Ouroboros

Nigredo

A halál és a bomlás fázisa

Kimerülten és ingerülten magasodok az alkimista laborom asztala felé. Nem engedem, hogy letaglózzon az újabb kudarctól való félelem. A vitrin üvegajtaja mögött egy tálban már tetemes mennyiségben sorakoznak a sikertelen kísérletek eredményei: véletlenszerű alakzatot és méretet felvevő, matt, szurokfekete, törékeny kristályok.
Tisztában voltam azzal, hogy az első próbálkozásaim sikertelenségre vannak ítélve, mégis, minden egyes fekete kristály, ami a hosszadalmas folyamat végén megszületik, egy-egy kisebb halál. A végső cél, Liliya gyógyulásának lehetősége viszont továbbra is hajt belülről. Talán ha most másképp csinálom. Talán ha pontosabban mérem ki az anyagokat, talán ha más arányban keverem be a katalizátort a teliholdkor saját magam által gyűjtött vízbe. Talán akkor ez az éjszaka végre más lesz, mint a többi.
Lassan hevítem a vízben a precízen kimért, porított, előzetesen más alkímiai módszerekkel megtisztított ólmot, hogy az teljesen feloldódjon benne. Az eljárási folyamat hasonlóan a legtöbb bájital receptjeihez nem tűnik bonyolultnak, bár a Durmstrangban és a Roxfortban is volt alkalmam megtapasztalni, hogy mennyi embernek okoz problémát a legalapvetőbb utasítások betartása. Olyan azonban nagyon régen, még iskolás éveim alatt fordult elő utoljára, hogy a precíz receptkövetés ellenére nem azt a végeredményt kapom, mint amire számítottam.
Az elmúlt hónapok alatt leporoltam némelyest a francia tudásomat, hogy saját nyelvén olvashassam Nicholas Flamel hektikus, bő magyarázatokat nélkülöző jegyzeteit, Zószimosz feljegyzéseinek latin nyelvű fordításában pedig találtam pár utalást Mária, a Zsidó Alkimista eljárására a só kivonására a sárkányok véréből, melyet katalizátorként használok fel a folyamatban. A sót apránként adom hozzá a felhevített ólom-víz keverékhez, hogy beindítsam a kristályosodáshoz szükséges folyamatot. A fém és az esszencia első reakciói lassan indulnak be, a folyadék azonban egyre inkább sötétedik, és válik sűrűbbé az idő telésével. A gyomorgörcsömről nem veszek tudomást. A folyamat ismerős, láttam már, de ez egyszer, a só más módszerrel történő kinyerésével legalább más színt vártam. Valamit, ami közelebb áll a vöröshöz, mint a feketéhez.
Pontosan hét óra hevítést követően oltom el a tüzet a sűrű folyadék alatt, és hagyom az oldatot kihűlni. A kristályosodás vezetési szálaként ismét egy kis darab hematitot teszek a folyadékba, ahogyan az előző kísérletek alkalmával is, mielőtt magára hagyom azt. Ez az ásvány az élet és a vér szimbóluma is egyben. Ez pedig a legjobban tükrözi a szándékomat a Kővel.
Újabb hét óra elteltével ellenőrzöm a transzmutáció állapotát. A hematit megszűnt létezni, annak helyén és mentén viszont fehérré tisztult folyadékból egy, a tenyeremben kényelmesen elférő, ámde mattfekete, törékeny kristályt emelek ki. Semmiben sem különbözik testvéreitől. Azonos, gyenge anyag, mágikus tulajdonságok teljes mellőzésével. Ahogyan a napfény felé emelem a koromfekete anyagot, felismerem: ismét csődőt mondtam. Felleltem a létező összes irodalmat, amik a Kő titkához vezető utat rejtik. Elolvastam minden elődöm feljegyzését sikerükről és bukásukról egyaránt. Megpróbáltam mindent. Megtettem mindent, mégis tehetetlen vagyok.
Régi ismerősként köszönt a dühroham. Az az ismerős, aki hajdanán aktívan gondoskodott róla, hogy az oktatási intézmények keretei között nem kívánatos személlyé váljak. Érzem a vér heves áramlását testemben, az ér lüktetését homlokomon, és azt, ahogyan a vitae elborítja fejem, elvakítva a reális gondolkodástól. A kristályt teljes erőből a vitrin üvegajtajának vágom. Az üveg ennek hatására meghajlik, és apró repedések jelennek meg a becsapódás nyomán. A törékeny, fekete kristály szilánkokra robban, apró darabjai szétszóródnak a laborom csempéjén. Üvöltve söpröm le az asztalon pihenő, érzékeny eszközöket. A különböző lombikok, mérőfelszerelések, súlyok és egyéb eszközök mind csörömpölve végzik a földön, de nem érdekel, miben teszek kárt. Újra az asztalnak rontok, és ököllel rácsapok, majd félrelököm a megmaradt üveg és fém edényeket. A feszültségtől remegő testtel egyetlen mozdulattal felborítom az egész bútort, és hagyom, hogy a káosz és a düh teljesen kitörjön belőlem.
Ziháló légzéssel állok a romhalmaz közepén, keresve a következő dolgot, ami haragom csillapításának tárgya lehet. A szívem heves zakatolását még mindig a fülemben hallom. Remegő kezeimben megállíthatatlanul terjed végig a tehetetlenségből fakadó, végtelen csalódottsággal kevert harag, amit legfőképpen saját magam iránt érzek. Soha nem leszek elég jó ehhez a feladathoz. Naiv voltam, hogy azt gondoltam, valaha is méltó lehetek egy ilyen küldetéshez. Nem lettem másra nevelve, mint a család öklének. Naiv tévedés volt, hogy én ennél több lehetek.
A labor egyik sarkában, a tarantulám terráriumában megmozdul valami fény. Tekintetem ösztönösen odakapom, bár először azt hiszem, csak a pók mozdult meg. Az üveg sötét csillogásában aztán észreveszem saját magam. Sötéten csillogó, tágra nyílt szemekkel nézek vissza saját magamra, mint egy vadidegenre, a homlokomon pedig még a homályos, torz tükörképen is jól kivehető a dühtől duzzadó ér. A pók lassan araszol át a tükörképemen, pontosan a homlokom vonalában, mintha csak a fejemen mászna. Vagy mintha a egyenesen a fejemben turkálna. Egy teljes perc is eltelik, ahogyan szótlanul bámulom saját, torz, de annál kétségbeesettebb tükörképemet. Ki ez az ember? Mivé váltam én ebben a folyamatban? Mit nyertem ezalatt az évek alatt?
És ha én képes voltam fejlődésre, talán a fekete kristály sem kudarc, csak egy állapot.
Talán nem szükséges elölről kezdeni. Talán az anyag nem hibás, csak még nincs kész. Talán csak nem fejeztem be a vele való munkát.
Pálcám egyetlen mozdulatával összegyűjtöm a padlóra hullott kristályszilánkokat, és az egyik, földre hullott fémedénybe terelem őket. Varázslat segítségével helyreállítom mindazt, ami menthető, a javíthatatlan dolgokat pedig elkülönítem. Az összetört, fekete anyagot a vitrinbe helyezem a többi, sikertelennek gondolt kísérlet közé. Most először nem a kudarcot látom bennük, hanem a következő lépést.