek, eszembe jut a gondolat, hogy az állat talán már a házban van.
 Nem csapok nagy zajt, ahogy benyitok az ajtón, de a meleg mosolyt csal az arcomra. Sokszor érzem, hogy mintha hazatérnék Anathemához, mintha a második otthonom lenne Widow's Peak. El tudnék aludni a kandallóban ropogó tűz hangjára, a meleg illatokra, a kedves puhaságra, amit minden áraszt. Megrohannak az emlékek, a jók most felülírják a rosszakat, ahogy óvatosan a konyha felé veszem az irányt, ahol a házigazdát remélem találni. Tudom, hogy egyedül lehet, hogy Arcturus most is dolgozik, hiába kezd későre járni. Mosolygok, ahogy meglátom a konyhában, előbb, mint hogy ő észre tudna venni engem.
 Nézem, ahogy Anathema ott áll, és süt valamit. Emlékszem rá, amikor apró volt, amikor együtt mentettük a kicsiny katicákat. Emlékszem rá, amikor felsegítettem a vonatra, és Arcturusszal közösen kerestünk neki egy kupét. Most is kedves, vékony, nyúlszerű, de keveredett valami más is az eredeti gondolataim közé. Szívesen töltenék több időt is mellette; most az sem jut eszembe, hogy bármilyen kedves, bármilyen udvarias, biztosan fél tőlem. Ez akkor sem jut eszembe, amikor megszólítom, csak későn.
  - Mit sütsz? Kaphat...- kicsit megugrok én is, amikor látom, hogy hirtelen volt, amit mondtam, hogy megijesztettem őt, de visszanyerem gyorsan a mosolyomat, mely kicsit bocsánatkérő (reményeim szerint, anyám szerint csak szemtelenül tudok mosolyogni), és leteszem az ételt a pultra.  - Ne haragudj... csak főztem ebédet, és gondoltam, hogy áthozom. Ezúttal nem lett katasztrofális, még anyám szerint sem.
 Odalépek, és függetlenül attól, hogy ez a huszonhetedik kedvenc kabátom, ha lisztes, ha nem, megölelem. Talán megnyugtatja kicsit. Talán mégis a kandallón keresztül kellett volna jönnöm, akkor biztosan jobban alakult volna az érkezésem.

[ROSSO NOBILE]

ROSSO NOBILE

Orange, Orange Blossom, Violet
Strawberry, Wild Berries, Birch, Oak Wood.

        Anathema Avery épp az imént égette meg az ujját figyelmetlenségében, mikor a tepsi kerek füléhez ért - halkan felsóhajtott, tett néhány lépést hátra, és csak azért mosolyodott el, hogy a sütő mellett alvó, de most fejét felkapó Fetti Winkset megnyugtassa a veszélyek tekintetében. A kutya nyüsszögött egyet, mint aki nagyon is sejti, hogy a karácsonyi készülődés jóval több balesetet rejt magában - főleg, ha valaki egymaga indul neki minden frontjának, de mert udvarias volt, nem tette szóvá, talán Anathema Avery kérhetne segítséget is. Arcturus ismét dolgozott, bár ígéretet tett rá - a reggeli szendvicsével félig a szájában, összekócolódott hajjal a késői ébredés következtében, kávéját részben a pultra hagyományozván, melyekért nem nyerte el a húga osztatlan örömét - hogy ezúttal korán hazaér, és együtt díszítik majd fel a fát.
        Widow's Peak délutánja lassan hullámzott, peremére kiültek a régmúlt emlékei - a bronz french press egy kis kuncogással adta tudtára minden jelenlévőnek, hogy eljött a délutáni kávé ideje, feledvén az iménti balesetet. Anathema Avery kicsit még megilletődvén - magának bizonygatva, hogy csak még befejezi ezt az adag julebrødot, hiszen a cukrozott citrom és narancs héja sejtelmes kacsintásokat vetett illatával a szikrázó levegőbe - de megkereste a kedvenc bögréjét. Talán ezért nem vette észre a váratlan vendéget, talán azért, amiért az rókákra és cicákra is jellemző ügyességgel tudott settenkedni.

        - Mr. Nott?! - ijedtében ugrott egyet hátrafelé, míg a bögrét magához szorította - Fetti Winks is mordult egyet, mielőtt rá nem jött, ismeri az érkezőt, akkor pedig vidám csaholással indult meg felé, elfeledvén, hogy már nem kölyök, és komoly benyomást tudott tenni mindazokra, akiktől némi simogatást várt. Anathema Avery, hogy hevesen dobogó szívét csillapítsa, felkapta az első, keze ügyébe kerülő tiszta poharat - egy piros paradicsomokkal díszített darabot, melyet talán épp Nottéktól kaphattak szülei egyszer - és abba is kávét töltött, mielőtt Mr. Nott megemlíti, hogy nincs oka így elszégyellni magát.
        - Jaj ne, Mr. Nott, annyira.. megijesztett! Miért nem a kandallót használta? Miért nem írt, hogy.. eljön hozzánk ma? - kellemetlenül érezte magát lisztes köténye, ujjainál foszló pulóvere miatt, mely sosem volt a mérete, és a konyha általános helyzete miatt is: a szalad ige talán nem is fejezte volna ki azt az állapotot, amelyben épp érték. A sütés és főzés kellékei, a tiszta edények, néhány becsomagolt ajándék még a baglyokat várván.. az egész tájkép szinte zsizsegett és élt, hangosan kiabálta, Averyék mennyire rendetlenek, a hozzájuk betérőt így fogadják..
 
        - Julebrødot készítek, még nem.. készült el, de a.. sandbakelse elkészült, azt.. kér egy kávét, Mr. Nott? Várjon, ételt hozott? Ön készítette? - a válla mellett a pultra pislogott, az ételt tároló dobozra, és csak azután mert felnézni a férfi szemébe. Sutának érezte magát, alkalmatlannak arra, hogy úgy fogadja Mr. Nottot, ahogy illett volna, de az valóban meglepte, amit hallott: Mr. Nott inkább lelkes fogyasztója, mint gyakori készítője volt az ételeknek, melyet Donna Cordelia mindig mély sóhajokkal kísérve emelt ki. Anathema Avery letette a poharakat a kávéfőző mellé, és ha óvatosan is, de viszonozta az ölelést: régen, egyszer még a Roxfortban mindent megadott volna ezekért a pillanatokért, azok szinte annyira édesnek tűntek most, mintha forrón kerültek volna elő a sütőből, és talán.. nem is volnának egészen szilárdak. Az alig viszonzott levelek, Mr. Nott gyors távozása az országból, Arcturus haragja.. mind arra késztették, hogy maradjon udvarias, mielőtt ismét csalódik a viszontlátás örömében.

        - Mr. Nott, a bátyám még nem érkezett haza, ha őt kereste, és.. - nem merte kimondani, hogy tudom, hozzá jött, nem hozzám. Rosszul esett a gondolat még így, ismerősen is - hányszor átélte már az elutasítást, egy újabb igazán nem árthat már, és mégis jobban tartott tőle, mintha ismét meg kellene érintenie a tepsi fülét.
        - De addig kérem, üljön le a szalonban, és hozom a süteményt és a kávét.. és megvárhatjuk együtt? Készítsek elő tányérokat is? Ha az édesanyja azt mondta, hogy finom lett, akkor biztosan úgy van. Az ő egyik családi receptjét készítette el? - megpróbálta a hirtelen jött félelmet elűzni némi szorgalommal, és már tálcát keresett, szalvétákat, a szebb, ünnepi tányérokat. Notték családi ételei mindig különösen izgalmasak voltak, és szerette volna, ha több időt tölthet Donna Cordelia társaságában, de.. ezek az alkalmak is megkoptak az évek, kötelességek, és talán Mr. Nott ridegsége alatt. Talán mégis visszanyerhető valami: hiszen Mr. Nott és a bátyja együtt ebédelnek majd a szalonban, ahogy régen.

[- Sajnálom, csak modortalannak éreztem a kandallót. Írni pedig elfelejtettem. Spontán ötlet volt, hogy jövök.]

sì, a loro piacciono i ravioli

   Egy kicsit rosszul érzem magam, hogy megijesztettem Anathemát. Még ha itt is van vele a kutya, amelyik teljes lelkesedésével veti rám magát, én pedig elkezdem azonnal simítani Fetti fejét, aki minden bizonnyal felborítana, ha nem számítanék rá, hogy milyen hatalmas lelkesedéssel fog megrohamozni, hogy fog érkezni a támadása. Emlékszem rá, amikor még kisebb volt, ő viszont úgy tűnik, hogy nem érezte meg az idő múlását, és nem tűnt fel neki, hogy mennyivel kisebb lett a világ körülötte.

 - Sajnálom, csak modortalannak éreztem a kandallót. Írni pedig elfelejtettem. Spontán ötlet volt, hogy jövök.- elfogadom a kávét, ami az ismerős bögrében érkezik- ez a bögre már itt lehetett azelőtt, hogy minden történt, mert emlékszem rá, amikor átjöttem, hogy egyszer ebben kaptam valamit. Óvatosan, enyhén magamhoz ölelve fogom a szabad kezemmel (a másikkal továbbra is a kutya fejét simítom, aki a hátsó lábaira állva örül nekem), nem akarom, hogy esetleg baja legyen. Az ilyen értékes, a múltból megmaradt relikviák felbecsülhetetlenné váltak számomra.
 Enyhén talán hazugság, amit említettem a látogatás spontán voltáról, mert már attól a pillanattól, hogy kikeltem az ágyból, tudtam, hogy látni akarom Anathemát. Néha a bűntudatom, a félelmem, hogy a sérüléseim, a tetteim, a múltam ártottak mindennek, amit együtt tettünk, felülkerekednek ezen a vágyon, azonban az általában elég erős hozzá, hogy újra itt akarjak lenni, újra ebben az ismerős konyhában. Hallani akarom a hangját, látni akarom, ahogy itt van, lopva meg akarom érinteni a kezét. Arcturus megölne ezért.

 A boldog mosolyt, mely akkor kúszik az arcomra, amikor Anathema megemlíti a különleges ételeket, csak bearanyozza a büszkeség, amikor bólintok a kérdésre, hogy én csináltam-e tényleg ennivalót. Soha nem érhetek a lány nyomába, tudom, hogy akkor is varázslat minden, amit itt tesz, amikor egy csipetnyi bájitallal készült por sem kerül az ételbe, vagy amikor a pálcáját sem érinti. Valahogy az az érzésem, hogy belesüti mindenbe a szeretetét, attól lesz olyan édes. Remélem, hogy az egyszerű ételbe nekem is sikerült valamennyit beleadnom.

  - Remélem, hogy neked is ízlik.- egy kicsit félretolom Fetti Winkst, hogy megölelhessem Anathemát, ezúttal a bögrét is félretartva. Örülök az érintésének, hogy ilyen közel van, hogy még mindig megérint, pedig tudhatja, hogy milyen állapotban vagyok, és emlékezhet mindenre, amit tettem, amivé váltam. Számára most is a jó öreg Martin Nott, kabátok gyűjtője, katicák mentője, sütemények pusztítója vagyok talán, és az is lehet, hogy... nem, egyszerűen csak arról van szó, hogy a világ legkedvesebb embere. Akkor sem mondana semmit, ha konkrétan ehetetlen lenne az a tészta, amit kiügyködtem.

  - Nem, igazság szerint hozzád jöttem... persze örülök, ha őt is láthatom.- egy pillanatra eszembe jut, hogy talán segítek pakolni. Régen soha nem tettem, és most nem tudom, hogy modortalanság lenne-e. Talán igen, talán jobb lenne, ha hagynám, hogy ellásson mindent, mert ő a házigazda, és talán sértő, hogy segíteni próbálok. Mégis, végül leteszem a bögrét, és kinyújtom a kezeimet, jelezve, hogy szívesen viszek valamit, ha odaadja.
 A gyomromban érzek némi izgatottságot- várom, hogy Anathema megkóstolja a tésztát, és remélem, hogy tényleg ízlik neki. Anyám szerint jó lett, és tudom, hogy bármilyen kedves velem, bármennyire én vagyok a kedvence, annyira engem sem szeret, hogy azt mondja egy középszerű tésztára, hogy finomnak találja. Egy szülő sem szeretheti annyira a gyerekét, hogy ilyen eretnekséget büntetlenül hagyjon.

  - Nagyon szívesen megkóstolok bármit, amit készítettél. Tudom, hogy tökéletes lett.- máskor hozzátennék valami pofátlanul idecsempészett gesztust, mondatot, ha csak rá akarnék mászni valakire, de most úgy érzem, hogy természetesnek, elégnek hat minden, amit mondtam. Nem érzem most úgy, hogy szeretnék eljutni a nappal egy pontra, hogy sietek bárhová, hogy kötelező pontokat és állomásokat kell elérnem. Most csak azt akarom, hogy együtt legyünk, minden kis percét, rohanás nélkül.

  - Történt valami érdekes az iskolában? Engem mindig a téliszünetre temettek el a legjobban.- tudom, hogy ha Anathemának azt a feladatot adnák meg, hogy tanulja meg az összes könyv címét, kiadóját, íróját, és a kiadás dátumát a Roxfortban, ő sikeresen abszolválná ezt a feladatot, mert zseniális, de remélem, hogy nem terhelték túl túlzottan. Rengeteg dolga lehet itt a házban.
 Sokszor, amikor látom, hogy milyen szép minden, eszembe sem jut, hogy mennyi minden történhetett velük, amíg az Azkabanban voltam. Az Avery név éppen úgy sokat veszített a csengéséből, mint a Nott, akkor is, ha mi ketten ártatlanok vagyunk- én jogilag, Anathema pedig teljesen.

[ROSSO NOBILE]

ROSSO NOBILE

Orange, Orange Blossom, Violet
Strawberry, Wild Berries, Birch, Oak Wood.

        Anathema Avery sokáig gondolt úgy Mr. Nottra, mintha lenne még egy bátyja: ott ültek mindketten vele a roxforti tó partján, egész délutánokon át figyelte, amint kacsáznak a vízen, nevetésük szirupos volt, rá is könnyen átragadt még akkor is, ha sok tanulnivalója között foglalt helyet. Talán túl boldog volt hozzá, hogy belegondoljon, egyszer majd nélkülük jár a birtokon, mert a fiúk.. akkor már férfiak felnőttek, ő pedig egy egészen más életet él majd. Kötelességeik különböztek, ahogy jövőjük is, és Anathema Avery most is ezzel a szép, szomorú nosztalgiával nézett a vendégre. Mert már.. inkább vendég, mint testvér.
        Szerette volna, ha ez a kimondatlan félelem elül közöttük, és újra csak Mr. Nottot, régi kedves barátját láthatja, de a történtek.. itt maradtak velük. Ha abban bízott, a fiú velük marad azok után, és minden folytatódhat.. megrázta a fejét, mielőtt kezébe vette volna a poharakat. Értelmetlen reménykedni valamiben, ami elmúlt: Mr. Nott nem véletlenül távozott szó nélkül az országból, amikor megtehette, kár is ezen merengenie.

        - Hozzám? Miért? - megfeledkezett a modorról, melyet ebben a házban még ilyen körülmények között sem fogadtak volna el a szülei, és tétován megállt a tálcával a pult mellett. Zavarában végül megkerülte Fetti Winks ugráló alakját, és a szalon felé sietett, arcát a haja mögé rejtve. Tudta, hogy Mr. Nott mindig kimondta azokat a dolgokat, amelyeket mások nem tartottak volna illendőnek, ez tette még különlegesebbé, de.. Anathema Avery nem tudta igazán mire vélni, hogy hozzá érkezett. Azok után, milyen kurtán-furcsán válaszolt csak a leveleire, és olyan sokáig nem találkoztak.. Ez jelentett valamit, amit nem értett még, de aminek megértése talán újabb fájdalommal jár majd.
        - Elnézést, Mr. Nott, ez nem volt kedves tőlem, ne haragudjon. Oh, ezek.. egy pillanat! - úgy számolta még lehet pár perce addig, hogy ismét a sütőre kellene figyelnie, ezért némi bűntudattal összekapkodta előbb az itt felejtett könyveket. Arcturus sem számított vendégre, vagy ha mégis, neki nem szólt róla, és bár Mr. Nott már pontosan megvizsgálhatta a konyha rendezettségét, a szalonnal nem akarta még inkább elborzasztani. Talán a kötényt is levehetné, mégsem ülhet így az alacsony asztalhoz, ami mellett mostanában leginkább tanulni szokott, épp a kandalló mellett, melyet közlekedésre ugyan nem, de melegedésre mindig szívesen használtak.
 
        - Az iskolában? Nem, azt hiszem, semmi olyasmi, amivel nem untatnám. A héten már csak gyakorlaton voltam a vizsgáim mellett, és.. rendben, jöhet közben, Mr. Nott, elkészültem! - vajon elég biztonságos erről beszélgetniük? Attól nem kellett félnie, hogy olyasmit árul el egy betegről, ami túl személyes volna, de most már amiatt aggódott, hogy.. magáról kotyog el valamit. A narancshéjak a kandalló párkányán, a félig már befejezett kötött pulóver fonala, még a kopott fotel mellé ledobott táskája is hangosan panaszkodott az ügyetlenségéről, mind követelte a vendég megbocsájtását a hanyagságért. Ha azt a hatást kelti Mr. Nottban, hogy ennyire sem ura a helyzetnek, talán úgy hiszi majd, szánalmára vágyik.. Megrázta a fejét. Miért tart ennyire régi barátjuktól? Miért szégyelli azt, amit már úgyis tud róluk?
        - Még nem is kérdeztem, hogy érzi magát a Gringottsban? Az édesanyja mesélte, hogy szeptemberben már ott kezdett, alig látja önt. Tényleg olyan, mint mondják? Nehéz a koboldokkal szót értenie? - egyáltalán nem volt benne biztos, hogy Martin Nott bárkivel is nehezen találná a közös hangot, legyenek azok bármilyen varázslények is. Az egész szörnyűség előtt úgy tűnt, az iskolában mindenki a barátja, mindenki elismerően beszélt róla, gyakran látta nagy társaságban, nevetve. Anathema Avery sosem irigyelte ezt a melegséget Mr. Nottól, maga is remélte, hogy közelebb kerülhet hozzá, elmeséli majd neki azokat a vicces történeteket a messzi Szicília keserű narancsfáiról, Osberdről és a közös ugratásaikról, talán az utazásokról, amelyeket elképzelt. Milyen más lett minden, akkori önmaga nem ismerne rá erre a két emberre a szalonban.

        - Mr. Nott, én.. örülök neki, hogy látom, de biztos vagyok benne, hogy van valami oka a látogatásának, és ha nem Arcturus az, akkor elárulná kérem? Nem szeretném az idejét rabolni olyasmivel, amit nem szeretne hallani, és a levelei.. Hangosabban beszéltek szándékairól, minthogy eltévesszem. Tudok segíteni önnek valamiben, vagy.. - a kanapé legszélére ült, arra is csak félig, csálén, mint szamárfüles lapok gyermekkori könyveinkben. Az óra halkan kattogott, csak a sütő egyre-másra roppanó nevetését hordta a délután közéjük. Anathema Avery nem szerette ezeket a perceket, sokkal inkább Mr. Nott ölelésére vágyott, megnyugtató szavakra arról, hogy nem változott semmi, vagy ha mégis, az most helyére áll. Ők ketten helyükre állnak ismét.
        De mélyen belül, a liszt és kinyúlt pulóver alatt érezte, hogy ezt az az Anathema Avery reméli, aki nem látta, mit tehetnek szörnyű emberek olyan gyermekekkel, mint amilyenek ők is voltak. Beszélniük kell, ha az keserűbb is lesz a kávénál, nehezebb az éhgyomorra hirtelen behabzsolt süteményeknél. Míg ujjait tördelte, felnézett, el is mosolyodott.

[- Jaj, dehogy... semmi rosszat nem mondtál. Tényleg hívatlanul jöttem.]

sì, a loro piacciono i ravioli

   A kérdés hallatán nehéz fenntartanom a mosolyt. Nehéz azt gondolnom, hogy nem azt kérdezed: miért gondolom, hogy szívesen látsz engem? Egy évig gonosz voltam veled, egy évig szörnyeteg voltam, még ha nem is saját akaratomból, de soha nem fogom tudni kimosni az emléket. Majdnem egy évet töltöttem börtönben, egy vérfarkas rajtam hagyta a nyomait, azután kisétáltam az életedből. Soha nem lehetek az az ember, aki voltam, lehettem volna, ha erősebb vagyok, okosabb vagyok. Hibáztathatom a világ igazságtalanságát, a balszerencsét, de hogyan is lehetnék jó még?

  - Jaj, dehogy... semmi rosszat nem mondtál. Tényleg hívatlanul jöttem.- igyekszem mosolyogni, de úgy érzem, mintha jelezted volna, a lehető legudvariasabb formában, hogy nem vagyok megfelelő többé. Ostoba ötletnek érzem már azt a tésztát, hogy azt képzeltem, hogy idejöhetek, ebben a pillanatban még az is ostobaságnak tűnik, hogy vissza mertem jönni ebbe az országba. Túl kevesen vagyunk Amerikához képest, mindenki pontosan emlékszik rá, hogy ki vagyok, te a legjobban. Csak azért nem mondtál le rólam, csak azért nem követeled most, hogy távozzak, mert túl kedves, túl udvarias vagy hozzá. Jobb ember vagy annál, hogy én megérdemeljem a társaságodat.

 - Szereted a gyakorlatot? Milyennek találod?- a kérdés, mintha egy idegent szólítanák meg, egy ügyfelet a Gringottsban, akit puhítok egy befektetés előtt. „Hogy vagy?Milyen terveid vannak? Hogy érzed magad?” Óvatos kérdések idegenek felé, nem túl tolakodók, nem sértik meg a személyes teret, nem hatolnak túl mélyre. Kicsit mintha most is az undorító köd másik feléről beszélnék, mintha onnan jönne a mosolyom, mintha egy kritikus darab belőlem még most is Bruno Sforza kezében lenne. Az állatokról kéne kérdeznem, a süteményekről, a katicákról, a mesékről és kalandokról, amelyekről egész gyerekkorunkban beszéltünk. Most undorodom magamtól.

 Soha nem akartam volna joggal vagy közgazdasággal foglalkozni. Szerettem volna utazni, felfedezni a világ csodáit, hallani a tengert, látni az eget fekete valójában, távol a civilizációtól, időtlen sivatagokat, hegyeket és erdőket. Olyan helyeket, amelyeket még a Földet beszövő mágia sem érintette meg. Most pedig itt állok, ezen a helyen, azzal az emberrel kettesben, és olyan vagyok, mint Osberd, mintha a politika, a részvényárfolyamok és a jog maradt volna minden az életben... nem, olyan, amilyennek Osberdöt láttam. Ő jobb ennél. Én vagyok az, aki valahol elveszített valamit. Egy apróságot, a mindenséget.

  - Igazság szerint nagyon gyorsan belejöttem. Nagyon sokat foglalkoztunk ezzel Amerikában, ott jobbak a képzések. A koboldok persze lenéznek, valószínűleg irigyek a külsőmre.- a viccet már akkor megbánom, amikor kimondtam, mert erőltetettnek tűnik. Pont olyan, amit egy közvetlenebb kapcsolatra vágyó, bizonytalanabb ügyfelemnek mondanék, hogy oldjam a feszültséget. Anathema most biztosan idegennek lát, és talán ez lesz az a látogatás, amelyik meggyőzi arról, hogy az a Martin, akit kedvelt, aki gyerekként a fejére tette a kis koronáját, elveszett valahol 1998-ban, a mostani pedig csak üres gesztust, talán kellemetlenséget látna a virágokban, amelyeket készít neki, a süteményekben, amelyeket a részére süt. Nem akarok ez lenni, de úgy érzem, hogy erre haladok- talán ezt építettem be azokba a résekbe, amelyeket szörnyetegek és traumák vágtak belém. Attól még látszik, hogy nem vagyok az, ami régen lehettem volna.

 Veszek egy mély levegőt, amikor megérkezik a kérdés, ami annyira kedves, annyira udvarias, amennyire csak lehetséges valakitől, mint Anathema, de gyakorlatilag mégis azt kérdezi: „Mit keresel itt? Mit akarsz tőlem?” Féltem ettől a pillanattól, és nehéz mit mondani; az igazat nem mondhatom meg neki. Hogyan mondhatnám meg neki, a testemen és a jogi kartonomon azokkal a mocskos részletekkel, az elmémben keletkezett rengeteg sérüléssel, a közös emlékeinkkel mindarról, ami történt közöttünk a háború alatt? A régi Martin kivágná magát egy viccel, a régi Martin valahogy közölné, a régi Martin...

   - Csak... szerettem volna, ha megkóstolod a tésztát, amit készítettem. És szerettelek volna látni.- én nem merek most leülni, csak mosolygok rád, ahogy nézem, ahogy ülsz a kanapé szélén. Szeretnélek megölelni, szeretném elmondani, hogy mennyire hiányoztál, azután leülni a kanapéra, süteményekkel és középszerű tésztával felszerelve, és beszélgetni. Semmiségekről, mint a furkász kolónia a Tiltott Rengetegben, vagy a legújabb olasz szabású talárok.

 Nem tudom, hogy mások hogy csinálják ezt. Talán sehogy. Talán mindenki más, aki ekkora kihívásokkal kerül szembe, aki ennyire eltört valamit, feladja, lemond róla, elfelejti, tovább lép, és elfogadja a veszteségét. Kis ékszert, szép emléket készít belőle, amit örökké viselhet, örökké eszébe juthat, hogy azok a régi emlékek milyen kedvesek voltak, néha az is, mi lett volna ha... de én nem vagyok elég erős hozzá, hogy lemondjak erről, még ha nem is tud ember már inni abból a kedves bögréből, melynek darabjai szétszóródtak 1997 és 1998 között.

   - Hiányzott... az együtt töltött idő.- nem tudom kimondani, hogy hiányzott a hangod, hiányzott az arcod, az ölelésed, a kedvességed, mert nem igazán tudom elképzelni, mi történne, ha minderre mondanál nemet. Az idő nem személyes, az idő elvesztegethető, mindig van belőle több, egészen addig, amíg egy szép napon nincs. Ezt Bruno megtanította nekem; csak egy pár nappal kevesebbet kellett volna elvesztegetnem, hogy odaadjam azt a parfümöt. Csak egy kicsit kellett volna előbb látnom, hogy milyen ember valójában, és most boldogok lennénk mindketten.

[ROSSO NOBILE]

ROSSO NOBILE

Orange, Orange Blossom, Violet
Strawberry, Wild Berries, Birch, Oak Wood.

        Már megbánta, hogy szóvá tette az érzéseit, árnyékukat az imént: Mr. Nott kedvét biztosan elrontotta velük, és talán magára is vette őket. Anathema Avery nem volt biztos benne, helyes volt-e azokat a szavakat használnia, talán jobb lett volna, ha egyszerűen hallgat, és csak köszönti régi barátját.
        De mintha csak tegnap járt volna náluk, piknikeztek a kertben mindhárman, és mikor Arcturus beszaladt, hogy legújabb jegyzeteit megmutathassa nekik, Mr. Nott azt javasolta, mindig mondja ki, mit gondol, még akkor is, talán különösen akkor, ha ennek bátyja nem örülne. Az világos volt, hogy a Nottok számára az őszinteség felértékelődött az utóbbi években, Mr. Sforza jelenléte mindig valami ügyetlen kimondatlansággal felhőzte a beszélgetéseket a közelében. Egyikük sem sejtette akkor még, hogy a gyümölcs, amely messze esett a fájától, belül férges..

        - Igen, nagyon szeretem! Várandós hölgyekkel és kisgyerekekkel foglalkozom, bár általában a triage és leginkább az ügyelet az enyém. Eleinte tartottam tőle, hogy talán túl fiatalnak találnak egy ilyen felelősségteljes feladatra, de mindenki nagyon támogató volt. - óvatosan felemelte a poharat a kis kezeivel - amelyek a pohár magassága mellett talán Mr. Nott kezeit is apróvá tették volna ebben a fényben, és belekortyolt a kávéba. Szívesen beszélt a gyakorlatról, de biztos volt benne, hogy ez is inkább az udvariasságnak tett szép gesztus, amelyet nem utasíthatott el.. Nem mintha Mr. Nott valaha ellenérzését fejezte volna ki a leendő munkája iránt, sokszor maga említette, támogatni fogja Anathemát céljai elérésében, de aztán a távozása mintha semmissé tette volna kedves szavait.
        - A következő évben mesterképzésre megyek, remélem, amellett is végezhetem ezt a munkát. Tudja, Mr. Nott, hálás vagyok Arcturusnak, mert ha ő nem segítene.. nem hiszem, hogy lenne lehetőségem tanulni még a történtek után. - a kávé finoman keserű volt, mint egy falat mandulás csokoládé, Anathema Avery pedig bánta is, nem is, hogy végül mégis elébe ment a kétségeinek. Pár évvel ezelőtt még képes lett volna megállni, hogy megemlítse őket, de most, a ropogó tűz fényénél ismét ketten ez lehetetlen volt. Ha ismét barátok akarnak lenni, a közös sebeiket ki kell tisztítania, bármennyire fájni fog is.
 
        - A koboldok lenézik önt? Minden mágussal így tesznek? - hirtelen megfeledkezett a neheztelésről, és az arca a megszokott döbbenetet sugározta, amelyről csak remélhette, másokban nem idéz fel egy bizonyos állatot. Mióta hallott a ménkűpockokról, és Arcturus hozzájuk hasonlította, Anathema Avery nem szűnt meg félni tőle, hogy talán valaki egy nap majd észreveszi ezt a sötét titkot, és szóvá is teszi. Gyakran hitték fiatalabbnak, ami a medimágusi pályán nem segítette, ha még azt is megneszelnék, hogy talán olyan, mint egy ménkűpocok - gondolni rá is borzasztó! - akkor soha nem veszik majd komolyan.
        - Hallottam már ezt korábban, azt hiszem, de nem hittem benne. Tényleg igaz? Egy hölgy azt mesélte a múltkor, mikor vizsgálatra érkezett, hogy az egyik kobold ügyintéző megkérdezte tőle, hogy lehet várandós, mikor a mágusok, nos.. hamar öregszenek, és hogyan lehetnek termékenyek harminc éves koruk felett? - akkor is csodálkozva hallgatta, de abban valóban nem mert hinni, hogy igaz lehet. Anathema Avery nem kérdőjelezte meg az osztályára érkezőket, de úgy érezte, a hölgy talán félreérthetett valamit, bár nehezére esett volna megmagyarázni, hogyan lehet így félreérteni valamit. Úgy tűnik, mégis igaznak bizonyulhat, hogy a koboldok annyi évtized közös munka után sem ismerték ki a mágusokat - és talán fordítva.

        - Mr. Nott, én.. nem szeretném megbántani önt. - csak ezt tűnt biztonságosnak kimondani is - csak tekintettel jelezte a férfi számára, hogy még mindig áll, mikor le is ülhetne. Ha nehéz is volt belekezdeniük, meg kell lennie, enélkül nem mozdulhatnak tovább semerre. Mr. Nott szavai üresen csengtek, mint bögrék a mosogatóban, amelyeket valaki elfelejtett elmosni, Anathema Avery pedig nem volt biztos benne, segít-e, ront-e inkább, ha megemlíti ezt. Mindennek magától értetődőnek kellene lennie, könnyednek, egyszerűnek, ahogy régi napjaikon, melyeket megtöltött a napsütés, az otthon melege.. Sóhajtott egyet, az állát a tenyereibe temette, és úgy nézett fel a régi barátra.
        - Mr. Nott, miért.. miért ment el akkor? Miért.. nem keresett bennünket? Arcturus most is.. megbántva érzi magát, és én.. azt hiszem, én is. Még mindig szomorú vagyok amiatt, hogy így lemondott rólunk, és szeretném, ha meg tudnánk beszélni ezt egymással, mielőtt.. másról is beszélhetünk. - minden szóval jobban kaparta a torkát a sírás, érezte, ahogy az orra elpirul a félelemtől. Mégis.. meg kellett tennie, ha minden tagja reszketett is, ha jobb volna csak megkóstolni a finom tésztát, megfeledkezni az egészről. Meg kell lennie, mert enélkül.. talán nincs legközelebb.

[- Biztos végezheted. Hol találnának valakit, aki ennyire jó ebben?]

sì, a loro piacciono i ravioli

  Nem lep meg, hogy Anathema szereti a munkáját. Mindig végtelenül kedves volt mindenkivel, akkor is, ha azt a kedvességet nem érdemelték ki. Nem tudok nála tökéletesebb gyógyítót elképzelni, és mosollyal hallgatom az arcát, nézem, ahogy egy pillanatra a boldogság napsugarai eloszlatnak minden ködöt és felhőt, amit az elmúlt évek maguk után hagytak. Olyan sok idő telt el... túl sok.

 - Biztos végezheted. Hol találnának valakit, aki ennyire jó ebben?- a mosolyom nem teljesen őszinte, mert természetesen megragad az a mondat, az a rész, amit korábban említett. Soha nem volt igazán kérdés, hogy Anathemáék mennyire rosszul jöttek ki a háborúból, milyen nehézzé vált nekik minden a szüleik nélkül, milyen nehéz lett, hogy rokonsága kisebb részének bűneiért az egész család fizetett.

 Jól keresek, többet, mint amire most szükségem van. Szívesen felajánlanám, hogy ha baj lesz, támogatom, de a torkomban érzett csomó túl nagy és tüskés hozzá, hogy felengedje a szívemből a felajánlást. Én vagyok, aki elhagyta őt, ott hagyta őt, tudom, hogy a tisztessége, büszkesége soha nem hagyná, hogy elfogadja a pénzemet, a támogatásomat. Ahhoz már biztosan túl késő, hogy mindent ismét rendbe hozzunk, és talán ahhoz is, hogy segíteni tudjak. Évekkel ezelőtt tudtam volna segíteni, ha akkor elég bátor vagyok hozzá, hogy elfogadjam, hogy szánalommal és sajnálkozás mögé rejtett undorral fognak engem látni.

 - Hogy? Ja, persze... azt hittem, ez köztudott információ. Igazság szerint nem csak a mágusokkal tesznek így, szerintem lenéznek mindent és mindenkit. Valószínűleg egymást is.- nem állítom, hogy értem a kobold hierarchiát, de könnyű elkapni néhány neheztelő lépést egymás között is, aminek gondolata megmosolyogtat, ahogyan az is, hogy mennyivel kevesebbnek gondolnak. Hiába tanultam rengeteget, hiába értem a koboldok gondolkodását, gazdasági és pénzügyi döntéseiket, szerintük aki nem közéjük tartozik, soha nem lehet olyan, mint ők. Vicces, hogy végeredményben mennyire hasonlítanak ránk.  - Az emberi anatómiáról pedig általában nagyon keveset tudnak.

 Megmosolyogtat a történet, még ha tudom, hogy érkezik is a következő hullám. Egy pillanatra, ahogy rád nézek, csak az jut eszembe, hogy azt szeretném, hogy legyen úgy, legyen ugyanolyan, minden legyen pontosan úgy, mint ahogyan régen volt. Természetesen nem érdemlek ilyesmit, nem várhatok olyat, hogy csak felejts el mindent, mindent, ami volt, mindent, amit tettem és amivé váltam. Megérintettek átkok, tisztátalan és undorító vagyok, nem olyan és nem az, akire emlékszel. Néha elfelejtem, de igaz.

 Szíven üt a bátorságod, amely mindig ott bújt, hatalmas oroszlánként rejtőzött egy oroszlánfejű nyuszi álarca alatt. Tudom, hogy végtelenül udvarias vagy, soha nem dobnál ki, tudom, hogy rettegsz ettől a konfrontációtól, ahogyan én is. Te nem vagy olyan buta, mint én, te nem hiszed, hogy minden rendben lehet még egyszer újra, ha nem számolunk mindennel, te nem hiszed, hogy húzhatjuk az időt, játszhatjuk, hogy most is tizenhat vagyok, fiatal, hogy előttem van az élet. Elvesztettem darabokat, és most itt mászok, mint egy sérült szárnyú katica, amely még azt ígéri, hogy öt pöttyel és sebekkel is repülhet.

 Szívesen megölelnélek, de csak ráteszem az egyik kezem a másikra, ahogy nézem, hogyan válik fehér kis arcod pirossá. Nem akarom, hogy sírj, csak meg akarlak ölelni, bocsánatot kérni, de a bocsánatkérés mellé tartozik egy magyarázat is. Tudom, hogy a magyarázat megadása után már nem fogok kelleni, bármilyen kedvesnek tűnsz majd, undorítónak fogsz látni, aki tönkretesz mindent, amit megfog. Kidobod majd a bögrét, amiből ittam, kidobod majd az ennivalót, amit főztem, kidobsz majd mindent, ami emlékeztethetne rám.

- Én...- nyelek egyet, mert nehezen kezdek bele, ahogy az arcodat nézem utoljára, utoljára azelőtt, hogy látnék rajta bármi mást, csak iszonytató undort és szánalmat. Tudom, hogy vége van, hogy ostoba gondolat volt azt hinni, hogy besétálhatok ugyanazon az úton, erdei állatkák lábnyomai között, hogy egy ostoba tészta, egy kedves mosoly elfelejtheti, hogy mi bújik az átkozott kabátok alatt. Gyűlölöm magam.

 Szeretnék hazudni, de tudom, hogy nem tehetem. Bármilyen indokot találnék ki, átlátnál rajtam, mert mindig okosabb voltál nálam, összehasonlíthatatlanul. Nem tudlak megtéveszteni, sem téged, sem Arcturust. Nem is érdemelném meg, hogy kedvelj engem ismét, hogy egy hazugság segítségével nyerjem vissza azt a valamit, amit elvettek tőlem, amit eldobtam azzal, hogy gyenge voltam a kritikus pillanatokban.

 - Soha nem akartam elmenni. De úgy éreztem, hogy tönkretettek engem. Talán most is úgy érzem. Azt hittem, hogy ha elmegyek, elfelejtek mindent, újra kezdhetek mindent. Talán meggyógyulok.- az arcod olyan, mint gyémántokból öntött, lángoló ékszer, melynek tüzénél most felolvadok. Mit ér valaki, aki bánt téged, mert egy olyan szánalmas akarat fölé keveredik? Mit ér valaki, akiről mindenki tudja, hogy halálfaló volt talán, örökre összesározott névvel? Mit ér valaki, aki olyan, mint én, átkozott karmok és fogak vágta sebekkel?

 A romantikus filmekben, könyvekben, rádió játékokban az őszinte vallomás megtöri az ellentéteket. A barátságok megjavulnak, a törött szívek összeforrnak, az elveszett idő visszatér, és minden helyreáll, mintha nem emésztettem volna fel több, mint egy fél évtizedet az életemből már anélkül, hogy láthattam volna az arcodat, hallhattam volna a hangodat. Minden napomat itt kellett volna töltenem.

  - Nem akartam rád... rátok kényszeríteni azt a rengeteg balsorsot, amit kaptam. De nem szabadott volna elmennem.- és most úgy érzem, nem szabadott volna visszajönnöm. Feltéptem olyan sebeket, melyek amúgy sem fognak soha meggyógyulni már.